A híres  orosz Gajdar-család három nemzedékéből  mindből  jutott nekem:  így vagy úgy,  a nagypapa írásban, a fia kollégaként, az unoka pedig előbb élősúlyban, tizenéves gyerekként, majd a 90-es évektől már vezető orosz politikusként -  1992-en fél évig az új Oroszország miniszterelnökként is -, mint az akkori tv-híradók mindennapos szereplője.

Arkagyij Petrovics Gajdar (1904 - 1941) az első a sorban, ifjúkorom ismert szerzője volt szerte a világon, túl a szocializmus határain is. A „Csuk és Gek” meg a „Timur és csapata” kalandos, vidám figurái a második világháború alatt és után a szovjet fiúk-lányok kötelező olvasmányaiból léptek át a világirodalomba, s világnézetre való tekintet nélkül hódítottak és hódítanak még most, a 21. században is, vagy száz nyelven a gyerekek között az Óperenciás tengerek minden partján, s azokon túl. Anno, a múlt század ötvenes éveiben, még a McCarthy szenátor sújtotta jenki fiatalok körében sem sikerült „Amerika-ellenessé” ítéltetni, a szerző ugyanis a fronton halt hősi halált a nácik elleni háborúban, s mint az Egyesült Államokkal szövetséges hőst, maga Roosevelt elnök tüntette ki Washingtonból post humus. Magam sohasem találkoztam vele.

            Az unokája, Jegor Timurovics (1956 - 2009) 11 éves volt, amikor az MTI tudósítójaként Belgrádba érkeztem, ahol apja (Timur Arkagyevics, 1926 – 1999) a Pravda tudósítójaként szolgált. A gyerekről az a máig kísértő emlékem maradt, hogy arcra mennyire az apja. S ez a külső adottsága megmaradt felnőttként is.
Akkor „találkoztam” vele újra, itthon, a televízióm képernyőjén, amikor a 90-es évek elején felbukkant Jelcin elnök környezetében, s 1992-ben pénzügyi, gazdasági csúcsszakemberből, 36 éves üstökösként a politikai kozmoszba repült, miniszterelnök lett és a Kremlbe is beköltözött. Alighanem azzal követte el a nagy hibát, hogy ebben a tisztében felvállalta a korrupcióellenes szélmalomharc vezetését - gyorsan vissza is zuhant a nagy orosz valóságba. Sajátos érzelmekkel viseltettem irányába: egyfolytában féltettem, amint újra és újra felbukkant, mint annak az ellenzéknek az egyik vezéralakja, amely Moszkvában komolyan vette a maga gondolta demokráciát, s ezért vállalta a nyilvánvaló veszélyeket is a hivatalosan egyre inkább másként értelmezett demokráciában.

Jegor

Amikor 2009-ben - 53 éves korában - meghalt, úgy emlékezett rá a világ, mint aki az orosz piaci reformok elindítója volt, mivel ő alkalmazta Oroszországban a gazdasági „sokkterápiát" a Szovjetunió összeomlása után, és a privatizációk első hulláma is az ő nevéhez fűződött.

            Azóta is mindig az apját látom benne - s nemcsak a kísértetiesen hasonló arcvonások miatt.

            Az apával, Timur Arkagyijevics-csel közös történetünk lelke-veleje 1968 emlékezetes augusztusához kötődik. Munkakapcsolatunk már korábban rendszeres volt, együtt dolgoztunk a külföldi tudósítók klubjának vezetőségében is. Észrevettem: mindig érveket keresett a jugoszláv vezetés lépései, döntései magyarázatára, ha egyetértett velük, ha nem. Sőt, mintha hajlamosabb lett volna az önigazgatás kacskaringóit, főként pedig a „jugoszlávizmus” elnemkötelezettségi elméletét és hétköznapi nemzetközi gyakorlatát inkább érteni, sőt olykor meg is érteni, mint Moszkva és a belgrádi szovjet újságírók zöme tette.   

Az iró és az ellentengernagy

Azért így sem volt magától értetődő, hogy 1968 augusztusában, Csehszlovákia megszállása után néhány nappal Timur (apja regényhősétól kapta a keresztnevét!) felhívott telefonon és rákérdezett: feljöhet-e hozzám a lakásomra, Dedinyére, „mert tudom, szép nálatok a kert, biztosan jól lehet ott beszélgetni”.

            A bejelentkezést nem igazán értettem, a kertet igen: mert az a világon mindenütt mindig olyan hely, ahol viszonylagos biztonsággal lehet számítani rá, hogy nincsenek „poloskák”.  Vagyis - vontam le a gyors következtetést - Timur témája csak kettőnkre tartozik.

            - Igen - volt a válaszom és hozzátettem:

- A fa alatt lesz gyümölcs és barackpálinka az asztalon. Az, amit szeretsz.

             Kellett mindkettő, de igazában az utóbbi. Mert már az ötödik percben meghökkentett, s a folytatáshoz nekem is kellett némi alkohol.

            - Nagy közös baj történt nálatok 1956-ban - csapott a közepébe kertelés nélkül, s rögtön magyarázattal is szolgált, mit ért ezen a szokatlan mondaton. - Azóta töprengek, nem kerülhettük-e volna el, hogy novemberben bevonuljunk Magyarországra.  Azóta is nyomaszt, hogyan kerülhettünk, kerültünk olyan helyzetbe, amiből igazában sohasem fogunk kimászni.

            Hallgattam, ő sóhajtott egy nagyot, aztán kivágta:

            - És most itt van Csehszlovákia.

            Mit mondjak: szépen kiveséztük együtt a világot, a jugoszlávokat meg magunkat is, egy délutánon át. És még maradt is az üveg alján. Megkockáztatom: ma sem vagyok biztos, nem kellett-e írnia valamit a beszélgetésünkről a sajátjainak.

            Viszont: negyvennyolc órával később Belgrád akkor Tito marsallról elnevezett főutcáját gondolta ki sétaterepnek, mondván, mikor megérkezett, hogy „itt nagy a nyüzsgés, sok az ember”. Ha leolvasható volt valakiről, hogy gondterhelt, ott és akkor le sem tagadhatta volna, hogy ő az.  Gyalogoltunk egymás mellett. Nyílt volt, egyenes.

            - Titoék félnek. Az ő emberei közül is sokan attól tartanak, hogy Prága után Belgrád következik, éppen Magyarország felől. Ceausescuék meg nyomják nekik a szöveget, mert ők attól rettegnek, hogy Románia jön legközelebb, ugyancsak Magyarország felől. Bukarestben azt akarják, hogy akkor már inkább Jugoszlávia, mint ők. Tudom, hogy nektek, magyaroknak mindkét változat elfogadhatatlan.

            Itt szünetet tartott, megállt.

            - De hidd el, nekünk is. Egyet kérek: próbáljátok meggyőzni itteni barátaitokat, hogy szó sincs semmi veszélyről. Legalább nézzenek utána, hol állomásoznak szovjet csapatok Magyarország területén. Hát nem veszik észre, hogy senki sem csoportosít semmilyen erőt nálatok dél felé?! Neked, nektek magyaroknak talán jobban hisznek, mint nekem, nekünk. Hiába vagyunk mi a szláv testvéreik, Sztálin óta ez sem segít...

             Meghökkentett - s csak megismétlem -, hisz most nyilvánvalóan nemcsak a maga nevében beszélt. De ahogyan tette, - az ő volt, Timur Gajdar!

            Amikor Belgrádból visszatért Moszkvába – később, amikor ott jártam, többször ettünk együtt az újságíró klubban - katonai szakértőként jegyezte a cikkeit, s akkor már a neve alatt ott állt a katonai rangja is: ellentengernagy.

Ma már tudom a Wikipediából, hogy tengerészkadétként érettségizett, a Lenin Katonai-Politikai Akadémián szerzett újságíró diplomát, s ennek birtokában lett újságíró, külföldi tudósító.

És: hogy nem csak Timur, a főszereplő volt az apja könyvében, - hanem a könyv ihletője is…Timur 

Richard von Weizsäcker­ (1920 – 2015) úgy ismert meg engem (és nem én őt!), hogy vendég volt a számomra rendezett bemutatkozó fogadáson 1976 őszén Nyugat-Berlinben.

            Igaz, a neves politikus, aki hosszú közéleti és életkort ért meg, akkor még csak becélozta, hogy a Kereszténydemokrata Unió (CDU) színeiben Nyugat-Berlin kormányzó polgármestere legyen, azt pedig álmaiban sem gondolhatta, hogy ő lesz nem egészen másfél évtizeddel később, az ország egyesülés idején, a Német Szövetségi Köztársaság államfője.

De a bonni Bundestagban már a CDU-frakció második emberének számított, és a nemzetközi politika ismert személyisége volt. (Csak mellékesen jegyzem meg: a testvére Carl Friedrich volt, világhírű fizikus és filozófus, meg közszereplő szociáldemokrata, akivel közismerten szorosan kötődtek egymáshoz! De a németek számára az ilyen, családon belüli politikai különbözőségek természetesebbek, mint nálunk -  manapság. Mert Sík Endre például illegális kommunistaként, később meg a Kádár-kormány külügyminiszterekért köztudottan mindig, a legkényesebb időkben is  összetartott neves költő és piarista szerzetes testvérével, Sándorral.)

            Hogyan került a parlamenti képviselő az új MTI tudósítónak adott fogadás vendégei közé? Ez is jelzi, mennyire a feje tetején állt akkor (is?) a világ, a sajátos, városállamként működő nyugati német metropoliszban meg különösképpen...

            Nyugat-Berlin ugyanis - ki ne emlékezne rá - szigetként élt 1945-től 1990-ig előbb a szovjet megszállási övezet, majd a Német Demokratikus Köztársaság kellős közepén, s kapcsolata az NSZK-val a két német állam fennállásának egész korszakában a kiismerhetetlenségig cifra volt. Ezt az egyezmények sora, s azok mindenkori keleti és nyugati, természetesen egymástól szinte mindig különböző politikai és diplomáciai értelmezése csak tovább bonyolította. Szakértőnek kellett lennie a talpán, aki legalább remélni merészelte, hogy érti, mikor mi is volt a tényleges jogi helyzet. Még szerencse, hogy az utca emberei ebből mindig csak azt figyelték, mi a jó és mi a rossz számukra abból, ahogyan az adott pillanatban élni lehetett. Eleinte fal nélkül, 1961 után a berlini fallal, 1971-től az NDK „kapuzárásáig” pedig a „berlini négyhatalmi” (ha tetszik, „nyugat-berlini négyoldalú”, mert ugyebár ez maga is vita tárgya lett) egyezmény pontjai alapján...

            Amikor átvettem a magyar hírügynökség tudósítói stafétabotját, Surányi László képviselte főkonzulként hazánkat Nyugat-Berlinben.  Mivel Magyarország is azok közé tartozott, amelyek nem ismerték el, hogy Nyugat-Berlin része volna a bonni székhelyű német államnak, a képviselet agyafúrt diplomáciai ötlettel, de minden érdekelt által legalább hallgatólag elfogadott módon működött: hivatalosan nem kötődött sem az NSZK-beli, sem az NDK-ban működő magyar nagykövetséghez. Ezt gyakorlatilag úgy oldották meg, hogy a főkonzulátust Nyugat-Berlin amerikai szektorába telepítették (abból kiindulva, hogy az a legbiztosabb helyszín, elvégre mégis csak az „amcsik“ ott az első számú urak), helyi fődiplomatánk pedig megbízólevelét a szektor amerikai katonai parancsnokának adta át. Az meg tájékoztatta a nyugat-berlini szenátust a főkonzulátus letelepedéséről és a főkonzul hivatalba lépéséről. A szenátusnak így csak annyi dolga maradt, hogy a történteket tudomásul vette, és elrendezte a hétköznapi formaságokat, az épület diplomáciai státuszának bejegyzésétől a képviseleti autók rendszámainak kiadásáig.

            Az én beiktatásom rendje logikusan következett az előbbiekből. A főkonzul fogadást rendezett hivatalba lépésem címén. azon pedig bemutatott - ez volt a legfontosabb - a szenátus sajtóügyekben felelős illetékeseinek. Ezek egyenként mosolyogva átadták a névjegyeiket, s nagy udvariassággal meghívtak, látogassam meg őket a hivatalukban. Én - a szokásjog szabta jogrend ismeretében - másnap beléptem a külföldi tudósítók Nyugat-Berlinben működő egyesületébe, majd az ott kapott igazolvány birtokában megjelentem a szenátusi sajtóirodában. Az urak ismét mosolyogtak, s elhangzott a beiktatási „varázsmondat”:

            - Sikeres munkát kívánunk a városunkban.

            Weizsäcker tehát ennek, a nyakatekert „beavatási” műveletsornak az elején csöppent bele az életembe. Nyilván nem azért, mintha becses személyem különösebben vonzotta volna. Politikai céltudatosságból jött el: Magyarország 1976-ban a Nyugat szemében már nem csak egy volt a sok közül a Szovjetunióhoz kötődő csatlósok közül, ahogyan - ma sem tagadhatja senki - Kádár Jánost is másként kezelték, mint mondjuk, éppen Honeckert. És nem mellékesen: Surányi László is jó diplomata – s nem mellékesen nemzetközi hírű filatelista - volt, sokan igyekeztek hát eleget tenni a meghívásainak, mert nála olyanok is találkozni tudtak egymással, akik ezt másutt nehezebben tehették volna meg.

            Odajött például hozzám egy elegáns, zömök úr, bemutatkozott, majd különösebb kertelés nélkül azt mondta:

            - Tehát Peking és Belgrád után most Berlin következik. Nagyon érdekes cikkeket olvastam magától korábban már a Magyar Nemzetben is. És ha hiszi, ha nem, még a koreai könyvét is élveztem...        

             A Szabad Európa Rádió munkatársa volt: nem is titkolta, hogy minden eddigi lépésemet ismerik, mostantól se számítsak másra. Őt, többé nem láttam,  de kollégáit többször is,  és nem kétséges, „cége” legalább is egyike volt berlini telefonbeszélgetéseim állandó lehallgatóinak. De hát ezt a gyakorlatot Pekingben óta ismertem, bele is törődtem, hogy az újságíró - és nem csak a külföldi tudósító - az a fajta, akire még másoknál is jobban odafigyelnek mindenütt a világon. Mindmáig emlegetem: most sem szeretném tudni, hogy hol, kik és hány kíváncsiskodó színeiben voltak kíváncsiak arra, mi volt kihallható a telefonkészülékeimből. S ez Budapestre is vonatkozik...

            Weizsäcker a fogadás közepe táján -  jóval túl a kötelezőnek számító udvariassági tartózkodási időn -  lépett mellém. Félrehúzott, úgy, hogy mások is észrevehették, nem kívánja a társaságukat.  Valóban: csak nekem szólt, amit érzékelhetően nagyon gondos megfogalmazásban kifejtett.

            - Nem bántódik meg ugye, ha az öregebb, meg főként a közvetlen érdekelt jogán kérek valamit? Figyelje a munkája közben, milyen sokat tanultunk az elmúlt évtizedekben történtekből, mi, németek!  Főként a köznapi emberek, de a politikusok is, itt és odaát egyaránt. Akkor jobban megérti és pontosabban megérteti azokkal, akiknek ír, mi történik nálunk: nem a felszínen, hanem a mélyben.

Ez volt mondandójának az egyik fele. De a folytatás is jó tanácsnak bizonyult a következő öt évre.

            - Ne csak arra figyeljen, hogy milyen válogatott gorombaságokat vágunk egymás fejéhez, mi nyugati és keleti német vezetők. Van, amikor az lehet igazán fontos, amiről hallgatunk, pedig logikus volna, hogy be ne álljon a szánk. Akkor születhetnek olyan dolgok, amik fontosak minden németnek, de akár Európának is.

            Ha jobban utána gondolok...

Berlini munkám idején például megsokszorozódtak a két német állam között gazdasági kapcsolatok; fokozatosan ugyan, de könnyebbé vált az érintkezés az emberek között.  Sőt, mind magasabb szintű NDK-NSZK találkozók sorozatára került sor -  s ezeket mindig „hangfogós” időszakok előzték meg.

                   Meghökkentő beszélgetésünk számomra szokatlanul is fejeződött be.    
           -Nem akarom, hogy eltitkolja, amit mondtam. Éppen ellenkezőleg: mondjon csak el mindent a főkonzul úrnak.

            Elmondtam..

            Amikor 1981-ben befejeztem németországi szolgálatomat, Weizsäcker,  aki akkor már Nyugat-Berlin kormányzó polgármestere (amolyan miniszterelnök) volt, rövid időre ugyan, de felbukkant a búcsúztatásom alkalmával rendezett fogadáson is. Akkor sem nyilván a személyem vonzotta az akkori főkonzul, Nagy László büféasztalához. Tudtuk, de ma még nyilvánvalóbb: Magyarország szerepe vált addigra még érdekesebbé a változó Európában.

. 

            Ott is sikerült meglepnie (azon túl persze, hogy egyáltalán ott volt).

            - Hallottam, hogy megkapta a németországi külföldi tudósítók arany tollát  - mondta. Majd lélegzetvételnyi szünet után, rezzenéstelen arccal hozzátette:   

- Talán érdekli, hogy a szovjet újságírók egy része nem örült, de a másik fele örült neki…

            Honnan tudta? Ma már mindegy. De, amit közölt, friss információ volt a számomra. Vagy ahogyan manapság „pestiesen” mondjuk: új nóvum...

Nyers Rezső (1923 - 2018) tavasszal töltötte be 95. életévét. Egy olyan ember halt most meg, aki ritka módon, egyetlen mondatban is jellemezhetően működött egész politikai életében: mindenkor, a legkényesebb helyzetekben is ellenpólusát jelentette a magyar szociáldemokrácia kacskaringós itthoni történetében a harsányságnak. A felkészültsége volt ehhez az alap. Konkrét tudását mindenkori konkrét ügyekben többnyire azok sem merték nyíltan megkérdőjelezni, akik a szándékait, jó és rossz lépéseit és azok következményeit igencsak kritizálták, bírálják ma is. Másrészt: nem egyszer azok is politikai ellenfelei voltak, akik szövetségeseinek kívántak látszani, - bár ezt ő mintha a kelleténél gyakrabban nem vette volna észre. Vagy ha mégis észrevette, azt titokként magába rejtette. 
Pályafutását már az minősíti, hogy annak szinte minden időszakáról érdemes, lehet és kell is vitázni; teszik is, politikusok, közgazdászok, történészek, mások, egyaránt az ideológiai paletta minden oldalán. Mert teljes élet élt, azzal a vegyes sikerrel, ami elkerülhetetlenül következett abból a szerepből, amit többnyire maga vállalt fel, máskor meg egyszerűen jutott neki, ingoványos 20. századunk 40-es éveinek elejétől (az élettől kapott ráadásként) mindmáig, az új évezredben. A mindenkor hitelességre törekvés szándékával, ennek jegyében naprakészen, csendesen művelte a közgazdaságtudományt (felnőttként, történetesen éppen 1956-ban lett diplomával is igazolt közgazdász), s politikai szereplőként is a mindenkori realitásokkal számoló visszafogottság jellemezte.
Manapság – ki világnézettől vezettetve, ki történelemismerettől függőn teszi - gyakran nem éppen dicsérően emlékeztetnek rá, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt alapító tagjaként az első Kádár-kormány közellátási kormánybiztosa volt, majd 1957-ben a SZÖVOSZ elnöke és az MSZMP Központi Bizottságának tagja lett. Emlegetik vélt vagy valós szerepét a Nagy Imre-per kapcsán is; 2015-ben többek ezért is kurtították meg a nyugdíját.
Azt viszont azok sem tagadhatják, akik az új gazdasági mechanizmusnak nevezett kísérletet akkor vagy soha nem szerették, hogy Nyers Rezső a 60-as, 70-es években a gazdasági reformok egyik jelképévé vált. Nem kis részben éppen azért, mert különleges érzéke volt arra, hogy érezze és kifelé is érzékeltesse: mikor, mit lehet tenni, elérni, és mit (még, már) nem; mit követel és mit (nem) tűr el a társadalom, s benne a politika itthon és a kis Magyországot körülvevő nagyvilágban. Ezt tükrözték politikai rangjai is: 1960-62-ben volt pénzügyminiszter, utána 1962 és 1975 között a Politikai Bizottság póttagja, majd tagja, a KB gazdasági ügyekben illetékes titkára. 1968-ban Fock Jenő miniszterelnökkel dolgozták ki a korabeli gazdasági reformcsomagot. Amikor pedig sokfajta okból - hazaiakból és nemzetköziekből együtt - „megbicsaklott” a magyar reformpolitika, pillanatok alatt politikai parkolópályára szorult.
Sokáig „csak” tudós volt, bár az MSZMP KB-nak tagja maradt. A háttér „szürke eminenciásaként” művelte a tudományt, tanított a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetének igazgatójaként, majd csak tanácsadójaként. Ma már azt is tudjuk, nem volt véletlen, hogy éppen az MSZMP-n belüli reformmozgalmak erősödése idején vált ismét „láthatóvá” a nagypolitikában. 1987-ben megválasztották a kádári korszak utolsó országgyűlése reformbizottságának elnökévé, majd 1988-ban újra az MSZMP PB tagja és – már Németh Miklós kormányában - államminiszter lett. Emellett (ki emlékszik ma már erre?) Nyers Rezső az Új Márciusi Front (ÚMF) alapítója is volt. Pedig érdemes visszaidézni: a Front felhívása a „társadalmi megújulás szellemi megalapozására” jó időben, 1988. szeptember 15-én jelent meg. Az elnevezés utalás volt a Márciusi Frontra, amelyben 1937-39 között népi írók, baloldali egyetemisták tömörültek az ország demokratikus átalakításáért és a dunai népek összefogásáért.
Számomra sajátosan meghatározó Nyers Rezső-féle magatartási norma volt, amiért – ez saját megfogalmazása, 2005-ben – nem vett részt 1989. június 16.-án a Hősök terén az emlékezetes újra temetésen: "Miután annak idején, a Központi Bizottság tagjaként én is részt vettem az egyhangú szavazásban 1957 decemberében Nagy Imre és társai bírósági felelősségre vonásáról, nem éreztem illőnek, hogy a delegációban díszelegjek.”
Ma bizonyossággal mondhatjuk: politikai szükségszerűség volt, hogy éppen ez a Nyers Rezső lett l989-ben a hatalomtól búcsúzó MSZMP utolsó, s a rendszerváltást felvállaló új párt, az MSZP első elnöke. Békesi László, a Németh-kormány pénzügyminisztere 2018-as megfogalmazásában: „Az állampárt megszűnésekor, az MSZP megalakulásakor egy modern szociáldemokrata párt felépítéséért szállt síkra. Ő volt az, aki taktikázás és túlélés helyett a német szociáldemokraták bad godesbergi modernizációs programja nyomán a szociális piacgazdaság és a jóléti állam megteremtését tekintette az új párt stratégiai céljának.”
Az 1990-es és 1994-es országgyűlési választásokon az MSZP budapesti területi listájáról szerzett mandátumot. 1993 és 1995 között – Járai Zsigmond elnöksége idején - tagja volt a Magyar Nemzeti Bank felügyelő bizottságának is. A Budapesti Corvinus Egyetem címzetes egyetemi tanáraként tanított, s tette ezt tanítványai akkori megfogalmazásában „józsefattilai értelemben, nem középiskolás, még csak nem is felsőiskolás fokon”.
Aztán gyorsan visszabújt - legyünk pontosabbak, jórészt éppen saját csapatának „törekvői” szorították rá, hogy visszabújjon - a maga csigaházába. 1998-ban hivatalosan végleg visszavonult a politikától.
Hogy ez után is „közélt” a maga módján, itt Budán, a szomszédságomban?
A földrajzi közelség teremtett véletlen alkalmakat arra, hogy autóbuszon, sétáink közben vagy a szupermarketben ne csak köszönjünk egymásnak, de értelmes szavakat is váltsunk. Tény: gyakrabban beszélgettünk, mint korábban, amikor „hivatalból” tettük. S az ilyen alkalmakkor megfogalmazott félmondataiból ki-kibukott a máig érvényes valóság. Hogy bátortalanok voltak az 1990-t követő reformelképzelések a politikai paletta mind a két felén; hogy elszomorodott, amikor látta, az elkerülhetetlenül szükséges döntések pillanataiban a baloldalon a legbátrabbak is visszakoztak; hogy politikusaink gyakran kapkodnak, amikor még két napig gondolkozniuk kellene, viszont megtorpannak, amikor már a döntés lehetne az egyetlen célravezető lépés; hogy rögös volt út az EU-ig, s még rögösebb lett azon belül, de a jövőt tekintve ez az egyetlen lehetséges kapaszkodónk...
Egy alkalommal, a 11-es buszon ülve elkeseregte: az MSZP „díszelgésekre” elhívja ugyan, de olyan műhelymunkákra, ahol fontos dolgokról vitáznak és döntenek, már szinte soha. És később már a „szinte” is elmaradt...
Moldova György, az író azt mondta egyszer Nyers Rezsőről a televízióban, hogy számára ma ő az etalonja a mérvadó és tisztességes embernek a politika környékén. Két órával később a Rózsadomb Center mozgólépcsőjén találkoztam a már picinnyé töpörödött (sose volt óriás), akkor – a 2006-es, emlékezetesen viharos évet írtuk - 83 éves „etalonnal”. Mintha mentegette volna magát, hogy a helyzet kényszeréből ezt most csak egyetlen fültanúnak próbálja elmagyarázni és nem ország-világnak mondja.
- Moldovával baráti viszonyban vagyok, így nem fogok vele ezen vitatkozni. De ha bajunk sok is van, abban szerencsésnek tekinthetjük magunkat, hogy vannak mérvadó emberek a politikában és a gazdaságban egyaránt. De egy részük egyszerűen bizonytalan, másokat pedig tudatosan elbizonytalanítanak, amikor hasznosat akarnak tenni.
Azóta egyre inkább úgy kezelem az utóbbi mondatát, hogy azzal egyik legkártékonyabb hazai betegségünket, legújabb korunkat jellemezte, hosszú távra érvényesen…

(Szerkesztői megjegyzés: az eredeti írás születésnapi megemlékezés volt- sajnos - átdolgozva nekrológ lett belőle.)

Immár 40 éve meghalt. Önmagamnak is nehéz bevallanom, soha sem értettem, és most, évtizedekkel a halála után sem értem "azember " Ortutay Gyulát (1910. március 24. – Budapest, 1978. március 22.).



Pedig mindig tiszteltem egyrészt nagy szakmai felkészültségéből született tudósi teljesítményeit, másrészt eszmei világlátásának baloldali következetességét. A néprajz nem az én világom, a folklórt, a népmeséket szeretem, de soha sem próbáltam „szakérteni”. De nyilván volt, van magyarázat arra, hogy e sajátos világban nyújtott kutató, publikáló és elmező munkásságának értékességét igazában azok sem kérdőjelezhették meg, akik bár néprajzi munkásságának egyes következtetéseit vitatták, mindmáig vitára érdemesnek tartják. A nem akármilyen megbecsülést kifejező Baumgarten-díjat először 1936-ban, másodszor 1942-ben kapta meg. /A Baumgarten-díj alapítója és története/

Ami pedig a politikai tevékenységét illeti, a tények - tények. Az a kezdet volt, hogy a szegedi egyetemen   barátságba került baloldali fiatalok egy csoportjával, többek között Radnóti Miklóssal, Tolnai Gáborral, Baróti Dezsővel, Erdei Ferenccel. Már 1930 őszén e kör tagjaként vett részt a falukutatással foglalkozó és annak eredményeit tudományos és képzőművészeti szempontból is feldolgozó Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának alapításában, majd munkájában.
Az ennek a logikus folytatása számomra, hogy a 2. világháború közeledtekor – ezt 2009-ben megjelent legendás, vaskos naplójában is sokszor megismételte -  a legnagyobb hatástBajcsy-Zsilinszky Endre eszmeisége gyakorolta rá. 1942 februárjától személyes hatására is kapcsolódott be aktívan az antifasiszta, alig pár hónap elteltével betiltott Magyar Történelmi Emlékbizottság, majd a Kisgazdapárt munkájában.

Vagyis tudományos díjakkal épp úgy felvértezte magát már a Horthy-korszakban, ahogyan közéleti tevékenységével is országos ismertséget szerzett. Mindez együtt indokoltan alapozta meg együtt tudományos és politikai karrierjét 1945 után.
Történetesen azt is, hogy kultuszminiszterként az ő nevéhez fűződik 1948-ban az egyházi iskolák államosítása. Viselt is érte – meg politikai tevékenységének minden más állomásáért -  hideget-meleget, átkokat is élete végéig és utána.  Mindezek megítélése természetesen jórészt politikai világlátás dolga volt – és az ma is.

Az „Ortutay serpenyő” humán oldala viszont számomra- világnézet- és rendszerfüggetlen. Soha nem értettem, ma sem értem, hogyan lehetett, egy ilyen intellektussal megáldott tehetséges és okos ember (Rákosi is az ország egyik legjobb koponyájának mondta, „akinél talán csak a felesége, Zsuzsa okosabb”), Radnóti Miklós barátja és Bajcsy-Zsilinszky Endre híve ugyanakkor bizalmasa Kozma Miklósnak, a Magyar Rádió vezérigazgatójának, majd a Gömbös és Darányi kormány belügyminiszterének, aki „gyermekei nevelőjének” tekintette őt. Később pedig magánéletének kacskaringós, a fél főváros nyilvánossága által kísért, diplomáciai   bonyodalmakkal is tarkított menete szinte folyamatosan a pesti utcai pletykák kimeríthetetlen tárháza volt

            „Tutus” - ahogyan környezetében mindenki nevezte - akkor vált szorosabb ismeretségi köröm „legdrágább” tagjává, amikor karrierje csúcsán járt, a 60-as évek első felében. Tudósként akadémikus, egyetemi tanárként az ELTE rektora, politikusként pedig az Elnöki Tanács tagja és a Hazafias Népfront főtitkára volt egy időben, pártonkívüliként, -  az utóbbi sokak által már akkor is megkérdőjelezve, de a nyilvánosság számára mindenképpen.

Én a feleségemmel 1963-ban észak-európai riportútra készültem, s ehhez kértem a segítségét a Magyar Nemzet munkatársaként, hiszen az újság a népfront napilapja volt. A tíz országot átfogó, 7000 kilométeres utazás az akkori, igencsak szűkre szabott devizális viszonyokhoz igazodva szerveződött: a szerkesztőség biztosította számomra a közlekedés költségeit, forintban, a szocialista országokra járó napidíjakat a normáknak megfelelően, s támogatott, hogy a pénzügyminiszter - történetesen Tímár Mátyás -  nekem is, feleségemnek is engedélyezze az akkor éppen bevezetett 70 dolláros „turistapénz” kiegészítését 30-30 dollárral. A magam 100 dollárját és természetesen az asszony minden költségét én fedeztem. Ortutay pedig felvállalta, hogy beajánl a népfront helsinki testvérszervezeténél, a Finn Nép Demokratikus Uniójánál.

            Az eredményre egy rossz szavam sem lehetett. Programokat szerveztek, interjúkat adtak, szaunáztattak - és nem utolsó sorban gondoskodtak a szállásunkról. Csak éppen... Olyan pénzért, ami - finoman szólva - megroppantotta teljes, 200 dolláros nyugati költségvetésünket, holott még előttünk állt a nyugati világból Svédország, Norvégia, Dánia, az NSZK és Ausztria. De hősiesen álltuk a csapást, és - amikor éppen nem látott minket véletlenül vendégül valaki az úton - a szó legszorosabb értelmében kenyéren és vízen éltünk a fejlett kapitalizmusban.

            Hazaérkezésünk után derült ki, mit tartalmazott Ortutay levele Aimo Aaltonnennek, a finn szervezet akkor a világpolitikában nagybetűkkel jegyzett elnökének címezve: azt, hogy az ő közeli barátja (ez voltam én) a Hazafias Népfront befolyásos napilapjának (ez a Magyar Nemzetre vonatkozott, s joggal) vezető munkatársa érkezik hozzájuk, s ezért kér ő tőle ennek megfelelő támogatást a riportút szervezéséhez.  Belátom: miért is gondolhatta Aaltonnen, hogy egy így felvezetett magyar pasasnak, Finnországba, anyagi csőd az Üdvhadsereg szállodaszámlája?

            (Helsinki légi felvételen)

Egy évtizeddel később Tutus derűsen bevallotta: „visszafizette” az adósságát. 1972-ben nemzetközi Herder-díjjal tüntették ki tudományos munkásságáért, s a díjat akkor éppen Olaszországban adták át. Ortutay odarepült - és elvesztek a csomagjai. Az Alitalia pedig ellenőrizte előkelő utasa összes címét és rangját, s úgy döntött, a magyar államfői testület tagjaként a legmagasabb kártérítés jár neki. Megkapta a pénzt - majd váratlanul előkerült a három napos úthoz szükséges bőrönd. Nem kertelek: Ortutay több ezer dollárt volt kénytelen visszafizetni az olasz légitársaságnak. Õ sem kertelt nekem:

            - Tudod, marhára fájt, s ezen az sem segített, hogy rögtön a ti finnországi dollárjaitok jutottak eszembe. Meg az, hogy 1960-ban elfelejtettem odaadni nektek a nászajándékot.

            A nászajándék - csak mellékesen jegyzem meg - egyébként örökre elmaradt. De egy tőle kapott, életre szóló bölcsességgel némileg kárpótolt.  Negyven éves voltam, amikor azt mondta:

            - Eddig azt csináltál, amit akartál, mégis épnek és egészségesnek érzed magad.  Mostantól kezdve viszont, csupán azért, mert belépsz az ötödik x-be, - sajnos, én már kitapasztaltam - bármennyire vigyázol, valamid mindig fájni fog.           

            Igaza lett, - de legalább az utolsó pillanatban megkezdhettem rá a felkészülést...

            2015-ben, születésének 105. évfordulója alkalmából azt írta Ortutay Gyuláról szerkesztőségi   cikkben a „Cultura” nevű, címének megfelelő magazin: „A kor áldozata volt, miközben a rendszer haszonélvezőjeként élt.” A 2009-ben megjelent, több, mint 2000 nyomtatott oldal terjedelmű naplóról pedig: „Naplójával Ortutay felbecsülhetetlen értékű dokumentumot hagyott a jelen korszak kutatóira, de az érdeklődő olvasó is sokat kap: a korrajz, a kor hírességeinek portréi kiváló olvasmányok lehetnek.”

            Magyarán, tetszik, nem tetszik: Ortutay Gyula is – velünk élő történelmünk...

Nincs okom kételkedni abban, hogy Péter János (1910 -1999)   mindig hitt abban, amire vállalkozott, amit tett.
            Meggyőződésem, hogy életét,  felemásra sikeredett életművét  is a jószándék, az ész, az érvek, a párbeszéd erejébe vetett meggyőződése határozta meg. Akkor is, amikor református lelkészként kezdte, majd egyháza püspökeként folytatta. S ez vezérelte a politikába is, a politikában pedig a kádári Magyarország fődiplomatájaként.
Az életútja a nehezen cáfolható bizonyság: valóban reménykedett abban, hogy létrejöhet egy olyan világ, amely az emberekért van, s ami mellé úgy kellett odaállnia, ahogyan - sokak által folyamatosan kritizálva, később nyíltan gyalázva – tette.

Külügyminiszterként már az MSZMP Központi Bizottságának tagja volt az, akit fiatalon, 1945 után, az ugyancsak református lelkészből lett Tildy Zoltán barátjaként és közvetlen munkatársaként „megcsapott a politika”, később pedig felvállalta az „átkos” látványos szolgálatát is.

            Lenyűgöző műveltsége és nyelvtudása egyaránt indokolta, hogy 1946-47-ben tagja lett annak a magyar delegációnak, amelyik végül aláírni kényszerült a 2. világháborút lezáró és gyakorlatilag Trianont megerősítő párizsi békeszerződést. 12 évesen az Amerikai úton, a lakásunkban ültem a szomszéd szobában, amikor újságíró édesapámnak, az akkor gyakran a Kisgazdapárt „szürke eminenciásaként ”  emlegetett Dernői Kocsis Lászlónak  azon háborgott, hogy Mihály román király (akit akkor  még az őrzött még a trónján, hogy - eltérően Horthytól - ő 1944-ben sikeresen szembe fordította Romániát  Hitlerrel) Franciaországban személyesen lobbizik a győztes nagyhatalmak külügyminisztereinél Erdélyért.
            - Tudom, nekünk sokkal nehezebb, de azért csak megpróbálhatnánk - morfondírozott hangosan. -  Van Kodály Zoltánunk, meg ha más nem, legalább Dálnoki Miklós Béla. Ő mégis Horthy tábornokából lett az új Magyarország első miniszterelnöke. Őket kiküldhetné Tildy, és ezt még Rákosinak sem lehetne oka kifogásolni.

            











Együtt felhívták telefonon a köztársasági elnök rezidenciáját, az Esterházy palotát, Péter János után apám beszélt Tildyvel. Amennyit én hallottam, ennyi volt:

            - Zoltán beszél Rákosival, aztán visszahív.

            Tíz perc múlva Péter Jánosnak ez a hite és reménye hamvába hullt. Mint kiderült, Rákosi közben Vorosilov marsallal beszélt, aki a szövetséges ellenőrző bizottság elnökeként  hivatalosan is gyakorolta a békekötés előtt a – finoman fogalmazva – „főhatalmat” Magyarországon. Neki mondta el Tildy, én már hallattakból támadt szomorúságának lehettem a fültanúja:

            - Rákosi közölte az elnök úrral, hogy Vorosilov elutasított minket. A marsall kemény volt, kijelentette, meg ne próbáljuk!

            Péter azért - másokkal együtt -  próbálkozott Párizsban: az eredményt ismerjük és nyögjük...

            Fiatal újságíróként, 1957-tõl néhány éven át, Mikó utcai lakásában roosevelti mintájú „kandalló melletti beszélgetésekkel” próbálkoztunk együtt a Magyar Nemzet karácsonyi számaiban: ő akkor a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke, majd a külügyminiszter első helyettese volt. Már az első alkalommal, alig egy évvel 1956 tornádója után megkérdeztem „sub rosa”: miért vállalta el a hivatalt? Meglepett a válaszával.

            - Kádár János ugyanezt kérdezte a parlamenti irodájában, amikor mások szóba hozták a nevemet. Azt feleltem, amit neked: sokakkal ellentétben én hiszek abban, hogy Magyarországot éppen most nem hagyhatjuk lesöpörni a világ térképéről.             

Majdnem egy évtizeddel később, amikor már külügyminiszterként 1966-ban beválasztották az MSZMP Központi Bizottságba, megismételtem a kérdést pekingi nagykövetségünk kertjében, akkor a pártban vállalt szerepéről: miért vállalta? Feleletének őszinteségében akkor sem volt okom kételkedni.

            - Tudod, hiszek abban a világban, amiért élni akarok, és ahhoz ott kell lennem, ahol a legtöbbet tehetek érte – mondta nagyon halkan, mivel itt nem csak a Monarchiától örökölt öreg épület falainak, de a parkot övező   kerítéseknek is füle lehetett. Talán ezért még ennél is halkabban tette hozzá:

            - És mélyen hiszem, hogy ebben az Isten sem talál kivetnivalót. Ezt is megmondtam Kádárnak.

Voltak illúziói, nem is akármilyenek. Személyesen tanúsíthatom: a vietnami háború idején átutazóban Hanoiba és onnan hazafelé kétszer úgy állt meg Pekingben, hogy a feszült ideológiai és immár állami kapcsolatok dacára a kínai külügyi hivatalosság nem kerülhette meg a vele való találkozásokat.

Azt remélte, hogy a kis Magyarország első számú diplomatájaként tenni tud valamit, hogy a két egymásnak feszülő óriást, a szovjeteket és a kínaiakat közelebb hozza egymáshoz. A kilátástalan helyzetben sem hitte, hogy lehetetlenre vállalkozik.
Évekkel később tudtam meg tőle: azzal szállt fel hazaúton Pekingben a Moszkvába induló repülőre, hogy előtte a Tiltott városban azt mondták neki Csou En-lajra hivatkozva, „ők készek a szelídebb szavakra, ha a Kremlben is ugyanazt akarják”. Mire megérkezett a seremetyevói repülőtérre, ott már Brezsnyev goromba „nem”-je várta, Budapesten pedig maga Kádár figyelmeztette: „A tigris és a medve marakodásakor nekünk  arra kell  vigyáznunk, hogy mi ép bőrrel megússzuk”.

Aztán kitört Mao kínai „kulturális forradalma...

 Nem titkolta a szomorúságát, hogy eredménytelenül, kis porszemként próbálkozott a viharos szembeszélben. Mégis folytatta: közvetítőként keresett kapcsolatot az Egyesült Államok vezetőivel a béke megteremtése érdekében, de fokozatosan kiderült, hogy ez a kezdeményezése sem kapott támogatást Vietnam és annak egymással is marakodó nagy szövetségesei részéről. Sőt, ma már ismert, hogy ez – a korszakban meglehetősen szokatlan módon – tulajdonképpen egyéni kezdeményezése volt, ami így csak kudarc várhatott. Erről a tervéről egyébként Radványi János -  aki nem sokkal később, 1967-ben politikai menedékjogot kért Amerikában – washingtoni ideiglenes ügyvivőként is úgy tájékoztatta az Egyesült Államok illetékeseit, hogy a magyar külügyminiszter csak a saját szakállára igyekszik „közvetíteni”. De – nem mellékesen -  ez sem gátolta meg Péter Jánost abban, hogy megfogalmazzon egy dunai konföderációs tervet is, ami kiváltotta a Szovjetunió ellenérzéseit. Ma tudjuk: ezek a lépései alapozták meg azt, hogy 1973-ban eltávolították a külügyminiszteri székből és a diplomáciából.

 Ez után – bár 1988-ig tagja maradt a KB-nak és 1982-1987 között a Magyar Politikatudományi Társaság elnöke volt – gyakorlatilag eltűnt a politikai színtérről, a nyilvánosság elől. Úgy tudom, mindmáig, saját kívánságára tartották szigorú titokban a halálát, temetését 1999-ben, és nem akarta semmiféle nyilvánosságát az életútjának.

Karakterisztikus ecsetvonásaként egy megcsorbult reményekkel, illúziókkal teli életnek, - és annak a keservesen nehéz évszázadnak, amellyel egyidőben búcsúzott el…