Elhunyt Szabó István(1924–2017), volt országgyűlési képviselő, a volt MSZMP Központi Bizottságának és Politikai Bizottságának tagja, az egykor híres nádudvari Vörös Csillag MGTSZ elnöke – közölte a család közeli barátja vasárnap az MTI-vel.
Csaknem négy évtizedig volt szülőhelye, Nádudvar mezőgazdasági termelőszövetkezetének elnöke, s haláláig az ottani bejegyzésű Kukorica- és Iparinövény-termelési Együttműködés (KITE) Zrt. elnöke, majd örökös tiszteletbeli elnöke. Az agrárpolitikus több mint húsz évig vezette a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsát (TOT), és kilenc évig volt a kollektív államfői testület, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának tagja. Szabó István Nádudvar első díszpolgára, kétszer kapott Kossuth-díjat.
Ő volt az a magyar politikus, aki valójában sosem volt politikus.
Horoszkópja szerint skorpió. Akkor ittunk először egymás egészségére, amikor 1959. október 30-a, a születésnapja előtt néhány nappal riportkészítésre kaptam megbízást Mihályfi Ernőtől, a Magyar Nemzet főszerkesztőjétől a már akkor évek óta országos hírű nádudvari tsz-be, az előző évben Kossuth-díjjal kitüntetett, éppen 35 éves elnökhöz.
– Ő az a paraszt, akit az isten is a magyar pusztára álmodott. Mindent tud ahhoz, hogy az Alföld legalább nála a Petőfi álmaihoz illő rónaság legyen – mondta szokatlanul poétikusan-patetikusan Mihályfi, inkább az evangélikus egyház világi fejéhez (az is volt éppen akkor), mint főszerkesztőhöz illő megfogalmazásban. De hát a Magyar Nemzet mégis csak a Népfront lapja volt, ő meg ezzel arról akart meggyőzni, hogy egy magára adó újságnak mindig oda kell figyelni „egy Szabó Istvánra”, mert megéri, megérdemli.
Megérdemelte…
Maga azt mondta, önmagáról:
– Aligha örültek nekem, hogy a világra jöttem. Az édesanyám hároméves koromban itt hagyott, elment Budapestre dajkának, mert sok teje volt. Engem gyakorlatilag a nagynéném, édesanyám nővére nevelt, akinek egy 10–12 holdas gazda volt a férje, így egy igazi földműves-családban nőttem fel. Elvégeztem rendesen a hat osztályt. Élt a közelünkben egy másik gazda, ő ajánlotta fel, hogy dolgozzam nála, mert már öreg. Hamar átadta nekem az 58 holdas birtok irányítását: öt lovat, húsz marhát és hatvan birkát tartott. Addig sem éheztem, ám tizenhét évesen hirtelen olyan jólétbe kerültem, amiről álmodni sem mertem. Gazda lettem, annak minden előnyével és persze felelősségével.
Az alábbi sorok pedig nem akármikor, viharos évben, 2008-ban jelentek meg róla Pünkösti Árpádtól, aki hitelesen elhelyezte a mindenkori Szabó Istvánt magyar világunkban, annak örök bonyolultságában:
„Társadalmi kedvenc voltam Nádudvaron – összegezi. Földosztáskor adtak is neki öt hold földet, bár abban a családban, ahol élt, 58 hektáron gazdálkodtak.
– Hány osztályod volt?
– Akkor hat, aztán végeztem el a technikumot.
Az öt holdját hozzáírták az 58 hektárhoz, és akkora kulák lett Szabó István is, hogy csak úgy porzott, holott az önéletrajza szerint addig agrárproletár volt. Ha nem gyerekkori pajtása Oláh István, a későbbi honvédelmi miniszter, talán meg se menekül. Nádudvaron a középparasztok, nagygazdák félénkebbek vagy okosabbak voltak, mint másutt. Bevonultak. A Vörös Csillag nevet adták a saját földjükön alakult tsz-nek, és Szabót elküldték 14 hónapos elnökképzőre. Mikor 1952 végén visszatért, elnökké választották. A gazdák azt gondolták: «Pista nem bánt bennünket», kifelé meg az agrárproletárság se rossz. A tagság és az elnök is értette a dolgát, ez a tsz sosem volt mérleghiányos.”
Szabó István óriásbirtok-méretekben gondolkodó paraszt volt, aki a megtanult a barázdákról minden megtanulhatót. Joggal mondták rá: amit ő nem tud az agráriumról, azt nem is érdemes tudni. Parasztként látta Magyarországot, mindenre kíváncsi magyarként a világot, és főként azt figyelte, ami a mezőgazdaságban történt, bárhonnan kapott is hírt valami újról. Aztán itthon már formálta is: Nádudvarral bevonult az agrárpolitika folyamatos alakításába, beleértve az akkor sokak által „magyar csodának” is minősített háztáji gazdálkodás gyakorlatának feltalálásába. Politikust is próbáltak faragni belőle már a hatvanas évek elejétől, többször is, de ebben a műfajban mindig „botcsináltaként” kezelte önmagát. Amúgy, Cyrano módjára, gúnnyal is szólt erről.
– Egyhuszonegyed államfő lett belőlem – mondta 1966-ban, amikor az Elnöki Tanács tagja lett. A „földtől kapott” (saját megfogalmazása) józan eszétől akkor és később sem vált meg, amikor 1985-ben az MSZMP Politikai Bizottságába is bekerült, arra a néhány évre, amíg még létezett az állampárt.
Becsülte a tanult embereket, az újságírókat is, s ezt folyamatosan bizonyította, mert – sokaktól, régiektől és maiaktól eltérően – politikusi stallummal övezve is ötleteket, használható tudnivalókat remélt más hivatások művelőitől. Nagyokat sétáltunk a Duna-parton, pedig már PB-tag volt, és első lépésként makacs következetességgel mindig azzal kezdte:
– Mi újat tudsz?
Én meg hiába feleltem erre, hogy „te kapod a politikai bizottság tagjainak járó jelentéseket, nem én”, csak legyintett: „Azok nem olyanoknak készülnek, amilyen én vagyok. Engem nem titkok érdekelnek, hanem az, hogy merre megy a világ...”
A rendszerváltozás politikai földindulása után Budán, a Zöldlomb utcában, a Pálvölgyi barlangnál, folytattuk a beszélgetéseinket, ahogyan megszoktuk: a fiát látogatta itt rendszeresen, a szomszédságomban.
Nádudvaron pártállástól függetlenül Szabó István mindenki számára az maradt, aki volt: akit meg kell kérdezni, mielőtt bármiről döntesz, ha nem akarsz nagyot tévedni. És ugyanez vonatkozik országos méretekben azokra, akik kukoricával és ipari növényekkel foglalkoznak, akár gazdasági, akár tudományos szinten.
Négy éve olvastam: „Nádudvar, ez a csendes, eldugott hajdúsági település olyan, mint a többi környékbeli falu, mégis más. A hazai mezőgazdaság zászlóshajója, a KITE Zrt. – a maga éves kétszázmilliárdos (!) forgalmával – mássá teszi. Az agrárvállalkozás alapítója és létrehozója Szabó István, aki már a kilencvenedik életévét tapossa, ma is aktív…”
Romsics Ignác történész akadémikus méltán szentelt neki egy egész tanulmánykötetet 2012-ben „Szabó István életútja Nádudvartól Nádudvarig” címmel. A könyv megjelenése alkalmából az MTA Agrártörténeti és Faluszociológiai Osztályközi Állandó Bizottsága és a Debreceni Egyetem Történelmi Intézete tudományos konferenciát is rendezett. Romsics azt írta könyvében: Szabó István „Erdei Ferenc, Fehér Lajos, Dimény Imre, Losonczi Pál, Burgert Róbert mellett egyike volt azoknak, akiknek a nevéhez a magyar mezőgazdaság szocialista táboron belüli egyedülálló sikerei kötődtek.”
Amikor 2015-ben Hazám-díjat kapott és ehhez gratuláltam neki, előbb a fiától jött egy rövid, kedves válasz. „Apám nevében is köszönöm a gratulációt, és amiket írtál róla. Baráti üdvözlettel az ifjabb Szabó”
Később pedig telefonált id. Szabó. Akkor, éppen túl a 91 éven, olyan volt, mint egész életében: csupa mentegetőzés, mint aki nem érdemelt meg soha, semmilyen elismerést, gratulációt, hiszen amit tett, az „magától értetődő volt”. Tiszta szívből nem volt hajlandó megérteni, hogyan került a Hazám-díj kitüntetettjeként „olyan nagy emberek társaságába, mint Romsics, Vámos György, Kosáry Domokos, Keres Emil”. És szomorú volt a felesége betegsége miatt, akivel hat évtized óta élt már akkor együtt, „és soha nem kellett megkérdeznünk egymástól, szeretsz-e. Most pedig – nem él közöttünk, csak van. Agyér-elmeszesedés”
A hazáról József Attila jutott eszébe és az, hogy „számomra a föld a haza, a termő anyaföld”. Meg Ady bölcs hazaszeretete, Bajcsy-Zsilinszky Endre, akinek sírját minden évben meglátogatta, mert „megilleti a tisztelet”.
Trom András rövid visszaemlékezése:
Eleinte különösnek tartottam ezt a jelenséget, mi több, frizuramesteremet, akihez kezdettől fogva jártam, próbára is tettem. Winkler úr (és nem Feri, Gyuszi vagy Pirike, Marika, miként itthon „kedveskedünk” hajszobrászainknak) már az első alkalommal egy kis kartonlapocskát nyújtott át azzal a megjegyzéssel, hogy legközelebb is szívesen áll a rendelkezésemre, ha én is úgy akarom. Ezen a lapon rajta van az üzlet címe, telefonszáma és persze az ő neve is, a hátulján pedig rovatok: hó, nap, óra megjelöléssel, ahová máris bejegyezhetjük a legközelebbi látogatásomat. Ő egyúttal előjegyzett a saját határidő-naplójába. A hatmárkás munkadíjat a pénztárnál kellett kifizetnem; Herr Winkler egy márka borravalót kapott. Megköszönte.
Vasárnaponként el-elmentünk a (fodrászattal szembeni) drezdai Szeged étterembe ebédelni. Felerészt magyar, felerészt német személyzettel működik. Jó a konyhája, ezért (és azért is, mert az Elba-parti nagyvárosban meglehetősen kevés a vasárnap is nyitva tartó étterem) van vendég bőven. Majd’ fél órát álltunk sorba, míg az ajtóban időről időre megjelenő főúr színe elé jutottunk. Német pincér volt, köszönt, majd arra kért bennünket, kövessük. Az asztalunkhoz vezetett hármunkat.