Ketten tizedesként – Veres Péter és én…

Veres Péter, iró, hadügyminiszter (1897-1970)

Öt éves NDK- nyugat-berlini küldetésem idejére esett a Varsói Szerződés egyik, az NDK területén megtartott összevont nagy hadgyakorlata. Ebbe csöppentem bele, számomra meglepő módon.
Máig sem tudom, mennyire fér ez bele a katonai rendbe, de úgy lettem - minden formális  behívás  mellõzésével - a hadgyakorlatra kivezényelt magyar sajtós csoport vezetõje azon a címen, mert ismertem a helyi viszonyokat, hogy errõl berlini nagykövetségünk tájékoztatott, egy otthonról érkezett távirat alapján.  Kiegészítésként közölték, hogy errõl értesítették az NDK nemzetvédelmi minisztériumát is, amely felveszi velem a kapcsolatot.

            Ez a kapcsolatfelvétel - az illendõség és (gondolom) az NDK-s nemzeti néphadsereg, s a   VSZ szabályai szerint - meg is történt, a   minisztérium központi épületében, Strausberg városkában, 20 kilométerre Berlintõl keletre.   Berlinben ugyanis (ez egyébként Nyugat-Berlinre is érvényesnek számított) - a város formálisan az újraegyesítésig érvényes, de a valóságban évtizedeken át be nem tartott különleges státusza miatt - tilos volt német katonai erõt tartani. Ebbõl az 1945-ig visszavezethetõ  rendelkezésbõl az NDK - érdekes módon - betartotta, hogy a Nemzetvédelmi Minisztériumának központját vidéken építette ki, de rendszeresen katonai díszszemléket tartott a Karl Marx-Allén, és a Szovjetunióval közösen minden alkalommal elutasította az ezért járó menetrend szerinti nyugati tiltakozásokat. A minisztériumban igencsak megbecsülve  éreztem magam, mert az elsõ perctõl kezdve minden katona, függetlenül a rangjától, feszesen tisztelgett, úton, útfélen,  folyosókon. A kisérõ tiszt végül, sokadik kérdésemre   kibökte:

            - Önnek azért tiszteleg mindenki, mert civilben hozzánk csak nagyon fontos elvtársak járnak.

            Szinte beláthatatlanul hosszú tanácsteremben igazított el sokunkat egy NDK-s generális a tervekrõl és a speciális sajtós feladatokról.  Rajtam kívül mindenki egyenruhát viselt, német és szovjet tábornoki, lengyel, cseh stb. főtiszti uniformisokat véltem felismerni. Kiderült: mi voltunk a hadgyakorlat sajtócsapatának parancsnokai, mind katonák, kivéve engem, mivel Berlinben dolgozó civil külföldi tudósító kollégáim közül egyet sem láttam. De a kutya sem kérdezett katonai rangomról, beosztásomról.  

            Uniformisról elõször a hadgyakorlatot megelõzõ héten   - újabb budapesti utasítás nyomán - esett szó: követségünk katonai attaséjának irodájában meg kellett adnom minden testi méretemet, a fejemtõl a lábamig.
Három nappal késõbb pedig megjelent - pontosabban katonásan jelentkezett - nálam, az MTI irodájában, egy honvédtiszt, s átadott egy teljes tábori tiszti egyenruha készletet. Õ kérdezett rá elõször a rendfokozatomra: amikor közöltem magas tizedesi rangomat, meghökkent, majd elviharzott, de otthagyta az egyenruhát. (1956 után ugyanis néhány évig szünetelt nálunk az egyetemisták  tartalékos tiszti képzése, így ragadtam le szerencsésen a két csont csillagocskánál). Egy órával késõbb behívtak a követségre, ahol Nárai István altábornagy, a néphadsereg  kiképzési fõnöke, a hadgyakorlaton résztvevõ magyar hadak  vezetõje közölte velem nagy derûsen a (kényszer)megoldást.
(Nárai tábornok a kiképzésért felelõs honvédelmi miniszterhelyettességig vitte. Õ volt  az egyik legképzettebb magyar katona, akivel valaha is találkoztam; arról volt nevezetes, hogy minden hadgyakorlat terepét, még a Kárpátokban is, személyesen próbált ki, mielõtt szabad utat adott a katonák számára. És következetesen  „helyre tett”  szovjet tábornokokat, ha azok   “elfeledkeztek” róla Magyarországon, hogy nem otthon vannak, és nem saját katonáknak parancsolnak.   Orbán Viktor első kormányzása idején halt meg, de Fodor Lajos vezérezredes, az új honvédség akkori vezérkari fõnöke temette el, teljes a katonai pompával.)

            - Tiszti egyenruhában, de rangjelzés nélkül veszel részt a gyakorlaton - mondta. - Elvégre annakidején Buggyoníj is mindig váll-lap nélkül vezényelte a katonákat. De azért megtudhattuk volna korábban is, hogy nem vagy tiszt. Czinege gond nélkül rád akasztott volna néhány aranycsillagot...

            Ez a  váll-lap nélküli Buggyonij példa  - bevallom - rendkívül tetszett. A hadgyakorlat fõpróbáján belém is szállt a kisördög, s elhatároztam, kipróbálom, mennyit ér a katona, ha nem tudják, milyen rangot takar a tiszti uniformis? Kiderült: többet, mint valaha is álmodtam volna.

            A  sajtótribünrõl lassan elindultam a szentek szentélye, a gyakorlat dísztribünje felé, s vártam, hol és mikor állítanak meg. Az eredmény: sehol és semmikor. Három perc múlva ott álltam a legfelsõbb német és VSZ vezetés tagjai között. A magyar katonai sarzsikat  mindenesetre óvatosan elkerültem, viszont véletlenül éppen Abraszimov szovjet nagykövet háta mögött találtam magam. A nagykövet megfordult, rám nézett, észrevettem, hogy rájött, látta már az arcomat, de fogalma sem volt, hol. Váratlanul  oroszul, mint ami a világ legtermészetesebb dolga, katonásan rám mordult (késõbb utánanéztem, partizán volt a világháborúban):

            - Azonnal hívja ide  Hoffmann hadseregtábornokot!

            - Da - feleltem ugyanúgy oroszul az igent, és olyan harcosan, mintha egész életemben ilyen parancsokat továbbítottam volna -, majd odamasíroztam az Erich Honecker NSZEP pártfõtitkár és államfõ mellett feszítõ Heinz Hoffmann nemzetvédelmi miniszterhez, a német párt legszûkebb vezetésének tagjához.

            - Abraszimov elvtárs hivatja - mondtam nem éppen bõbeszédûen. Németül szóltam, azt látta, hogy magyar egyenruhát viselek (csak ismétlem magam, rangjelzés nélkül), mégis magától értetõdõként fogadta, amit közöltem.

            - Máris megyek - ennyi volt a válasza, s már úton is volt a szovjet nagykövet felé. Én meg végre jobbnak láttam, ha feltûnés nélkül távozok. Sikerült...

            S hogy teljes legyen a történet: amikor hazakerültem és a Daily News főszerkesztője lettem, ráadásként kineveztek – rendkívüli helyzet esetére – az MTI főcenzorának is. És persze a katonai rangomról megint szó sem esett. Azóta is elképzelem magam, amint tizedesi egyenruhában díszelgek a TASZSZ, az ADN és a többi „varsói” hírügynökség főcenzorainak tanácskozásán…

            De hát: ha Veres Péter lehetett tizedesként  honvédelmi miniszter…

(Életem több miniszterelnök epizódszereplőjéről olyan események ragadtak meg az emlékezetemben, amelyek villanásnyira érzékeltethetik: bár valamennyien ugyanazt a magas posztot érték el, mégis legalább annyira különböztek egymástól, amennyire közös volt a hivataluk.)

Dinnyés Lajos (1901– 1961) jómódú, középbirtokos református nemesi családból származott, gazdálkodott, a 30-as évek elejétől   volt kisgazdapárti politikus s a háborút megelőző években két ciklusban parlamenti képviselővé választották. Az országos politikába az ideiglenes nemzetgyűlés tagjaként tért vissza. 1947. május 31-től 1948. december 10-ig töltötte be a miniszterelnöki posztot.

Egyszerre látszott örök bohémnak és volt ugyanakkor mélységesen józan, hitette el önmagával, mennyire ravasz, miközben a naivsága közismerten a párját ritkította. De a szerencséje mindig megmentette attól, hogy beszakadjon alatta a jég; meg az is, hogy mindenkor megsúgta az önvédelmi ösztöne, hol a határa annak, amikor már nem igazán lehetett elég erős védőszentje a szerencse.

            Elődje Nagy Ferenc volt, aki 1947 elején miniszterelnökként hagyta el az országot, és berni követségünkön írta alá a lemondását, hogy aztán soha többé ne térjen vissza Magyarországra. Ilyen sem fordult elő sem korábban, sem később a történelmünkben. Rákosi maga írta meg 1997-ben itthon is megjelent emlékirataiban, hogy amikor „rá esett a választásunk”, vagyis Dinnyésre, abban szerepet játszott nemcsak az, hogy a Kisgazdapárt balszárnyához tartozónak tekintette, de a már emlegetett emberi tulajdonságai is.
A voronyezsi szovjet áttörés után - Rákosit idézem - a demokratikus érzelmei miatt a frontra vezényelt Dinnyés „a magyar hadsereg visszaözönlését például így írta meg egy lapon Pestre: bátran nyomulunk előre a Hangli felé”, ami köztudottan egy városligeti vendéglő volt. Amikor felajánlották neki hivatalosan is a miniszterelnökséget, egyenesen megkérdezte Rákositól – ezt Dinnyéstől tudom, maga mesélte, én meg gyerekként csak tátottam a számat   -, hogy „nem fog-e ebben kitörni a nyakam?”
Azt meg újságíró apámtól kérdezte meg, hogy „hihetek-e Mátyásnak, aki azt ígérte, nyugodtan alhatok”.  Jóval később mondta, már nekem, az 50-es évek végén, - hogy nagyon pontosan értette, megértette, és állítása szerint alkalmazta is amit Öregemtől tanácsként kapott: “Ha egyetlen pillanatra sem hagyod elaltatni magad, túléled”.

            A Parlament nyüzsgő folyosóján, megválasztása után későbbi legendás kollégámnak, Fahidy Józsefnek felelte derűsen, mindenki füle hallatára, aki körbeállta (én akkor is apám gyerekeként nyújtogattam ott a nyakamat), arra a kérdésére, hogyan lett kormányfő:

             - Abban az országban, ahol Veres Péter lehet a honvédelmi miniszter, miért ne lehetnék én miniszterelnök.

Az újdonsült kormányfő azért megeskette Fahidyt, hogy ezt meg ne írja.  A nagyszerű parasztíró egyébként 1947. március 14-étől 1948. szeptember 9-éig volt honvédelmi miniszter, nota bene éppen Dinnyés utódaként s egy ideig éppen Dinnyés kormányában. Veres Pétert pedig már „Farkas Mihály rézágyúja” követte a magyar honvédelem kacskaringós történetében.

            Amikor másfél évvel később, távozni kényszerült a miniszterelnökségből - személyesen őt tették felelőssé Nyárádi Miklós kisgazda pénzügyminiszter emigrálásáért -, már keserűen, de most sem humor nélkül így felelt azok érdeklődésére, akik azt szerették volna tudni, ki lesz az utóda:

           - Nem tudom, de ha tudnám akkor sem mondanám meg. Hogy miért, az nyilvánvaló: Ab ÁVÓ!

Dinnyés Lajos miniszterelnöksége egyébként 20. századi történelmünk egyik különösen kemény, emlékezetes idejére esett: a fordulat éveként emlegették már akkor is. Ez volt többek között a „kékcédulás választások”, a nagy bankok és a 100 munkásnál többet foglalkoztató üzemek, az egyházi iskolák államosításának ideje. De, ami számára később létfontosságúnak bizonyult, ekkora esett, 1948 február hó 18.-án, Moszkvában, a magyar - szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezmény megkötése.

Leváltásától haláláig a nyilvános politizálástól visszavonultan dolgozott, dolgozhatott az Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központ főigazgatójaként az Attila utcában. Amikor a Magyar Nemzet számára beszélgettem vele - ex-kormányfőként a szerkesztő bizottsági tagság is volt 1957-től a népfront lapnál -, nem hagyott bennem kétséget, miért gondolta úgy a leginkább börtönveszélyes években is, hogy nem érheti bántódás:

 - Miniszterelnökként ott szerepel a kézjegyem a magyar - szovjet barátsági szerződésen, amelynek az aláírásánál nemcsak Rákosi de maga Sztálin is jelen volt. 

S ha már így esett – ez így része a történelemnek…   


Dr. Münnich Ferenc (1886-1967) ránézésre lehetett volna Gvadányi pölöskei nótáriusa, Jókai vagy Móricz Zsigmond valamelyik evős-ivós, mulatozásra hajlamos     falusi földesura, akár Mikszáth Kálmán egyik táblabírója, sőt maga, a T. Házról szívesen anekdotázó író karikírozott változata a XX. század második felének sajátos kiadásában, ahogyan félig elszívott szivarjait gondosan lerakta az Országház Duna-parti folyosóján, amikor beszólított a csengő a parlamenti ülésterembe.
Rákosi emlékirataiban így idézte fel első találkozásukkor, 1919-ben, a Gyűjtőfogház cellájában szerzett benyomásait a nála hat esztendővel idősebb Münnichről: „Tipikus vidéki magyar úriember, úgy 30-32 éves, jól öltözött, jó modorú, jól fésült, szőke, magas, elegáns."

Pedig forradalmár volt, jómódú vidéki patikus-állatorvos szülei és jogász végzettsége dacára (vagy éppen azért, hisz nyilván nem véletlenül emlegette szívesen és gyakran, hogy „tetszik-nem tetszik, Marx is értelmiségiként lett nem akárki a marxizmusban”). Talán ő volt az egyetlen eredendően értelmiségi, akire Kádár János nem nézett eleve gyanakvóan, legalábbis érzékelhetően nem.
Pedig 1956 november első napjaiban egyedül ennek a Seregélyesről elszármazott nótás kedvű, bohém politikusnak volt valóban esélye arra, hogy helyette Magyarország első embere lehessen.  De Münnichnek akkor is, később is megfelelt a „de facto” második hely, a hivatalos magyar fegyverek miniszteri parancsnoklása, majd a miniszterelnökség 1958-61-ben, ami egyetlen pillanatra sem kérdőjelezte meg, ki számított főnöknek, az MSZMP első embere vagy pedig a kormány feje.

      Tito - jól ismert - azért utasította el Hruscsovnak, hogy Münnichet Magyarország élére állítsák, mert úgy ítélte meg, ő inkább Moszkva embere, mint Kádár (Belgrádban alighanem már 1956 október végén tudták, hogy Rákosi viszont - aki ezt azóta emlékirataiban nyomtatásban is közzétette - éppen ezért tartotta volna jobbnak őt Kádárnál a rendteremtésre). Ami érthető is volt, bár Münnich életrajzának sok pontja aligha felelt meg felhőtlenül a Kreml vezetői által általában igazán kedvelt ideológus-irodista forradalmárok biográfiájának.

Nem lehetett véletlen, hogy mindig úgy alakította az életét, harcoljon és ne könyököljön az általa felvállalt kommunista eszméért.  
1918-19-ben vörös katona volt Oroszországban, majd itthon, 1936-tól Spanyolországban verekedett internacionalistaként, és – ahogyan a „Viharos út” című könyvében maga is megírta -1942-ben Sztálingrádban harcolt a Vörös Hadseregben. 1944-45-ben fel sem merült, hogy a Moszkvából akkor Magyarországra hazatért kommunista vezetői négyes fogat - Rákosi, Gerő, Farkas, Révai - bármelyik tagja vetélytársat látott volna benne.
Budapest rendőrfőkapitányaként viszont legendává vált akkor, s ezzel politikai súlya is megnőtt. Rákosi ebben a funkciójában érzett először veszélyt a személyében: Münnich nyilvánosan bírálni merte   akkor is, amikor ez már szentségtörés számba ment.
De mert Péter Gábor nem tudott rajta igazán fogást találni, biztos, ami biztos, levetették vele az egyenruhát, s jobb híján elküldték távol Budapesttől: követnek Helsinkibe, majd nagykövetnek Szófiába, Moszkvába, s végül éppen Belgrádba, ahol 1956-ban is az első számú magyar diplomata volt. Tito alighanem éppen az utóbbi posztja kapcsán tudott meg róla többet sokaknál, és tartott moszkvai kötődéseitől, amelyek talán erősebbek lehettek a szovjet titkosszolgálatoknál, mint magának az SZKP-nak a csúcsán...

            Talán éppen ebből a háttérből fakadóan kedvelte az újságírók beszédes társaságát: 1956 után a parlamenti ülések szüneteiben inkább ő keresett minket, mint mi őt. Hivatalos munkán túl mindössze két, - utóbb kiderült -  egymáshoz szegről-végre kötődő   alkalommal kerültünk személyes kapcsolatba:
1960-ban jópofáskodó tréfaként indult, amikor az Országház Vadásztermében ebédelt az ülésszakról tudósító hírlapírói csapat, s Münnich érzékelhetően kedélyes hangulatban odalépett az asztalunkhoz. Véletlenül én ültem a hosszú asztal egyik végén, ami akár asztalfőnek is számíthatott volna, de „sarzsimentes” helyzetemben ez fel sem merült.  Felajánlottam a miniszterelnöknek a helyemet. Ő azonban leintett:

            - Maradjon a helyén, fiatalember. Tudhatná, hogy ahol maga ül, az mindig az asztal alja - mondta derűs hangossággal, hogy hallhatta az egész terem, s leült néhány székkel odébb, egy szabad helyre. Talán mert onnan könnyebben diskurálhatott és gyűjthette a pletykákat a kollégáimtól.  Mert már ifjúként mindent megtanult, amit lehetett a francia Fouche-től, Napóleon rendőrminiszterétől, Ferenc József császár hírhedt Alexander Bach-ján át és a szovjet „csekista” Dzerzsinszkij információszerzési technológiából, ami számára gyakran jelentett egyszerre   munkát és túlélést, - a szó legteljesebb értelmében. Münnich „bon mot”-ja egyébként  legendák szerint  Deák Ferenctől származik.
Úgymond, egy tanácskozás kapcsán bejött egy ifjú a terembe és Deák biztatta, hogy üljön már le, ő meg azzal mentegetőzött, hogy az asztalvéget keresi. Mire Deák Ferenc: Nyugodtan leülhet bárhová, ott lesz az asztal vége…"

Azt viszont nem gondoltam volna, hogy Münnich a mi ebéd esetünkre öt évvel később is emlékezni fog: akkor már félnyugdíjas államminiszterként, de még (1966-ig) változatlanul PB-tagként és  az után is „ősforradalmár nagyúrként”.

            Az Országház kupolatermében az 1965. április 4.-i fogadáson (a Magyar Nemzetet képviseltem újságíróként, nem meghívott vendégként) ketten léptek hozzám: Pécsi Ferenc, az MTI akkori, később a TV legendás főszerkesztője és Münnich Ferenc. Az utóbbi odahívott egy pincért, elkért tőle három borospoharat, egyet a kezembe nyomott - és úgy meglepett, ahogyan ritkán történt az életemben.

            - Eredetileg Pécsi feladata volt, hogy itt és most tájékoztassa, de jó hírt, ha lehet, nem engedek át másnak. Kapaszkodjon belém, nehogy hátra vágódjon, olyat mondok: nyártól maga lesz az MTI és a Népszabadság pekingi tudósítója - mondta és várta a hatást. S mert sem nyelni, sem szólni nem tudtam, gyorsan hozzátette:

           - Nem mondhat nemet, már minden illetékes, köztük a felesége is elfogadta a kinevezést. Augusztusban mennek. És gratulálok!

       Pécsi magyarázta el a továbbiakat, az előzményeket is: a politikai és adminisztratív jellegűeket, meg az asszony becsülettel betartott titoktartását.
Az történt, hogy Barcs Sándor, az MTI vezérigazgatója 1964 végén magához hívatta az MTI-ben dolgozó feleségemet.

            - Magával beszélek róla elsőnek. Az MTI jelölheti a pekingi tudósítót. Javasoljam-e a férjét, mert a legfőbb kérdés, hogy a feleség elviseli-e a hosszú távollétet Magyarországtól, az itthoniaktól?

            Amikor az asszony némi töprengés után igent mondott, megígértette vele, hogy nem szól nekem a beszélgetésükről, ne érjen csalódás, ha mások másként döntenek.   Végül a Margit-híd pesti oldalán, a már akkor Fehér Háznak nevezett pártközpontban sem emeltek kifogásolták, s a feleségem is tartotta a száját az utolsó pillanatig.

Én meg a helyszínen  hápogtam, Münnich pedig ez után úgy vette vissza a szót, mintha fel sem álltunk volna  a már emlegetett öt évvel korábbi ebédtől (pedig azóta egy szót sem váltottunk).

            - Pekingben az a jó, hogy legalább azon nem kell töprengenie, az asztalfőn ül-e vagy az asztal alján: ott ugyanis kerekek az asztalok. Több ezeréves bölcsesség ez is náluk: helyzete válogatja, lehet eggyel több vagy kevesebb veszélyforrás, hogy legalább az asztal formája nem árulja el rögtön, ki ül a legfontosabb helyen.

            S teljes komolysággal hozzátette:

            - Én mindig igyekeztem elkerülni, hogy a legfontosabb asztaloknál az asztalfőre kerüljek. Talán ezért éltem meg ennyire szép kort, ennyi viharos időben.

            Tény, ami tény: a 82. évében járt, amikor meghalt.

Hangfelvétel: Münnich Ferenc emlékezik (You Tube)