Az égi, földi megbocsátásoknak és feloldozásoknak megkülönböztetett hely jutott családi legendáriumokban, s ahogyan illik, egyházi személyekhez kötődnek. Történetesen katolikusokhoz, - és hol derűsen, hol szomorúan…

            A derű Balogh páter (1894-1976) személyéhez kötődik.  Aki ismerte egyházban és politikában, egyaránt csak „páter” néven emlegette, s néha talán el is felejtette, hogy a keresztségben az István nevet kapta. Az élete pedig – felszentelt papként és maga teremtette politikusként egyaránt –  úgy tette méltán agyonvitatott részévé a magyar 20. századnak, ahogyan ennek a sok nemzedéket átfogó korszaknak az egész történelmében mindmáig több a kérdőjel, mint a kijelentő mondat.    

1944 novemberében Szeged-Alsóközpont katolikus plébánosaként csöppent bele egyenesen a Horthy-korszakot követő új politika kellős közepébe, a kisgazdapárt színeiben, ahol a várost felszabadító szovjet hadsereg felfedezettjeként bukkant rá a kommunista Révai József, a parasztpárti Erdei Ferenc közbejöttével. Ez pillanatok alatt a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, sőt az ideiglenes kormány miniszterelnökségi államtitkári székébe röpítette (ha lehet röpítésről beszélni egy másfél mázsácskát nyomó férfiúról). Ebben a rangjában Vörös János honvédelmi miniszter és Gyöngyösi János külügyminiszter mellett õ készítette elő és írta alá a szövetséges hatalmakkal 1945 január 20.-án Moszkvában az akkori szövetséges hatalmak részéről Vorosilov marsall által szignált hivatalos fegyverszüneti megállapodást. Ez az akció emelte őt l947-48, a hatalmi fordulat évei után is épp úgy a „politikailag érinthetetlenek” kasztjába, mint a később a magyar-szovjet barátsági szerződést miniszterelnökként szignáló Dinnyés Lajost.
A páter kimondatlanul ennek köszönhette politikai túlélését. Az 1946-ban kikiáltott   köztársaság többpártrendszerének egyik megbontójaként ugyanis - jobbról -   1947-ben megalapította a nyíltan ellenzéki, kérészéletű Független Magyar Demokrata Pártot, s ezzel (érthetően) csúcsra vitte Rákosi vele szembeni, korábban sem túlzottan titkolt ellenszenvét. Mégis,  a legsúlyosabb sérelem, ami a törvénytelen perek első éveiben   érte, hogy az 1949-ben megalakított Népköztársaság első Elnöki Tanácsának tagjaként „száműzték” a nagypolitika peremére. Igaz, 1951-ben végül kénytelen volt végleg kivonulni a politikából, hogy újból lelkészkedésre adja a fejét - haláláig...

            Az én történetem Balogh páterrel alapjában politikamentes, 12 éves gyerekként éltem meg.  1947-bõl való, amikor Kovács Bélát követte a kisgazdapárt főtitkári tisztségében, annak letartóztatása és Szovjetunióba hurcolása után. A párt sajtófőnökeként ott dolgozó apámmal jöttem kifelé Semmelweis utcai székházából, amikor furcsa látvány fogadott: a szélte-hossza egyforma, szupernehézsúlyú páter hátsó fele egy aprócska fekete Renault kocsi ajtajából.

            Kiderült: valahol elveszett a méreteihez igazított hivatali autója, de Balogh ragaszkodott hozzá, hogy mégis elindul. Megpróbálta hát betuszkolni magát egy éppen ott parkoló, a mini Fiatok és kis Polskik méreteihez hasonló nagyságú, abban az időben egyébként Pesten taxiként is használt pöttöm kocsiba. Előbb - magyarázta a ház portása - megkísérelte jobbról, aztán balról, de hiába, a pocakja nem fért át az ajtón.  Végül nekidurálta magát, s fejjel előre indult neki a harmadik menetnek. Ez végképp nem sikerült: úgy beszorult, hogy se előre se hátra. Ekkor érkeztünk oda mi. Én meg - hogy stílszerűen fejezzem ki magam – „isteni sugallatra”, anélkül, hogy egyetlen szót szóltam volna bárkinek, odaléptem hozzá, megragadtam a hátsó felét és egyetlen mozdulattal kirántottam. Sikerrel. Õ fenékre ült, én bemutatkoztam, mintha mi sem történt volna, apám meg tiszteletlenül megkacagta a jelenetet. A páter pedig a szívembe zárta magát: ugyanis az általam várt dühöngés helyett nevetésben tört ki.

            - Jó erőben vagy fiam - mondta, amúgy a járdán pihegve - És ugye, katolikus?

            - Római katolikus - feleltem. Mire õ:

            - Akkor én most a jócselekedetedért feloldozlak a legközelebbi bűnöd alól. Áldásom rád!

            Hosszú évekkel később, a belvárosi Szent Mihály templomban – ott lelkészkedett -   ő emlékeztetett a különös feloldozásra, egy orgonakoncert szünetében…

                                                           x x x

Horváth Richárd (1906 – 1980) is politizáló pap volt a viharokban gazdag 20. század magyar „színpadján”, s ahogyan kivétel nélkül az összes többit, őt is vegyesen szidta-dicsérte érte az egyház épp úgy, mint az, amit közvéleménynek szokás nevezni.
Egy vitathatatlan, „békepapként” megismerte az ország, s ebben a minőségében kezelte őt hol így, hol úgy a Vatikán is, attól függően, hogyan alakultak a Szentszék és Magyarország, nem utolsó sorban pedig a  pápa és  Kádár János kapcsolatai. Én meg kollégaként is számon tarthattam: egyéb vallási és világi címei, beosztásai mellett évtizedeken át főszerkesztőként jegyezte a Katolikus Szó című lapot és - amikor ott dolgoztam - tagja volt a Magyar Nemzet szerkesztő bizottságának is.

            Számomra a legfontosabb, hogy amikor szükségünk volt rá, akkor bizonyította: emberi érzésekkel a szívében szolgálta Istenét. Kálmán nagybátyám - édesapám testvére - halála adta a szomorú alkalmat erre a tanúságtételre.

            Tény: egyetlen unokahúgom édesapjának az élete nem volt éppen egyhangú. Római katolikus papként kezdte, még a húszas években szerelmi okból „kiugrott a reverendából”, megházasodott, elvált, másodszor is megnősült. Második felesége éppen az unalmasnak éppen nem mondható 1944 júliusában szülte meg a lányukat, Julit, akivel - ez fontos mindkettőnknek - eredendően testvérekként tekintjük egymást, sajátos szállal köt össze minket mindmáig egyke voltunk, „bátyókám” és „húgocskám” a viszonyunk, a térben és időben egyaránt végtelenül hosszú Budapest - Sydney távolság ellenére.  Kálmán bácsi 1963-ban hirtelenül halt meg, igazi civilként (egyházilag nézve is):  élete végén könyvelő volt az egykori esperes-plébános.

            S éppen ez nem felelt meg annak a plébánosnak - nem szívesen használnám rá a szememben megtisztelő hivatást jelentő lelkipásztor kifejezést, legfeljebb hivataloknak mondanám, annak is a legrosszabb fajtájából -, akinek lakóhelye szerint feladata lett volna élete végéig gyakorló hívő nagybátyám méltó végső nyugalomra helyezése.

            - Nem temetem el, bűnben élte le az életét -  ezzel utasította el éppen özveggyé lett Gizi nénémet, halálos döbbenettel tetézve ezzel annak mély gyászát. Kétségbeesetten hívott fel telefonon, soha nem felejtem el a szavait:

            - Te mégiscsak az ország egyik legfontosabb újságjánál dolgozol, csak el tudod intézni, hogy úgy temessék el a nagybátyádat, amint illik és mindig kívánta.

            - Megoldom - feleltem, bár nagyhírtelen fogalmam sem volt, hogyan. Töprengésemben jutott eszembe Horváth Richárd. Ő akkor a patinás belvárosi Ferences templom igazgatója volt. Megkönnyebbültem, amikor megismertem a hangját a vonal másik végén. Elmondtam, mi történt, õ   egyszer sem szakított félbe, s a végén is csak annyit mondott.

            - Értem, értelek. -  Aztán hosszú másodpercekig hallgatott. Végül megszólalt. Nagyon lassan, nagyon megfontoltan egyetlen kérdést tett fel, de azt kétszer is:

            - A nagybátyád ugye a halála előtt megbánta minden bűnét? Ugye megbánta?

            -  Megbánta - feleltem pillanatnyi habozás nélkül.

            - Én is úgy gondolom. Akkor eltemetem, én temetem el, római katolikus szertartással...                

                Kocsis Kálmán így immár feleségével, született Alnoch Gizellával együtt nyugszik az Óbudai-temetőben. Néha talán van mit megbeszélniük a mennyben Horváth Richárddal... 

Fekete János (1918 - 2009) merő véletlenségből, már ebben az évezredben, éppen a 70. születésnapomon ébresztett rá: nem kerültem sokba a hazának - ma úgy mondanák, az adófizető polgároknak -  az iskolám, több évtizedes, államilag fizetett újságírói gyakorlatom, különösen pedig a hosszú külföldi tudósítói munkám, - sőt.  Jelenlegi árfolyamon közel milliárdos nagyságrendű tétellel gyarapítottam az országot, ráadásul zöldhasú dollárokban. Így csak jobb érzéssel éljük nyugdíjat öregségünket, a feleségem is, én is...

            S ez - divatos kifejezéssel - ugyebár nem semmi? Mai szemmel sem, mivel nálunk az államkassza rossz állapota Szent István óta szinte állandóan a legfőbb gondok egyike.

            A „szocialista bankárzseni” minősítést nyugati kollégáitól kapta Fekete János, - elismerésként, tiszteletből. „Pénzügyekben szuper agynak” a nemzetközi hírű közgazdász-politikus Bognár József prof. nevezte, jelenlétemben, szűk körben, miközben – nem titkoltan -  egyfajta konkurenseként irigyelte is őt, nemcsak becsülte. Kombinációs képességeit pedig még azok sem szokták vitatni, akik azon már szívesen vitatkozgatnak, hogy életében többet használt-e vagy ártott -, és ez rendkívüli dolog. Az azért meglepett, hogy Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, (mellékesen, az 1971-es Vadászati Világkiállításra emlékezve) most, éppen a 2018-as választási kampány nyitányakor azt nyilatkozta az Echo TV-nek: „Kádár Jánosnak és Fekete Jánosnak sikerült konszolidálnia pénzügyileg és politikailag is a helyzetet” (Magyar Nemzet 2018. február 19. 2. o.)

Ami tény: csaknem négy évtizeden át a Magyar Nemzeti Bank különböző vezető beosztásaiban - elnök valamiért sose lehetett, első elnökhelyettes volt a legmagasabb titulusa - gyakorlatilag ő tartotta kézben az ország devizakasszájának kulcsát.

            Nem tudom, mennyire hitelesek azok a legendák, hogy 1956. október-novemberében egy kopott Pobjeda autóban és ölében szorongatott táskában vitte Bécsbe a magyar állam esedékes hitelkötelezettségeit. De azt senki sem kérdőjelezi meg: az egyetlen esetben sem fordult elő az ő banki-rezsimjében, hogy hitelezőinktől   intőt kapott volna az ország, mert nem fizetett időben. Akkor sem, amikor nap közben kellett összekotorni és megkeresni a tőzsdéken Tokiótól New York-ig azt az összeget, amit estig törleszteni kellett. A reális kockáztatás nagymestereként nyert-veszített. Mint a kiváló bridzsversenyző, aki rossz leosztású lapokból is kihozza a lehetséges legtöbbet. Hogy többnyire ez sem volt elég? S - főként -, hogy mire költötték mások azt, amit    hangyaszorgalommal, bankár-módszerekkel mindig begyűjtött? Rajta aligha kérhető számon, mikor és mennyire (nem) érvényesült az általa (azóta is) fáradhatatlanul hirdetett üzleti alapelv, hogy a hitel nélkülözhetetlen része a gazdálkodásnak, csak éppen tudni kell vele élni: a kölcsön kamatánál többet kell keresni a hitelből megtermelt árún. Hát nem egyszerű?

            A partnerei az egész világon (szó szerint) hitelt adtak arra, amit mondott, persze azért is, mert soha sem hagyta kétségben a partnereit, nemcsak a maga nevében beszél. Haláláig nem tagadta: tudták, akikkel tárgyalt, hogy olyan esetekben is Kádár János hiteles szava állt mögötte, amikor Budapest üzenete nyilvánvalóan eltért   Moszkva érdekeitől és szándékaitól.

            Nem véletlenül kérte fel az azóta is “mindenható” Nemzetközi Valutaalap már 1982-ben első magyarországi kormányzójának.  S csorbíthatatlan maradt a sokoldalú bankári tekintélye és (fõként változatlanul nemzetközi) közbecsülése alaposan idős korában, a rendszerváltozás után is. Élete alkonyán is nagy befolyású nemzetközi banki- és bankárszervezetek hívták a vezetőik közé, mert számítottak a bölcsességére.  Itthon 2006-ban emlékezetes módon tüntették ki „Magyarország nemzetközi pénzügyi kapcsolatrendszerének kiépítése, a hazai pénzügyi kultúra fejlesztése érdekében végzett munkássága elismeréseként": Sólyom László és Fekete János a kitüntetés átadásakor nem fogtak kezet.

Fekete János mégis csak egy elmúlt világ „dinoszaurusza” volt? Vagy talán mégsem?  

   Személyes tanúként csupán két dolgot tanúsíthatok vele kapcsolatban, hiszem, 1. Akkor is kevés volt a pénz a Nemzeti Bank trezorjaiban, amikor kevesen tudhatták, mennyi volt az a bizonyos ennyi. 2.  Fekete János memóriája közel kilencven évesen sem kopott meg...

            Történetem első fele a 70-es évek legelejéről való. Belgrádban, az MTI tudósítói irodájának ellátmányáért vártam az ottani illetékes banknál a soromra, amikor meghallottam egy helyi ügyfél és a vele tárgyaló tisztviselő szándékuknál hangosabbra sikerült suttogását.

            - Holnap leértékelik a dinárt. Erre számíts! - mondta az egyik szerbül a pult túlsó oldaláról a másiknak a mi felünkre, s közben zavartalanul pergette a dollárokat.

            Nekem elállt a lélegzetem, de a szemem sem rebbent. Nem vették észre, hogy részese lettem a titkuknak. Felvettem a magam pénzét, azt meg természetesnek tartottam, hogy amit akaratlanul meghallottam, az fontos hír. A tudósító tehát teljesítette a kötelességét: a lehető leggyorsabban hazajuttattam az információt. Másnap egy rövidke üzenetet kaptam Pestről: „Fekete János köszöni”. Nekem ez a mondat volt a „jutalék”, de erre sem számítottam. Manapság - bevallom, hisz változott a világ, meg benne magam is -  nem tudom, megelégednék-e ennyivel?

            A folytatás - az, mire néhány sorral feljebb már utaltam -   2005-bõl való: akkor derült ki, hogy Fekete Jánossal közös a háziorvosunk. Amíg vártunk, illő módon bemutatkoztam, s elkezdtem magyarázni, hol keveredtem bele az üzletmenetébe. Az első pillanatban félbeszakított:

            - Ne folytassa. Csak nem gondolja, hogy elfelejtettem?  5 millió dollárt kerestünk Magyarországnak.  Nem volt az olyan gyakori...

            Ekkor tudtam meg -  három és fél évtized után - hogy az információm ennyit kamatozott Fekete János közbejöttével az országnak. S azt is, hogy ez az összeg abban az időben sem lehetett kis pénz a nagy bank számára, ha a veterán bankár három és fél évtized múltán is emlékezett az esetre, az összegre, még arra is, aki „hozta” az „üzletet”...

Ps.

Felcsuti Péter visszaemlékezése

Hetek c. lap cikke Fekete Jánosról - A bankvilág Puskása

Népszabadság nekrológja

Azt, hogy hány nyelven beszél, 1964-ben kérdeztem meg az „ifjú”, akkor 80 éves Germanus Gyulától, Pesten, a Magyar Nemzet munkatársaként.  Elgondolkozott egy percre, kiderült, ezt eddig még nem kérdezte tőle senki.

            - Fogalmam sincs - felelte végül -. Csak azt tudom, hogy akármerre csavarom a rádió gombját, értem, amit hallok, bár gyakran nem tudom, milyen nyelven beszélnek. De hát annyi a nyelv egy-egy nyelvcsaládon belül, a tájnyelvekről, tájszólásokról   nem is szólva. Csak az arab nyelvvel vannak nehézségeim, annak ellenére, hogy gyerekkorom óta tanulom. Mert arabból olyan sok van, hogy a tudomány még egy megközelítő számban is képtelen megállapodni.

Azóta tudom, kicsit később, 86 éves korában összegezték a nyelvtudását: kiderült, közel hatvan arab nyelvjárást ismert és lektorált.  A többi nyelvet nem számolták. És utána még élt, dolgozott 9 évet…

A 20. század egyik legnagyobb orientalistájaként tartjék számon a világban. Tanult, tanított, kutatott, utazott Londontól Bengáliáig. 1935-ben a legelső európaiak között jutott el Mekkába és Medinába, amikor ez nem kis veszéllyel járt, mert, ha gyanúba került volna, hogy esetleg kém, vagy gyaur turista, akár meg is ölhették volna. Megúszta, sőt hivatalos lett Abdul Aziz ibn Szaúdhoz, Szaúd-Arábia uralkodójához, a mindmáig hatalmat gyakorló  Szaúd-dinasztia megalapítójához.

A budapesti egyetemen 56 éven át volt tanára a török, perzsa és arab nyelvnek.  Azért emlegetem ezt oly szívesen, mert nem egyszerűen a magam véleményét írom, hanem a kairói egyetem professzoraiét, akik közül néhánynak már 1928-tól kollégája volt Indiában, a szantiniketáni egyetemen, ahol három évig dolgozott: nem más, Rabindranath Tagore Nobel-díjas hindu költő, író és kérte fel, hogy az elnöksége alatt álló, Nizam al-Mulk, Hyderabad fejedelme által alapított egyetemen szervezze meg az iszlámtörténeti tanszéket és legyen annak első professzora.

Tanított természetesen az egyiptomi főváros egyetemén is. Amikor - néhány évvel azután, hogy 1979-ben, 95 esztendős aggastyánként meghalt -  a Nílus-parti épület komplexumban jártam, az arab nyelv és irodalom tudósai szakáguk halhatatlanának nevezték. „Magyarként jobban tudott arabul, mint sokan közülünk itt, az intézetben” - mondták róla, s miért kételkednék bennük.

Ugyanitt, ugyanekkor egyébként még egy magyart említettek, Puskás Ferencet, a labdarugót  A párosítás miatt emlékszem rá mindmáig, mégsem érdektelen...

Tanulmányaihoz ifjúként a nagy Ázsia-kutatótól és nyelvésztől, Vámbéry Ármintól kért segítséget, első perzsa nyelvű könyveit is tőle kapta. Maga írta le: „Egyik-másik hetilap, a Mesveret (Tanács) és több kisebb-nagyobb hasonló szellemű röpirat állandóan érkezett Vámbéry Ármin címére, Pestre, számos könyv tiszteletpéldányával. Ami nem érdekelte a professzort, azt egy fürdőkádba dobta az én számomra, és én ebből halásztam ki a nekem tetsző lapokat, könyveket.” És Vámbéry nyugtatta meg az apját: „Germanus úr! Az ön fia egy óriási ígéret. Ne álljon az útjába, hogy tanulhasson. Ne tekintse könnyelműségnek, ha könyvre van szüksége! Segítse az útján, nem fog csalódni. Én kezeskedem, nem fog csalódni!”

Élete igazolta, mennyire igaza lett a remélt méltó utódról – a nagy elődnek.

Élete során megismerkedett Gandhival, Nehruval, Nasszerrel és Arábiai Lawrence-szel is. Törökországban már a szultanátus idején találkozott a későbbi Török Köztársaság első elnökével, Kemal Atatürk Musztafa pasával. Élete legendáriumának része, hogy fehér, az egész testet elfedő ruhája alatt minden keleti útja alkalmával ott hordta a nemzeti lobogót, melyet indiai évei alatt szobája falára is kifüggesztett ki, hogy így csillapítsa honvágyát. Mert Germanus Gyula életét úgy szentelte az iszlám tudománykörének, hogy soha sem felejtett el emelt fővel magyarnak lenni…

Akadémiák sorának volt a tagja, köztük - az MTA mellett -  a kairói, a bagdadi és a damaszkuszi tudományos akadémiáé.  Tagjai között jegyezte az Arab Írók Szövetsége (1957), a római Accademia del Mediterraneo (1952), az Accademia Leonardo da Vinci (1973), a londoni Institute for Cultural Research és a delhi Indian Institute of Islamic Studies (1973). A Magyar Pen Club 1926-ban történetesen a világirodalom angol fejedelme, John Galsworthy ajánlására választotta titkárjának

 Ahogyan halála után özvegye – joggal -  megfogalmazta: „Mesterüknek tartották Hydarabadtól Princetonig, Egyiptomtól Bostonig, Oxfordig, Párizsig, Bécsig. És az arab világ minden országa – és India! […] Sem vagyont, sem hasznot nem ismert. Csak szolgálatot. Kelet-Nyugat hídjaként szolgálta a tudományt és az emberi összetartozást.”

            És 81 éves koráig lovagolt. Sőt: mivel a 2. világháború után közreműködött a hazai lótenyésztés felélesztésében, 1948-ban a kormány is kitüntette. „Én vagyok az egyetlen egyetemi tanár, aki lótenyésztési érdemeiért kapott díszoklevelet” – mondta nem kis büszkeséggel.

1979-ben bekövetkezett haláláig dolgozott. Két nap választotta el 95. születésnapjától…

Az arab irodalom története - Germanus Gyula

Kórházi ágyánál a Kajári Kató, a felesége jegyezte fel: akkor már csak egy kívánsága volt, hogy megérje „Az arab irodalom története” harmadik kiadását. Ez teljesült. A gyors tempóban kinyomott első nyomdai példányt még kezébe vehette, sőt Angliából postán megkapta a kedves tanáráról, Vámbéry Árminról szóló angol nyelvű kiadványt is, melyhez tucatnyi anyagot küldött. Éjjel hirtelen megszólalt a régi hangján: „Üzenni akarok! Üzenni akarok! Hitem, hogy a világegyetemet erkölcsi erő hozta létre, és az önzetlen szeretet tartja fenn. Szépség és jóság az emberi élet célja. Ez a meggyőződés vezérelt egész életemben…

A már emlegetett riport készítésekor egy megjegyzése és egy kérése volt. A megjegyzés, hogy most, élete alkonyán már nem akar emlékeztetni rá, mikor, mennyi baj, keserűség érte, aki akarja, úgyis tudja. A kérése pedig: véletlenül se írjam, hogy Kossuth-díjas - mert nem az.

            - Tudom, hogy mindenki azt hiszi, már 1948-ban, az első díjosztáskor kitüntettek. De nem így történt, akkor túl nagy volt a konkurencia, Bartóktól József Attiláig. Így kimaradtam, azóta viszont soha többé szóba sem került a nevem, mert nyilván minden illetékes azt gondolta és hiszi mindmáig, hogy „a Germanus már megkapta”.

            Hát nem kapta meg…

            Az akkori beszélgetésünkből egy mondat köszön vissza mindmáig: „Féltem a világot attól, hogy a civilizációk közötti különbségek – s ezen nem csak és nem is elsősorban az iszlám és a kereszténység közötti szellemiségbéli eltérésekre, hanem a Kelet és a Nyugat egészéletszemléletének döbbenetes távolságára gondolok – egyszer elpusztítják az egész Földet.” Mennyire komolyan gondolta az általa ott mondottakat, megerősíti a „Földgömb” című tudományos folyóirat 2013. májusi számának tanulmánya, amelynek záró passzusa lett az előző mondat. Egyetlen kiegészítéssel: „Ezt akár mondhatta volna a ma esti Híradóban is...”

Életrajza a Múlt kor  weboldalon

Amihoz most hozzáteszem: és még inkább 2018-ban. Germanus Gyula profetizálta a 21. század beláthatatlan veszedelmeit…

Film készül   Pablo Picasso -ról, magyar közreműködéssel, Antonio Banderassal, – és Emese- Bubuval.

Legkisebb unokám, Juhász Emese, szomorú, szegény kisgyerekként búcsúztatja a filmben Lulu barátnője társaságában pesti Nyugati pályaudvaron az 1914 őszén az 1. világháborúban frontra induló katonákat. 13 évesen, 10 ezer forint ezért élete első munkával keresett tisztes javadalmazása; amilyen nekem volt az a 10 pengő, amit a „Pest” című laptól
/ Az Est ezen a címen 1939. november 17-én jelent meg utoljára. A szerkesztőség Pest címmel, de teljesen megváltozott tartalommal folytatta a lap kiadását. Felelős szerkesztője Bakos Ákos, felelős kiadója Paizs Ödön volt, akik már Az Est utolsó néhány évében is jegyezték a lapot. A Pest 1944. december 15-éig jelent meg, akkor rendeletileg szüntették meg szinte az összes budapesti lappal együtt./
kaptam 6 évesen, 1941-ben, „Nagy Pista rossz volt” címmel írt „remekemért”. Én történetesen közvetlenül az előtt, hogy beléptünk az éppen akkor a mi történelmünkbe is betolakodott 2. világháborúba.

S hogy kerek legyen a családi legendárium: Bubunk dédnagyapját, Gróz Alfrédot 1914 őszén ugyanígy indította el a család a „nagy háborúba”, mint a készülő filmben, alig fél évvel azután, hogy megnősült. Áldott állapotban hagyta itthon Gizella dédnagymamát, haláláig egész famíliánk „Pici mamáját”: a hét Gróz testvér legidősebbike,
Gizi 1918-ban látta meg élőben - addig csak fényképről ismert édesapját…

A történelem most furcsán visszaköszön, - úgy és ahogyan a legkevésbé számítottunk rá…

 FERENCZY JÓZSEF (1919. április 4-én született, amit csak az év meg a hónap és a nap egymástól független érdekességei miatt írok le ilyen pontosan) -, akinek nevét immár több, mint fél évszázada, pontosabban 1954 óta Josef von FERENCZY-ként ismerik a világban.  Maga jellemezte a helyét a nemzetközi palettán, egy olyan vacsorán, amit Leányfalun rendezett a magyar Ferenczy-Europress 1991-es születésének második évfordulóján a budapesti sajtóügynökség alapítója és fő tulajdonosa, a világcég német Axel-Springer kiadó. Jómagam ott és akkor az ügynökség helyettes főszerkesztőjeként ültem az asztalnál.

            - Én vagyok a világ legnagyobb kiskapitalistája, de ha tetszik, a legkisebb nagytőkése - mondta az előétel és az első pohár bor után.

            Rejtélyekkel körülbástyázott, öntörvényű emberként lett magát szenvedélyes magyarnak, hűséges németnek és lelkes európainak („leidenschaftlicher Ungar, treuer Deutscher und begeisterter Europäer“) vallva nemzetközi médiamágnás akkor, amikor a média kifejezést még sokkal ritkábban használták.  És - talán éppen ezért -  sok évtizedes ismeretségi körömben azok közé tartozik, akikről   biztosan a legtöbb rosszat és jót mondták, írták -, gyakran ugyanazok.

Mindmáig rendületlenül kutatgatják, mit és milyen anyagi, politikai célokból csinált vagy nem csinált egész, zavarosan tarka életében, itthon és külföldön? S ez önmagában elegendő ok számomra arra, hogy tényként fogadjam el a tényt: nem akármilyen szerepet játszott legújabb korunk történéseiben.   De hát maga sem tagadta soha, hogy cifra volt a sorsa 20 éves korától kezdve a harmadik évezredig: csak így lehet valakit egyszerre fasisztának és antifasisztának, kommunistának és antikommunistának, hazafinak és hazaárulónak, kiváló pénzembernek és üzleti szerencselovagnak minősíteni, Sőt, nem titok, mindig voltak, akik egy lélegzetvétellel, egyszerre emlegették nagynénjeként Ferenczy Idát, Erzsébet királyné  udvarhölgyét, s kérdőjelezték meg általa használt neve elegáns  „von”-jának és „y”-jának hitelességét.

Miből mennyi az igazság? A Ferenczy-saga esetében talán sem fogjuk soha fogjuk megtudni…

 Ami biztos: a színességében biztosan versenyképes látványos Ferenczy-karrier történet kezdete 1954. Ezt a dátumot tőle hallottam, mielőtt még elolvastam 1992-ben Münchenben megjelent „Ferenczy József - Életrajzi vázlat kortörténeti háttérrel” címet viselő, „félhivatalosnak” tekinthető életrajz

1948 végétől - akkor ment el Magyarországról,  nem útlevéllel - megjárt Nyugat-Európában földi poklot és megélt mennyországnak hitt jó pillanatokat is.  1954-ben egy rosszul sikerült zöldségüzlet és politikai tartalmú bécsi pereskedések árnyékában - így mesélte azon a már emlegetett leányfalusi vacsorán -  valahol „a tisztítótűz mélységében és magasságában pattant ki a szikra az agyamból”.
Zürichben meglátta egy kapu alatt a FIFA, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség központjának névtábláját. Emlékezzünk rá: ez volt a számunkra oly gyászos berni futball-világbajnokság éve. Ferenczy még a magyar vb-reménykedések idején fedezte fel az elegáns kaput, ez is magyarázat lehet a hirtelen támadt ötletre. A mindig „snájdig”, arisztokratikusan elegáns magyar úr megjelenése, elmaradhatatlan elegáns névjegykártyája és határozottsága elegendő volt ahhoz, hogy feljusson a titkárságra, sőt betessékeljék a „fejesek” szentélyébe.

            - Többen voltak, és számomra is hihetetlen egyetértésben meghallgatták az utcán felötlött üzleti javaslatomat, amit részletesen kidolgoztam, mire felértem az emeletre. Azt indítványoztam: megvásárolom a FIFA-tól a világbajnokság filmjogait. Ez akkor még - bármennyire is hihetetlen -  ismeretlen gyakorlat volt. Rövid alkudozás után megegyeztünk az árban is: 200 ezer német márka, amit 24 órán belül kifizetek. Úgy írtuk alá az előzetes szerződést, hogy ők biztosak voltak benne, talált pénzre bukkantak. Nekem viszont - bevallom - fogalmam sem volt, honnan lesz másnap pénzem. De hittem a szerencsémben és a csodában. Nem hiába. 

            - Elbúcsúztunk, s mire leértem az utcára, már tudtam, mi a teendőm: bementem egy telefonfülkébe, és fellapoztam a telefonkönyvet a film címszavaknál. Kiválasztottam ott egy számomra ismertnek tűnő producer cég nevét, fél órával később ott voltam náluk, és letettem eléjük a zsebemben levő FIFA-megállapodásomat: 220 ezer márkáért eladtam nekik.Másnap ők, a jelenlétemben, kizárólagos gyártókként és terjesztőkként hivatalosan és véglegesen megvásárolták a vb összes filmjogait. Én meg kerestem 24 óra alatt 20 ezer márkát...

 (Bereits 1954 gelang ihm der erste große Wurf. Ferenczy überzeugte die Fifa von einem Dokumentarfilm über die Fußballweltmeisterschaft und legte damit den Grundstein für die wichtigste deutsche Medienagentur, ein Novum in der Bundesrepublik. Als "Erfinder des Medienmanagements" (so der 2005 verstorbene Politiker und Publizist Peter Glotz über Ferenczy), bringt Ferenczy es zu Ansehen, Erfolg und Reichtum, dank seines Gespürs für die Wünsche und Träume der Deutschen, seines Glücks und seines Geschäftssinns.) (Idézet a könyvből)

            Ez lett az alapja minden további Ferenczy cégnek, - amelyet „Ferenczy Media Holding” néven hamarosan már európai sikersztoriként jegyeztek.  Josef von Ferenczy neve és „elit kiadói” tevékenysége néhány év alatt olyan ismertté lett, hogy telefonhívásait és meghívásait a legfontosabbak sem szokták elutasítani: volt, amikor Genscher német külügyminisztertől Kohl kancellárig, Kissinger amerikai külügyminisztertől Arafat palesztin vezérig terjedt ez a névsor. Walter Scheel NSZK államfőtől érdemkeresztet, az osztrák szövetségi elnöktől professzori címet kapott, Dom Mintoff máltai miniszterelnök pedig országát az Európai Gazdasági Közösségnél - a mai EU elődjénél - képviselő nagykövetté nevezte ki. Az is tény, hogy olyan embereket vett rá könyvírásra, akiket másoknak aligha sikerült volna, így többek között Salvador Dalit is szerzői között tudhatta.

Itthon az első, battonyai SOS gyermekfalu megszületésekor bukkant fel és vált gyorsan közismertté a neve, és maga is: még a rendszerváltozás előtt az ő kezdeményezésére jött létre két SOS-gyermekfalu, ahol árva vagy szüleiktől elszakított gyerekek kaptak elhelyezést: az első Battonyán, a második négy évvel később Kecskeméten. Ezért - inkább nem csak ezért -, 1986-ban a Magyar Népköztársaság aranykoszorúval díszített csillagrendjének birtokosa lett, Losonczi Pál aláírásával hitelesítve.

Mert: ami a nagypolitikát illeti, 1985-ben Ferenczy nevéhez kötődött az azóta joggal kortörténeti jelentőségűvé emelkedett három napos bécsi magyar-NDK-NSZK-osztrák   eszmecsere, az „Ellentétek párbeszéde”. Ennek „furcsa négyese” - Köpeczy Béla magyar és Hans-Heinz Hoffmann NDK kultuszminiszter, Peter Glotz, a nyugatnémet SPD ügyvezetője és Fred Sinowatz osztrák kancellár -  az európai szellemi együvé tartozás jegyében a kelet-nyugati feszültség további oldódásának egyik katalizátorként ható eseményét produkálta. Magam 1988-ban, akkor ismertem meg Ferenczyt, amikor a bécsi vita második magyar könyvkiadása jelent meg nálunk, s a bemutatón, a Hotel Duna Intercontinental-ban Berecz János, az MSZMP PB tagja, a Központi Bizottság titkára   is részt vett. Kétségkívül -  a változó idők jeleként...

A többi már szinte magától értetődő. A rendszerváltozás után Ferenczy üzletileg is nyomult Magyarországon -  közben pedig jutalmazta a politika: Göncz Árpádtól is kitüntetést kapott, magyar nagyköveti ranggal is felruházták, 1996-ban pedig honvédtábornok lett.  S eközben, nem utolsó sorban, mindig az az elegáns úr volt, aki - maga mondta így - megengedhette magának azt is, hogy tökfőzeléket rendeljen feltéttel, - a legelegánsabb pesti szállodák elnöki lakosztályaiban…

            Amikor 2011. május 29-én –   záróakkordként emberileg, anyagilag egyaránt vitathatatlanul nehezen megélt utolsó éveket maga mögött tudva, megtörten -  92 éves korában Münchenben meghalt, talán maga is azt kívánta: nyugodjék sokkalta nagyobb békében, mint ahogyan élt…