(Életem több miniszterelnök epizódszereplőjéről olyan események ragadtak meg az emlékezetemben, amelyek villanásnyira érzékeltethetik: bár valamennyien ugyanazt a magas posztot érték el, mégis legalább annyira különböztek egymástól, amennyire közös volt a hivataluk.)

Dinnyés Lajos (1901– 1961) jómódú, középbirtokos református nemesi családból származott, gazdálkodott, a 30-as évek elejétől   volt kisgazdapárti politikus s a háborút megelőző években két ciklusban parlamenti képviselővé választották. Az országos politikába az ideiglenes nemzetgyűlés tagjaként tért vissza. 1947. május 31-től 1948. december 10-ig töltötte be a miniszterelnöki posztot.

Egyszerre látszott örök bohémnak és volt ugyanakkor mélységesen józan, hitette el önmagával, mennyire ravasz, miközben a naivsága közismerten a párját ritkította. De a szerencséje mindig megmentette attól, hogy beszakadjon alatta a jég; meg az is, hogy mindenkor megsúgta az önvédelmi ösztöne, hol a határa annak, amikor már nem igazán lehetett elég erős védőszentje a szerencse.

            Elődje Nagy Ferenc volt, aki 1947 elején miniszterelnökként hagyta el az országot, és berni követségünkön írta alá a lemondását, hogy aztán soha többé ne térjen vissza Magyarországra. Ilyen sem fordult elő sem korábban, sem később a történelmünkben. Rákosi maga írta meg 1997-ben itthon is megjelent emlékirataiban, hogy amikor „rá esett a választásunk”, vagyis Dinnyésre, abban szerepet játszott nemcsak az, hogy a Kisgazdapárt balszárnyához tartozónak tekintette, de a már emlegetett emberi tulajdonságai is.
A voronyezsi szovjet áttörés után - Rákosit idézem - a demokratikus érzelmei miatt a frontra vezényelt Dinnyés „a magyar hadsereg visszaözönlését például így írta meg egy lapon Pestre: bátran nyomulunk előre a Hangli felé”, ami köztudottan egy városligeti vendéglő volt. Amikor felajánlották neki hivatalosan is a miniszterelnökséget, egyenesen megkérdezte Rákositól – ezt Dinnyéstől tudom, maga mesélte, én meg gyerekként csak tátottam a számat   -, hogy „nem fog-e ebben kitörni a nyakam?”
Azt meg újságíró apámtól kérdezte meg, hogy „hihetek-e Mátyásnak, aki azt ígérte, nyugodtan alhatok”.  Jóval később mondta, már nekem, az 50-es évek végén, - hogy nagyon pontosan értette, megértette, és állítása szerint alkalmazta is amit Öregemtől tanácsként kapott: “Ha egyetlen pillanatra sem hagyod elaltatni magad, túléled”.

            A Parlament nyüzsgő folyosóján, megválasztása után későbbi legendás kollégámnak, Fahidy Józsefnek felelte derűsen, mindenki füle hallatára, aki körbeállta (én akkor is apám gyerekeként nyújtogattam ott a nyakamat), arra a kérdésére, hogyan lett kormányfő:

             - Abban az országban, ahol Veres Péter lehet a honvédelmi miniszter, miért ne lehetnék én miniszterelnök.

Az újdonsült kormányfő azért megeskette Fahidyt, hogy ezt meg ne írja.  A nagyszerű parasztíró egyébként 1947. március 14-étől 1948. szeptember 9-éig volt honvédelmi miniszter, nota bene éppen Dinnyés utódaként s egy ideig éppen Dinnyés kormányában. Veres Pétert pedig már „Farkas Mihály rézágyúja” követte a magyar honvédelem kacskaringós történetében.

            Amikor másfél évvel később, távozni kényszerült a miniszterelnökségből - személyesen őt tették felelőssé Nyárádi Miklós kisgazda pénzügyminiszter emigrálásáért -, már keserűen, de most sem humor nélkül így felelt azok érdeklődésére, akik azt szerették volna tudni, ki lesz az utóda:

           - Nem tudom, de ha tudnám akkor sem mondanám meg. Hogy miért, az nyilvánvaló: Ab ÁVÓ!

Dinnyés Lajos miniszterelnöksége egyébként 20. századi történelmünk egyik különösen kemény, emlékezetes idejére esett: a fordulat éveként emlegették már akkor is. Ez volt többek között a „kékcédulás választások”, a nagy bankok és a 100 munkásnál többet foglalkoztató üzemek, az egyházi iskolák államosításának ideje. De, ami számára később létfontosságúnak bizonyult, ekkora esett, 1948 február hó 18.-án, Moszkvában, a magyar - szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezmény megkötése.

Leváltásától haláláig a nyilvános politizálástól visszavonultan dolgozott, dolgozhatott az Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központ főigazgatójaként az Attila utcában. Amikor a Magyar Nemzet számára beszélgettem vele - ex-kormányfőként a szerkesztő bizottsági tagság is volt 1957-től a népfront lapnál -, nem hagyott bennem kétséget, miért gondolta úgy a leginkább börtönveszélyes években is, hogy nem érheti bántódás:

 - Miniszterelnökként ott szerepel a kézjegyem a magyar - szovjet barátsági szerződésen, amelynek az aláírásánál nemcsak Rákosi de maga Sztálin is jelen volt. 

S ha már így esett – ez így része a történelemnek…   


Dr. Münnich Ferenc (1886-1967) ránézésre lehetett volna Gvadányi pölöskei nótáriusa, Jókai vagy Móricz Zsigmond valamelyik evős-ivós, mulatozásra hajlamos     falusi földesura, akár Mikszáth Kálmán egyik táblabírója, sőt maga, a T. Házról szívesen anekdotázó író karikírozott változata a XX. század második felének sajátos kiadásában, ahogyan félig elszívott szivarjait gondosan lerakta az Országház Duna-parti folyosóján, amikor beszólított a csengő a parlamenti ülésterembe.
Rákosi emlékirataiban így idézte fel első találkozásukkor, 1919-ben, a Gyűjtőfogház cellájában szerzett benyomásait a nála hat esztendővel idősebb Münnichről: „Tipikus vidéki magyar úriember, úgy 30-32 éves, jól öltözött, jó modorú, jól fésült, szőke, magas, elegáns."

Pedig forradalmár volt, jómódú vidéki patikus-állatorvos szülei és jogász végzettsége dacára (vagy éppen azért, hisz nyilván nem véletlenül emlegette szívesen és gyakran, hogy „tetszik-nem tetszik, Marx is értelmiségiként lett nem akárki a marxizmusban”). Talán ő volt az egyetlen eredendően értelmiségi, akire Kádár János nem nézett eleve gyanakvóan, legalábbis érzékelhetően nem.
Pedig 1956 november első napjaiban egyedül ennek a Seregélyesről elszármazott nótás kedvű, bohém politikusnak volt valóban esélye arra, hogy helyette Magyarország első embere lehessen.  De Münnichnek akkor is, később is megfelelt a „de facto” második hely, a hivatalos magyar fegyverek miniszteri parancsnoklása, majd a miniszterelnökség 1958-61-ben, ami egyetlen pillanatra sem kérdőjelezte meg, ki számított főnöknek, az MSZMP első embere vagy pedig a kormány feje.

      Tito - jól ismert - azért utasította el Hruscsovnak, hogy Münnichet Magyarország élére állítsák, mert úgy ítélte meg, ő inkább Moszkva embere, mint Kádár (Belgrádban alighanem már 1956 október végén tudták, hogy Rákosi viszont - aki ezt azóta emlékirataiban nyomtatásban is közzétette - éppen ezért tartotta volna jobbnak őt Kádárnál a rendteremtésre). Ami érthető is volt, bár Münnich életrajzának sok pontja aligha felelt meg felhőtlenül a Kreml vezetői által általában igazán kedvelt ideológus-irodista forradalmárok biográfiájának.

Nem lehetett véletlen, hogy mindig úgy alakította az életét, harcoljon és ne könyököljön az általa felvállalt kommunista eszméért.  
1918-19-ben vörös katona volt Oroszországban, majd itthon, 1936-tól Spanyolországban verekedett internacionalistaként, és – ahogyan a „Viharos út” című könyvében maga is megírta -1942-ben Sztálingrádban harcolt a Vörös Hadseregben. 1944-45-ben fel sem merült, hogy a Moszkvából akkor Magyarországra hazatért kommunista vezetői négyes fogat - Rákosi, Gerő, Farkas, Révai - bármelyik tagja vetélytársat látott volna benne.
Budapest rendőrfőkapitányaként viszont legendává vált akkor, s ezzel politikai súlya is megnőtt. Rákosi ebben a funkciójában érzett először veszélyt a személyében: Münnich nyilvánosan bírálni merte   akkor is, amikor ez már szentségtörés számba ment.
De mert Péter Gábor nem tudott rajta igazán fogást találni, biztos, ami biztos, levetették vele az egyenruhát, s jobb híján elküldték távol Budapesttől: követnek Helsinkibe, majd nagykövetnek Szófiába, Moszkvába, s végül éppen Belgrádba, ahol 1956-ban is az első számú magyar diplomata volt. Tito alighanem éppen az utóbbi posztja kapcsán tudott meg róla többet sokaknál, és tartott moszkvai kötődéseitől, amelyek talán erősebbek lehettek a szovjet titkosszolgálatoknál, mint magának az SZKP-nak a csúcsán...

            Talán éppen ebből a háttérből fakadóan kedvelte az újságírók beszédes társaságát: 1956 után a parlamenti ülések szüneteiben inkább ő keresett minket, mint mi őt. Hivatalos munkán túl mindössze két, - utóbb kiderült -  egymáshoz szegről-végre kötődő   alkalommal kerültünk személyes kapcsolatba:
1960-ban jópofáskodó tréfaként indult, amikor az Országház Vadásztermében ebédelt az ülésszakról tudósító hírlapírói csapat, s Münnich érzékelhetően kedélyes hangulatban odalépett az asztalunkhoz. Véletlenül én ültem a hosszú asztal egyik végén, ami akár asztalfőnek is számíthatott volna, de „sarzsimentes” helyzetemben ez fel sem merült.  Felajánlottam a miniszterelnöknek a helyemet. Ő azonban leintett:

            - Maradjon a helyén, fiatalember. Tudhatná, hogy ahol maga ül, az mindig az asztal alja - mondta derűs hangossággal, hogy hallhatta az egész terem, s leült néhány székkel odébb, egy szabad helyre. Talán mert onnan könnyebben diskurálhatott és gyűjthette a pletykákat a kollégáimtól.  Mert már ifjúként mindent megtanult, amit lehetett a francia Fouche-től, Napóleon rendőrminiszterétől, Ferenc József császár hírhedt Alexander Bach-ján át és a szovjet „csekista” Dzerzsinszkij információszerzési technológiából, ami számára gyakran jelentett egyszerre   munkát és túlélést, - a szó legteljesebb értelmében. Münnich „bon mot”-ja egyébként  legendák szerint  Deák Ferenctől származik.
Úgymond, egy tanácskozás kapcsán bejött egy ifjú a terembe és Deák biztatta, hogy üljön már le, ő meg azzal mentegetőzött, hogy az asztalvéget keresi. Mire Deák Ferenc: Nyugodtan leülhet bárhová, ott lesz az asztal vége…"

Azt viszont nem gondoltam volna, hogy Münnich a mi ebéd esetünkre öt évvel később is emlékezni fog: akkor már félnyugdíjas államminiszterként, de még (1966-ig) változatlanul PB-tagként és  az után is „ősforradalmár nagyúrként”.

            Az Országház kupolatermében az 1965. április 4.-i fogadáson (a Magyar Nemzetet képviseltem újságíróként, nem meghívott vendégként) ketten léptek hozzám: Pécsi Ferenc, az MTI akkori, később a TV legendás főszerkesztője és Münnich Ferenc. Az utóbbi odahívott egy pincért, elkért tőle három borospoharat, egyet a kezembe nyomott - és úgy meglepett, ahogyan ritkán történt az életemben.

            - Eredetileg Pécsi feladata volt, hogy itt és most tájékoztassa, de jó hírt, ha lehet, nem engedek át másnak. Kapaszkodjon belém, nehogy hátra vágódjon, olyat mondok: nyártól maga lesz az MTI és a Népszabadság pekingi tudósítója - mondta és várta a hatást. S mert sem nyelni, sem szólni nem tudtam, gyorsan hozzátette:

           - Nem mondhat nemet, már minden illetékes, köztük a felesége is elfogadta a kinevezést. Augusztusban mennek. És gratulálok!

       Pécsi magyarázta el a továbbiakat, az előzményeket is: a politikai és adminisztratív jellegűeket, meg az asszony becsülettel betartott titoktartását.
Az történt, hogy Barcs Sándor, az MTI vezérigazgatója 1964 végén magához hívatta az MTI-ben dolgozó feleségemet.

            - Magával beszélek róla elsőnek. Az MTI jelölheti a pekingi tudósítót. Javasoljam-e a férjét, mert a legfőbb kérdés, hogy a feleség elviseli-e a hosszú távollétet Magyarországtól, az itthoniaktól?

            Amikor az asszony némi töprengés után igent mondott, megígértette vele, hogy nem szól nekem a beszélgetésükről, ne érjen csalódás, ha mások másként döntenek.   Végül a Margit-híd pesti oldalán, a már akkor Fehér Háznak nevezett pártközpontban sem emeltek kifogásolták, s a feleségem is tartotta a száját az utolsó pillanatig.

Én meg a helyszínen  hápogtam, Münnich pedig ez után úgy vette vissza a szót, mintha fel sem álltunk volna  a már emlegetett öt évvel korábbi ebédtől (pedig azóta egy szót sem váltottunk).

            - Pekingben az a jó, hogy legalább azon nem kell töprengenie, az asztalfőn ül-e vagy az asztal alján: ott ugyanis kerekek az asztalok. Több ezeréves bölcsesség ez is náluk: helyzete válogatja, lehet eggyel több vagy kevesebb veszélyforrás, hogy legalább az asztal formája nem árulja el rögtön, ki ül a legfontosabb helyen.

            S teljes komolysággal hozzátette:

            - Én mindig igyekeztem elkerülni, hogy a legfontosabb asztaloknál az asztalfőre kerüljek. Talán ezért éltem meg ennyire szép kort, ennyi viharos időben.

            Tény, ami tény: a 82. évében járt, amikor meghalt.

Hangfelvétel: Münnich Ferenc emlékezik (You Tube)

Igyekszem úgy fogalmazni, hogy a lehető legközelebb álljon az igazsághoz, - ami nem könnyű. Akkor sem volt felhőtlen dicsőség, amikor megtudtam, ma meg különösképpen nem az:
Marosán György (1908. május 15. – 1992. december 20.), mondjuk úgy, kedvelt engem, -  ahhoz képest, hogy újságíró voltam. Ezt - maga mondta - egy 1958-ban született cikkemnek köszönhettem, amelyben azt írtam: bolondnak tekintenék nálunk azt, akinek felajánlanak egy lakást, és nem fogadja el.  S hozzátettem: ebben alapvetően különbözik a mai világ (ismétlem, 1958-ról van szó) a régitől, amikor legalább annyian áhítoztak lakásra, mint most, s akkor mégis üresen álltak Budapesten lakások ezrei, mert akiknek szükségük lett volna rá, nem tudták megfizetni.

Marosán - akit akkor, 50 évesen, pályája csúcsán Kádár János hivatalos pártbeli   helyettesének tekintettek - úgy emlékezett (biztosan igaza is volt, miért is ne?), ezt ő mondta akkortájt egy gyűlésen, s örült, hogy visszahoztam nyomtatásban a gondolatát. Én nem vallottam be, pedig fogalmam sem volt az általa mondottakról, legfeljebb „nagy szellemek” gondolatai találkoztak a Magyar Nemzet hasábjain, teljesen véletlenül.  (Megjegyzem: azóta lakásügyben /is/ alaposan visszaköszönt nekünk a történelem.)

Ahhoz ő ragaszkodott, hogy tegeződjük: szerinte a háború alatt találkozott velem először, gyermekkoromban, a Népszava legendás Conti utcai szerkesztőségében, amikor a már „Az Est” nélküli Est lapok nem kevésbé legendás Rákóczi úti „szomszéd várában” dolgozó újságíró apámmal együtt voltunk Szakasits Árpádnál, s ő is éppen ott járt. Akár így is történhetett, ...

Ami nem vitatható, Marosán György kalandos életutat járt be: olyan jófejű, mindig és mindenből tanuló, - és nem utolsó sorban „jó beszélőkéjű” munkás legényként indult, akiről hamar kiderült, fellépésével, kisebb és nagy tömeg előtt elmondott szónoklataival egyaránt olyan érzelmeket, egytértő vagy elutasító indulatokat, sőt cselekvéseket tud kiváltani a közönségéből, mint kevesen.

 Volt, van, lesz is még jó ideig mit vitázni róla: a 20. század magyar történelmének – tetszik, nem tetszik –  egyik megkerülhetetlenül meghatározó személyéről, tetteiről egyaránt.  Születésének századik évfordulóján úgy emlékezett rá a Magyar Narancs, hogy ő volt „a sütőmunkásból lett dalos kedvű mozgalmár, a munkásegység és az 1956-ot követő megtorlás buzgó reklámembere”, aki „nem volt hétköznapi pártfunkcionárius. Pozícióiról való önkéntes lemondása és memoárköteteinek már-már parttalan áradása éppúgy egyedi figurává tette, mint lobbanékonysága és jó svádája. A szocialista korszak figyelemre méltó paradoxonjai közé tartozik”.

Alapigazságnak tűnik, akár paradoxon is: eleve és mindig kommunista volt a szocdemek szemében – és szociáldemokrata a kommunisták számára. Mégis, bár az előbbiek közül sokan „nagyon-nagyon baloldali” kommunistaként emlegették, már 1941-ben bekerült az MSZDP budapesti vezetőségébe. A kommunisták pedig „harsány fellépésű szocdemként” kezelték a háború alatt épp úgy, mint 1945-ben, a két munkáspárt egyesülésekor, sőt 1956 után is.      

Első emlékezetes politikusi akciója, a költő maradványait Budapestre áttelepítő József Attila Emlékbizottság felállítása és működtetése mögött is ott volt 1942-ben a földalatti kommunista párt. A Margit körúti börtönébe is csupa illegális kommunista társaságában került, – de a szociáldemokrata párt hozta ki.
A sors kegyetlen fintorja, hogy Rákosi börtönébe viszont éppen ezzel a kettősséggel vádolták: az államfőként őrizetbe vett, egyszerre jobboldali szocdemnek és „titoista ügynöknek” minősített Szakasits Árpád pere másodrendű vádlottjaként halálra ítélték, s ezt csak   később változtatta életfogytiglanra (nem utolsó sorban az angol Munkáspárt lépett fel az érdekében, Moszkvában) a Legfelsőbb Bíróság. A börtönévek során megőszült Marosán csak 1956 tavaszán szabadult – és tért vissza azonnal a nagy politikába, gyakorlatilag egy időben Kádár Jánossal…

            Marosán Györggyel néhány évvel teljes hatalmi bukása után találkoztam utoljára, a 91-es autóbuszon.  Ő ült mellém: pontosan úgy nézett ki, mint 1962-ben, amikor nagy hírtelen és a hírek szerint hangos ajtócsapással távozott a párt és az ország vezetéséből; s 1965-ben, amikor az MSZMP-ből is kilépett.

- Tudod-e miért rúgtak ki? - kérdezte jó hangosan, minden bevezetés és kertelés nélkül.

            - Olvastam -  feleltem.

            - Nem azt kérdeztem, mit olvastál, hanem azt, tudod-e az igazat.

            - Azt tudom, amit olvastam - ismételtem meg, ami csak többé-kevésbé felelt meg az igazságnak, de mit mondtam volna, hiszen mégiscsak egy autóbuszon ültünk.

            - Hát akkor idefigyelj!  Egyszerűen útban voltam, még a legkevésbé a Kádárnak, de valójában ő sem tudta, mit kezdjen velem. Kellettem nekik, mint volt szociáldemokrata, hát futtattak. Örültek, hogy szónokoltam, mert számíthattak a meggyőző hangomra, örültek, hogy hatással voltam az emberekre. De észre kellett vennem, hogy megváltoztak az idők: az ország meggyőzése helyett visszajött a titkolódzások kora.  Megint egyre többen ültek az ország számára fontos székekbe olyanok, akiknek csak a saját pecsenyéjük fontos, a hatalmuk meg pompás eszköz a pecsenyesütögetéshez. Nekem közben egyre inkább szűkítették a hatáskörömet: egyszerre csak azt vettem észre ott, a Fehér Házban, hogy mindegy, bejárok-e dolgozni vagy sem. Akkor pedig felrobbant a fejemben a bomba, amikor bejött hozzám az Öreg és azt mondta, „emlegetik az elvtársak, hogy nehezen viseled a hivatalos munkák terheit”. Mindent megértettem: már teher vagyok, nem kellek. Ránéztem, felálltam, s mert nem akartam goromba lenni hozzá - ő igazán nem érdemelt volna ilyet tőlem -, szó nélkül kisétáltam az irodámból. És csendesen tettem be magam mögött az ajtót...

            - Ennyi történt, a többi mese habbal - fejezte be, ezúttal is hűségesen a hatásos marosáni stílushoz. Szem- és fültanunk volt a Margit-hídon, a Rómer Flóris utcán, a Szemlőhegyi úton egy autóbusznyi utas.

Az történelem, hogy Kádár Jánoshoz 1962 szeptemberében írta lemondó levelét: „Kettős csapás is ért: az egyik, hogy a Veled való munka és életviszonyom megromlott. Ezt nehezen viselhetem el. A másik, hogy egyes Politikai Bizottsági és Központi Bizottsági tagokkal már sem együtt dolgozni, sem az asztalnál ülni nem tudok... Én, ha kell, tudok harcolni az ellenség ellen! De nem tudok és nem is akarok harcolni a párton belül a rosszindulat és az intrika ellen; olyanok ellen, akik feledve mindazt, ami történt, apró, piszkos intrikákkal összeugrasztják az embereket; s ehhez az utóbbi időben még támogatást is kapnak!"

Politikusi élete után, akkor nem éppen megszokott módon, politikai tabukat döntögető bestseller könyvek szerzőjeként többen olvasták, mint hallgatták korábban a szónoklatait. Az első önéletrajzi írása, a „Tüzes kemence” a 1968-ban jelent meg, az utolsó kettő, „A tanúk még élnek”, majd a „Fel kellett állnom” - 1989-ben. S közben nem mellékesen tenorként énekelt - ahogyan fiatal korában is tette különböző munkásdalárdákban – az ÉDOSZ kórusában. Legendák szerint a kórussal Moszkvában is járt egy olyan hangversenyen, amelyet Brezsnyev is meghallgatott, - aki megismerte és hökkenten rácsodálkozott a karban közreműködő Marosán Györgyre…

Úgy halt meg 1992-ben, s temették el régmúlt idők ellentmondásokkal teli politikusaként, hogy élete végéig letagadhatatlanul hű volt politikai önmagához, - a rendszerváltás alatt és után is.

S talán éppen ez tette feloldhatatlan vitatottságában is hitelesen teljes emberré...

Marosán györgy : Nincs  visszaút (letölthető)  

Nincs visszaút 

A sír utóélete

Maga hitte volna a legkevésbé, hogy ez megtörténhet, de megesett vele. És bár akkor sorra történtek a meglepőnél is meglepőbb dolgok Európa keleti felén, mégis szenzációszámba ment: Erich Honeckert röviddel a berlini fal leomlása után 1989. december 3.-án kizárták az NSZEP tagjainak sorából. Azt a Honecker, aki csaknem két évtizedig egy személyben maga számított az NDK-nak. 

Az 1968-as csehszlovák események után – ahogyan többfelé mások is a szovjet tömb országainak csúcsain -   gyorsan ráérzett a politikai szelek változó irányára, és Brezsnyev támogatását élvezve az  Walter Ulbricht által képviselt gazdasági liberalizációt helytelenítő belső ellenzék élére állt. Győzött! 1971-ben Ulbrichtot „egészségügyi okokból” hatalmi pozícióiból leváltották és Honeckert a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának első titkárává választották. Sajátosan „NDK-s módon”: Walter Ulbricht esetében ez többek között azt jelentette, hogy haláláig, 1973-ig (alaposan megelőzve ebben a halála előtt hasonló pozícióba szorított Kádár Jánost) neki kreált pártelnöki címet viselt. Államfő is maradt, de úgy, hogy ezek a rangok   semmiféle hatalommal sem jártak.

Hogy még világosabb legyen, mi történt vele, nem sokkal halála után nevét törölték az NDK tankönyveiből; az oktatási miniszter történetesen – már 1963-tól, huszonhat éven át – a feleség, Margot Honecker volt.

            Erich Honecker 1976-ban került vitathatatlanul a csúcsra: akkor már hivatalos rangjában is az NSZEP főtitkárként megválasztották az NDK Államtanácsának elnökévé is, gyakorlatilag minden tényleges hatalmi jogkörrel.

Életemnek az puszta véletlenje, hogy éppen ebben az évben lettem 5 évre az MTI berlini tudósítója. Ez akkor kettős megbízatást jelentett: az NDK-n kívül hatáskörömbe tartozott Nyugat-Berlin is Erich Honecker személyesen ragasztotta rám a „kotnyeles magyar zsurnaliszta” címet. Nem mintha személyesen rám haragudott volna. Igazságtalan volnék, ha azt állítanám, jobban nehezítette a munkámat, mint minden újságíróét, beleértve az NDK saját embereit is. Eleve gyanakvó volt e hivatalból kíváncsiskodó szakma iránt, ami nemcsak neki, nemcsak ott és akkor jelentkezett örök születési rendellenességeként sok politikusnál, meg más fontosoknál és fontoskodóknál. Elismerem, nem mindig ok nélkül.

            Az én esetemben - jó forrásból, hamar megtudtam – kíváncsiságom témája és a kérdés helyszínének összekapcsolódása váltotta ki a legfelsőbb elégedetlenkedést. Bruno Kreisky osztrák kancellárt kérdeztem arról berlini sajtókonferenciáján, hogyan ítéli meg Ausztria kapcsolatait az NDK-n túl más szocialista országokkal. Az osztrák államférfi pedig úgy válaszolt, ahogyan - szerintem - bárhol másutt is felelhetett volna, ha magyar a kérdező: mondhatnám úgy is, „osztrákul” és nem NDK-módon. Kiemelte a semleges Bécs megkülönböztetetten fontos viszonyát a Szovjetunióval, részletezés nélkül biztosított mindenki mást kormánya jószándékairól, s mindehhez szellemes fordulattal ott is hozzátette: „Örömömre néha úgy érzem, hogy a szomszédos Magyarországgal egy újfajta K.u.K. együttműködés van kibontakozóban. S ebben a mostani új K.u.K -ban Kádár az egyik és én vagyok a másik K.”

            Kreiskynek ez a többször hangoztatott megfogalmazása - sokan mindmáig emlékezhetünk rá - szellemessége okán megjárta a világsajtót, s közismert mondássá vált a magyar-osztrák viszony tömör jellemzésére. Az NDK-ban kialakított diplomáciai sajtó-illemszabályok miatt Kreisky mondókáját meg kellett jelentetni a Neues Deutschland-ban is.  S ez tette bosszússá Honeckert, aki - a „honeckerizmus” egyik elemeként - egyéb teendői mellett a sajtót is napi rendszerességgel szerkesztette (a nem kommunista lapokat - az NDK-ban sajátos többpártrendszer működött – biztos, ami biztos, a párt nyomdáiban készítették). A Kreisky nyilatkozat miatt ez a szerkesztési lehetőség sérült, miközben  az NDK fővárosában egyébként Magyarország már akkor sem tartozott az igazi kedvencek közé. Ez emelte hát a kotnyelesek sorába   az MTI tudósítóját.

            A „honeckerizmus” fogalmának részletezéséhez magam helyett világhírű szerzőtársat ajánlok: Fritz Cremer szobrászt és grafikust. Olyan örökbecsű alkotásokkal gazdagította az emberiséget, mint az auschwitzi, buchenwaldi és mauthauseni koncentrációs táborokban álló emlékművek, a fasizmus áldozatainak bécsi szobra.

Fritz Cremer: Buchenwald-Denkmal (bronze) 1958, 4 m

És - többek között - egy „Magyar víziók” című litográfiasorozat 1956-ról, amelynek politika feletti, torokszorító drámaisága mindmáig önmagáért beszél. Többek között ilyen művekért volt művészete rangján érinthetetlen, mégis egyszerre szeretem-nem szeretem művésze minden időszak NDK vezetésének.

            Amikor a 70-es évek végén neki ítélték az egyik legmagasabb magyar állami kitüntetést, Budapestről a kialakult nemzetközi gyakorlatnak megfelelően a németek hozzájárulását kérték a rendjel átadásához. Egyszer, kétszer, háromszor... S mivel csak nem jött válasz Berlinből, nálunk „legmagasabb helyen” határoztak úgy: az NDK hivatalos hozzájárulása nélkül is megkapja Cremer a zászlórendet. Szűrös Mátyás akkori berlini nagykövetnek kellett azt kézbesíteni, a mesterrel való egyeztetés alapján, annak a Keleti-tenger partján fekvő otthonában.   Ketten kísértük: Király Attila, a követség nagy tudású, akkor kulturális, később más posztokon is sokat próbált diplomatája az immár egységes Németországban; és a hír nyilvánosságának biztosítására én, a tudósító.

Cremer egyszerű volt, közvetlen, barátságos és - nagyon őszinte.  Örült a kitüntetésnek és szomorkodott azért, hogy az átadáson „elfelejtettek” megjelenni a hazaiak.            

            - Ez most egy olyan korszak, amikor elviselnek éppen, de a nyilvánosság előtt is érzékeltetik, hogy nem szeretnek - kesergett. - Pedig én az vagyok, aki voltam és mindig leszek is. Akit a művei alapján ismernek, s túl a hetvenen, már a helyemre tettek mindenütt emberi mivoltomban épp úgy, mint a művészetben.

            Cremer Honeckert - a témát egyébként Király „dobta be”, egy finom célzással a pártvezetőnek az akkor is éppen vitatott Anna Seghers írónővel kapcsolatos aktuális   kultúrális taktikázásaira - egyszerre dicsérte és bírálta. De ma is azt mondom: a véleményét inkább jellemezte tisztelet, mint kritika. Első nekifutásra azt mondta róla:

            - Ulbrichttal nem is említhető egy napon. Walter megszokta, hogy Sztálintól függött, kapott-e szobát és reggelit   a moszkvai Metropol szállóban, így amikor hazatért és ő lett a hatalom, eszébe sem jutott, hogy azt németként gyakorolja. Mindent megkérdezett előbb a szovjetektől, s csak akkor lépett, ha igen volt a válaszuk. Honecker más: ő is nagyon vigyáz, meg ne orroljon rá Abraszimov, a szovjet nagykövet -   de németként lépeget, óvatosan, lassan, és reméli, tudja, meddig mehet el. Aztán megijed önmagától és szinte mindig eggyel kevesebbet lép annál, mint amit valóban léphetne.

            Ebéd közben, magyar bor mellett a jellemrajz tovább bővült.

            - Honecker okos, aki megköveteli másoktól is, hogy gondolkozzanak; de csakis azon, hogyan hajtsák végre a legjobban, amit már eldöntött. Alapos, de ezért úgy tartják a legközelebbi barátai is, hogy mindent maga akar csinálni. Biztos akar lenni benne, hogy minden úgy történik, ahogyan akarja, s ezért bizalmatlan, s ezt nem tudja eltitkolni; nyilvánosság előtt is hirdeti, hogy fontos a bizalom, de az ellenőrzés még fontosabb. Talán ezért érzik olyan sokan itt, az NDK-ban, hogy állandóan ellenőrzik őket. Én a sokak közé tartozom, akik ezt nehezen tűrik, de a kevesek közé, akik ezt megengedhetik maguknak. Ezért ülhetünk most itt, ebben a szép napsütésben...

            Német barátaim két alkalommal is óvatosan figyelmeztettek, hogy Honecker is tájékoztatást kapott rólam. Pontosabban: először a feleségemről.   

            Az asszony, Eta, a Friedrich Strasse-i magasvasúti határátkelőnél ment át Nyugat-Berlinbe, amikor - a szokásostól eltérően - az útlevélvizsgálat után megállította egy vámos.

            - Nyissa ki a táskáját - utasította porosz határozottsággal. A feleségemet a hangnem ingerelte fel, amihez járult még némi riadalom is: a táskájában ugyanis pesti gyógyszerreceptek voltak, amelyeket Nyugat-Berlinben lehetett kiváltani. Ezért biztos, ami biztos, magyaros bátorsággal reagált.

            - Nem nyitom ki! - ennyi volt a válasza. A vámos, aki nyilván nem szokott az ellenkezéshez, meghökkent és megismételte az utasítást, s azt akarta, menjen be Eta az szobájukba. Az asszony megismételte a nemet, s azt is, hogy tapodtat sem mozdul. Az   oda-vissza ment tovább, s kellő feltűnést is keltett. Végül a feleségem javasolt megoldást.

            - Hívják fel a magyar nagykövetséget, és azoknak mondják meg, mit akarnak!

            A tiszt ezt elfogadta. Őrizet alá helyezte Etát, majd eltűnt.  Amikor néhány perc múlva visszajött, a határozottsága nem változott, de a keménysége udvariasságba váltott.

            - Asszonyom, mehet! Viszontlátásra - ennyit mondott és tisztelgett.

            Negyvennyolc órán belül - persze “sub rosa” - megtudtam: a vámőr távollétének rövid ideje alatt az ügy megjárta a Stasi (állambiztonság) több irodáját, az NDK külügyminisztériumát és a berlini pártközpontot. Ott született meg végül az engedély Gerd Vehres, a későbbi, utolsó budapesti NDK nagykövet közreműködésével: engedjék át Kocsisnét.                  

             Ez a hír jutott el az ellenőrzési szolgálati utak közül kettőn is egészen a főtitkárig. Az állambiztonság és a pártközpont két, egymástól független csatornáján. Mert egymást is ellenőrizték?

            A második eset már egyértelműan a tudósitóról, rólam szólt.

Amikor Kádár János egyik berlini látogatását megelőzően, nem véletlenül - annak tudatában, hogy a telefon lehallgatás a személyes ellenőrzés része -, felhívtam Pintér Istvánt, a Népszabadság berlini tudósítóját, és borús hangon közöltem vele:

            - Most szóltak, hogy a delegáció sajtóközpontját az MTI irodában fogják berendezni, és akár Kádár is idejöhet. Tudod, milyen lerobbant. Két éve hiába könyörgök  a diplomataellátónak, nem hozzák rendbe, mert én nem nyugatnémet márkával fizetem a számlát. Most képzeld magad a helyembe, ha idejön az Öreg...

            Az történt, amire számítottam, csak még gyorsabban. Már másnap megjelent nálam egy termetes férfiú, aki az MTI-ügyben felelős tatarozó brigád mestereként mutatkozott be.  Kérte, járuljak hozzá, hogy másnap reggel dolgozni kezdjen a teljes csapatával. Nem ellenkeztem -, s ők négy nap alatt sterilbe vágták a lakást és irodát. De mégsem ez volt a meglepetések csúcsa. Sokkalta inkább az, hogy az MTI azóta is hiába várja a számlát a drága tatarozásról.

            Hónapokkal később szivárgott be hozzám a magyarázat:

            - Csak nem gondolod, hogy az állambiztonság számlát küld a munkájáról? A pártközpontban a csúcsig jutott el a panaszod, ott intézkedtek, hogy a Stasi azonnal lépjen. Nekik meg az volt a legegyszerűbb, hogy a saját embereiket küldték el hozzád...

Nem vicc.

Ahogyan az sem, hogy egy alkalommal feltűnt nekem egy érdekes tábla az NDK Bélyeggyűjtő Szövetségének székházában, a lépcsőházban. Az épület a Leipziger Strasse és a Friedrich Strasse találkozásának tőszomszédságában volt, vagyis egyetlen sarokra a Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó, 1961-ben épített faltól; ezen a földrajzi ponton történetesen egy ugrásnyira - a történelem előre gyártott kegyetlen grimasza által - a  Mauer Strasse-nek (Fal utca!) nevezett utcától és a Checkpoint Charlie nevet kapott nagyhírű határátkelőtől. A tábla felirata ennyi volt: „Fluchtweg!” – azaz a menekülés útja (persze tűz esetére). S egy nyíl, ami félreérthetetlenül nyugat, a határátkelő pont felé mutatott. Amikor megláttam, rám szakadt a gonosz derültség. Amikor elmúlt, visszaballagtam német filatelista barátaimhoz, kihívtam a lépcsőházba az elnököt, Peter Fischert és rámutattam a táblára. „Érted?” - kérdeztem, mire ő hökkenten annyit válaszolt: „Nem, nem értem” Erre én a feliratra meg a nyílra mutattam, és csak annyit mondtam: „Irány az államhatár!” Neki erre esett le az álla, és egyetlen szó nélkül visszarohant az irodájába.

Másnap kíváncsiságból visszamentem: a felirat eltűnt.

Aztán - a németek, Európa és a világ szerencséjére -  1989-ben a nyomorúságos fal is leomlott. Csak a Mauer Strasse maradt a megszokott helyén…

A Honecker házaspár utolsó éveiről hitelesen így számol be a Wikipedia. „Az egységes Németország megszületése után röviddel bejelentették, hogy hatalommal való visszaélés miatt pert indítanak Honecker ellen. Letartóztatták, majd egy nap múlva szabadon bocsátották. A Honecker házaspár előbb a potsdami szovjet katonai kórházba, majd 1991. március 31-én Moszkvába menekült. A Gorbacsov elleni puccs bukása után a chilei nagykövetségen keresett menedéket.”

Németországban mindmáig ironikusan emlegetik, hogy Honecker volt az utolsó NDK-s „követségi menekült.”  Követte a sok NDK-s példáját, akik 1989-ben Magyarországon kerestek menedéket. Csakhogy ő meg a felesége történetesen  Moszkvában, és onnan   - Santiagoig menekült végcélként…

Szlávok -  de déliek! A Balkán szláv világa már e kettős vonás sajátos keveredése okán is volt bonyolult mindig, s ha lehet, lett még bonyolultabb az ezredfordulót megelőzően és azóta! Ennek jegyében is emlegették Jugoszláviát olyan országként, amelyet az államot alkotó népek egymással szembeni ellenszenve és irigykedése tartott össze.  Ez a mélységes igazság a leghitelesebben 1991-92-ben bizonyosodott be: amikor Jugoszláviát ugyanezek az érzelmek szétrobbantották. Ma pedig hol itt, hol ott nem tudják, örüljenek-e annak, hogy nincs Jugoszlávia vagy sajnálkozzanak inkább azon, hogy nincs?

            Ebben a sajátos világban a horvát születésű Joszip Broz úgy lett jugoszláv Titová a világ számára, ahogy a grúz Joszif Visszarionovics Dzsugaszvili szovjet Sztálinná a XX. század mindmáig ható egykori zűrzavarában. A politika szülte és tépázta is meg az új nevüket: ahogyan a század szülte Szovjetunió és Jugoszlávia államiságát is...

            Nagyúr volt. Forradalmár nagyúr, aki szembeszállt az eleve ellenség Hitlerrel épp úgy, mint a sokáig barát és szövetséges Sztálinnal.   Az utóbbiért lett sok egyéb, nem éppen dicsérő jelzői szóhalmaz részeként „láncos kutyává”. Ennek a hatásait  akkor mi is naponta éreztük a bőrünkön, hiszen a kis Magyarország minden pontja közel volt a szomszédos Jugoszláviához. Amikor egyetemista katonaként 1955-ben a dunántúli Lenti helyőrségében szolgáltam, a harci gyakorlatokon a feltételezett ellenség még mindig hol nyugat (Ausztria), hol meg dél (Jugoszlávia) felől érkezett. Pedig akkor Sztálin már jó két éve bebalzsamozva feküdt generalisszimuszi uniformisban a Vörös tér mauzóleumában. S Moszkva - meg persze Budapest is - közben már próbálkozott a meglepően erősnek és magabiztosan makacsnak bizonyult Tito és az ő jugoszlávjai békítgetésével.

            Mert nekik lett vitathatatlan nagyuruk, -  még azoké is, akik sem őt, sem a rendszerét nem szerették.  Sokan (azóta alaposan megtanulhattuk) tulajdonképpen azt az államkolosszust sem érezték szívből magukénak, ami az első világháború után született és a keresztségben – 1918-at követően évtizedes töprengés eredményeként - a Jugoszlávia nevet kapta.  De Sztálin parancsaihoz végkép nem akartak igazodni, és az általa kiépített birodalomhoz sem akaródzott csatlakozniuk.  S mert Tito felvállalta a kiátkozást és az eleve kilátástalannak ítélt harcot (ahogyan az előzőt is, Hitler és annak mindenféle támogatói ellen), ezért akkor maga mögött tudhatta az országát. Ami - tudtuk, tudjuk - Európa keletebbik felében finoman szólva ritkaságszámba ment.

            Magamra vállalhatnám az előző bekezdés nyers igazságsorozatának lényegét, de annak szerzője más: Kocsa Popovics. Miért nyílt meg, mindezek ennyire őszinte megfogalmazásával egy 19 éves, újságírást tanuló magyar egyetemista fiatalember előtt, akit akkor látott életében először (és utoljára), már biztosan soha sem fogom megtudni.

            1956 nyarán történt, a világpolitikában - a kiváló orosz író, Ilja Ehrenburg művész-szerzői közreműködésével - „olvadásnak” nevezett korszak napjaiban. Ennek „szélárnyékában” és a szerbiai Hódságon (Odzaci) elő nagybátyám, keresztapám, Lukács János mérnök társaságában uzsonnáztunk Dubrovnikban a már akkor is legendás tengerparti öreg kávéház egyik asztalánál. János bátyám láthatóan meglepődött valamin. Egy pillanatig töprengett, majd megbökött.

            - Nézz jobbra! Biztos: a szélső asztalnál ülő férfi Kocsa Popovics - súgta, s meghökkent, hogy ez engem nem hökkentett meg.

            - Nem tudod? Ő itt az egyik legfontosabb ember, tábornok és Tito külügyminisztere.

            Ennyi ismeret már hatott. Ifjú korom mentsége, hogy csak ekkor ugrott be, már olvastam a nevet, s viselőjéről is hallattam hideget-meleget egyaránt, a hírek dátumától függően. Ismereteim így is bizonytalanok voltak (később persze utánanéztem: 1908-ben született, a Sorbonne-on tanult, részt vett a spanyol polgárháborúban, 1941-tõl pedig Tito partizánháborújának egyik szervezője volt, majd vezérkari főnök és 1953-tól külügyminiszter), de elegendők ahhoz, hogy szó nélkül felpattanjak és az asztalához lépjek. Udvariasan meghajoltam, és villámgyorsan, nehogy bárki megakadályozzon, megmondtam, ki vagyok, honnan jöttem, s hogy újságírónak készülök. Angolul beszéltem, mert a magyaron kívül akkor ez ment a legjobban, és természetesnek vettem, hogy egy diplomatának ismernie kell ezt a nyelvet. 

            - Szeretném, ha beszélgethetnénk. Nagyon zavarja, amit kérek?

            Mindehhez   kevesebb kellett egy percnél. Ma már világos: nem igazán tudtam, mit cselekszem. Az intellektuális arcú, középkorú, ám annál fiatalabbnak tűnő szerb rám csodálkozott ugyan, de nem zavart el.

            - Üljön le - mutatott az egyik szabad székre, majd odaintett egy, a közelben álló magas férfit (most jutott eszembe, hogy ekkora hatalmasságnak testőre is van, s már az akcióm kezdetén   elkaphatott volna) és utasította.

            - Hívja ide a gyerek társát.

            Nagybátyám sápadtan odajött és zavartan mentegetőzött, szerbül (orosz ismereteim alapján értettem):

            - Elnézését kérem, nem tehetek róla. Felugrott, amikor megmondtam neki, ki ül itt. Nem tehetek róla. A vendégem, az unokaöcsém. Én idevaló mérnök vagyok, jugoszláviai, a Vajdaságból.

            Nem szaporítom a szót. Popovics valamiért jókedvében volt. Megadta az elnézést, s csak annyira faggatott ki, hogy megkérdezte: miért érdekel, amit ő mondhat. Jobb híján azt feleltem:

            - Mert Tito barátja.

            Ezen elgondolkozott. Aztán beszélni kezdett, szerbül. Nem várt kérdésre, és egy szuszra elmondta, amit már leírtam: Titoról, a nagyúrról. Keresztapám fordított, én jegyzeteltem, ő nem kifogásolta. Sőt folytatta, mintha csak szükségét érezte volna, hogy mindent a lehető legjobban megértsek.

            - Ez különös világ. Hat köztársaság, öt nép, négy nyelv, három vallás, két írás, és mindez egy ország, Jugoszlávia. És ez nem elég: Szerbiának van két autonóm tartománya, rengeteg kis nemzetiséggel, köztük a magyarral, és számtalan nyelvvel. A három fő vallás mellett pedig létezik például a zsidó, s még írásból is többet használunk a kettőnél, a cirillnél és a latin betűknél: a Koránt arabul, a Bibliát meg héberül is írják.  De azért ez mégis egy: Jugoszlávia.

            Fagylatot rendelt mindenkinek, s amíg a pincér ezt meghozta, hallgatott. Amikor azt hittem a csönd igazában azt jelenti, vége, intett, türelem. Hosszú volt a szünet, De amint a pincér végre letette a kelyheket, ő   folytatta a mondandóját.  Ugyanazt, amit eddig, mégis másként.        

- Nálunk például a szlovén Kardelj barátom kigondol valamit. Nagyon csavaros az agya. Legalább egy nap kell, hogy a többiek - maguk a szlovének, a horvátok, mi szerbek és például az itteni magyarok -  sorra megértsék, mit is mondott igazán. Tito éppen a folyton járó eszéért szereti. Sztálin pedig azt sem tudta elviselni, hogy Tito az ilyen embereket szereti, mi meg Titot, mert pont olyan, amilyen. Egy horvát, aki Szerbiában töltötte életében a legtöbb időt, de ma minden köztársaságban és tartományban van otthona.

            Amilyen váratlanul elfogadta az odatolakodásomat, épp oly hirtelen gyorsasággal búcsúzott. De ezzel is meghökkentett.

            - Fiam, köszönöm, hogy hallani akart.

            Már a kezét nyújtotta, amikor eszébe jutott még valami.

        - Titonak van egy testvére Magyarországon. Ha alkalma adódna, tudassa vele, hogy Joszip gyakran emlegeti...

Más, nem kevésbé fontos tudnivalókat Jugoszláviáról Horn Gyulától gyűjtöttem be - aki akkor még beosztott követségi titkárként dolgozott, ki gondolta volna, merre visz később az útja -, amikor 1967-ben az MTI tudósítójaként Belgrádba költöztem. Még nem töltöttem el 24 órát a Száva partján, amikor már a fejembe gyömöszölt százféle adatot és tényt abból a – később kiderült – több ezerből, amit a fejében tárolt, hogy „legalább az alapvetően fontos dolgokat” értsem az itteni viszonyokról, s „ne baromságokkal” töltsem meg az otthoniak fejét, „se a nyilvánosságét, se a főnökségét”.

Ezalatt megtanultam tőle, hogy Jugoszláviának annyi az előnye, mint a hátránya. Íme a horni megfogalmazás: „Ez egy a Nyugattól keletre, a Kelettől Nyugatra fekvő gebines ország, amely úgy egyesíti a szocializmust és a kapitalizmust, hogy sohasem tudod, jó vagy rossz jön-e ki belőle”.

Horn Gyula tanított meg arra is ott és akkor, hogy Jugoszlávia vált például a világ egyetlen országává, amelynek a saját határain belül voltak a gyarmatai, s nem valami másik földrészen. A gazdag Szlovénia és viszonylag jómódú Horvátország ugyanis egyazon az államhoz tartozott, mint a tisztesen szegény, de a főhatalmat erőből és népességszámából hagyományosan gyakorló Szerbia, s a hamisítatlan balkáni mélységekkel birkózó Bosznia, Montenegró és Macedónia. Furcsa módon azonban a gazdagabbak és erősebbek nem azt érezték, hogy nekik jó, hanem azt, hogy velük tartatja el Tito a szegényeket, a többiek pedig természetesen irigyelték azokat, akiket volt miért. Furcsa világ?

Vagy: az önigazgatás például a nálunk sok tekintetben még ma is szokásos államcentrikusság helyett azok kezébe tette – elvileg mindenképpen, de a gyakorlatban is többé, mint kevésbé – a kormányzást, akik egy közösség lakói, vagy valamilyen intézmény munkatársai voltak. Ez szült az egyes ember számára is felfogható tulajdonérzést (elvileg), versenyt, árút és sokféle árat (valójában), viszont oly mértékben csökkentette az állam beavatkozási lehetőségeit a gazdaságban, hogy a gyakorlatban a belgrádi jobb kéz (a központi kormányzat) többnyire nem tudta, mit csinál a zágrábi bal (pedig akkor még csak egy tagköztársaság kormányáról volt szó a sok közül, a helyi szervek ezreit nem is említve): így lett totális az összevisszaság iparban, mezőgazdaságban, mindenütt. Az önigazgató vállalatokat valóban magukénak érezték az emberek ott, ahol rendben mentek a dolgok, de senki sem törődött semmivel, ha nem ment jól a cég: az igazgató ilyenkor – ha voltak kapcsolatai, s rendszerint voltak – átment önigazgatni, vagyis „kinevezett tulajdonosnak” egy másik vállalathoz, hogy azt tegye tönkre, a többiek viszont maradtak a mocsárban, vagy éppen munka nélkül.

- Vegyél benzint mindig a horvát INA-kutaknál és ne a szerb Jugopetrolnál, az előbbi olcsóbb, mert a zágrábiak megtiltották az alkalmazottjaiknak, hogy borravalót fogadjanak el, viszont le kell mosniuk a szélvédőt. S a kutasok ezt meg is tartják, mert ha nem, kirúgják őket, és a legközelebbi munkahelyet valahol nyugatnémetben találják.

Tito testvérével (ő csak a Broz családi nevet használta) egyébként később találkoztam egy percre a Keleti pályaudvaron, amikor a belgrádi marsall-pártelnök-államfő 1956 után először hivatalosan Magyarországra látogatott. Én a Magyar Nemzet színeiben ácsorogtam a téren, s egy kollégám hívta fel rá a figyelmemet. Olyan volt, mint zömmel a többiek: szerény kopottságában is méltóságteljes. Egy volt az akkori vidéki magyarországiak közül.  Odaléptem és elmondtam, kivel beszélgettem néhány éve róla. Megerősítette, néha leveleztek a fivérrel, aki egy-egy magyar mondatot is írt: nyilván bizonyítékként, hogy nem felejtette el teljesen a nyelvet.

Tito akkor annak a Kádár Jánosnak volt a vendége, akire ő is igent mondott 1956 november legelején Hruscsovnak. Amikor az akkor még viszonylag újnak számító szovjet vezér Brionin - már jó ideje hiteles forrásokból tudja a világ - elsőként Rákosi Magyarország élére való visszahelyezését hozta szóba (sejthetően nem gondolta komolyan), Tito kemény nemmel elutasította. Nyikita Szergejevics utána Münnich Ferencet ajánlotta, amire azzal reagált: „Nagyon megszokta, hogy azt kell tenni, amit maguk parancsolnak”. Hruscsov ezen meghökkent majd kimondta:

- Kádár János?

Tito rábólintott. Kádár pedig a brioni tárgyalások közben - eltűnt a budapesti Parlamentből...

             Úgy hozta a sors, hogy a családom legendáriumában néhány évvel később még egyszer felbukkant Kocsa Popovics. Keresztapámék vissza akartak költözni Bácskából Magyarországra. Amikor az eljárás végén megkapták a hivatalos elbocsátó levelet Belgrádból, az ottani Külügyminisztérium irata mellé odabiggyesztettek egy rövid megjegyzést: azt, hogy Popovics üdvözli a Lukács házaspárt, és a miniszter emlékezik az 1956-os dubrovniki délutánra…

            1966-67-ben jutott karrierje csúcsára: a köztársaság alelnöki posztjára. Aztán egyik óráról a másikra kegyvesztett lett. Voltak, akik Tito nagyravágyó feleségének, Jovankának a kezét sejtették a háttérben.  Tény: az asszony Tito utolsó éveiben éppen hataloméhségének köszönhetően ugyancsak a kegyvesztettek sorát gyarapította Belgrádban…

....

Ma már tudjuk, Jugoszlávia sorsa Tito 1980-ban bekövetkezett halálával pecsételődött meg. És egy évtized zűrzavar után, 1991. június 25.- én Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét.

Ne felejtsük el: előbb, mint a Szovjetunió megszűnt Jelcin hatalomra kerülése után, 1991. december 31-i dátummal… 

(Kocsis Tamás „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” gondolat jegyében dolgozza fel és teszi közzé élete, több mint hat évtizedes újságíró pályája emlékeit, tapasztalatait. Ennek része emlékezése az egykori Jugoszláviára.)

Mindmáig titok: ki ölte meg Kennedyt!  Most éppen azért, mert Donald Trump amerikai elnök ígéretétől eltérően egyelőre mégsem hozza nyilvánosságra az összes titkosított dokumentumot a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatban. Holott lejárt a határideje a dokumentumok nyilvánosságra hozatalának, amelyet a kongresszus által még 1992-ben megszavazott törvény írt elő.

           …1963. november 22.-én Dallasban gyilkolták   meg J. F. Kennedyt. Ma már hitelesen tudjuk: azt az elnököt, aki meg akarta újítani az Egyesült Államokat, s egyben békésebbé tenni a világot. Nem titkolta: a szovjet-amerikai kubai rakétaválság (1962. október 14-28.) rádöbbentette, hogy a világ atomkatasztrófába zuhanhat. Ennek volt egyenes következménye, hogy 1963. augusztus 5-én a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia képviselői Moszkvában aláírták az első nemzetközi atomcsend egyezményt (Nuclear Test Ban Treaty), amely megtiltotta az atombomba kísérleteket a légkörben, a világűrben és a víz alatt. Ugyanakkor létrehozták a Kreml és a Fehér Ház közötti állandó közvetlen kapcsolatot biztosító „forró drótot”, hogy megakadályozzák egy nukleáris konfliktus véletlenszerű kitörését.

            Kennedy szovjet partnerét pedig Nyikita Szergejevics Hruscsovnak hívták. Mert – maga mondta - a kubai rakétaválság őt is ráébresztette, hogy az egész világ belepusztulhat egy amerikai-szovjet atomháborúba. Az ő kezdeményezésére írták alá éppen Moszkvában az első atomcsendegyezményt.

            És 1964. október 14.-én –   vagyis pontosan a kubai válság második évfordulóján –felmentették Hruscsovot minden funkciójából. Nem titok: politikai törekvéseinek, s a Kreml ebből fakadó hatalmi harcának lett az áldozata! Neki - eltérően Kennedytől - szerencséje volt a maga módján. Mert ez annak idején nem volt egészen magától értetődő, hogy természetes halállal térhetett meg   orosz paraszt-bányász őseihez hét évvel azután, hogy 1964-ben „szubjektivizmusa és voluntarizmusa miatt valamennyi párt- és állami tisztsége alól felmentették”. Magyarán: Leonyid Brezsnyev államcsínnyel megbuktatta.

           Kennedyt és Hruscsovot szinte egyszerre tüntették el a világból. Mindmáig, több, mint fél évszázad után is időszerű a kérdés: cui prodest?

            Kiknek álltak az útjában - és miért?!

Kennedy ügyében talál soha sem kap érdemi választ a világ, ki volt az igazi felelős a gyilkosságért. Hruscsovnak a maga módján nagyobb szerencséje volt…

Annyira, hogy Brezsnyev – azoktól eltérően, akiket Sztálin kivégzett - például azt is megengedte, hogy Hruscsov, haláláig rendszeresen megkaphassa Kádár János személyes ajándékát, egy jonatán almákat tartalmazó csomagot. Igaz, arról itthon meg Kádár gondoskodott, hogy Magyarországon nyílt titok legyen, mikor postázták a Nyikita Szergejevicsnek és feleségének a gyümölcsöket, meg is kellett hát azoknak érkezniük.  Mert - mindnyájan tudjuk, ha nem is egyformán értjük, magyarázzuk - ilyen világban éltünk az elmúlt évszázad második felében mi, magyarok „a tábor legvidámabb barakkjában”.

Ami Nyikita Szergejevics Hruscsovot (1894-1971) illeti, egyike azoknak a legmagasabb rangú egykori szovjet hatalmasságoknak, akinek koránt sem egyértelmű politikai cselekedetei, döntései még hosszú időre sok munkát adnak a 20. századot kutató, magyarázó, félremagyarázó történészeknek és a hozzám hasonló mindenféle közíróknak, közszereplőknek a világ minden sarkában.

            Nem vitatható: Hruscsov szenvedélyes és kiszámíthatatlan egyéniség volt. Nem sokan gyilkosozták le a Kreml egyes számú funkcionáriusként az előző pártvezért és vezérkart az emlékezetes XX. kongresszuson, s mindmáig ő volt az egyetlen politikus, aki kézbe kapott cipővel verte az asztalát az ENSZ közgyűlésben.

           Az érdemi hruscsovi történelmi mérleg egyik serpenyőjét ott nyomja többek között a magyar 1956, annak kezelése és nem kevésbé a folytatás. Mi mindig emlegetni fogjuk, 1956 okán mindenképp…

A másikat meg nem kis súllyal az, hogy már bizonyossá érett: a 20. század második felében két ember tette a legtöbbet a Kreml hatalmi csúcsain azért, hogy - akarta vagy nem akarta – összeomlott a Szovjetunió, s a hozzá kapcsolt birodalmi övezet, aminek Magyarország is része volt. Az elsőt Hruscsovnak hívták, aki - kiderült, visszavonhatatlanul és helyrehozhatatlanul - pozdorjává zúzta a sztálini nimbuszt. A másik Mihail Gorbacsov volt, - aki túl a nyolcvanon most is él, szerepel, nyilatkozik (például Ukrajna és Krim ügyében is).

            Hruscsovot mindmáig szinte naponta emlegetik. Az ukrajnai válság nem csendesedő zűrzavarában újra és újra felbukkan fel újra és újra a neve; ennek jegyében Vlagyimir Zsirinovszkij, az orosz szélsőjobb parlamenti képviselő fenegyereke a moszkvai Dumában, a törvényhozásban „a leggyalázatosabb ukrán orosznak” minősítette. Azért zúdította rá átkait, mivel – azt követően, hogy hosszú ideig az Ukrán Kommunista Pártot vezette - az SZKP első titkáraként Hruscsov „ajándékozta” 1954-ben Ukrajnának az addig orosz Krim félszigetet, ami azóta legeslegújabb korunk friss Érisz almájává alakult.

            Személyes életembe Hruscsov először 1953-ban „köszönt be”, szintén újságíró édesapám, Dernői Kocsis László közvetítésével.  Az történt ugyanis, hogy röviddel Sztálin halála után, 1953 júniusában az akkori magyar kommunista pártvezetést Moszkvába citálták, s a küldöttség tagjaként Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét is meghívták oda, ahol az új szovjet vezetés „megtáncoltatta” Rákosi Mátyást.

            Rákosi (magyarul 1997-ben megjelent) könyvében leírta, hogy többek között éppen apám miatt nem örült az ex-kisgazda magyar államfő meghívásának. „Mindenki meg volt lepődve, hogy Dobit is hívták, holott hivatalosan nem is volt a párt tagja, s minden jó tulajdonsága dacára tudtuk róla, hogy nem nagyon titoktartó, s környezetének, amelyben elég sok kétes elem volt, mint Dernői Kocsis, Dancs újságírók és hasonlók, mindent el szokott mondani... „

            Ma már bevallhatom: Rákosinak tulajdonképpen igaza volt. Dobi elmondta Dernői Kocsisnak, ő meg az akkor 18 éves, politikával az élet által már „erősen mérgezett” fiának: Beríja KGB-főnök, Hruscsov heves bólogatásaitól kísérve a szemébe üvöltötte a Kremlben Rákosi Mátyásnak, hogy „ha keresztbe tesz Nagy Imrének, kettétörjük a gerincét”.

            Az más kérdés, hogy Rákosi nagyon is keresztbe tett, az ő gerincét viszont nem Beríja törte ketté: mire meg tudta volna tenni, őt végezték ki árulás vádjával. Igaz, mintha akkor Hruscsov és a többiek is elfeledkeztek volna arról, mivel fenyegették Rákosit. Ennek következményeit, a folytatást – s ezen belül Rákosi dicstelen szerepét abban, ami 1956-hoz vezetett - ismerjük…

            Ezért sem tudom, restelkedjek-e miatta, vagy dicsekedjem, - rólam azt írták annak idején Moszkvában, fehéren-feketén, nyomtatásban, hogy Hruscsov a barátom volt. S ez nem akármi: hiszen végső soron mégis csak ő vezette 1953-tól a Szovjetuniót, azt a világhatalmat, amelyiknek akkor és itt, Hegyeshalomtól keletre, mi jutottunk.  Miként is fogalmazzak, hogy hűséges legyek az igazsághoz: ez is akkor történt, amikor - a második világháború győztes nagyjainak 1945. februári jaltai döntése nyomán - a Kreml sok évtizedre kiosztott szövetségesként éltünk és szerepeltünk a világban.                       

Ezek után pontosítani szeretnék: Hruscsov nem volt a barátom. A hír hitelesen úgy igaz, hogy Borisz Rogyionov, az Izvesztyija budapesti tudósítója a több milliós példányszámú moszkvai napilapban azt tette közzé a szovjet kormányfő utolsó, 1964. áprilisi magyarországi látogatása előtt, hogy szerény személyem (nevem, meg nem érdemelt dicsérő szakmai minősítésem és lapom, a Magyar Nemzet kiemelt szedésben), „Nyikita Szergejevics Hruscsov régi barátja” cikksorozatot írt a fontos alkalomból.  Tehát: a lényeg a lényeg. Én vagyok Hruscsov régi barátja és nem ő az enyém. Ezt - biztos, ami biztos - nem győztem hangoztatni azt követően, hogy barátai kirúgták Nyikitát a Kremlből...

            De Borisz Rogyionov azért bizonyos értelemben és fokig  igazat írt (ami az akkori moszkvai rosszmájúak szerint azért nem volt mellékes, mert az oroszok azt vallották, hogy a Pravda - igazság a magyar jelentése -  volt az újság, amelyben szó sem volt igazságról; az Izvesztyiját  - hírt jelent a szó magyarul - pedig az jellemezte, hogy nem tartalmazott híreket), ha nem is volt valami nagy hír a mi barátságunk a szovjet vezetővel. 1958 áprilisában ugyanis, amikor Hruscsov először jött hozzánk Kádár János vendégeként hivatalos látogatásra, történt valami...

            Nyikita Szergejevics (ahogyan a protokoll akkori szabályai előírták) látogatása első napján megkoszorúzta a Szabadság-téren a szovjet emlékművet, aztán a biztonsági emberek teljes rémületére - felrúgta a gondosan előre szervezett programot. Egyik pillanatról a másikra elhatározta, hogy bemegy a téren felsorakozott emberek közé - alig másfél évvel 1956 őszét követően. S én, a Magyar Nemzet riportere ebben működtem közre.

- Barátom, megfogná a kezemet? Segítsen át a kordonon - lépett hozzám váratlanul. Oroszul szólt, én meg automatikusan segítettem. Felfelé nyomtam a karját, ő meg lefelé nyomta a tömeget tőle elválasztó kötelet. Parasztian kemény kézzel kapaszkodott belém, talán dácsája kertjét művelte szabad óráiban. Átlépte a kötelet és benyomakodott az emberhadba. Onnan még visszaszólt:

            - Köszönöm, barátom.           

            Tehát kétszer is elhangzott a „barátom” bűvszó. Hruscsov jó öt percen át jött-ment odaát, a kísérete meg, beleértve a teljes magyar és szovjet biztonsági gárdát, riadtan topogott ideát. De baj nem történt, s a visszatéréséhez már nem kellett a segítségem.

            Erre az eseményre hivatkozott az Izvesztyija - hat évvel később