(Életem több miniszterelnök epizódszereplőjéről olyan események ragadtak meg az emlékezetemben, amelyek villanásnyira érzékeltethetik: bár valamennyien ugyanazt a magas posztot érték el, mégis legalább annyira különböztek egymástól, amennyire közös volt a hivataluk.)

Dinnyés Lajos (1901– 1961) jómódú, középbirtokos református nemesi családból származott, gazdálkodott, a 30-as évek elejétől   volt kisgazdapárti politikus s a háborút megelőző években két ciklusban parlamenti képviselővé választották. Az országos politikába az ideiglenes nemzetgyűlés tagjaként tért vissza. 1947. május 31-től 1948. december 10-ig töltötte be a miniszterelnöki posztot.

Egyszerre látszott örök bohémnak és volt ugyanakkor mélységesen józan, hitette el önmagával, mennyire ravasz, miközben a naivsága közismerten a párját ritkította. De a szerencséje mindig megmentette attól, hogy beszakadjon alatta a jég; meg az is, hogy mindenkor megsúgta az önvédelmi ösztöne, hol a határa annak, amikor már nem igazán lehetett elég erős védőszentje a szerencse.

            Elődje Nagy Ferenc volt, aki 1947 elején miniszterelnökként hagyta el az országot, és berni követségünkön írta alá a lemondását, hogy aztán soha többé ne térjen vissza Magyarországra. Ilyen sem fordult elő sem korábban, sem később a történelmünkben. Rákosi maga írta meg 1997-ben itthon is megjelent emlékirataiban, hogy amikor „rá esett a választásunk”, vagyis Dinnyésre, abban szerepet játszott nemcsak az, hogy a Kisgazdapárt balszárnyához tartozónak tekintette, de a már emlegetett emberi tulajdonságai is.
A voronyezsi szovjet áttörés után - Rákosit idézem - a demokratikus érzelmei miatt a frontra vezényelt Dinnyés „a magyar hadsereg visszaözönlését például így írta meg egy lapon Pestre: bátran nyomulunk előre a Hangli felé”, ami köztudottan egy városligeti vendéglő volt. Amikor felajánlották neki hivatalosan is a miniszterelnökséget, egyenesen megkérdezte Rákositól – ezt Dinnyéstől tudom, maga mesélte, én meg gyerekként csak tátottam a számat   -, hogy „nem fog-e ebben kitörni a nyakam?”
Azt meg újságíró apámtól kérdezte meg, hogy „hihetek-e Mátyásnak, aki azt ígérte, nyugodtan alhatok”.  Jóval később mondta, már nekem, az 50-es évek végén, - hogy nagyon pontosan értette, megértette, és állítása szerint alkalmazta is amit Öregemtől tanácsként kapott: “Ha egyetlen pillanatra sem hagyod elaltatni magad, túléled”.

            A Parlament nyüzsgő folyosóján, megválasztása után későbbi legendás kollégámnak, Fahidy Józsefnek felelte derűsen, mindenki füle hallatára, aki körbeállta (én akkor is apám gyerekeként nyújtogattam ott a nyakamat), arra a kérdésére, hogyan lett kormányfő:

             - Abban az országban, ahol Veres Péter lehet a honvédelmi miniszter, miért ne lehetnék én miniszterelnök.

Az újdonsült kormányfő azért megeskette Fahidyt, hogy ezt meg ne írja.  A nagyszerű parasztíró egyébként 1947. március 14-étől 1948. szeptember 9-éig volt honvédelmi miniszter, nota bene éppen Dinnyés utódaként s egy ideig éppen Dinnyés kormányában. Veres Pétert pedig már „Farkas Mihály rézágyúja” követte a magyar honvédelem kacskaringós történetében.

            Amikor másfél évvel később, távozni kényszerült a miniszterelnökségből - személyesen őt tették felelőssé Nyárádi Miklós kisgazda pénzügyminiszter emigrálásáért -, már keserűen, de most sem humor nélkül így felelt azok érdeklődésére, akik azt szerették volna tudni, ki lesz az utóda:

           - Nem tudom, de ha tudnám akkor sem mondanám meg. Hogy miért, az nyilvánvaló: Ab ÁVÓ!

Dinnyés Lajos miniszterelnöksége egyébként 20. századi történelmünk egyik különösen kemény, emlékezetes idejére esett: a fordulat éveként emlegették már akkor is. Ez volt többek között a „kékcédulás választások”, a nagy bankok és a 100 munkásnál többet foglalkoztató üzemek, az egyházi iskolák államosításának ideje. De, ami számára később létfontosságúnak bizonyult, ekkora esett, 1948 február hó 18.-án, Moszkvában, a magyar - szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezmény megkötése.

Leváltásától haláláig a nyilvános politizálástól visszavonultan dolgozott, dolgozhatott az Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központ főigazgatójaként az Attila utcában. Amikor a Magyar Nemzet számára beszélgettem vele - ex-kormányfőként a szerkesztő bizottsági tagság is volt 1957-től a népfront lapnál -, nem hagyott bennem kétséget, miért gondolta úgy a leginkább börtönveszélyes években is, hogy nem érheti bántódás:

 - Miniszterelnökként ott szerepel a kézjegyem a magyar - szovjet barátsági szerződésen, amelynek az aláírásánál nemcsak Rákosi de maga Sztálin is jelen volt. 

S ha már így esett – ez így része a történelemnek…   


Dr. Münnich Ferenc (1886-1967) ránézésre lehetett volna Gvadányi pölöskei nótáriusa, Jókai vagy Móricz Zsigmond valamelyik evős-ivós, mulatozásra hajlamos     falusi földesura, akár Mikszáth Kálmán egyik táblabírója, sőt maga, a T. Házról szívesen anekdotázó író karikírozott változata a XX. század második felének sajátos kiadásában, ahogyan félig elszívott szivarjait gondosan lerakta az Országház Duna-parti folyosóján, amikor beszólított a csengő a parlamenti ülésterembe.
Rákosi emlékirataiban így idézte fel első találkozásukkor, 1919-ben, a Gyűjtőfogház cellájában szerzett benyomásait a nála hat esztendővel idősebb Münnichről: „Tipikus vidéki magyar úriember, úgy 30-32 éves, jól öltözött, jó modorú, jól fésült, szőke, magas, elegáns."

Pedig forradalmár volt, jómódú vidéki patikus-állatorvos szülei és jogász végzettsége dacára (vagy éppen azért, hisz nyilván nem véletlenül emlegette szívesen és gyakran, hogy „tetszik-nem tetszik, Marx is értelmiségiként lett nem akárki a marxizmusban”). Talán ő volt az egyetlen eredendően értelmiségi, akire Kádár János nem nézett eleve gyanakvóan, legalábbis érzékelhetően nem.
Pedig 1956 november első napjaiban egyedül ennek a Seregélyesről elszármazott nótás kedvű, bohém politikusnak volt valóban esélye arra, hogy helyette Magyarország első embere lehessen.  De Münnichnek akkor is, később is megfelelt a „de facto” második hely, a hivatalos magyar fegyverek miniszteri parancsnoklása, majd a miniszterelnökség 1958-61-ben, ami egyetlen pillanatra sem kérdőjelezte meg, ki számított főnöknek, az MSZMP első embere vagy pedig a kormány feje.

      Tito - jól ismert - azért utasította el Hruscsovnak, hogy Münnichet Magyarország élére állítsák, mert úgy ítélte meg, ő inkább Moszkva embere, mint Kádár (Belgrádban alighanem már 1956 október végén tudták, hogy Rákosi viszont - aki ezt azóta emlékirataiban nyomtatásban is közzétette - éppen ezért tartotta volna jobbnak őt Kádárnál a rendteremtésre). Ami érthető is volt, bár Münnich életrajzának sok pontja aligha felelt meg felhőtlenül a Kreml vezetői által általában igazán kedvelt ideológus-irodista forradalmárok biográfiájának.

Nem lehetett véletlen, hogy mindig úgy alakította az életét, harcoljon és ne könyököljön az általa felvállalt kommunista eszméért.  
1918-19-ben vörös katona volt Oroszországban, majd itthon, 1936-tól Spanyolországban verekedett internacionalistaként, és – ahogyan a „Viharos út” című könyvében maga is megírta -1942-ben Sztálingrádban harcolt a Vörös Hadseregben. 1944-45-ben fel sem merült, hogy a Moszkvából akkor Magyarországra hazatért kommunista vezetői négyes fogat - Rákosi, Gerő, Farkas, Révai - bármelyik tagja vetélytársat látott volna benne.
Budapest rendőrfőkapitányaként viszont legendává vált akkor, s ezzel politikai súlya is megnőtt. Rákosi ebben a funkciójában érzett először veszélyt a személyében: Münnich nyilvánosan bírálni merte   akkor is, amikor ez már szentségtörés számba ment.
De mert Péter Gábor nem tudott rajta igazán fogást találni, biztos, ami biztos, levetették vele az egyenruhát, s jobb híján elküldték távol Budapesttől: követnek Helsinkibe, majd nagykövetnek Szófiába, Moszkvába, s végül éppen Belgrádba, ahol 1956-ban is az első számú magyar diplomata volt. Tito alighanem éppen az utóbbi posztja kapcsán tudott meg róla többet sokaknál, és tartott moszkvai kötődéseitől, amelyek talán erősebbek lehettek a szovjet titkosszolgálatoknál, mint magának az SZKP-nak a csúcsán...

            Talán éppen ebből a háttérből fakadóan kedvelte az újságírók beszédes társaságát: 1956 után a parlamenti ülések szüneteiben inkább ő keresett minket, mint mi őt. Hivatalos munkán túl mindössze két, - utóbb kiderült -  egymáshoz szegről-végre kötődő   alkalommal kerültünk személyes kapcsolatba:
1960-ban jópofáskodó tréfaként indult, amikor az Országház Vadásztermében ebédelt az ülésszakról tudósító hírlapírói csapat, s Münnich érzékelhetően kedélyes hangulatban odalépett az asztalunkhoz. Véletlenül én ültem a hosszú asztal egyik végén, ami akár asztalfőnek is számíthatott volna, de „sarzsimentes” helyzetemben ez fel sem merült.  Felajánlottam a miniszterelnöknek a helyemet. Ő azonban leintett:

            - Maradjon a helyén, fiatalember. Tudhatná, hogy ahol maga ül, az mindig az asztal alja - mondta derűs hangossággal, hogy hallhatta az egész terem, s leült néhány székkel odébb, egy szabad helyre. Talán mert onnan könnyebben diskurálhatott és gyűjthette a pletykákat a kollégáimtól.  Mert már ifjúként mindent megtanult, amit lehetett a francia Fouche-től, Napóleon rendőrminiszterétől, Ferenc József császár hírhedt Alexander Bach-ján át és a szovjet „csekista” Dzerzsinszkij információszerzési technológiából, ami számára gyakran jelentett egyszerre   munkát és túlélést, - a szó legteljesebb értelmében. Münnich „bon mot”-ja egyébként  legendák szerint  Deák Ferenctől származik.
Úgymond, egy tanácskozás kapcsán bejött egy ifjú a terembe és Deák biztatta, hogy üljön már le, ő meg azzal mentegetőzött, hogy az asztalvéget keresi. Mire Deák Ferenc: Nyugodtan leülhet bárhová, ott lesz az asztal vége…"

Azt viszont nem gondoltam volna, hogy Münnich a mi ebéd esetünkre öt évvel később is emlékezni fog: akkor már félnyugdíjas államminiszterként, de még (1966-ig) változatlanul PB-tagként és  az után is „ősforradalmár nagyúrként”.

            Az Országház kupolatermében az 1965. április 4.-i fogadáson (a Magyar Nemzetet képviseltem újságíróként, nem meghívott vendégként) ketten léptek hozzám: Pécsi Ferenc, az MTI akkori, később a TV legendás főszerkesztője és Münnich Ferenc. Az utóbbi odahívott egy pincért, elkért tőle három borospoharat, egyet a kezembe nyomott - és úgy meglepett, ahogyan ritkán történt az életemben.

            - Eredetileg Pécsi feladata volt, hogy itt és most tájékoztassa, de jó hírt, ha lehet, nem engedek át másnak. Kapaszkodjon belém, nehogy hátra vágódjon, olyat mondok: nyártól maga lesz az MTI és a Népszabadság pekingi tudósítója - mondta és várta a hatást. S mert sem nyelni, sem szólni nem tudtam, gyorsan hozzátette:

           - Nem mondhat nemet, már minden illetékes, köztük a felesége is elfogadta a kinevezést. Augusztusban mennek. És gratulálok!

       Pécsi magyarázta el a továbbiakat, az előzményeket is: a politikai és adminisztratív jellegűeket, meg az asszony becsülettel betartott titoktartását.
Az történt, hogy Barcs Sándor, az MTI vezérigazgatója 1964 végén magához hívatta az MTI-ben dolgozó feleségemet.

            - Magával beszélek róla elsőnek. Az MTI jelölheti a pekingi tudósítót. Javasoljam-e a férjét, mert a legfőbb kérdés, hogy a feleség elviseli-e a hosszú távollétet Magyarországtól, az itthoniaktól?

            Amikor az asszony némi töprengés után igent mondott, megígértette vele, hogy nem szól nekem a beszélgetésükről, ne érjen csalódás, ha mások másként döntenek.   Végül a Margit-híd pesti oldalán, a már akkor Fehér Háznak nevezett pártközpontban sem emeltek kifogásolták, s a feleségem is tartotta a száját az utolsó pillanatig.

Én meg a helyszínen  hápogtam, Münnich pedig ez után úgy vette vissza a szót, mintha fel sem álltunk volna  a már emlegetett öt évvel korábbi ebédtől (pedig azóta egy szót sem váltottunk).

            - Pekingben az a jó, hogy legalább azon nem kell töprengenie, az asztalfőn ül-e vagy az asztal alján: ott ugyanis kerekek az asztalok. Több ezeréves bölcsesség ez is náluk: helyzete válogatja, lehet eggyel több vagy kevesebb veszélyforrás, hogy legalább az asztal formája nem árulja el rögtön, ki ül a legfontosabb helyen.

            S teljes komolysággal hozzátette:

            - Én mindig igyekeztem elkerülni, hogy a legfontosabb asztaloknál az asztalfőre kerüljek. Talán ezért éltem meg ennyire szép kort, ennyi viharos időben.

            Tény, ami tény: a 82. évében járt, amikor meghalt.

Hangfelvétel: Münnich Ferenc emlékezik (You Tube)

Igyekszem úgy fogalmazni, hogy a lehető legközelebb álljon az igazsághoz, - ami nem könnyű. Akkor sem volt felhőtlen dicsőség, amikor megtudtam, ma meg különösképpen nem az:
Marosán György (1908. május 15. – 1992. december 20.), mondjuk úgy, kedvelt engem, -  ahhoz képest, hogy újságíró voltam. Ezt - maga mondta - egy 1958-ban született cikkemnek köszönhettem, amelyben azt írtam: bolondnak tekintenék nálunk azt, akinek felajánlanak egy lakást, és nem fogadja el.  S hozzátettem: ebben alapvetően különbözik a mai világ (ismétlem, 1958-ról van szó) a régitől, amikor legalább annyian áhítoztak lakásra, mint most, s akkor mégis üresen álltak Budapesten lakások ezrei, mert akiknek szükségük lett volna rá, nem tudták megfizetni.

Marosán - akit akkor, 50 évesen, pályája csúcsán Kádár János hivatalos pártbeli   helyettesének tekintettek - úgy emlékezett (biztosan igaza is volt, miért is ne?), ezt ő mondta akkortájt egy gyűlésen, s örült, hogy visszahoztam nyomtatásban a gondolatát. Én nem vallottam be, pedig fogalmam sem volt az általa mondottakról, legfeljebb „nagy szellemek” gondolatai találkoztak a Magyar Nemzet hasábjain, teljesen véletlenül.  (Megjegyzem: azóta lakásügyben /is/ alaposan visszaköszönt nekünk a történelem.)

Ahhoz ő ragaszkodott, hogy tegeződjük: szerinte a háború alatt találkozott velem először, gyermekkoromban, a Népszava legendás Conti utcai szerkesztőségében, amikor a már „Az Est” nélküli Est lapok nem kevésbé legendás Rákóczi úti „szomszéd várában” dolgozó újságíró apámmal együtt voltunk Szakasits Árpádnál, s ő is éppen ott járt. Akár így is történhetett, ...

Ami nem vitatható, Marosán György kalandos életutat járt be: olyan jófejű, mindig és mindenből tanuló, - és nem utolsó sorban „jó beszélőkéjű” munkás legényként indult, akiről hamar kiderült, fellépésével, kisebb és nagy tömeg előtt elmondott szónoklataival egyaránt olyan érzelmeket, egytértő vagy elutasító indulatokat, sőt cselekvéseket tud kiváltani a közönségéből, mint kevesen.

 Volt, van, lesz is még jó ideig mit vitázni róla: a 20. század magyar történelmének – tetszik, nem tetszik –  egyik megkerülhetetlenül meghatározó személyéről, tetteiről egyaránt.  Születésének századik évfordulóján úgy emlékezett rá a Magyar Narancs, hogy ő volt „a sütőmunkásból lett dalos kedvű mozgalmár, a munkásegység és az 1956-ot követő megtorlás buzgó reklámembere”, aki „nem volt hétköznapi pártfunkcionárius. Pozícióiról való önkéntes lemondása és memoárköteteinek már-már parttalan áradása éppúgy egyedi figurává tette, mint lobbanékonysága és jó svádája. A szocialista korszak figyelemre méltó paradoxonjai közé tartozik”.

Alapigazságnak tűnik, akár paradoxon is: eleve és mindig kommunista volt a szocdemek szemében – és szociáldemokrata a kommunisták számára. Mégis, bár az előbbiek közül sokan „nagyon-nagyon baloldali” kommunistaként emlegették, már 1941-ben bekerült az MSZDP budapesti vezetőségébe. A kommunisták pedig „harsány fellépésű szocdemként” kezelték a háború alatt épp úgy, mint 1945-ben, a két munkáspárt egyesülésekor, sőt 1956 után is.      

Első emlékezetes politikusi akciója, a költő maradványait Budapestre áttelepítő József Attila Emlékbizottság felállítása és működtetése mögött is ott volt 1942-ben a földalatti kommunista párt. A Margit körúti börtönébe is csupa illegális kommunista társaságában került, – de a szociáldemokrata párt hozta ki.
A sors kegyetlen fintorja, hogy Rákosi börtönébe viszont éppen ezzel a kettősséggel vádolták: az államfőként őrizetbe vett, egyszerre jobboldali szocdemnek és „titoista ügynöknek” minősített Szakasits Árpád pere másodrendű vádlottjaként halálra ítélték, s ezt csak   később változtatta életfogytiglanra (nem utolsó sorban az angol Munkáspárt lépett fel az érdekében, Moszkvában) a Legfelsőbb Bíróság. A börtönévek során megőszült Marosán csak 1956 tavaszán szabadult – és tért vissza azonnal a nagy politikába, gyakorlatilag egy időben Kádár Jánossal…

            Marosán Györggyel néhány évvel teljes hatalmi bukása után találkoztam utoljára, a 91-es autóbuszon.  Ő ült mellém: pontosan úgy nézett ki, mint 1962-ben, amikor nagy hírtelen és a hírek szerint hangos ajtócsapással távozott a párt és az ország vezetéséből; s 1965-ben, amikor az MSZMP-ből is kilépett.

- Tudod-e miért rúgtak ki? - kérdezte jó hangosan, minden bevezetés és kertelés nélkül.

            - Olvastam -  feleltem.

            - Nem azt kérdeztem, mit olvastál, hanem azt, tudod-e az igazat.

            - Azt tudom, amit olvastam - ismételtem meg, ami csak többé-kevésbé felelt meg az igazságnak, de mit mondtam volna, hiszen mégiscsak egy autóbuszon ültünk.

            - Hát akkor idefigyelj!  Egyszerűen útban voltam, még a legkevésbé a Kádárnak, de valójában ő sem tudta, mit kezdjen velem. Kellettem nekik, mint volt szociáldemokrata, hát futtattak. Örültek, hogy szónokoltam, mert számíthattak a meggyőző hangomra, örültek, hogy hatással voltam az emberekre. De észre kellett vennem, hogy megváltoztak az idők: az ország meggyőzése helyett visszajött a titkolódzások kora.  Megint egyre többen ültek az ország számára fontos székekbe olyanok, akiknek csak a saját pecsenyéjük fontos, a hatalmuk meg pompás eszköz a pecsenyesütögetéshez. Nekem közben egyre inkább szűkítették a hatáskörömet: egyszerre csak azt vettem észre ott, a Fehér Házban, hogy mindegy, bejárok-e dolgozni vagy sem. Akkor pedig felrobbant a fejemben a bomba, amikor bejött hozzám az Öreg és azt mondta, „emlegetik az elvtársak, hogy nehezen viseled a hivatalos munkák terheit”. Mindent megértettem: már teher vagyok, nem kellek. Ránéztem, felálltam, s mert nem akartam goromba lenni hozzá - ő igazán nem érdemelt volna ilyet tőlem -, szó nélkül kisétáltam az irodámból. És csendesen tettem be magam mögött az ajtót...

            - Ennyi történt, a többi mese habbal - fejezte be, ezúttal is hűségesen a hatásos marosáni stílushoz. Szem- és fültanunk volt a Margit-hídon, a Rómer Flóris utcán, a Szemlőhegyi úton egy autóbusznyi utas.

Az történelem, hogy Kádár Jánoshoz 1962 szeptemberében írta lemondó levelét: „Kettős csapás is ért: az egyik, hogy a Veled való munka és életviszonyom megromlott. Ezt nehezen viselhetem el. A másik, hogy egyes Politikai Bizottsági és Központi Bizottsági tagokkal már sem együtt dolgozni, sem az asztalnál ülni nem tudok... Én, ha kell, tudok harcolni az ellenség ellen! De nem tudok és nem is akarok harcolni a párton belül a rosszindulat és az intrika ellen; olyanok ellen, akik feledve mindazt, ami történt, apró, piszkos intrikákkal összeugrasztják az embereket; s ehhez az utóbbi időben még támogatást is kapnak!"

Politikusi élete után, akkor nem éppen megszokott módon, politikai tabukat döntögető bestseller könyvek szerzőjeként többen olvasták, mint hallgatták korábban a szónoklatait. Az első önéletrajzi írása, a „Tüzes kemence” a 1968-ban jelent meg, az utolsó kettő, „A tanúk még élnek”, majd a „Fel kellett állnom” - 1989-ben. S közben nem mellékesen tenorként énekelt - ahogyan fiatal korában is tette különböző munkásdalárdákban – az ÉDOSZ kórusában. Legendák szerint a kórussal Moszkvában is járt egy olyan hangversenyen, amelyet Brezsnyev is meghallgatott, - aki megismerte és hökkenten rácsodálkozott a karban közreműködő Marosán Györgyre…

Úgy halt meg 1992-ben, s temették el régmúlt idők ellentmondásokkal teli politikusaként, hogy élete végéig letagadhatatlanul hű volt politikai önmagához, - a rendszerváltás alatt és után is.

S talán éppen ez tette feloldhatatlan vitatottságában is hitelesen teljes emberré...

Marosán györgy : Nincs  visszaút (letölthető)  

Nincs visszaút 

A sír utóélete

Immár 40 éve meghalt. Önmagamnak is nehéz bevallanom, soha sem értettem, és most, évtizedekkel a halála után sem értem "azember " Ortutay Gyulát (1910. március 24. – Budapest, 1978. március 22.).



Pedig mindig tiszteltem egyrészt nagy szakmai felkészültségéből született tudósi teljesítményeit, másrészt eszmei világlátásának baloldali következetességét. A néprajz nem az én világom, a folklórt, a népmeséket szeretem, de soha sem próbáltam „szakérteni”. De nyilván volt, van magyarázat arra, hogy e sajátos világban nyújtott kutató, publikáló és elmező munkásságának értékességét igazában azok sem kérdőjelezhették meg, akik bár néprajzi munkásságának egyes következtetéseit vitatták, mindmáig vitára érdemesnek tartják. A nem akármilyen megbecsülést kifejező Baumgarten-díjat először 1936-ban, másodszor 1942-ben kapta meg. /A Baumgarten-díj alapítója és története/

Ami pedig a politikai tevékenységét illeti, a tények - tények. Az a kezdet volt, hogy a szegedi egyetemen   barátságba került baloldali fiatalok egy csoportjával, többek között Radnóti Miklóssal, Tolnai Gáborral, Baróti Dezsővel, Erdei Ferenccel. Már 1930 őszén e kör tagjaként vett részt a falukutatással foglalkozó és annak eredményeit tudományos és képzőművészeti szempontból is feldolgozó Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának alapításában, majd munkájában.
Az ennek a logikus folytatása számomra, hogy a 2. világháború közeledtekor – ezt 2009-ben megjelent legendás, vaskos naplójában is sokszor megismételte -  a legnagyobb hatást Bajcsy-Zsilinszky Endre eszmeisége gyakorolta rá. 1942 februárjától személyes hatására is kapcsolódott be aktívan az antifasiszta, alig pár hónap elteltével betiltott Magyar Történelmi Emlékbizottság, majd a Kisgazdapárt munkájában.

Vagyis tudományos díjakkal épp úgy felvértezte magát már a Horthy-korszakban, ahogyan közéleti tevékenységével is országos ismertséget szerzett. Mindez együtt indokoltan alapozta meg együtt tudományos és politikai karrierjét 1945 után.
Történetesen azt is, hogy kultuszminiszterként az ő nevéhez fűződik 1948-ban az egyházi iskolák államosítása. Viselt is érte – meg politikai tevékenységének minden más állomásáért -  hideget-meleget, átkokat is élete végéig és utána.  Mindezek megítélése természetesen jórészt politikai világlátás dolga volt – és az ma is.

Az „Ortutay serpenyő” humán oldala viszont számomra- világnézet- és rendszerfüggetlen. Soha nem értettem, ma sem értem, hogyan lehetett, egy ilyen intellektussal megáldott tehetséges és okos ember (Rákosi is az ország egyik legjobb koponyájának mondta, „akinél talán csak a felesége, Zsuzsa okosabb”), Radnóti Miklós barátja és Bajcsy-Zsilinszky Endre híve ugyanakkor bizalmasa Kozma Miklósnak, a Magyar Rádió vezérigazgatójának, majd a Gömbös és Darányi kormány belügyminiszterének, aki „gyermekei nevelőjének” tekintette őt. Később pedig magánéletének kacskaringós, a fél főváros nyilvánossága által kísért, diplomáciai   bonyodalmakkal is tarkított menete szinte folyamatosan a pesti utcai pletykák kimeríthetetlen tárháza volt

            „Tutus” - ahogyan környezetében mindenki nevezte - akkor vált szorosabb ismeretségi köröm „legdrágább” tagjává, amikor karrierje csúcsán járt, a 60-as évek első felében. Tudósként akadémikus, egyetemi tanárként az ELTE rektora, politikusként pedig az Elnöki Tanács tagja és a Hazafias Népfront főtitkára volt egy időben, pártonkívüliként, -  az utóbbi sokak által már akkor is megkérdőjelezve, de a nyilvánosság számára mindenképpen.

Én a feleségemmel 1963-ban észak-európai riportútra készültem, s ehhez kértem a segítségét a Magyar Nemzet munkatársaként, hiszen az újság a népfront napilapja volt. A tíz országot átfogó, 7000 kilométeres utazás az akkori, igencsak szűkre szabott devizális viszonyokhoz igazodva szerveződött: a szerkesztőség biztosította számomra a közlekedés költségeit, forintban, a szocialista országokra járó napidíjakat a normáknak megfelelően, s támogatott, hogy a pénzügyminiszter - történetesen Tímár Mátyás -  nekem is, feleségemnek is engedélyezze az akkor éppen bevezetett 70 dolláros „turistapénz” kiegészítését 30-30 dollárral. A magam 100 dollárját és természetesen az asszony minden költségét én fedeztem. Ortutay pedig felvállalta, hogy beajánl a népfront helsinki testvérszervezeténél, a Finn Nép Demokratikus Uniójánál.

            Az eredményre egy rossz szavam sem lehetett. Programokat szerveztek, interjúkat adtak, szaunáztattak - és nem utolsó sorban gondoskodtak a szállásunkról. Csak éppen... Olyan pénzért, ami - finoman szólva - megroppantotta teljes, 200 dolláros nyugati költségvetésünket, holott még előttünk állt a nyugati világból Svédország, Norvégia, Dánia, az NSZK és Ausztria. De hősiesen álltuk a csapást, és - amikor éppen nem látott minket véletlenül vendégül valaki az úton - a szó legszorosabb értelmében kenyéren és vízen éltünk a fejlett kapitalizmusban.

            Hazaérkezésünk után derült ki, mit tartalmazott Ortutay levele Aimo Aaltonnennek, a finn szervezet akkor a világpolitikában nagybetűkkel jegyzett elnökének címezve: azt, hogy az ő közeli barátja (ez voltam én) a Hazafias Népfront befolyásos napilapjának (ez a Magyar Nemzetre vonatkozott, s joggal) vezető munkatársa érkezik hozzájuk, s ezért kér ő tőle ennek megfelelő támogatást a riportút szervezéséhez.  Belátom: miért is gondolhatta Aaltonnen, hogy egy így felvezetett magyar pasasnak, Finnországba, anyagi csőd az Üdvhadsereg szállodaszámlája?

            (Helsinki légi felvételen)

Egy évtizeddel később Tutus derűsen bevallotta: „visszafizette” az adósságát. 1972-ben nemzetközi Herder-díjjal tüntették ki tudományos munkásságáért, s a díjat akkor éppen Olaszországban adták át. Ortutay odarepült - és elvesztek a csomagjai. Az Alitalia pedig ellenőrizte előkelő utasa összes címét és rangját, s úgy döntött, a magyar államfői testület tagjaként a legmagasabb kártérítés jár neki. Megkapta a pénzt - majd váratlanul előkerült a három napos úthoz szükséges bőrönd. Nem kertelek: Ortutay több ezer dollárt volt kénytelen visszafizetni az olasz légitársaságnak. Õ sem kertelt nekem:

            - Tudod, marhára fájt, s ezen az sem segített, hogy rögtön a ti finnországi dollárjaitok jutottak eszembe. Meg az, hogy 1960-ban elfelejtettem odaadni nektek a nászajándékot.

            A nászajándék - csak mellékesen jegyzem meg - egyébként örökre elmaradt. De egy tőle kapott, életre szóló bölcsességgel némileg kárpótolt.  Negyven éves voltam, amikor azt mondta:

            - Eddig azt csináltál, amit akartál, mégis épnek és egészségesnek érzed magad.  Mostantól kezdve viszont, csupán azért, mert belépsz az ötödik x-be, - sajnos, én már kitapasztaltam - bármennyire vigyázol, valamid mindig fájni fog.           

            Igaza lett, - de legalább az utolsó pillanatban megkezdhettem rá a felkészülést...

            2015-ben, születésének 105. évfordulója alkalmából azt írta Ortutay Gyuláról szerkesztőségi   cikkben a „Cultura” nevű, címének megfelelő magazin: „A kor áldozata volt, miközben a rendszer haszonélvezőjeként élt.” A 2009-ben megjelent, több, mint 2000 nyomtatott oldal terjedelmű naplóról pedig: „Naplójával Ortutay felbecsülhetetlen értékű dokumentumot hagyott a jelen korszak kutatóira, de az érdeklődő olvasó is sokat kap: a korrajz, a kor hírességeinek portréi kiváló olvasmányok lehetnek.”

            Magyarán, tetszik, nem tetszik: Ortutay Gyula is – velünk élő történelmünk...

Nincs okom kételkedni abban, hogy Péter János (1910 -1999)   mindig hitt abban, amire vállalkozott, amit tett.
            Meggyőződésem, hogy életét,  felemásra sikeredett életművét  is a jószándék, az ész, az érvek, a párbeszéd erejébe vetett meggyőződése határozta meg. Akkor is, amikor református lelkészként kezdte, majd egyháza püspökeként folytatta. S ez vezérelte a politikába is, a politikában pedig a kádári Magyarország fődiplomatájaként.
Az életútja a nehezen cáfolható bizonyság: valóban reménykedett abban, hogy létrejöhet egy olyan világ, amely az emberekért van, s ami mellé úgy kellett odaállnia, ahogyan - sokak által folyamatosan kritizálva, később nyíltan gyalázva – tette.

Külügyminiszterként már az MSZMP Központi Bizottságának tagja volt az, akit fiatalon, 1945 után, az ugyancsak református lelkészből lett Tildy Zoltán barátjaként és közvetlen munkatársaként „megcsapott a politika”, később pedig felvállalta az „átkos” látványos szolgálatát is.

            Lenyűgöző műveltsége és nyelvtudása egyaránt indokolta, hogy 1946-47-ben tagja lett annak a magyar delegációnak, amelyik végül aláírni kényszerült a 2. világháborút lezáró és gyakorlatilag Trianont megerősítő párizsi békeszerződést. 12 évesen az Amerikai úton, a lakásunkban ültem a szomszéd szobában, amikor újságíró édesapámnak, az akkor gyakran a Kisgazdapárt „szürke eminenciásaként ”  emlegetett Dernői Kocsis Lászlónak  azon háborgott, hogy Mihály román király (akit akkor  még az őrzött még a trónján, hogy - eltérően Horthytól - ő 1944-ben sikeresen szembe fordította Romániát  Hitlerrel) Franciaországban személyesen lobbizik a győztes nagyhatalmak külügyminisztereinél Erdélyért.
            - Tudom, nekünk sokkal nehezebb, de azért csak megpróbálhatnánk - morfondírozott hangosan. -  Van Kodály Zoltánunk, meg ha más nem, legalább Dálnoki Miklós Béla. Ő mégis Horthy tábornokából lett az új Magyarország első miniszterelnöke. Őket kiküldhetné Tildy, és ezt még Rákosinak sem lehetne oka kifogásolni.

            











Együtt felhívták telefonon a köztársasági elnök rezidenciáját, az Esterházy palotát, Péter János után apám beszélt Tildyvel. Amennyit én hallottam, ennyi volt:

            - Zoltán beszél Rákosival, aztán visszahív.

            Tíz perc múlva Péter Jánosnak ez a hite és reménye hamvába hullt. Mint kiderült, Rákosi közben Vorosilov marsallal beszélt, aki a szövetséges ellenőrző bizottság elnökeként  hivatalosan is gyakorolta a békekötés előtt a – finoman fogalmazva – „főhatalmat” Magyarországon. Neki mondta el Tildy, én már hallattakból támadt szomorúságának lehettem a fültanúja:

            - Rákosi közölte az elnök úrral, hogy Vorosilov elutasított minket. A marsall kemény volt, kijelentette, meg ne próbáljuk!

            Péter azért - másokkal együtt -  próbálkozott Párizsban: az eredményt ismerjük és nyögjük...

            Fiatal újságíróként, 1957-tõl néhány éven át, Mikó utcai lakásában roosevelti mintájú „kandalló melletti beszélgetésekkel” próbálkoztunk együtt a Magyar Nemzet karácsonyi számaiban: ő akkor a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke, majd a külügyminiszter első helyettese volt. Már az első alkalommal, alig egy évvel 1956 tornádója után megkérdeztem „sub rosa”: miért vállalta el a hivatalt? Meglepett a válaszával.

            - Kádár János ugyanezt kérdezte a parlamenti irodájában, amikor mások szóba hozták a nevemet. Azt feleltem, amit neked: sokakkal ellentétben én hiszek abban, hogy Magyarországot éppen most nem hagyhatjuk lesöpörni a világ térképéről.             

Majdnem egy évtizeddel később, amikor már külügyminiszterként 1966-ban beválasztották az MSZMP Központi Bizottságba, megismételtem a kérdést pekingi nagykövetségünk kertjében, akkor a pártban vállalt szerepéről: miért vállalta? Feleletének őszinteségében akkor sem volt okom kételkedni.

            - Tudod, hiszek abban a világban, amiért élni akarok, és ahhoz ott kell lennem, ahol a legtöbbet tehetek érte – mondta nagyon halkan, mivel itt nem csak a Monarchiától örökölt öreg épület falainak, de a parkot övező   kerítéseknek is füle lehetett. Talán ezért még ennél is halkabban tette hozzá:

            - És mélyen hiszem, hogy ebben az Isten sem talál kivetnivalót. Ezt is megmondtam Kádárnak.

Voltak illúziói, nem is akármilyenek. Személyesen tanúsíthatom: a vietnami háború idején átutazóban Hanoiba és onnan hazafelé kétszer úgy állt meg Pekingben, hogy a feszült ideológiai és immár állami kapcsolatok dacára a kínai külügyi hivatalosság nem kerülhette meg a vele való találkozásokat.

Azt remélte, hogy a kis Magyarország első számú diplomatájaként tenni tud valamit, hogy a két egymásnak feszülő óriást, a szovjeteket és a kínaiakat közelebb hozza egymáshoz. A kilátástalan helyzetben sem hitte, hogy lehetetlenre vállalkozik.
Évekkel később tudtam meg tőle: azzal szállt fel hazaúton Pekingben a Moszkvába induló repülőre, hogy előtte a Tiltott városban azt mondták neki Csou En-lajra hivatkozva, „ők készek a szelídebb szavakra, ha a Kremlben is ugyanazt akarják”. Mire megérkezett a seremetyevói repülőtérre, ott már Brezsnyev goromba „nem”-je várta, Budapesten pedig maga Kádár figyelmeztette: „A tigris és a medve marakodásakor nekünk  arra kell  vigyáznunk, hogy mi ép bőrrel megússzuk”.

Aztán kitört Mao kínai „kulturális forradalma...

 Nem titkolta a szomorúságát, hogy eredménytelenül, kis porszemként próbálkozott a viharos szembeszélben. Mégis folytatta: közvetítőként keresett kapcsolatot az Egyesült Államok vezetőivel a béke megteremtése érdekében, de fokozatosan kiderült, hogy ez a kezdeményezése sem kapott támogatást Vietnam és annak egymással is marakodó nagy szövetségesei részéről. Sőt, ma már ismert, hogy ez – a korszakban meglehetősen szokatlan módon – tulajdonképpen egyéni kezdeményezése volt, ami így csak kudarc várhatott. Erről a tervéről egyébként Radványi János -  aki nem sokkal később, 1967-ben politikai menedékjogot kért Amerikában – washingtoni ideiglenes ügyvivőként is úgy tájékoztatta az Egyesült Államok illetékeseit, hogy a magyar külügyminiszter csak a saját szakállára igyekszik „közvetíteni”. De – nem mellékesen -  ez sem gátolta meg Péter Jánost abban, hogy megfogalmazzon egy dunai konföderációs tervet is, ami kiváltotta a Szovjetunió ellenérzéseit. Ma tudjuk: ezek a lépései alapozták meg azt, hogy 1973-ban eltávolították a külügyminiszteri székből és a diplomáciából.

 Ez után – bár 1988-ig tagja maradt a KB-nak és 1982-1987 között a Magyar Politikatudományi Társaság elnöke volt – gyakorlatilag eltűnt a politikai színtérről, a nyilvánosság elől. Úgy tudom, mindmáig, saját kívánságára tartották szigorú titokban a halálát, temetését 1999-ben, és nem akarta semmiféle nyilvánosságát az életútjának.

Karakterisztikus ecsetvonásaként egy megcsorbult reményekkel, illúziókkal teli életnek, - és annak a keservesen nehéz évszázadnak, amellyel egyidőben búcsúzott el…

Az égi, földi megbocsátásoknak és feloldozásoknak megkülönböztetett hely jutott családi legendáriumokban, s ahogyan illik, egyházi személyekhez kötődnek. Történetesen katolikusokhoz, - és hol derűsen, hol szomorúan…

            A derű Balogh páter (1894-1976) személyéhez kötődik.  Aki ismerte egyházban és politikában, egyaránt csak „páter” néven emlegette, s néha talán el is felejtette, hogy a keresztségben az István nevet kapta. Az élete pedig – felszentelt papként és maga teremtette politikusként egyaránt –  úgy tette méltán agyonvitatott részévé a magyar 20. századnak, ahogyan ennek a sok nemzedéket átfogó korszaknak az egész történelmében mindmáig több a kérdőjel, mint a kijelentő mondat.    

1944 novemberében Szeged-Alsóközpont katolikus plébánosaként csöppent bele egyenesen a Horthy-korszakot követő új politika kellős közepébe, a kisgazdapárt színeiben, ahol a várost felszabadító szovjet hadsereg felfedezettjeként bukkant rá a kommunista Révai József, a parasztpárti Erdei Ferenc közbejöttével. Ez pillanatok alatt a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, sőt az ideiglenes kormány miniszterelnökségi államtitkári székébe röpítette (ha lehet röpítésről beszélni egy másfél mázsácskát nyomó férfiúról). Ebben a rangjában Vörös János honvédelmi miniszter és Gyöngyösi János külügyminiszter mellett õ készítette elő és írta alá a szövetséges hatalmakkal 1945 január 20.-án Moszkvában az akkori szövetséges hatalmak részéről Vorosilov marsall által szignált hivatalos fegyverszüneti megállapodást. Ez az akció emelte őt l947-48, a hatalmi fordulat évei után is épp úgy a „politikailag érinthetetlenek” kasztjába, mint a később a magyar-szovjet barátsági szerződést miniszterelnökként szignáló Dinnyés Lajost.
A páter kimondatlanul ennek köszönhette politikai túlélését. Az 1946-ban kikiáltott   köztársaság többpártrendszerének egyik megbontójaként ugyanis - jobbról -   1947-ben megalapította a nyíltan ellenzéki, kérészéletű Független Magyar Demokrata Pártot, s ezzel (érthetően) csúcsra vitte Rákosi vele szembeni, korábban sem túlzottan titkolt ellenszenvét. Mégis,  a legsúlyosabb sérelem, ami a törvénytelen perek első éveiben   érte, hogy az 1949-ben megalakított Népköztársaság első Elnöki Tanácsának tagjaként „száműzték” a nagypolitika peremére. Igaz, 1951-ben végül kénytelen volt végleg kivonulni a politikából, hogy újból lelkészkedésre adja a fejét - haláláig...

            Az én történetem Balogh páterrel alapjában politikamentes, 12 éves gyerekként éltem meg.  1947-bõl való, amikor Kovács Bélát követte a kisgazdapárt főtitkári tisztségében, annak letartóztatása és Szovjetunióba hurcolása után. A párt sajtófőnökeként ott dolgozó apámmal jöttem kifelé Semmelweis utcai székházából, amikor furcsa látvány fogadott: a szélte-hossza egyforma, szupernehézsúlyú páter hátsó fele egy aprócska fekete Renault kocsi ajtajából.

            Kiderült: valahol elveszett a méreteihez igazított hivatali autója, de Balogh ragaszkodott hozzá, hogy mégis elindul. Megpróbálta hát betuszkolni magát egy éppen ott parkoló, a mini Fiatok és kis Polskik méreteihez hasonló nagyságú, abban az időben egyébként Pesten taxiként is használt pöttöm kocsiba. Előbb - magyarázta a ház portása - megkísérelte jobbról, aztán balról, de hiába, a pocakja nem fért át az ajtón.  Végül nekidurálta magát, s fejjel előre indult neki a harmadik menetnek. Ez végképp nem sikerült: úgy beszorult, hogy se előre se hátra. Ekkor érkeztünk oda mi. Én meg - hogy stílszerűen fejezzem ki magam – „isteni sugallatra”, anélkül, hogy egyetlen szót szóltam volna bárkinek, odaléptem hozzá, megragadtam a hátsó felét és egyetlen mozdulattal kirántottam. Sikerrel. Õ fenékre ült, én bemutatkoztam, mintha mi sem történt volna, apám meg tiszteletlenül megkacagta a jelenetet. A páter pedig a szívembe zárta magát: ugyanis az általam várt dühöngés helyett nevetésben tört ki.

            - Jó erőben vagy fiam - mondta, amúgy a járdán pihegve - És ugye, katolikus?

            - Római katolikus - feleltem. Mire õ:

            - Akkor én most a jócselekedetedért feloldozlak a legközelebbi bűnöd alól. Áldásom rád!

            Hosszú évekkel később, a belvárosi Szent Mihály templomban – ott lelkészkedett -   ő emlékeztetett a különös feloldozásra, egy orgonakoncert szünetében…

                                                           x x x

Horváth Richárd (1906 – 1980) is politizáló pap volt a viharokban gazdag 20. század magyar „színpadján”, s ahogyan kivétel nélkül az összes többit, őt is vegyesen szidta-dicsérte érte az egyház épp úgy, mint az, amit közvéleménynek szokás nevezni.
Egy vitathatatlan, „békepapként” megismerte az ország, s ebben a minőségében kezelte őt hol így, hol úgy a Vatikán is, attól függően, hogyan alakultak a Szentszék és Magyarország, nem utolsó sorban pedig a  pápa és  Kádár János kapcsolatai. Én meg kollégaként is számon tarthattam: egyéb vallási és világi címei, beosztásai mellett évtizedeken át főszerkesztőként jegyezte a Katolikus Szó című lapot és - amikor ott dolgoztam - tagja volt a Magyar Nemzet szerkesztő bizottságának is.

            Számomra a legfontosabb, hogy amikor szükségünk volt rá, akkor bizonyította: emberi érzésekkel a szívében szolgálta Istenét. Kálmán nagybátyám - édesapám testvére - halála adta a szomorú alkalmat erre a tanúságtételre.

            Tény: egyetlen unokahúgom édesapjának az élete nem volt éppen egyhangú. Római katolikus papként kezdte, még a húszas években szerelmi okból „kiugrott a reverendából”, megházasodott, elvált, másodszor is megnősült. Második felesége éppen az unalmasnak éppen nem mondható 1944 júliusában szülte meg a lányukat, Julit, akivel - ez fontos mindkettőnknek - eredendően testvérekként tekintjük egymást, sajátos szállal köt össze minket mindmáig egyke voltunk, „bátyókám” és „húgocskám” a viszonyunk, a térben és időben egyaránt végtelenül hosszú Budapest - Sydney távolság ellenére.  Kálmán bácsi 1963-ban hirtelenül halt meg, igazi civilként (egyházilag nézve is):  élete végén könyvelő volt az egykori esperes-plébános.

            S éppen ez nem felelt meg annak a plébánosnak - nem szívesen használnám rá a szememben megtisztelő hivatást jelentő lelkipásztor kifejezést, legfeljebb hivataloknak mondanám, annak is a legrosszabb fajtájából -, akinek lakóhelye szerint feladata lett volna élete végéig gyakorló hívő nagybátyám méltó végső nyugalomra helyezése.

            - Nem temetem el, bűnben élte le az életét -  ezzel utasította el éppen özveggyé lett Gizi nénémet, halálos döbbenettel tetézve ezzel annak mély gyászát. Kétségbeesetten hívott fel telefonon, soha nem felejtem el a szavait:

            - Te mégiscsak az ország egyik legfontosabb újságjánál dolgozol, csak el tudod intézni, hogy úgy temessék el a nagybátyádat, amint illik és mindig kívánta.

            - Megoldom - feleltem, bár nagyhírtelen fogalmam sem volt, hogyan. Töprengésemben jutott eszembe Horváth Richárd. Ő akkor a patinás belvárosi Ferences templom igazgatója volt. Megkönnyebbültem, amikor megismertem a hangját a vonal másik végén. Elmondtam, mi történt, õ   egyszer sem szakított félbe, s a végén is csak annyit mondott.

            - Értem, értelek. -  Aztán hosszú másodpercekig hallgatott. Végül megszólalt. Nagyon lassan, nagyon megfontoltan egyetlen kérdést tett fel, de azt kétszer is:

            - A nagybátyád ugye a halála előtt megbánta minden bűnét? Ugye megbánta?

            -  Megbánta - feleltem pillanatnyi habozás nélkül.

            - Én is úgy gondolom. Akkor eltemetem, én temetem el, római katolikus szertartással...                

                Kocsis Kálmán így immár feleségével, született Alnoch Gizellával együtt nyugszik az Óbudai-temetőben. Néha talán van mit megbeszélniük a mennyben Horváth Richárddal... 

A történelem hivatásos tudósainak sem könnyű hiteles pontossággal megfogalmazni, mi volt Dobi István (Szőny, 1898. december 31. – Budapest, 1968. november 24.) tényleges helye, valóságos szerepe a nemzet közös múlt évszázadának azokban az évtizedeiben, amelyek kiírhatatlan részét alkotják nemzedékek történetének. Magam pedig, aki csak élete morzsáinak voltam a tanúja, meg sem próbálkoznék ezzel…  

Ami tény: csaknem négy évig (1948 - 52) az ország miniszterelnöke volt, másfél évtizeden át (1952 - 1967) pedig az Elnöki Tanács elnökekének, államfőként az ő nevével kezdődött a mindenkori hivatalos protokoll lista. De főként: cselekvő részese lett mindannak, amit a 2. világháborút követő legújabb kor – finoman posztján szólva is zűrzavaros - magyar történelmének nevezünk, benne 1956-ot is. Még hadifogságban volt, amikor abban a reményben, hogy hazakerül, távollétében beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjai közé.

Különböző időpontokban megtett politikai lépései indítékainak, következményeinek megítélésében gyakran igen; emberi jó szándékában, elkötelezettségeinek hitelességében, köztük életre szóló parasztsághoz kötődésében viszont sose kételkedtem. Ebben azok a lépései játszották nálam a döntő szerepet, amelyekkel akkor, amikor megtette azokat, biztosan nem juthatott előnyökhöz. Azzal például aligha, hogy 1937-ben – ő mondta így – „balra” átlépett a szociáldemokratáktól a Kisgazda Pártba, mert úgy látta, ott többet próbálnak tenni a szegényparasztokért. 1944-ben pedig azt, hogy keretlegény volt egy munkaszolgálatos század mellett, lehetőségként használta fel arra, hogy annyi embert menekítsen el büntetőszázadokból, amennyit csak tudott; ezt a tényt azok is csak bizonytalankodva kérdőjelezgették meg, akik nem szerették vagy lenézték, -  holott sokan voltak ilyenek.

    Mit tartott saját szerepéről, azt az ELTE újságíró szakos hallgatójaként az államfői ZISZ-ben hallottam, a hazai politikai összevisszaságok egyik jellegzetes évében, 1954-ben. Talán nem is tudta, de ha tudta, nem zavarta, hogy odafigyelek a nagy kocsi pótülésén, amikor erről beszélt. Az országosan ismert kisbéri tsz-ben, s annak nem kevésbé híres, erre a tisztre szokatlan külsejű, kis termetű, púpos elnökénél, Hodek Józsefnél vendégeskedett, aki -  talán, hogy kárpótlást szerezzen a testi hátrányokért - legalább kétszer járult az Úr elé, amikor az észért lehetett nála sorba állni.  Apám a „friss levegő miatt” vitt magával az útra, amire Dobi – a háború előtti időkig visszanyúló barátságuk okán -  őt is elhívta. Jutott is a vidék frissességéből bőven, amikor megnéztük a szövetkezet ménesét, amihez egy szürke csacsi is tartozott. Hodek elmagyarázta, mire kell a szamár a lovak között.

            -  Mert a lovak szeretik. Ha meglódul a ménes és rohanni kezd, a szamár is megy velük. De mert gyorsabban elfárad, mert rövidek a lábai, egy idő múlva megáll. Amikor ezt a ménes észreveszi, a lovak is lefékeznek, majd visszaballagnak a csacsihoz.

            Dobi erre emlékeztetett hazafelé az autóban.

            - Azt hiszem, én vagyok a magyar politikában az elfáradásra hajlamos szamár. Igaz, nem mindenki van rám tekintettel, aki észreveszi, ha értelmetlennek tartom a rohanást. De azért próbálkozom.

Dobi jelentkezései újságíró apámnál, Dernői Kocsis Lászlónál sajátos módon mindig valami olyat jeleztek, ami fontos volt az országnak.

        Különböző időpontokban megtett politikai lépései indítékainak, következményeinek megítélésében gyakran igen; emberi jó szándékában, elkötelezettségeinek hitelességében, köztük életre szóló parasztsághoz kötődésében viszont sose kételkedtem.

Ebben azok a lépései játszották nálam a döntő szerepet, amelyekkel akkor, amikor megtette azokat, biztosan nem juthatott előnyökhöz. Azzal például aligha, hogy 1937-ben – ő mondta így – „balra” átlépett a szociáldemokratáktól a Kisgazda Pártba, mert úgy látta, ott többet próbálnak tenni a szegényparasztokért. 1944-ben pedig azt, hogy  behívott katonaként keretlegény volt egy munkaszolgálatos század mellett, lehetőségként használta fel arra, hogy annyi embert menekítsen el büntetőszázadokból, amennyit csak tudott; ezt a tényt azok is csak bizonytalankodva kérdőjelezgették meg, akik nem szerették vagy lenézték, -  holott sokan voltak ilyenek.

    Mit tartott saját szerepéről, azt az ELTE újságíró szakos hallgatójaként az államfői ZISZ-ben hallottam, a hazai politikai összevisszaságok egyik jellegzetes évében, 1954-ben. Talán nem is tudta, de ha tudta, nem zavarta, hogy odafigyelek a nagy kocsi pótülésén, amikor erről beszélt. Az országosan ismert kisbéri tsz-ben, s annak nem kevésbé híres, erre a tisztre szokatlan külsejű, kistermetű, púpos elnökénél, Hodek Józsefnél vendégeskedett, aki -  talán, hogy kárpótlást szerezzen a testi hátrányokért - legalább kétszer járult az Úr elé, amikor az észért lehetett nála sorba állni.  Apám a „friss levegő miatt” vitt magával az útra, amire Dobi – a háború előtti időkig visszanyúló barátságuk okán -  őt is elhívta. Jutott is a vidék frissességéből bőven, amikor megnéztük a szövetkezet ménesét, amihez egy szürke csacsi is tartozott. Hodek elmagyarázta, mire kell a szamár a lovak között.

            -  Mert a lovak szeretik. Ha meglódul a ménes és rohanni kezd, a szamár is megy velük. De mert gyorsabban elfárad, mert rövidek a lábai, egy idő múlva megáll. Amikor ezt a ménes észreveszi, a lovak is lefékeznek, majd visszaballagnak a csacsihoz.

            Dobi erre emlékeztetett hazafelé az autóban.

            - Azt hiszem, én vagyok a magyar politikában az elfáradásra hajlamos szamár. Igaz, nem mindenki van rám tekintettel, aki észreveszi, ha értelmetlennek tartom a rohanást. De azért próbálkozom.

Dobi jelentkezései újságíró apámnál, Dernői Kocsis Lászlónál sajátos módon mindig valami olyat jeleztek, ami fontos volt az országnak.

           Egy ritkán publikált kép: A képen: (ülnek) Dobi István, Zsedényi Béla, Tildy Zoltán, Szakasits Árpád, Rákosi Mátyás, (állnak) Gyöngyösi János, Ries István, Bán Antal, Keresztury Dezső, Rónai Sándor, Nagy Imre, Gerő Ernő. 
1948 decemberében  - ez  "hivatalosan" a fordulat éve (mások szerint  valójában már 1947 annak volt tekinthető) - azzal hívta apámat, hogy „baj van”: Nyárádi Miklós kisgazda pénzügyminiszter disszidált, és Rákosi sürgősen találkozni akar vele, s ő ezért aggódik. Kiderült, joggal: a már akkor is miniszter Dobit arról tájékoztatta, hogy „egyetértésben a szovjetekkel” le kell váltani „az egyébként rendes, de gyenge” Dinnyés Lajos miniszterelnököt, „mert ez nemzetközileg így szokás”, és nem látnak más lehetőséget, mint azt, hogy Dobi kerüljön a kormány élére. „Így nincs szükség különösebb magyarázkodásokra”.

            1952-ben szinte kísértetiesen ugyanez történt. Akkor közölték vele, hogy Rákosi átveszi a miniszterelnöki posztot is, s „ugyebár kormányfője csak egy van az országnak”.  Ekkor ajánlották fel neki az Elnöki Tanács elnöki tisztét.                       

            Kiderült, 1953 augusztusában azért akart azonnal találkozni apámmal, mert Nagy Imre közölte vele, friss miniszterelnökként nyaralni hívták a Krimbe, és ő úgy gondolta, nem tehet mást, elmegy. Dobi István lebeszélte őt, - de elutazott. Ma tudjuk: az invitálás   mögött Rákosi újra kezdődő moszkvai intrikái álltak, s a pártfőtitkár abban a pillanatban megkezdte itthon a júliusban megválasztott új kormányfő és programja fúrását - eredménnyel.

            De közben is voltak sürgős megbeszélnivalóik, hol sorozatos letartóztatások és politikai perek miatt, hol tsz-ügyekben, vagy Dobi által általa tapasztalt gazdasági és nemzetközi gondok megvitatására. Ilyenkor apám vagy leült az írógép mellé és írt, vagy megvárta, míg érte jött az elnöki nagy autó, hogy aztán órákon át beszélgessenek. Ezekről, hol mesélt valamit, hol nem: azt, hogy Dobi miniszterelnök lesz, például előbb hallottam, mint a felmentésére váró Dinnyés. Ahogyan én például tudtam, mivel fenyegette meg Rákosit Beríja 1953-ban, míg az MDP Központi Vezetőségét „elfelejtették” tájékoztatni erről.

Rákosi Mátyás (magyarul 1997-ben megjelent) könyvében egyébként leírta, hogy többek között éppen apám miatt nem örült, amikor Sztálin halálát követően, 1953 júniusában a   küldöttség tagjaként Dobit is meghívták Moszkvába, oda, ahol az új vezetés „megtáncoltatta” Rákosit. „Mindenki meg volt lepődve, hogy Dobit is hívták, holott hivatalosan nem is volt a párt tagja, s minden jó tulajdonsága dacára tudtuk róla, hogy nem nagyon titoktartó, s környezetének, amelyben elég sok kétes elem volt, mint Dernői Kocsis, Dancs újságírók és hasonlók, mindent el szokott mondani...”

            Ma már bevallhatom: Rákosinak ez esetben igaza volt. Dobi elmondta Dernői Kocsisnak, ő meg az akkor 18 éves, politikával az élet által már „erősen mérgezett” fiának: Beríja, a KGB-főnök a szemébe üvöltötte a Kremlben Rákosi Mátyásnak, hogy „ha keresztbe tesz Nagy Imrének, kettétörjük a gerincét”.

            Az más kérdés, hogy Rákosi ugyan keresztbe tett, a gerincét viszont  Beríja nem törte ketté: mire meg kellett volna ezt tennie, őt már kivégezték árulás vádjával. Igaz, mintha akkorra Hruscsov és a többiek is elfeledkeztek volna arról, mit ígértek Rákosinak.

            És jött 1956…

November 2.-án este szólt nálunk a telefon, s a kialakult „válság házirendnek” megfelelően én vettem fel a kagylót. Köszöntem, és bemondtam, ki vagyok. 

            - Tildy Zoltán beszél. Apádat szeretném megkérdezni, nem tudja-e véletlenül, hol van Kádár János?

            Nem tudta.

     Ahogyan akkor sem, amikor pontosan 24 órával később, november 3.-án este ugyanezen a telefonon Dobi István kérdezte ugyanezt:

            - Nem tud apád valamit Kádár Jánosról?

            De azt javasolta az elnöknek, maradjon benn a Parlamentben, mert az biztonságosabb, mint otthon...

    Dobi István újságírói munkámban egyszer segített. 70. születésnapja alkalmából kitüntették az 1887-ben született Grősz József kalocsai érseket, aki Mindszentyt követte a katolikus püspöki konferencia elnöki posztján. Ezt a Vatikán sem kifogásolta.  (Grősz korábban az ötvenes évek  egyik legnagyobb koncepciós perének  vádlottja volt.) Én a Magyar Nemzet képviseletében vettem részt a ceremónián az Országház Munkácsy-termében, azzal a feladattal, hogy készítsek vele interjút. A kitüntetés átvétele után Dobival és másokkal illendően leültek egy pohár borra. Ekkor lépett hozzájuk Vágó Tibor, MTI tudósítója, s jó napot kívánva, minden teketóriázás nélkül nyilatkozatot kért az „érsek úrtól”. Az felnézett a megszólításra, de csak annyit felelt:

            - Nem.

        Én úgy tettem, mintha a közelben sem lettem volna, és elosontam az óriási terem legtávolabbi sarkába. Néhány perccel később azt láttam, hogy az elnök magához intette Gálnét, a titkárnőjét, és valamit súgott a fülébe. Ő aztán odajött hozzám, és azt mondta:

            - Dobi elvtárs azt tanácsolja, most menjen oda Grősz érsekhez és úgy viselkedjen, ahogyan egy főpap elvárhatja.

            Gondolkoztam egy kicsit, az illemet tudom, meg Mindszenty meg is bérmált. Hát odaléptem az asztalhoz, mire csend támadt, Dobi meg felnézett rám. Így az érsek is.

        - Dicsértessék, excellenciás uram - szóltam igen tisztességtudóan, mire ő:

            - Mindörökké. Mit szeretnél, fiam?

      - Azt a feladatot kaptam Mihályfi főszerkesztő úrtól, hogy átadjam szívből jövő gratulációját és jókívánságait.  

        Itt szünetet tartottam, ő barátságosan megköszönte és viszonozta a jókívánságokat. Mély lélegzetet vettem és megkockáztattam a folytatást.

            - Arra is kéri főtisztelendőségedet, hogy mondjon néhány szót a Magyar Nemzet olvasóinak. Nagy megtiszteltetés volna számukra.

            Ezen elgondolkozott, nyilván tudta, kik olvassák ezt a lapot. Meg is született a nyilatkozat, egyébként a háttérben jegyzetelő munkatársa jóvoltából, az MTI is közölte. Én megköszöntem, Grősz bólogatott, Dobi meg egy szikrányi kacsintással - a helyzethez illően szólva -  kegyelemben elbocsátott.

Őszintén sajnálom, hogy  Dobi István sértett emberként halt meg 1968-ban, röviddel azután, hogy (1967) államfőként nyugdíjazták. Nyílt titok volt, miért: mezőgazdasági ügyekben rendszeresen vitázott Kádárral, akiről úgy érezte, félreismerte a parasztságot.          

Akkor találkoztam vele utoljára, amikor nyugdíjasként, már szinte mindenkivel és alighanem önmagával is haragban állt.  Pekingi MTI tudósítói megbízásomból átutazóban voltam Belgrádba, az új posztomra. Betegen is érdekelte: mi történik a szemtanú szemével, a „kultúrforradalmi” Kínában.  A visszavonulása - visszavonultatása csak néhány mondatban került szóba. Akkor és ott fogalmazta meg, számomra teljesen váratlanul:

- Belül légy bátor mindig, amikor kell, mert az akkor is erőt ad neked, ha mások soha sem veszik észre.

S bár lemondóan legyintett hozzá, - mintha élete magában rejtett filozófiáját hallottam volna ott tőle…