Hetvenedik születésnapját ünnepeli a Széchenyi-hegyi Gyermekvasút. Ami történt: 1948. április 11-én elkezdték a budai hegyekben a ma Gyermekvasút néven működő Úttörővasút építését, július 31-én pedig már meg is nyitották az első, 3 km-es szakaszt az akkori Előre állomásig, amelynek mai neve Virágvölgy.
Antalffy Gyulának - egyik újságíró „nevelőapámnak”, egyébként édesapám, Dernői Kocsis László akkori szerkesztőségi kollégájának - meg eszébe jutott, valami, amitől ő egyike volt a szakma zseniális nagyjainak: tudósítson az ünnepségről egy érintett „szakértő”, vagyis egy úttörő. Ez lettem én...
Teljes úttörő díszben és a „Kis Újság” számára címzett meghívóval meg is jelentem a helyszínen, ahová simán beengedtek. Sőt, egyenruhámnak és valószínűleg kezdő tizenéves koromnak köszönhetően semmiféle őrség sem tartott gyanúsnak egy egyébként nagyon is gyanakvó korszakban, s oda mentem, ahova akartam. Végül leültem egy piros padra, arccal az első - ugyancsak felavatandó - vonat irányában.
Az ünnepség hivatalos meghívottjai viszont az állomásépület felé fordított széksorokról hallgathatták a szónokokat, - kivéve az utolsót. 
Csanádi György akkori MÁV vezetőnek (később közlekedési miniszter is volt) jutott az a feladat, hogy magát a vonatot felavassa. Így - erre nyilván nem gondolt senki -, amikor beszélt, a hátába került mindenkinek, kivéve nekem.
Egyszer csak azt hallom:
- Fiacskám, nem ülnél odébb?
- Dehogynem - feleltem udvariasan. A legfőbb vendég, az akkori kommunista pártvezető négyesfogat kettes számú tagja, a „hídverő” Gerő Ernő ült mellém, aki nyilván megunta, hogy nem látja a szónokot. Több szó nem is esett köztünk. A cikket persze megírtam (a Gerő-sztori nélkül, amit nem éreztem odavalónak), tíz forint honoráriumot kaptam érte.
Egy héttel később meg a “Pajtás” című hetilapban kép jelent meg kettőnkről az alábbi aláírással: „Gerő Ernő pajtás kisfiával az Úttörővasút felavatásán”.
Mert hát az újság riportere nyilván hallotta, hogyan szólított meg engem Gerő...