Politikáról gondolkodom – indulatokkal…Igaz, amit Georges-Louis Leclerc, Buffon grófja, természettudós oly bölcsen megfogalmazott 1753-ban, amikor a francia akadémia tagjai közé választotta, hogy „le style soit l’homme”, vagyis a stílus maga az ember.

Nem kevésbé igaz, ha átformálom a mondást: a stílus maga a politika. Mifelénk mostanság különösképpen az.

Ugyanis: maga a politika az, annak legszínvonaltalanabb megtestesülésében, ami stílusa napjaink közbeszédének és közírásának. Napról-napra mélyebbre süllyedő színvonalon, tisztességgel véleményt formáló emberhez mind méltatlanabb módon és eszközökkel az –  immár a parlament üléstermétől a nyomtatott média „sztárjaiig”.

Épp ezért – megértést kérve – nem kívánok idézni senkit, semmit a mai magyar dühbeszéd-politizálás egyik oldaláról sem.

Inkább anekdotázom egyet – a stílusról.
(MTI székház madártávlatból)

Történetem főszereplője legendás alakja az 1881 óta működő Magyar Távirati Irodának úgy, hogy talán életében nem járt a Buda fölé magasodó Naphegyen, Európa egyik legnagyobb múltú hírügynökségének székházában.

Rácz Dezső Károly –  évtizedeken át mindenki rdk-ja, aki dolgozott az MTI külpolitikai szerkesztőségének környékén – osztrák–magyar diplomataként kezdte: a Ferenc József-i monarchia londoni követségének sajtóattaséjaként. Ott érte 1914-ben az első „nagy háború” kitörése, s akkor ragadt ott Angliában, egész életre szólóan, hivatásos újságírásra adva a fejét. 

Amikor pedig a század viharos története lehetővé tette számára, s nem dörögtek éppen a világháborúk fegyverei, a londoni Fleet Streetről tudósította a magyar sajtót. Ezt tette 1945 után is – amíg képes volt a munkára. Az interneten most rábukkantam egy 1964-ben keltezett tudósítására is a brit parlament üléséről.

Rácz Dezső Károly maga volt a megtestesült magyar–angol gentleman. Ezt ifjú újságíróként – bár személyesen nem, telefonon viszont igen – magam is megtapasztalhattam. De hogy ingerült is tudott lenni, azt Barcs Sándortól tudom, aki 35 éven át vezette az MTI-t. Hitelessé az tette számomra a hallottakat, hogy maga Barcs a forrásom. Íme:

Londonban járt Rácz Dezső Károlynál, amikor megkérdezte az akkor már nem éppen fiatal tudósító:

– Dezső bácsi, szokott-e dühös is lenni?

Mire ő:

– De mennyire. Főként akkor, amikor a telefonos kisasszonyok itt vagy Budapesten tehetetlenkednek, pedig sürgős volna, hogy bejelentkezzem a szerkesztőségbe. Ilyenkor keményen káromkodom.

Barcs visszakérdezte:

– És mit mond, amikor káromkodik?

– Csúnyát, nagyon csúnyát, fiam. Azt mondom: a teringettét! És ismétlem, amíg nem kapcsolnak. Azt se bánom, hogy a magyar hölgyek értik, amit kiabálok.

Merthogy: a stílus maga az ember. A politika pedig – sokkalta inkább.

Ezért mondom, írom, ismétlem és ismétlem most és itt, hátha meghallják:

A teringettét, a teringettét!