Németh Miklós (1948,  január 24. Monok - ) vajon mit akart, de legalábbis azt, hogy ebből mit nem titkolt, azt írásban kaptam tőle akkor, amikor   1990. május 17-diki keltezéssel levélben búcsúzott az akkor általam irányított Képes 7 szerkesztőségétől.  Személyes emlékként őrzöm az eredetit.

Két bekezdését tekintem ide illőnek, ebből az első a politikai hittétel.

            „A kormány és személy szerint én arra vállalkoztunk, hogy egy rendkívül bonyolult helyzetben biztosítsuk a békés átmenetet, s egy alkotmányos forradalomban megteremtsük a lehetőségét egy új demokratikus korszak kezdetének.”

            Én most csupán az „alkotmányos forradalom” kifejezésre hívnám fel a figyelmet, amit mintha azóta sem használt volna senki, talán õ maga sem. A levél következő bekezdését az előbbi logikus folytatásának tekintem: úgy értelmezem, hogy ez a kormányzás és a sajtó egymás mellett elfoglalt örök helyéről szól a szükségszerűen örökké vitatkozó mindenkori politikában - demokratikus rendszerekben.

            „Vállalt feladatunknak eleget tettünk, s e folyamatban partnerünk és segítőtársunk volt a sajtó. A kapott elismerő szavakat köszönöm. A bírálatoknak nem mindig örül az ember, de számomra sohasem volt kétséges: nélkülözhetetlen feltétele ez a demokratikus társadalmi rendszer kiépülésének, a véleményszabadság megteremtésének. Külön köszönöm azokat a visszajelzéseket, amelyek számot adtak kormányom törekvéseinek fogadtatásáról, szándékainak megvalósíthatóságáról.”

            Az utolsó mondat magyarázata: miniszterelnöksége idején háromszor telefonált, mindig õ volt azonnal a vonal végén és nem valamelyik munkatársa, s minden alkalommal hálálkodott, hogy „megint figyelmeztettetek egy baromságra, amiből akár nagy baj is lehetett volna”. Ahogy múlnak az évek, egyre inkább érzem: azért tárcsázott - és nyilván nem csak nekem - közvetlenül, mert tartott tőle, hogy a Parlamentben nemcsak a falaknak, de a munkatársaknak is „füle” volt. Ahogyan   mindig volt és lesz is...

            Újságírói pályám során ő volt az egyetlen kormányfő, aki nem osztogatott   legalább
ejnye-bejnye -ket a sajtónak. Lehet persze, hogy azért, mert a valóság rászorította. De kétségkívül politikai éleslátásra vall, hogy ezt biztosan helyesen látta...

Németh Miklóst 65 évesen olyannak láttam, mint aki élő irattár – a számítástechnika és a „fülkeforradalom” korában. Viszont immár a történelem a tanú rá: Batthyány Lajostól napjainkig az ő rendszerváltó kabinetje volt Magyarország legintellektuálisabb, legintelligensebb kormánya. „Azt nem tudhattam, nem tudhattuk – mivé lett a folytatás” – mondta akkor.

            Amit tett, azzal kiírhatatlanul beírta a nevét a magyar történelembe, s ez elegendő arra, hogy ezt kötelezettségként viselje.

            Hogy mit tehetett volna másként? Tudjuk: olyan, hogy ha nincs a történelemben. Németh Miklós esetében sem volt. Az a személyes véleményem, hogy túlontúl hirtelen hagyta ott a politikát és azt a rendszert, amelynek megszületésében meghatározó szerepet vállalt, - s ült be ehelyett Londonban az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank alelnöki székébe.