Kalandozásairól, életviteléről, autóiról, szerelmeiről és házasságairól nem érdemes vitatkozni, bár vannak, akik kedvvel főként életének ezeket a cifraságait emlegetik. 

Szégyen, hogy festő kollégái közül is néhányan ezt teszik, rejtett vagy nem is annyira titkolt irigységből. Pedig rá is elsősorban az illik, amit a telibe találó népi szólás Mátyás király állítólagos nőügyeiről fogalmazott meg: „Nem ezért szeretjük”.

Nehéz elhinnem… Szász Endre (Csíkszereda, 1926. január 7. – Mosdós, 2003. augusztus 18.) már 14 éve halott... 

Szászt sem az előbbiek miatt kell szeretni: sokkalta inkább azért, mert talán ő az egyetlen magyar képzőművész (Amerigo Totot, azaz Tóth Imrét, illetve Victor Vasarelyt, tehát Vásárhelyi Viktort természetesen nem számolom ide), aki a huszadik század második felében – ha első lépésben kényszerűségből is, hiszen fegyverrejtegetés ürügyén 1950-ben elítélt börtönviseltként hagyta el 1956 után az országot –, túl harmincadik évén (1926-ban született, s már az új évezredben halt meg) úgy törte át az ismertség hegyeshalmi kényszerhatárát, hogy utána, még a rendszerváltás előtt, már Európán kívül is ismerten visszajött.

Torontóig, Los Angelesig lett divatos festő, s élt jómódban, sőt gazdagon (a mi normáink szerint mindenképp), majd világhírtől övezve. Méltán, mert ki az igazi művész, ha nem az, akinek a munkájára csak rá kell nézni, legyen festmény, grafika vagy porcelán, és tudod: csakis Szász Endre készíthette? (Ezzel a megbízható mércével én csak Kovács Margit kerámiáit tudom mellé helyezni). Az életművén persze lehet vitatkozni, éppen mert minden alkotása egyéni, egyedi. A legnehezebben éppen ő viselte, ha éppen senki sem mondott, írt róla és a művészetéről rosszakat, bármikor is történt ez így (ritkán) életének nem egészen nyolc évtizedében.

Pályája zenitjén túl, soproni éveiben – vagyis hazatérése és Hollóháza után, Várda előtt – ismertem meg, 1987-ben. Hárs György, a joggal becsült költő, és velem öregedett egyetemi és pályatárs hozott össze vele a „hűség városában” csodálatos  ízléssel és értékekkel berendezett  műemlék házában. Akkor azért ott, mert „valamiből csak élni kell”. S elmagyarázta az életrendjét.

– Művész vagyok 12 napon át, itt Sopronban. Aztán két napra átalakulok divatos portréfestővé, átautózom Bécsbe, ami nincs messze és megrendeléseket teljesítek: főként urak jó pénzéért általában hölgyeket rajzolok, leginkább olajfestményeket, mert az a legkifizetődőbb. S az ottani rezidenciámon vállalok ékszer-, sőt bútortervezést is. Mert ezt is rendelnek; volt, aki Tokióból ajánlott egy osztrák műgyűjtőnek. Most szégyenkezzem ezért?

Büszke vagyok rá, hogy a Képes 7 főszerkesztő-kiadójaként az általa festett címlappal és rajzolt illusztrációkkal jelentethettem meg Pietro Aretini 1536-ban született, „A hetérák tudománya”című könyvét, s a számozott kiadvány 001. példányát nekem dedikálta. Egy ábrándosan szép női fejet ábrázoló rajzot pedig egyetlen bravúros tollvonással úgy készített el nekem, hogy közben nem emelte fel a papírról a kezét, s ebbe a különleges teljesítménybe belefért még a nevemre szóló szeretetteli ajánlása is. 

Aligha mernék vállalkozni Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművészetének méltatására: mindannyiunk szerencséje, hogy oly hosszú évtizedeken át élt és alkotott (1884-1975), s egyike lett azoknak a magyaroknak, akik a huszadik században kivívták maguknak a világhírt.

(1947-ben a Szabadság szobor avatásán. Filmhiradó online felvétele)

A Magyar Nemzeti Galéria mellett külföldi gyűjtemények sora – köztük a British Museum, az Ermitázs, a Puskin Múzeum őrzi az alkotásait. Hamilton tábornokot ábrázoló szobra a skóciai Aberdeenben, a „Vénusz születése” című műve a kaliforniai Santa Barbarában áll.

Amit soha senki sem vitatott: minden munkájában kitűnően érvényesítette technikai tudását. Nagyméretű kompozícióktól apró porcelán figurákig minden munkáját együtt és egyszerre jellemeze a lendület és elegancia.

Mindig büszke volt rá, hogy nem akárkik voltak a tanítói. Maga mondta így, amikor úgy hozta a véletlen, hogy
mellém ült az ötvenes évek végén egy ünnepségen a Parlament parádés Vadásztermében. Ő természetesen önmagát képviselte, én a Magyar Nemzet című napilapot. Hamar kiderült: kevéssé foglalkoztatott minket az, ami a helyszínen zajlott, s ezért ő titkos időtöltésként suttogva megismertetett a mestereivel. Egy cédulára írta fel sorban, hogy az Iparművészeti Iskolán 1901–04 között Mátrai Lajos és Loránfi Antal tanítványa volt. Azt szóban mondta el néhány perccel később az Országháza kupolatermében, alig méternyire attól a helytől, ahol most a magyar korona díszeleg, hogy eközben Stróbl Alajos irányításával („Stróbl hosszú ó betűvel, én csak röviddel”, figyelmeztetett, „Loránfi viszont rövid o-val, mint én”) két akttanulmányt készített (1904, illetve 1905 nyarán). Ezután Zala vármegye ösztöndíjával egy évig Bécsben tanult. Hazatérése után Radnai Béla és Székely Bertalan volt a tanára a Mintarajziskolában (1904–08). 

Itt teszem hozzá: ő maga évtizedeken és rendszereken át, 1924–60 között volt a Képzőművészeti Főiskola közmegbecsülésben álló tanára. Első gyűjteményes kiállítását 1909-ben rendezték: akkor 25 éves volt. Első köztéri megbízását pedig 1913-ban kapta: a történész Horváth Mihály szobrát Szentesen állították fel. Alkotásai közül ötvennél több díszít hazai köztereket. Az 1930-as években több utazást tett Angliában, ahol 75 portrét alkotott (pl. G. B. Shaw, 1932, Erzsébet angol trónörökös, 1937).

A második világháború után az egyik legtöbbet foglalkoztatott magyar szobrász volt. 1947-ben állították fel Budapesten a gellérthegyi szobrot, mai nevén a Szabadság-szobrot. A Parlament előtti Kossuth-emlékmű főalakját 1952-ben mintázta, majd egy év múlva a Millenniumi emlékmű új Rákóczi- és Kossuth-figuráját. Már nyolcvanéves elmúlt, amikor elkészült a Végvári vitézek (1968) című, Egerben felállított köztéri szobra. Visszaemlékezései 1969-ben jelentek meg „Emberek és szobrok” címen.

Az én igazi történetem róla és vele túl a 80. születésnapja tájékáról való: akkor gyönyörködhetett újból Budapest augusztus 20-án a tűzijátékban.  S hogy ez miért fontos? Kiderül.

A népfront Belgrád rakparti központjából jöttünk ki együtt az esti parádé után: nem neki, a mozgalomnak adott rangot, hogy az országos vezető testület a tagjai között tisztelhette. Az épület előtt megállt, megfogta a karomat, és a járda szélére vezetett. Átnézett a Dunán és felmutatott a Gellért-hegy tetején álló emlékműre.

„Tudja fiatalember, miért olyan gyönyörű?  A lányt nézze, a szobor minden más részét arra építettem, hogy a lányra vonzza az emberek szemét. A lány csodaszép, az adja meg az egésznek a fényét.”

Hallgatott egy sort, aztán csendesen folytatta.

„Még nem voltam harminc éves, amikor díjat nyertem egy hármas aktot ábrázoló szobrommal. „Finale” volt a neve. Akkor határoztam el, hogy mindig csak olyan női alakokat készítek, akikkel nem szégyenkeznék, ha életre kelnének, és végig kellene mennem velük az Váci utcán. Azzal a lánnyal, ott a hegytetőn, például büszkén sétálgatnék karonfogva most is, biztos megfiatalodnék tőle 10–20 évet. Csak ő hajlandó lenne-e velem, a vénemberrel szégyenkezni?

(A szerk. megj.: Kisfaludi Stróbl Zsigmond modelljéről tudható, hogy a Zalából származott, soproni illetőségű Thuránszkyné Gaál Erzsébet, egészségügyi asszisztens volt. Megadatott, hogy évtizedekkel ezelőtt beszélhessek vele, írtam is róla valamelyik évforduló alkalmával. De az már egy másik történet.)

Aczél György (1917. augusztus 31.–1991. december 6.) 100 éve született és bár csak röviddel, de túlélte a rendszerváltást. – A Kádár János nevével fémjelzett annak a korszaknak lett kulcsszereplője, amelyben perdöntő volt a „három T”, még pontosabban az, hogy ő személy szerint mit támogatott, tűrt, tiltott a kultúra területén. Vagyis – tetszik, nem tetszik, amit tett, ahogyan tette – magyar kultúratörténetet alkotott a 20. század második felében. S ez önmagában elegendő ok arra, hogy írjunk, beszéljünk, vitázzunk róla és életművéről.

Tudom, s ezzel a véleményemmel nem állok egyedül, hogy ő sem tartozott a könnyen kezelhető emberek közé. Sőt, ezt maga sem hitte. De rosszakarói sem igen tagadták: bármi volt is a hivatalos vagy nem hivatalos címe, a művelődési miniszter „első felettesétől”, miniszterelnök-helyettesen át MSZMP KB-titkárig – élt, halt a kultúráért. Ezért törekedett arra, hogy a magyar és világkultúra palettája a hazai közönség számára széles legyen; de úgy, hogy mindig igazodott az adott pillanat adott hazai és nemzetközi politikai lehetőségeihez. Mert elsősorban politikus volt. Igaz, talán mindig rendhagyóan, aminek a következményeit, hol így, hol úgy viselnie is kellett. A legkeservesebben akkor, amikor abban a rendszerben tartóztatták le, amelyet otthonának érzett.  Maga mondta egy beszélgetésünkkor, Pozsonyi úti lakásában, sajátos megfogalmazásban, hogy törvényszerűnek érezte, azért nem kerülhette el Rákosi börtönét, mert 1949-ben például még nem tudta felmérni, mit visel el tőle a nagypolitika.

KB-titkár volt az első években, amikor a Fehér Házban (pártközpontban, ma képviselői irodaház) dolgoztam, s megmozdult a gyomrom, amikor délidőben csörrent a telefonom. Úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy „Aczél megint megebédelte Bernáth Lacit”. Bernáth László – egykori egyetemi évfolyamtársam – az Esti Hírlap kulturális szerkesztőjeként sokat írt, s valamiért ritkán úgy, hogy az Aczélnak is tetszett. Ebéd közben viszont következetesen elolvasta az aznapi cikkét, begurult tőle és – bár nem volt a főnököm, ahogyan soha sem, bárhol dolgoztam – felhívott, mint a napilapok referensét:

„Mondja meg a barátjának, hogy egy szörnyeteg! Sosem fogja megtanulni, hogy egy film nem egyszerűen film, hanem ma bemutatott film, amiből az emberek mai következtetéseket vonnak le” – mondta már első alkalmak egyikén, s lényegében ezt ismételgette hetenként legalább egyszer. Aztán rájött, hogy sosem továbbítottam a kirohanásait Bernáth Lacinak.

„Tegnap találkoztam vele az újságíró-szövetségben, és úgy mosolygott rám, mint aki azt hiszi, imádom a cikkeit – közölte Aczél Bernáthról. – Szóval én hiába teszem ki a lelkemet? Hát majd meglátja” – döngölt a padlóba „3T elvtárs”, ezúttal a saját irodájában.

De nem volt mit meglátnom. Továbbra is telefonált, szidta Bernáthot –, de ennél többet nem tett. Sem vele, sem velem. Ilyen volt: reális határok között tiszteletben tartotta azok véleményét is, többnyire azokét is, akik a legkevésbé sem tisztelték az övét és őt.

Aczél humorának a cinizmusa is alighanem szellemi és emberi nyitottságából fakadt. Egy vígszínházi premier szünetében magyarázta meg, miért nem kínált meg pezsgővel, miközben éppen vidáman kortyolgatott egy pohárral.

– Rendnek kell lenni – mondta nagy komolyan. – Ebből következik, hogy a KB-titkárnak balerina jár, Mercedes és pezsgő. Ez vagyok én. Az osztályvezetőnek konyak jut, Lada és titkárnő, a helyetteseknek meg szódavíz és a kedves feleségük. A munkatársaknak pedig az előbbi – szódavíz nélkül. Maga meg munkatárs, vagy nem?”

És a mellettem álló (a kultúrakirályi monológot elhűlten hallgató) feleségem egészségére megitta a maga pezsgőjét.

Egyszer röviddel azt követően találkoztunk, amikor nagyot csapott rá a politika: 1985-ben „száműzték” a KB-titkárságból utolsó munkahelyére, a Társadalomtudományi Intézet főigazgatói posztjára. (Jó néhány olyan embernek volt a főnöke ott a rendszerváltozásig, aki azóta nem szívesen emlegeti, hogy a védőszárnyai alatt kapta a kosztpénzt, és alkothatott.) Még KB titkári tisztében ígérte meg nekem, hogy egyszer meglátogat a világon akkor egyedülálló angol–német nyelvű napilapunk, a Daily News/Neueste Nachrichten szerkesztőségében, ahol akkor dolgoztam. A napi politizálástól már távolabb, 1986-ban tartotta időszerűnek, hogy ígéretét megtartsa. Azóta sem felejtem akkor hallott – saját magáról sokat mondó –  töprengését.

"Kádár tele van gondokkal. Nem tehetem meg, hogy én is púp legyek a hátán, mikor a barátomnak tekintem. Nem fogok panaszkodni és nehézségeket okozni neki."

Ehhez később is tartotta magát. Például 1987-ben, amikor a Képes 7 főszerkesztőjeként interjút kértem tőle. A tényt Révész Sándor „Aczél és korunk” (1997) című könyvében is idézte. Aczél eredetileg sokkal keményebb volt, mint abban a szövegben, amelyet akkor végül alkalmasnak ítélt a kinyomtatásra.

Beszélgetésünkkor valóban kimondta és nyomtatásban is megjelent: „…Súlyos hiba volt tartósan figyelmen kívül hagyni a hatalom társadalmi ellenőrzését”, holott a hatalom szigorúan következetes kontrollja „az átmenet egész korszakának döntő feladata lett volna”. Meg azt is felrótta önmagának is, hogy „a dolgozók nem érzik magukénak az államhatalmat”. De arra kért, hagyjuk ki, amit eredetileg ugyancsak mondott, hogy ugyanis „…az emberek sohasem érezhették, valóban, hogy ők ellenőriznek”; és a nép számára „a legjobb éveinkben is idegen maradt az állam és a párt hatalma”, ami azért is vaskosan „aczélosabb” volt.

Ez is jelzi, szerintem is helyesen látta és írta le Révész Sándor: „Aczélnak még tekintettel kellett lennie Kádárra”. Én inkább így értelmezem: nem mindig kellett volna, de többnyire az volt.

Nem tekintettem sértésnek, hogy a Kurír című napilap azok között közölte a fényképemet, akik 1991. december 18-án – tehát már a rendszerváltozás után – ott voltak a Farkasréti temetőben Aczél György temetésén. „Bandukoltam” négyszáz más emberrel együtt, ahogyan a Magyar Hírlap írta.

Az író–újságíró Boldizsár Iván – 1985 után – már az öregember bölcsességével vélte megfejteni Aczél György személyiségét: „A jó volt benne a rossz is. Azt hitte, hogy ha nem árt és nem akadályoz, azzal már segít. Akik elemezik, adják össze, hányszor jött ez be neki és hányszor nem. De a balhét mindig elvitte, akár Moszkvában tört ki a vihar, akár csak itthon csináltak úgy, mintha az oroszok fújnák a szelet...”

 A képen Ruttkai Évát köszönti kitüntetése alkalmából Aczél György. (Foto: mult-kor.hu)

Szinetár Miklós rendező i26 évig őrizte szekrényében az Aczél Györggyel készített interjú-videótekercset, amelyet végül 2017.augusztus 27-én  bemutatott a magyar ATV

Szűrös Mátyás (*1933 ) olyan számomra, mint a csúszós, pikkelyes hal a vízben: akárhonnan próbálom megfogni, kicsúszik. Évtizedek óta hiába próbálom megérteni, mi jár valójában az agyában, nem sikerül. Egy ideig azt hittem, bennem van a hiba. De amióta tudom, hogy sokan küszködnek vele kapcsolatban hasonló gondokkal, megértettem: ő maga akarta, akarja így. Bár abban változatlanul nem vagyok biztos, hogy ez vitathatatlan okossága-e esetleg a ravaszsága, vagy valami más? Viszont bizonyos, hogy ez a lényege, ilyen a lénye, a személyisége. S ez már egyedi, „szűrösi” jellegzetesség.

            Véletlenek sorozata sodort minket újra és újra egymás közelébe. 1975-ben, a KB osztályvezető-helyetteseként véletlenül ő kapta egyik búcsúfeladatként, hogy felajánljon nekem egy felelős moszkvai diplomata posztot.

Nem fogadtam el, mindig csak és kizárólag újságíróként reméltem leélni az életemet. A sajtóirányításban eltöltött éveket csak kitérőnek tartottam: engem mindig a sajtó oldaláról érdekelt a politika, de ha már megkaptam a lehetőséget, látni akartam a sajtót a politika oldaláról is. Ezt megkaptam, ennyi történt, és nem kívántam többet. Visszavágytam az újságírói munkába.

            Így lett az a második számú közös véletlenünk, hogy 1975-ben őt berlini nagykövetté, 1976-ban pedig engem az MTI berlini tudósítójává neveztek ki. Ott tanultam ki, hogy képtelen vagyok kiismerni Szűrös Mátyást. Minden hetet együtt kezdtünk hétfőnként, de tőle csak tényeket és mások véleményét hallhattam - ez hasznos volt, ahogyan nyilván ő is szükségét látta a tőlem hallottaknak.  De azt, hogy ő mit gondol ezekről, és hogyan látja a világot általában, ott és akkor  igazában sohasem árulta el. Pedig éreztem, hogy mindenről volt véleménye (és nemcsak Berlinben) - saját maga számára biztosan.

            Az a hír járta Berlinben, hogy Erich Honecker főtitkár, aki persze hivatalból megismerte az addigi karrierjét, amikor átvette tőle a megbízólevelét, alaposan megnézte magának, s azt mondta: „Én már többször láttam magát korábban is”. Amire Szűrös a fáma szerint azt felelte: „Természetesen, én szoktam Kádár elvtárs mellett ülni a pártvezetők krimi találkozóin”. Utóbb kiderült: az NSZEP „főisteneinek” szokásos közös napi munkaebédjén az államfő-pártfőtitkár elmesélte találkozóját az új magyar nagykövettel, s ez megerősítette a többiek számára is: Kádár közvetlen bizalmasa érkezett az NDK-ba. Így is kezelték, annak minden előnyével, majd - annak mértékében, ahogyan hidegült a színfalak mögött Berlin és Budapest viszonya -  hátrányaival is. Kádár János döntésében nyilván ennek is szerepe volt abban, hogy a szokásos idő letelte előtt, már 1978-ban a moszkvai nagykövetség irányítását bízta rá.    

Az viszonyunkban csak a „véletlen lett volna” kategóriájába került, hogy ha 1975-ben elfogadom az éppen általa közvetített moszkvai megbízatást, ott beosztott diplomatájaként kellett volna vele dolgoznom - ezt Berlinben partnerként szerzett tapasztalataim csak megerősítették -,   ami aligha lett volna könnyű lecke számomra, aki újságírólént önálló gondolatalkotáshoz és közléshez szokott.

            Arra viszont semmi okom kételkednem, valóban szívesen tette, hogy amikor nagykövetsége idején Moszkvában jártam, megértette a kíváncsiságomat, és személyesen járt közbe az illetékeseknél, hogy a Kreml legbelsőbb termeibe is belátogathattam. Sőt egy magyar diplomata kíséretével fényképezhettem is az MTI számára, ami különös kegy volt, és a maga módján jelezte Szűrös elismertségét a szovjet vezetés legfelsőbb köreiben. Az Szűrös Mátyás személyes véletlene, hogy 1989. október 23-án ő kiáltotta ki a harmadik Magyar Köztársaságot, s az „újszülöttnek” néhány hónapra - az 1990 tavaszán megválasztott parlament megalakulásáig - egyúttal első, igaz ideiglenes elnöke lett, s ezzel feljebb jutott, mint amilyen magasra bármikor számíthatott.

Moszkvai szolgálata után ugyanis 1983-89 elejéig a KB külügyi titkára volt, és úgy „repült fel” az országgyűlés elnöki székébe, hogy a Fehér Házban már tarthatatlanná vált a helyzete a felgyorsult politikai sodrásban. Legendaként terjedt akkor - azóta sem hallottam a cáfolatát -, hogy ezzel is Kádár János egyik utolsó politikai kívánságát teljesítették, aki többeket „a pártközpontba betört farkasok torkából mentett ki” az utolsó lehetséges pillanatban, állami megbízatásokkal.  Bár - sajátos módon – már akkor mind gyakrabban emlegették egymás mellett Pozsgay Imrével, főként nemzetpolitikai kérdésekben, nyilvános (és még inkább nem nyilvános) fórumokon elhangzott megfogalmazásai alapján.

            S a Szűrös - Pozsgay „tandem” politikai „ikresítése” most, az utóbbi halála után sem szűnt meg. Szűrös a rendszerváltozást követően – a „régi átkos” egyik meghatározó vezető politikusaként -  úgy járta végig a másokkal kapcsolatban is emlegetett „damaszkuszi utat”, hogy maga fogalmazta meg 2009 tavaszán, mit értett akkor „széles körű nemzeti összetartáson": Fidesz-KDNP-MIÉP-Munkáspárt szövetséget. „A jobboldalon itt van egy plebejus, tisztán nép-nemzeti elkötelezettségű és szociálisan érzékeny párt, a MIÉP, amely már bizonyította rátermettségét." 2015-ben pedig azt idézte tőle az Origó, hogy „belső nemzetrontó erők közrejátszásával nagy külső nyomás nehezedik a magyar kormányra”.

Lehet töprengeni, milyen nemzetrontó erőkre gondolt. Végső soron mégis érthető, hogy „kényes” politikai elitünknek az az oldala most sem tekinti igazán a sajátjai közül valónak, amelyikhez mintha szívesen tartozónak tekintené magát. Mert életútjának egésze, meghökkentő politikai lépéseinek sokasága együtt mindmáig azt tanúsítják, hogy „csúszós pikkelyek” mindig leválaszthatatlanok voltak és lesznek   Szűrös Mátyásról.

De ez sem lehet igazolása annak, hogy a ma hatalmon lévők mintha nem szívesen emlékeznének rá, hogy - tetszik vagy sem -, ő volt   a legelső „első embere” az új köztársaságnak.  
   Ha már a történelem nem tudta megkerülni Szűröst, az utódok számára méltatlan, hogy ők próbálják „kiírni” korunk történelemkönyvéből (nem is beszélve a rendszerváltás eseményeihez kötődő ünnepségek és más események kiemelt meghívottjainak névsorairól). Hiszen Göncz Árpád, Mádl Ferenc, Sólyom László, a „doktortalanított” Schmitt Pál és Áder János mellett - Szűrös Mátyás is magyar államfő volt, még ha „ideiglenes” jelzővel is. Ahogyan – ki emlékszik erre – Kövér László is az volt 2012. április 2.  - 2012. május 9. között, a Schmitt és Áder közötti interregnum heteiben…    

            Az egyébként alighanem személyes közös véletlenjeink záró fejezete, hogy Szűrös Mátyás második házasságából született kislánya Budán több éven át egy iskolába járt a lányom egyik gyerekével…