Sub rosa - Egy tudósító levelesládája

Kocsis Tamás: Sub rosa

Kocsis Tamás: Sub rosa


Elment! Göncz Árpád emléke

2017. június 20. - emlékek Kocsis T

Elment! Pedig talán soha sem lenne annyira szükségünk Árpi bácsinkra, mint ma és a holnapokban. Személye és életútja cáfolhatatlan érv arra, hogy nemzetközileg kötelező charta mondja ki: politikus csak az lehet, aki előbb bebizonyította, hogy EMBER! Így, csupa nagybetűvel…

Úgy élt közöttünk és úgy ment el közülünk, hogy csak elkésve vettük észre: Prima Primissima lett a 20. század, az ezredforduló magyar politikusai közül. Ritkán felbukkanó történelemformáló államférfi volt a politikushad vegyes sokatagában. Bölcs gondolkodó, és amikor kellett, bátran is cselekvő értelmiségi, bármi volt is annak éppen az ára. S így volt mindenekelőtt óriás szív-lélek, mint az örök Lóci Szabó Lőrinc halhatatlan verseiben és példásan igaz, hús-vér Nemescsek a valóság Pál utcai grundján.

1989-90-ben egyik vezénylő tábornoka volt a tárgyalásos rendszerváltozásnak, a kerekasztal azon oldalán, ahol néhányan ott ültek az 1956 után halálra ítéltek közül is. Ő közéjük tartozott, és később csak nagy nemzetközi nyomásra kapott kegyelmet. Így lett kulcsalakja az azóta is sokat emlegetett „MDF-SZDSZ paktumnak”, amely úgy vágta át az első többpárti parlamenti választás eredményének gordiuszi csomóját, hogy Antall József miniszterelnökségéért cserébe Göncz kapta a köztársaság elnök tisztét. Akkor senki sem gondolta: tíz évre. S hogy végül az ország azóta is legkedveltebb közéleti személyiségeként vonul vissza. Közben meg kivívta a legnagyobb rangot, amit egyáltalán kaphatott: ha ebben az országban azt mondják, „Árpi bácsi” a késő utókor is tévedhetetlenül tudni fogja, róla van szó. Még akik nem szerették jó néhány döntését, azok sem tudják elvitatni, hogy nehéz időkben, az ország többségének szeretete tisztelte meg őt ezzel a személyiségéhez maradéktalanul illó, titulust kifejező névvel.

Találkozásunk első pillanatában letegezett - vagy tizedmagammal.

- Szervusztok, a ti egészségetekre - lépett hozzánk, és koccintott velünk, újságírókkal is az Országházban röviddel azután, hogy az akkor frissen megalakult országgyűlés elnökévé választotta, és ezzel az alkotmány értelmében abban a pillanatban a harmadik köztársasági (akkor még) ideiglenes elnöke lett . - Csak tegezzetek bátran, én élőszóban mindenkivel tegeződöm, aki hajlandó elfogadni és visszategez. A csendőr pertut soha sem voltam képes elviselni, mostantól végkép nem tűröm.

Parlament Vadászterem

vadaszterem.jpg

S mert ezt politikai krédójaként is vallotta, gyakorolta, így került tegező viszonyba a fél országgal, bármennyire meglepte is ez többnyire azokat, akikhez ellátogatott.

Az akkori gratulációs koccintást számomra egy mondata tette örök emlékké. Amikor meghallotta, hogy 1946-ban a legfiatalabb magyar állampolgárként ott voltam a második köztársaság megalakulásakor, 1989. október 23-án pedig a mostani respublika kikiáltásakor is, meglepően reagált. Kiderült számára, hogy apámat, a hozzám hasonlóan újságíró Dernői Kocsis Lászlót is ismerte persze, annak idején, 1945 után jó ideig együtt dolgoztak a Semmelweis utcában, az akkori Kisgazdapártban. S gondolatvillanásnyi idő elég volt számára, hogy az udvarias gratulációs aktust politikai gondolkodássá változtassa: mi volt egykor, mi van most - és mi legyen az új világban?

- Az élet megtanított rá - mondta teljesen váratlanul -, hogy ha a gyűlölet a politika katalizátora, bármi lesz is a folyamat közvetlen eredménye, a gyűlölet az örök törvényeknek engedelmeskedve megmarad és mérgez.

Azóta sincs rá magyarázatom, miért érezte ezt időszerű kimondandónak akkor és ott. Kellett éreznie valamit e pillanatok politikai levegőjében is, amitől mindig Göncz Árpádként élt, lépett - vagy nem lépett...

Amikor szükségesnek látta, „kis embereken” úgy segített, hogy gyakran azok sem tudták, akikért lépett, s, hogy minek, kinek köszönhették a velük történt csodát. A véletlennek köszönhetem, hogy tudom, az ő közbejöttével lett egy „utca embere”, barátom öccse - hátsófali infarktusa után, amikor a szíve már csak 30-35 százalékos hatékonysággal működött - a hatodik magyar új szíves. S nem egyszer hallottam hírét, hogy – már nyugállományban, betegen is – azért bukkant fel temetéseken, mert a halott valahol, valamikor a munkatársa vagy Uram bocsá’, nem éppen magas beosztású beosztottja volt…

Ráadás emlékem egy személyes levele, amelyet a Képes 7 akkor éppen szerkesztőbizottsági elnökeként és igazgatójaként kaptam tőle hivatalba lépését követően. Az egész szerkesztőségnek köszönte jókívánságainkat és figyelmességünket, s - aláírását köztársasági elnöki pecséttel is hitelesítve - hozzáfűzte: “Remélem együtt-munkálkodásunk sikeres lesz, melyhez jó erőt és egészséget kívánok”.

Nem rajta múlt, hogy ez a kapcsolatunk csak néhány hónapot élt meg: az élet döntött másként, a lap szűnt meg még 1990 végén. Nyugalomba vonulása után a Vérhalom téri gyermekjátszótérről (amelynek zsivaja - erről gondosan tájékoztatta az illetékes hivatalokat – soha sem zavarta, sőt) az unokáim integettek neki a háza felé, ha meglátták, ha nem.

Göncz Árpád visszavonhatatlanul – halhatatlan!

 Függelék: (Gönz Árpád  halálának évfordulóján, a szoboravatás napján)

gonz.jpeg

2015 óta a kivégzett aradi vértanúk és Batthyány Lajos gyásznapja mellett, október 6. a magyar történelemből kitörölhetetlenül, Göncz Árpád halálának örök emléknapja is.

      Göncz Árpádtól úgy vett búcsút egy ország, ahogyan történelmünk során kevesektől. Tengernyien kísérték utolsó útjára Óbudán – úgy és ott, ahol kérte, sok évtizedes barátai, sorstársai, harcoló társai szomszédságában –, és milliók könnyezték meg a televíziókészülékek előtt.

     Megkérdőjelezhetetlen a helye a magyar történelem Pantheonjában a legnagyobbak - honfoglaló Árpád, államalapító Szent István, igazságos Mátyás és 1848-49 halhatatlanjai – mellett.  Mert egyedülálló az, ahogyan élt, minden helyzetben, bárhogyan alakult a sorsa, bármi történt vele, rabságban, hétköznapi polgárként vagy az ország első embereként.  Ő maga volt a testet öltött humanizmus, tisztesség, szabadság, demokrácia. És utánozhatatlanul példamutató mindaz, amit összességében alkotott s a nemzetére örökített.

Ránk hagyott politikai végakarata pedig – kötelezettség!

Göncz Árpád végső óhaja volt, hogy hol ne legyen (Kerepesi, Farkasrét); hol legyen a végtisztesség (Óbuda - Bibó István, Vásárhelyi Miklós és Litván György mellett); mi legyen (családi temetés); és mi ne legyen (állami protokoll, hivatalos szónokok, állami koszorúk) a temetésen! 

          A mi dolgunk végiggondolni – miért akarta így!?

          A dátum pedig a család kezdeményezésére lett november 6-a, ha már így alakította a sors. 1. Ne temessék október 23.  és november 4.  között; 2. legyen november 6.-a, Bibó iránti tisztelgésként, aki oly annyira közel állt Göncz Árpádhoz! bibo.jpgBibó István 1956.-ban ugyanis ezen a napon hagyta el a Parlamentet, a Nagy Imre kormány utolsó minisztereként, és ott kezdte írni tanulmányát „Expozé a magyarországi helyzetről” címmel, majd egy tervezetet a kiegyezéses kibontakozásról, amelyet eljuttatott az amerikai, az indiai és más követségekre. Ezekért is lett elsőrendű vádlottja annak a pernek, amelyben Göncz Árpád volt a kettes számú: mindketten életfogytiglant kaptak, együtt is szabadultak 1963-ban.

         Ne kételkedjünk benne: az is Göncz Árpád hagyatéka, amiért így döntöttek a temetés idejéről azok, akik a legközelebb álltak hozzá.

      Egy ország temetett két éve. És - nem mellékesen - a fél világ nagyjainak sora is ott tisztelgett Göncz Árpád ravatalánál és sírjánál.

        Egy szomorú történelmi óra alatt - élő történelem óra színtere lett Óbuda. És újra olyan történelmi temetés volt Magyarországon, amire méltán figyelt oda a világ.

       Kiállítatott Göncz Árpád - merjük leírni így is, Árpi bácsink –, az ember és az államférfi életművének gyémánt diplomája: summa cum laude!

 

 

süti beállítások módosítása