Szalai Pál, osztálytársam volt a Szent István Gimnáziumban:
Most, október 27.-én lenne 82 éves, 3 nappal előzött meg ezen a világon.
De ez a magányos gondolkodó, az emberi jogok harcosa, öngyötrő humanista szociáldemokrata, méltatlan módon korán, már 68 évesen meghalt. Ahogyan múlnak az évek, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, mekkora űrt hagyott maga után.
Valljuk be, legalább utólag: kevéssé ismertük, nem eléggé becsültük. Engem is ezért gyötör – már későn - a lelkiismeret.
Hitelesen, pontosan jellemezte saját magát, történetesen a „Beszélő” oldalain, egy olyan írásában, amelyben egyébként azon kesergett, hogy egy gyermekkortól való jó barátról tudta meg a rendszerváltozás után: ő jelentett róla az illetékeseknek évtizedeken át…
http://beszelo.c3.hu/cikkek/sz
„Én ,balközepes’ ember vagyok. Nem hiszem, hogy a ,bal-jobb’ kategóriapárt a politikában meg lehet haladni. Az 1989 óta eltelt idők sem erre mutatnak. A balközepes azt vallja (és ennyiben összhangban van a kereszténységgel), hogy az ember alapvetően jó ,anyagból’ van gyúrva, de a rossz társadalmi szerkezetek megrontják: ezeket kell mindenekelőtt úgy változtatni, hogy az embereket hagyják jobb (pluralisztikusabb, de egyben szolidarisztikusabb) irányba fejlődni. A ,jobbközepes’ szerint az ember önző, sőt agresszív, csak erős kézzel (de miféle kiválasztottak erős kezével?) lehet megfékezni. A szélsőjobbos szerint éppen a legrosszabb ösztönöket kell „a nemzet” érdekében kiaknázni.”1956-ot és a rendszerváltást és azt, ami azóta történt – ahogyan mindent - „Szalai módon” helyezte el a történelemben. A „Csakazértis” folyóirat „Se Chicago, se Pusztaszer” címmel, a halála után az ő emlékére 2004 januárjában szerkesztett különszámában leltem rá. Az a sors sajátos fintora – azon túl, amennyire jellemzi az érintett személyiségét, - hogy ez volt az első könyve és egyben posztumusz gyűjteménye lett az egész életében szorgosan író Szalai Pálnak.
„Szól, szól a harang Nagy Imre sírja mellett - adj, Uram örök nyugodalmat neki és az örök világosság fényeskedjék neki (de hát találhat-e nyugalmat?) Vitatkozhatunk róla – miért is ne? De egy bizonyos, emberkínzó korszakok után megbékélést és kiengesztelődést akart. Mi is azt akartunk – vetésünkből sajnos mérgezett termés fakadt.”
Maga írta, 2003 októberében, alig két hónappal a halála előtt, hogy álláspontja szerint „a szocialista perspektíva elvetése demoralizálja a társadalmat.” És ez a tanulmánya történetesen a napjainkban is gyakran emlegetett ’56-os miniszter, Bibó István gondolkodását, életútját elemezte.http://gondolkodokarc
„A szabadság a társadalom életének csupán egyik, bár legfontosabb aspektusa. A társadalmi szolidaritás, a társadalmi igazságosságra való törekvés a társadalom életének nélkülözhetetlen eleme. Ha a gazdaságot odadobjuk a gátlástalan szabad verseny fétisének, a társadalomban a legnagyobb igazságtalanságok jönnek létre. Ha ezeknek baloldali, a társadalmi igazságosságot megcélzó bírálata elől elzárják az utat, megjelenik a jobboldali bírálat: a szocializmus és a liberalizmus elleni támadás a nemzet és az intézményes vallásosság ,értékei’ nevében. Ezek azonban nem valós értékek: nem a társadalom valóságos reformjára irányulnak, hanem csupán valami ködös és agresszív ,életérzés’ elterjesztésére. Ez kizárja a tisztességes vitát.”Gondolkodást hitelesen, pontosan tükrözi, amilyennek éppen akkor látta, és amitől abban a történelmi pillanatban féltette Magyarországot.
„Mindettől ma nagyon messzire vagyunk. Egy embertelen vadliberalizmus és egy, a fasizmusig elnyúló ,keresztény-nemzeti” gengszterizmus küzdelmének vagyunk tanúi. Ez a Magyarország száműzte a szocialista perspektívát, szellemileg száműzte Bibót, és ne adja Isten, hogy megint csak valami súlyos megrázkódtatás tudja a züllésből kirángatni. Ehhez kell hozzátennünk, ami azóta, az elmúlt több, mint egy évtizedben történt…”
Kende János történész egyetlen mondatban foglalta össze a személyiségét: „Szalai Pál szellemiségében, cselekedeteiben a magyar progresszió legszebb hagyományai öltöttek testet.”
Hanti Vilmos pedig harcoló társaként és sok írásának szerkesztőjeként írt róla, már halála után. „Humanista, szociális demokrata tanácsait még mindig nem késő megfogadnunk. Talán mindent elölről kellene kezdenünk, ahogy ő is szerette volna, legalább is lelkünkben mindenképp…” Akár hozzátehette volna ehhez az írásához is, hiszen azóta is sokfelé hirdeti itthon és szerte a világban: „Az antifasizmus nem jobb- vagy baloldaliság kérdése, hanem egy humanista életút”.
Csak későn, a halála után ébredtem a tudatára annak: a sors ajándékaként kellett volna örülnöm, hogy Szalai Pali 4 éven át osztálytársam volt a Szent István Gimnáziumban.
De nem tettem! Ezért is vallom be most, hogy magamra is érvényesnek tekintem a felelősséget a szomorú igazság miatt: mindmáig egyike azoknak, akit soha sem tiszteltünk eléggé.
Van mit pótolnunk, – főként a magunk érdekében…
Függelék:
Szalai Pál cikke a Csakazértis nevű szociáldemokrata lapban 1991. októberében