Jumzsagin Cedenbal (1916 – 1991) soha sem tudta meg, de egyike volt azoknak, akik alaposan megváltoztatták életem pályáját. Nem akármilyen karriert futott be. 1940-ben, mindössze 23 évesen -  az akkori mongol „haza atyjával”, Csojbalszannal és nem utolsó sorban Sztálinnal a háta mögött - lett először főtitkára a Mongol Népi Forradalmi Pártnak. A Csojbalszan, majd Sztálin halálát követő ulan-batori hatalmi harcokból   - immár Hruscsov „hátszelével” –  pedig egyértelmű új vezérként került ki győztesen. Így 1958-tól 1984-ig - amikor betegségére és öregségére hivatkozva nyugdíjazták -, megkérdőjelezhetetlen párt- és állami első emberként egyaránt ő regnált a Mongol Népköztársaságban.

Cedenbal 1967 január elején addigi legélesebb hangú, az akkori kínai politikát támadó interjúját (minden valószínűség szerint csak azért, mert aznap mi voltunk kéznél, mélyebb oka nem igen lehetet) éppen Gosztonyi Jánosnak, a Népszabadság akkori főszerkesztőjének és nekem adta, aki ott és akkor az MTI-t képviseltem, s ez nem volt kis teljesítmény. Azzal nyomta a kezembe írott válaszait Ulan Batorban, a parlament, a Nagy Népi Hurál palotájában, közösen, írásban előre átadott kérdéseinkre, hogy „biztosak lehetnek benne, el fogják olvasni az egész világon”.  Igaza lett, amit kifejtett, megjárta a világsajtót. Vastagon szerepelt benne Kína és személy szerint Mao is. Nem éppen dicsérő módon, s akkor még finoman fogalmazok. Nem kevesebbet vágott Mao Ce-tung fejéhez, mint azt, hogy vissza akar vágni az egykori mongol birodalomnak, amiért Dzsingisz kán 1205-15-ben meghódította Észak-Kína nagy részét, s büntetésként a pekingi vezetés most újra meg akarja szerezni magának Mongóliát, amelyet egykor évszázadokig uralma alatt tartott - gyakorlatilag a XX. század elejéig, végső soron a szovjetek által támogatott mongol forradalom teljes győzelméig. (Csolbajszan)

Mao nem foglalta ugyan el Mongóliát, de Cedenbal azt nem sejthette, hogy az én poharam Mao teljhatalmú neje, „a kínai kulturális forradalom” anyja és a „vörös gárdisták” vezére, Csiang Csing számára éppen ennek az interjúnak az olvasásakor telt meg színültig.

Az interjúról, miután visszatértem Pekingbe, akkori állandó tudósítói állomáshelyemre, kínai részről hivatalosan nem esett egyetlen szó sem. De alig pár hét múlva Halász József nagykövet közölte: olyan híreik vannak, hogy a Cedenbal nyilatkozat miatt maga Csiang Csing döntött úgy, „betelt a pohár”, s megpendítette, tartóztassanak le. Ezért itthonról – a követségen keresztül -  Barcs Sándor MTI vezérigazgató utasított: kezdjem el a „rugalmas elszakadást”, magyarán, tűnjek el Kínából a lehető leggyorsabban.

Másfél hónappal később pedig nem voltam magyar tudósító Pekingben...

Örülhettem, hogy megúsztam annyival, amennyivel, és végül nem vették a fejemet Kínában, hanem legalább vehettem a kalapomat családostól, Észak-Korea irányába. Azóta sem merészkedtem vissza, még látogatóban sem Pekingbe, mert ez az ötezer éves óriás ország az én eszem járása szerint lassan felejt, és semelyik kor kínai isteneit sem   kell kísérteni...

Cedenbal egyébként, miután átadta az interjút, egy árva szót sem ejtett nagypolitikáról. Leültetett minket, s mint aki pihenőnek szánja a következő félórácskát, arra kérdezett rá, hogyan éltük meg az előző éjszakai földrengést. Én - holott fogalmam sem volt, meddig lehet nála elmenni a humorkodásban -  elmondtam azóta is egyik legkedvesebb élményemet: a földmozgáskor jobb híján kimenekültem a szálloda folyosójára, ahol ebben a pillanatban elszáguldott előttem egy feltűnően csinos ifjú hölgy, köldökig érő, alul semmi   hálóingecskében. Később kiderült, egy német szakértő felesége volt, s a toronyszálló bejáratánál fékezték le, mielőtt kirohant volna rémületében a mínusz 30 fokos hidegbe. A kerekfej és egyébként sem szilfid Cedenbal a történettől úgy belelkesült, hogy - tessék elhinni, úgy esett, ahogyan leírom -  kacagva körül nyargalta a teremnyi irodát.
Ez felbátorította Gosztonyit, aki meg előjött a földrengést követő reggelen történtekkel. Az Unen, a mongol pártlap jubileumát ülték ugyanis ekkor Ulan Batorban, s a vendégek között volt, különböző sajtó sarzsik és hozzám hasonló tudósítók mellett a moszkvai Pravda főszerkesztőjének egyik helyettese is. Feltűnőnek találtuk, hogy elkésett a közös reggeliről, s már aggódni kezdtünk, hogy esetleg baja esett, amikor belépett az ajtón, de úgy köszönt és ült le az asztalhoz, mintha mi sem történt volna. Végül megkérdeztük, hogyan élte át a földrengést. Õ ránk csodálkozott.

            - Földrengés volt? - kérdezte meglepődve -. Igaz, felébredtem és láttam, hogy elindul felém a szekrény. Ijedten a fal felé is fordultam, és mondtam magamban: „Szása, te olyan részeg vagy, hogy azt álmodod, megtanult járni a szekrény”, - és ebben a tudatban azonnal tovább aludtam.

            Mire Cedenbal:

            - Marha orosz!  - vihogott és azonnal hozzátette: - Én marházhatom őket, nekem papírom van róla. Orosz lányt vettem feleségül.

            Jómagam meg elkönyveltem: végre összehozott a sors egy emberszabású pártkorifeussal. S még nem volt vége. Jött az ő első története:

            - Sajnálhatják, hogy itt találkoztunk, és nem a házamban. Otthon láthatnának valamit, ami maguknak biztosan furcsa, de nekem, nekünk mongoloknak természetes. A kertemben ugyanis áll egy jurta, az apám lakik benne. Ő azzal a feltétellel jött hozzám lakni, hogy tudomásul kellett vennem: kőházban pedig nem hajlandó élni. Ne felejtsék el: ilyen ez a nép is, amelyet kormányzok...  

            S olyan is, amelyik nem látja értelmét annak, hogy túl hajtsa magát a munkában: A mongol nem látja értelmét annak, hogy bizonyos határokon túl dolgozzék: Mongóliában ugyanis a legtöbb az egy főre jutó „méretes” állat - juh, teve, szarvasmarha, kecske, jak, ló - az egész világon. Tíz számos jószág jut egy emberre. (Ez egyébként, most, az új évezredben és a visszatőkésített nagy területű és kis népsűrűségű országban sincs másként).  

- Az én mongolom kilép a jurtájából, nem is céloz a puskájával, csak lő, amerre lát.  Biztos, hogy eltalál egy állatot, s megvan néhány hétre az élelme. Ezt próbáljam elküldeni gyárba dolgozni, órabérért! Legfeljebb behívhatjuk katonának pár évre, a seregben meg építkezik, nem pedig fegyvert forgat. Mao meg azt hiszi, ellene készül a hadseregünk... - derül Cedenbal, s ebben a „katonás” szellemben is búcsúzik.

            - Minden Magyarországra menő mongol nagykövetet azzal indítok útnak, hogy a megbízólevele átadásakor közölje hivatalosan: Mongólia békés ország, ígéri, soha több nem fordul elő az, amit Batu kán annakidején tett. Ne féljenek, nem lesz újabb tatárjárás.

            Dobi Istvántól, az egykori államfőtől tudom: az ígéret előtte egyszer valóban elhangzott. Azzal kiegészítve, hogy a mongolok szeretnék, ha mi, magyarok is szépen emlékeznénk egyszer-egyszer azokra a régi időkre, amikor a legendák szerint együtt vadásztak közös őseink, hun törzsekben és ujgur kánságok kebelén. Vagyis arra, hogy szegről-végről rokonok volnánk...  (Tatárjárás - muszlimok)

 A világ legnagyobb lovas szobra: Dzsingisz kán   

Richard Nixon (1913-1994), az Egyesült Államok 37. elnöke még javában felfelé haladt a lejtőn (ami nagy politikai zuhanással, a Watergate-ügy hatására botrányos lemondásával zárult 1974-ben), amikor segítő szavaimra támaszkodhatott. Mondhatnám - szabadon értelmezve Armstrongot, az űrhajóst -, ez ugyan nagyon kis lépés volt az emberiség történetében, de nagy eset a saját életemben: megszólításával tüntetett ki az Egyesült Államok elnöke. Belgrádban...

        Nixon jugoszláviai látogatására az 1968-as megválasztása utáni, első ciklusa közelgő közepén, 1970 októberében került sor. Tito - aki egyébként is szerette, amikor a világ körülötte forgott - a szokásosnál is nagyobb felhajtást csapott az amerikai államfő érkezésének, mivel még érezte Brzsenyev és a Varsói Szerződés 1968-as prágai beavatkozásának utószelét, s szükségét látta, hogy úgy higgyék Moszkvában, ha kell, neki tudja támasztani a hátát akár a washingtoni Fehér Háznak is.

            Ez a Belgrádban dolgozó külföldi tudósítók számára abban is megmutatkozott, hogy a delegációval jött amerikai újságíró gárdával azonos elbánásban részesültünk: hivatalos vendégekként kezeltek minket is. Magyarán: az MTI képviseletében együtt utazhattam az országban Nixonnal jugoszláv állami pénzen, és nagyobb mozgási szabadságot biztosítottak számunkra, mint például az ifjabb George Bush elnök 2006-os budapesti vizitjén a magyar minisztereknek. Biztonsági akkreditálásom csak annyiból állt, hogy a Külügyminisztériumban egy amerikai úr is az asztalnál ült, amikor a szokásos tisztviselő, „Dobar dan, druzse Kocsis” (Jó napot, Kocsis elvtárs) köszöntés kíséretében, minden további vizsgálódás nélkül a kezembe nyomta a látogatásra érvényes igazolványt. A név szerinti megszólításra is csak azért lehetett szükség, hogy a mellette helyet foglaló néma amerikai láthassa, ismer. De hát más világ volt ez biztonsági értelemben is, mint a mai...

            Az elnök tiszteletére rendezett parádés belgrádi fogadásra úgy jutottam be, hogy felmutattam a meghívómat, megköszönték, s már benn is álltam a feleségemmel együtt a többszáz méteres sorban, amelynek az elején Tito és Nixon kezelt le mindnyájunkkal. S ekkor tört rám, teljesen váratlanul a „nagy számom”. Túljutottam a kezezéssel a jugoszláv elnökön, Jovankán, a feleségén, s a protokoll minden szabályát szigorúan betartva, odaléptem Nixon elé. Ő pedig, megelőzve minden lehetőséget a kötelező   udvariaskodásra, miközben változatlan maradt a már Belgrád szurcsini repülőtéren az arcára fagyott jellegzetes amerikai „keep smiling” mosoly, rám nézett és váratlanul megkérdezte:

            - Nem látszik rajtam, hogy izzadok?

            Én egy pillantást vetettem az arcára, s azon lepődtem meg, amire eddig nem is gondoltam: az amerikai elnököt kisminkelték a nyilvános fellépés előtt.  S a sminkjén valóban átütöttek az izzadságcseppek.

            - Én úgy látom, hogy igen - feleltem, amire - a festéktömegen át is észrevettem - elpirult.

            - Köszönöm - mondta, s míg odébb léptem, maradt rajta a „cheese” vigyora, de letörölgette a képét a zsebkendőjével. (Jóval később köszönt vissza egy korábbi emlék: a Kennedyvel lezajlott 1960-as elnökválasztási tv-vitán Nixon épp így törölte meg az arcát – alighanem ugyanezért…)

... Örök titok, miért éppen nekem tette fel a kérdést: talán összetévesztett valamelyik amerikai kisérőjével?  Körülöttem viszont elszabadult a pokol. Elsőnek a Fehér Ház amerikai tudósítói hada rohant le, mit beszélt velem az elnök, aztán a többi kollégák. Én meg úgy éreztem, nem illik kiadnom Nixont, s csak annyit közöltem:

            - Személyes téma volt -, amivel sikerült még nagyobb titokzatosságot teremtenem. Ennek köszönhetően ettől a pillanattól még az amerikai újságírók is „szent tehénként” kezeltek, mint aki bizalmasa a Mr. Presidentnek. (Előtte Kim Ir Szen kézfogásának volt hasonló varázsos hatása budapesti vizitjén).

      Így a horvát és a szlovén főváros szállodáiban a helyiek alighanem besoroltak az amerikai újságírók seregébe. Zágrábban például nagyon kedvesen ugyan, de kitanítottak, amikor „izvinite, molim vasz” bevezetővel kértem valamit, hogy ezt itt így mondják, „prosztite, proszim vasz”, mert „ez nem Szerbia, hanem Horvátország”. Ljubljanában ennél is jobban megcifrázta egy pincér, mert szerbül rendeltem reggelit. Tudomásul vette ugyan, mit kell hoznia, de az orra alól rám morgott, angolul: „Uram, itt, Szlovéniában angolul is megértettük volna”.

       Ekkor éreztem először - két évtizeddel Jugoszlávia szétesése előtt -  talán nincs igazam, amikor úgy gondolom, hogy ezt az országot az államot alkotó népek egymás iránti ellenszenve tartja össze. Lehet, döbbentem rá akkor, de csak egyetlen pillanatra, hogy az indulatok összetartás helyett valamikor robbanáshoz vezetnek? Most is bevallom, amikor állíthatnám az ellenkezőjét: az általam ismert akkori viszályok ellenére villámsebesen elesegettem a gyanúmat.

   Horvátország és Szlovénia? 1989-ben jártam utoljára a régi Jugoszláviában: már túl Tito halálán. A vajdasági Temerinből származó kiváló íróval, újságíróval, az azóta elhunyt és -  joggal – „magyar örökség-díjas” Illés Sándorral nyaraltunk együtt a horvát tengerparton, Crkvenicán. Akkor már azt javasolta egy valóban jóakaratú horvát, ha békességet akarok, ne mondjam itt azt, hogy szerbül beszélek.  „Mondja legalább azt, hogy jugoszlávul, ha már nem meri vállalni a horvátot” - intett merő óvatosságból. Két évvel később pedig a kis Szlovénia - a szó legszorosabb értelmében, villámháborúban - néhány nap alatt szétrobbantotta az öröknek hitt Jugoszláviát...      

Tengerpart - Cirkvenica  

2006-ban - amikor már Montenegró is elszakadt Szerbiától - egy mai magyar konzervatív politikus hívta fel rá a figyelmemet: nem lehet, hogy a szerbekben az elmúlt 15 évben kialakulhatott a maguk „Trianon érzete”? És a válaszom rá most is, hogy ez több, mint lehetséges, és éppen itt, közvetlenül a kertünk alján, ahol magyarok is élnek. S akkor már hozzáteszem: vajon Putyinban, az oroszok tömegében manapság milyen érzések dúlnak, nem is mindig csak a lelkek legmélyén, ha az egykori Szovjetunióra és a sok millió külföldre szakadt oroszra gondolnak? Mert hát Oroszország megcsonkítva is a huszonegyedik század egyik világhatalma...

            Azért meg elnézést illene kérnem Nixontól, hogy éppen az ő személye kapcsán jutottam idáig rögeszméim ragozásában...     

Kim Ir Szen születésének 105. évordulója

Koreai kézfogások -

„Sub-rosa – avagy megíratlan megírandók” című kéziratgyűjteményem alábbi részlete azzal a félszigetnyi, ketté osztott országgal, Koreával foglalkozik, amelyik a világpolitika kényes vihargócainak egyikeként ma jóformán mindennapi szereplője a nemzetközi médiának. Ez akkor sem volt másként, amikor – a hatvanas évek közepén – pekingi székhellyel a Magyar Távirati Iroda távol-keleti tudósítójaként a helyszínen figyeltem a térség eseményeit. Ebben a minőségében kerestem folyamatosan a válaszokat az „Ázsia Németországának” tekintett, a II. világháború győztes hatalmai által ott északira és délire kettéosztott Koreai-félsziget – úgy tűnik föl – egyfolytában bonyolult, szinte mindig egyszerre történelmi és aktuális okokból fakadó kérdőjeleire is.

.A krónikás koreai kézfogásainak története előbb kezdődött, - Budapesten. Amikor először találkoztam vele, Kim Ir Szen, Észak-Korea szocialistaként hirdetett államának alapító vezére, számunkra nem akármilyen fontosságú évben, 1956-ban – tavasz végén – látogatott hozzánk.

Az ELTE újságíró-szakos hallgatójaként kísértem az egyetlen helyre, ahová tanszékünk lapja, a „Toll” képviseletében odaengedtek: a budai fogaskerekűnél lévő, mindmáig jól ismert erdei iskolába. Abban működött akkor azoknak a koreai gyerekeknek az iskolája, akiket jó szerencséjük Magyarországra vezérelt az 1950–53-ig tartott, a III. világháború próbájának tekintet szörnyű koreai háború idején, s engedélyt kaptak arra is, hogy itt fejezhessék be megkezdett tanulmányaikat.

Kim Ir Szen úgy vonult be kíséretével az iskolába, ahogyan addig még senkitől sem láttam. Minden egyes lépése, lassú mozgásának összehangoltsága, a tanároknak és a gyerekeknek szánt mosolyok pillanatonkénti váltogatása, főként pedig szemei szünetet nem ismerő villanásainak szinte követhetetlen száguldása maga volt a tökéletesen megtanult mesterség. Teljesítményét taníthatták volna akár a pesti színiakadémián is.

Velem is kezet fogott. Megkísérlem hitelesen leírni hogyan, nem ok nélkül. Ami történt: feltűnően komótosan, amint mozgott is, megemelte a karját, centiről centire előrenyújtotta, s amikor célhoz, vagyis hozzám ért, azt éreztem, hogy vastag, szokatlanul puha ujjaival, éppen csak megérintett, s nem fogta meg igazán a kezemet. De közben mindvégig kutatóan figyelte a szememet. Aztán odébb lépett, s láttam, a szomszédomnál – az iskola egyik magyar tanáránál – tökéletesen megismétlődött az, ami nálam.

S ezzel nem záródott le a történet, sőt… Csak most következett az, amiért mindez egy életre belevésődött az emlékezetembe: azok a körülöttem álló koreaiak, gyerekek és felnőttek, akiknek nem jutott kézfogás – a kezemet bámulták. Voltak, akik hosszú perceken át. Nagyon nehezen jutott el az agyamig, mivel érdemeltem ki ezeket a tekinteteket: mert olyan kéz az enyém, amelyet megérintett Kim Ir Szené...

Másodízben Phenjanban lettem részese e megtiszteltetésnek. Ott 1965 októberében fogott velem kezet, immár kétségkívül politikai tartalommal. Fock Jenő miniszterelnök-helyettes delegációját kísértem, Pekingből jövet, tudósítói feladatokkal. Ez amolyan se hideg, se meleg időszaka volt a magyar–KNDK viszonynak, amikor a valós értékeket kifejező együttműködést mindkét részről halvány mosolyokkal és barátságos kézszorításokkal helyettesítették: nem utolsósorban a világ – főként az egymásra mind vadabbul gerjedő, éppen a kulturális forradalom poklának kapujában álló Kína és a Kremlből már Brezsnyev által irányított szovjetek – számára. Ezt szolgálta Fock utazása is, aki, bár komoly sarzsi volt Magyarországon, miniszterelnök csak később, 1967 tavaszán lett.

Ahogyan a tárgyalásokra, úgy Kim és Fock hivatalos találkozójára is a Koreai Munkapárt központjában került sor. A szervezők engem is beállítottak a legfőbb koreai méltóságra várakozó magyar vendégek közé, persze a sor vége táján. De ez is elég volt arra, hogy – legalább néhány napra – megkülönböztetett rang birtokosa legyek Phenjan szép folyója, a Tedong partján. Koreában ugyanis kétfajta elvtársi cím dukált: a “domu” mindenkinek, a ”tondzi” meg a fejeseknek, én az utóbbit ”excellenciás elvtársként” fordítottam magyarra, önmagamnak.

Amikor Kim Ir Szen belépett, az első gondolatom az volt: nem egészen tíz év alatt 15 esztendőt öregedett. Elsősorban az arca, második pillantásra a mozgása korosodott, a szeme vesét vizslató ereje viszont semmit sem gyengült. Ekkor értettem meg, hogy hatalmának egyik titka pillantásának a bűvölete: ezzel kelti azt az érzést, hogy olvas annak a fejében, akinek a szemébe néz.

Széles mosollyal kísért kézfogása Fock Jenővel soká tartott, ez szólt a filmeseknek és fotósoknak, tehát a népnek és a világnak. A sorban második Pullai Árpádnak – akkor az MSZMP KB osztályvezetője volt, később lett KB-titkár, majd miniszter – jóval kevesebb idő jutott, de ugyanolyan méretű mosolygás. Nálam már csak néhány másodpercre állt meg. Mosolytalanul, viszont a kézfogáshoz biccentett, s – ahogyan az Budapesten is történt – nem hagyta ki a szemem vizsgálatát. Számomra az igazi újdonság a férfias kézszorítás volt. Elkönyveltem: közben rájött, ez is szükséges tartozéka a kemény, céltudatos, szembeszegülést semmiben sem tűrő vezérnek. Főként, amikor egyesek azt hihetik, korosodik…

.Holott akkorra már mindenki számára félreérthetetlenné tette: senki sem kérdőjelezheti meg, hogy Korea északi fele – Kim Ir Szen Koreája. Ha valaki, ő valóban mondhatta volna, amit egykoron a francia Napkirály, XIV. Lajos csak hitt magáról, mégis hirdetett: „Az állam (meg a párt és főként a hadsereg) én vagyok.” Nem is titkolta, hogy hatalmának legfőbb támasza a hadsereg, s ennek javára – nem kevés elemző szerint – feláldozta a Távol-Kelet természeti kincsekben rendkivül gazdag, első potenciális "kis tigrisének" háború utáni gyarapodási lehetőségeit a fegyverekért, amelyek között halálakor már ott voltak az atomrakéták is.

Fiának, Kim Dzsong Il-nek pedig – már saját tulajdonának tekintett, és dinasztikus jogon örökre megvédendő latifundiumként adta át országát, a Koreai-félsziget északi felét.

Aa dinasztia immár harmadik tagja az államalapító unokája: Kim Dzsong Un. Ő az, akinek ma halljuk szinte naponta a nevét...