FÜST MILÁN  (1888–1967) maga volt egy személyben – biztos, hogy nem pusztán számomra –  a szellem és a szív, az értelem és a mély emberei érzések mindig egymással párhuzamos “napvilága”: azzal, amit és ahogyan írt prózában és lírában, s amit mondott sokaknak – és úgy éreztem mindig – négy- és sok szem közt. Egy kedves egyetemista kolléganőm tanár édesapja is a barátai közé tartozott: ennek köszönhettem, hogy feledhetetlen 1954–56i, ELTE-s, szombat esti, szabad előadásai után olykor abba a kis tábornyi társaságba is bekerülhettem, amelyik „nem hivatalosan” is vele maradt, ha nem merítette ki túlságosan a hivatalosan Shakespeare-kollégiumnak elkeresztelt programja. Mert 1953-ra (akkor volt 65 esztendős) jóformán mozgásképtelenné vált a testileg jó idő óta törékeny, betegségeivel állandó harcot folytató, vasakaratú író, tudós és bölcs.

 De ez sem roppantotta meg, mint ahogyan előtte türelemmel viselte a hiábavaló kiszorítási próbálkozásokat is az irodalomból. Mert Füst Milán valahogy sohasem volt igazán „komilfó”. Igaz, 1948-ban az elsők között kapott Kossuth-díjat, de 1949–55 között egyetlen műve sem jelent meg:  akkor „forradalmár” irányból épp úgy ki akarták rekeszteni a nyomtatott szellemi életből, ahogyan  mások, a „konzervatív szellem” védelmében a harmincas években ugyanezt tették.

(Jut eszembe: hasonló „paródia” keserítette meg egy nagyszerű újságírópár életét is az ismeretségemből. Wesselényi Miklóst – az „árvízi hajós” egyenes ági leszármazottját –, a kitűnő külpolitikust a világháború előtt és alatt azért nézték ki a maga köreiből, mert “báróként egy senki lányhoz alacsonyodott le”. Utána pedig mindkettőjüket együtt fricskázták. Az asszonyt, Fedor Ágnest külön azért, mert „bárónéként az egyszerű emberek védelmezőjének látszatát akarja kelteni az írásaiban”.)

Így maradt a „proletárdiktatúra” jegyében egy időre Füst tanár úr számára az egyetem, s a fiataloknak szánt minden hétvégi gondolatözön a publicitás: Shakespeare és – nem mellékesen – Lev Tolsztoj jegyében, írás helyett a szóban elmondott irodalom, tele szabadosságokkal és az életre tanító filozófiával.

Shakespeare-re hivatkozva idézte fel ószövetségi zsoltárok nem éppen az állami tantervekkel összhangban lévő tanulságait. Tanított az emberi szuverenitás megőrzésének titkaira akkor, amikor a hatalom csakis magát tekintette mindenki számára szuverén parancsnak. IV. Henrik király címmel 1931-ben írt drámájával (amit elkészülte után kilenc éven át nem mutattak be) a shakespeare-i Henrik-művek álságos és valóságos humanizmusát ültette át (maga mondta!) a huszadik század keserű valóságába. És elemezte is nekünk, semmitől, „a nézőtéren ülők riadalmától, sőt egyesek rossz szándékairól sem tartva”, 1954–56 realitásába elhelyezve. Nem utolsó sorban újra és újra meghirdette: Shakespeare művészete azért páratlan érzékenységű tükör minden nemzedék számára, mert tragédiákban és komédiákban egyaránt, teljes tudatossággal és hitelesen „a tőlünk független örök idő és az éppen most élő ember együttes lenyomatát” hagyta a világra. Magyarán, tette hozzá, ha valaki nem értette volna, minden Shakespeare-darab a mának szól, neked kell kihallani belőle azt, ami számodra íródott. Ennek pedig magva és gyökere, hogy bármi történik is éppen körülötted, sohase feledd, az emberi kötelességek, szenvedélyektől és barátságtól, hűséges szolgálatokon és áldozatokon  át, a felelős uralkodásig – örökkévalók.  

Tolsztojt emlegetve (és közben fáradhatatlanul fricskázva a ”giccses” Thomas Mannt, „aki bezzeg megkapta a Nobel-díjat, amit Lev Nyikolájevicstől megtagadtak) óvott mindnyájunkat a magányossá válás tragédiájától, amire pedig a társadalom ridegsége mindig, „ma meg különösen” hajlamossá tesz. Tanított szenvedélyes hazaszeretetre, különösen olyan időkben, amikor az áldozatokat követel, s „amire korántsem csak a Háború és béke, Napóleon kora és a 19. századi Oroszország a legkiáltóbb példa”. Azt magyarázta, elfogadja Tolsztojtól, hogy “ne állj ellent a gonosznak erőszakkal”, de azt az orosz író gondolatának teljességében teszi: ellent kell tehát állni a gonosznak, és a rossz társadalmat meg kell változtatni, ha nem is vérrel, hiszen „épp ezért adott észt az embernek az Isten, amitől ember az ember”.

"Vésd  az agyadba – mondta az egyik említett, elmélyült  szombati estén –, hogy ha értelmesen akarsz élni, mindig szeresd, nehéz helyzeteidben pedig legalább próbáld meg érteni azt, mit, miért írt Shakespeare és Tolsztoj."

Hozzáteszem: szeresd és próbáld érteni Füst Milánt is! Holnap is megéri...

(Kocsis Tamás „Sub rosa – avagy megíratlan megírandók” cím alatt összegyűjtött, kiadatlan újságírói kéziratainak egyike Füst Milánról szól. Arról az íróról, akinek 1942-ben – hétéves munkával – elkészült „A feleségem története” című művét francia megjelenése után, 1965-ben, Nobel-díjra is jelölték. A könyvet most, más világnyelvek után, oroszul is kiadták, s a műfordító, Tatjana Voronkina februárban átveheti érte a 2009 végén neki ítélt Füst Milán nagydíjat.)