milyen szerepet játszott a XX. század második felének magyarországi politikájában, s ezen belül a sajtóban - a történészeknek kell elemezniük. Azt, hogy saját maga hogyan értékeli mindazt, amit tett és nem tett, hosszú időn át Kádár János kis számú közeli bizalmasainak egyikeként   -, azt neki kell feldolgoznia önmagának és az utókor számára. Tudtommal tette és teszi is.  (Jakupcsek G. interjúja dr. Lakatos Ernővel)

Én itt csak arra vállalkozom, hogy arról írjak, ahol a magam élete találkozott az övével. Ez gyakran esett meg és mindenféle helyzetben: volt közvetlen főnököm az MTI vezetőjeként, „Apóként”, amikor az általam szerkesztett lapokat is felügyelte az Agit. Prop. Osztály sajtótörténeti legendává lett vezetőjeként. De tény az is: 1990-től gyakrabban találkozunk -  magánemberekként -, mint amikor hivatalokat viselt, bár mostanság ritkábban, mint az előző években -, mert nemcsak az élet változik, de mi sem fiatalodunk.

              Nem egyszer hallottam emlegetni, hogy megjelenésével, hangjának erejével a mai napig van benne nem is kevés Bessenyei Ferenc emlékezetes filmbéli „Dúvad” alakjából. Sokunkat állított a Fehér Házban, a szobájában a szőnyeg szélére, s harsogta ki magából    az éppen időszerű mérgét.  De nem tartom véletlennek, hogy a rendszerváltozás óta sem akadt tudtommal senki, aki bizonyítani tudta volna, hogy derékba törte az életét. Mert alighanem nincsenek ilyenek.

            Magam nem tudom, hányszor emlegette fel - egyébként ma is teszi – a „Magyar Szabadság” című akkori lapban 1956 november 1.-én megjelent riportomat Mindszenty József kiszabadulásáról. Tudomásul vettem, hogy mindmáig nem szereti ezt a cikkemet. De akkor sem élt vissza a jogával, hogy ne szeresse, amikor lehetősége lett volna rá.         A szőnyegének szélére is kerültem, amikor a Képes 7 l988. újévi számának címoldalára egy elegáns pincér képét tettük, aki egy pohár vizet meg egy szeletke kenyeret kínált, ezüsttálcán - jókívánságokkal.

            - Kinek használ az ilyen? - tette fel nem éppen halkan a költői kérdést, gondolom, a pártközpont egész ötödik emelete hallhatta, mert így is akarta.

            Az véletlen, de a politika akkori zavarosságát azért hitelesen tükrözte, hogy lefelé menet meg Berecz Jánossal, a KB illetékes titkárával találkoztam, ő meg gratulált:

            - Ilyen címoldalak kellenek... 

             Egyébként barátok, politikai barátok is mindmáig, mindketten olyanok, akik megújulások sorozata nélkül a legkritikusabb időkben sem tudták elképzelni a jövőt. Igaz, ezt nem egyformán gondolták és hirdették: Lakatos Ernőről meg - éppen Kádárhoz fűződő, meghittnek ismert viszonya miatt -  kevesebben hitték el, mint Berecz Jánosról.                  

A 70-es évek végén az akkor két Berlinben – az NDK fővárosában és Nyugat-Berlinben – dolgoztam az MTI tudósítójaként, amikor Lakatos meglepő kéréssel jelentkezett nálam. Az ADN, az NDK hírügynökség vendége volt, amikor a Dr. Zsivago, a film itthon ügy volt. A házigazdák viszont nem rajongtak azért, ha a vendégeik átmentek a város másik felébe -, amire Kádár János nem gondolt, vagy ha igen, nem zavarta. Ezért találta ki Lakatos Ernő:

            - Lopjál át Nyugat-Berlinbe az autódon, a diplomata útlevelemhez nem kell átlépő, így az nem gond. Kádár szeretné, ha megnéznék két filmet: a Paszternákét, a Zsivagót, és Szolzsenyicinét, az Ivan Gyeniszovics egy napját.  Kellene neki tudni valamit, ami közös bennük, és beszámolnék neki róla. Keress egy helyet, ahol vetítik. Ő most nem akarja otthon megnézni.

            Akkor és ott jutott eszembe: milyen ország is az a Magyarország, ahol az első ember ilyen cselekre kényszerül...

Ma tudom – ilyen is volt!

            Várkonyi Péterrel, - aki ugyanakkor költözött be a KB külügyi titkárának irodájába, amikor Lakatost az MTI vezérigazgatói székéből „Apó-vá”, azaz a KB Agitációs és Propaganda Osztályának vezetőjévé nevezték ki -, együtt igazítottak el, mire figyeljek és mire nem, amikor a Daily News - Neueste Nachrichtent, a világon mindmáig egyedülálló angol-német napilapot szerkesztem. 1981 őszén közölték velem:

- Ez nem azért más, mint a többi napilap, mert külföldiek olvassák, mert ez nem igaz. Főként külföldiek, de szép számban magyarok is, akik nyelvvizsgára készülnek a Rigó utcába, vagy egyszerűen azért, mert többet akarnak megtudni a világról, mint amit magyar nyelven kapnak. A lényeg, hogy azok nem olvassák, akik feleslegesen idegesítik a főnököket, hogy már megint mit ír az újság és mit hallanak a rádióban. Mert a te lapodat nem értik.

 Ezt Várkonyi magyarázta el így, és hozzátette:

            - Abban maradtam Lakatossal, hogy indulj ki abból, ha valami gondunk van, azt mi megmondjuk. Amit meg másoktól, másutt hallasz, tekintsd tanácsnak, és használd fel belátásod szerint.

            Ilyen gondokról sose kaptam hírt egyiküktől sem. Viszont kiderült: az is információ volt, amikor nem kaptam hírt. Például arról, mit vártak a magyar sajtótól, amikor 1982-ben beléptünk a Nemzetközi Valutaalapba (a szovjetek nem kis idegeskedésétől kísérve, még a gorbacsovi idők előtt). Engem tudatosan „elfelejtettek” tájékoztatni a pártközpont óhajáról: rövid, feltűnés nélküli információ a belépésről, a lap belsejében. Így a Daily News volt az egyetlen magyarországi újság, amelyik a német és angol nyelvű első oldalakon egyaránt, nagy címekkel, induló anyagként számolt be az eseményről. Ahogy egy ilyen fontos eseményről ez valójában illik. Később se hallottam egyetlen zokszót sem. Valószínűleg ekkor is az bizonyosodott be, amit Lakatos és Várkonyi korábban mondott: nem olvasták a lapot azok, akik   idegesekké válhattak vagy tehettek volna másokat tőle. (Hogy mi a “Nyuszinál” - így becéztük magunkat - „bátrak” voltunk ezzel a tálalással, arról csak az új évezredben értesültem egy Népszabadság cikkből, amikor Medgyessy Péternek a Valutaalap és a Világbank körüli magyar szerepéről volt mindennapos vitatkozni valója a politikának. Utólag köszönettel elkönyveltem a bókot...)

            Az is közösen kavart bele az életünkbe, amikor 1989. szeptember 11-én a kormány kiengedte Magyarországról Ausztriába az NDK-sokat. A Képes 7 főszerkesztőjeként - teljesen véletlenül - ennek a napnak a reggelén, az első Budapestről jövő MALÉV-géppel érkeztem a berlini külügyminisztérium vendégeként a schönefeldi repülőtérre. Soha rosszabbkor...

A fogadtatás a friss helyzethez igazodott: senki sem várt a házigazdák részéről, csak a magyar követségiek fogadtak. Vártunk egy darabig, de mert német változatlanul nem tűnt fel értem a színen, jobb híján beautóztunk a követségre, a Brandenburgi-kapu tövébe.  Lakatos Ernő volt a nagykövet 1988-tól (vagyis az utolsó az NDK-ban), vele töprengtünk, mi legyen, hisz az se biztos, hogy ilyen körülmények között hajlandók vendégül látni. Neki jutott eszébe a megoldás. Ő is kapott meghívást estére a nemzetközi újságíró klubba a vacsorára, amit Kurt Blecha sajtó államtitkár tervezett a tiszteletemre. Felhívatta a titkárnőjével a külügy protokollosztályát, aki, mintha rutinból tenné, rákérdezett, jól tudja-e a magyar nagykövet az esti program időpontját? Egy idő múlva megjött a válasz:

            - Igen.  

            Ennek ismeretében a sajtóattasé furcsálkodva tájékoztatta a külügy sajtóosztályát, hogy a magyar főszerkesztőt nem fogadta senki a repülőtéren, s az a nagykövetségen vár a sorsára. Húsz perc múlva nem rejtett idegességgel megjött a német, akit kísérőmnek szántak.

            - Elnézést, de lerobbant az autónk a repülőtérre menet, ezért nem találkoztunk - magyarázkodott. Azt viszont később se mondta meg nekem senki, miért nem próbáltak meg később sem megtalálni.

A programot viszont menetrendszerűen lebonyolították: csak éppen morcosan, miként magyar újságíróval mindaddig soha nem tették. Hagy érezze a kedves vendég is, mennyire haragszik a hivatalos Berlin, a „Haupstadt”, amiért megnyitottuk a nyugati határt. Miközben „NDK-magánmosolyt” soha addig nem kaptam annyit, mint ezekben a napokban, sem az Unter den Lindenen, sem vidéken, amikor kiderült, magyar vagyok…

Mindennek a részleteit egyébként Lakatos is megírta nagyköveti szolgálata után „Kitépett lapok egy naplóból” címmel, 1991-ben megjelent könyvében.

            Gondoljon róla mindenki, amit akar: de „Apó” telefonszáma és a címe akkor is benne volt, és ma is szerepel a budapesti nyilvános telefonjegyzékben…

Fock Jenő (1916-2001) volt számomra a klasszikus Kádár korszak legmarkánsabb kormányfője: pontosabban a leginkább célratörő, aki mert előre nézni, cselekedni, felelősséget vállalni, akár öngyilkos bátorsággal őszintén szólni, zárt körben csakúgy, mint a legnagyobb nyilvánosság előtt, itthon és külföldön, akár Moszkvában is. S merte vállalni az előre látható bukást. Ennél többet pedig aligha várhatott tőle bárki.

Kidolgozta sokadmagával, elsősorban Nyers Rezsővel közösen a - lánykori nevén - gazdasági reformot, amellyel megkísérelték a lehetetlent, piaci alapokra remélték vezetni az országot: ez lett volna az a szocialista piacgazdaság, amely végül - hazai és hazán kívüli, valóságos és mesterséges buktatók sorozatán átevickélve -, a „hivatalos keresztségben” új gazdasági mechanizmussá „szelídülve” került be kimoshatatlanul a magyar huszadik századba. S ami maradt és formálódott belőle, az is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy (a részleteket mindenki bonyolíthatja elvei, érdekei, ízlése szerint, ezt én itt és most nem vállalom) „a láger legvidámabb barakkjaként” jutottunk el a rendszerváltozáshoz, vagyis a kapitalista piacgazdaságot is jelentő „új átkosba”. Az ebbe való átmenet és főként a folytatás már nem Fock műfaja volt -, s hogy miért, azon is van mit elemezniük a történészeknek.

            1967-75-ben volt kormányfő, s - csak emlékeztetőül - azt az 1968-at szokás nálunk az új mechanizmus első éveként emlegetni, amely a világtörténelembe a prágai tavasz éveként vonult be. Ma tudjuk: a Fock nevéhez kötődő célok egy része is csak nehezen úszta meg az akkor történteteket. Az pedig sajátosan Magyarország volt, és Fock nehezen támadható személyén s makacsságán túl a nagyobb „kádári csodák” közé sorolható, hogy mégis további 7 évig töltötte be a kormányfői posztot, -  s közben a reformokból is megszületett majdnem annyi, amennyire a helyenként viharos ellenszélben (mint például az első nagy olajárrobbanás) futotta.

            Fock Jenő 1971-ben a magyar kormány nevében még tervezetet nyújtott be a KGST-n belüli együttműködés piacgazdasági alapokra helyezéséről, amelyet azonban lesöpörtek az asztalról. 2006 tavasza óta pedig Medgyessy Péter információja alapján azt is tudhatja a széles közvélemény a későbbi miniszterelnök „Polgár a pályán” című könyvéből, amit sokan sejtettünk, érzékeltünk: Fock azt is vállalni merte a maga idejében, hogy Koszigin szovjet kormányelnök szemébe mondja Moszkva kellős közepén, tetszik neki vagy sem, Budapest tárgyalni kezd a Nemzetközi Valutaalappal, mivel „Magyarország szuverén ország, maga dönti el, hogy mit lép meg és mit nem”. Ami akkor persze csak annyiból volt igaz, hogy a szovjetek megakadályozták a mi általunk remélt tárgyalásokat, de később, a nyolcvanas évek elejére már képtelenek voltak rá. Tény, Fock hazaérkezésekor a Ferihegyi-repülőtéren, akkor döbbenetet keltő rádiónyilatkozatban háborodott fel egy, a nagy nyilvánosság előtt általa meg nem nevezett, a magyar érdekeket megkérdőjelező szovjet állásponton, (1956 óta ilyen nem történt).
S a folytatás nem is maradt el.  Másodszor már nem juthattak el az éterbe a kijelentései, a nyomtatott sajtóba meg még kevésbé (így is megtudta azokat a fél ország). De, ami fontosabb, a miniszterelnöki poszton röviddel ezután bekövetkezett a „balról” sokak által éveken keresztül remélt váltás: Fock Jenő ezután már csak árnyéka volt önmagának, igaz 1980-ig még a Politikai Bizottság tagjaként nyugdíjaskodott.

            Ami ebből nekem jutott: Fock a távozását megelőző egyik KB ülést követően megkeresett, mert úgy alakult, hogy „első lépésben” én tettem át papírra - újságíró szemmel - a plénumon elhangzott felszólalását.

            - Csináljuk együtt, végtére az én beszédem - mondta udvariasan, de a tőle megszokott keménységgel. - Szeretném, ha tudnák, hogy láttam, mi kerül oda, ahol a hivatalos változatot szerkesztik és hagyják jóvá majd a beszédemből.

            Amikor elkészültünk, mondott még valami nagyon fontosat. Olyat, amit azok figyelmébe is ajánlanék, akik mindmáig újra és újra próbálkoznak azzal, ami majdnem lehetetlen: harcba szállni nálunk a maradisággal, az ezeréves múltra építő, „hej, ráérünk arra még” féle gondolkozással.

            - Ha valaki igazán reformot akar csinálni nálunk, olyan mocsárba lép, amelyben ezernyi akna rejtőzik. Szerencsés, ha nem lép rá egyikre sem, s így maga nem robban fel. De még szerencsésebb, ha a céljai közül is megússza legalább néhány a robbanásokat. Én úgy érzem: végső soron, győztem, mert élek, s valamennyi abból is működik, amit akartam.

            Személyes előzménye Fock nékem szánt mondatainak tíz évvel korábbról, Phenjanból datálódik. 1965-ös koreai miniszterelnök-helyettesi látogatásáról távolkeleti tudósítóként én tájékoztattam az MTI-t. Az egyik hajnalon, a hivatalos program előtt egymás mellett ültünk a Tedong folyó partján, az ottani vendégháznál. Fock pecázott, én némán kibiceltem hozzá. Panaszkodott a koreaiak merevségéről a tárgyalásokon.

             - Furcsa dolog ez az internacionalizmus - mondta csendesen -. A koreaiaknak ez azt jelenti, mindenben hajlandók vagyunk-e támogatni őket. Hát nem vagyunk. A szovjetek meg nem vették észre, hogy ma már nem csak a Moszkvához fűződő viszony az internacionalizmus mércéje, mert nem csak a Szovjetunió a szocialista világ, s így természetszerűen változott, gazdagodott az egymás iránti szolidaritás tartalma is. Ezért én azt tekintem becsületes kötelességünknek, hogy ne ártsunk a többieknek, a barátaink érdekeinek azzal, amit Magyarország érdekében teszünk. Úgy hiszem, ez ma az internacionalizmus, de ez egyáltalán nem kevés.

            Mellesleg ugyanitt és ekkor tudtuk meg mindketten, ő is: alapjában neki köszönhettem, hogy külföldi tudósító lettem. 1964-ben, amikor lejáróban volt a Népszabadság és az MTI közös pekingi tudósítójának a megbízatása, és a magyar kínai viszony már koránt sem volt felhőtlen, a Politikai Bizottságban Fock Jenőnek jutott eszébe: hasznos volna, ha a jövőben, nem a párt lapja, hanem a Magyar Távirati Iroda adná a továbbra is közös kínai tudósítót. Kádár János rábólintott, s ezzel indult el a hivatalos eljárás, amelynek eredményeként 1965 nyarán felszállhattam családommal a repülőre Peking felé... 

                Grósz Károly (1930-1996) - akarta, nem akarta - úgy vált a magyar rendszerváltás gépezetének beindítójává, ahogyan Mihail Gorbacsov a szovjeté: a “grósznyoszty” a moszkvai „glasznoszty” sajátos magyarországi változata lett. Mindkét politikus tudta, hogy a régi módon nem megy, ezért újítani akart. Reformálni próbált, nagyon, Gorbacsov világméretekben is, Grósz csak itthon, persze szocialista módon, ha nem is megszokottan. De kiderült: mind a kettő csak kiengedni tudta a szellemet a palackból, ami elkerülhetetlen volt, ám képtelen volt kezelni a szabad életre kelt szellemet.

        Valójában azon a napon (1987 június 25-én) kezdődött Magyarországon az azóta rendszerváltozásnak nevezett új világ, amikor Grósz Károly miniszterelnök lett. Mindenki tudhatta: mostantól nem Kádár Jánosé a döntő szó. Újra a kormányfő lett - hosszú évtizedek után először - az ország legbefolyásosabb hatalmú embere (ez 1953-ban Nagy Imrére rövid időre is csak kérdőjellel volt igaz, 1956-ban pedig végképp nem). Az más kérdés, hogy Grósz bizonyíthatóan nem nőtt fel az első ember posztjára, amire pedig legalább úgy készült, mint nem kevés versenytársa.
Alig egy évvel később már le kellett mondania. 1988. november 24-én gyakorlatilag bukott emberként vonult el a kormány éléről abba a székbe, amelynek megkérdőjelezhetetlen fontosságát éppen ő ingatta meg: nem tehetett mást, Kádárt váltotta a párt főtitkári posztján, amelyet egyébként már májustól kihúzott korábbi főnöke alól (de akkor ezt csak elkerülhetetlen, de mellékes sakkhúzásnak tekintette, pártelnökké választtatva az „Öreget”). Ebben a helyzetben mondta el mindmáig  sokat emlegetett sportcsarnoki beszédét is a fehérterror veszélyéről…

    Nem kis mértékben saját magának, helyzetkezelő képtelenségeinek köszönhette, hogy az átmenet miniszterelnökeként nem Grósz Károlyt, hanem Németh Miklóst könyvelte el - joggal - a történelem.

         Még hivatalban volt, amikor tudta, hogy túlértékelte önmagát.  1988-ban a Képes 7 főszerkesztőjeként elkísérhettem hivatalos teheráni látogatására: olaj, üzleti befektetések reményében, és nem titkoltan politikai presztízsből ösztönözte az iráni utat (is), mérsékelt sikerrel.
Hazafelé a repülőn - valahol a Fekete-tenger felett szálltunk - odalépett mellém egy kormányőr: „Grósz elvtárs várja” - közölte. Nem tudtam, miért hívat.

            Egyedül ült a különgép első kabinjában. Intett, hogy üljek le. Láttam, hogy az, akitől   fiatalos lendület várt az ország a megvénült vezetők helyett, nemcsak sápadt, halálosan fáradt, de e pillanatban (57 esztendősen) akár vénember is lehetne.

            - Akarsz tőlem valamit? - kérdezte.

            - Én? Semmit. Te hívtál.

            - Ebben bíztam. Hogy nem kérsz semmit. Akkor ne is szólj egy szót se, csak ülj. Így tíz percig senkivel sem kell beszélnem, semmit sem kell ígérnem és semmit visszautasítanom...

            Pontosan tíz perc csönd következett. Aztán meghallgathattam élete számomra első és utolsó önvallomását.

            - Elfáradtam. Minden nap hamarabb fáradok el. Mert bármit teszek, keresztbe lépnek. Rájöttem, hogy kiismerhetetlenek számomra az államigazgatás labirintusai. Néha biztosan tudom, hogy az is nemet jelent, amikor valaki határozott igent mond a Parlamentben.

            Legyintett, és ezzel búcsúzott:

            - Felejtsd el, amit hallottál.

            Nem felejtettem, nem felejthettem el...

            De ez sem változtat azon, hogy ma is elismerjem: egy ideig benne láttam Kádár János legalkalmasabb utódját.  Ám jött egy fiatal ember, Németh  Miklós, akitől - immár soha sem fogom megtudni - talán éppen Grósz tartott jobban, mint Kádár.  

(Életem több miniszterelnök epizódszereplőjéről olyan események ragadtak meg az emlékezetemben, amelyek villanásnyira érzékeltethetik: bár valamennyien ugyanazt a magas posztot érték el, mégis legalább annyira különböztek egymástól, amennyire közös volt a hivataluk.)

Dinnyés Lajos (1901– 1961) jómódú, középbirtokos református nemesi családból származott, gazdálkodott, a 30-as évek elejétől   volt kisgazdapárti politikus s a háborút megelőző években két ciklusban parlamenti képviselővé választották. Az országos politikába az ideiglenes nemzetgyűlés tagjaként tért vissza. 1947. május 31-től 1948. december 10-ig töltötte be a miniszterelnöki posztot.

Egyszerre látszott örök bohémnak és volt ugyanakkor mélységesen józan, hitette el önmagával, mennyire ravasz, miközben a naivsága közismerten a párját ritkította. De a szerencséje mindig megmentette attól, hogy beszakadjon alatta a jég; meg az is, hogy mindenkor megsúgta az önvédelmi ösztöne, hol a határa annak, amikor már nem igazán lehetett elég erős védőszentje a szerencse.

            Elődje Nagy Ferenc volt, aki 1947 elején miniszterelnökként hagyta el az országot, és berni követségünkön írta alá a lemondását, hogy aztán soha többé ne térjen vissza Magyarországra. Ilyen sem fordult elő sem korábban, sem később a történelmünkben. Rákosi maga írta meg 1997-ben itthon is megjelent emlékirataiban, hogy amikor „rá esett a választásunk”, vagyis Dinnyésre, abban szerepet játszott nemcsak az, hogy a Kisgazdapárt balszárnyához tartozónak tekintette, de a már emlegetett emberi tulajdonságai is.
A voronyezsi szovjet áttörés után - Rákosit idézem - a demokratikus érzelmei miatt a frontra vezényelt Dinnyés „a magyar hadsereg visszaözönlését például így írta meg egy lapon Pestre: bátran nyomulunk előre a Hangli felé”, ami köztudottan egy városligeti vendéglő volt. Amikor felajánlották neki hivatalosan is a miniszterelnökséget, egyenesen megkérdezte Rákositól – ezt Dinnyéstől tudom, maga mesélte, én meg gyerekként csak tátottam a számat   -, hogy „nem fog-e ebben kitörni a nyakam?”
Azt meg újságíró apámtól kérdezte meg, hogy „hihetek-e Mátyásnak, aki azt ígérte, nyugodtan alhatok”.  Jóval később mondta, már nekem, az 50-es évek végén, - hogy nagyon pontosan értette, megértette, és állítása szerint alkalmazta is amit Öregemtől tanácsként kapott: “Ha egyetlen pillanatra sem hagyod elaltatni magad, túléled”.

            A Parlament nyüzsgő folyosóján, megválasztása után későbbi legendás kollégámnak, Fahidy Józsefnek felelte derűsen, mindenki füle hallatára, aki körbeállta (én akkor is apám gyerekeként nyújtogattam ott a nyakamat), arra a kérdésére, hogyan lett kormányfő:

             - Abban az országban, ahol Veres Péter lehet a honvédelmi miniszter, miért ne lehetnék én miniszterelnök.

Az újdonsült kormányfő azért megeskette Fahidyt, hogy ezt meg ne írja.  A nagyszerű parasztíró egyébként 1947. március 14-étől 1948. szeptember 9-éig volt honvédelmi miniszter, nota bene éppen Dinnyés utódaként s egy ideig éppen Dinnyés kormányában. Veres Pétert pedig már „Farkas Mihály rézágyúja” követte a magyar honvédelem kacskaringós történetében.

            Amikor másfél évvel később, távozni kényszerült a miniszterelnökségből - személyesen őt tették felelőssé Nyárádi Miklós kisgazda pénzügyminiszter emigrálásáért -, már keserűen, de most sem humor nélkül így felelt azok érdeklődésére, akik azt szerették volna tudni, ki lesz az utóda:

           - Nem tudom, de ha tudnám akkor sem mondanám meg. Hogy miért, az nyilvánvaló: Ab ÁVÓ!

Dinnyés Lajos miniszterelnöksége egyébként 20. századi történelmünk egyik különösen kemény, emlékezetes idejére esett: a fordulat éveként emlegették már akkor is. Ez volt többek között a „kékcédulás választások”, a nagy bankok és a 100 munkásnál többet foglalkoztató üzemek, az egyházi iskolák államosításának ideje. De, ami számára később létfontosságúnak bizonyult, ekkora esett, 1948 február hó 18.-án, Moszkvában, a magyar - szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezmény megkötése.

Leváltásától haláláig a nyilvános politizálástól visszavonultan dolgozott, dolgozhatott az Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központ főigazgatójaként az Attila utcában. Amikor a Magyar Nemzet számára beszélgettem vele - ex-kormányfőként a szerkesztő bizottsági tagság is volt 1957-től a népfront lapnál -, nem hagyott bennem kétséget, miért gondolta úgy a leginkább börtönveszélyes években is, hogy nem érheti bántódás:

 - Miniszterelnökként ott szerepel a kézjegyem a magyar - szovjet barátsági szerződésen, amelynek az aláírásánál nemcsak Rákosi de maga Sztálin is jelen volt. 

S ha már így esett – ez így része a történelemnek…   


Dr. Münnich Ferenc (1886-1967) ránézésre lehetett volna Gvadányi pölöskei nótáriusa, Jókai vagy Móricz Zsigmond valamelyik evős-ivós, mulatozásra hajlamos     falusi földesura, akár Mikszáth Kálmán egyik táblabírója, sőt maga, a T. Házról szívesen anekdotázó író karikírozott változata a XX. század második felének sajátos kiadásában, ahogyan félig elszívott szivarjait gondosan lerakta az Országház Duna-parti folyosóján, amikor beszólított a csengő a parlamenti ülésterembe.
Rákosi emlékirataiban így idézte fel első találkozásukkor, 1919-ben, a Gyűjtőfogház cellájában szerzett benyomásait a nála hat esztendővel idősebb Münnichről: „Tipikus vidéki magyar úriember, úgy 30-32 éves, jól öltözött, jó modorú, jól fésült, szőke, magas, elegáns."

Pedig forradalmár volt, jómódú vidéki patikus-állatorvos szülei és jogász végzettsége dacára (vagy éppen azért, hisz nyilván nem véletlenül emlegette szívesen és gyakran, hogy „tetszik-nem tetszik, Marx is értelmiségiként lett nem akárki a marxizmusban”). Talán ő volt az egyetlen eredendően értelmiségi, akire Kádár János nem nézett eleve gyanakvóan, legalábbis érzékelhetően nem.
Pedig 1956 november első napjaiban egyedül ennek a Seregélyesről elszármazott nótás kedvű, bohém politikusnak volt valóban esélye arra, hogy helyette Magyarország első embere lehessen.  De Münnichnek akkor is, később is megfelelt a „de facto” második hely, a hivatalos magyar fegyverek miniszteri parancsnoklása, majd a miniszterelnökség 1958-61-ben, ami egyetlen pillanatra sem kérdőjelezte meg, ki számított főnöknek, az MSZMP első embere vagy pedig a kormány feje.

      Tito - jól ismert - azért utasította el Hruscsovnak, hogy Münnichet Magyarország élére állítsák, mert úgy ítélte meg, ő inkább Moszkva embere, mint Kádár (Belgrádban alighanem már 1956 október végén tudták, hogy Rákosi viszont - aki ezt azóta emlékirataiban nyomtatásban is közzétette - éppen ezért tartotta volna jobbnak őt Kádárnál a rendteremtésre). Ami érthető is volt, bár Münnich életrajzának sok pontja aligha felelt meg felhőtlenül a Kreml vezetői által általában igazán kedvelt ideológus-irodista forradalmárok biográfiájának.

Nem lehetett véletlen, hogy mindig úgy alakította az életét, harcoljon és ne könyököljön az általa felvállalt kommunista eszméért.  
1918-19-ben vörös katona volt Oroszországban, majd itthon, 1936-tól Spanyolországban verekedett internacionalistaként, és – ahogyan a „Viharos út” című könyvében maga is megírta -1942-ben Sztálingrádban harcolt a Vörös Hadseregben. 1944-45-ben fel sem merült, hogy a Moszkvából akkor Magyarországra hazatért kommunista vezetői négyes fogat - Rákosi, Gerő, Farkas, Révai - bármelyik tagja vetélytársat látott volna benne.
Budapest rendőrfőkapitányaként viszont legendává vált akkor, s ezzel politikai súlya is megnőtt. Rákosi ebben a funkciójában érzett először veszélyt a személyében: Münnich nyilvánosan bírálni merte   akkor is, amikor ez már szentségtörés számba ment.
De mert Péter Gábor nem tudott rajta igazán fogást találni, biztos, ami biztos, levetették vele az egyenruhát, s jobb híján elküldték távol Budapesttől: követnek Helsinkibe, majd nagykövetnek Szófiába, Moszkvába, s végül éppen Belgrádba, ahol 1956-ban is az első számú magyar diplomata volt. Tito alighanem éppen az utóbbi posztja kapcsán tudott meg róla többet sokaknál, és tartott moszkvai kötődéseitől, amelyek talán erősebbek lehettek a szovjet titkosszolgálatoknál, mint magának az SZKP-nak a csúcsán...

            Talán éppen ebből a háttérből fakadóan kedvelte az újságírók beszédes társaságát: 1956 után a parlamenti ülések szüneteiben inkább ő keresett minket, mint mi őt. Hivatalos munkán túl mindössze két, - utóbb kiderült -  egymáshoz szegről-végre kötődő   alkalommal kerültünk személyes kapcsolatba:
1960-ban jópofáskodó tréfaként indult, amikor az Országház Vadásztermében ebédelt az ülésszakról tudósító hírlapírói csapat, s Münnich érzékelhetően kedélyes hangulatban odalépett az asztalunkhoz. Véletlenül én ültem a hosszú asztal egyik végén, ami akár asztalfőnek is számíthatott volna, de „sarzsimentes” helyzetemben ez fel sem merült.  Felajánlottam a miniszterelnöknek a helyemet. Ő azonban leintett:

            - Maradjon a helyén, fiatalember. Tudhatná, hogy ahol maga ül, az mindig az asztal alja - mondta derűs hangossággal, hogy hallhatta az egész terem, s leült néhány székkel odébb, egy szabad helyre. Talán mert onnan könnyebben diskurálhatott és gyűjthette a pletykákat a kollégáimtól.  Mert már ifjúként mindent megtanult, amit lehetett a francia Fouche-től, Napóleon rendőrminiszterétől, Ferenc József császár hírhedt Alexander Bach-ján át és a szovjet „csekista” Dzerzsinszkij információszerzési technológiából, ami számára gyakran jelentett egyszerre   munkát és túlélést, - a szó legteljesebb értelmében. Münnich „bon mot”-ja egyébként  legendák szerint  Deák Ferenctől származik.
Úgymond, egy tanácskozás kapcsán bejött egy ifjú a terembe és Deák biztatta, hogy üljön már le, ő meg azzal mentegetőzött, hogy az asztalvéget keresi. Mire Deák Ferenc: Nyugodtan leülhet bárhová, ott lesz az asztal vége…"

Azt viszont nem gondoltam volna, hogy Münnich a mi ebéd esetünkre öt évvel később is emlékezni fog: akkor már félnyugdíjas államminiszterként, de még (1966-ig) változatlanul PB-tagként és  az után is „ősforradalmár nagyúrként”.

            Az Országház kupolatermében az 1965. április 4.-i fogadáson (a Magyar Nemzetet képviseltem újságíróként, nem meghívott vendégként) ketten léptek hozzám: Pécsi Ferenc, az MTI akkori, később a TV legendás főszerkesztője és Münnich Ferenc. Az utóbbi odahívott egy pincért, elkért tőle három borospoharat, egyet a kezembe nyomott - és úgy meglepett, ahogyan ritkán történt az életemben.

            - Eredetileg Pécsi feladata volt, hogy itt és most tájékoztassa, de jó hírt, ha lehet, nem engedek át másnak. Kapaszkodjon belém, nehogy hátra vágódjon, olyat mondok: nyártól maga lesz az MTI és a Népszabadság pekingi tudósítója - mondta és várta a hatást. S mert sem nyelni, sem szólni nem tudtam, gyorsan hozzátette:

           - Nem mondhat nemet, már minden illetékes, köztük a felesége is elfogadta a kinevezést. Augusztusban mennek. És gratulálok!

       Pécsi magyarázta el a továbbiakat, az előzményeket is: a politikai és adminisztratív jellegűeket, meg az asszony becsülettel betartott titoktartását.
Az történt, hogy Barcs Sándor, az MTI vezérigazgatója 1964 végén magához hívatta az MTI-ben dolgozó feleségemet.

            - Magával beszélek róla elsőnek. Az MTI jelölheti a pekingi tudósítót. Javasoljam-e a férjét, mert a legfőbb kérdés, hogy a feleség elviseli-e a hosszú távollétet Magyarországtól, az itthoniaktól?

            Amikor az asszony némi töprengés után igent mondott, megígértette vele, hogy nem szól nekem a beszélgetésükről, ne érjen csalódás, ha mások másként döntenek.   Végül a Margit-híd pesti oldalán, a már akkor Fehér Háznak nevezett pártközpontban sem emeltek kifogásolták, s a feleségem is tartotta a száját az utolsó pillanatig.

Én meg a helyszínen  hápogtam, Münnich pedig ez után úgy vette vissza a szót, mintha fel sem álltunk volna  a már emlegetett öt évvel korábbi ebédtől (pedig azóta egy szót sem váltottunk).

            - Pekingben az a jó, hogy legalább azon nem kell töprengenie, az asztalfőn ül-e vagy az asztal alján: ott ugyanis kerekek az asztalok. Több ezeréves bölcsesség ez is náluk: helyzete válogatja, lehet eggyel több vagy kevesebb veszélyforrás, hogy legalább az asztal formája nem árulja el rögtön, ki ül a legfontosabb helyen.

            S teljes komolysággal hozzátette:

            - Én mindig igyekeztem elkerülni, hogy a legfontosabb asztaloknál az asztalfőre kerüljek. Talán ezért éltem meg ennyire szép kort, ennyi viharos időben.

            Tény, ami tény: a 82. évében járt, amikor meghalt.

Hangfelvétel: Münnich Ferenc emlékezik (You Tube)

Igyekszem úgy fogalmazni, hogy a lehető legközelebb álljon az igazsághoz, - ami nem könnyű. Akkor sem volt felhőtlen dicsőség, amikor megtudtam, ma meg különösképpen nem az:
Marosán György (1908. május 15. – 1992. december 20.), mondjuk úgy, kedvelt engem, -  ahhoz képest, hogy újságíró voltam. Ezt - maga mondta - egy 1958-ban született cikkemnek köszönhettem, amelyben azt írtam: bolondnak tekintenék nálunk azt, akinek felajánlanak egy lakást, és nem fogadja el.  S hozzátettem: ebben alapvetően különbözik a mai világ (ismétlem, 1958-ról van szó) a régitől, amikor legalább annyian áhítoztak lakásra, mint most, s akkor mégis üresen álltak Budapesten lakások ezrei, mert akiknek szükségük lett volna rá, nem tudták megfizetni.

Marosán - akit akkor, 50 évesen, pályája csúcsán Kádár János hivatalos pártbeli   helyettesének tekintettek - úgy emlékezett (biztosan igaza is volt, miért is ne?), ezt ő mondta akkortájt egy gyűlésen, s örült, hogy visszahoztam nyomtatásban a gondolatát. Én nem vallottam be, pedig fogalmam sem volt az általa mondottakról, legfeljebb „nagy szellemek” gondolatai találkoztak a Magyar Nemzet hasábjain, teljesen véletlenül.  (Megjegyzem: azóta lakásügyben /is/ alaposan visszaköszönt nekünk a történelem.)

Ahhoz ő ragaszkodott, hogy tegeződjük: szerinte a háború alatt találkozott velem először, gyermekkoromban, a Népszava legendás Conti utcai szerkesztőségében, amikor a már „Az Est” nélküli Est lapok nem kevésbé legendás Rákóczi úti „szomszéd várában” dolgozó újságíró apámmal együtt voltunk Szakasits Árpádnál, s ő is éppen ott járt. Akár így is történhetett, ...

Ami nem vitatható, Marosán György kalandos életutat járt be: olyan jófejű, mindig és mindenből tanuló, - és nem utolsó sorban „jó beszélőkéjű” munkás legényként indult, akiről hamar kiderült, fellépésével, kisebb és nagy tömeg előtt elmondott szónoklataival egyaránt olyan érzelmeket, egytértő vagy elutasító indulatokat, sőt cselekvéseket tud kiváltani a közönségéből, mint kevesen.

 Volt, van, lesz is még jó ideig mit vitázni róla: a 20. század magyar történelmének – tetszik, nem tetszik –  egyik megkerülhetetlenül meghatározó személyéről, tetteiről egyaránt.  Születésének századik évfordulóján úgy emlékezett rá a Magyar Narancs, hogy ő volt „a sütőmunkásból lett dalos kedvű mozgalmár, a munkásegység és az 1956-ot követő megtorlás buzgó reklámembere”, aki „nem volt hétköznapi pártfunkcionárius. Pozícióiról való önkéntes lemondása és memoárköteteinek már-már parttalan áradása éppúgy egyedi figurává tette, mint lobbanékonysága és jó svádája. A szocialista korszak figyelemre méltó paradoxonjai közé tartozik”.

Alapigazságnak tűnik, akár paradoxon is: eleve és mindig kommunista volt a szocdemek szemében – és szociáldemokrata a kommunisták számára. Mégis, bár az előbbiek közül sokan „nagyon-nagyon baloldali” kommunistaként emlegették, már 1941-ben bekerült az MSZDP budapesti vezetőségébe. A kommunisták pedig „harsány fellépésű szocdemként” kezelték a háború alatt épp úgy, mint 1945-ben, a két munkáspárt egyesülésekor, sőt 1956 után is.      

Első emlékezetes politikusi akciója, a költő maradványait Budapestre áttelepítő József Attila Emlékbizottság felállítása és működtetése mögött is ott volt 1942-ben a földalatti kommunista párt. A Margit körúti börtönébe is csupa illegális kommunista társaságában került, – de a szociáldemokrata párt hozta ki.
A sors kegyetlen fintorja, hogy Rákosi börtönébe viszont éppen ezzel a kettősséggel vádolták: az államfőként őrizetbe vett, egyszerre jobboldali szocdemnek és „titoista ügynöknek” minősített Szakasits Árpád pere másodrendű vádlottjaként halálra ítélték, s ezt csak   később változtatta életfogytiglanra (nem utolsó sorban az angol Munkáspárt lépett fel az érdekében, Moszkvában) a Legfelsőbb Bíróság. A börtönévek során megőszült Marosán csak 1956 tavaszán szabadult – és tért vissza azonnal a nagy politikába, gyakorlatilag egy időben Kádár Jánossal…

            Marosán Györggyel néhány évvel teljes hatalmi bukása után találkoztam utoljára, a 91-es autóbuszon.  Ő ült mellém: pontosan úgy nézett ki, mint 1962-ben, amikor nagy hírtelen és a hírek szerint hangos ajtócsapással távozott a párt és az ország vezetéséből; s 1965-ben, amikor az MSZMP-ből is kilépett.

- Tudod-e miért rúgtak ki? - kérdezte jó hangosan, minden bevezetés és kertelés nélkül.

            - Olvastam -  feleltem.

            - Nem azt kérdeztem, mit olvastál, hanem azt, tudod-e az igazat.

            - Azt tudom, amit olvastam - ismételtem meg, ami csak többé-kevésbé felelt meg az igazságnak, de mit mondtam volna, hiszen mégiscsak egy autóbuszon ültünk.

            - Hát akkor idefigyelj!  Egyszerűen útban voltam, még a legkevésbé a Kádárnak, de valójában ő sem tudta, mit kezdjen velem. Kellettem nekik, mint volt szociáldemokrata, hát futtattak. Örültek, hogy szónokoltam, mert számíthattak a meggyőző hangomra, örültek, hogy hatással voltam az emberekre. De észre kellett vennem, hogy megváltoztak az idők: az ország meggyőzése helyett visszajött a titkolódzások kora.  Megint egyre többen ültek az ország számára fontos székekbe olyanok, akiknek csak a saját pecsenyéjük fontos, a hatalmuk meg pompás eszköz a pecsenyesütögetéshez. Nekem közben egyre inkább szűkítették a hatáskörömet: egyszerre csak azt vettem észre ott, a Fehér Házban, hogy mindegy, bejárok-e dolgozni vagy sem. Akkor pedig felrobbant a fejemben a bomba, amikor bejött hozzám az Öreg és azt mondta, „emlegetik az elvtársak, hogy nehezen viseled a hivatalos munkák terheit”. Mindent megértettem: már teher vagyok, nem kellek. Ránéztem, felálltam, s mert nem akartam goromba lenni hozzá - ő igazán nem érdemelt volna ilyet tőlem -, szó nélkül kisétáltam az irodámból. És csendesen tettem be magam mögött az ajtót...

            - Ennyi történt, a többi mese habbal - fejezte be, ezúttal is hűségesen a hatásos marosáni stílushoz. Szem- és fültanunk volt a Margit-hídon, a Rómer Flóris utcán, a Szemlőhegyi úton egy autóbusznyi utas.

Az történelem, hogy Kádár Jánoshoz 1962 szeptemberében írta lemondó levelét: „Kettős csapás is ért: az egyik, hogy a Veled való munka és életviszonyom megromlott. Ezt nehezen viselhetem el. A másik, hogy egyes Politikai Bizottsági és Központi Bizottsági tagokkal már sem együtt dolgozni, sem az asztalnál ülni nem tudok... Én, ha kell, tudok harcolni az ellenség ellen! De nem tudok és nem is akarok harcolni a párton belül a rosszindulat és az intrika ellen; olyanok ellen, akik feledve mindazt, ami történt, apró, piszkos intrikákkal összeugrasztják az embereket; s ehhez az utóbbi időben még támogatást is kapnak!"

Politikusi élete után, akkor nem éppen megszokott módon, politikai tabukat döntögető bestseller könyvek szerzőjeként többen olvasták, mint hallgatták korábban a szónoklatait. Az első önéletrajzi írása, a „Tüzes kemence” a 1968-ban jelent meg, az utolsó kettő, „A tanúk még élnek”, majd a „Fel kellett állnom” - 1989-ben. S közben nem mellékesen tenorként énekelt - ahogyan fiatal korában is tette különböző munkásdalárdákban – az ÉDOSZ kórusában. Legendák szerint a kórussal Moszkvában is járt egy olyan hangversenyen, amelyet Brezsnyev is meghallgatott, - aki megismerte és hökkenten rácsodálkozott a karban közreműködő Marosán Györgyre…

Úgy halt meg 1992-ben, s temették el régmúlt idők ellentmondásokkal teli politikusaként, hogy élete végéig letagadhatatlanul hű volt politikai önmagához, - a rendszerváltás alatt és után is.

S talán éppen ez tette feloldhatatlan vitatottságában is hitelesen teljes emberré...

Marosán györgy : Nincs  visszaút (letölthető)  

Nincs visszaút 

A sír utóélete

Óvári Miklós (1925 – 2003.)  egyike volt Kádár János szürke eminenciásainak.

Ahogyan a másik, Katona István (Budapest, 1928 - 2006) is: mindketten hosszú éveken át Kádár Jánosnak a közvetlen közelében szolgáltak, - bár koránt sem az egyesek által méltatlanul szolgainak mondott értelmében.

Akik ismerték őket, nehezen tagadhatják, hogy felkészülten töltötték be ezt a nem hivatalos tisztet. A kiugrott katolikus pap apától (!) és mosónő anyától származó Óvári Miklós nem éppen rózsás körülmények között élő   kisgyerekként - tíz testvérből öccsével ketten maradtak életben -  volt a lőrinci gimnázium mintadiákja, majd lett latin-olasz szakos Eötvös kollégista. Amikor pedig az akkori politika csúcsára jutott, azoknak is el kellett ismerniük, akik nem szerették – és ezek nem kevesen voltak -, hogy a műveltsége unikum volt a pártvezetés legfelsőbb köreiben. Katona István pedig klasszikus értelemben vett proletárcsaládból származott, az egyház taníttatta, de a gimnáziumot nem tudta befejezni, mert leventeként négy évre szovjet fogságba került. A táborban kiemelték, plakátokat rajzolt, tanított. Hazatérése után végezte el az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-történelem szakját, és tanárból, újságíróból lett pártfunkcionárius.  A Népszabadság nekrológja hitelesen jellemezte, hogyan gyakorolta az életet, a helyzetéből fakadó hatalom birtokában is: „Azok közé tartozott, aki vezető beosztásban is hagyta dolgozni a munkatársait, puritán, csendes ember volt, az elkötelezett pártfunkcionáriusok azon típusából, aki mindig korrekt tisztességgel kezelte a problémákat.”

Katona volt a kisebbik rangú és 1985-ig, nyugdíjba vonulásáig, hosszú éveken át dolgozott gyakorlatilag Kádár János legközvetlenebb munkatársaként, bármi volt is éppen a hivatalos posztja. Az a fajta személyi titkár volt, akit mai eleganciával inkább kabinetfőnöknek neveznek, személyes politikai ambícióktól mentesen szerényen és visszahúzódóan.  Benedek István Gábor nagyon pontosan írta le, a Mozgó Világban, milyen volt, hogyan dolgozott. „Katona tudta a dolgát… Az első titkár elismerésén, dicséretén kívül nem voltak különösebb ambíciói. Az volt a mondása: aki Kádárral dolgozik, annak teljesen fel kell oldódnia a személyiségében.” Interjúja a "Legvidámabb barakk c. dokumnetum filmben.

Óvári viszont már 45 évesen, 1970-ben a Központi Bizottság titkáraként vezető közszereplővé lett, de a pártállam utolsó órájáig olyan távol tartott magát a nagy nyilvánosságtól, amennyire csak lehetett. Nehezen tudnék dönteni, ki volt kettőjük közül a befolyásosabb háttérpolitikus, ennek vizsgálata is érdekes dolga a történészeknek.

De az nehezen vitatható: azok voltak mindketten, akiknek az akarata ellenére - a mindenkori „főisteneken” kívül persze - nehéz volt bárkinek is Kádárhoz eljutni, akár szóban, akár írásban. Még abban is „közvetítettek” a világ és az ország első embere között, hogy - ez elsősorban Katona feladata volt -  javaslatként ugyan, de kijelöljék a sajtóban és a beérkező iratokban Kádár számára, mit érdemes elolvasnia.

Ma még pontosabban tudjuk, mint már akkor sejteni, gyakran érzékelni lehetett: nem akármilyen befolyásoló hatalom volt ez! Tanulmányozza is - mindenféle szándékkal és előjellel - az utókor, tudományos és nem ritkán napi politikai célokkal egyaránt…

            Engem ők ketten tanítottak ki a „rendre”, amikor 1971-ben - belgrádi MTI tudósítói munkám után, igazán ma sem tudom, miért -   az akkori pártközpontba, a Fehér Házba kerültem dolgozni, a sajtóirányítás területére.  Közölték, munkatársként  - ez volt ott a legalacsonyabb politikai szintű beosztás - jogom van bármikor, bármelyik KB titkárhoz fordulnom, ha valamilyen ügyben azt szükségesnek látom, - kivéve Kádár Jánost. Hogy hozzá miért nem, arról   Óvári Miklós világosított fel:

            - Nem volna helyes az „Öreget” mindenfélével nyugtalanítani.

            Nem akármilyen érvelés! Egy kicsit sem örültem, rögtön úgy értettem, ahogyan és amiért az valójában történt: Kádár Jánost óvják attól - csúnyábban fogalmazva akadályozzák abban -, hogy mindent tudjon az országról.

        A tilalmat magától értetődően betartottam, miközben a politika Duna-parti fő sodrában, -  a napisajtóval és külpolitikával foglalkoztam az Agitációs és Propaganda Osztályon, azon a bizonyos „APO”-n -  igencsak izgalmas dolgokról olvastam, értesültem, főként de nem csak arról, ami a nagyvilágban zajlott. Ebből következett, hogy – legalábbis a 1971-76 időszakában -  gyakran éreztem, mennyire fontos dolgokat rejtettek el Kádár János elől.
Katona István nem ok nélkül fogalmazott úgy, amikor Kádár János, közvetlenül a rendszerváltozás előtt, 1989-ben meghalt: "Tragédiáját abban látom, hogy az ő puritánsága mellett virágzott a kiskirálykodás, a korrupció." S ebben nem kis szerepet játszott a két itt emlegetett, egyébként általam sok más okból - főként az emberi normák szerinti tisztességük miatt - haláláig becsült két „eminenciás”.

         Illetékes KB-titkárként Óvári Miklós tiszte volt, hogy – Katona István kezdeményezésére, s akkor is tudtam, Kádár János rábólintásával - hivatalosan felvegyen a Fehér Ház munkatársai közé. Személyes történetem ezzel kapcsolatos.
Egyik kérésem - feltételem - az volt, hogy Kati lányom helyet kapjon környékünk óvodájában, s így feleségem egy idő után visszamehessen a külföldi tartózkodásunkkal megszakított munkába. Egyrészt, mert szeretett dolgozni, meg kellett is a pénz: azzal ugyanis mindmáig senki sem vádolta a pártközpontot, hogy túlfizette volna a munkatársait. Lányom óvodai felvételét azonban a helyi illetékesek váratlanul már addigra elutasították, amikorra Óvári Miklós színe elé kerültem. Igy - gondolom, érthetően -   panaszkodással kezdtem, „nem ezt ígérték”. Ő persze megnyugtatott, elintézi a „bakit”. S ráadásként szolgált egy számomra fontos - és a korra a maga módján jellemző - tanulsággal is.

            - A lányom elsős, ugyanazon a környéken. Én meg azt kértem, lehessen napközis, mert a feleségem is dolgozik. Ha hiszed, ha nem, az én kérésemet is elutasították. Mert te fordulhatsz hozzám, hiszen én leszek a főnököd, és hivatkozhatsz az ígéretünkre. De én csak nem panaszkodhatom a lányom napközije miatt Kádár Jánosnak?

            Tény, ami tény: a lányom helyet kapott az óvodában, Óvári Miklós lánya pedig nem lett napközis a szomszéd iskolában…

Richard von Weizsäcker­ (1920 – 2015) úgy ismert meg engem (és nem én őt!), hogy vendég volt a számomra rendezett bemutatkozó fogadáson 1976 őszén Nyugat-Berlinben.

            Igaz, a neves politikus, aki hosszú közéleti és életkort ért meg, akkor még csak becélozta, hogy a Kereszténydemokrata Unió (CDU) színeiben Nyugat-Berlin kormányzó polgármestere legyen, azt pedig álmaiban sem gondolhatta, hogy ő lesz nem egészen másfél évtizeddel később, az ország egyesülés idején, a Német Szövetségi Köztársaság államfője.

De a bonni Bundestagban már a CDU-frakció második emberének számított, és a nemzetközi politika ismert személyisége volt. (Csak mellékesen jegyzem meg: a testvére Carl Friedrich volt, világhírű fizikus és filozófus, meg közszereplő szociáldemokrata, akivel közismerten szorosan kötődtek egymáshoz! De a németek számára az ilyen, családon belüli politikai különbözőségek természetesebbek, mint nálunk -  manapság. Mert Sík Endre például illegális kommunistaként, később meg a Kádár-kormány külügyminiszterekért köztudottan mindig, a legkényesebb időkben is  összetartott neves költő és piarista szerzetes testvérével, Sándorral.)

            Hogyan került a parlamenti képviselő az új MTI tudósítónak adott fogadás vendégei közé? Ez is jelzi, mennyire a feje tetején állt akkor (is?) a világ, a sajátos, városállamként működő nyugati német metropoliszban meg különösképpen...

            Nyugat-Berlin ugyanis - ki ne emlékezne rá - szigetként élt 1945-től 1990-ig előbb a szovjet megszállási övezet, majd a Német Demokratikus Köztársaság kellős közepén, s kapcsolata az NSZK-val a két német állam fennállásának egész korszakában a kiismerhetetlenségig cifra volt. Ezt az egyezmények sora, s azok mindenkori keleti és nyugati, természetesen egymástól szinte mindig különböző politikai és diplomáciai értelmezése csak tovább bonyolította. Szakértőnek kellett lennie a talpán, aki legalább remélni merészelte, hogy érti, mikor mi is volt a tényleges jogi helyzet. Még szerencse, hogy az utca emberei ebből mindig csak azt figyelték, mi a jó és mi a rossz számukra abból, ahogyan az adott pillanatban élni lehetett. Eleinte fal nélkül, 1961 után a berlini fallal, 1971-től az NDK „kapuzárásáig” pedig a „berlini négyhatalmi” (ha tetszik, „nyugat-berlini négyoldalú”, mert ugyebár ez maga is vita tárgya lett) egyezmény pontjai alapján...

            Amikor átvettem a magyar hírügynökség tudósítói stafétabotját, Surányi László képviselte főkonzulként hazánkat Nyugat-Berlinben.  Mivel Magyarország is azok közé tartozott, amelyek nem ismerték el, hogy Nyugat-Berlin része volna a bonni székhelyű német államnak, a képviselet agyafúrt diplomáciai ötlettel, de minden érdekelt által legalább hallgatólag elfogadott módon működött: hivatalosan nem kötődött sem az NSZK-beli, sem az NDK-ban működő magyar nagykövetséghez. Ezt gyakorlatilag úgy oldották meg, hogy a főkonzulátust Nyugat-Berlin amerikai szektorába telepítették (abból kiindulva, hogy az a legbiztosabb helyszín, elvégre mégis csak az „amcsik“ ott az első számú urak), helyi fődiplomatánk pedig megbízólevelét a szektor amerikai katonai parancsnokának adta át. Az meg tájékoztatta a nyugat-berlini szenátust a főkonzulátus letelepedéséről és a főkonzul hivatalba lépéséről. A szenátusnak így csak annyi dolga maradt, hogy a történteket tudomásul vette, és elrendezte a hétköznapi formaságokat, az épület diplomáciai státuszának bejegyzésétől a képviseleti autók rendszámainak kiadásáig.

            Az én beiktatásom rendje logikusan következett az előbbiekből. A főkonzul fogadást rendezett hivatalba lépésem címén. azon pedig bemutatott - ez volt a legfontosabb - a szenátus sajtóügyekben felelős illetékeseinek. Ezek egyenként mosolyogva átadták a névjegyeiket, s nagy udvariassággal meghívtak, látogassam meg őket a hivatalukban. Én - a szokásjog szabta jogrend ismeretében - másnap beléptem a külföldi tudósítók Nyugat-Berlinben működő egyesületébe, majd az ott kapott igazolvány birtokában megjelentem a szenátusi sajtóirodában. Az urak ismét mosolyogtak, s elhangzott a beiktatási „varázsmondat”:

            - Sikeres munkát kívánunk a városunkban.

            Weizsäcker tehát ennek, a nyakatekert „beavatási” műveletsornak az elején csöppent bele az életembe. Nyilván nem azért, mintha becses személyem különösebben vonzotta volna. Politikai céltudatosságból jött el: Magyarország 1976-ban a Nyugat szemében már nem csak egy volt a sok közül a Szovjetunióhoz kötődő csatlósok közül, ahogyan - ma sem tagadhatja senki - Kádár Jánost is másként kezelték, mint mondjuk, éppen Honeckert. És nem mellékesen: Surányi László is jó diplomata – s nem mellékesen nemzetközi hírű filatelista - volt, sokan igyekeztek hát eleget tenni a meghívásainak, mert nála olyanok is találkozni tudtak egymással, akik ezt másutt nehezebben tehették volna meg.

            Odajött például hozzám egy elegáns, zömök úr, bemutatkozott, majd különösebb kertelés nélkül azt mondta:

            - Tehát Peking és Belgrád után most Berlin következik. Nagyon érdekes cikkeket olvastam magától korábban már a Magyar Nemzetben is. És ha hiszi, ha nem, még a koreai könyvét is élveztem...        

             A Szabad Európa Rádió munkatársa volt: nem is titkolta, hogy minden eddigi lépésemet ismerik, mostantól se számítsak másra. Őt, többé nem láttam,  de kollégáit többször is,  és nem kétséges, „cége” legalább is egyike volt berlini telefonbeszélgetéseim állandó lehallgatóinak. De hát ezt a gyakorlatot Pekingben óta ismertem, bele is törődtem, hogy az újságíró - és nem csak a külföldi tudósító - az a fajta, akire még másoknál is jobban odafigyelnek mindenütt a világon. Mindmáig emlegetem: most sem szeretném tudni, hogy hol, kik és hány kíváncsiskodó színeiben voltak kíváncsiak arra, mi volt kihallható a telefonkészülékeimből. S ez Budapestre is vonatkozik...

            Weizsäcker a fogadás közepe táján -  jóval túl a kötelezőnek számító udvariassági tartózkodási időn -  lépett mellém. Félrehúzott, úgy, hogy mások is észrevehették, nem kívánja a társaságukat.  Valóban: csak nekem szólt, amit érzékelhetően nagyon gondos megfogalmazásban kifejtett.

            - Nem bántódik meg ugye, ha az öregebb, meg főként a közvetlen érdekelt jogán kérek valamit? Figyelje a munkája közben, milyen sokat tanultunk az elmúlt évtizedekben történtekből, mi, németek!  Főként a köznapi emberek, de a politikusok is, itt és odaát egyaránt. Akkor jobban megérti és pontosabban megérteti azokkal, akiknek ír, mi történik nálunk: nem a felszínen, hanem a mélyben.

Ez volt mondandójának az egyik fele. De a folytatás is jó tanácsnak bizonyult a következő öt évre.

            - Ne csak arra figyeljen, hogy milyen válogatott gorombaságokat vágunk egymás fejéhez, mi nyugati és keleti német vezetők. Van, amikor az lehet igazán fontos, amiről hallgatunk, pedig logikus volna, hogy be ne álljon a szánk. Akkor születhetnek olyan dolgok, amik fontosak minden németnek, de akár Európának is.

            Ha jobban utána gondolok...

Berlini munkám idején például megsokszorozódtak a két német állam között gazdasági kapcsolatok; fokozatosan ugyan, de könnyebbé vált az érintkezés az emberek között.  Sőt, mind magasabb szintű NDK-NSZK találkozók sorozatára került sor -  s ezeket mindig „hangfogós” időszakok előzték meg.

                   Meghökkentő beszélgetésünk számomra szokatlanul is fejeződött be.    
           -Nem akarom, hogy eltitkolja, amit mondtam. Éppen ellenkezőleg: mondjon csak el mindent a főkonzul úrnak.

            Elmondtam..

            Amikor 1981-ben befejeztem németországi szolgálatomat, Weizsäcker,  aki akkor már Nyugat-Berlin kormányzó polgármestere (amolyan miniszterelnök) volt, rövid időre ugyan, de felbukkant a búcsúztatásom alkalmával rendezett fogadáson is. Akkor sem nyilván a személyem vonzotta az akkori főkonzul, Nagy László büféasztalához. Tudtuk, de ma még nyilvánvalóbb: Magyarország szerepe vált addigra még érdekesebbé a változó Európában.

. 

            Ott is sikerült meglepnie (azon túl persze, hogy egyáltalán ott volt).

            - Hallottam, hogy megkapta a németországi külföldi tudósítók arany tollát  - mondta. Majd lélegzetvételnyi szünet után, rezzenéstelen arccal hozzátette:   

- Talán érdekli, hogy a szovjet újságírók egy része nem örült, de a másik fele örült neki…

            Honnan tudta? Ma már mindegy. De, amit közölt, friss információ volt a számomra. Vagy ahogyan manapság „pestiesen” mondjuk: új nóvum...

Nyers Rezső (1923 - 2018) tavasszal töltötte be 95. életévét. Egy olyan ember halt most meg, aki ritka módon, egyetlen mondatban is jellemezhetően működött egész politikai életében: mindenkor, a legkényesebb helyzetekben is ellenpólusát jelentette a magyar szociáldemokrácia kacskaringós itthoni történetében a harsányságnak. A felkészültsége volt ehhez az alap. Konkrét tudását mindenkori konkrét ügyekben többnyire azok sem merték nyíltan megkérdőjelezni, akik a szándékait, jó és rossz lépéseit és azok következményeit igencsak kritizálták, bírálják ma is. Másrészt: nem egyszer azok is politikai ellenfelei voltak, akik szövetségeseinek kívántak látszani, - bár ezt ő mintha a kelleténél gyakrabban nem vette volna észre. Vagy ha mégis észrevette, azt titokként magába rejtette. 
Pályafutását már az minősíti, hogy annak szinte minden időszakáról érdemes, lehet és kell is vitázni; teszik is, politikusok, közgazdászok, történészek, mások, egyaránt az ideológiai paletta minden oldalán. Mert teljes élet élt, azzal a vegyes sikerrel, ami elkerülhetetlenül következett abból a szerepből, amit többnyire maga vállalt fel, máskor meg egyszerűen jutott neki, ingoványos 20. századunk 40-es éveinek elejétől (az élettől kapott ráadásként) mindmáig, az új évezredben. A mindenkor hitelességre törekvés szándékával, ennek jegyében naprakészen, csendesen művelte a közgazdaságtudományt (felnőttként, történetesen éppen 1956-ban lett diplomával is igazolt közgazdász), s politikai szereplőként is a mindenkori realitásokkal számoló visszafogottság jellemezte.
Manapság – ki világnézettől vezettetve, ki történelemismerettől függőn teszi - gyakran nem éppen dicsérően emlékeztetnek rá, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt alapító tagjaként az első Kádár-kormány közellátási kormánybiztosa volt, majd 1957-ben a SZÖVOSZ elnöke és az MSZMP Központi Bizottságának tagja lett. Emlegetik vélt vagy valós szerepét a Nagy Imre-per kapcsán is; 2015-ben többek ezért is kurtították meg a nyugdíját.
Azt viszont azok sem tagadhatják, akik az új gazdasági mechanizmusnak nevezett kísérletet akkor vagy soha nem szerették, hogy Nyers Rezső a 60-as, 70-es években a gazdasági reformok egyik jelképévé vált. Nem kis részben éppen azért, mert különleges érzéke volt arra, hogy érezze és kifelé is érzékeltesse: mikor, mit lehet tenni, elérni, és mit (még, már) nem; mit követel és mit (nem) tűr el a társadalom, s benne a politika itthon és a kis Magyországot körülvevő nagyvilágban. Ezt tükrözték politikai rangjai is: 1960-62-ben volt pénzügyminiszter, utána 1962 és 1975 között a Politikai Bizottság póttagja, majd tagja, a KB gazdasági ügyekben illetékes titkára. 1968-ban Fock Jenő miniszterelnökkel dolgozták ki a korabeli gazdasági reformcsomagot. Amikor pedig sokfajta okból - hazaiakból és nemzetköziekből együtt - „megbicsaklott” a magyar reformpolitika, pillanatok alatt politikai parkolópályára szorult.
Sokáig „csak” tudós volt, bár az MSZMP KB-nak tagja maradt. A háttér „szürke eminenciásaként” művelte a tudományt, tanított a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetének igazgatójaként, majd csak tanácsadójaként. Ma már azt is tudjuk, nem volt véletlen, hogy éppen az MSZMP-n belüli reformmozgalmak erősödése idején vált ismét „láthatóvá” a nagypolitikában. 1987-ben megválasztották a kádári korszak utolsó országgyűlése reformbizottságának elnökévé, majd 1988-ban újra az MSZMP PB tagja és – már Németh Miklós kormányában - államminiszter lett. Emellett (ki emlékszik ma már erre?) Nyers Rezső az Új Márciusi Front (ÚMF) alapítója is volt. Pedig érdemes visszaidézni: a Front felhívása a „társadalmi megújulás szellemi megalapozására” jó időben, 1988. szeptember 15-én jelent meg. Az elnevezés utalás volt a Márciusi Frontra, amelyben 1937-39 között népi írók, baloldali egyetemisták tömörültek az ország demokratikus átalakításáért és a dunai népek összefogásáért.
Számomra sajátosan meghatározó Nyers Rezső-féle magatartási norma volt, amiért – ez saját megfogalmazása, 2005-ben – nem vett részt 1989. június 16.-án a Hősök terén az emlékezetes újra temetésen: "Miután annak idején, a Központi Bizottság tagjaként én is részt vettem az egyhangú szavazásban 1957 decemberében Nagy Imre és társai bírósági felelősségre vonásáról, nem éreztem illőnek, hogy a delegációban díszelegjek.”
Ma bizonyossággal mondhatjuk: politikai szükségszerűség volt, hogy éppen ez a Nyers Rezső lett l989-ben a hatalomtól búcsúzó MSZMP utolsó, s a rendszerváltást felvállaló új párt, az MSZP első elnöke. Békesi László, a Németh-kormány pénzügyminisztere 2018-as megfogalmazásában: „Az állampárt megszűnésekor, az MSZP megalakulásakor egy modern szociáldemokrata párt felépítéséért szállt síkra. Ő volt az, aki taktikázás és túlélés helyett a német szociáldemokraták bad godesbergi modernizációs programja nyomán a szociális piacgazdaság és a jóléti állam megteremtését tekintette az új párt stratégiai céljának.”
Az 1990-es és 1994-es országgyűlési választásokon az MSZP budapesti területi listájáról szerzett mandátumot. 1993 és 1995 között – Járai Zsigmond elnöksége idején - tagja volt a Magyar Nemzeti Bank felügyelő bizottságának is. A Budapesti Corvinus Egyetem címzetes egyetemi tanáraként tanított, s tette ezt tanítványai akkori megfogalmazásában „józsefattilai értelemben, nem középiskolás, még csak nem is felsőiskolás fokon”.
Aztán gyorsan visszabújt - legyünk pontosabbak, jórészt éppen saját csapatának „törekvői” szorították rá, hogy visszabújjon - a maga csigaházába. 1998-ban hivatalosan végleg visszavonult a politikától.
Hogy ez után is „közélt” a maga módján, itt Budán, a szomszédságomban?
A földrajzi közelség teremtett véletlen alkalmakat arra, hogy autóbuszon, sétáink közben vagy a szupermarketben ne csak köszönjünk egymásnak, de értelmes szavakat is váltsunk. Tény: gyakrabban beszélgettünk, mint korábban, amikor „hivatalból” tettük. S az ilyen alkalmakkor megfogalmazott félmondataiból ki-kibukott a máig érvényes valóság. Hogy bátortalanok voltak az 1990-t követő reformelképzelések a politikai paletta mind a két felén; hogy elszomorodott, amikor látta, az elkerülhetetlenül szükséges döntések pillanataiban a baloldalon a legbátrabbak is visszakoztak; hogy politikusaink gyakran kapkodnak, amikor még két napig gondolkozniuk kellene, viszont megtorpannak, amikor már a döntés lehetne az egyetlen célravezető lépés; hogy rögös volt út az EU-ig, s még rögösebb lett azon belül, de a jövőt tekintve ez az egyetlen lehetséges kapaszkodónk...
Egy alkalommal, a 11-es buszon ülve elkeseregte: az MSZP „díszelgésekre” elhívja ugyan, de olyan műhelymunkákra, ahol fontos dolgokról vitáznak és döntenek, már szinte soha. És később már a „szinte” is elmaradt...
Moldova György, az író azt mondta egyszer Nyers Rezsőről a televízióban, hogy számára ma ő az etalonja a mérvadó és tisztességes embernek a politika környékén. Két órával később a Rózsadomb Center mozgólépcsőjén találkoztam a már picinnyé töpörödött (sose volt óriás), akkor – a 2006-es, emlékezetesen viharos évet írtuk - 83 éves „etalonnal”. Mintha mentegette volna magát, hogy a helyzet kényszeréből ezt most csak egyetlen fültanúnak próbálja elmagyarázni és nem ország-világnak mondja.
- Moldovával baráti viszonyban vagyok, így nem fogok vele ezen vitatkozni. De ha bajunk sok is van, abban szerencsésnek tekinthetjük magunkat, hogy vannak mérvadó emberek a politikában és a gazdaságban egyaránt. De egy részük egyszerűen bizonytalan, másokat pedig tudatosan elbizonytalanítanak, amikor hasznosat akarnak tenni.
Azóta egyre inkább úgy kezelem az utóbbi mondatát, hogy azzal egyik legkártékonyabb hazai betegségünket, legújabb korunkat jellemezte, hosszú távra érvényesen…

(Szerkesztői megjegyzés: az eredeti írás születésnapi megemlékezés volt- sajnos - átdolgozva nekrológ lett belőle.)

Immár 40 éve meghalt. Önmagamnak is nehéz bevallanom, soha sem értettem, és most, évtizedekkel a halála után sem értem "azember " Ortutay Gyulát (1910. március 24. – Budapest, 1978. március 22.).



Pedig mindig tiszteltem egyrészt nagy szakmai felkészültségéből született tudósi teljesítményeit, másrészt eszmei világlátásának baloldali következetességét. A néprajz nem az én világom, a folklórt, a népmeséket szeretem, de soha sem próbáltam „szakérteni”. De nyilván volt, van magyarázat arra, hogy e sajátos világban nyújtott kutató, publikáló és elmező munkásságának értékességét igazában azok sem kérdőjelezhették meg, akik bár néprajzi munkásságának egyes következtetéseit vitatták, mindmáig vitára érdemesnek tartják. A nem akármilyen megbecsülést kifejező Baumgarten-díjat először 1936-ban, másodszor 1942-ben kapta meg. /A Baumgarten-díj alapítója és története/

Ami pedig a politikai tevékenységét illeti, a tények - tények. Az a kezdet volt, hogy a szegedi egyetemen   barátságba került baloldali fiatalok egy csoportjával, többek között Radnóti Miklóssal, Tolnai Gáborral, Baróti Dezsővel, Erdei Ferenccel. Már 1930 őszén e kör tagjaként vett részt a falukutatással foglalkozó és annak eredményeit tudományos és képzőművészeti szempontból is feldolgozó Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának alapításában, majd munkájában.
Az ennek a logikus folytatása számomra, hogy a 2. világháború közeledtekor – ezt 2009-ben megjelent legendás, vaskos naplójában is sokszor megismételte -  a legnagyobb hatást Bajcsy-Zsilinszky Endre eszmeisége gyakorolta rá. 1942 februárjától személyes hatására is kapcsolódott be aktívan az antifasiszta, alig pár hónap elteltével betiltott Magyar Történelmi Emlékbizottság, majd a Kisgazdapárt munkájában.

Vagyis tudományos díjakkal épp úgy felvértezte magát már a Horthy-korszakban, ahogyan közéleti tevékenységével is országos ismertséget szerzett. Mindez együtt indokoltan alapozta meg együtt tudományos és politikai karrierjét 1945 után.
Történetesen azt is, hogy kultuszminiszterként az ő nevéhez fűződik 1948-ban az egyházi iskolák államosítása. Viselt is érte – meg politikai tevékenységének minden más állomásáért -  hideget-meleget, átkokat is élete végéig és utána.  Mindezek megítélése természetesen jórészt politikai világlátás dolga volt – és az ma is.

Az „Ortutay serpenyő” humán oldala viszont számomra- világnézet- és rendszerfüggetlen. Soha nem értettem, ma sem értem, hogyan lehetett, egy ilyen intellektussal megáldott tehetséges és okos ember (Rákosi is az ország egyik legjobb koponyájának mondta, „akinél talán csak a felesége, Zsuzsa okosabb”), Radnóti Miklós barátja és Bajcsy-Zsilinszky Endre híve ugyanakkor bizalmasa Kozma Miklósnak, a Magyar Rádió vezérigazgatójának, majd a Gömbös és Darányi kormány belügyminiszterének, aki „gyermekei nevelőjének” tekintette őt. Később pedig magánéletének kacskaringós, a fél főváros nyilvánossága által kísért, diplomáciai   bonyodalmakkal is tarkított menete szinte folyamatosan a pesti utcai pletykák kimeríthetetlen tárháza volt

            „Tutus” - ahogyan környezetében mindenki nevezte - akkor vált szorosabb ismeretségi köröm „legdrágább” tagjává, amikor karrierje csúcsán járt, a 60-as évek első felében. Tudósként akadémikus, egyetemi tanárként az ELTE rektora, politikusként pedig az Elnöki Tanács tagja és a Hazafias Népfront főtitkára volt egy időben, pártonkívüliként, -  az utóbbi sokak által már akkor is megkérdőjelezve, de a nyilvánosság számára mindenképpen.

Én a feleségemmel 1963-ban észak-európai riportútra készültem, s ehhez kértem a segítségét a Magyar Nemzet munkatársaként, hiszen az újság a népfront napilapja volt. A tíz országot átfogó, 7000 kilométeres utazás az akkori, igencsak szűkre szabott devizális viszonyokhoz igazodva szerveződött: a szerkesztőség biztosította számomra a közlekedés költségeit, forintban, a szocialista országokra járó napidíjakat a normáknak megfelelően, s támogatott, hogy a pénzügyminiszter - történetesen Tímár Mátyás -  nekem is, feleségemnek is engedélyezze az akkor éppen bevezetett 70 dolláros „turistapénz” kiegészítését 30-30 dollárral. A magam 100 dollárját és természetesen az asszony minden költségét én fedeztem. Ortutay pedig felvállalta, hogy beajánl a népfront helsinki testvérszervezeténél, a Finn Nép Demokratikus Uniójánál.

            Az eredményre egy rossz szavam sem lehetett. Programokat szerveztek, interjúkat adtak, szaunáztattak - és nem utolsó sorban gondoskodtak a szállásunkról. Csak éppen... Olyan pénzért, ami - finoman szólva - megroppantotta teljes, 200 dolláros nyugati költségvetésünket, holott még előttünk állt a nyugati világból Svédország, Norvégia, Dánia, az NSZK és Ausztria. De hősiesen álltuk a csapást, és - amikor éppen nem látott minket véletlenül vendégül valaki az úton - a szó legszorosabb értelmében kenyéren és vízen éltünk a fejlett kapitalizmusban.

            Hazaérkezésünk után derült ki, mit tartalmazott Ortutay levele Aimo Aaltonnennek, a finn szervezet akkor a világpolitikában nagybetűkkel jegyzett elnökének címezve: azt, hogy az ő közeli barátja (ez voltam én) a Hazafias Népfront befolyásos napilapjának (ez a Magyar Nemzetre vonatkozott, s joggal) vezető munkatársa érkezik hozzájuk, s ezért kér ő tőle ennek megfelelő támogatást a riportút szervezéséhez.  Belátom: miért is gondolhatta Aaltonnen, hogy egy így felvezetett magyar pasasnak, Finnországba, anyagi csőd az Üdvhadsereg szállodaszámlája?

            (Helsinki légi felvételen)

Egy évtizeddel később Tutus derűsen bevallotta: „visszafizette” az adósságát. 1972-ben nemzetközi Herder-díjjal tüntették ki tudományos munkásságáért, s a díjat akkor éppen Olaszországban adták át. Ortutay odarepült - és elvesztek a csomagjai. Az Alitalia pedig ellenőrizte előkelő utasa összes címét és rangját, s úgy döntött, a magyar államfői testület tagjaként a legmagasabb kártérítés jár neki. Megkapta a pénzt - majd váratlanul előkerült a három napos úthoz szükséges bőrönd. Nem kertelek: Ortutay több ezer dollárt volt kénytelen visszafizetni az olasz légitársaságnak. Õ sem kertelt nekem:

            - Tudod, marhára fájt, s ezen az sem segített, hogy rögtön a ti finnországi dollárjaitok jutottak eszembe. Meg az, hogy 1960-ban elfelejtettem odaadni nektek a nászajándékot.

            A nászajándék - csak mellékesen jegyzem meg - egyébként örökre elmaradt. De egy tőle kapott, életre szóló bölcsességgel némileg kárpótolt.  Negyven éves voltam, amikor azt mondta:

            - Eddig azt csináltál, amit akartál, mégis épnek és egészségesnek érzed magad.  Mostantól kezdve viszont, csupán azért, mert belépsz az ötödik x-be, - sajnos, én már kitapasztaltam - bármennyire vigyázol, valamid mindig fájni fog.           

            Igaza lett, - de legalább az utolsó pillanatban megkezdhettem rá a felkészülést...

            2015-ben, születésének 105. évfordulója alkalmából azt írta Ortutay Gyuláról szerkesztőségi   cikkben a „Cultura” nevű, címének megfelelő magazin: „A kor áldozata volt, miközben a rendszer haszonélvezőjeként élt.” A 2009-ben megjelent, több, mint 2000 nyomtatott oldal terjedelmű naplóról pedig: „Naplójával Ortutay felbecsülhetetlen értékű dokumentumot hagyott a jelen korszak kutatóira, de az érdeklődő olvasó is sokat kap: a korrajz, a kor hírességeinek portréi kiváló olvasmányok lehetnek.”

            Magyarán, tetszik, nem tetszik: Ortutay Gyula is – velünk élő történelmünk...

Nincs okom kételkedni abban, hogy Péter János (1910 -1999)   mindig hitt abban, amire vállalkozott, amit tett.
            Meggyőződésem, hogy életét,  felemásra sikeredett életművét  is a jószándék, az ész, az érvek, a párbeszéd erejébe vetett meggyőződése határozta meg. Akkor is, amikor református lelkészként kezdte, majd egyháza püspökeként folytatta. S ez vezérelte a politikába is, a politikában pedig a kádári Magyarország fődiplomatájaként.
Az életútja a nehezen cáfolható bizonyság: valóban reménykedett abban, hogy létrejöhet egy olyan világ, amely az emberekért van, s ami mellé úgy kellett odaállnia, ahogyan - sokak által folyamatosan kritizálva, később nyíltan gyalázva – tette.

Külügyminiszterként már az MSZMP Központi Bizottságának tagja volt az, akit fiatalon, 1945 után, az ugyancsak református lelkészből lett Tildy Zoltán barátjaként és közvetlen munkatársaként „megcsapott a politika”, később pedig felvállalta az „átkos” látványos szolgálatát is.

            Lenyűgöző műveltsége és nyelvtudása egyaránt indokolta, hogy 1946-47-ben tagja lett annak a magyar delegációnak, amelyik végül aláírni kényszerült a 2. világháborút lezáró és gyakorlatilag Trianont megerősítő párizsi békeszerződést. 12 évesen az Amerikai úton, a lakásunkban ültem a szomszéd szobában, amikor újságíró édesapámnak, az akkor gyakran a Kisgazdapárt „szürke eminenciásaként ”  emlegetett Dernői Kocsis Lászlónak  azon háborgott, hogy Mihály román király (akit akkor  még az őrzött még a trónján, hogy - eltérően Horthytól - ő 1944-ben sikeresen szembe fordította Romániát  Hitlerrel) Franciaországban személyesen lobbizik a győztes nagyhatalmak külügyminisztereinél Erdélyért.
            - Tudom, nekünk sokkal nehezebb, de azért csak megpróbálhatnánk - morfondírozott hangosan. -  Van Kodály Zoltánunk, meg ha más nem, legalább Dálnoki Miklós Béla. Ő mégis Horthy tábornokából lett az új Magyarország első miniszterelnöke. Őket kiküldhetné Tildy, és ezt még Rákosinak sem lehetne oka kifogásolni.

            











Együtt felhívták telefonon a köztársasági elnök rezidenciáját, az Esterházy palotát, Péter János után apám beszélt Tildyvel. Amennyit én hallottam, ennyi volt:

            - Zoltán beszél Rákosival, aztán visszahív.

            Tíz perc múlva Péter Jánosnak ez a hite és reménye hamvába hullt. Mint kiderült, Rákosi közben Vorosilov marsallal beszélt, aki a szövetséges ellenőrző bizottság elnökeként  hivatalosan is gyakorolta a békekötés előtt a – finoman fogalmazva – „főhatalmat” Magyarországon. Neki mondta el Tildy, én már hallattakból támadt szomorúságának lehettem a fültanúja:

            - Rákosi közölte az elnök úrral, hogy Vorosilov elutasított minket. A marsall kemény volt, kijelentette, meg ne próbáljuk!

            Péter azért - másokkal együtt -  próbálkozott Párizsban: az eredményt ismerjük és nyögjük...

            Fiatal újságíróként, 1957-tõl néhány éven át, Mikó utcai lakásában roosevelti mintájú „kandalló melletti beszélgetésekkel” próbálkoztunk együtt a Magyar Nemzet karácsonyi számaiban: ő akkor a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke, majd a külügyminiszter első helyettese volt. Már az első alkalommal, alig egy évvel 1956 tornádója után megkérdeztem „sub rosa”: miért vállalta el a hivatalt? Meglepett a válaszával.

            - Kádár János ugyanezt kérdezte a parlamenti irodájában, amikor mások szóba hozták a nevemet. Azt feleltem, amit neked: sokakkal ellentétben én hiszek abban, hogy Magyarországot éppen most nem hagyhatjuk lesöpörni a világ térképéről.             

Majdnem egy évtizeddel később, amikor már külügyminiszterként 1966-ban beválasztották az MSZMP Központi Bizottságba, megismételtem a kérdést pekingi nagykövetségünk kertjében, akkor a pártban vállalt szerepéről: miért vállalta? Feleletének őszinteségében akkor sem volt okom kételkedni.

            - Tudod, hiszek abban a világban, amiért élni akarok, és ahhoz ott kell lennem, ahol a legtöbbet tehetek érte – mondta nagyon halkan, mivel itt nem csak a Monarchiától örökölt öreg épület falainak, de a parkot övező   kerítéseknek is füle lehetett. Talán ezért még ennél is halkabban tette hozzá:

            - És mélyen hiszem, hogy ebben az Isten sem talál kivetnivalót. Ezt is megmondtam Kádárnak.

Voltak illúziói, nem is akármilyenek. Személyesen tanúsíthatom: a vietnami háború idején átutazóban Hanoiba és onnan hazafelé kétszer úgy állt meg Pekingben, hogy a feszült ideológiai és immár állami kapcsolatok dacára a kínai külügyi hivatalosság nem kerülhette meg a vele való találkozásokat.

Azt remélte, hogy a kis Magyarország első számú diplomatájaként tenni tud valamit, hogy a két egymásnak feszülő óriást, a szovjeteket és a kínaiakat közelebb hozza egymáshoz. A kilátástalan helyzetben sem hitte, hogy lehetetlenre vállalkozik.
Évekkel később tudtam meg tőle: azzal szállt fel hazaúton Pekingben a Moszkvába induló repülőre, hogy előtte a Tiltott városban azt mondták neki Csou En-lajra hivatkozva, „ők készek a szelídebb szavakra, ha a Kremlben is ugyanazt akarják”. Mire megérkezett a seremetyevói repülőtérre, ott már Brezsnyev goromba „nem”-je várta, Budapesten pedig maga Kádár figyelmeztette: „A tigris és a medve marakodásakor nekünk  arra kell  vigyáznunk, hogy mi ép bőrrel megússzuk”.

Aztán kitört Mao kínai „kulturális forradalma...

 Nem titkolta a szomorúságát, hogy eredménytelenül, kis porszemként próbálkozott a viharos szembeszélben. Mégis folytatta: közvetítőként keresett kapcsolatot az Egyesült Államok vezetőivel a béke megteremtése érdekében, de fokozatosan kiderült, hogy ez a kezdeményezése sem kapott támogatást Vietnam és annak egymással is marakodó nagy szövetségesei részéről. Sőt, ma már ismert, hogy ez – a korszakban meglehetősen szokatlan módon – tulajdonképpen egyéni kezdeményezése volt, ami így csak kudarc várhatott. Erről a tervéről egyébként Radványi János -  aki nem sokkal később, 1967-ben politikai menedékjogot kért Amerikában – washingtoni ideiglenes ügyvivőként is úgy tájékoztatta az Egyesült Államok illetékeseit, hogy a magyar külügyminiszter csak a saját szakállára igyekszik „közvetíteni”. De – nem mellékesen -  ez sem gátolta meg Péter Jánost abban, hogy megfogalmazzon egy dunai konföderációs tervet is, ami kiváltotta a Szovjetunió ellenérzéseit. Ma tudjuk: ezek a lépései alapozták meg azt, hogy 1973-ban eltávolították a külügyminiszteri székből és a diplomáciából.

 Ez után – bár 1988-ig tagja maradt a KB-nak és 1982-1987 között a Magyar Politikatudományi Társaság elnöke volt – gyakorlatilag eltűnt a politikai színtérről, a nyilvánosság elől. Úgy tudom, mindmáig, saját kívánságára tartották szigorú titokban a halálát, temetését 1999-ben, és nem akarta semmiféle nyilvánosságát az életútjának.

Karakterisztikus ecsetvonásaként egy megcsorbult reményekkel, illúziókkal teli életnek, - és annak a keservesen nehéz évszázadnak, amellyel egyidőben búcsúzott el…

Szabó Pál (1893-1970) tudta: íróként csak példaképe lehet Móricz Zsigmond.

De arra törekedett, hogy legalább méltó utóda próbáljon lenni. Arra viszont mindig adott, hogy ne maradjon le sem irodalomban, sem közéletben Veres Pétertől.  Mindkettőt tőle tudom.

            - Zsiga bácsitól csak tanulhatok, de a nyomába nem léphetek.

            Ezt akkor vallotta be, félreérthetetlen komolysággal, egy a fejemre nyomott barack kíséretében, amikor nálunk járt, s én nagykamaszként éppen az „Úri muri” egy, 1929-ben Édesapámnak dedikált példányát olvastam.

            - Ezt akár mindenkinek elmondhatod, csak Veres Péternek nem, mert ő azt hiszi magáról, hogy ő legalább Móricz Zsigmond. Pedig mindig mondom neki, hogy még csak nem is Szabó Pál – tette hozzá derűsen, nagyot kacsintva hozzá…

            Irodalomban nem tudom, melyikük vitte többre, nem is tekinthetem feladatomnak, hogy bíró legyek. Tény: mindkettő irodalmunk szerves része, de főként újabb és újabb nemzedékek olvasmánya. S ez nekem elég is lenne, ha vak volnék a mai fiatalság olvasási szokásait illetően – beleértve saját ifjú lemenőimet is…

Egyébként meg büszke paraszti tartásban - ebben is versengtek -  a szikár, bajszos Szabó a szememben diadalmaskodott a zömökebb, Veressel szemben. Csak érdekességként: „Péter és Pál” - ebben is egymást követve -   1970-ben halt meg. Pali bácsi 4 évvel öregebben, mint az örök vetélytárs; Veres viszont kétségtelenül egy ország „Péter bácsijaként”, amire élete utolsó percéig lelkesen büszke volt. Igaz, Szabó Pált meg nemzetközi hír övezte, attól kezdve, hogyTalpalatnyi földet Bán Frigyes 1948-ban megfilmesítette.

Ami a legszemélyesebb kötődésem vele: családi hagyatékunk Szabó Pál aláírt, eredeti kézirata, - az életrajza. Nem tudom, miért került éppen hozzánk. De irodalomtörténeti tény, hogy „Nyugtalan élet” című több kötetes önéletírásának eleje, a „Gyermekkor” azért született, mert úgy ítélte meg:

„Hatvanéves korában minden író számára szinte kötelező a saját életének megírása – vallja Szabó Pál. – Annyit, de annyit törődött mások életével, sorsával, szomorúságával, sírásával, nevetésével, éppen itt van az ideje, hogy önmagával is törődjön egy kötetnyit. Ideje, hogy megnézze saját magát, honnan jött, mit akart elvégezni, mit végzett el, mit hagyott abba, miben nem érkezett el még csak a kezdethez sem. Ki kell, hogy jelölje önmaga helyét a nap alatt, meg kell ismernie önmagát. Ideje megnézni a mélységet, ahonnan felfakadtak a betűk, mint soha nem szűnő forrása valós vagy vélt szépségeknek és igazságoknak.”  

Szabó Pál 1953-ban volt 60 éves. S annak is van bizonyítéka, hogy az akkor írt alábbi sorok nyomtatásban visszaköszöntek.

Mindezek tudatában tekintem kötelességemnek, hogy itt és most felidézzem Szabó Pál kéziratát, ha másért nem, hát azért, mert hiteles tanúságtétel arról, nem akármilyen élet volt egy nem akármilyen korban élt magyar íróé.

Már a bevezető mondatok világos választ adnak arra, honnan jött és miért tartott éppen arra, ahová eljutott Szabó Pál. Íme

„Születtem 1893. április 5.-én, Bihar megyében, Biharugrán, az Alsósoron, amely csak egy sor házból álló utca, egyfelől a nagyutcai kertek nyúlnak rá, másfelől akkor még az urasági földek határolták. Édesapám néhai Szabó Pál, édesanyám néhai Bertalan Ágnes, tehát amolyan faluszéli, házas, kevéske földdel bíró szegény emberek voltak. Négyen voltunk testvérek, három lány és én, az egy fiú. Az elemi iskola hat osztályát, tehát ott jártam Ugrán, az iskolában mindvégig első voltam az osztályban, aztán annak rendje szerint az ottani evangélium szerint reformált, tehát református egyház papjánál konfirmáltam, s íjképpen végeztem el az iskoláimat. Már iskolás koromban is nyáridőn libász voltam a legelőn, hogy aztán tizenhárom évesen az urasághoz menjek napszámra, részesaratásra, majd részes munkásnak a cséplőgéphez.”

Abból, amit leírt, nem kétséges, hogy a „nagy háború” s ami azt követte, kemény ráadás volt világlátásának végső megalapozásához.

1915-ben lettem katona, s ettől kezdve mindvégig a különböző frontokon voltam. Főként az orosz és az olasz fronton. A monarchia összeomlása kint ért az olasz fronton, sokára hazavergődtünk, és részt vettem a falumbeli s a környékbeli, de leginkább a Váradról irányított forradalmi megmozdulásban. A forradalom leverése után két évig helyi internálást kaptam, de csak azért, mert az akkori református pap, Nagy Imre jótállott értem… Jó néhány évig vergődtem, rengeteg ügyvéddel, bankkal, viaskodtam a helyi hatóságokkal, szolgabírókkal, vármegyei alispánnal, főispánnal. Állandóan hadilábon álltam velük, mert nyilvántartottak, mint nyughatatlan forradalmárt.”

Nem kétséges: ez a nyughatatlanság tette örökké nyughatatlanná íróként is. Miért is?

„Kora gyerekségemtől kezdve, mindig nagyon szerettem a betűt, a könyvet, mi olyan kőművesek voltunk a magunk idejében, hogy verseket szavaltunk munka közben az álláson. Egyre többet olvastam. Csakhamar megismerkedtem nemcsak a magyar, de a világirodalom klasszikusaival. 1928-ban írtam le az első betűt…”

1930-ban Móricz Zsigmond a Nyugatban elragadtatott cikket írt Szabó Pálról, akit a falu küldött, aki a parasztság életének új és szép hangú kifejezője: „Új, nagy írót küldött a falu!” Ezzel a lelkes köszöntéssel – Illés Endre szerint „Arany János óta nem ölelt magához ilyen látványosan népszerű író egy újoncot” - Móricz az irodalom kellős közepébe léptette Szabó Pált. Nem lehetett nem figyelni rá. S ettől kezdve írt, írt és írt, regényeket, novellákat, tárcákat, drámát élete végéig, – a Nyugattól, Püski Sándor kiadóján, a Pesti Naplón át az Irodalmi Újságig és az Ifjúsági Színházig. S joggal büszkélkedett azzal, hogy „a Talpalatnyi föld filmként világhírű lett, a Lakodalom-Keresztelő, Bölcső című regénytrilógiámból készült a felszabadulás után.”

 Kéziratának utolsó három bekezdése –  számomra az íróként közéleti ember pályájának lehető legtömörebb összegzése.

            „Tulajdonosa és felelős szerkesztője voltam a Szabad Szónak, a felszabadulás előtt alapítottam a Kelet Népét, amit Móricz Zsigmondnak adtam.

Negyvenötben képviselő lettem és a Parasztújság főszerkesztője mindaddig, amíg be nem olvadt a Szabad Földbe. Képviselő vagyok mindmáig, az Elnöki Tanács tagja és most a Hazafias Népfrontnak az    elnökévé választottak. 

        A Kossuth-díj (régi) (1954)    Hát ennyi az életem.”

            A kézirat végén - aláírás. Dátum nincs a végén, de tudjuk, hogy Szabó Pál – éppen túl az általa emlegetett 60 éven -  1954-56-ban töltötte be a népfront elnöki posztját.

Klasszikusi tisztét pedig tölti addig, amíg él magyar szó a világban...

Rövid bemutató (katt!)