Latabár Kálmán (1902–70), a fantasztikus komikus “személyes Latyiságából” egyszer részesülhettem, nem éppen színpadi körülmények között. Az 1960-as évek első felében egy szobában feküdt a Sportkórházban apámmal, az ugyancsak újságíró Dernői Kocsis Lászlóval. Egy napon operálta őket a nagy tudású Klimkó Dezső professzor, akinek elévülhetetlen szerepe volt a magyar sebészeti tudomány fejlesztésében, s nem utolsó sorban az egészségügy háború okozta súlyos sebeinek gyógyításában. De a kiváló sebész tanár később útjába keveredett a politikai vezetésnek, így a klinikákat váltakozva pesti kórházakra volt kénytelen felcserélni, és operált haláláig a Sportkórházban is.    

– Miért van kórházban, Kálmán bácsi? – kérdeztem nagy tisztelettel Latabártól, a két betegágy között ülve.

A  “Kálmán bácsi“-ra az jogosított fel, hogy egy házban lakott legjobb iskolás pajtásommal, Kálmán Tamással – aki életét mindmáig a buffalói egyetem kémia professzoraként teszi hasznossá az emberiség számára, rákgyógyszerek kutatójaként – a pesti Dózsa György út 17. szám alatt, s így gyerekként “kezit csókolomoztuk" a lépcsőházban, ahogyan illett (s ahogyan a Latabár gyerekek is tették).

– Jókor kérdezed, éppen tíz perce tudom – kacagott fel, amúgy igazán latyisan, majd fájdalmasan fintorított egyet hozzá, és ijedtséget megjátszva a szívére tette a kezét.

– Fáj. Nem a nevetés, a bajom fáj. Mert a grófnő épp az előbb magyarázta el, mi is igazán a betegségem.

– Tehát mi is?

A Fővárosi  Operettszínház  – ez jól ismert része a magyar  kultúrtörténetnek – 1955–56 fordulóján Moszkvában, a Sztanyiszlavszkíj Színházban vendégeskedett. Az oroszok ugyanis hagyományosan megkülönböztetett hívei voltak Kálmán Imre muzsikájának, és mindenekelőtt a Csárdáskirálynőnek. A nagyoperettet Bécs (1915) és Budapest (1916) után külföldön (világháború ide, világháború oda) elsőként a frontvonal túloldalán, az akkor éppen Petrograd nevet viselő Szentpétervárott mutatták be, Szilvia címen, a nem éppen eseménytelen 1917. évben. Az oroszoknak a magyar operett színjátszás iránti szeretete, mint kiderült, a szovjet időkben is megmaradt. Így 1945 után az Operettszínház működésének folytatásához – mások között Rákosi Mátyás személyes meghökkenésére – Vorosilov marsall személyében meglepően magas pártfogóra lelt. A politikus-katona, 1945–47-ben a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke volt, és szovjet részről hivatalosan ő írta alá a magyar–szovjet fegyverszüneti egyezményt is. Sztálin (1878–1953) halála után a Szovjetunió államfője lett, s ezt a tisztséget 1960-ig töltötte be – addig, amíg a mind nagyobb akarnoksággal feltörekvő Brezsnyev ki nem túrta az öregedő ősforradalmárt magas a tisztségből.

De vissza az operetthez és Latabárhoz!    

A Csárdáskirálynő Békeffi István és Kellér Dezső által átírt, a fiatal Szinetár Miklós által rendezett változata 1954-ben került újra színre Budapesten. Ebben játszotta Honthy Hanna (immár 61 évesen)  az új főszerepet, Cecíliát,  Latabár Kálmán pedig Bóni grófként remekelt. A Sztálin halála (1953) után regnáló legfelső szovjet vezetés hírét vette a budapesti előadásoknak, s a társulatot – nem utolsó sorban Vorosilov ösztönzésére és az első titkár, Nyikita Hruscsov egyetértésével – meghívták vendégszereplésre. A moszkvai programot  a „főnökségből” is sokan megnézték, Hruscsov pedig  személyes köszönetet mondott az együttesnek az előadásokért, külön és személy szerint Honthy Hannának. Latabárnak is üzent: „Magát nagyon megszerettük”.

A kórházi betegszobában erre emlékezett Latyi:

– Kérdeztem is akkor rögtön ijedten Hajnikát, nem lesz-e nekünk abból bajunk, hogy Hruscsov így szeret minket? Hát nekem lett. Pontosan emlékszem, össze-vissza verdesett a szívem, amikor megkaptam az üzenetet. Ezt nevezik aritmea nevű kórságnak. Most meg műtőasztalra kerültem, ahelyett, hogy a Nagymező utcában játszanék.

A műtét sikerült, csakhogy...

– A grófnő mondta, de komolyan, amikor elmeséltem neki a moszkvai történetet, hogy „bár Sztálin már meghalt, de a Dezső magát, művész úr sztálinitisszel operálta itt, elsőként a világon”.

Így Latabár Kálmán. S kacsintott egyet hozzá, mintha a színpadon játszanék, és megkért, segítsem felkönyökölni az ágyon, hogy bizonyítsa, akár haza is engedhetnék. 

A grófnő egyébként hivatása szerint ápolónő volt, és Klimkó professzor hites felesége: leánykori nevén Andrássy Ilona.