Szabó Pál (1893-1970) tudta: íróként csak példaképe lehet Móricz Zsigmond.

De arra törekedett, hogy legalább méltó utóda próbáljon lenni. Arra viszont mindig adott, hogy ne maradjon le sem irodalomban, sem közéletben Veres Pétertől.  Mindkettőt tőle tudom.

            - Zsiga bácsitól csak tanulhatok, de a nyomába nem léphetek.

            Ezt akkor vallotta be, félreérthetetlen komolysággal, egy a fejemre nyomott barack kíséretében, amikor nálunk járt, s én nagykamaszként éppen az „Úri muri” egy, 1929-ben Édesapámnak dedikált példányát olvastam.

            - Ezt akár mindenkinek elmondhatod, csak Veres Péternek nem, mert ő azt hiszi magáról, hogy ő legalább Móricz Zsigmond. Pedig mindig mondom neki, hogy még csak nem is Szabó Pál – tette hozzá derűsen, nagyot kacsintva hozzá…

            Irodalomban nem tudom, melyikük vitte többre, nem is tekinthetem feladatomnak, hogy bíró legyek. Tény: mindkettő irodalmunk szerves része, de főként újabb és újabb nemzedékek olvasmánya. S ez nekem elég is lenne, ha vak volnék a mai fiatalság olvasási szokásait illetően – beleértve saját ifjú lemenőimet is…

Egyébként meg büszke paraszti tartásban - ebben is versengtek -  a szikár, bajszos Szabó a szememben diadalmaskodott a zömökebb, Veressel szemben. Csak érdekességként: „Péter és Pál” - ebben is egymást követve -   1970-ben halt meg. Pali bácsi 4 évvel öregebben, mint az örök vetélytárs; Veres viszont kétségtelenül egy ország „Péter bácsijaként”, amire élete utolsó percéig lelkesen büszke volt. Igaz, Szabó Pált meg nemzetközi hír övezte, attól kezdve, hogyTalpalatnyi földet Bán Frigyes 1948-ban megfilmesítette.

Ami a legszemélyesebb kötődésem vele: családi hagyatékunk Szabó Pál aláírt, eredeti kézirata, - az életrajza. Nem tudom, miért került éppen hozzánk. De irodalomtörténeti tény, hogy „Nyugtalan élet” című több kötetes önéletírásának eleje, a „Gyermekkor” azért született, mert úgy ítélte meg:

„Hatvanéves korában minden író számára szinte kötelező a saját életének megírása – vallja Szabó Pál. – Annyit, de annyit törődött mások életével, sorsával, szomorúságával, sírásával, nevetésével, éppen itt van az ideje, hogy önmagával is törődjön egy kötetnyit. Ideje, hogy megnézze saját magát, honnan jött, mit akart elvégezni, mit végzett el, mit hagyott abba, miben nem érkezett el még csak a kezdethez sem. Ki kell, hogy jelölje önmaga helyét a nap alatt, meg kell ismernie önmagát. Ideje megnézni a mélységet, ahonnan felfakadtak a betűk, mint soha nem szűnő forrása valós vagy vélt szépségeknek és igazságoknak.”  

Szabó Pál 1953-ban volt 60 éves. S annak is van bizonyítéka, hogy az akkor írt alábbi sorok nyomtatásban visszaköszöntek.

Mindezek tudatában tekintem kötelességemnek, hogy itt és most felidézzem Szabó Pál kéziratát, ha másért nem, hát azért, mert hiteles tanúságtétel arról, nem akármilyen élet volt egy nem akármilyen korban élt magyar íróé.

Már a bevezető mondatok világos választ adnak arra, honnan jött és miért tartott éppen arra, ahová eljutott Szabó Pál. Íme

„Születtem 1893. április 5.-én, Bihar megyében, Biharugrán, az Alsósoron, amely csak egy sor házból álló utca, egyfelől a nagyutcai kertek nyúlnak rá, másfelől akkor még az urasági földek határolták. Édesapám néhai Szabó Pál, édesanyám néhai Bertalan Ágnes, tehát amolyan faluszéli, házas, kevéske földdel bíró szegény emberek voltak. Négyen voltunk testvérek, három lány és én, az egy fiú. Az elemi iskola hat osztályát, tehát ott jártam Ugrán, az iskolában mindvégig első voltam az osztályban, aztán annak rendje szerint az ottani evangélium szerint reformált, tehát református egyház papjánál konfirmáltam, s íjképpen végeztem el az iskoláimat. Már iskolás koromban is nyáridőn libász voltam a legelőn, hogy aztán tizenhárom évesen az urasághoz menjek napszámra, részesaratásra, majd részes munkásnak a cséplőgéphez.”

Abból, amit leírt, nem kétséges, hogy a „nagy háború” s ami azt követte, kemény ráadás volt világlátásának végső megalapozásához.

1915-ben lettem katona, s ettől kezdve mindvégig a különböző frontokon voltam. Főként az orosz és az olasz fronton. A monarchia összeomlása kint ért az olasz fronton, sokára hazavergődtünk, és részt vettem a falumbeli s a környékbeli, de leginkább a Váradról irányított forradalmi megmozdulásban. A forradalom leverése után két évig helyi internálást kaptam, de csak azért, mert az akkori református pap, Nagy Imre jótállott értem… Jó néhány évig vergődtem, rengeteg ügyvéddel, bankkal, viaskodtam a helyi hatóságokkal, szolgabírókkal, vármegyei alispánnal, főispánnal. Állandóan hadilábon álltam velük, mert nyilvántartottak, mint nyughatatlan forradalmárt.”

Nem kétséges: ez a nyughatatlanság tette örökké nyughatatlanná íróként is. Miért is?

„Kora gyerekségemtől kezdve, mindig nagyon szerettem a betűt, a könyvet, mi olyan kőművesek voltunk a magunk idejében, hogy verseket szavaltunk munka közben az álláson. Egyre többet olvastam. Csakhamar megismerkedtem nemcsak a magyar, de a világirodalom klasszikusaival. 1928-ban írtam le az első betűt…”

1930-ban Móricz Zsigmond a Nyugatban elragadtatott cikket írt Szabó Pálról, akit a falu küldött, aki a parasztság életének új és szép hangú kifejezője: „Új, nagy írót küldött a falu!” Ezzel a lelkes köszöntéssel – Illés Endre szerint „Arany János óta nem ölelt magához ilyen látványosan népszerű író egy újoncot” - Móricz az irodalom kellős közepébe léptette Szabó Pált. Nem lehetett nem figyelni rá. S ettől kezdve írt, írt és írt, regényeket, novellákat, tárcákat, drámát élete végéig, – a Nyugattól, Püski Sándor kiadóján, a Pesti Naplón át az Irodalmi Újságig és az Ifjúsági Színházig. S joggal büszkélkedett azzal, hogy „a Talpalatnyi föld filmként világhírű lett, a Lakodalom-Keresztelő, Bölcső című regénytrilógiámból készült a felszabadulás után.”

 Kéziratának utolsó három bekezdése –  számomra az íróként közéleti ember pályájának lehető legtömörebb összegzése.

            „Tulajdonosa és felelős szerkesztője voltam a Szabad Szónak, a felszabadulás előtt alapítottam a Kelet Népét, amit Móricz Zsigmondnak adtam.

Negyvenötben képviselő lettem és a Parasztújság főszerkesztője mindaddig, amíg be nem olvadt a Szabad Földbe. Képviselő vagyok mindmáig, az Elnöki Tanács tagja és most a Hazafias Népfrontnak az    elnökévé választottak. 

        A Kossuth-díj (régi) (1954)    Hát ennyi az életem.”

            A kézirat végén - aláírás. Dátum nincs a végén, de tudjuk, hogy Szabó Pál – éppen túl az általa emlegetett 60 éven -  1954-56-ban töltötte be a népfront elnöki posztját.

Klasszikusi tisztét pedig tölti addig, amíg él magyar szó a világban...

Rövid bemutató (katt!)