BOLDIZSÁR IVÁN és még néhány velem született “SKORPIÓ”
Úgy hozta a sors, hogy mindnyájan október 30.-án születtünk, igaz, nem egy évben.
BOLDIZSÁR IVÁNT
életem gyerekként megkapott, ölembe hullott ajándékai közé számítom. Õ volt az elsõ felnõtt, akirõl megtudtam: egy napon születtünk, október 30-án. Igaz, õ 23 évvel elõbb, mint én (az 1912-es évjáratból való volt), de négy éves koromtól, 1939-tõl haláláig, 1988-ig mindig következetes kitartással gratulált: felnõtt koromban is nagyon kellett igyekeznem, hogy megelõzzem.
Apámnak hol közelebbi, hol távolabbi baráti köréhez tartozott, a világháború alatt sûrûbben voltak együtt. 1944. karácsony estéjén is nyilván ezért hívott minket telefonon.
- Mit mondasz? Nem lehet igaz - figyeltem fel a fenyõfa alól öregem izgatott hangjára. - Hogy az oroszok nálad? És mit csináltok?
Ezen az estén - ez is történelem - már csaknem teljesen bezárult az ostromgyûrû Budapest körül. S eközben Tolbuhinnak a 3. Ukrán Front nevet viselõ csapatai, ha akkor csak néhány õrára is, eljutottak a János kórházig: ezért kapta késõbb a Szilágyi Erzsébet fasor a Vörös Hadsereg útja nevet. Boldizsár pedig kijjebb lakott a kórháznál, így hozzá is eljutottak. Kiderült: már a legelsõ szovjet tiszt, aki belépett a lakásába, tudta, hogy kicsoda, író, újságíró, akinek köze volt az ellenálláshoz, pedig akkor még nem tartozott az igazi hírességek közé. Így is kezelték, s ezért engedték meg, hogy telefonálgasson, akinek akar.
Gondolom, ilyen is ritkán történt akkoriban: még mûködött a budapesti telefon, nekünk a front egyik, Boldizsár számára a másik oldalán. Mi néztünk a közelgõ ostrom elé, õ meg már elhatározta, megkezdi a budagyöngyei negyed nemzeti bizottságának megszervezését.
Valahogy késõbb is makacsul találkozott a sorsunk: az övé, meg hol apámé, hol az enyém. Boldizsár 1946-ban Párizsban a békeszerzõdést tárgyaló magyar küldöttség tagja volt, onnan telefonált Gyöngyösi János külügyminiszterrel közösen Tildy Zoltánnak, s apám éppen a köztársasági elnöknél volt. Akkor tudták meg, hogy Trianonnál is rosszabb feltételek elé nézünk: több Pozsony közeli magyar falut maguknak akarnak a csehszlovákok...
1955-ben Boldizsárt és apámat együtt rúgatta ki a hatalomba mind erõszakosabban visszanyomuló Rákosi Mátyás a Magyar Nemzettõl. 1956 októbere után pedig - feljebb már szó volt errõl - közösen kerültünk fel arra a listára, akiket néhányan (szerencsére sikertelenül) el akartak tiltani az újságírástól.
Berlini tudósító koromban - l977-78 lehetett - õ javasolta, hogy ”csibészkedjünk együtt”. Nyugat-Berlinben vett részt egy író találkozón, s ott koncertezett éppen Kocsis Zoltán. Kitalálta, ne úgy kérjek jegyeket, hogy tudósító vagyok, hanem úgy, mint Kocsis Zoltán rokona, aki meg akarja lepni a zongoristát. Bevált: jegyeket is kaptunk, meg mindketten dedikált lemezt a hangverseny után a névrokontól.
A Daily News-Neuste Nachrichten fõszerkesztõjeként - sose hittem volna - a szerkesztõje lehettem: miközben már megkapott minden hazai írói, újságirói címet és rangot, olvasói megbecsülést, mellé nemzetközi elismeréseket, s elnöke volt a magyar Pen Klubnak, minden szombati számunkba írt, az egyik héten az angol, a másikon a német részén a napilapnak. Csütörtökönként percre pontosan megérkezett a kézirat, vagy ha valamiért nem volt Pesten, ugyanakkor lediktáltatta a titkárnõjével, hogy legyen elég idõ lefordítani a cikket.
- Mert a mi szakmánkban egyetlen lényt kell maradéktalanul tisztelni: az olvasót. Ha az cikket vár tõlem, az nekem megtiszteltetés - magyarázta újra és újra következetes pontosságát.
Könnyen megegyeztem vele: 1987-88-ban a Képes 7-nek is állandó szerzõje volt. Az egyik nekünk írt cikkében hozta nyilvánosságra, amit egyébként már negyven éve mindenki tudott, aki ismerte Boldizsárt: õ találta ki és terjesztette Rákosi nagy bosszúságára a koalíciós években a pesti rikkancs újságok címeibõl összerakott - fentebb már emlegetett - lapajánló szövegét.
Az utolsó cikkét gyászkeretben jelentettük meg. Azt is még idõben leadta. ( Ami vígasztalt: Nemeskürty István tanár úr vette át a lapnál 1989-ben a rovatát, akkor mélyen megfontolt, elõrevivõ cikkekkel).
1983-ban még “ifjú szerkesztõmnek” nevezett, és “öreg barátnak” önmagát, amikor dedikálta a “Korona napja” címû könyvét. Utolsó mûvébe, a “Keser-édes”-be meg azt írta bele, hogy egyike lehettem azoknak, ”aki szerencséjére megúszta a keser-édes éveket, baráti öleléssel az agg szerzõ, Boldizsár Iván”.
Megúsztam volna? Én nem igazán éreztem, érzem, de ma már magam is elég agg vagyok ahhoz, hogy tudjam, ez is kor és végigélt események dolga.
Amit Boldizsár még örökül hagyott rám: azok a “Skorpiók”. Õ begyûjtötte mellém a politkus Sarlós Istvánt, aki szintén e jegyben, és pontosan október 30-án született, Sarlós pedig felfedezte Boldizsárnak Szabó Istvánt, a híres nádudvari tsz-elnököt. Én még hozzátettem a listához Gyapay Dénest, újságíró kollégámat.
SARLÓS ISTVÁN 
lett életemben az “örök szociáldemokrata”. Fõként önmagának nem engedte elfelejteni, hogy honnan indult, s ezt akkor is újra meg újra emlegette vezetõ politikusként, amikor ez nem volt divat. Igaz, 1939-ben kezdte a szocdemséget - 18 éves korában -, s ezért már akkor sem számított vastapsra. 1944-ben meg, párttársai kérésére - mert a fantáziájára nem panaszkodhatott soha -, egy kórházban, ahol katona volt, hónapokig a feleségeként szerepeltetett egy illegalitásba szorult zsidó nõt, akinek valódi võlegényét német Wehrmacht katonaként, s az asszony öccseként vonultatta fel ugyanott. Máig nem vagyok benne biztos, hogy tudnak-e errõl Jeruzsálemben az ilyen ügyekben illetékesek?
Elõször akkor lepett meg, amikor 1963-ban, budapesti ügyekkel foglalkozó kollégáimmal együtt találkoztunk vele a Fõvárosi Tanács vb új elnökeként. Addig megszoktuk, híreket szerezni a Városházáról nem volt éppen könnyû, õ viszont arra bíztatott minket, hogy az emberek minél több gondjával ostromoljuk, s ezek megoldását ösztönözzük nála és a nyilvánosság elõtt.
- Erre tanítottak minket a szociáldemokratáknál - indokolta szokatlan módon a kérését.
Aztán arra késztetett minket, hogy jegyzeteljünk: korábban a leírt beszédek és végsõ döntések határai közé szorítva publikálhattunk. Sarlós meg szabadon beszélt gyûléseken is (vállalva annak a bizonyos “Pinochet elvtárs” elszólásnak a kockázatát is, a chilei diktátort elitélõ tömegrendezvényen), és nem értette, miért ne írhatnánk például a vb-ülések vitáiról. A legkevésbé sem bizalmas körben közölte:
- Azt mondták amikor felmerült, hogy tanácselnök legyek, legalább nyilvánosság elõtt elõre megírt szövegekkel lépjek fel. Azt feleltem: akkor nem vállalom, az SZDP-ben ez még a háború alatt sem volt szokás.
Vele szerepeltem elõször, a Magyar Nemzet munkatársaként, a televízió nyilvánossága elõtt: a fõváros közügyeit élõ tv-adások természetes témájának is tekintette, persze ugyancsak leírt szövegek nélkül. Látta rajtam a lámpalázat, ezért félrehívott és megnyugtatott:
- Nézd ezt a szörnyû zûrzavart? El tudod képzelni, hogy azt, amit ilyen helyen mondasz, bárki hallhatja rajtunk kívül? Na ugye, hogy nem?
Máig sem értem, miért múlt el attól, amit mondott, az izgalmam.
Késõbb hallottam: a Köztársaság téren. az MSZMP budapesti központjában azért is háborogtak, mert nem járt el a fõvárosi párt elsõ titkárának hivatali értekezleteire. Mostanság kaptam rá, a 60-as években kétségkívül meglehetõen eretnek tûnõ magyarázatot tõle, miért.
- A testületi üléseken részt vettem, azokon mindenkor eldöntöttük, amit kellett. Én azt tekintettem a párt budapesti álláspontjának, amit ott határoztunk. Azt meg nem kívánhatták, hogy pártügyként beleszólhassanak, hova, hány utcaseprõt kell küldeni takarítani.
Az egykori szociáldemokratasága következtében lett Budapest elsõ embere; egy erõsebb reformidõszakban, 1970-ben a Népszabadság fõszerkesztõje, majd a Hazafias Népfront fõtitkára, sõt az MSZMP Politikai Bizottságának tagja. Kádár maga tette ezt számára félreérthetetlenné, sõt bátorította, éljen azzal a lehetõségével, hogy tudják, ragaszkodik szocdemektõl jött politikus jelenlétéhez a vezetésben. A lehetõséggel visszafogottan, de élt ( PB-tagként sose járt például négyszemközti beszélgetésen Kádárnál), de egy pillanatra sem tartotta magát az igazán szûk vezetés tagjának. Mint ahogyan azt sem hitte, hogy a Népszabadság fõszerkesztõjeként - ezzel mutatkozott ott be - egyik-napról a másikra újságíró lett: ezzel a vallomásával sokan visszaéltek, ahogyan a párt központi lapjánál mindig is szokás volt “enni“ az elsõ embert. Ezt magam is érzékeltem a sajtóirányításban velük is foglalkozó munkatársként: többször kerültem abba a helyzetbe, hogy a fõszerkesztõt kellett megvédenem beosztottjai fúrásaival szemben. Az is elõfordult, hogy nálam tagadták le annak az elhangzását, amit én beszéltem meg elõbb személyesen Sarlóssal, csak õk ezt nem tudták.
A vele született nyitottságát éppen akkor használták fel a legsikeresebben ellene, amikor már változni kezdett körülöttünk és velünk a világ. Utolsó fontos posztját, a parlament elnöki tisztét még évekkel a rendszerváltás elõtt kihúzták alóla. Egy alkalommal az akkor képviselõ Avar István, a színész, a javaslat ellen szavazott: emberemlékezet óta nem történt ilyen az akkori magyar országgyûlésben. Sarlós meg elnökként ezzel csitította le a felhördülést:
- Jó lenne, ha gyakoribb lenne itt is a nem egyhangú szavazás...
Kiderült, a szocializmus utolsó évtizedének még ebben a “glasznoszty” idejében is mennyire erõsek voltak azok, akik nem vele értettek egyet. Amint lehetett, egykori szocdemség ide vagy oda, nyugdíjazták (Kádár egyébként akkor is, 1986-ban, egy volt szociáldemokratát tett a helyére a parlament elnöki székébe, “mert egyre inkább mindenhol kell egy ilyen”, idézte õt nekem késõbb Sarlós, a bohém Stadinger István személyében, akit már ifjú korában is nagyszájúként emlegettek a párttársai, s jónéhány derûsen kényelmetlen helyzetet teremtett az országgyûlés élén.)
A mindenkori kölcsönös születésnapi jókívánságok ellenére csak ezt követõen, az “új átkosban” kerültünk valójában bensõségesebb viszonyba. Talán egyszerûen csak így alakult. Olyan csendesen távozott, ahogyan élt élete utolsó másfél évtizedésben: egy biztos, fájdalmat nem érzett amikor meghalt. Azok közé a különleges alkatú emberek közé tartozott (ilyen volt egyébként korán elhúnyt lánya is), akiknek a születéskor “elfelejtették” kiosztani a testi fájdalom érzetét. Kevesen vannak ilyenek, nem tudnám eldönteni, valójában ajándék-e ez számukra vagy átok. Utolsó kivánságaként senki sem mondhatott beszédet a temetésén 2006. Még egyetlen mondat: Sarlós István rendes ember volt ( s hogy ez érthetõbb legyen, amint az amerikaiak mondják, bátran vásároltam volna nála használt autót).
SZABÓ ISTVÁN 
(1924 -2017 ) volt az a magyar politikus, aki úgy jutott el a politikusi rangok legfelsőbb fokára, hogy – nem volt politikus. Nem először írok róla, s ha lehet, nem is utoljára.
„Skorpió”, horoszkópilag. Akkor ittunk először egymás egészségére, amikor 1959. október 30-a, a születésnapja előtt néhány nappal keveredtem riportkészítésre - nem véletlenül - a már akkor évek óta országos hírű nádudvari tsz-be az 1958-ban Kossuth-díjjal kitüntetett elnökhöz, annak a 35. születésnapjára. Mihályfi Ernő, a Magyar Nemzet főszerkesztője küldött a lap munkatársaként, mivel én az író-újságíró Boldizsár Ivántól akkor tudtam meg a többé-kevésbé kerek évfordulót, meg azt, hogy történetesen mind a ketten ezen az október végi napon születettek…
- Ő az a paraszt, akit az Isten is a magyar pusztára álmodott. Mindent tud, hogy mindent kihozzon a mezőgazdaságból, és az Alföld legalább nála Petőfi álmaihoz illő rónaság legyen - mondta szokatlanul poétikusan Mihályi, inkább az evangélikus egyház világi fejéhez (az is volt éppen akkor), mint főszerkesztőhöz illő megfogalmazásban. De hát a Magyar Nemzet mégis csak a Népfront lapja volt, ő meg ezzel arról akart meggyőzni, hogy egy magára adó újságnak mindig oda kell figyelni „egy Szabó Istvánra”, mert megéri, megérdemli.
Bizony megérdemelte…
Maga azt mondta, önmagáról:
- Azt hiszem, hogy nem nagyon örültek nekem, hogy a világra jöttem. Az édesanyám hároméves koromban itt hagyott, elment Budapestre dajkának, mert sok teje volt. Engem gyakorlatilag a nagynéném nevelt, édesanyám nővére, akinek egy 10-12 holdas parasztember volt a férje, így egy igazi földműves családban nőttem fel. Elvégeztem rendesen a hat osztályt. Volt a közelünkben egy parasztember, ő ajánlotta fel, hogy dolgozzak nála, mert már öreg volt. Hamar átadta nekem az 58 holdas gazdaság irányítását: öt lova, húsz marhája és hatvan birkája volt. Addig se éheztem, mégis – 17 évesen – hirtelen olyan jólétbe kerültem, amiről álmodni sem mertem. Gazda lettem, annak minden előnyével és persze felelősségével.
Az alábbi sorok pedig nem akármikor, viharos évben, 2008.-ban jelentek meg róla Pünkösti Árpádtól, aki hitelesen elhelyezte a mindenkori Szabó Istvánt magyar világunkban, annak örök bonyolultságában.
„Társadalmi kedvenc voltam Nádudvaron - összegzi. Földosztáskor adtak is neki öt hold földet, bár abban a családban, ahol élt, 58 hektáron gazdálkodtak.
- Hány osztályod volt?
- Akkor hat, aztán végeztem el a technikumot.
Az öt holdját hozzáírták az 58 hektárhoz, és akkora kulák lett Szabó István is, hogy porzott, pedig az önéletrajza szerint addig agrárproletár volt. Ha nem gyerekkori pajtása Oláh István, a későbbi honvédelmi miniszter, talán meg se menekül. Nádudvaron a középparasztok, nagygazdák félénkebbek vagy okosabbak voltak, mint másutt. Bevonultak. A Vörös Csillag nevet adták a saját földjükön alakult tsz-nek, és Szabót elküldték 14 hónapos elnökképzőre. Mikor 1952 végén visszatért, elnökké választották. A gazdák azt gondolták: "Pista nem bánt bennünket", kifelé meg az agrárproletárság se rossz. A tagság és az elnök is értette a dolgát, ez a tsz sosem volt mérleghiányos.”
Szabó István óriásbirtok méretekben gondolkodó paraszt volt, aki a megtanult a barázdákról minden megtanulhatót. Joggal mondták rá: amit ő nem tud az agráriumról, azt nem is érdemes tudni. Parasztként látta Magyarországot, mindenre kíváncsi magyarként a világot, és főként azt figyelte, ami a mezőgazdaságban történt, bárhonnan is kapott hírt valami újról. Aztán itthon már formálta is: Nádudvarral bevonult az agrárpolitika folyamatos alakításába, beleértve az akkor sokak által „magyar csodának” is minősített háztáji gazdálkodás gyakorlatának feltalálásába. Politikust is próbáltak faragni belőle már a hatvanas évek elejétől, többször is, de ebben a műfajban mindig „botcsináltáként” kezelte önmagát. Amúgy, Cyrano módon, gunyoroskodott is erről.
- Egyhuszonegyed államfő lett belőlem - mondta, amikor 1966.-ban az Elnöki Tanács tagja lett. A „földtől kapott” (saját megfogalmazása) józan eszétől akkor és később sem vált meg, amikor 1985-ben az MSZMP Politikai Bizottságába is bekerült, arra a néhány évre, amíg még létezett az állampárt.
Becsülte a tanult embereket, az újságírókat is, s ezt folyamatosan bizonyította, mert - sokaktól, régiektől és maiaktól eltérően - politikusi stallummal övezve is ötleteket, használható tudnivalókat remélt más hivatások művelőitől. Nagyokat sétáltunk a Duna-parton, pedig már PB-tag volt, és első lépésként makacs következetességgel mindig azzal kezdte:
- Mi újat tudsz?
Én meg hiába feleltem erre, hogy „te kapod a Politikai Bizottság tagjainak járó jelentéseket, nem én”, csak legyintett.
- Azok nem olyanoknak készülnek, amilyen én vagyok. Engem nem titkok érdekelnek, hanem az, hogy merre megy a világ.
A rendszerváltozás politikai földindulása után Budán, a Zöldlomb utcában, a Pálvölgyi barlangnál, folytattuk a beszélgetéseinket, ahogyan megszoktuk: a fiát látogatta itt rendszeresen, a szomszédságomban.
Nádudvaron pártállástól függetlenül Szabó István mindenki számára az maradt, aki volt: akit meg kell kérdezni, mielőtt bármiről döntesz, ha nem akarsz nagyot tévedni. És ugyanez vonatkozik országos méretekben azokra, akik kukoricával és ipari növényekkel foglalkoznak, akár gazdasági, akár tudományos szinten.
2013-ban olvastam róla és Nádudvarról: „Nádudvar, ez a csendes, eldugott hajdúsági település olyan, mint a többi környékbeli falu, mégis más. A hazai mezőgazdaság zászlóshajója, a KITE Zrt. (KITE Mezőgazdasági Szolgáltató és Kereskedelmi Zrt.) – a maga éves kétszázmilliárdos forgalmával – mássá teszi. Az agrárvállalkozás alapítója és létrehozója Szabó István, aki már a kilencvenedik életévét tapossa, ma is aktív. Az idős szakember kilenc évig a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának a tagja volt, öt éven át az MSZMP Politikai Bizottságában dolgozott, továbbá harminchárom évig a Központi Bizottságban „együtt ült” Kádár Jánossal. Közben azonban nem szakadt el Nádudvartól, közel négy évtizeden át vezette a helyi tsz-t, és ma is a KITE örökös elnöke.”
Romsics Ignác történész akadémikus méltán szentelt neki egy egész tanulmány könyvet 2012-ben „Szabó István életútja Nádudvartól Nádudvarig” címmel. A könyv megjelenése alkalmából az MTA Agrártörténeti és Faluszociológiai Osztályközi Állandó Bizottsága és a Debreceni Egyetem Történelmi Intézete tudományos konferenciát is rendezett. Romsics azt írta könyvében: Szabó István „Erdei Ferenc, Fehér Lajos, Dimény Imre, Losonczi Pál, Burgert Róbert mellett egyike volt azoknak, akiknek a nevéhez a magyar mezőgazdaság szocialista táboron belüli egyedülálló sikerei kötődtek.”
A hazáról József Attila jutott eszébe és az, hogy” számomra a föld a haza, a termő anyaföld”. Meg Ady bölcs hazaszeretete, Bajcsy-Zsilinszky, akinek sírját minden évben meglátogatja, mert „megilleti a tisztelet
Szabó István kitörülhetetlen a magyar agrártörténelemből...
GYAPAY DÉNES 
- 1928. október 30-i “Skorpió“ - a legderûsebb magyar külpolitikusként költözött már be egyszerre a mennyei szerkesztõségbe és diplomáciába. A Népszavánál kezdte 1950-ben, és mindenütt újságíróskodott, ahol éppen érdekesen és nem csak komolyan, komolykodva lehetett írni arról, ami a világban történt. Pálfy József utódaként lett fõszerkesztõje 1990-ben az 1963-ban alapított, sajtólegendává lett Magyarország címû hetilapnak, aztán mégis pályát változtatott. Végül teljesült, amit nem remélt, a diplomácia: milánói fõkonzulként, majd az Olasz Kereskedelmi Kamara magyarországi sajtófõnökeként zárta az életútját.
Röviddel a halála elõtt, a pannonhalmi apátság gimnáziumának tablóján láttam viszont a fényképét: az ottani bencés olasz gimnáziumban érettségizett 1947-ben. Ott alapozta meg olasz nyelvtudását, ami meghatározta az egész pályáját. Odafent, immár tökéletes birtokában az olasznak, nyilván a legszínesebb társasági körök tagja és tudósítója...
Gyapayval közös születésnapunkon kívül összeköt bennünket az is, hogy én lettem az utóda a Képes 7 főszerkesztõjeként, de ez soha nem árnyékolta be mindenkori jó viszonyunkat. A másik pedig: én is olyan helyen fejeztem be hivatalosan a pályámat, amire korábban nem gondoltam volna: az Axel Springer kiadónál. Amikor berlini tudósító lettem egy helyet minõsítettek számomra tiltott területnek: a más akkor is világszerte publikáló Springer kiadónak a két Berlin nyugati felén, közvetlenül a határnál épült toronyházát.
(Ráadás Skorpió-listámon Horn Gyula lánya, Anna, akirõl 2006 októberében tudtam meg egy újságcikkbõl, hogy ugyancsak október 30-án született - s éppen 1956-ban. 11 éves kis hölgy volt, amikor 1967-ben apjával közösen kezdtem “muzsikálni” Belgrádban: ő diplomataként dolgozott ott, amikor én újságíróként, az MTI tudósítójaként odaérkeztem.)