Amerigo Tot (1909-1984) a magam mércéje szerint azért Tóth Imre is, mert így írta alá azt a levelét, amelyet röviddel a halála előtt kaptam tőle, s egyedülálló ritkaságként maradt meg személyes kincseim között. Ha így írta, biztosan azért tette, mert magyar művésznek érezte magát, amikor az MTI egyik vezetőjeként tett római látogatásom előtt fotografálási céllal összeállított számomra egy listát, „Magyar nyomok Rómában” címmel. Ismétlem, magyar szobrásznak tekintem, - úgy hiszem a legnagyobbnak a huszadik századiak közül -, nem pedig magyar származásúnak, ahogyan mások oly szívesen emlegetik őt és önmagukat, ami másfajta kötődés az otthonhoz a világban, (nemcsak) Tamási Áron szemüvegén át („Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”). Pedig 1937-ben lett az olasz művészeti élet egyik legmarkánsabb tartóoszlopa, s élete végéig nem szakadt el Rómától. Így méltán került be a világ immár klasszikusnak számító képzőművészeinek névsorárába Amerigo TOT néven, bár a kozmopolitáknak fáradozniuk kell valamennyit, ha egyáltalán rá akarnak jönni, hogy ez az „Amerikai“ keresztnevet viselő „Tót” vezetéknevű olasz - bizony ízig-vérig Fejér megyei magyar, aki a szép nevű Fehércsurgón született.
Nekem az élet kis fintorocskája, hogy az előbb emlegetett, tőle kapott listán ott szerepel az 1760-ban alapított Caffe Greco is (pontosan az emblematikus „Spanyol-lépcső” lábával szemben nyíló kis utcácska elején áll), amely ma is az „Örök város” legpatinásabb kávézója (legutóbb 2006 szeptemberéből tanúsíthattam), amelyik a nevét egy XVI. századi külfölditől, egy másik kor “Amerigo Tot”-jától kapta. A krétai származású halhatatlan festő, El Greco a névadó (eredetileg a Domenikosz nevet viselte, de ki emlékezik erre, hiszen naggyá „A görögként” vált a világ számára), akit talán épp úgy olvasztott magába akkor Róma, mint utóbb a magyar szobrászt. Ő, mint sajátos művészettörténeti lábjegyzet keveredett bele az emlékeimbe: “Ez volt Liszt Ferenc kávézója is, mert a közelben lakott a lánya”.
A Hotel Imperial, a Via Veneto elején két okból is felkiáltójelet kapott Tóth alias Tottól: főként persze, mert itt lakott 1911-ben Ady Endre, s ezt most is emléktábla hirdeti (igaz, a harmadik évezredben már csak a főrecepciós tudott róla, az ifjabb akkor ébredt rá, amikor főnöke parancsára megmutatta „az ajtó mellett, jobbra felül” a táblát feleségemnek és nekem, de ezek után talán ő is megtudakolta, kiről árulkodik a felirat). A másik ok sem mellékes, a szomjas magyar vándornak semmiképp: „A szomszéd bárban adják a legjobb jéghideg vizet a kávé mellé.” A Tóth-Tot-listát nem idézhetem a végtelenségig, de kiderül belőle, hogy van Rómában emlékhelye Hunyadi Jánosnak épp úgy, mint az egykor pápaságra áhítozó Bakócz Tamásnak, vagy Rákóczinak és Széchenyi Istvánnak; Zrínyi-villa is bujkál az elpusztíthatatlan házak között, s joggal lehetünk büszkék Garibaldi magyar tábornokának, Türr Istvánnak a valakik által a harmadik évezredben is gondozott szobrára, úton a Vatikán felé. Ott meg, a Szent Péter-tér alatt a Bazilikában, 1980 óta, a magyar kápolna oltár mögötti zárófalat Amerigo Tot magyar történelmi jeleneteket felidéző varázslatos domborműve díszíti. Saját listáján önmagát nem említi, csak annyit írt erről: „Magyarok Nagyasszonya-kápolna. Varga Imre szobrai csodálatosak”. Csak remélem: a lista segítségével készült képek legalább egy része túlélte az MTI fotó archívumában az utóbbi évtizedeket.
A ma a menekültek táborozásáról is ismert Termini pályaudvarhoz írt megjegyzése pedig: „Itt még a taxis is ért magyarul”. És - ezt már én teszem hozzá - minden buszvezető tudja, hogy a főbejárat feletti fém dombormű alkotója Amerigo Tot. Mi a zsenialitása? Nem vállalom rá a feleletet. De itt döbbentem rá: ha van olyan képzőművészeti alkotás, amely csak eredetiben és a maga helyén csodálható, akkor rátaláltam. Csak a térről magáról és kizárólag olyan távolból élvezhető igazán, ahol az egész művet egyszerre tudja átfogni az emberi szem. Minden más - fénykép, rajz, bármi egyéb a Termini homlokzatáról - eleve torzó. Így akarta az alkotó? Talán, de ez nem csak a művész, a művészet egyik megfejthetetlen titka is.
És Tóth Imre alias Amerigo Tot halhatatlanságáé - a magyaré, akinek már biztosan ott a helye a világ örök nagyjai között...
Mi a zsenialitása? Nem vállalom rá a feleletet.. ( Nemes Péter bevezetőjével és Bereczky Lóránt tanulmányával)
A legismertebb, a legnagyobb
A mag apoteózisa
Őfelsége, a Kilowatt (1969)
Eredeti helyén ------- és ma
Múzeum Budapesten
egy aprócska kutya. Ahogyan illik, napok alatt szeretetre késztette a család apraját, nagyját. Amikor éppen nem alszik örökmozgó, kávé-fehér keverék a színe, olyan a fajtája, hogy soha sem lesz belőle óriás.
Bichon havanese, Havanese, Bichon Havanais, Havana Silk Dog. Tehát kubai eredetű. S éppen, mert latin-amerikai az eredete – a hivatalos iratokon szereplő néven, Domoszlói Vadász Szimba mellett – hamisítatlan kubai nevet keresett számára a gazdanép. De: nehogy már kölyökebként politikai konfliktusokba keveredjen, a Fidel nem kívánatosnak mondatott, hát lett belőle – mindnyájunk Pablo-ja. Feleségem személyes felfedezéseként pedig egyben a Nobel-díjas chilei költő, Pablo Neruda névrokona, akinek - Somlyó György fordításában – „Szonáta néhány fenyővel” címmel verse is született a tengert szerető kutyáról:
illően az előkelő Royal nevet viselte. A kertben lakott, hivatalos rangja szerint a házat őrizte Zuglóban, abban az időben, amikor 
hirtelen halálát követően - a maga módján akkor többé-kevésbé baloldalinak számító Független Kisgazdapárt elnöke lett. Ebben a minőségében vendégeskedett többször is nálunk, újságíró édesapámnál, s ebből támadt az a váratlan baj, hogy a derék politikus „beleszerelmesedett” a kutyámba, ami meglepően lángoló viszonzásra talált az ebnél. De az igazi meglepetést az okozta, hogy amikor Eckhardt - mint aki akkor már közismerten az angolszász irányzatot támogatta a németekkel szemben, - 1940-ben (5 éves sem voltam), elhagyta Magyarországot. A még semleges Amerikába távozott, Horthy és 
fekete spániel volt, Tutyi névre hallgatott - és mindössze nem egészen két évig. 1944-45-ben kitanulta, hogyan viselkedjék bombázáskor, Budapest ostroma alatt kilövéskor és belövéskor, sőt akkor is, amikor németek katonák a szemben lévő házból egy álló éjszakán át lőtték a házunkban a szovjeteket (és a pincében minket). A békét azonban „elhibázta”. Korgó gyomorral megismerkedett egy hentessel az Amerikai út elején, túl a Thököly úton lévő síneken, s oda járt naponta oda-vissza enni. Csak éppen azt nem tudta, hogyan kellett volna körülnézni, amikor visszatértek a fegyvermentes idők. Az első napon elütötte az újra közlekedő villamos...
