Sub rosa - Egy tudósító levelesládája

Kocsis Tamás: Sub rosa

Digitálmemoár

Előszó helyén utószó

2018. július 10. - emlékek Kocsis T

 

     (Páromnak és gyerekeinknek - emlékezésül szüleinkre -, abban a reményben, hogy unokáimnak ez csak furcsa történelemóra. Juli húgomnak, hogy tudja, akárhol van is, nincs egyedül. Buffalóba meg Kálmán Tamás professzornak az „örök iker” jogán).

 

            SUB ROSA - avagy megíratlan megírandók azokról, akikkel a szó legszorosabb értelmében bébi koromtól öregkoromig így vagy úgy összehozott a sors. Mindenféle emberek -  sőt, uram bocsá', történelmet látott kutyáink is - , akiket egy dolog köt csokorba: nem csak én ismertem őket.  Van, akinek az emlegetése csak bennünk, magyarokban ébreszt emlékeket, van, akit ismert a fél világ - sőt az egész is. S nem feltétlenül az örömére. Van hát közöttük jó és rossz, olyan, aki bennem több jó, másban több rossz emlékeket ébreszt.
Meg persze jó néhány, aki iránt vegyesek mindnyájunk indulatai, bárhonnan jöttünk, bárhová érkeztünk, s bármilyen módon láttuk a világot; vagy láttuk egykor, s látjuk ma.   Mert ők sokfélék, ahogyan mi még inkább sokfélék vagyunk - ha valamire, erre alaposan megtaníthattak azok az évtizedek, amelyek a huszadik századból ránk jutottak. S az, ami az új századból eddig nekünk jutott, - legalább annyira. De: nem mi választottunk, hogy ők egy korban éltek, élnek velünk. Ahogyan nem mi választottuk azt sem, hogy éppen velük egy időben éltünk, élünk. Ahogyan mondani szokás, „ez volt, ez van, ezt kellett, kell beosztani”: a kort meg a kortársakat egyaránt...

            Ami pedig a „Sub rosa”-t illeti: a  latin kifejezés azt jelenti titok, titokban, bizalmasan. Sárospatakon egy egész csodálatos termet kereszteltek erre a névre, s a titkok szobájaként használták.  A Sub Rosa subrosa.jpgterem, a Várban egy kerek erkélyszoba, melynek boltozatát festett rózsa díszíti. A hagyomány szerint ebben a szobácskában találkoztak a Wesselényi-féle főúri összeesküvés vezetői 1669-ben. Innen ered a név: „A rózsa alatt”. S talán itt beszélte meg titkait - suba alatt - például Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona, később meg biztosan ezernyi kollégista deák és deáklány.  A mostani esetünkben inkább bizalmasra fordítanám ezt a “subát”. Mert titkom egy szál se azokról, akikről írok: igazában azt sem hiszem, hogy - mai szemmel - kicsit is bizalmas ismereteket juttatok bárki birtokába.  Amire vállalkozom: hosszú újságírói pályám évtizedeiben ezért-azért meg nem írt, olykor nem is feltétlenül a szakmámhoz kötődő történeteket írtam le - amelyek velem estek meg...

            A történetek szereplői pedig – ők, akik sorban következnek.

            Megkülönböztetett köszönet két barát-kollégámnak, akik éveken át írt - modern korunkhoz illően - „digitálmemoárom” megszületését segítették, és annak fejezeteit a világháló általam már biztosan soha meg nem érthető felhőjébe „lábnyomaimként” sorra feljuttatták. Így most, befejezésként ezt az utó- előszót is.  A gyűjtemény legtöbb részletét elsőként Kulcsár László tette közzé az általa az ezredforduló évében alapított és azóta fáradhatatlanul működtetett „Infovilág” hírportálon.  A teljes sorozatot pedig Tardos András gondozta, szerkesztette, és gyűjtötte az interneten csokorba, két változatban is.

 http://rozsalatt.blog.hu/ 

 http://masolat.cafeblog.hu/

 

            Vörösmarty Mihállyal szólva tudom, hogy férfimunka, de olykor talán jó mulatság is volt számukra… 

Önéletrajz

          

Kapituláció a Missouri fedélzetén

Japán módra…

 

Miért 1945 szeptember 1.-je, illetve 2.-ika?  Vagyis csak hetekkel azután, hogy az amerikaiak atombombát dobtak augusztus 6.-án Hirosimára, majd 9.-én Nagaszakira. Pedig Hirohito japán császár ezek pusztító hatására utasította a háború irányításáért felelős legfelsőbb tanácsot, hogy az fogadja el a szövetséges hatalmak által lefektetett feltételeket. S ennek jegyében - titkos tárgyalások és egy sikertelen államcsíny után - az uralkodó már augusztus 15-én rádión be is jelentette, hogy Japán kapitulál a szövetségesek előtt.

A győztes hatalmak mégis úgy időzítették, hogy a második világháború hivatalosan a japán fegyverletétel aláírásával, pontosan kitörésének – a 1939. szeptember 1.- i, Lengyelországgal szemben végrehajtott német agresszió - hatodik évfordulóján érjen véget.  (Itt és most nem mellékes, hogy háborút éppen a Távol-Keleten széles körben mindmáig 1937. július 7-től számítják, amikor kitört a második kínai–japán háború.japan1.png

 

Japán térhódítása Délkelet-Ázsiában

Az viszont sajátos véletlene a történelemnek, hogy az akkori győztesek az első világháborút lezáró békeszerződés tervezetét – ebből szakadt Magyarország nyakába végül Trianon – éppen 1919. szeptember 2.-án adták át Franciaországban a bukott és már szétesett Monarchia képviselőinek.)

A japán uraknak mégis csak 1945 szeptember 2.-án délelőtt (a világnak a háborúban érdekelt jelentős részén, nem utolsó sorban éppen Amerikában még szeptember 1. volt) kellett megjelenniük az Egyesült Államok „Missouri” csatahajóján, hogy elsőként Sigemicu Sigemicu Mamoru japán külügyminiszter aláírja a kapitulációs okmányt Douglas MacArthur amerikai tábornok, a szövetségesek főparancsnoka előtt.

Megtette, - japán módra.

A civilek, cilinderben és hangsúlyozottan fekete nyakkendővel kiegészített zsakettben érkeztek a hajóra. A tábornokok fehér kesztyűt viseltek, maga a miniszter is kesztyűs kezében sétapálcával lépett a fedélzetre. Amikor erre utasítást kapott, rezzenéstelen arccal vette kezébe a tollat és szignálta „a császár, a japán kormány és a japán császári főhadiszállás parancsára és nevében” az okmányt, egyetlen szó nélkül. hirohito_macarthur_1945.jpg

 

A JAPÁN KAPITULÁCIÓ OKMÁNYA

Pedig MacArthur nem titkoltan választ várva, rövid beszéddel kezdte a ceremóniát, mondván: 

"A szétáradó eszményeket és ideológiákat magukban foglaló eredményeket a világ csataterein döntötték el, és így ezek nem tárgyai vitának, inkább az a teendőnk – még mindig mind a győzteseknek, mind a legyőzötteknek -, hogy felemelkedjünk arra a magasabb méltóságra, amely egyedül válik javára a szent ügynek, amelyet szolgálni készülünk.”  A miniszter után a fegyverletételi szerződést japán részről még Joshijiro Umezu tábornok írta alá „a japán császári főhadiszállás megbízásából és nevében”. Majd a szövetséges hatalmak részéről MacArthur nyitotta meg a sort, s őt követték sokan mások, szovjet, angol, francia, kínai, ausztrál stb. színekben. Chester Nimitz amerikai tengernagy, a szövetségesek haditengerészeti főparancsnok már a remélt jövőnek címezve zárta a ceremóniát: „Nemsokára megkezdődik az a folyamat, hogy Japánt visszaviszik a civilizált nemzetek családjába.”

Ez nyilván annak jegyében hangzott ez el, amit ugyanezen a napon Truman amerikai elnök mondott. „Ma – jelentette ki többek között – egy új világ küszöbén állunk. Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy az olyan világ legyen, amelyben semmiféle faji, osztálybéli, vagy hitbéli vak elfogultság többé ne ronthassa meg az ember lelkét.” Sztálin másként fogalmazott: „A régi nemzedék emberei negyven esztendeig vártak arra a napra – folytatta Sztálin -, amikor Japánt megverjük és lemossuk a sötét foltot országunk történelméről. Most felvirradt az a nap. Japán ma elismerte vereségét és aláírta a feltételnélküli fegyverletétel okmányát. Ez azt jelenti, hogy Dél-Szahalin és a Kurili-szigetek a Szovjetunióhoz kerülnek. Igy ezek a területek nem lesznek többé eszközök arra, hogy velük elszigeteljék a Szovjetuniót az Óceántól és nem lesznek többé a távolkeleti japán támadások kiindulópontjai.”

Lehet, hogy Sztálin valóban így hitte, a valóság viszont az, hogy a stratégiai okokból is fontos és  természeti kincsekben   gazdag szigetekről szóló egykor szovjet-japán, immár orosz-japán történelmi vita máig mérgezi nem csak a két ország viszonyát, hanem a mindenkori világhelyzetet is.jap2.jpg

A hajóról egyébként a japán civilek és hadurak már „védőőrizetben” távoztak. Sigemicu Mamorut történetesen 1946. május 3-án a Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék (The International Military Tribunal for the Far East) vád alá helyezte, a tokiói perben – a nürnbergi per távol-keleti változatában -, háborús bűnösnek nyilvánították és 7 év börtönbüntetésre ítélték.  De a tényleges büntetése csak 4 és fél volt; 1950-ben személyes amnesztiában részesült, szabadlábra helyezése után pedig visszatért a Japán közéletbe és 1954–1956 között ismét Japán külügyminisztere lett. Sőt: ő képviselte hazáját az ENSZ Közgyűlésében, amikor Japán a szervezet 80. tagja lett 1956. december 18-án.

A tokiói perben egyébként egyetlen felmentő ítéletet sem született. Hét vádlottat -, vezető politikusokat és katonákat - akasztás általi halálra ítélt a nemzetközi bíróság. Az ítéleteket 1948. december 23-án hajtották végre a Szugamói börtönben. A többi vádlott legalább 7 évi börtönbüntetést kapott, többen életfogytiglanit, de 1954-1955-ben mindenki szabadult.

 

Hirohito császár - Kína és Ausztrália tiltakozása ellenére - nem ült a vádlottak padján. MacArthur - aki Japán korlátlan urának számított - az amerikai kormánnyal együtt ezt azzal indokolta: vád alá helyezése olyan felzúdulást keltene a japán társadalomban, hogy ezért akár egymillióval is növelni kellene a megszálló csapatok létszámát. A japánok ugyanis istenként tisztelték császárjukat, és el sem tudták képzelni, hogy perbe fogható volna, bár az nyilvánosan lemondott „a tennók (az ég urai) isteni méltóságáról”. (Az azóta sem cáfolt akkori, az egész világot körbejáró „városi legenda” szerint erre MacArthur tábornok rövid és velős mondata késztette a császárt: „Ön mostantól nem isten!) Végül ő uralkodott – 124.-dikként a töretlen sorban - az utóbbi   két évezred japán császárjai közül a leghosszabb ideig: 1989-ben halt meg, 88 évesen.

Az meg közismert tény, hogy elszigetelt japán katonák Ázsia-szerte és csendes-óceáni szigeteken még hónapokig, évekig visszautasították a megadást, sőt akadtak olyan csoportok is, amelyek 1970-ig harcban álltak, vagy legalább is azt hitték magukról.

Japán módra…

1968. augusztus 21: ahonnan és ahogyan én láttam…

50 év múlva a csehszlovákiai bevonulásról

 

     Belgrád volt számomra az „ahonnan” 1968. augusztus 21.-én, Csehszlovákia katonai megszállásakor, ahol az MTI tudósítójaként dolgoztam. A nap számomra, kora reggel 6 óra előtt kezdődött.
    A telefon ébresztett, s a Magyar Rádió telefonközpontja közölte velem: „Kapcsolom Pálos Tamás kormánybiztost”. Meglepődtem. Hiszen Pálos Tamás nem a rádióban, hanem az akkor pártközpontként szolgáló Fehér Ház  MSZMP KB Agit. Prop. Osztályán dolgozott (később, a rendszerváltás idején   az MTI vezérigazgatója volt). Csak annyit mondott: „Bevonultunk, nagyon figyelj, mi történik Jugoszláviában. És vigyázz magadra!” Válaszolni sem hagyott időt.
    Tehát figyeltem és vigyáztam magamra! S ebből következett az „ahogyan”, az ezekhez a hetekhez kötődő személyes élmények sorozata. Fél évszázad után sem feledhető tapaszlatokkal, tanulságokkal.

Mindenekelőtt az, ahogyan a hivatalos és a  nem hivatalos Jugoszlávia reagált.prga1968.jpg

Tehát: azon a napon, amikor a Varsói Szerződés öt tagállama – köztük Magyarország - megindította az emlékezetes csehszlovákiai akciót, Marjai József, a későbbi miniszterelnök-helyettes, aki akkor belgrádi nagykövet volt, kérte, „rutin ügyben” hívjam telefonon a jugoszláv szövetségi tájékoztatási titkárság (minisztérium) második emberét, Gyuro Radulovicsot. Valahogyan csak reagál a történtekre. Reagált….

Tegezve köszöntöttem, ahogyan akkor már szoktam: ő kezdeményezte, amikor két hónapos belgrádi tartózkodás után közöltem vele, hogy „eléggé megtanultam szerbül, ez legyen mostantól a beszélgetéseink nyelve” (az orosz alapján ez könnyebben ment, mint eleinte hittem).  

 - Zdravo, (szervusz) Gyuro.

            Hosszabb csend előzte meg a nem várt választ.

            - Dobar dan zselim, drusze Kocsis (jó napot kívánok, Kocsis elvtárs). Kako szte  (hogy van)?

            Amiből egy pillanat alatt kiderült: a prágai események hatására nemcsak én vele, hanem Magyarország minősült vissza magázódó viszonyba Jugoszláviával. Évekkel később az akkori „legeslegfelsőbb szint” személyesen igazolta vissza: egy óra múlva tudták Budapesten, akiknek tudniuk kellett…

             Ez nekem - sajátos szempontból - kevesebb személyes gondot okozott, mint a többi, akkor hivatalosan Belgrádban dolgozó magyarnak, diplomatáknak, kereskedőknek. Titoék ugyanis - érthetően, mert híresen realisták voltak - a valós helyükön kezelték az újságírókat az ellenőrzés alatt tartandó veszélyforrások sorában. A hivatalos külföldiek autóinak mind arany betűs fekete rendszámtáblájuk volt (van Szerbiában mindmáig), ami jól láthatóan különbözött a helyiekétől. Az egyes országok autói azonos nyitó számot kaptak, a magyaroké lett a 14-A, amit egy többjegyű szám követett. A külföldi tudósítóknak más dukált: ugyanaz a tábla, de mindegyikünknek 20-E, majd a záró számok. A magyarázat egyszerű: a 10-es számot kapták a szovjetek, még a kezdetben megkülönböztetett jó viszony idején. A 30, 40, 50, 60 pedig az amerikaiaknak, angoloknak, franciáknak és kínaiaknak jutott. Közéjük ékelődtünk be a 20-al mi, tudósítók: így voltunk tehát a rendszámlogika alapján - nagyhatalmak. Már messziről láthatta az „egyszeri jugoszláv” is, kikre kell különösen odafigyelni. Hát a magyarokra, szegényekre 1968. augusztusától egy ideig nagyon odafigyeltek: a 14-es rendszámok birtokosai közül sokan „fizettek” betört szélvédőkkel, bezúzott reflektorokkal a Varsói Szerződés csehszlovákiai beavatkozásáért. Az én hivatali Roveremet viszont védelmezte a most kivételesen ártalmatlannak bizonyult aranyszínű 20-as szám. 

       Egy időnek el kellett telnie, míg déli szomszédjaink megnyugodtak, nem lesznek egy következő támadás áldozatai, s főként nem a szomszédos Magyarország irányából.  Ezt követően hangzott el Tito emlékezetes pulai beszéde, amelyben, ha nem is mondta ki nyíltan, de félreérthetetlenül érzékeltette a számunkra fontosat: úgy értékeli, hogy a Varsói Szerződés csehszlovákiai beavatkozása nem öt, hanem négy meg egyország akciója volt, Magyarország csak „nem szeretem” társként csatlakozott hozzá.

         Másnap felhívott Gyuro Radulovics – „természetesen” rutin ügyben - és ezzel kezdte:

          - Zdravo (szervusz) Tamás, Kako szi  (hogy vagy)?

          Vagyis visszaállt a tegező viszony Jugoszlávia és Magyarország között.  Ezt úgy éreztem, nem akármilyen hír, közöltem hát Marjai Józseffel, ő meg továbbította a maga csatornáján Budapesttel. Én pedig az MTI számára napi tudósításomba belefogalmaztam azt a mondatocskát, hogy „a belgrádi sajtóból és a politikai közhangulatból érződik, Jugoszlávia kezd visszatérni a normális kapcsolattartásra Magyarországgal”.

Eközben az „ahogyannak” – nem kis meglepetésemre – támadt szovjet eleme is: Timur Gajdar, a Pravda belgrádi tudósítója személyében.

A híres-neves orosz Gajdar-trióból nekem mind a háromból jutott, így vagy úgy. A nagypapa, Arkagyij (1904 - 1941) írásban, hisz ő volt a szerzője tizenéves korom „Csuk és Gek” meg a „Timur és csapata” című, szerte a világon, túl a szocializmus határain is népszerű ifjúsági könyveinek Az unokáját, Jegort (1956 - 2009) 11 éves gyerekként ismertem meg, amikor az MTI tudósítójaként Belgrádba érkeztem, ahol apja Timur (1926 – 1999) a Pravda tudósítójaként szolgált.  Ezzel a Jegorral akkor „találkoztam” újra, itthon, a televízióm képernyőjén, amikor a 90-es évek elején felbukkant Jelcin elnök környezetében, s 1992-ben pénzügyi, gazdasági csúcsszakemberből, 36 éves üstökösként a politikai kozmoszba repült, miniszterelnök lett és a Kremlbe is beköltözött. Őt ma úgy emlegetik a hazájában – ki elismerően, ki éppen ellenkezőleg -, hogy a nevéhez kötődik az összeomlott világhatalom Szovjetunió utódállamát egész társadalmát alapjaiban megrázó rendszerváltás gépezetének „sokkoló” minősítést kapott beindítása Oroszországban.

            Az apával, Timur Arkagyijevics-csel közös történetünk lelke-veleje 1968 emlékezetes augusztusához kötődik. Munkakapcsolatunk már korábban rendszeres volt, együtt dolgoztunk a külföldi tudósítók klubjának vezetőségében is. Észrevettem: mindig érveket keresett a jugoszláv vezetés lépései, döntései magyarázatára, ha egyetértett velük, ha nem. Sőt, mintha hajlamosabb lett volna az önigazgatás kacskaringóit, főként pedig a „jugoszlávizmus” elnemkötelezettségi elméletét és hétköznapi nemzetközi gyakorlatát inkább érteni, sőt olykor meg is érteni, mint Moszkva és a belgrádi szovjet újságírók zöme tette.  

Azért így sem volt magától értetődő, hogy 1968 augusztusában, Csehszlovákia megszállása után néhány nappal Timur (tőle tudom, soha nem tudta meg, apja regényhősétól kapta a keresztnevét, vagy róla nevezte el apja a könyv Timúrját!) felhívott telefonon és rákérdezett: feljöhet-e hozzám a lakásomra, Dedinyére, „mert tudom, szép nálatok a kert, biztosan jól lehet ott beszélgetni”.

A bejelentkezést nem igazán értettem, a kertet igen: mert az a világon mindenütt mindig olyan hely, ahol viszonylagos biztonsággal lehet számítani rá, hogy nincsenek fülelő „poloskák”.  Vagyis - vontam le a gyors következtetést - Timur témája csak kettőnkre tartozik.

- Igen - volt a válaszom és hozzátettem: - A fa alatt lesz gyümölcs és barackpálinka az asztalon. Az, amit szeretsz.

Kellett mindkettő, de igazában az utóbbi. Mert már az ötödik percben meghökkentett, s a folytatáshoz nekem is kellett némi alkohol.

- Nagy közös baj történt nálatok 1956-ban - csapott a közepébe kertelés nélkül, s rögtön magyarázattal is szolgált, mit ért ezen a szokatlan mondaton. - Azóta töprengek, nem kerülhettük-e volna el, hogy novemberben bevonuljunk Magyarországra.  Azóta is nyomaszt, hogyan kerülhettünk, kerültünk olyan helyzetbe, amiből igazában sohasem fogunk kimászni.

Hallgattam, ő sóhajtott egy nagyot, aztán kivágta:

- És most itt van Csehszlovákia.

Mit mondjak: szépen kiveséztük együtt a világot, a jugoszlávokat meg magunkat is, egy délutánon át. És még maradt is az üveg alján.

Negyvennyolc órával később Belgrád akkor Tito marsallról elnevezett főutcáját gondolta ki sétaterepnek, mondván, amikor megérkezett, hogy „itt nagy a nyüzsgés, sok az ember”. Ha leolvasható volt valakiről, hogy gondterhelt, ott és akkor le sem tagadhatta volna, hogy ő az.  Gyalogoltunk egymás mellett. Nyílt volt, egyenes.tit.jpg

            - Titoék félnek. Az ő emberei közül is sokan attól tartanak, hogy Prága után Belgrád következik, éppen Magyarország felől. Ceausescuék meg nyomják nekik a szöveget, mert ők attól rettegnek, hogy Románia jön legközelebb, ugyancsak Magyarország felől. Bukarestben azt akarják, hogy akkor már inkább Jugoszlávia, mint ők. Tudom, hogy nektek, magyaroknak mindkét változat elfogadhatatlan.

Itt szünetet tartott, megállt.

- De hidd el, nekünk is. Egyet kérek: próbáljátok meggyőzni itteni barátaitokat, hogy szó sincs semmi veszélyről. Legalább nézzenek utána, hol állomásoznak szovjet csapatok Magyarország területén. Hát nem veszik észre, hogy senki sem csoportosít semmilyen erőt nálatok dél felé?! Neked, nektek magyaroknak talán jobban hisznek, mint nekem, nekünk. Hiába vagyunk mi a szláv testvéreik, Sztálin óta ez sem segít...

Meghökkentett, - hisz nyilvánvalóan nem csak a maga nevében beszélt. De ahogyan tette, - az ő volt, Timur Gajdar!

Amikor Belgrádból visszatért Moszkvába – később, amikor ott jártam, többször ettünk együtt az újságíró klubban - katonai szakértőként jegyezte a cikkeit, s akkor már a neve alatt ott állt a katonai rangja is: ellentengernagy.

Ma már tudom, hogy tengerészkadétként érettségizett, a Lenin Katonai-Politikai Akadémián szerzett újságíró diplomát, s ennek birtokában lett újságíró, külföldi tudósító.    

És: hogy Timurnak nem csak az apja könyvében jutott szerep, -   a Gajdar családnak pedig nem csak az irodalomban és a sajtóban…

Lakatos Ernő, az „Apó”

Kádár János bizalmasa

Rövid betegség után, 88 esztendős korában, 2018.december 21-én elhunyt Lakatos Ernő, az MTI korábbi vezérigazgatója, volt MSZMP-s politikus - tájékoztatta a család az MTI-t.

Lakatos Ernő 1930-ban született Budapesten. 1960-tól '62-ig a Magyar Rádió belpolitikai rovatvezetője, 1962-tól '69-ig a Magyar Ifjúság főszerkesztő-helyettese, 1969-1977 között a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának általános elnökhelyettese volt.

1977-ben lett a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatójának első helyettese, majd 1980 és 1982 között az MTI vezérigazgatója volt.

1982-től 1988-ig MSZMP KB agitációs és propagandaosztályának vezetője volt, majd 1989-1990-ben nagykövetként dolgozott az NDK-ban.

Azt, hogy Lakatos Ernő (1930 - 2018

lakatos1.jpgmilyen szerepet játszott a XX. század második felének magyarországi politikájában, s ezen belül a sajtóban - a történészeknek kell elemezniük. Azt, hogy saját maga hogyan értékeli mindazt, amit tett és nem tett, hosszú időn át Kádár János kis számú közeli bizalmasainak egyikeként   -, azt neki kell feldolgoznia önmagának és az utókor számára. Tudtommal tette és teszi is.  (Jakupcsek G. interjúja dr. Lakatos Ernővel)

Én itt csak arra vállalkozom, hogy arról írjak, ahol a magam élete találkozott az övével. Ez gyakran esett meg és mindenféle helyzetben: volt közvetlen főnököm az MTI vezetőjeként, „Apóként”, amikor az általam szerkesztett lapokat is felügyelte az Agit. Prop. Osztály sajtótörténeti legendává lett vezetőjeként. De tény az is: 1990-től gyakrabban találkozunk -  magánemberekként -, mint amikor hivatalokat viselt, bár mostanság ritkábban, mint az előző években -, mert nemcsak az élet változik, de mi sem fiatalodunk.

              Nem egyszer hallottam emlegetni, hogy megjelenésével, hangjának erejével a mai napig van benne nem is kevés Bessenyei Ferenc emlékezetes filmbéli „Dúvad” alakjából. Sokunkat állított a Fehér Házban, a szobájában a szőnyeg szélére, s harsogta ki magából    az éppen időszerű mérgét.  De nem tartom véletlennek, hogy a rendszerváltozás óta sem akadt tudtommal senki, aki bizonyítani tudta volna, hogy derékba törte az életét. Mert alighanem nincsenek ilyenek.

            Magam nem tudom, hányszor emlegette fel - egyébként ma is teszi – a „Magyar Szabadság” című akkori lapban 1956 november 1.-én megjelent riportomat Mindszenty József kiszabadulásáról. Tudomásul vettem, hogy mindmáig nem szereti ezt a cikkemet. De akkor sem élt vissza a jogával, hogy ne szeresse, amikor lehetősége lett volna rá.         A szőnyegének szélére is kerültem, amikor a Képes 7 l988. újévi számának címoldalára egy elegáns pincér képét tettük, aki egy pohár vizet meg egy szeletke kenyeret kínált, ezüsttálcán - jókívánságokkal.

            - Kinek használ az ilyen? - tette fel nem éppen halkan a költői kérdést, gondolom, a pártközpont egész ötödik emelete hallhatta, mert így is akarta.

            Az véletlen, de a politika akkori zavarosságát azért hitelesen tükrözte, hogy lefelé menet meg Berecz Jánossal, a KB illetékes titkárával találkoztam, ő meg gratulált:

            - Ilyen címoldalak kellenek... 

             Egyébként barátok, politikai barátok is mindmáig, mindketten olyanok, akik megújulások sorozata nélkül a legkritikusabb időkben sem tudták elképzelni a jövőt. Igaz, ezt nem egyformán gondolták és hirdették: Lakatos Ernőről meg - éppen Kádárhoz fűződő, meghittnek ismert viszonya miatt -  kevesebben hitték el, mint Berecz Jánosról.         lakatos3.jpg         

A 70-es évek végén az akkor két Berlinben – az NDK fővárosában és Nyugat-Berlinben – dolgoztam az MTI tudósítójaként, amikor Lakatos meglepő kéréssel jelentkezett nálam. Az ADN, az NDK hírügynökség vendége volt, amikor a Dr. Zsivago, a film itthon ügy volt. A házigazdák viszont nem rajongtak azért, ha a vendégeik átmentek a város másik felébe -, amire Kádár János nem gondolt, vagy ha igen, nem zavarta. Ezért találta ki Lakatos Ernő:

            - Lopjál át Nyugat-Berlinbe az autódon, a diplomata útlevelemhez nem kell átlépő, így az nem gond. Kádár szeretné, ha megnéznék két filmet: a Paszternákét, a Zsivagót, és Szolzsenyicinét, az Ivan Gyeniszovics egy napját.  Kellene neki tudni valamit, ami közös bennük, és beszámolnék neki róla. Keress egy helyet, ahol vetítik. Ő most nem akarja otthon megnézni.

            Akkor és ott jutott eszembe: milyen ország is az a Magyarország, ahol az első ember ilyen cselekre kényszerül...

Ma tudom – ilyen is volt!

            Várkonyi Péterrel, - aki ugyanakkor költözött be a KB külügyi titkárának irodájába, amikor lakatos2.jpgLakatost az MTI vezérigazgatói székéből „Apó-vá”, azaz a KB Agitációs és Propaganda Osztályának vezetőjévé nevezték ki -, együtt igazítottak el, mire figyeljek és mire nem, amikor a Daily News - Neueste Nachrichtent, a világon mindmáig egyedülálló angol-német napilapot szerkesztem. 1981 őszén közölték velem:

- Ez nem azért más, mint a többi napilap, mert külföldiek olvassák, mert ez nem igaz. Főként külföldiek, de szép számban magyarok is, akik nyelvvizsgára készülnek a Rigó utcába, vagy egyszerűen azért, mert többet akarnak megtudni a világról, mint amit magyar nyelven kapnak. A lényeg, hogy azok nem olvassák, akik feleslegesen idegesítik a főnököket, hogy már megint mit ír az újság és mit hallanak a rádióban. Mert a te lapodat nem értik.

 Ezt Várkonyi magyarázta el így, és hozzátette:

            - Abban maradtam Lakatossal, hogy indulj ki abból, ha valami gondunk van, azt mi megmondjuk. Amit meg másoktól, másutt hallasz, tekintsd tanácsnak, és használd fel belátásod szerint.

            Ilyen gondokról sose kaptam hírt egyiküktől sem. Viszont kiderült: az is információ volt, amikor nem kaptam hírt. Például arról, mit vártak a magyar sajtótól, amikor 1982-ben beléptünk a Nemzetközi Valutaalapba (a szovjetek nem kis idegeskedésétől kísérve, még a gorbacsovi idők előtt). Engem tudatosan „elfelejtettek” tájékoztatni a pártközpont óhajáról: rövid, feltűnés nélküli információ a belépésről, a lap belsejében. Így a Daily News volt az egyetlen magyarországi újság, amelyik a német és angol nyelvű első oldalakon egyaránt, nagy címekkel, induló anyagként számolt be az eseményről. Ahogy egy ilyen fontos eseményről ez valójában illik. Később se hallottam egyetlen zokszót sem. Valószínűleg ekkor is az bizonyosodott be, amit Lakatos és Várkonyi korábban mondott: nem olvasták a lapot azok, akik   idegesekké válhattak vagy tehettek volna másokat tőle. (Hogy mi a “Nyuszinál” - így becéztük magunkat - „bátrak” voltunk ezzel a tálalással, arról csak az új évezredben értesültem egy Népszabadság cikkből, amikor Medgyessy Péternek a Valutaalap és a Világbank körüli magyar szerepéről volt mindennapos vitatkozni valója a politikának. Utólag köszönettel elkönyveltem a bókot...)

            Az is közösen kavart bele az életünkbe, amikor 1989. szeptember 11-én a kormány kiengedte Magyarországról Ausztriába az NDK-sokat. A Képes 7 főszerkesztőjeként - teljesen véletlenül - ennek a napnak a reggelén, az első Budapestről jövő MALÉV-géppel érkeztem a berlini külügyminisztérium vendégeként a schönefeldi repülőtérre. Soha rosszabbkor...botschaft.jpg

A fogadtatás a friss helyzethez igazodott: senki sem várt a házigazdák részéről, csak a magyar követségiek fogadtak. Vártunk egy darabig, de mert német változatlanul nem tűnt fel értem a színen, jobb híján beautóztunk a követségre, a Brandenburgi-kapu tövébe.  Lakatos Ernő volt a nagykövet 1988-tól (vagyis az utolsó az NDK-ban), vele töprengtünk, mi legyen, hisz az se biztos, hogy ilyen körülmények között hajlandók vendégül látni. Neki jutott eszébe a megoldás. Ő is kapott meghívást estére a nemzetközi újságíró klubba a vacsorára, amit Kurt Blecha sajtó államtitkár tervezett a tiszteletemre. Felhívatta a titkárnőjével a külügy protokollosztályát, aki, mintha rutinból tenné, rákérdezett, jól tudja-e a magyar nagykövet az esti program időpontját? Egy idő múlva megjött a válasz:

            - Igen.  

            Ennek ismeretében a sajtóattasé furcsálkodva tájékoztatta a külügy sajtóosztályát, hogy a magyar főszerkesztőt nem fogadta senki a repülőtéren, s az a nagykövetségen vár a sorsára. Húsz perc múlva nem rejtett idegességgel megjött a német, akit kísérőmnek szántak.

            - Elnézést, de lerobbant az autónk a repülőtérre menet, ezért nem találkoztunk - magyarázkodott. Azt viszont később se mondta meg nekem senki, miért nem próbáltak meg később sem megtalálni.

A programot viszont menetrendszerűen lebonyolították: csak éppen morcosan, miként magyar újságíróval mindaddig soha nem tették. Hagy érezze a kedves vendég is, mennyire haragszik a hivatalos Berlin, a „Haupstadt”, amiért megnyitottuk a nyugati határt. Miközben „NDK-magánmosolyt” soha addig nem kaptam annyit, mint ezekben a napokban, sem az Unter den Lindenen, sem vidéken, amikor kiderült, magyar vagyok…

Mindennek a részleteit egyébként Lakatos is megírta nagyköveti szolgálata után „Kitépett lapok egy naplóból” címmel, 1991-ben megjelent könyvében.kitepett.jpg

            Gondoljon róla mindenki, amit akar: de „Apó” telefonszáma és a címe akkor is benne volt, és ma is szerepel a budapesti nyilvános telefonjegyzékben…

Kormányfők - rendszerváltáson innen

Antall és Medgyessy

 

Antall Józsefnek (1932-1993), a rendszerváltás érkezési oldala első miniszterelnökének antal1.png- 1990-től haláláig töltötte be karizmatikus céltudatossággal e posztot - méltán gazdag portréirodalmához mindössze egyetlen ceruzavonással tudok hozzájárulni: az is kettőnk közös gyermekkorából való. De úgy érzem jellegzetes pillanatkép ez arról az emberről, aki már gondolkodásra kész legifjabb korától tudatosan gyűjtött magába minden lehetséges ismeretet a társadalomról. Akkor persze még aligha azért, hogy egyszer majd Magyarország kormányfője legyen, de azért biztosan, mert úgy érezte, hogy a lehető legtöbbet meg akar tudni a világról. Ma ehhez hozzá merem tenni: a múlt azért foglalkoztatta igazán, mert a jövő érdekelte. S ezért lett belőle nemcsak politikus, hanem államférfi, a szó legigazibb értelmében, amikor felkínálta ezt neki a történelem, s ő a lehető legfelkészültebben kínálta fel magát a várt, sőt elvárt alkalomnak. S ezen az sem változtat, hogy a sors halálos ítélete következtében csak rövid idő alatt nyújtott teljesítményét nagyon sokáig fogja vitatni az utókor. De hát ma is vitatják Kossuth Lajost, nemcsak Kádár Jánost...                                    

            1946-48-ban apja, id. Antall József már legendás múlttal töltötte be a Független Kisgazdapárt pártigazgatói tisztét, ahol újságíró apám, Dernői Kocsis László a sajtófőnök hivatalos és a „szürke eminenciás” íratlan posztját bírta ugyanakkor. Mindketten a párt „őskövületei” közé számítottak, a 30-as évek elejéről. Öregebb Antall igazi rangját a második világháborús derekas szereplése adta haláláig. Az új évezred második évtizedében bekövetkezett haláláig ismertem a közvetlen szomszédságomból  egy olyan lengyel asszonyt, aki 1939-ben, a Lengyelország elleni náci támadást követően talált otthonra Magyarországon, nem utolsó sorban Antall József akkori menekültügyi kormánybiztos bátor és hatékony cselekedeteinek köszönhetően.

            Joggal emlegeti tehát minden szerző, hogy a miniszterelnök Antall az ősök génjeiből is szerezte a politika iránti olthatatlan érdeklődését. 15-16 éves lehetett, amikor apjával megjelent nálunk, Zuglóban egy délután. Édesapja mentegetődzött a kártyapartinak nevezett rendszeres politikai beszélgetéspartira összegyűlt baráti társaságnak.

            - Jóskát nem tudtam kire és főként hol hagyni, mert otthon teljes a felfordulás. Majd elszórakoznak Tamással - magyarázkodott.

            Tamás én voltam, de három évvel fiatalabb, mint ő: 12 éves kissrác. Pillanatok alatt kiderült, hogy túl sok közös játszani valónk nem akadt, az ifjú Antall viszont felfedezte apám jó hétezer kötetes könyvtárát, s annak is a legizgalmasabb részét: az üveges szekrénybe bújtatott kincseket. Egyetlen perc kellett számára, hogy rábukkanjon valami számára különösen csábítóra. Az 1920-ból származó, két kötetes angol nyelvű könyv címe ez volt: „The Outline of History by H. G. Wells.”wells.jpg Némileg szabad magyar fordításban: a történelem fővonalakban, vagy egy kicsit még szabadabban, történelmi vázlatok. Ma is megvan ugyanez a példánypár a saját gyűjteményemben. Antall Jóska azonnal a második kötetet emelte ki, és a legutolsó fejezetet kereste, amely azzal foglalkozott: mit hoz a jövő? Mentegetődzött, hogy nem igazán tud angolul, de lefordította nekem ennek az első mondatát: „A történelem nem több, és nem kell soha többnek lennie, mint a jövőt szolgáló számvetés”.

            Aztán kezében a kötettel édesapjához rohant:

            - Ezt a könyvet keressük meg, biztosan kell lenni legalább még egy példánynak valahol Budapesten.

            Volt, megtalálták, az idősebb Antall közölte apámmal a sikert. Érdemes utánanézni: szerintem ma is megtalálható valahol ifjabb Antall József hagyatékában, az egykori miniszterelnök hajdanvolt otthonában.

* * *

Medgyessy Péter (1942- ) úgy lett miniszterelnök 2002-ben - Orbán Viktort váltva -, hogy ő számított rá a legkevésbé.medgy1.jpg Talán ezért is vállalta a jelölést, miután Németh Miklósnak végül akkor sem akaródzott, hogy az MSZP jelöltjeként visszakapaszkodjék a politikába. Ki így, ki úgy értékelte, értékeli ma is rendszerváltozás előtti múltját, kormányfői teljesítményét annak az embernek, akinek Medgyessy Miklós nevű őse (mellékesen vagy nem mellékesen) Erdélyben a fejedelmi Bethlen család íródeákja volt. De az vitathatatlanul a személyéhez köthető megkérdőjelezhetetlen történelem, hogy az ő miniszterelnöksége alatt tartották meg a népszavazást Magyarország EU-tagságáról; az ő és Kovács László akkori külügyminiszter aláírása szerepel a 2003 április 16.-i athéni EU belépési okmányokon; és a hivatalos EU-hoz csatlakozás, 2004. május 1. is az ő regnálásának időszakra esett.eu-aliras.jpg

Vele személyes kapcsolatom kimerült a hol „jó napot“, hol „szervusz”, egyszer „hogy van” másszor „hogy vagy” semmit mondásaiban. És abban, hogy - nem miniszterelnökként, hanem Németh Miklós miniszterelnök-helyetteseként - néhány alkalommal élt nálam az akkor igencsak szokásos „jus murmurandi” gyakorlatával, ha nem tetszett, amit írtunk.   1990. április 11-én, a parlamenti választásokat követően, a kormány távozásakor a Képes 7 szerkesztőségében kézhez kapott levelének egy bekezdését - a tanulság kedvéért azonban ideírom.

            „A választások lezajlottak. Amint azt több alkalommal elmondtam, nem kívánok a politikai életben szerepet vállalni, pénzügyi szakmai területen kívánok a jövőben dolgozni. Megköszönöm eddigi együttműködésüket, azt, hogy tisztességes, korrekt információkat adtak azokról a munkákról, amelyeket én gondoztam. Az esetleges kisebb konfliktusok, úgy érzem, természetesek voltak...”

            A mondandóm csak annyi: Medgyessy Péter életútja példásan igazolja, hogy ha valakit megcsap a politika szele, nehezen gyógyul ki belőle. Bár - néhány sorral feljebb kiderült -  azt ígérte, visszavonhatatlanul „jó útra” tér, nemcsak 1990, de még későbbi, kétéves miniszterelnöksége, s a   távozását 2004 őszén kikényszerítő utolsó csatában szerzett sebei dacára sem tudott igazán szakítani a politikával.
Egy ideig annak a kormánynak a különleges nagyköveteként folytatta - egyébként még szelídebb hangú ellenfelei szerint is hasznosan - a „nagypolitizálást” amelynek éppen a feje ült a helyére, a miniszterelnöki bársonyszékbe: Gyurcsány Ferenc, akit barátai közé számított és kormányfői tanácsadójaként alkalmazott.

Utóda aztán elég gyorsan, 2008. május 31-ei hatállyal felmentette nagyköveti tisztségéből: a döntést a kormányfő nyilvánosan nem indokolta, a „pesti utca” azonban tényként kezelte, hogy Medgyessy több aktuálpolitikai kérdésben bírálta az elődjét. Ezt pedig – mint tudjuk – az utódok azóta is nehezen viselik.gyurcs-medgy.jpg

Medgyessy Péter ma hivatásos nyugdíjas. Gyanakszom, úgy fog élni mindig, ahogyan azt politikusként is tette és 2006-ban megjelent könyvében megírta: mint „Polgár a pályán”. Pontosabban -, naiv polgár...

A bukásra ítéltek - Fock és Grósz

fock1_1.jpgFock Jenő (1916-2001) volt számomra a klasszikus Kádár korszak legmarkánsabb kormányfője: pontosabban a leginkább célratörő, aki mert előre nézni, cselekedni, felelősséget vállalni, akár öngyilkos bátorsággal őszintén szólni, zárt körben csakúgy, mint a legnagyobb nyilvánosság előtt, itthon és külföldön, akár Moszkvában is. S merte vállalni az előre látható bukást. Ennél többet pedig aligha várhatott tőle bárki.

Kidolgozta sokadmagával, elsősorban Nyers Rezsővel közösen a - lánykori nevén - gazdasági reformot, amellyel megkísérelték a lehetetlent, piaci alapokra remélték vezetni az országot: ez lett volna az a szocialista piacgazdaság, amely végül - hazai és hazán kívüli, valóságos és mesterséges buktatók sorozatán átevickélve -, a „hivatalos keresztségben” új gazdasági mechanizmussá „szelídülve” került be kimoshatatlanul a magyar huszadik századba. S ami maradt és formálódott belőle, az is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy (a részleteket mindenki bonyolíthatja elvei, érdekei, ízlése szerint, ezt én itt és most nem vállalom) „a láger legvidámabb barakkjaként” jutottunk el a rendszerváltozáshoz, vagyis a kapitalista piacgazdaságot is jelentő „új átkosba”. Az ebbe való átmenet és főként a folytatás már nem Fock műfaja volt -, s hogy miért, azon is van mit elemezniük a történészeknek.

            1967-75-ben volt kormányfő, s - csak emlékeztetőül - azt az 1968-at szokás nálunk az új mechanizmus első éveként emlegetni, amely a világtörténelembe a prágai tavasz éveként vonult be. Ma tudjuk: a Fock nevéhez kötődő célok egy része is csak nehezen úszta meg az akkor történteteket. Az pedig sajátosan Magyarország volt, és Fock nehezen támadható személyén s makacsságán túl a nagyobb „kádári csodák” közé sorolható, hogy mégis további 7 évig töltötte be a kormányfői posztot, -  s közben a reformokból is megszületett majdnem annyi, amennyire a helyenként viharos ellenszélben (mint például az első nagy olajárrobbanás) futotta.

            Fock Jenő 1971-ben a magyar kormány nevében még tervezetet nyújtott be a KGST-n belüli együttműködés piacgazdasági alapokra helyezéséről, amelyet azonban lesöpörtek az asztalról. 2006 tavasza óta pedig Medgyessy Péter információja alapján azt is tudhatja a széles közvélemény a későbbi miniszterelnök „Polgár a pályán” című könyvéből,medgyessy.jpg amit sokan sejtettünk, érzékeltünk: Fock azt is vállalni merte a maga idejében, hogy Koszigin szovjet kormányelnök szemébe mondja Moszkva kellős közepén, tetszik neki vagy sem, Budapest tárgyalni kezd a Nemzetközi Valutaalappal, mivel „Magyarország szuverén ország, maga dönti el, hogy mit lép meg és mit nem”. Ami akkor persze csak annyiból volt igaz, hogy a szovjetek megakadályozták a mi általunk remélt tárgyalásokat, de később, a nyolcvanas évek elejére már képtelenek voltak rá. Tény, Fock hazaérkezésekor a Ferihegyi-repülőtéren, akkor döbbenetet keltő rádiónyilatkozatban háborodott fel egy, a nagy nyilvánosság előtt általa meg nem nevezett, a magyar érdekeket megkérdőjelező szovjet állásponton, (1956 óta ilyen nem történt).
S a folytatás nem is maradt el.  Másodszor már nem juthattak el az éterbe a kijelentései, a nyomtatott sajtóba meg még kevésbé (így is megtudta azokat a fél ország). De, ami fontosabb, a miniszterelnöki poszton röviddel ezután bekövetkezett a „balról” sokak által éveken keresztül remélt váltás: Fock Jenő ezután már csak árnyéka volt önmagának, igaz 1980-ig még a Politikai Bizottság tagjaként nyugdíjaskodott.

            Ami ebből nekem jutott: Fock a távozását megelőző egyik KB ülést követően megkeresett, mert úgy alakult, hogy „első lépésben” én tettem át papírra - újságíró szemmel - a plénumon elhangzott felszólalását.

            - Csináljuk együtt, végtére az én beszédem - mondta udvariasan, de a tőle megszokott keménységgel. - Szeretném, ha tudnák, hogy láttam, mi kerül oda, ahol a hivatalos változatot szerkesztik és hagyják jóvá majd a beszédemből.

            Amikor elkészültünk, mondott még valami nagyon fontosat. Olyat, amit azok figyelmébe is ajánlanék, akik mindmáig újra és újra próbálkoznak azzal, ami majdnem lehetetlen: harcba szállni nálunk a maradisággal, az ezeréves múltra építő, „hej, ráérünk arra még” féle gondolkozással.

            - Ha valaki igazán reformot akar csinálni nálunk, olyan mocsárba lép, amelyben ezernyi akna rejtőzik. Szerencsés, ha nem lép rá egyikre sem, s így maga nem robban fel. De még szerencsésebb, ha a céljai közül is megússza legalább néhány a robbanásokat. Én úgy érzem: végső soron, győztem, mert élek, s valamennyi abból is működik, amit akartam.

            Személyes előzménye Fock nékem szánt mondatainak tíz évvel korábbról, Phenjanból datálódik. 1965-ös koreai miniszterelnök-helyettesi látogatásáról távolkeleti tudósítóként én tájékoztattam az MTI-t. Az egyik hajnalon, a hivatalos program előtt egymás mellett ültünk a Tedong folyó partján, az ottani vendégháznál. Fock pecázott, én némán kibiceltem hozzá. Panaszkodott a koreaiak merevségéről a tárgyalásokon.

             - Furcsa dolog ez az internacionalizmus - mondta csendesen -. A koreaiaknak ez azt jelenti, mindenben hajlandók vagyunk-e támogatni őket. Hát nem vagyunk. A szovjetek meg nem vették észre, hogy ma már nem csak a Moszkvához fűződő viszony az internacionalizmus mércéje, mert nem csak a Szovjetunió a szocialista világ, s így természetszerűen változott, gazdagodott az egymás iránti szolidaritás tartalma is. Ezért én azt tekintem becsületes kötelességünknek, hogy ne ártsunk a többieknek, a barátaink érdekeinek azzal, amit Magyarország érdekében teszünk. Úgy hiszem, ez ma az internacionalizmus, de ez egyáltalán nem kevés.

            Mellesleg ugyanitt és ekkor tudtuk meg mindketten, ő is: alapjában neki köszönhettem, hogy külföldi tudósító lettem. 1964-ben, amikor lejáróban volt a Népszabadság és az MTI közös pekingi tudósítójának a megbízatása, és a magyar kínai viszony már koránt sem volt felhőtlen, a Politikai Bizottságban Fock Jenőnek jutott eszébe: hasznos volna, ha a jövőben, nem a párt lapja, hanem a Magyar Távirati Iroda adná a továbbra is közös kínai tudósítót. Kádár János rábólintott, s ezzel indult el a hivatalos eljárás, amelynek eredményeként 1965 nyarán felszállhattam családommal a repülőre Peking felé... 

              grosz.jpg  Grósz Károly (1930-1996) - akarta, nem akarta - úgy vált a magyar rendszerváltás gépezetének beindítójává, ahogyan Mihail Gorbacsov a szovjeté: a “grósznyoszty” a moszkvai „glasznoszty” sajátos magyarországi változata lett. Mindkét politikus tudta, hogy a régi módon nem megy, ezért újítani akart. Reformálni próbált, nagyon, Gorbacsov világméretekben is, Grósz csak itthon, persze szocialista módon, ha nem is megszokottan. De kiderült: mind a kettő csak kiengedni tudta a szellemet a palackból, ami elkerülhetetlen volt, ám képtelen volt kezelni a szabad életre kelt szellemet.

        Valójában azon a napon (1987 június 25-én) kezdődött Magyarországon az azóta rendszerváltozásnak nevezett új világ, amikor Grósz Károly miniszterelnök lett. Mindenki tudhatta: mostantól nem Kádár Jánosé a döntő szó. Újra a kormányfő lett - hosszú évtizedek után először - az ország legbefolyásosabb hatalmú embere (ez 1953-ban Nagy Imrére rövid időre is csak kérdőjellel volt igaz, 1956-ban pedig végképp nem). Az más kérdés, hogy Grósz bizonyíthatóan nem nőtt fel az első ember posztjára, amire pedig legalább úgy készült, mint nem kevés versenytársa.
Alig egy évvel később már le kellett mondania. 1988. november 24-én gyakorlatilag bukott emberként vonult el a kormány éléről abba a székbe, amelynek megkérdőjelezhetetlen fontosságát éppen ő ingatta meg: nem tehetett mást, Kádárt váltotta a párt főtitkári posztján, amelyet egyébként már májustól kihúzott korábbi főnöke alól (de akkor ezt csak elkerülhetetlen, de mellékes sakkhúzásnak tekintette, pártelnökké választtatva az „Öreget”). Ebben a helyzetben mondta el mindmáig  sokat emlegetett sportcsarnoki beszédét is a fehérterror veszélyéről…

    Nem kis mértékben saját magának, helyzetkezelő képtelenségeinek köszönhette, hogy az átmenet miniszterelnökeként nem Grósz Károlyt, hanem Németh Miklóst nemethm.jpgkönyvelte el - joggal - a történelem.

         Még hivatalban volt, amikor tudta, hogy túlértékelte önmagát.  1988-ban a Képes 7 főszerkesztőjeként elkísérhettem hivatalos teheráni látogatására: olaj, üzleti befektetések reményében, és nem titkoltan politikai presztízsből ösztönözte az iráni utat (is), mérsékelt sikerrel.
Hazafelé a repülőn - valahol a Fekete-tenger felett szálltunk - odalépett mellém egy kormányőr: „Grósz elvtárs várja” - közölte. Nem tudtam, miért hívat.

            Egyedül ült a különgép első kabinjában. Intett, hogy üljek le. Láttam, hogy az, akitől   fiatalos lendület várt az ország a megvénült vezetők helyett, nemcsak sápadt, halálosan fáradt, de e pillanatban (57 esztendősen) akár vénember is lehetne.

            - Akarsz tőlem valamit? - kérdezte.

            - Én? Semmit. Te hívtál.

            - Ebben bíztam. Hogy nem kérsz semmit. Akkor ne is szólj egy szót se, csak ülj. Így tíz percig senkivel sem kell beszélnem, semmit sem kell ígérnem és semmit visszautasítanom...

            Pontosan tíz perc csönd következett. Aztán meghallgathattam élete számomra első és utolsó önvallomását.

            - Elfáradtam. Minden nap hamarabb fáradok el. Mert bármit teszek, keresztbe lépnek. Rájöttem, hogy kiismerhetetlenek számomra az államigazgatás labirintusai. Néha biztosan tudom, hogy az is nemet jelent, amikor valaki határozott igent mond a Parlamentben.

            Legyintett, és ezzel búcsúzott:

            - Felejtsd el, amit hallottál.

            Nem felejtettem, nem felejthettem el...

            De ez sem változtat azon, hogy ma is elismerjem: egy ideig benne láttam Kádár János legalkalmasabb utódját.  Ám jött egy fiatal ember, Németh  Miklós, akitől - immár soha sem fogom megtudni - talán éppen Grósz tartott jobban, mint Kádár.  

 

Ketten tizedesként

Veres Péter és én…

Ketten tizedesként – Veres Péter és én…

verespeter.jpg

Veres Péter, iró, hadügyminiszter (1897-1970)

 

Öt éves NDK- nyugat-berlini küldetésem idejére esett a Varsói Szerződés egyik, az NDK területén megtartott összevont nagy hadgyakorlata. Ebbe csöppentem bele, számomra meglepő módon.
Máig sem tudom, mennyire fér ez bele a katonai rendbe, de úgy lettem - minden formális  behívás  mellõzésével - a hadgyakorlatra kivezényelt magyar sajtós csoport vezetõje azon a címen, mert ismertem a helyi viszonyokat, hogy errõl berlini nagykövetségünk tájékoztatott, egy otthonról érkezett távirat alapján.  Kiegészítésként közölték, hogy errõl értesítették az NDK nemzetvédelmi minisztériumát is, amely felveszi velem a kapcsolatot.varsoi_1.jpg

            Ez a kapcsolatfelvétel - az illendõség és (gondolom) az NDK-s nemzeti néphadsereg, s a   VSZ szabályai szerint - meg is történt, a   minisztérium központi épületében, Strausberg városkában, 20 kilométerre Berlintõl keletre.   Berlinben ugyanis (ez egyébként Nyugat-Berlinre is érvényesnek számított) - a város formálisan az újraegyesítésig érvényes, de a valóságban évtizedeken át be nem tartott különleges státusza miatt - tilos volt német katonai erõt tartani. Ebbõl az 1945-ig visszavezethetõ  rendelkezésbõl az NDK - érdekes módon - betartotta, hogy a Nemzetvédelmi Minisztériumának központját vidéken építette ki, de rendszeresen katonai díszszemléket tartott a Karl Marx-Allén, és a Szovjetunióval közösen minden alkalommal elutasította az ezért járó menetrend szerinti nyugati tiltakozásokat. A minisztériumban igencsak megbecsülve  éreztem magam, mert az elsõ perctõl kezdve minden katona, függetlenül a rangjától, feszesen tisztelgett, úton, útfélen,  folyosókon. A kisérõ tiszt végül, sokadik kérdésemre   kibökte:

            - Önnek azért tiszteleg mindenki, mert civilben hozzánk csak nagyon fontos elvtársak járnak.

            Szinte beláthatatlanul hosszú tanácsteremben igazított el sokunkat egy NDK-s generális a tervekrõl és a speciális sajtós feladatokról.  Rajtam kívül mindenki egyenruhát viselt, német és szovjet tábornoki, lengyel, cseh stb. főtiszti uniformisokat véltem felismerni. Kiderült: mi voltunk a hadgyakorlat sajtócsapatának parancsnokai, mind katonák, kivéve engem, mivel Berlinben dolgozó civil külföldi tudósító kollégáim közül egyet sem láttam. De a kutya sem kérdezett katonai rangomról, beosztásomról.  

            Uniformisról elõször a hadgyakorlatot megelõzõ héten   - újabb budapesti utasítás nyomán - esett szó: követségünk katonai attaséjának irodájában meg kellett adnom minden testi méretemet, a fejemtõl a lábamig.
Három nappal késõbb pedig megjelent - pontosabban katonásan jelentkezett - nálam, az MTI irodájában, egy honvédtiszt, s átadott egy teljes tábori tiszti egyenruha készletet. Õ kérdezett rá elõször a rendfokozatomra: amikor közöltem magas tizedesi rangomat, meghökkent, majd elviharzott, de otthagyta az egyenruhát. (1956 után ugyanis néhány évig szünetelt nálunk az egyetemisták  tartalékos tiszti képzése, így ragadtam le szerencsésen a két csont csillagocskánál). Egy órával késõbb behívtak a követségre, ahol Nárai István altábornagy, a néphadsereg  kiképzési fõnöke, a hadgyakorlaton résztvevõ magyar hadak  vezetõje közölte velem nagy derûsen a (kényszer)megoldást.
(Nárai tábornok narai.jpga kiképzésért felelõs honvédelmi miniszterhelyettességig vitte. Õ volt  az egyik legképzettebb magyar katona, akivel valaha is találkoztam; arról volt nevezetes, hogy minden hadgyakorlat terepét, még a Kárpátokban is, személyesen próbált ki, mielõtt szabad utat adott a katonák számára. És következetesen  „helyre tett”  szovjet tábornokokat, ha azok   “elfeledkeztek” róla Magyarországon, hogy nem otthon vannak, és nem saját katonáknak parancsolnak.   Orbán Viktor első kormányzása idején halt meg, de Fodor Lajos vezérezredes, az új honvédség akkori vezérkari fõnöke temette el, teljes a katonai pompával.)

            - Tiszti egyenruhában, de rangjelzés nélkül veszel részt a gyakorlaton - mondta. - Elvégre annakidején Buggyoníj is mindig váll-lap nélkül vezényelte a katonákat. De azért megtudhattuk volna korábban is, hogy nem vagy tiszt. Czinege gond nélkül rád akasztott volna néhány aranycsillagot...

            Ez a  váll-lap nélkülism-budyonny-01.jpg Buggyonij példa  - bevallom - rendkívül tetszett. A hadgyakorlat fõpróbáján belém is szállt a kisördög, s elhatároztam, kipróbálom, mennyit ér a katona, ha nem tudják, milyen rangot takar a tiszti uniformis? Kiderült: többet, mint valaha is álmodtam volna.

            A  sajtótribünrõl lassan elindultam a szentek szentélye, a gyakorlat dísztribünje felé, s vártam, hol és mikor állítanak meg. Az eredmény: sehol és semmikor. Három perc múlva ott álltam a legfelsõbb német és VSZ vezetés tagjai között. A magyar katonai sarzsikat  mindenesetre óvatosan elkerültem, viszont véletlenül éppen Abraszimov szovjet nagykövet háta mögött találtam magam. A nagykövet megfordult, rám nézett, észrevettem, hogy rájött, látta már az arcomat, de fogalma sem volt, hol. Váratlanul  oroszul, mint ami a világ legtermészetesebb dolga, katonásan rám mordult (késõbb utánanéztem, partizán volt a világháborúban):

            - Azonnal hívja ide  Hoffmann hadseregtábornokot!

            - Da - feleltem ugyanúgy oroszul az igent, és olyan harcosan, mintha egész életemben ilyen parancsokat továbbítottam volna -, majd odamasíroztam az Erich Honecker NSZEP pártfõtitkár és államfõ mellett feszítõ Heinz Hoffmann nemzetvédelmi miniszterhez, a német párt legszûkebb vezetésének tagjához.

            - Abraszimov elvtárs hivatja - mondtam nem éppen bõbeszédûen. Németül szóltam, azt látta, hogy magyar egyenruhát viselek (csak ismétlem magam, rangjelzés nélkül), mégis magától értetõdõként fogadta, amit közöltem.

            - Máris megyek - ennyi volt a válasza, s már úton is volt a szovjet nagykövet felé. Én meg végre jobbnak láttam, ha feltûnés nélkül távozok. Sikerült...

            S hogy teljes legyen a történet: amikor hazakerültem és a Daily News főszerkesztője lettem, ráadásként kineveztek – rendkívüli helyzet esetére – az MTI főcenzorának is. És persze a katonai rangomról megint szó sem esett. Azóta is elképzelem magam, amint tizedesi egyenruhában díszelgek a TASZSZ, az ADN és a többi „varsói” hírügynökség főcenzorainak tanácskozásán…

            De hát: ha Veres Péter lehetett tizedesként  honvédelmi miniszter…

Miniszterelnöki galéria

Két vidéki úr: Dinnyés és Münnich

(Életem több miniszterelnök epizódszereplőjéről olyan események ragadtak meg az emlékezetemben, amelyek villanásnyira érzékeltethetik: bár valamennyien ugyanazt a magas posztot érték el, mégis legalább annyira különböztek egymástól, amennyire közös volt a hivataluk.)

Dinnyés Lajos (1901– 1961)dinnyes_1.jpg jómódú, középbirtokos református nemesi családból származott, gazdálkodott, a 30-as évek elejétől   volt kisgazdapárti politikus s a háborút megelőző években két ciklusban parlamenti képviselővé választották. Az országos politikába az ideiglenes nemzetgyűlés tagjaként tért vissza. 1947. május 31-től 1948. december 10-ig töltötte be a miniszterelnöki posztot.

Egyszerre látszott örök bohémnak és volt ugyanakkor mélységesen józan, hitette el önmagával, mennyire ravasz, miközben a naivsága közismerten a párját ritkította. De a szerencséje mindig megmentette attól, hogy beszakadjon alatta a jég; meg az is, hogy mindenkor megsúgta az önvédelmi ösztöne, hol a határa annak, amikor már nem igazán lehetett elég erős védőszentje a szerencse.

            Elődje Nagy Ferenc volt, aki 1947 elején miniszterelnökként hagyta el az országot, és berni követségünkön írta alá a lemondását, hogy aztán soha többé ne térjen vissza Magyarországra. Ilyen sem fordult elő sem korábban, sem később a történelmünkben. Rákosi maga írta meg 1997-ben itthon is megjelent emlékirataiban, hogy amikor „rá esett a választásunk”, vagyis Dinnyésre, abban szerepet játszott nemcsak az, hogy a Kisgazdapárt balszárnyához tartozónak tekintette, de a már emlegetett emberi tulajdonságai is.
A voronyezsi szovjet áttörés után - Rákosit idézem - a demokratikus érzelmei miatt a frontra vezényelt Dinnyés „a magyar hadsereg visszaözönlését például így írta meg egy lapon Pestre: bátran nyomulunk előre a Hangli felé”, ami köztudottan egy városligeti vendéglő volt. Amikor felajánlották neki hivatalosan is a miniszterelnökséget, egyenesen megkérdezte Rákositól – ezt Dinnyéstől tudom, maga mesélte, én meg gyerekként csak tátottam a számat   -, hogy „nem fog-e ebben kitörni a nyakam?”
Azt meg újságíró apámtól kérdezte meg, hogy „hihetek-e Mátyásnak, aki azt ígérte, nyugodtan alhatok”.  Jóval később mondta, már nekem, az 50-es évek végén, - hogy nagyon pontosan értette, megértette, és állítása szerint alkalmazta is amit Öregemtől tanácsként kapott: “Ha egyetlen pillanatra sem hagyod elaltatni magad, túléled”.

            A Parlament nyüzsgő folyosóján, megválasztása után későbbi legendás kollégámnak, Fahidy Józsefnek felelte derűsen, mindenki füle hallatára, aki körbeállta (én akkor is apám gyerekeként nyújtogattam ott a nyakamat), arra a kérdésére, hogyan lett kormányfő:

             - Abban az országban, ahol Veres Péter lehet a honvédelmi miniszter, miért ne lehetnék én miniszterelnök.

Az újdonsült kormányfő azért megeskette Fahidyt, hogy ezt meg ne írja.  A nagyszerű parasztíró egyébként 1947. március 14-étől 1948. szeptember 9-éig volt honvédelmi miniszter, nota bene éppen Dinnyés utódaként s egy ideig éppen Dinnyés kormányában. Veres Pétert pedig már „Farkas Mihály rézágyúja” követte a magyar honvédelem kacskaringós történetében.

            Amikor másfél évvel később, távozni kényszerült a miniszterelnökségből - személyesen őt tették felelőssé Nyárádi Miklós kisgazda pénzügyminiszter emigrálásáért -, már keserűen, de most sem humor nélkül így felelt azok érdeklődésére, akik azt szerették volna tudni, ki lesz az utóda:

           - Nem tudom, de ha tudnám akkor sem mondanám meg. Hogy miért, az nyilvánvaló: Ab ÁVÓ!

Dinnyés Lajos miniszterelnöksége egyébként 20. századi történelmünk egyik különösen kemény, emlékezetes idejére esett: a fordulat éveként emlegették már akkor is. Ez volt többek között a „kékcédulás választások”, a nagy bankok és a 100 munkásnál többet foglalkoztató üzemek, az egyházi iskolák államosításának ideje. De, ami számára később létfontosságúnak bizonyult, ekkora esett, 1948 február hó 18.-án, Moszkvában, a magyar - szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezmény megkötése.dinnyes2.jpg

Leváltásától haláláig a nyilvános politizálástól visszavonultan dolgozott, dolgozhatott az Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központ főigazgatójaként az Attila utcában. Amikor a Magyar Nemzet számára beszélgettem vele - ex-kormányfőként a szerkesztő bizottsági tagság is volt 1957-től a népfront lapnál -, nem hagyott bennem kétséget, miért gondolta úgy a leginkább börtönveszélyes években is, hogy nem érheti bántódás:

 - Miniszterelnökként ott szerepel a kézjegyem a magyar - szovjet barátsági szerződésen, amelynek az aláírásánál nemcsak Rákosi de maga Sztálin is jelen volt. 


S ha már így esett – ez így része a történelemnek…   


munnich-ferenc_0813.jpgDr. Münnich Ferenc (1886-1967) ránézésre lehetett volna Gvadányi pölöskei nótáriusa, Jókai vagy Móricz Zsigmond valamelyik evős-ivós, mulatozásra hajlamos     falusi földesura, akár Mikszáth Kálmán egyik táblabírója, sőt maga, a T. Házról szívesen anekdotázó író karikírozott változata a XX. század második felének sajátos kiadásában, ahogyan félig elszívott szivarjait gondosan lerakta az Országház Duna-parti folyosóján, amikor beszólított a csengő a parlamenti ülésterembe.
Rákosi emlékirataiban így idézte fel első találkozásukkor, 1919-ben, a Gyűjtőfogház cellájában szerzett benyomásait a nála hat esztendővel idősebb Münnichről: „Tipikus vidéki magyar úriember, úgy 30-32 éves, jól öltözött, jó modorú, jól fésült, szőke, magas, elegáns."munich_fest.jpg

Pedig forradalmár volt, jómódú vidéki patikus-állatorvos szülei és jogász végzettsége dacára (vagy éppen azért, hisz nyilván nem véletlenül emlegette szívesen és gyakran, hogy „tetszik-nem tetszik, Marx is értelmiségiként lett nem akárki a marxizmusban”). Talán ő volt az egyetlen eredendően értelmiségi, akire Kádár János nem nézett eleve gyanakvóan, legalábbis érzékelhetően nem.
Pedig 1956 november első napjaiban egyedül ennek a Seregélyesről elszármazott nótás kedvű, bohém politikusnak volt valóban esélye arra, hogy helyette Magyarország első embere lehessen.  De Münnichnek akkor is, később is megfelelt a „de facto” második hely, a hivatalos magyar fegyverek miniszteri parancsnoklása, majd a miniszterelnökség 1958-61-ben, ami egyetlen pillanatra sem kérdőjelezte meg, ki számított főnöknek, az MSZMP első embere vagy pedig a kormány feje.

      Tito - jól ismert - azért utasította el Hruscsovnak, hogy Münnichet Magyarország élére állítsák, mert úgy ítélte meg, ő inkább Moszkva embere, mint Kádár (Belgrádban alighanem már 1956 október végén tudták, hogy Rákosi viszont - aki ezt azóta emlékirataiban nyomtatásban is közzétette - éppen ezért tartotta volna jobbnak őt Kádárnál a rendteremtésre). Ami érthető is volt, bár Münnich életrajzának sok pontja aligha felelt meg felhőtlenül a Kreml vezetői által általában igazán kedvelt ideológus-irodista forradalmárok biográfiájának.

Nem lehetett véletlen, hogy mindig úgy alakította az életét, harcoljon és ne könyököljön az általa felvállalt kommunista eszméért.  
1918-19-ben vörös katona volt Oroszországban, majd itthon, 1936-tól Spanyolországban verekedett internacionalistaként, és – ahogyan amunich-konyv.jpg „Viharos út” című könyvében maga is megírta -1942-ben Sztálingrádban harcolt a Vörös Hadseregben. 1944-45-ben fel sem merült, hogy a Moszkvából akkor Magyarországra hazatért kommunista vezetői négyes fogat - Rákosi, Gerő, Farkas, Révai - bármelyik tagja vetélytársat látott volna benne.
Budapest rendőrfőkapitányaként viszont legendává vált akkor, s ezzel politikai súlya is megnőtt. Rákosi ebben a funkciójában érzett először veszélyt a személyében: Münnich nyilvánosan bírálni merte   akkor is, amikor ez már szentségtörés számba ment.
De mert Péter Gábor nem tudott rajta igazán fogást találni, biztos, ami biztos, levetették vele az egyenruhát, s jobb híján elküldték távol Budapesttől: követnek Helsinkibe, majd nagykövetnek Szófiába, Moszkvába, s végül éppen Belgrádba, ahol 1956-ban is az első számú magyar diplomata volt. Tito alighanem éppen az utóbbi posztja kapcsán tudott meg róla többet sokaknál, és tartott moszkvai kötődéseitől, amelyek talán erősebbek lehettek a szovjet titkosszolgálatoknál, mint magának az SZKP-nak a csúcsán...

            Talán éppen ebből a háttérből fakadóan kedvelte az újságírók beszédes társaságát: 1956 után a parlamenti ülések szüneteiben inkább ő keresett minket, mint mi őt. Hivatalos munkán túl mindössze két, - utóbb kiderült -  egymáshoz szegről-végre kötődő   alkalommal kerültünk személyes kapcsolatba:
1960-ban jópofáskodó tréfaként indult, amikor az Országház Vadásztermében ebédelt az ülésszakról tudósító hírlapírói csapat, s Münnich érzékelhetően kedélyes hangulatban odalépett az asztalunkhoz. Véletlenül én ültem a hosszú asztal egyik végén, ami akár asztalfőnek is számíthatott volna, de „sarzsimentes” helyzetemben ez fel sem merült.  Felajánlottam a miniszterelnöknek a helyemet. Ő azonban leintett:

            - Maradjon a helyén, fiatalember. Tudhatná, hogy ahol maga ül, az mindig az asztal alja - mondta derűs hangossággal, hogy hallhatta az egész terem, s leült néhány székkel odébb, egy szabad helyre. Talán mert onnan könnyebben diskurálhatott és gyűjthette a pletykákat a kollégáimtól.  Mert már ifjúként mindent megtanult, amit lehetett a francia Fouche-től, Napóleon rendőrminiszterétől, Ferenc József császár hírhedt Alexander Bach-ján át és a szovjet „csekista” Dzerzsinszkij információszerzési technológiából, ami számára gyakran jelentett egyszerre   munkát és túlélést, - a szó legteljesebb értelmében. Münnich „bon mot”-ja egyébként  legendák szerint  Deák Ferenctől származik.
Úgymond, egy tanácskozás kapcsán bejött egy ifjú a terembe és Deák biztatta, hogy üljön már le, ő meg azzal mentegetőzött, hogy az asztalvéget keresi. Mire Deák Ferenc: Nyugodtan leülhet bárhová, ott lesz az asztal vége…"utcanev-tabla.jpg

Azt viszont nem gondoltam volna, hogy Münnich a mi ebéd esetünkre öt évvel később is emlékezni fog: akkor már félnyugdíjas államminiszterként, de még (1966-ig) változatlanul PB-tagként és  az után is „ősforradalmár nagyúrként”.

            Az Országház kupolatermében az 1965. április 4.-i fogadáson (a Magyar Nemzetet képviseltem újságíróként, nem meghívott vendégként) ketten léptek hozzám: Pécsi Ferenc, az MTI akkori, később a TV legendás főszerkesztője és Münnich Ferenc. Az utóbbi odahívott egy pincért, elkért tőle három borospoharat, egyet a kezembe nyomott - és úgy meglepett, ahogyan ritkán történt az életemben.

            - Eredetileg Pécsi feladata volt, hogy itt és most tájékoztassa, de jó hírt, ha lehet, nem engedek át másnak. Kapaszkodjon belém, nehogy hátra vágódjon, olyat mondok: nyártól maga lesz az MTI és a Népszabadság pekingi tudósítója - mondta és várta a hatást. S mert sem nyelni, sem szólni nem tudtam, gyorsan hozzátette:

           - Nem mondhat nemet, már minden illetékes, köztük a felesége is elfogadta a kinevezést. Augusztusban mennek. És gratulálok!

       Pécsi magyarázta el a továbbiakat, az előzményeket is: a politikai és adminisztratív jellegűeket, meg az asszony becsülettel betartott titoktartását.
Az történt, hogy Barcs Sándor, az MTI vezérigazgatója 1964 végén magához hívatta az MTI-ben dolgozó feleségemet.

            - Magával beszélek róla elsőnek. Az MTI jelölheti a pekingi tudósítót. Javasoljam-e a férjét, mert a legfőbb kérdés, hogy a feleség elviseli-e a hosszú távollétet Magyarországtól, az itthoniaktól?

            Amikor az asszony némi töprengés után igent mondott, megígértette vele, hogy nem szól nekem a beszélgetésükről, ne érjen csalódás, ha mások másként döntenek.   Végül a Margit-híd pesti oldalán, a már akkor Fehér Háznak nevezett pártközpontban sem emeltek kifogásolták, s a feleségem is tartotta a száját az utolsó pillanatig.

Én meg a helyszínen  hápogtam, Münnich pedig ez után úgy vette vissza a szót, mintha fel sem álltunk volna  a már emlegetett öt évvel korábbi ebédtől (pedig azóta egy szót sem váltottunk).belyeg_1.jpg

            - Pekingben az a jó, hogy legalább azon nem kell töprengenie, az asztalfőn ül-e vagy az asztal alján: ott ugyanis kerekek az asztalok. Több ezeréves bölcsesség ez is náluk: helyzete válogatja, lehet eggyel több vagy kevesebb veszélyforrás, hogy legalább az asztal formája nem árulja el rögtön, ki ül a legfontosabb helyen.

            S teljes komolysággal hozzátette:

            - Én mindig igyekeztem elkerülni, hogy a legfontosabb asztaloknál az asztalfőre kerüljek. Talán ezért éltem meg ennyire szép kort, ennyi viharos időben.munnich_szobor.jpg

            Tény, ami tény: a 82. évében járt, amikor meghalt.

Hangfelvétel: Münnich Ferenc emlékezik (You Tube)

 

110 éve született

Marosán György – ahogyan én láttam

 

Igyekszem úgy fogalmazni, hogy a lehető legközelebb álljon az igazsághoz, - ami nem könnyű. Akkor sem volt felhőtlen dicsőség, amikor megtudtam, ma meg különösképpen nem az:
marosan11.jpgMarosán György (1908. május 15. – 1992. december 20.), mondjuk úgy, kedvelt engem, -  ahhoz képest, hogy újságíró voltam. Ezt - maga mondta - egy 1958-ban született cikkemnek köszönhettem, amelyben azt írtam: bolondnak tekintenék nálunk azt, akinek felajánlanak egy lakást, és nem fogadja el.  S hozzátettem: ebben alapvetően különbözik a mai világ (ismétlem, 1958-ról van szó) a régitől, amikor legalább annyian áhítoztak lakásra, mint most, s akkor mégis üresen álltak Budapesten lakások ezrei, mert akiknek szükségük lett volna rá, nem tudták megfizetni.

Marosán - akit akkor, 50 évesen, pályája csúcsán Kádár János hivatalos pártbeli   helyettesének tekintettek - úgy emlékezett (biztosan igaza is volt, miért is ne?), ezt ő mondta akkortájt egy gyűlésen, s örült, hogy visszahoztam nyomtatásban a gondolatát. marosan1.jpgÉn nem vallottam be, pedig fogalmam sem volt az általa mondottakról, legfeljebb „nagy szellemek” gondolatai találkoztak a Magyar Nemzet hasábjain, teljesen véletlenül.  (Megjegyzem: azóta lakásügyben /is/ alaposan visszaköszönt nekünk a történelem.)

Ahhoz ő ragaszkodott, hogy tegeződjük: szerinte a háború alatt találkozott velem először, gyermekkoromban, a Népszava legendás Conti utcai szerkesztőségében, amikor a már „Az Est” nélküli Est lapok nem kevésbé legendás Rákóczi úti „szomszéd várában” dolgozó újságíró apámmal együtt voltunk Szakasits Árpádnál, s ő is éppen ott járt. Akár így is történhetett, ...

Ami nem vitatható, Marosán György kalandos életutat járt be: olyan jófejű, mindig és mindenből tanuló, - és nem utolsó sorban „jó beszélőkéjű” munkás legényként indult, akiről hamar kiderült, fellépésével, kisebb és nagy tömeg előtt elmondott szónoklataival egyaránt olyan érzelmeket, egytértő vagy elutasító indulatokat, sőt cselekvéseket tud kiváltani a közönségéből, mint kevesen.

 Volt, van, lesz is még jó ideig mit vitázni róla: a 20. század magyar történelmének – tetszik, nem tetszik –  egyik megkerülhetetlenül meghatározó személyéről, tetteiről egyaránt.  Születésének századik évfordulóján úgy emlékezett rá a Magyar Narancs, hogy ő volt „a sütőmunkásból lett dalos kedvű mozgalmár, a munkásegység és az 1956-ot követő megtorlás buzgó reklámembere”, aki „nem volt hétköznapi pártfunkcionárius. Pozícióiról való önkéntes lemondása és memoárköteteinek már-már parttalan áradása éppúgy egyedi figurává tette, mint lobbanékonysága és jó svádája. A szocialista korszak figyelemre méltó paradoxonjai közé tartozik”.

Alapigazságnak tűnik, akár paradoxon is: eleve és mindig kommunista volt a szocdemek szemében – és szociáldemokrata a kommunisták számára. Mégis, bár az előbbiek közül sokan „nagyon-nagyon baloldali” kommunistaként emlegették, már 1941-ben bekerült az MSZDP budapesti vezetőségébe. A kommunisták pedig „harsány fellépésű szocdemként” kezelték a háború alatt épp úgy, mint 1945-ben, a két munkáspárt egyesülésekor, sőt 1956 után is.      

Első emlékezetes politikusi akciója, a költő maradványait Budapestre áttelepítő József Attila Emlékbizottság felállítása és működtetése mögött is ott volt 1942-ben a földalatti kommunista párt. A Margit körúti börtönébe is csupa illegális kommunista társaságában került, – de a szociáldemokrata párt hozta ki.
marosan200.jpgA sors kegyetlen fintorja, hogy Rákosi börtönébe viszont éppen ezzel a kettősséggel vádolták
: az államfőként őrizetbe vett, egyszerre jobboldali szocdemnek és „titoista ügynöknek” minősített Szakasits Árpád pere másodrendű vádlottjaként halálra ítélték, s ezt csak   később változtatta életfogytiglanra (nem utolsó sorban az angol Munkáspárt lépett fel az érdekében, Moszkvában) a Legfelsőbb Bíróság. A börtönévek során megőszült Marosán csak 1956 tavaszán szabadult – és tért vissza azonnal a nagy politikába, gyakorlatilag egy időben Kádár Jánossal…

            Marosán Györggyel néhány évvel teljes hatalmi bukása után találkoztam utoljára, a 91-es autóbuszon.  Ő ült mellém: pontosan úgy nézett ki, mint 1962-ben, amikor nagy hírtelen és a hírek szerint hangos ajtócsapással távozott a párt és az ország vezetéséből; s 1965-ben, amikor az MSZMP-ből is kilépett.

- Tudod-e miért rúgtak ki? - kérdezte jó hangosan, minden bevezetés és kertelés nélkül.

            - Olvastam -  feleltem.

            - Nem azt kérdeztem, mit olvastál, hanem azt, tudod-e az igazat.

            - Azt tudom, amit olvastam - ismételtem meg, ami csak többé-kevésbé felelt meg az igazságnak, de mit mondtam volna, hiszen mégiscsak egy autóbuszon ültünk.

            - Hát akkor idefigyelj!  Egyszerűen útban voltam, még a legkevésbé a Kádárnak, de valójában ő sem tudta, mit kezdjen velem. Kellettem nekik, mint volt szociáldemokrata, hát futtattak. Örültek, hogy szónokoltam, mert számíthattak a meggyőző hangomra, örültek, hogy hatással voltam az emberekre. De észre kellett vennem, hogy megváltoztak az idők: az ország meggyőzése helyett visszajött a titkolódzások kora.  Megint egyre többen ültek az ország számára fontos székekbe olyanok, akiknek csak a saját pecsenyéjük fontos, a hatalmuk meg pompás eszköz a pecsenyesütögetéshez. Nekem közben egyre inkább szűkítették a hatáskörömet: egyszerre csak azt vettem észre ott, a Fehér Házban, hogy mindegy, bejárok-e dolgozni vagy sem. Akkor pedig felrobbant a fejemben a bomba, amikor bejött hozzám az Öreg és azt mondta, „emlegetik az elvtársak, hogy nehezen viseled a hivatalos munkák terheit”. Mindent megértettem: már teher vagyok, nem kellek. Ránéztem, felálltam, s mert nem akartam goromba lenni hozzá - ő igazán nem érdemelt volna ilyet tőlem -, szó nélkül kisétáltam az irodámból. És csendesen tettem be magam mögött az ajtót...

            - Ennyi történt, a többi mese habbal - fejezte be, ezúttal is hűségesen a hatásos marosáni stílushoz. Szem- és fültanunk volt a Margit-hídon, a Rómer Flóris utcán, a Szemlőhegyi úton egy autóbusznyi utas.marosan-interju.jpg

Az történelem, hogy Kádár Jánoshoz 1962 szeptemberében írta lemondó levelét: „Kettős csapás is ért: az egyik, hogy a Veled való munka és életviszonyom megromlott. Ezt nehezen viselhetem el. A másik, hogy egyes Politikai Bizottsági és Központi Bizottsági tagokkal már sem együtt dolgozni, sem az asztalnál ülni nem tudok... Én, ha kell, tudok harcolni az ellenség ellen! De nem tudok és nem is akarok harcolni a párton belül a rosszindulat és az intrika ellen; olyanok ellen, akik feledve mindazt, ami történt, apró, piszkos intrikákkal összeugrasztják az embereket; s ehhez az utóbbi időben még támogatást is kapnak!"

Politikusi élete után, akkor nem éppen megszokott módon, politikai tabukat döntögető bestseller könyvek szerzőjeként többen olvasták, mint hallgatták korábban a szónoklatait. Az első önéletrajzi írása, a „Tüzes kemence” a 1968-ban jelent meg, az utolsó kettő, „A tanúk még élnek”, majd a „Fel kellett állnom” - 1989-ben. S közben nem mellékesen tenorként énekelt - ahogyan fiatal korában is tette különböző munkásdalárdákban – az ÉDOSZ kórusában. Legendák szerint a kórussal Moszkvában is járt egy olyan hangversenyen, amelyet Brezsnyev is meghallgatott, - aki megismerte és hökkenten rácsodálkozott a karban közreműködő Marosán Györgyre…

Úgy halt meg 1992-ben, s temették el régmúlt idők ellentmondásokkal teli politikusaként, hogy élete végéig letagadhatatlanul hű volt politikai önmagához, - a rendszerváltás alatt és után is.marosan100.jpg

marosan_gyorgy_sirja.jpg

S talán éppen ez tette feloldhatatlan vitatottságában is hitelesen teljes emberré...

Marosán györgy : Nincs  visszaút (letölthető)  

Nincs visszaút 

A sír utóélete

 

marosan-sir2.jpg

Kádár „szürke eminenciásai”

Óvári és Katona

Óvári Miklós (1925 – 2003.)  ovari_miklos.jpgegyike volt Kádár János szürke eminenciásainak.

Ahogyan a másik, Katona István (Budapest, 1928 - 2006) is: mindketten hosszú éveken át Kádár Jánosnak a közvetlen közelében szolgáltak, - bár koránt sem az egyesek által méltatlanul szolgainak mondott értelmében.katona_istvan_1.jpg

Akik ismerték őket, nehezen tagadhatják, hogy felkészülten töltötték be ezt a nem hivatalos tisztet. A kiugrott katolikus pap apától (!) és mosónő anyától származó Óvári Miklós nem éppen rózsás körülmények között élő   kisgyerekként - tíz testvérből öccsével ketten maradtak életben -  volt a lőrinci gimnázium mintadiákja, majd lett latin-olasz szakos Eötvös kollégista. Amikor pedig az akkori politika csúcsára jutott, azoknak is el kellett ismerniük, akik nem szerették – és ezek nem kevesen voltak -, hogy a műveltsége unikum volt a pártvezetés legfelsőbb köreiben. Katona István pedig klasszikus értelemben vett proletárcsaládból származott, az egyház taníttatta, de a gimnáziumot nem tudta befejezni, mert leventeként négy évre szovjet fogságba került. A táborban kiemelték, plakátokat rajzolt, tanított. Hazatérése után végezte el az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-történelem szakját, és tanárból, újságíróból lett pártfunkcionárius.  A Népszabadság nekrológja hitelesen jellemezte, hogyan gyakorolta az életet, a helyzetéből fakadó hatalom birtokában is: „Azok közé tartozott, aki vezető beosztásban is hagyta dolgozni a munkatársait, puritán, csendes ember volt, az elkötelezett pártfunkcionáriusok azon típusából, aki mindig korrekt tisztességgel kezelte a problémákat.”

Katona volt a kisebbik rangú és 1985-ig, nyugdíjba vonulásáig, hosszú éveken át dolgozott gyakorlatilag Kádár János legközvetlenebb munkatársaként, bármi volt is éppen a hivatalos posztja. Az a fajta személyi titkár volt, akit mai eleganciával inkább kabinetfőnöknek neveznek, személyes politikai ambícióktól mentesen szerényen és visszahúzódóan.  Benedek István Gábor nagyon pontosan írta le, a Mozgó Világban, milyen volt, hogyan dolgozott. „Katona tudta a dolgát… Az első titkár elismerésén, dicséretén kívül nem voltak különösebb ambíciói. Az volt a mondása: aki Kádárral dolgozik, annak teljesen fel kell oldódnia a személyiségében.” Interjúja a "Legvidámabb barakk c. dokumnetum filmben.

Óvári viszont már 45 évesen, 1970-ben a Központi Bizottság titkáraként vezető közszereplővé lett, de a pártállam utolsó órájáig olyan távol tartott magát a nagy nyilvánosságtól, amennyire csak lehetett. Nehezen tudnék dönteni, ki volt kettőjük közül a befolyásosabb háttérpolitikus, ennek vizsgálata is érdekes dolga a történészeknek.ovari_konyv.jpg

De az nehezen vitatható: azok voltak mindketten, akiknek az akarata ellenére - a mindenkori „főisteneken” kívül persze - nehéz volt bárkinek is Kádárhoz eljutni, akár szóban, akár írásban. Még abban is „közvetítettek” a világ és az ország első embere között, hogy - ez elsősorban Katona feladata volt -  javaslatként ugyan, de kijelöljék a sajtóban és a beérkező iratokban Kádár számára, mit érdemes elolvasnia.

Ma még pontosabban tudjuk, mint már akkor sejteni, gyakran érzékelni lehetett: nem akármilyen befolyásoló hatalom volt ez! Tanulmányozza is - mindenféle szándékkal és előjellel - az utókor, tudományos és nem ritkán napi politikai célokkal egyaránt…

            Engem ők ketten tanítottak ki a „rendre”, amikor 1971-ben - belgrádi MTI tudósítói munkám után, igazán ma sem tudom, miért -   az akkori pártközpontba, a Fehér Házba kerültem dolgozni, a sajtóirányítás területére.  Közölték, munkatársként  - ez volt ott a legalacsonyabb politikai szintű beosztás - jogom van bármikor, bármelyik KB titkárhoz fordulnom, ha valamilyen ügyben azt szükségesnek látom, - kivéve Kádár Jánost. Hogy hozzá miért nem, arról   Óvári Miklós világosított fel:

            - Nem volna helyes az „Öreget” mindenfélével nyugtalanítani.

            Nem akármilyen érvelés! Egy kicsit sem örültem, rögtön úgy értettem, ahogyan és amiért az valójában történt: Kádár Jánost óvják attól - csúnyábban fogalmazva akadályozzák abban -, hogy mindent tudjon az országról.

        A tilalmat magától értetődően betartottam, miközben a politika Duna-parti fő sodrában, -  a napisajtóval és külpolitikával foglalkoztam az Agitációs és Propaganda Osztályon, azon a bizonyos „APO”-n -  igencsak izgalmas dolgokról olvastam, értesültem, főként de nem csak arról, ami a nagyvilágban zajlott. Ebből következett, hogy – legalábbis a 1971-76 időszakában -  gyakran éreztem, mennyire fontos dolgokat rejtettek el Kádár János elől. katona_istvan.jpg
Katona István nem ok nélkül fogalmazott úgy, amikor Kádár János, közvetlenül a rendszerváltozás előtt, 1989-ben meghalt: "Tragédiáját abban látom, hogy az ő puritánsága mellett virágzott a kiskirálykodás, a korrupció." S ebben nem kis szerepet játszott a két itt emlegetett, egyébként általam sok más okból - főként az emberi normák szerinti tisztességük miatt - haláláig becsült két „eminenciás”.

         Illetékes KB-titkárként Óvári Miklós tiszte volt, hogy – Katona István kezdeményezésére, s akkor is tudtam, Kádár János rábólintásával - hivatalosan felvegyen a Fehér Ház munkatársai közé. Személyes történetem ezzel kapcsolatos.
Egyik kérésem - feltételem - az volt, hogy Kati lányom helyet kapjon környékünk óvodájában, s így feleségem egy idő után visszamehessen a külföldi tartózkodásunkkal megszakított munkába. Egyrészt, mert szeretett dolgozni, meg kellett is a pénz: azzal ugyanis mindmáig senki sem vádolta a pártközpontot, hogy túlfizette volna a munkatársait. Lányom óvodai felvételét azonban a helyi illetékesek váratlanul már addigra elutasították, amikorra Óvári Miklós színe elé kerültem. Igy - gondolom, érthetően -   panaszkodással kezdtem, „nem ezt ígérték”. Ő persze megnyugtatott, elintézi a „bakit”. S ráadásként szolgált egy számomra fontos - és a korra a maga módján jellemző - tanulsággal is.

     ovarai.jpg       - A lányom elsős, ugyanazon a környéken. Én meg azt kértem, lehessen napközis, mert a feleségem is dolgozik. Ha hiszed, ha nem, az én kérésemet is elutasították. Mert te fordulhatsz hozzám, hiszen én leszek a főnököd, és hivatkozhatsz az ígéretünkre. De én csak nem panaszkodhatom a lányom napközije miatt Kádár Jánosnak?

            Tény, ami tény: a lányom helyet kapott az óvodában, Óvári Miklós lánya pedig nem lett napközis a szomszéd iskolában…