Belgrád volt számomra az „ahonnan” 1968. augusztus 21.-én, Csehszlovákia katonai megszállásakor, ahol az MTI tudósítójaként dolgoztam. A nap számomra, kora reggel 6 óra előtt kezdődött.
    A telefon ébresztett, s a Magyar Rádió telefonközpontja közölte velem: „Kapcsolom Pálos Tamás kormánybiztost”. Meglepődtem. Hiszen Pálos Tamás nem a rádióban, hanem az akkor pártközpontként szolgáló Fehér Ház  MSZMP KB Agit. Prop. Osztályán dolgozott (később, a rendszerváltás idején   az MTI vezérigazgatója volt). Csak annyit mondott: „Bevonultunk, nagyon figyelj, mi történik Jugoszláviában. És vigyázz magadra!” Válaszolni sem hagyott időt.
    Tehát figyeltem és vigyáztam magamra! S ebből következett az „ahogyan”, az ezekhez a hetekhez kötődő személyes élmények sorozata. Fél évszázad után sem feledhető tapaszlatokkal, tanulságokkal.

Mindenekelőtt az, ahogyan a hivatalos és a  nem hivatalos Jugoszlávia reagált.

Tehát: azon a napon, amikor a Varsói Szerződés öt tagállama – köztük Magyarország - megindította az emlékezetes csehszlovákiai akciót, Marjai József, a későbbi miniszterelnök-helyettes, aki akkor belgrádi nagykövet volt, kérte, „rutin ügyben” hívjam telefonon a jugoszláv szövetségi tájékoztatási titkárság (minisztérium) második emberét, Gyuro Radulovicsot. Valahogyan csak reagál a történtekre. Reagált….

Tegezve köszöntöttem, ahogyan akkor már szoktam: ő kezdeményezte, amikor két hónapos belgrádi tartózkodás után közöltem vele, hogy „eléggé megtanultam szerbül, ez legyen mostantól a beszélgetéseink nyelve” (az orosz alapján ez könnyebben ment, mint eleinte hittem).  

 - Zdravo, (szervusz) Gyuro.

            Hosszabb csend előzte meg a nem várt választ.

            - Dobar dan zselim, drusze Kocsis (jó napot kívánok, Kocsis elvtárs). Kako szte  (hogy van)?

            Amiből egy pillanat alatt kiderült: a prágai események hatására nemcsak én vele, hanem Magyarország minősült vissza magázódó viszonyba Jugoszláviával. Évekkel később az akkori „legeslegfelsőbb szint” személyesen igazolta vissza: egy óra múlva tudták Budapesten, akiknek tudniuk kellett…

             Ez nekem - sajátos szempontból - kevesebb személyes gondot okozott, mint a többi, akkor hivatalosan Belgrádban dolgozó magyarnak, diplomatáknak, kereskedőknek. Titoék ugyanis - érthetően, mert híresen realisták voltak - a valós helyükön kezelték az újságírókat az ellenőrzés alatt tartandó veszélyforrások sorában. A hivatalos külföldiek autóinak mind arany betűs fekete rendszámtáblájuk volt (van Szerbiában mindmáig), ami jól láthatóan különbözött a helyiekétől. Az egyes országok autói azonos nyitó számot kaptak, a magyaroké lett a 14-A, amit egy többjegyű szám követett. A külföldi tudósítóknak más dukált: ugyanaz a tábla, de mindegyikünknek 20-E, majd a záró számok. A magyarázat egyszerű: a 10-es számot kapták a szovjetek, még a kezdetben megkülönböztetett jó viszony idején. A 30, 40, 50, 60 pedig az amerikaiaknak, angoloknak, franciáknak és kínaiaknak jutott. Közéjük ékelődtünk be a 20-al mi, tudósítók: így voltunk tehát a rendszámlogika alapján - nagyhatalmak. Már messziről láthatta az „egyszeri jugoszláv” is, kikre kell különösen odafigyelni. Hát a magyarokra, szegényekre 1968. augusztusától egy ideig nagyon odafigyeltek: a 14-es rendszámok birtokosai közül sokan „fizettek” betört szélvédőkkel, bezúzott reflektorokkal a Varsói Szerződés csehszlovákiai beavatkozásáért. Az én hivatali Roveremet viszont védelmezte a most kivételesen ártalmatlannak bizonyult aranyszínű 20-as szám. 

       Egy időnek el kellett telnie, míg déli szomszédjaink megnyugodtak, nem lesznek egy következő támadás áldozatai, s főként nem a szomszédos Magyarország irányából.  Ezt követően hangzott el Tito emlékezetes pulai beszéde, amelyben, ha nem is mondta ki nyíltan, de félreérthetetlenül érzékeltette a számunkra fontosat: úgy értékeli, hogy a Varsói Szerződés csehszlovákiai beavatkozása nem öt, hanem négy meg egyország akciója volt, Magyarország csak „nem szeretem” társként csatlakozott hozzá.

         Másnap felhívott Gyuro Radulovics – „természetesen” rutin ügyben - és ezzel kezdte:

          - Zdravo (szervusz) Tamás, Kako szi  (hogy vagy)?

          Vagyis visszaállt a tegező viszony Jugoszlávia és Magyarország között.  Ezt úgy éreztem, nem akármilyen hír, közöltem hát Marjai Józseffel, ő meg továbbította a maga csatornáján Budapesttel. Én pedig az MTI számára napi tudósításomba belefogalmaztam azt a mondatocskát, hogy „a belgrádi sajtóból és a politikai közhangulatból érződik, Jugoszlávia kezd visszatérni a normális kapcsolattartásra Magyarországgal”.

Eközben az „ahogyannak” – nem kis meglepetésemre – támadt szovjet eleme is: Timur Gajdar, a Pravda belgrádi tudósítója személyében.

A híres-neves orosz Gajdar-trióból nekem mind a háromból jutott, így vagy úgy. A nagypapa, Arkagyij (1904 - 1941) írásban, hisz ő volt a szerzője tizenéves korom „Csuk és Gek” meg a „Timur és csapata” című, szerte a világon, túl a szocializmus határain is népszerű ifjúsági könyveinek Az unokáját, Jegort (1956 - 2009) 11 éves gyerekként ismertem meg, amikor az MTI tudósítójaként Belgrádba érkeztem, ahol apja Timur (1926 – 1999) a Pravda tudósítójaként szolgált.  Ezzel a Jegorral akkor „találkoztam” újra, itthon, a televízióm képernyőjén, amikor a 90-es évek elején felbukkant Jelcin elnök környezetében, s 1992-ben pénzügyi, gazdasági csúcsszakemberből, 36 éves üstökösként a politikai kozmoszba repült, miniszterelnök lett és a Kremlbe is beköltözött. Őt ma úgy emlegetik a hazájában – ki elismerően, ki éppen ellenkezőleg -, hogy a nevéhez kötődik az összeomlott világhatalom Szovjetunió utódállamát egész társadalmát alapjaiban megrázó rendszerváltás gépezetének „sokkoló” minősítést kapott beindítása Oroszországban.

            Az apával, Timur Arkagyijevics-csel közös történetünk lelke-veleje 1968 emlékezetes augusztusához kötődik. Munkakapcsolatunk már korábban rendszeres volt, együtt dolgoztunk a külföldi tudósítók klubjának vezetőségében is. Észrevettem: mindig érveket keresett a jugoszláv vezetés lépései, döntései magyarázatára, ha egyetértett velük, ha nem. Sőt, mintha hajlamosabb lett volna az önigazgatás kacskaringóit, főként pedig a „jugoszlávizmus” elnemkötelezettségi elméletét és hétköznapi nemzetközi gyakorlatát inkább érteni, sőt olykor meg is érteni, mint Moszkva és a belgrádi szovjet újságírók zöme tette.  

Azért így sem volt magától értetődő, hogy 1968 augusztusában, Csehszlovákia megszállása után néhány nappal Timur (tőle tudom, soha nem tudta meg, apja regényhősétól kapta a keresztnevét, vagy róla nevezte el apja a könyv Timúrját!) felhívott telefonon és rákérdezett: feljöhet-e hozzám a lakásomra, Dedinyére, „mert tudom, szép nálatok a kert, biztosan jól lehet ott beszélgetni”.

A bejelentkezést nem igazán értettem, a kertet igen: mert az a világon mindenütt mindig olyan hely, ahol viszonylagos biztonsággal lehet számítani rá, hogy nincsenek fülelő „poloskák”.  Vagyis - vontam le a gyors következtetést - Timur témája csak kettőnkre tartozik.

- Igen - volt a válaszom és hozzátettem: - A fa alatt lesz gyümölcs és barackpálinka az asztalon. Az, amit szeretsz.

Kellett mindkettő, de igazában az utóbbi. Mert már az ötödik percben meghökkentett, s a folytatáshoz nekem is kellett némi alkohol.

- Nagy közös baj történt nálatok 1956-ban - csapott a közepébe kertelés nélkül, s rögtön magyarázattal is szolgált, mit ért ezen a szokatlan mondaton. - Azóta töprengek, nem kerülhettük-e volna el, hogy novemberben bevonuljunk Magyarországra.  Azóta is nyomaszt, hogyan kerülhettünk, kerültünk olyan helyzetbe, amiből igazában sohasem fogunk kimászni.

Hallgattam, ő sóhajtott egy nagyot, aztán kivágta:

- És most itt van Csehszlovákia.

Mit mondjak: szépen kiveséztük együtt a világot, a jugoszlávokat meg magunkat is, egy délutánon át. És még maradt is az üveg alján.

Negyvennyolc órával később Belgrád akkor Tito marsallról elnevezett főutcáját gondolta ki sétaterepnek, mondván, amikor megérkezett, hogy „itt nagy a nyüzsgés, sok az ember”. Ha leolvasható volt valakiről, hogy gondterhelt, ott és akkor le sem tagadhatta volna, hogy ő az.  Gyalogoltunk egymás mellett. Nyílt volt, egyenes.

            - Titoék félnek. Az ő emberei közül is sokan attól tartanak, hogy Prága után Belgrád következik, éppen Magyarország felől. Ceausescuék meg nyomják nekik a szöveget, mert ők attól rettegnek, hogy Románia jön legközelebb, ugyancsak Magyarország felől. Bukarestben azt akarják, hogy akkor már inkább Jugoszlávia, mint ők. Tudom, hogy nektek, magyaroknak mindkét változat elfogadhatatlan.

Itt szünetet tartott, megállt.

- De hidd el, nekünk is. Egyet kérek: próbáljátok meggyőzni itteni barátaitokat, hogy szó sincs semmi veszélyről. Legalább nézzenek utána, hol állomásoznak szovjet csapatok Magyarország területén. Hát nem veszik észre, hogy senki sem csoportosít semmilyen erőt nálatok dél felé?! Neked, nektek magyaroknak talán jobban hisznek, mint nekem, nekünk. Hiába vagyunk mi a szláv testvéreik, Sztálin óta ez sem segít...

Meghökkentett, - hisz nyilvánvalóan nem csak a maga nevében beszélt. De ahogyan tette, - az ő volt, Timur Gajdar!

Amikor Belgrádból visszatért Moszkvába – később, amikor ott jártam, többször ettünk együtt az újságíró klubban - katonai szakértőként jegyezte a cikkeit, s akkor már a neve alatt ott állt a katonai rangja is: ellentengernagy.

Ma már tudom, hogy tengerészkadétként érettségizett, a Lenin Katonai-Politikai Akadémián szerzett újságíró diplomát, s ennek birtokában lett újságíró, külföldi tudósító.    

És: hogy Timurnak nem csak az apja könyvében jutott szerep, -   a Gajdar családnak pedig nem csak az irodalomban és a sajtóban…

Fock Jenő (1916-2001) volt számomra a klasszikus Kádár korszak legmarkánsabb kormányfője: pontosabban a leginkább célratörő, aki mert előre nézni, cselekedni, felelősséget vállalni, akár öngyilkos bátorsággal őszintén szólni, zárt körben csakúgy, mint a legnagyobb nyilvánosság előtt, itthon és külföldön, akár Moszkvában is. S merte vállalni az előre látható bukást. Ennél többet pedig aligha várhatott tőle bárki.

Kidolgozta sokadmagával, elsősorban Nyers Rezsővel közösen a - lánykori nevén - gazdasági reformot, amellyel megkísérelték a lehetetlent, piaci alapokra remélték vezetni az országot: ez lett volna az a szocialista piacgazdaság, amely végül - hazai és hazán kívüli, valóságos és mesterséges buktatók sorozatán átevickélve -, a „hivatalos keresztségben” új gazdasági mechanizmussá „szelídülve” került be kimoshatatlanul a magyar huszadik századba. S ami maradt és formálódott belőle, az is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy (a részleteket mindenki bonyolíthatja elvei, érdekei, ízlése szerint, ezt én itt és most nem vállalom) „a láger legvidámabb barakkjaként” jutottunk el a rendszerváltozáshoz, vagyis a kapitalista piacgazdaságot is jelentő „új átkosba”. Az ebbe való átmenet és főként a folytatás már nem Fock műfaja volt -, s hogy miért, azon is van mit elemezniük a történészeknek.

            1967-75-ben volt kormányfő, s - csak emlékeztetőül - azt az 1968-at szokás nálunk az új mechanizmus első éveként emlegetni, amely a világtörténelembe a prágai tavasz éveként vonult be. Ma tudjuk: a Fock nevéhez kötődő célok egy része is csak nehezen úszta meg az akkor történteteket. Az pedig sajátosan Magyarország volt, és Fock nehezen támadható személyén s makacsságán túl a nagyobb „kádári csodák” közé sorolható, hogy mégis további 7 évig töltötte be a kormányfői posztot, -  s közben a reformokból is megszületett majdnem annyi, amennyire a helyenként viharos ellenszélben (mint például az első nagy olajárrobbanás) futotta.

            Fock Jenő 1971-ben a magyar kormány nevében még tervezetet nyújtott be a KGST-n belüli együttműködés piacgazdasági alapokra helyezéséről, amelyet azonban lesöpörtek az asztalról. 2006 tavasza óta pedig Medgyessy Péter információja alapján azt is tudhatja a széles közvélemény a későbbi miniszterelnök „Polgár a pályán” című könyvéből, amit sokan sejtettünk, érzékeltünk: Fock azt is vállalni merte a maga idejében, hogy Koszigin szovjet kormányelnök szemébe mondja Moszkva kellős közepén, tetszik neki vagy sem, Budapest tárgyalni kezd a Nemzetközi Valutaalappal, mivel „Magyarország szuverén ország, maga dönti el, hogy mit lép meg és mit nem”. Ami akkor persze csak annyiból volt igaz, hogy a szovjetek megakadályozták a mi általunk remélt tárgyalásokat, de később, a nyolcvanas évek elejére már képtelenek voltak rá. Tény, Fock hazaérkezésekor a Ferihegyi-repülőtéren, akkor döbbenetet keltő rádiónyilatkozatban háborodott fel egy, a nagy nyilvánosság előtt általa meg nem nevezett, a magyar érdekeket megkérdőjelező szovjet állásponton, (1956 óta ilyen nem történt).
S a folytatás nem is maradt el.  Másodszor már nem juthattak el az éterbe a kijelentései, a nyomtatott sajtóba meg még kevésbé (így is megtudta azokat a fél ország). De, ami fontosabb, a miniszterelnöki poszton röviddel ezután bekövetkezett a „balról” sokak által éveken keresztül remélt váltás: Fock Jenő ezután már csak árnyéka volt önmagának, igaz 1980-ig még a Politikai Bizottság tagjaként nyugdíjaskodott.

            Ami ebből nekem jutott: Fock a távozását megelőző egyik KB ülést követően megkeresett, mert úgy alakult, hogy „első lépésben” én tettem át papírra - újságíró szemmel - a plénumon elhangzott felszólalását.

            - Csináljuk együtt, végtére az én beszédem - mondta udvariasan, de a tőle megszokott keménységgel. - Szeretném, ha tudnák, hogy láttam, mi kerül oda, ahol a hivatalos változatot szerkesztik és hagyják jóvá majd a beszédemből.

            Amikor elkészültünk, mondott még valami nagyon fontosat. Olyat, amit azok figyelmébe is ajánlanék, akik mindmáig újra és újra próbálkoznak azzal, ami majdnem lehetetlen: harcba szállni nálunk a maradisággal, az ezeréves múltra építő, „hej, ráérünk arra még” féle gondolkozással.

            - Ha valaki igazán reformot akar csinálni nálunk, olyan mocsárba lép, amelyben ezernyi akna rejtőzik. Szerencsés, ha nem lép rá egyikre sem, s így maga nem robban fel. De még szerencsésebb, ha a céljai közül is megússza legalább néhány a robbanásokat. Én úgy érzem: végső soron, győztem, mert élek, s valamennyi abból is működik, amit akartam.

            Személyes előzménye Fock nékem szánt mondatainak tíz évvel korábbról, Phenjanból datálódik. 1965-ös koreai miniszterelnök-helyettesi látogatásáról távolkeleti tudósítóként én tájékoztattam az MTI-t. Az egyik hajnalon, a hivatalos program előtt egymás mellett ültünk a Tedong folyó partján, az ottani vendégháznál. Fock pecázott, én némán kibiceltem hozzá. Panaszkodott a koreaiak merevségéről a tárgyalásokon.

             - Furcsa dolog ez az internacionalizmus - mondta csendesen -. A koreaiaknak ez azt jelenti, mindenben hajlandók vagyunk-e támogatni őket. Hát nem vagyunk. A szovjetek meg nem vették észre, hogy ma már nem csak a Moszkvához fűződő viszony az internacionalizmus mércéje, mert nem csak a Szovjetunió a szocialista világ, s így természetszerűen változott, gazdagodott az egymás iránti szolidaritás tartalma is. Ezért én azt tekintem becsületes kötelességünknek, hogy ne ártsunk a többieknek, a barátaink érdekeinek azzal, amit Magyarország érdekében teszünk. Úgy hiszem, ez ma az internacionalizmus, de ez egyáltalán nem kevés.

            Mellesleg ugyanitt és ekkor tudtuk meg mindketten, ő is: alapjában neki köszönhettem, hogy külföldi tudósító lettem. 1964-ben, amikor lejáróban volt a Népszabadság és az MTI közös pekingi tudósítójának a megbízatása, és a magyar kínai viszony már koránt sem volt felhőtlen, a Politikai Bizottságban Fock Jenőnek jutott eszébe: hasznos volna, ha a jövőben, nem a párt lapja, hanem a Magyar Távirati Iroda adná a továbbra is közös kínai tudósítót. Kádár János rábólintott, s ezzel indult el a hivatalos eljárás, amelynek eredményeként 1965 nyarán felszállhattam családommal a repülőre Peking felé... 

                Grósz Károly (1930-1996) - akarta, nem akarta - úgy vált a magyar rendszerváltás gépezetének beindítójává, ahogyan Mihail Gorbacsov a szovjeté: a “grósznyoszty” a moszkvai „glasznoszty” sajátos magyarországi változata lett. Mindkét politikus tudta, hogy a régi módon nem megy, ezért újítani akart. Reformálni próbált, nagyon, Gorbacsov világméretekben is, Grósz csak itthon, persze szocialista módon, ha nem is megszokottan. De kiderült: mind a kettő csak kiengedni tudta a szellemet a palackból, ami elkerülhetetlen volt, ám képtelen volt kezelni a szabad életre kelt szellemet.

        Valójában azon a napon (1987 június 25-én) kezdődött Magyarországon az azóta rendszerváltozásnak nevezett új világ, amikor Grósz Károly miniszterelnök lett. Mindenki tudhatta: mostantól nem Kádár Jánosé a döntő szó. Újra a kormányfő lett - hosszú évtizedek után először - az ország legbefolyásosabb hatalmú embere (ez 1953-ban Nagy Imrére rövid időre is csak kérdőjellel volt igaz, 1956-ban pedig végképp nem). Az más kérdés, hogy Grósz bizonyíthatóan nem nőtt fel az első ember posztjára, amire pedig legalább úgy készült, mint nem kevés versenytársa.
Alig egy évvel később már le kellett mondania. 1988. november 24-én gyakorlatilag bukott emberként vonult el a kormány éléről abba a székbe, amelynek megkérdőjelezhetetlen fontosságát éppen ő ingatta meg: nem tehetett mást, Kádárt váltotta a párt főtitkári posztján, amelyet egyébként már májustól kihúzott korábbi főnöke alól (de akkor ezt csak elkerülhetetlen, de mellékes sakkhúzásnak tekintette, pártelnökké választtatva az „Öreget”). Ebben a helyzetben mondta el mindmáig  sokat emlegetett sportcsarnoki beszédét is a fehérterror veszélyéről…

    Nem kis mértékben saját magának, helyzetkezelő képtelenségeinek köszönhette, hogy az átmenet miniszterelnökeként nem Grósz Károlyt, hanem Németh Miklóst könyvelte el - joggal - a történelem.

         Még hivatalban volt, amikor tudta, hogy túlértékelte önmagát.  1988-ban a Képes 7 főszerkesztőjeként elkísérhettem hivatalos teheráni látogatására: olaj, üzleti befektetések reményében, és nem titkoltan politikai presztízsből ösztönözte az iráni utat (is), mérsékelt sikerrel.
Hazafelé a repülőn - valahol a Fekete-tenger felett szálltunk - odalépett mellém egy kormányőr: „Grósz elvtárs várja” - közölte. Nem tudtam, miért hívat.

            Egyedül ült a különgép első kabinjában. Intett, hogy üljek le. Láttam, hogy az, akitől   fiatalos lendület várt az ország a megvénült vezetők helyett, nemcsak sápadt, halálosan fáradt, de e pillanatban (57 esztendősen) akár vénember is lehetne.

            - Akarsz tőlem valamit? - kérdezte.

            - Én? Semmit. Te hívtál.

            - Ebben bíztam. Hogy nem kérsz semmit. Akkor ne is szólj egy szót se, csak ülj. Így tíz percig senkivel sem kell beszélnem, semmit sem kell ígérnem és semmit visszautasítanom...

            Pontosan tíz perc csönd következett. Aztán meghallgathattam élete számomra első és utolsó önvallomását.

            - Elfáradtam. Minden nap hamarabb fáradok el. Mert bármit teszek, keresztbe lépnek. Rájöttem, hogy kiismerhetetlenek számomra az államigazgatás labirintusai. Néha biztosan tudom, hogy az is nemet jelent, amikor valaki határozott igent mond a Parlamentben.

            Legyintett, és ezzel búcsúzott:

            - Felejtsd el, amit hallottál.

            Nem felejtettem, nem felejthettem el...

            De ez sem változtat azon, hogy ma is elismerjem: egy ideig benne láttam Kádár János legalkalmasabb utódját.  Ám jött egy fiatal ember, Németh  Miklós, akitől - immár soha sem fogom megtudni - talán éppen Grósz tartott jobban, mint Kádár.  

(Életem több miniszterelnök epizódszereplőjéről olyan események ragadtak meg az emlékezetemben, amelyek villanásnyira érzékeltethetik: bár valamennyien ugyanazt a magas posztot érték el, mégis legalább annyira különböztek egymástól, amennyire közös volt a hivataluk.)

Dinnyés Lajos (1901– 1961) jómódú, középbirtokos református nemesi családból származott, gazdálkodott, a 30-as évek elejétől   volt kisgazdapárti politikus s a háborút megelőző években két ciklusban parlamenti képviselővé választották. Az országos politikába az ideiglenes nemzetgyűlés tagjaként tért vissza. 1947. május 31-től 1948. december 10-ig töltötte be a miniszterelnöki posztot.

Egyszerre látszott örök bohémnak és volt ugyanakkor mélységesen józan, hitette el önmagával, mennyire ravasz, miközben a naivsága közismerten a párját ritkította. De a szerencséje mindig megmentette attól, hogy beszakadjon alatta a jég; meg az is, hogy mindenkor megsúgta az önvédelmi ösztöne, hol a határa annak, amikor már nem igazán lehetett elég erős védőszentje a szerencse.

            Elődje Nagy Ferenc volt, aki 1947 elején miniszterelnökként hagyta el az országot, és berni követségünkön írta alá a lemondását, hogy aztán soha többé ne térjen vissza Magyarországra. Ilyen sem fordult elő sem korábban, sem később a történelmünkben. Rákosi maga írta meg 1997-ben itthon is megjelent emlékirataiban, hogy amikor „rá esett a választásunk”, vagyis Dinnyésre, abban szerepet játszott nemcsak az, hogy a Kisgazdapárt balszárnyához tartozónak tekintette, de a már emlegetett emberi tulajdonságai is.
A voronyezsi szovjet áttörés után - Rákosit idézem - a demokratikus érzelmei miatt a frontra vezényelt Dinnyés „a magyar hadsereg visszaözönlését például így írta meg egy lapon Pestre: bátran nyomulunk előre a Hangli felé”, ami köztudottan egy városligeti vendéglő volt. Amikor felajánlották neki hivatalosan is a miniszterelnökséget, egyenesen megkérdezte Rákositól – ezt Dinnyéstől tudom, maga mesélte, én meg gyerekként csak tátottam a számat   -, hogy „nem fog-e ebben kitörni a nyakam?”
Azt meg újságíró apámtól kérdezte meg, hogy „hihetek-e Mátyásnak, aki azt ígérte, nyugodtan alhatok”.  Jóval később mondta, már nekem, az 50-es évek végén, - hogy nagyon pontosan értette, megértette, és állítása szerint alkalmazta is amit Öregemtől tanácsként kapott: “Ha egyetlen pillanatra sem hagyod elaltatni magad, túléled”.

            A Parlament nyüzsgő folyosóján, megválasztása után későbbi legendás kollégámnak, Fahidy Józsefnek felelte derűsen, mindenki füle hallatára, aki körbeállta (én akkor is apám gyerekeként nyújtogattam ott a nyakamat), arra a kérdésére, hogyan lett kormányfő:

             - Abban az országban, ahol Veres Péter lehet a honvédelmi miniszter, miért ne lehetnék én miniszterelnök.

Az újdonsült kormányfő azért megeskette Fahidyt, hogy ezt meg ne írja.  A nagyszerű parasztíró egyébként 1947. március 14-étől 1948. szeptember 9-éig volt honvédelmi miniszter, nota bene éppen Dinnyés utódaként s egy ideig éppen Dinnyés kormányában. Veres Pétert pedig már „Farkas Mihály rézágyúja” követte a magyar honvédelem kacskaringós történetében.

            Amikor másfél évvel később, távozni kényszerült a miniszterelnökségből - személyesen őt tették felelőssé Nyárádi Miklós kisgazda pénzügyminiszter emigrálásáért -, már keserűen, de most sem humor nélkül így felelt azok érdeklődésére, akik azt szerették volna tudni, ki lesz az utóda:

           - Nem tudom, de ha tudnám akkor sem mondanám meg. Hogy miért, az nyilvánvaló: Ab ÁVÓ!

Dinnyés Lajos miniszterelnöksége egyébként 20. századi történelmünk egyik különösen kemény, emlékezetes idejére esett: a fordulat éveként emlegették már akkor is. Ez volt többek között a „kékcédulás választások”, a nagy bankok és a 100 munkásnál többet foglalkoztató üzemek, az egyházi iskolák államosításának ideje. De, ami számára később létfontosságúnak bizonyult, ekkora esett, 1948 február hó 18.-án, Moszkvában, a magyar - szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezmény megkötése.

Leváltásától haláláig a nyilvános politizálástól visszavonultan dolgozott, dolgozhatott az Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központ főigazgatójaként az Attila utcában. Amikor a Magyar Nemzet számára beszélgettem vele - ex-kormányfőként a szerkesztő bizottsági tagság is volt 1957-től a népfront lapnál -, nem hagyott bennem kétséget, miért gondolta úgy a leginkább börtönveszélyes években is, hogy nem érheti bántódás:

 - Miniszterelnökként ott szerepel a kézjegyem a magyar - szovjet barátsági szerződésen, amelynek az aláírásánál nemcsak Rákosi de maga Sztálin is jelen volt. 

S ha már így esett – ez így része a történelemnek…   


Dr. Münnich Ferenc (1886-1967) ránézésre lehetett volna Gvadányi pölöskei nótáriusa, Jókai vagy Móricz Zsigmond valamelyik evős-ivós, mulatozásra hajlamos     falusi földesura, akár Mikszáth Kálmán egyik táblabírója, sőt maga, a T. Házról szívesen anekdotázó író karikírozott változata a XX. század második felének sajátos kiadásában, ahogyan félig elszívott szivarjait gondosan lerakta az Országház Duna-parti folyosóján, amikor beszólított a csengő a parlamenti ülésterembe.
Rákosi emlékirataiban így idézte fel első találkozásukkor, 1919-ben, a Gyűjtőfogház cellájában szerzett benyomásait a nála hat esztendővel idősebb Münnichről: „Tipikus vidéki magyar úriember, úgy 30-32 éves, jól öltözött, jó modorú, jól fésült, szőke, magas, elegáns."

Pedig forradalmár volt, jómódú vidéki patikus-állatorvos szülei és jogász végzettsége dacára (vagy éppen azért, hisz nyilván nem véletlenül emlegette szívesen és gyakran, hogy „tetszik-nem tetszik, Marx is értelmiségiként lett nem akárki a marxizmusban”). Talán ő volt az egyetlen eredendően értelmiségi, akire Kádár János nem nézett eleve gyanakvóan, legalábbis érzékelhetően nem.
Pedig 1956 november első napjaiban egyedül ennek a Seregélyesről elszármazott nótás kedvű, bohém politikusnak volt valóban esélye arra, hogy helyette Magyarország első embere lehessen.  De Münnichnek akkor is, később is megfelelt a „de facto” második hely, a hivatalos magyar fegyverek miniszteri parancsnoklása, majd a miniszterelnökség 1958-61-ben, ami egyetlen pillanatra sem kérdőjelezte meg, ki számított főnöknek, az MSZMP első embere vagy pedig a kormány feje.

      Tito - jól ismert - azért utasította el Hruscsovnak, hogy Münnichet Magyarország élére állítsák, mert úgy ítélte meg, ő inkább Moszkva embere, mint Kádár (Belgrádban alighanem már 1956 október végén tudták, hogy Rákosi viszont - aki ezt azóta emlékirataiban nyomtatásban is közzétette - éppen ezért tartotta volna jobbnak őt Kádárnál a rendteremtésre). Ami érthető is volt, bár Münnich életrajzának sok pontja aligha felelt meg felhőtlenül a Kreml vezetői által általában igazán kedvelt ideológus-irodista forradalmárok biográfiájának.

Nem lehetett véletlen, hogy mindig úgy alakította az életét, harcoljon és ne könyököljön az általa felvállalt kommunista eszméért.  
1918-19-ben vörös katona volt Oroszországban, majd itthon, 1936-tól Spanyolországban verekedett internacionalistaként, és – ahogyan a „Viharos út” című könyvében maga is megírta -1942-ben Sztálingrádban harcolt a Vörös Hadseregben. 1944-45-ben fel sem merült, hogy a Moszkvából akkor Magyarországra hazatért kommunista vezetői négyes fogat - Rákosi, Gerő, Farkas, Révai - bármelyik tagja vetélytársat látott volna benne.
Budapest rendőrfőkapitányaként viszont legendává vált akkor, s ezzel politikai súlya is megnőtt. Rákosi ebben a funkciójában érzett először veszélyt a személyében: Münnich nyilvánosan bírálni merte   akkor is, amikor ez már szentségtörés számba ment.
De mert Péter Gábor nem tudott rajta igazán fogást találni, biztos, ami biztos, levetették vele az egyenruhát, s jobb híján elküldték távol Budapesttől: követnek Helsinkibe, majd nagykövetnek Szófiába, Moszkvába, s végül éppen Belgrádba, ahol 1956-ban is az első számú magyar diplomata volt. Tito alighanem éppen az utóbbi posztja kapcsán tudott meg róla többet sokaknál, és tartott moszkvai kötődéseitől, amelyek talán erősebbek lehettek a szovjet titkosszolgálatoknál, mint magának az SZKP-nak a csúcsán...

            Talán éppen ebből a háttérből fakadóan kedvelte az újságírók beszédes társaságát: 1956 után a parlamenti ülések szüneteiben inkább ő keresett minket, mint mi őt. Hivatalos munkán túl mindössze két, - utóbb kiderült -  egymáshoz szegről-végre kötődő   alkalommal kerültünk személyes kapcsolatba:
1960-ban jópofáskodó tréfaként indult, amikor az Országház Vadásztermében ebédelt az ülésszakról tudósító hírlapírói csapat, s Münnich érzékelhetően kedélyes hangulatban odalépett az asztalunkhoz. Véletlenül én ültem a hosszú asztal egyik végén, ami akár asztalfőnek is számíthatott volna, de „sarzsimentes” helyzetemben ez fel sem merült.  Felajánlottam a miniszterelnöknek a helyemet. Ő azonban leintett:

            - Maradjon a helyén, fiatalember. Tudhatná, hogy ahol maga ül, az mindig az asztal alja - mondta derűs hangossággal, hogy hallhatta az egész terem, s leült néhány székkel odébb, egy szabad helyre. Talán mert onnan könnyebben diskurálhatott és gyűjthette a pletykákat a kollégáimtól.  Mert már ifjúként mindent megtanult, amit lehetett a francia Fouche-től, Napóleon rendőrminiszterétől, Ferenc József császár hírhedt Alexander Bach-ján át és a szovjet „csekista” Dzerzsinszkij információszerzési technológiából, ami számára gyakran jelentett egyszerre   munkát és túlélést, - a szó legteljesebb értelmében. Münnich „bon mot”-ja egyébként  legendák szerint  Deák Ferenctől származik.
Úgymond, egy tanácskozás kapcsán bejött egy ifjú a terembe és Deák biztatta, hogy üljön már le, ő meg azzal mentegetőzött, hogy az asztalvéget keresi. Mire Deák Ferenc: Nyugodtan leülhet bárhová, ott lesz az asztal vége…"

Azt viszont nem gondoltam volna, hogy Münnich a mi ebéd esetünkre öt évvel később is emlékezni fog: akkor már félnyugdíjas államminiszterként, de még (1966-ig) változatlanul PB-tagként és  az után is „ősforradalmár nagyúrként”.

            Az Országház kupolatermében az 1965. április 4.-i fogadáson (a Magyar Nemzetet képviseltem újságíróként, nem meghívott vendégként) ketten léptek hozzám: Pécsi Ferenc, az MTI akkori, később a TV legendás főszerkesztője és Münnich Ferenc. Az utóbbi odahívott egy pincért, elkért tőle három borospoharat, egyet a kezembe nyomott - és úgy meglepett, ahogyan ritkán történt az életemben.

            - Eredetileg Pécsi feladata volt, hogy itt és most tájékoztassa, de jó hírt, ha lehet, nem engedek át másnak. Kapaszkodjon belém, nehogy hátra vágódjon, olyat mondok: nyártól maga lesz az MTI és a Népszabadság pekingi tudósítója - mondta és várta a hatást. S mert sem nyelni, sem szólni nem tudtam, gyorsan hozzátette:

           - Nem mondhat nemet, már minden illetékes, köztük a felesége is elfogadta a kinevezést. Augusztusban mennek. És gratulálok!

       Pécsi magyarázta el a továbbiakat, az előzményeket is: a politikai és adminisztratív jellegűeket, meg az asszony becsülettel betartott titoktartását.
Az történt, hogy Barcs Sándor, az MTI vezérigazgatója 1964 végén magához hívatta az MTI-ben dolgozó feleségemet.

            - Magával beszélek róla elsőnek. Az MTI jelölheti a pekingi tudósítót. Javasoljam-e a férjét, mert a legfőbb kérdés, hogy a feleség elviseli-e a hosszú távollétet Magyarországtól, az itthoniaktól?

            Amikor az asszony némi töprengés után igent mondott, megígértette vele, hogy nem szól nekem a beszélgetésükről, ne érjen csalódás, ha mások másként döntenek.   Végül a Margit-híd pesti oldalán, a már akkor Fehér Háznak nevezett pártközpontban sem emeltek kifogásolták, s a feleségem is tartotta a száját az utolsó pillanatig.

Én meg a helyszínen  hápogtam, Münnich pedig ez után úgy vette vissza a szót, mintha fel sem álltunk volna  a már emlegetett öt évvel korábbi ebédtől (pedig azóta egy szót sem váltottunk).

            - Pekingben az a jó, hogy legalább azon nem kell töprengenie, az asztalfőn ül-e vagy az asztal alján: ott ugyanis kerekek az asztalok. Több ezeréves bölcsesség ez is náluk: helyzete válogatja, lehet eggyel több vagy kevesebb veszélyforrás, hogy legalább az asztal formája nem árulja el rögtön, ki ül a legfontosabb helyen.

            S teljes komolysággal hozzátette:

            - Én mindig igyekeztem elkerülni, hogy a legfontosabb asztaloknál az asztalfőre kerüljek. Talán ezért éltem meg ennyire szép kort, ennyi viharos időben.

            Tény, ami tény: a 82. évében járt, amikor meghalt.

Hangfelvétel: Münnich Ferenc emlékezik (You Tube)

Igyekszem úgy fogalmazni, hogy a lehető legközelebb álljon az igazsághoz, - ami nem könnyű. Akkor sem volt felhőtlen dicsőség, amikor megtudtam, ma meg különösképpen nem az:
Marosán György (1908. május 15. – 1992. december 20.), mondjuk úgy, kedvelt engem, -  ahhoz képest, hogy újságíró voltam. Ezt - maga mondta - egy 1958-ban született cikkemnek köszönhettem, amelyben azt írtam: bolondnak tekintenék nálunk azt, akinek felajánlanak egy lakást, és nem fogadja el.  S hozzátettem: ebben alapvetően különbözik a mai világ (ismétlem, 1958-ról van szó) a régitől, amikor legalább annyian áhítoztak lakásra, mint most, s akkor mégis üresen álltak Budapesten lakások ezrei, mert akiknek szükségük lett volna rá, nem tudták megfizetni.

Marosán - akit akkor, 50 évesen, pályája csúcsán Kádár János hivatalos pártbeli   helyettesének tekintettek - úgy emlékezett (biztosan igaza is volt, miért is ne?), ezt ő mondta akkortájt egy gyűlésen, s örült, hogy visszahoztam nyomtatásban a gondolatát. Én nem vallottam be, pedig fogalmam sem volt az általa mondottakról, legfeljebb „nagy szellemek” gondolatai találkoztak a Magyar Nemzet hasábjain, teljesen véletlenül.  (Megjegyzem: azóta lakásügyben /is/ alaposan visszaköszönt nekünk a történelem.)

Ahhoz ő ragaszkodott, hogy tegeződjük: szerinte a háború alatt találkozott velem először, gyermekkoromban, a Népszava legendás Conti utcai szerkesztőségében, amikor a már „Az Est” nélküli Est lapok nem kevésbé legendás Rákóczi úti „szomszéd várában” dolgozó újságíró apámmal együtt voltunk Szakasits Árpádnál, s ő is éppen ott járt. Akár így is történhetett, ...

Ami nem vitatható, Marosán György kalandos életutat járt be: olyan jófejű, mindig és mindenből tanuló, - és nem utolsó sorban „jó beszélőkéjű” munkás legényként indult, akiről hamar kiderült, fellépésével, kisebb és nagy tömeg előtt elmondott szónoklataival egyaránt olyan érzelmeket, egytértő vagy elutasító indulatokat, sőt cselekvéseket tud kiváltani a közönségéből, mint kevesen.

 Volt, van, lesz is még jó ideig mit vitázni róla: a 20. század magyar történelmének – tetszik, nem tetszik –  egyik megkerülhetetlenül meghatározó személyéről, tetteiről egyaránt.  Születésének századik évfordulóján úgy emlékezett rá a Magyar Narancs, hogy ő volt „a sütőmunkásból lett dalos kedvű mozgalmár, a munkásegység és az 1956-ot követő megtorlás buzgó reklámembere”, aki „nem volt hétköznapi pártfunkcionárius. Pozícióiról való önkéntes lemondása és memoárköteteinek már-már parttalan áradása éppúgy egyedi figurává tette, mint lobbanékonysága és jó svádája. A szocialista korszak figyelemre méltó paradoxonjai közé tartozik”.

Alapigazságnak tűnik, akár paradoxon is: eleve és mindig kommunista volt a szocdemek szemében – és szociáldemokrata a kommunisták számára. Mégis, bár az előbbiek közül sokan „nagyon-nagyon baloldali” kommunistaként emlegették, már 1941-ben bekerült az MSZDP budapesti vezetőségébe. A kommunisták pedig „harsány fellépésű szocdemként” kezelték a háború alatt épp úgy, mint 1945-ben, a két munkáspárt egyesülésekor, sőt 1956 után is.      

Első emlékezetes politikusi akciója, a költő maradványait Budapestre áttelepítő József Attila Emlékbizottság felállítása és működtetése mögött is ott volt 1942-ben a földalatti kommunista párt. A Margit körúti börtönébe is csupa illegális kommunista társaságában került, – de a szociáldemokrata párt hozta ki.
A sors kegyetlen fintorja, hogy Rákosi börtönébe viszont éppen ezzel a kettősséggel vádolták: az államfőként őrizetbe vett, egyszerre jobboldali szocdemnek és „titoista ügynöknek” minősített Szakasits Árpád pere másodrendű vádlottjaként halálra ítélték, s ezt csak   később változtatta életfogytiglanra (nem utolsó sorban az angol Munkáspárt lépett fel az érdekében, Moszkvában) a Legfelsőbb Bíróság. A börtönévek során megőszült Marosán csak 1956 tavaszán szabadult – és tért vissza azonnal a nagy politikába, gyakorlatilag egy időben Kádár Jánossal…

            Marosán Györggyel néhány évvel teljes hatalmi bukása után találkoztam utoljára, a 91-es autóbuszon.  Ő ült mellém: pontosan úgy nézett ki, mint 1962-ben, amikor nagy hírtelen és a hírek szerint hangos ajtócsapással távozott a párt és az ország vezetéséből; s 1965-ben, amikor az MSZMP-ből is kilépett.

- Tudod-e miért rúgtak ki? - kérdezte jó hangosan, minden bevezetés és kertelés nélkül.

            - Olvastam -  feleltem.

            - Nem azt kérdeztem, mit olvastál, hanem azt, tudod-e az igazat.

            - Azt tudom, amit olvastam - ismételtem meg, ami csak többé-kevésbé felelt meg az igazságnak, de mit mondtam volna, hiszen mégiscsak egy autóbuszon ültünk.

            - Hát akkor idefigyelj!  Egyszerűen útban voltam, még a legkevésbé a Kádárnak, de valójában ő sem tudta, mit kezdjen velem. Kellettem nekik, mint volt szociáldemokrata, hát futtattak. Örültek, hogy szónokoltam, mert számíthattak a meggyőző hangomra, örültek, hogy hatással voltam az emberekre. De észre kellett vennem, hogy megváltoztak az idők: az ország meggyőzése helyett visszajött a titkolódzások kora.  Megint egyre többen ültek az ország számára fontos székekbe olyanok, akiknek csak a saját pecsenyéjük fontos, a hatalmuk meg pompás eszköz a pecsenyesütögetéshez. Nekem közben egyre inkább szűkítették a hatáskörömet: egyszerre csak azt vettem észre ott, a Fehér Házban, hogy mindegy, bejárok-e dolgozni vagy sem. Akkor pedig felrobbant a fejemben a bomba, amikor bejött hozzám az Öreg és azt mondta, „emlegetik az elvtársak, hogy nehezen viseled a hivatalos munkák terheit”. Mindent megértettem: már teher vagyok, nem kellek. Ránéztem, felálltam, s mert nem akartam goromba lenni hozzá - ő igazán nem érdemelt volna ilyet tőlem -, szó nélkül kisétáltam az irodámból. És csendesen tettem be magam mögött az ajtót...

            - Ennyi történt, a többi mese habbal - fejezte be, ezúttal is hűségesen a hatásos marosáni stílushoz. Szem- és fültanunk volt a Margit-hídon, a Rómer Flóris utcán, a Szemlőhegyi úton egy autóbusznyi utas.

Az történelem, hogy Kádár Jánoshoz 1962 szeptemberében írta lemondó levelét: „Kettős csapás is ért: az egyik, hogy a Veled való munka és életviszonyom megromlott. Ezt nehezen viselhetem el. A másik, hogy egyes Politikai Bizottsági és Központi Bizottsági tagokkal már sem együtt dolgozni, sem az asztalnál ülni nem tudok... Én, ha kell, tudok harcolni az ellenség ellen! De nem tudok és nem is akarok harcolni a párton belül a rosszindulat és az intrika ellen; olyanok ellen, akik feledve mindazt, ami történt, apró, piszkos intrikákkal összeugrasztják az embereket; s ehhez az utóbbi időben még támogatást is kapnak!"

Politikusi élete után, akkor nem éppen megszokott módon, politikai tabukat döntögető bestseller könyvek szerzőjeként többen olvasták, mint hallgatták korábban a szónoklatait. Az első önéletrajzi írása, a „Tüzes kemence” a 1968-ban jelent meg, az utolsó kettő, „A tanúk még élnek”, majd a „Fel kellett állnom” - 1989-ben. S közben nem mellékesen tenorként énekelt - ahogyan fiatal korában is tette különböző munkásdalárdákban – az ÉDOSZ kórusában. Legendák szerint a kórussal Moszkvában is járt egy olyan hangversenyen, amelyet Brezsnyev is meghallgatott, - aki megismerte és hökkenten rácsodálkozott a karban közreműködő Marosán Györgyre…

Úgy halt meg 1992-ben, s temették el régmúlt idők ellentmondásokkal teli politikusaként, hogy élete végéig letagadhatatlanul hű volt politikai önmagához, - a rendszerváltás alatt és után is.

S talán éppen ez tette feloldhatatlan vitatottságában is hitelesen teljes emberré...

Marosán györgy : Nincs  visszaút (letölthető)  

Nincs visszaút 

A sír utóélete

Hegedűs András (1922. október 31. – Budapest, 1999. október 23.) mindmáig minden idők legfiatalabb magyar miniszterelnöke lett, amikor 1955-ben - 33 éves korában – Rákosi Mátyásnak sikerült oly mértékben visszavágnia az 1953-as vereségért, hogy Nagy Imrét lemondatták kormányfői posztjáról. (Orbán Viktor 1998-ban 35 évesen lett miniszterelnök). A tudtommal 1783 óta világrekorder William Pittet azonban nem tudta túlszárnyalni: az angol politikus 24 esztendős volt, amikor első ízben beleült a brit miniszterelnöki székbe.

Az a történelem kemény fintora, hogy Hegedűsnek utódja lett az elődje; éppen Nagy Imrének volt kénytelen visszaadni a kormányfői posztot 1956 októberében. Az viszont Hegedűs sajátos parádriposztja, hogy  később ő lett a Rákosi féle „ifjú gárda” sztárjai közül az első, aki nemcsak a politikusi pályának fordított hátat, de azoknak az világnézeti tanításoknak is, amelyek bázisán az egyébként senki által nem vitatott készségű és képzettségű közgazdász politikusi villámkarrierje elindult, majd kisiklott. 

1973-ban politikai és ideológiai nézetei miatt - legyünk pontosak, revizionista nézeteket varrtak a nyakába -  elbocsátották az MTA Ipargazdasági Kutató Csoportjának immár nem különösebben rangos főmunkatársi  állásából, s kizárták a pártból, akkor már az MSZMP-ből.  Így - Marosán György után időrendben a legismertebbek közül másodikként – „dobogós helyet” vívott ki magának a Kádár-korszakban a   hazai politikai „kiátkozottak” és disszidensek között, - nem utolsó sorban azért, ahonnan elindult...

        Már ősz haja volt és szakálla, amikor személyesen megismerkedtünk. Akkor készült el „A történelem és a hatalom igézetében” című, életrajzi elemzésnek szánt művével, s azt beszéltük meg, hogy annak 1988-as megjelenése előtt - ráadásul a Kossuth Könyvkiadó készült kiadni - milyen részleteket közlünk belőle az általam szerkesztett erősen politizáló magazinban, a Képes7-ben. Ez akkor már lehetséges volt, a bocsánatos vétkek sorában, amiért hivatalosan meg sem orroltak a Duna-parti Fehér Házban. Özönlöttek már oda csőstől az ennél jóval nagyobb gondok.

                    - Elszámolok mindazzal, amihez közöm volt - mondta tömören, csendesen, s akik olvasták a könyvet, tudják, hogy valóban ezt tette. A kiadóval egyetértésben írták a kötet legvégére, hogy Hegedűsnek „a privát terrénumot meghaladó mondanivalója részleteiben és egészében is vitatható”. Ez azóta - úgy gondolom - még inkább igaz.            

      Milan Kundera egy gondolatával kezdte a beszélgetésünket. Felolvasta, később megtaláltam, Hegedűs könyvében is, így pontosan idézem.

            “A mámort, amitől megittasultunk, rendszerint a hatalom mámorának nevezik, de (egy kis jóakarattal) kevésbé szigorú szavakat is használhatnék: minket a történelem bűvölt meg; megmámorosított, hogy felpattantunk a hátára, s magunk alatt éreztük; igaz, hogy többnyire csupa hatalomvágy lett belőle...”            

          Ezt tekintette élete magyarázatának: a mámort, az azt követő kijózanodást, és mindkettő tudatos vállalását. Céljának pedig felvállalta az okok keresését mindhalálig. Nem felejthető mondatokat is hallottam akkor tőle.
                    - Damaszkuszban ugyan jártam, s volt, hogy úgy gondoltam, onnan jutottam el egy másik útra. De sohasem tekinteném magam valamifajta mai Pál apostolnak, ha vannak is, akik azt próbálnának faragni belőlem.  

                   Éppen, hogy nem érte meg a 21. századot.  1999-ben ment el: akár szimbolikus is lehet, hogy éppen október 23.-án….              

    Aczél Endre kiváló történelempanoráma sorozatában, az „Acélsodrony” harmadik, a 80-as évekről szóló kötetében írta meg 2011-ben: „Nagy Imréék kivégzésének harmincadik évfordulóján az immár Grósz Károly képviselte párt változatlanul azt vallotta, hogy az 1956-os forradalomról alkotott korábbi ítélet nem szorul felülvizsgálatra. Csak az 56-ban a közvélemény szemében ,negatív hősként’ szereplő, de 1973-től már a párt által kiátkozott szociológus, Hegedűs András tudott úgy nyilatkozni a Képes7 című hetilapban, hogy az ellenforradalom népfelkelés volt. Ez a szó lett utóbb Pozsgay Imre szlogenje, ma is kevesen tudják, hogy Hegedűstől lopta”. (459. oldal). 

   (Hegedűs A.   Bata István hadügyminiszterrel 1955. május 1.)      

       A főszerkesztőként akkor nevemmel jegyzett lap szerepét a rendszerváltó években -  amelyeken józan ésszel legalább az 1988-90-es korszakot illik érteni -, nekem lehet a legkevésbé tisztem politikailag, ezt történelmileg minősíteni: de a tények, tények. S nemcsak az ominózus Hegedűs ügyben. Mai fideszesek fellapozhatják akkori alapítóik 1988(!)-ban a lapban megjelent nyilatkozatait is. Nem egyet…            

        De maradjunk Hegedűs Andrásnál.             

      A Kossuth Kiadó (!) által 1988 nyarán „A hatalom és a történelem igézetében” címmel kiadott könyvéből a Képes7 három folytatásban közölt nem akármilyen részleteket. Ezek bevezetőjeként jelent meg „A történelem ,balekja’ visszanéz” című, a lap címoldalán külön is jelzett  hosszú interjú (augusztus 13.). A negyvenedik oldalon olvasható: „Ha Rákosi menesztése után nem én, hanem Nagy Imre lett volna a miniszterelnök és Kádár János a párt első titkára minden bizonnyal elkerültük volna az 56-os nemzeti felkelést.” A Képes7 interjút készítő munkatársa ennek hallatán kérdezett rá: „Így nevezi? Hallottam már forradalomnak, ellenforradalomnak, októberi sajnálatos eseménynek…” Hegedűs András válasza pedig: „Szerintem nemzeti felkelés, amit nem forradalmárok csináltak, hanem a nemzeti ellenállás névtelen tömegei. Ebből az ellenállásból bontakozott ki a nemzeti felkelés.”

             Hegedűs András újból nyilatkozott a lap 1988 december 10-i számában. Ebben már a „népi nemzeti felkelés” kifejezés szerepel (41. oldal), amiről addigra kiderült, hogy Hegedűs már a könyvében is nevezte így azt, ami 1956-ban történt, s ez ellen a Kossuth lektorai sem emeltek kifogást.           

      Ekkor – egyéb ügyek mellett, amelyek így-úgy mindmáig visszaköszönnek a politikában - szóba került egy másik, akkor nem kevésbé időszerű téma is: a hadikiadások lefaragása, beleértve – bár szőr mentén - a szovjet csapatok kivonása Magyarországból. Így fogalmazott az ex-miniszterelnök: „Néhány hete az Országos Béketanács által hivatalosan rendezett nemzetközi békekonferencián felvetettem… hogy Magyarország, ennek ellentételeként pedig egy időben Görögország fokozatosan kezdje el a leszerelést és tegyen megfelelő politikai lépéseket is.” A következő mondatból pedig félreérthetetlenül kiderül, hogy Hegedűs szerint a „megfelelő politikai lépés” nem más, mint „a külföldi katonai támaszpontok felszámolása”. 

     Lehet gondolkozni, melyik ország tartott fenn akkor külföldi katonai támaszpontokat Magyarországon, – s ki emlegette ezek felszámolásának lehetőségét  a nyilvánosság előtt elsőként, hol és mikor. Ez is történelem – ha már…(Hegedűs András  Magyarország részéről aláírja a Varsói Szerződést 1955. május)

Szlávok -  de déliek! A Balkán szláv világa már e kettős vonás sajátos keveredése okán is volt bonyolult mindig, s ha lehet, lett még bonyolultabb az ezredfordulót megelőzően és azóta! Ennek jegyében is emlegették Jugoszláviát olyan országként, amelyet az államot alkotó népek egymással szembeni ellenszenve és irigykedése tartott össze.  Ez a mélységes igazság a leghitelesebben 1991-92-ben bizonyosodott be: amikor Jugoszláviát ugyanezek az érzelmek szétrobbantották. Ma pedig hol itt, hol ott nem tudják, örüljenek-e annak, hogy nincs Jugoszlávia vagy sajnálkozzanak inkább azon, hogy nincs?

            Ebben a sajátos világban a horvát születésű Joszip Broz úgy lett jugoszláv Titová a világ számára, ahogy a grúz Joszif Visszarionovics Dzsugaszvili szovjet Sztálinná a XX. század mindmáig ható egykori zűrzavarában. A politika szülte és tépázta is meg az új nevüket: ahogyan a század szülte Szovjetunió és Jugoszlávia államiságát is...

            Nagyúr volt. Forradalmár nagyúr, aki szembeszállt az eleve ellenség Hitlerrel épp úgy, mint a sokáig barát és szövetséges Sztálinnal.   Az utóbbiért lett sok egyéb, nem éppen dicsérő jelzői szóhalmaz részeként „láncos kutyává”. Ennek a hatásait  akkor mi is naponta éreztük a bőrünkön, hiszen a kis Magyarország minden pontja közel volt a szomszédos Jugoszláviához. Amikor egyetemista katonaként 1955-ben a dunántúli Lenti helyőrségében szolgáltam, a harci gyakorlatokon a feltételezett ellenség még mindig hol nyugat (Ausztria), hol meg dél (Jugoszlávia) felől érkezett. Pedig akkor Sztálin már jó két éve bebalzsamozva feküdt generalisszimuszi uniformisban a Vörös tér mauzóleumában. S Moszkva - meg persze Budapest is - közben már próbálkozott a meglepően erősnek és magabiztosan makacsnak bizonyult Tito és az ő jugoszlávjai békítgetésével.

            Mert nekik lett vitathatatlan nagyuruk, -  még azoké is, akik sem őt, sem a rendszerét nem szerették.  Sokan (azóta alaposan megtanulhattuk) tulajdonképpen azt az államkolosszust sem érezték szívből magukénak, ami az első világháború után született és a keresztségben – 1918-at követően évtizedes töprengés eredményeként - a Jugoszlávia nevet kapta.  De Sztálin parancsaihoz végkép nem akartak igazodni, és az általa kiépített birodalomhoz sem akaródzott csatlakozniuk.  S mert Tito felvállalta a kiátkozást és az eleve kilátástalannak ítélt harcot (ahogyan az előzőt is, Hitler és annak mindenféle támogatói ellen), ezért akkor maga mögött tudhatta az országát. Ami - tudtuk, tudjuk - Európa keletebbik felében finoman szólva ritkaságszámba ment.

            Magamra vállalhatnám az előző bekezdés nyers igazságsorozatának lényegét, de annak szerzője más: Kocsa Popovics. Miért nyílt meg, mindezek ennyire őszinte megfogalmazásával egy 19 éves, újságírást tanuló magyar egyetemista fiatalember előtt, akit akkor látott életében először (és utoljára), már biztosan soha sem fogom megtudni.

            1956 nyarán történt, a világpolitikában - a kiváló orosz író, Ilja Ehrenburg művész-szerzői közreműködésével - „olvadásnak” nevezett korszak napjaiban. Ennek „szélárnyékában” és a szerbiai Hódságon (Odzaci) elő nagybátyám, keresztapám, Lukács János mérnök társaságában uzsonnáztunk Dubrovnikban a már akkor is legendás tengerparti öreg kávéház egyik asztalánál. János bátyám láthatóan meglepődött valamin. Egy pillanatig töprengett, majd megbökött.

            - Nézz jobbra! Biztos: a szélső asztalnál ülő férfi Kocsa Popovics - súgta, s meghökkent, hogy ez engem nem hökkentett meg.

            - Nem tudod? Ő itt az egyik legfontosabb ember, tábornok és Tito külügyminisztere.

            Ennyi ismeret már hatott. Ifjú korom mentsége, hogy csak ekkor ugrott be, már olvastam a nevet, s viselőjéről is hallattam hideget-meleget egyaránt, a hírek dátumától függően. Ismereteim így is bizonytalanok voltak (később persze utánanéztem: 1908-ben született, a Sorbonne-on tanult, részt vett a spanyol polgárháborúban, 1941-tõl pedig Tito partizánháborújának egyik szervezője volt, majd vezérkari főnök és 1953-tól külügyminiszter), de elegendők ahhoz, hogy szó nélkül felpattanjak és az asztalához lépjek. Udvariasan meghajoltam, és villámgyorsan, nehogy bárki megakadályozzon, megmondtam, ki vagyok, honnan jöttem, s hogy újságírónak készülök. Angolul beszéltem, mert a magyaron kívül akkor ez ment a legjobban, és természetesnek vettem, hogy egy diplomatának ismernie kell ezt a nyelvet. 

            - Szeretném, ha beszélgethetnénk. Nagyon zavarja, amit kérek?

            Mindehhez   kevesebb kellett egy percnél. Ma már világos: nem igazán tudtam, mit cselekszem. Az intellektuális arcú, középkorú, ám annál fiatalabbnak tűnő szerb rám csodálkozott ugyan, de nem zavart el.

            - Üljön le - mutatott az egyik szabad székre, majd odaintett egy, a közelben álló magas férfit (most jutott eszembe, hogy ekkora hatalmasságnak testőre is van, s már az akcióm kezdetén   elkaphatott volna) és utasította.

            - Hívja ide a gyerek társát.

            Nagybátyám sápadtan odajött és zavartan mentegetőzött, szerbül (orosz ismereteim alapján értettem):

            - Elnézését kérem, nem tehetek róla. Felugrott, amikor megmondtam neki, ki ül itt. Nem tehetek róla. A vendégem, az unokaöcsém. Én idevaló mérnök vagyok, jugoszláviai, a Vajdaságból.

            Nem szaporítom a szót. Popovics valamiért jókedvében volt. Megadta az elnézést, s csak annyira faggatott ki, hogy megkérdezte: miért érdekel, amit ő mondhat. Jobb híján azt feleltem:

            - Mert Tito barátja.

            Ezen elgondolkozott. Aztán beszélni kezdett, szerbül. Nem várt kérdésre, és egy szuszra elmondta, amit már leírtam: Titoról, a nagyúrról. Keresztapám fordított, én jegyzeteltem, ő nem kifogásolta. Sőt folytatta, mintha csak szükségét érezte volna, hogy mindent a lehető legjobban megértsek.

            - Ez különös világ. Hat köztársaság, öt nép, négy nyelv, három vallás, két írás, és mindez egy ország, Jugoszlávia. És ez nem elég: Szerbiának van két autonóm tartománya, rengeteg kis nemzetiséggel, köztük a magyarral, és számtalan nyelvvel. A három fő vallás mellett pedig létezik például a zsidó, s még írásból is többet használunk a kettőnél, a cirillnél és a latin betűknél: a Koránt arabul, a Bibliát meg héberül is írják.  De azért ez mégis egy: Jugoszlávia.

            Fagylatot rendelt mindenkinek, s amíg a pincér ezt meghozta, hallgatott. Amikor azt hittem a csönd igazában azt jelenti, vége, intett, türelem. Hosszú volt a szünet, De amint a pincér végre letette a kelyheket, ő   folytatta a mondandóját.  Ugyanazt, amit eddig, mégis másként.        

- Nálunk például a szlovén Kardelj barátom kigondol valamit. Nagyon csavaros az agya. Legalább egy nap kell, hogy a többiek - maguk a szlovének, a horvátok, mi szerbek és például az itteni magyarok -  sorra megértsék, mit is mondott igazán. Tito éppen a folyton járó eszéért szereti. Sztálin pedig azt sem tudta elviselni, hogy Tito az ilyen embereket szereti, mi meg Titot, mert pont olyan, amilyen. Egy horvát, aki Szerbiában töltötte életében a legtöbb időt, de ma minden köztársaságban és tartományban van otthona.

            Amilyen váratlanul elfogadta az odatolakodásomat, épp oly hirtelen gyorsasággal búcsúzott. De ezzel is meghökkentett.

            - Fiam, köszönöm, hogy hallani akart.

            Már a kezét nyújtotta, amikor eszébe jutott még valami.

        - Titonak van egy testvére Magyarországon. Ha alkalma adódna, tudassa vele, hogy Joszip gyakran emlegeti...

Más, nem kevésbé fontos tudnivalókat Jugoszláviáról Horn Gyulától gyűjtöttem be - aki akkor még beosztott követségi titkárként dolgozott, ki gondolta volna, merre visz később az útja -, amikor 1967-ben az MTI tudósítójaként Belgrádba költöztem. Még nem töltöttem el 24 órát a Száva partján, amikor már a fejembe gyömöszölt százféle adatot és tényt abból a – később kiderült – több ezerből, amit a fejében tárolt, hogy „legalább az alapvetően fontos dolgokat” értsem az itteni viszonyokról, s „ne baromságokkal” töltsem meg az otthoniak fejét, „se a nyilvánosságét, se a főnökségét”.

Ezalatt megtanultam tőle, hogy Jugoszláviának annyi az előnye, mint a hátránya. Íme a horni megfogalmazás: „Ez egy a Nyugattól keletre, a Kelettől Nyugatra fekvő gebines ország, amely úgy egyesíti a szocializmust és a kapitalizmust, hogy sohasem tudod, jó vagy rossz jön-e ki belőle”.

Horn Gyula tanított meg arra is ott és akkor, hogy Jugoszlávia vált például a világ egyetlen országává, amelynek a saját határain belül voltak a gyarmatai, s nem valami másik földrészen. A gazdag Szlovénia és viszonylag jómódú Horvátország ugyanis egyazon az államhoz tartozott, mint a tisztesen szegény, de a főhatalmat erőből és népességszámából hagyományosan gyakorló Szerbia, s a hamisítatlan balkáni mélységekkel birkózó Bosznia, Montenegró és Macedónia. Furcsa módon azonban a gazdagabbak és erősebbek nem azt érezték, hogy nekik jó, hanem azt, hogy velük tartatja el Tito a szegényeket, a többiek pedig természetesen irigyelték azokat, akiket volt miért. Furcsa világ?

Vagy: az önigazgatás például a nálunk sok tekintetben még ma is szokásos államcentrikusság helyett azok kezébe tette – elvileg mindenképpen, de a gyakorlatban is többé, mint kevésbé – a kormányzást, akik egy közösség lakói, vagy valamilyen intézmény munkatársai voltak. Ez szült az egyes ember számára is felfogható tulajdonérzést (elvileg), versenyt, árút és sokféle árat (valójában), viszont oly mértékben csökkentette az állam beavatkozási lehetőségeit a gazdaságban, hogy a gyakorlatban a belgrádi jobb kéz (a központi kormányzat) többnyire nem tudta, mit csinál a zágrábi bal (pedig akkor még csak egy tagköztársaság kormányáról volt szó a sok közül, a helyi szervek ezreit nem is említve): így lett totális az összevisszaság iparban, mezőgazdaságban, mindenütt. Az önigazgató vállalatokat valóban magukénak érezték az emberek ott, ahol rendben mentek a dolgok, de senki sem törődött semmivel, ha nem ment jól a cég: az igazgató ilyenkor – ha voltak kapcsolatai, s rendszerint voltak – átment önigazgatni, vagyis „kinevezett tulajdonosnak” egy másik vállalathoz, hogy azt tegye tönkre, a többiek viszont maradtak a mocsárban, vagy éppen munka nélkül.

- Vegyél benzint mindig a horvát INA-kutaknál és ne a szerb Jugopetrolnál, az előbbi olcsóbb, mert a zágrábiak megtiltották az alkalmazottjaiknak, hogy borravalót fogadjanak el, viszont le kell mosniuk a szélvédőt. S a kutasok ezt meg is tartják, mert ha nem, kirúgják őket, és a legközelebbi munkahelyet valahol nyugatnémetben találják.

Tito testvérével (ő csak a Broz családi nevet használta) egyébként később találkoztam egy percre a Keleti pályaudvaron, amikor a belgrádi marsall-pártelnök-államfő 1956 után először hivatalosan Magyarországra látogatott. Én a Magyar Nemzet színeiben ácsorogtam a téren, s egy kollégám hívta fel rá a figyelmemet. Olyan volt, mint zömmel a többiek: szerény kopottságában is méltóságteljes. Egy volt az akkori vidéki magyarországiak közül.  Odaléptem és elmondtam, kivel beszélgettem néhány éve róla. Megerősítette, néha leveleztek a fivérrel, aki egy-egy magyar mondatot is írt: nyilván bizonyítékként, hogy nem felejtette el teljesen a nyelvet.

Tito akkor annak a Kádár Jánosnak volt a vendége, akire ő is igent mondott 1956 november legelején Hruscsovnak. Amikor az akkor még viszonylag újnak számító szovjet vezér Brionin - már jó ideje hiteles forrásokból tudja a világ - elsőként Rákosi Magyarország élére való visszahelyezését hozta szóba (sejthetően nem gondolta komolyan), Tito kemény nemmel elutasította. Nyikita Szergejevics utána Münnich Ferencet ajánlotta, amire azzal reagált: „Nagyon megszokta, hogy azt kell tenni, amit maguk parancsolnak”. Hruscsov ezen meghökkent majd kimondta:

- Kádár János?

Tito rábólintott. Kádár pedig a brioni tárgyalások közben - eltűnt a budapesti Parlamentből...

             Úgy hozta a sors, hogy a családom legendáriumában néhány évvel később még egyszer felbukkant Kocsa Popovics. Keresztapámék vissza akartak költözni Bácskából Magyarországra. Amikor az eljárás végén megkapták a hivatalos elbocsátó levelet Belgrádból, az ottani Külügyminisztérium irata mellé odabiggyesztettek egy rövid megjegyzést: azt, hogy Popovics üdvözli a Lukács házaspárt, és a miniszter emlékezik az 1956-os dubrovniki délutánra…

            1966-67-ben jutott karrierje csúcsára: a köztársaság alelnöki posztjára. Aztán egyik óráról a másikra kegyvesztett lett. Voltak, akik Tito nagyravágyó feleségének, Jovankának a kezét sejtették a háttérben.  Tény: az asszony Tito utolsó éveiben éppen hataloméhségének köszönhetően ugyancsak a kegyvesztettek sorát gyarapította Belgrádban…

....

Ma már tudjuk, Jugoszlávia sorsa Tito 1980-ban bekövetkezett halálával pecsételődött meg. És egy évtized zűrzavar után, 1991. június 25.- én Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét.

Ne felejtsük el: előbb, mint a Szovjetunió megszűnt Jelcin hatalomra kerülése után, 1991. december 31-i dátummal… 

(Kocsis Tamás „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” gondolat jegyében dolgozza fel és teszi közzé élete, több mint hat évtizedes újságíró pályája emlékeit, tapasztalatait. Ennek része emlékezése az egykori Jugoszláviára.)

Ha élne Barcs Sándor, mindenekelőtt arról faggatnám: mit tenne ma? El is várná. Mert amíg bírta erővel, olyan soha sem volt, hogy nem tett semmit…

Olyan volt, amilyen! De hogy az olyan milyen volt, azt mindenki, aki ismerte, maga fogalmazta meg hajszálpontosan némán vagy hangosan, akár pro akár kontra! És sokan ismerték, politikában, újságírásban, sportban: külföldön   -  sajátos módon főként a Lajtától nyugatra – talán még többen, mint itthon.

Barcs Sándorral - aki november 10.-én 105 éve született -  egyet biztosan nem tehet az utókor: nem csinálhat úgy, mintha nem lett volna a 20 század közepétől a rendszerváltozásig a magyar történelem egyik legviharosabb korszakának színes közszereplője. Egyben – sportnyelven szólva -  biztos dobogósként a legvitatottabbak között. Mert kevesen vannak azok, akiknek egyes tetteit és akár egész életútját is egyszerre lehet elismerni és mélyen elítélni, ha valakinek éppen ehhez van kedve; s hogy ezt tegye, nem is kell feltétlenül iránta érzett politikai szimpátia vagy ellenszenv…

Elég, ha átlapozzuk, mit tett és mikor: 1945 előtt, a koalíciós években, Rákosi rendszerében és a Kádár Jánoshoz kötődő korszakban. Vagyis csaknem egy fél évszázad legkülönbözőbb napjaiban és helyzeteiben.  

A politizáló újságíróról önmagáért beszél az, amit a Wikipédia ma, 2017.-ben felsorol a neve alatt. 1929-től jelentek meg ez első írásai; újságíróként 1940-ben cikksorozatokat írt a fasiszta sporthatóságoktól üldözött MTK érdekében, segítette az egyesületet politikai harcában. A Független Kisgazda Pártba (FKGP) 1943-ban lépett be. 1944-ben a Gestapo letartóztatta. 1945 után a Szabadság című lap szerkesztője, a Magyar Távirati Iroda felelős szerkesztője (1945-1946), majd 1950-ig a Magyar Rádió elnöke. Ezzel egyidőben - már hivatalosan is politikusként - a FKGP (1948-1949) alelnöke a párt gyakorlati megszűnéséig. 1950-től kerek három évtizeden át volt a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatója. 1947-1990 között (43 éven át) országgyűlési képviselő. 1953-1975-ben és 1980–1989 között az Elnöki Tanács tagja. 1966-1990 között az Interparlamentáris Unió magyar csoportjának elnöke, egyben az Interparlamentáris Unió Tanácsának tagja. S – megint csak újságíró szakmájából következően - 1965-1974 között a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) elnöke.

A sport -  ez a haláláig – mindenkor ráadás volt az életében.  1925–1955 között igazolt labdarúgóként játszott Nagyváradon, majd Budapesten, a labda szerelmeseként, amatőr csapatokban. 1945-ben a foci repítette be Legfelső Ötös Sporttanácsba. 1947-1948-ban a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke. Az aranycsapat nagy éveiben, 1948-1950 között a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) alelnöke, 1950–1963-ben pedig elnöke volt. Ő javasolta az Európai Labdarúgó Szövetségnek (UEFA) a Kupagyőztesek Európa-kupája (KEK) megszervezését; ennek jogfolytonos utóda mindmáig az Európa Liga. Előbb a KEK szervező bizottságának, majd 1962-től az UEFA végrehajtó bizottságának tagja, az európai válogatott csapat felelőse volt. Több technikai tanfolyamot vezetett. 1966-tól az UEFA alelnöke, 1970-től első alelnöke, majd Gustav Wiederkehr elnök halála után, 1972–1973-ban megbízott elnöke volt. Artemio Franchi (Olaszország) megválasztott elnöknek adta át vezetői pozícióját. Ekkor viszont megválasztották a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) alelnökévé, s a világbajnokságok szervező bizottság szűkebb vezetőségének tagja, valamint négy évre a Játékvezető Bizottság elnöke lett.

Ez így, együtt Barcs Sándor életpályája: újságírás, politika, sport, itthon és a nemzetközi porondon.

És az az esemény, ami a legkritikusabb lett az életében, és most, halála után is kísért, amikor politizáló környezetben elhangzik, vagy leíródik a neve: Barcs Sándor népi ülnök volt 1949-ben a Rajk László és társai elleni tragikus végű koncepciós perben. Ezt egész életét végig kísérő teherként hordozta a vállán. Halála előtt néhány évvel mondta el, nem titkolt szomorúsággal a hangjában, amikor a kertjében beszélgettünk:

            - Rákosi maga közölte, hogy kijelöltek a bíróságba. Én azt tudtam: Rajk sorsán semmit sem változtat, hogy én vagyok-e az egyik statiszta vagy más, nekem és a családomnak viszont az élet a tét. Lehet, hogy bátrabbnak kellett volna lennem, de ott és akkor erősebb volt bennem a félsz, mint a Gestapó fogdájában...

Barcs újságíró volt hivatásból, egyszerre elismert és sokat bírált politikus elkötelezettségből; és nemzetközileg a legrangosabbak között jegyzett futballvezető szenvedélyből.  Mindebből legfőbb sikerének azt tartotta - az ezredforduló után, túl a 90. életévén ismerte be, egy csendes otthoni beszélgetésünk közben -,  hogy a   hidegháború nem akármilyen  éveiben az európai, sőt a világ labdarúgásának legfőbb vezetői közé választották - magyarként (egyébként az londoni 6-3 idején is ő  az MLSZ elnöke, s egyike azoknak, aki merte vállalni a felelősséget a hazai politikai vezetés előtt, amikor a meccs lekötését készítették elé az angolokkal, hogy „Puskásék biztosan nem égnek  le”. S ha már: Puskás Öcsi 1997-ben, - amikor ebből számára biztosan semmi jót sem remélt -  azt írta róla, hogy a szomorú 1954-es berni vereség, „a vb utáni nehéz helyzetben Barcs jött elénk Tatára, s úgy tudom, ő szervezte meg a hazatérésünket is”.)

            -  Akkora volt a magyar futball tekintélye a világban, hogy minden alkalommal azok is megszavaztak, akiknek a politika logikájával ellenem kellett volna szavazniuk.

Az én esetemben viszont a magyar politika megkülönböztetett szerepére hivatkozva bíztatott nemzetközi filatelista szerepvállalásra, a 80-as évek második felében. Tanácsát kértem - bár addigra már félig-meddig visszavonult a napi munkáktól -, mit válaszoljak a magyar bélyeggyűjtők, a MABÉOSZ elnökeként egy brit kezdeményezésre, hogy alakítsuk meg az európai filatelista szervezetek szövetségét. 
Feltétlen igent javasolt, azzal, hivatkozzam Gorbacsov akkor sokat emlegetett „európai házára”, s ezt egészítsem ki azzal, hogy „ebben létesítsünk filatelista klubot is”. Hallgattam rá: 1989-ben megalakult az azóta nagy tekintélyű szervezetté nőtt FEPA, amelynek alapító alelnökévé választottak -  azok szavazataival is, akik a Európa nyugati felét képviselték. Ők voltak többen.  

            Az véletlen, hogy Barcs 1912-ben született, ugyanabban az évben, mint Kádár.  De biztosan nem ezért érezte kötelességének, hogy röviddel az után, hogy Kádár János 1954-ben kiszabadult a börtönből, a feleségét, Máriát, amint lehetősége volt rá, nem titokban, „arra akkor illetékesek egyetértésével”, de a maga kezdeményezésre „belopta” az MTI-be dolgozni.  Az ok (ezt is tőle tudom): a 40-es években ismerkedtek meg, a legnehezebb próbákat élték át, bár nem egy pártban, de egy oldalon, hát „bíztam benne és ennyivel tartoztam neki.” Tegező viszonyban voltak, amiért sokan irigyelték.  De még többen szapulták, mert joggal érezhették, Kádár mindezért bízik benne, Barcs bármikor bemehet hozzá, s be is megy, ha kell, „hiszen mindent megtehet, mert tudja, hogy az Öreg megvédi”.

Ezen a pontos tanulságos idézni Dlusztus Imre Barcs Sándorral készített, több mint 250 oldalas portré-interjú kötetéből, amelyben több helyen válaszol az 56-os eseményekkel kapcsolatos kérdésekre, és viszonyára Kádár Jánossal.

Kádárról azt mondta: „Zárkózott ember volt, és meggyőződéses kommunista, (nála) az egyéni szimpátia is csak olyan szerepet játszott, hogy hasznos vagy káros az illető személy a párt számára.” 

1956 október-novemberére emlékezve pedig felidézett valamit, amit azóta sem cáfolt meg senki, holott nyilván tehette volna. A könyv 75. oldalán panaszkodott, egész éjjel azon ette magát, elmondja-e a könyv szerzőjének titkos történetét ezekről a napokról.

„- Tudod te ki aludt nálam az ötvenhat november 4.-i orosz bevonulás utáni napon? Szabó bácsi, a Moszkva téri parancsnok…  Az októberi napok egyikén beállított hozzánk Dudás és Szabó bácsi nevében egy pisztolyos fiatalember Szőnyi néven mutatkozott be, és pisztolyát letette az asztalra. Azért jött, hogy megszervezze az MTI védelmét. Nem kellett, saját testőrségünk volt. Ő azonban ott maradt, és engem kísérgetett haza, amikor meg-meglátogattam a családomat, mert különben éjjel-nappal az MTI-ben voltam. Egy ízben még mennyasszonyát is magával hozta, odahaza együtt ebédeltünk. Nagyon valószínű, hogy Szabó bácsi tőle kapta a címemet. Hát eljöttek volna egy sztálinistához? A család - három generáció - összehúzta magát egy szobában. A lakásban, a földön a harcosok. Szabó bácsi reggel a borotvámmal borotválkozott. Minden ajtónál két géppisztolyos hasalt, az utcán őrség volt… Reggel elmentek, késő délután lövöldözést hallottam Hidegkút irányából. Később megtudtam, hogy Szabó bácsit elfogták. Felakasztották.

- Ezt most mondod először?

- Ilyesmivel nem dicsekedett az ember. Csak Bognár József, meg Nagy Lajos kollégám tudott róla.”

1989-ben tudtam meg egy újságcikkből (addig nem szólt róla egyetlen szót sem): volt az életemnek egy pillanata, amikor az tartott meg az igazán még el sem kezdett   újságíró pályán, hogy Barcs akkor is éppen „mindent megtett” - sokakért.
Kiderült: az újságíró szövetség 1956 utáni ujjászervezésekor valakik javasolták, hogy egy cikkem miatt, ami 1956 október végén készült, tiltsanak ki - egy hosszú lista alighanem legkisebb szereplőjeként -  örökre a pályáról. Ő győzte meg a többséget a túlzók szándékainak túlzásairól.  Az külön megtiszteltetés, hogy olyanokkal szerepeltem egy névsorban, mint Gömöri Endre, Boldizsár Iván, Pethő Tibor, Mátrai-Betegh Béla és hozzájuk hasonló „nagyágyúk”.

            Barcs   - ma már tudom, hogy az előbbiek ismeretében – „gyűjtött be” (és nem én voltam az egyetlen, akivel ezt tette, hogy ezzel elindítsa a külpolitikai újságírói pályán), 1957-ben nyelveket tudó újságíró szakos egyetemista gyakornokként a Naphegyre, az MTI-be.  Az év őszén – egy rövid tudósítói „próba bevetésem” után a moszkvai VIT-en – azért „kölcsönzött” Mihályfi Ernőnek, az újra indult Magyar Nemzet főszerkesztőjének, hogy a hírügynökségi újságírás érdekében tanuljak lapcsinálást is. Mert kiszemelt külföldi tudósítója voltam, tudtam angolul, németül és oroszul, s - barcsi megfogalmazásban - európaiul.

            Tőle hallottam először azt a szópárost, hogy „magyarként európai, európaiként magyar”. Vagyis: európai távlatokban gondolkozott politikában, újságírásban, futballban abban a hosszú időszakban, amikor a meghatározó választóvonal a világban a kelet és nyugat volt. Nehezem vitatható, hogy ennek a jegyében kormányozta be az MTI-t az Európai Hírügynökségek Nemzetközi Szövetségébe (European Alliance of News Agencies, EANA). 
Ő kezdeményezte, - és egyébként Kádár János személyes hozzájárulásával -, hogy 1967.január 3-án az MTI keretében megjelent a világ addig egyetlen angol-német nyelvű napilapja a „Daily News - Neueste Nachrichten”, amely (1994-ig) túlélte a rendszerváltozást is. A cél az volt, hogy a hazánkban tartózkodó külföldieket tájékoztassa politikáról, gazdaság, kultúráról, sportról: az olvasók elsősorban az itt dolgozó diplomaták, Magyarországon dolgozó és ide látogató üzletemberek lettek (érdemleges turizmus akkor még a jövő zenéje volt), egy olyan időszakban, amikor a „legnyugatibb” újságokként a nagy szállodákba is csak az angol, francia és osztrák KP napilapjai kerültek. 1981-87-ben - Barcs akkor már visszavonult - a lap főszerkesztőjeként dolgoztam. Szomorúan írom le: a média mai helyzetének ismeretében egyre inkább érzem, mekkora szerkesztői szabadságot engedtek nekem, nekünk az akkori idők vitathatatlanul szorító korlátjai, a kormány félhivatalos hírügynökségének napilapjánál.

Barcs 1964 végén magához hívatta az MTI-ben dolgozó feleségemet.

            - Magával beszélek róla elsőnek. Az MTI jelölheti a pekingi tudósítót. Javasoljam-e a férjét, mert a legfőbb kérdés, hogy a feleség elviseli-e a hosszú távollétet Magyarországtól, az itthoniaktól?

            Amikor az asszony némi töprengés után igent mondott, megígértette vele, hogy nem szól nekem a beszélgetésükről, ne érjen csalódás, ha mások másként döntenek.   Végül a Margit-híd pesti oldalán, a Fehér Háznak nevezett pártközpontban sem emeltek kifogásolták, s a feleségem is tartotta a száját az utolsó pillanatig.

            Barcs  Sándor egyetlen dolgot nem bocsátott meg nekem: azt, hogy a fiamat öt évesen még nem avattam be a magyar fociba. Belgrádban dolgoztam MTI tudósítóként, amikor családostól fogadott az irodájában. Fiam meg büszkélkedett:

            - Nézd, milyen szép az új kardigánom.

            Barcs törzsszurkolói elfogódottsággal ragyogott a kék-fehér színek láttán.    

            - Gyönyörű, MTK! - kiáltott fel boldogan. A fiam meg csak a szemét meresztette:

            - Dehogy, tudhatnád, hogy ez op-art. És mi az az MTK?

95. születésnapján, fiatalokat megszégyenítően tiszta fejjel, egyetlen mondatban összegezte egész pályáját.

            - Az ember úgy őrzi meg a nyugalmát öreg korában, hogy egyaránt számon tartja azt, amit az életében jól és rosszul tett, s igyekszik valóságos mérleget vonni mindenről, legalább saját magának.

            Aztán egyetlen derűs mondattal még kiegészítette a hirtelen jött vallomást:

            - Csak azt ki tudtam volna hagyni, hogy vénségemre megbetegedtem: ha többet sétálók a kelleténél, ma már fáj a rúgó lábam.

            Mert, hogy még csaknem ötven évesen is igazolt focistaként bajnoki meccseken játszott az MTI csapatában. 98. éves korában halt meg 2010-ben. Pedig szerette volna megélni a 100 évet. Halála előtt gyermekei útján azt kérte: a neki szánt virágok, koszorúk árát adományozzák a Magyar Gyermek Labdarúgó Szövetségnek…

            Az MLSZ saját halottjaként temette el a Fiumei úton a szövetség történetének leghosszabb ideig regnáló elnökét s haláláig tiszteletbeli elnökét. A gyászszertartáson Barcs Sándort az MTI nevében a barát-kolléga Nagy Lajos búcsúztatta; és Lakatos Ernő – a mindmáig emlegetett „APO” - aki vezetőtársa majd utóda volt a Magyar Távirati Irodában a vezérigazgatói székben. Az „aranycsapat” nevében Buzánszky Jenő siratta el a ravatalnál.  Az UEFA részéről Michel Platini elnök, minden idők egyik legnagyobb futballsztárja, a FIFA  megbízásából pedig Joseph Sepp Blatter elnök nyilvánított részvétet.

A sporttörténelemnek mindenesetre könnyebb vele a dolga, mint a politika történészeinek[E1] .   

Ma úgy összegezem: Barcs Sándor ember próbált maradni egy történelmi korban, amely nagyon szűkre határok közé szorította őt is.  Azt tette, amit tehetett, ritkán jól láthatón, sokkal többször - „sub rosa”.  Így lett Barcs Sándor élete, pályája, sokfajta teljesítménye – ahogyan az a csöpp híján teljes évszázad, amit végigélt – tele olyan ellentmondásokkal, amelyeket (maga sem tagadta!) ki így, ki úgy, mindmáig okkal, joggal emleget fel.  De visszavonhatatlan tény: elnyerte a „hiteles magyar” hírét a politika, a hírügynökségek és a sport vezető nemzetközi köreiben – valahogyan úgy, mint az ugyancsak agyonvitatott bankár, Fekete János a pénz világában.  

Ritka teljesítmény volt ez a hidegháború évtizedeiben…

(Kocsis Tamás „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” gondolat jegyében dolgozza fel és teszi közzé élete, több mint hat évtizedes újságíró pályája emlékeit, tapasztalatait. Ennek a része emlékezése Barcs Sándorra.)  http://rozsalatt.blog.hu/

Tildy Zoltán és Mindszenty József neve nem azért került itt egymás mellé, mert összekötötte őket eredeti, lelkipásztori hivatásuk és a rájuk mért sors. Ámbár…

             Az 1889-ben született Tildy  Zoltán teológiát végzett és református lelkészből lett politikus, 1930-ban a Kisgazdapárt egyik alapítója, majd 1945 után miniszterelnök, köztársasági elnök, s folytatásként háziőrizetes fogoly.  Az 1892-es születésű Mindszenty ugyancsak hittudományt tanult, a katolikus egyházban az esztergomi prímási szék birtokosaként és bíborosként jutott a csúcsra - és onnan õ is 1948-ban zuhant a mélybe, a Rákosi által indított perbe és életfogytiglani ítélettel börtönbe.

            Ma már tudom, Tildy Zoltánnal a legfontosabb – mondhatnám történelmi súlyú –  személyes kapcsolatom időpontja   több, mint 70 éve, 1946 októberében, néhány hónappal köztársasági elnökké választása után volt. Apámmal, Dernői Kocsis Lászlóval több, mint másfél évtizedes volt a barátsága és állandó munkakapcsolatban álltak.

           Viszonylag korán reggel szólt a telefon, én vettem fel.

            - Tildy vagyok – szólt bele érezhetően a szokottnál türelmetlenebbül, miután köszöntem, s ő megismerte gyerekhangomat. Nem köszönt, nem kérdezte, mi újság az iskolában, azt se, hogy vagyok. Szinte gorombának éreztem, ahogyan rádörrent:

            - Add apádat.

            - De nem tudom, a fürdőkádban van. Visszahívja Zoltán bácsit?

            Pillanatnyi csend után azt felelte.

            - Nem. Te mondd tovább neki, amit most hallasz. Figyelj, aztán ismételd meg, hogy megértetted-e? Gyöngyösi János van a másik telefonban, Párizsból beszél.  Most közölték vele a szovjetek, Sztálin csak abba egyezik bele, hogy a csehek által követelt 5 faluból kettő maradjon a miénk, hármat oda kell adnunk. Mit feleljek neki? Ismételd, amit hallottál.

            Megijedtem, de rávágtam:

            - Igen – és pontosan visszamondtam a szöveget. Most Tildy mondott sürgető igent.

            -  Igen. Menj apádhoz, várom a válaszát, mit javasol. 

             Irány a fürdőszoba – ahol megszületett öregem véleménye.

            - Nincs mit tenni. Zoltán bácsival közöld, az a véleményem, hogy sajnos ki kell mondanunk az igent.

            Megmondtam Tildynek, mit üzent apám, mit kellene mondani a Párizsban tárgyaló külügyminiszterünknek. 

            Amikor mindezt lebonyolítottam, fogalmam sem volt arról, hogy azokról a Pozsony-környéki falvakról -  Oroszvár, Horvátjárfalu, Dunacsún – volt szó, amelyek végül az 1947-es párizsi békeszerződés alapján Csehszlovákiához kerültek; ennyivel csökkent Magyarország területe a II. világháború után még Trianonhoz képest is.

            Nem voltam még 11 éves…

            Tildy Mindszentyvel közösen 1956. október 31.-dikén keveredett bele az életembe. Aznap reggel felhívott Lénárt Gábor, a Termelőszövetkezet című lap szerkesztője, az 1955-ben éppen megint „kiélezett osztályharcban” a Magyar Nemzettől akkor ide száműzött édesapám főnöke, és közölte: barátaival olyan lapot alapítanak, amilyen 1945 januárjában a Szabadság volt.  És felsorolt jó néhány számomra kedves nevet, felelős szerkesztőként   meg ifj. Veres Péterét, az író fiáét (apjára tekintettel Nádasdi Péter néven újságíróskodott és írt ő is szépen irodalmat). Lénárt nem említette, csak évek múltán tudtam meg, hogy az újság ötlete a később kivégzett Gímes Miklóstól, Nagy Imre közeli munkatársától származott. Lénárt azt mondta, ha belefutok valami érdekesbe, írjam meg nekik.

            Megtettem.

            Apámat kerestem ezen a szerdai napon a Parlamentben. Dobi Istvánnál   kezdtem, aki ezekben a napokban is folyamatosan „regnált” az Elnöki Tanács elnökeként, s Tildy kabinetjét választottam a következő megállónak. Ő akkor már Nagy Imre kormányában volt hivatalosan államminiszter, sokak számára annál is több. Apámat nála sem találtam, az egykori köztársasági elnöki testőrség néhány - általam gyerekkorból ismert -  tisztjét viszont igen, régi uniformisaikban. Velük beszélgettem, amikor kinyílt az ajtó...

            S most következzék az eredeti, kinyomtatott dokumentum, mert ennél hitelesebb szöveggel nem szolgálhatok. Aláírt tudósításom a kérészéletű „Magyar Szabadság” november 1.-jei számának elsőoldalán jelent meg, „Mindszenty József hercegprímás kiszabadításának hiteles története” címmel. Íme.

            „Három honvédtiszt várja Tildy Zoltán államminisztert az Országház egyik szobájában: Pálinkás Antal őrnagy, Molnár Bertalan és Deák János hadnagyok. Ők kísérték Mindszenty József bíboros hercegprímás, esztergomi érseket, kiszabadítása után.  Most Tildy Zoltán hívására jöttek ide a küldöttségekkel, gondokkal teli Parlamentben, Várnak, Kézben faggatják őket, s ők válaszolnak mindenkinek, bármily sokszor változik, cserélődik is az őket körülölelő embergyűrű.

         Egymásnak adva a szót, így mondják el a kiszabadítás történetét:

            - Mindszenty József Rétság mellett, Felsőpetényben, egy elkülönített kastélyban, háziőrizetben élt - kezdi Molnár Bertalan. - Az oroszok felszólították a múlt héten, hagyja el a kastélyt, biztosabb helyre viszik. Visszautasította.       

            A rétsági laktanyában kedden délután alakult meg a forradalmi katonai tanács, s úgy határozott: kiszabadítja fogságából az igazságtalanul üldözött hercegprímást.  Pálinkás Antal őrnagy így folytatja:                        

            - Rövid tűzharcban elkergettük a kastélyt őrző államvédelmistákat, és utána a laktanyába vittük Mindszenty Józsefet. Meleg fogadtatást rendeztünk a tiszteletére. Az éjszakát nálunk töltötte. Közben pesti forradalmárok, egyetemisták, folyamőrök és munkások is jöttek hozzánk. Ők is a prímás kiszabadítására indultak, de már csak szabadságának üdvözlésére érkeztek.                                   

            - Reggel indultunk Pestre - mondta tovább az őrnagy. - Vácott virággal árasztották el a bíborost vivő autót. A prímás áldást osztott az út mentén felsorakozott népnek. Tovább, falvakban és kisvárosokban, mindenütt nagy ünnepléssel fogadták a hercegprímást. Pesten éljenzett az utca, Budán, az Úri utcai palota előtt hatalmas tömeg várta őt. Amikor meglátták az érkező gépkocsit, s benne Mindszenty Józsefet, elénekelték a nemzeti Himnuszt, majd a pápai himnuszt, A prímás főpásztori áldását adta az egybegyűltekre. és pár szóval megköszönte a ragaszkodást.

            Ezután a bíboros visszavonult palotájába, és csendes szentmisét mondott.

            - Ennyi a történet - ismételgeti tizedszer, huszadszor a három katona. Ekkor kinyílik a szoba ajtaja és Tildy Zoltán lép be. Pálinkás őrnagy az államminiszter elé lép, és jelenti, hogy feladatát teljesítette.”

            Ez tehát a cikk, az egyetlen, amiért utóbb örökre ki akartak tiltani a sajtóból. Még két mondattal lehetett volna bővebb, csak érdekességként említem. Tildy kezét nyújtotta, majd azt válaszolta a honvédtisztnek:

            - Minden magyar nevében köszönöm, őrnagy úr.

            Pálinkás pedig - csak később tudtam meg, hogy eredeti nevén Pallavicini gróf, s a család több más tagjához hasonlóan ő is részt vett a nácikkal szemben az ellenállási mozgalomban, s ezért maradhatott tiszt a néphadseregben -  a katonai regulának megfelelően, katonás fegyelemmel így felelt:

             - A dolgozó népet szolgálom.

            Pálinkás Antallal egyébként még egyszer találkoztam: a hadbírósági tárgyaláson, 1957-ben, amikor szembesítettek a cikkemmel és vele. Azt kérdezték tőlem, valóban láttam-e őt Tildy kabinetirodájában? Ő nem tagadta, hogy ott volt, én sem, hogy láttam és megírtam...

            Mindszentyvel életemben egyszer találkoztam, majd tíz évvel korábban, először és utoljára: 1947-ben ő bérmált meg Zuglóban, a Róna utcai templomban, ahol Gaal Olivér nemzetgyűlési képviselő volt a bérmakeresztapám. Annak a Gaal Gasztonnak a fia, aki első elnökként – mások mellett – Tildyvel és apámmal megalapította 1930-ban a modernkori Független Kisgazdapártot. 

Tildyt 1956 október 31.-én, a Parlament épületében láttam életemben utoljára. De telefonon még egyszer beszéltünk: mint utólag kiderült, nemcsak Tildy és az én személyes viszonylatomban harmadik sorsfordulós „magyar igazság” pillanatában.

            November 2.-án este szólt nálunk a telefon, s a kialakult „válság házirendnek” megfelelően én vettem fel a kagylót. Köszöntem, és bemondtam, ki vagyok. 

            - Tildy Zoltán beszél. Apádat szeretném megkérdezni, nem tudja-e véletlenül, hol van Kádár János?

            Nem tudta…