Sub rosa - Egy tudósító levelesládája

Kocsis Tamás: Sub rosa

Kocsis Tamás: Sub rosa


Ortutay Gyula - 40 év után

„Tutus” privátszemmel

2018. március 11. - emlékek Kocsis T

Immár 40 éve meghalt. Önmagamnak is nehéz bevallanom, soha sem értettem, és most, évtizedekkel a halála után sem értem "azember " Ortutay Gyulát (1910. március 24. – Budapest, 1978. március 22.).
ortutay1.jpg


Pedig mindig tiszteltem egyrészt nagy szakmai felkészültségéből született tudósi teljesítményeit, másrészt eszmei világlátásának baloldali következetességét. A néprajz nem az én világom, a folklórt, a népmeséket szeretem, de soha sem próbáltam „szakérteni”. De nyilván volt, van magyarázat arra, hogy e sajátos világban nyújtott kutató, publikáló és elmező munkásságának értékességét igazában azok sem kérdőjelezhették meg, akik bár néprajzi munkásságának egyes következtetéseit vitatták, mindmáig vitára érdemesnek tartják. A nem akármilyen megbecsülést kifejező Baumgarten-díjat először 1936-ban, másodszor 1942-ben kapta meg. /A Baumgarten-díj alapítója és története/

Ami pedig a politikai tevékenységét illeti, a tények - tények. Az a kezdet volt, hogy a szegedi egyetemen   barátságba került baloldali fiatalok egy csoportjával, többek között Radnóti Miklóssal, Tolnai Gáborral, Baróti Dezsővel, Erdei Ferenccel. Már 1930 őszén e kör tagjaként vett részt a falukutatással foglalkozó és annak eredményeit tudományos és képzőművészeti szempontból is feldolgozó Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának alapításában, majd munkájában.
Az ennek a logikus folytatása számomra, hogy a 2. világháború közeledtekor – ezt 2009-ben megjelent legendás, vaskos naplójában is sokszor megismételte -  a legnagyobb hatástbajcsy.jpg Bajcsy-Zsilinszky Endre eszmeisége gyakorolta rá. 1942 februárjától személyes hatására is kapcsolódott be aktívan az antifasiszta, alig pár hónap elteltével betiltott Magyar Történelmi Emlékbizottság, majd a Kisgazdapárt munkájában.

Vagyis tudományos díjakkal épp úgy felvértezte magát már a Horthy-korszakban, ahogyan közéleti tevékenységével is országos ismertséget szerzett. Mindez együtt indokoltan alapozta meg együtt tudományos és politikai karrierjét 1945 után.
Történetesen azt is, hogy kultuszminiszterként az ő nevéhez fűződik 1948-ban az egyházi iskolák államosítása. Viselt is érte – meg politikai tevékenységének minden más állomásáért -  hideget-meleget, átkokat is élete végéig és utána.  Mindezek megítélése természetesen jórészt politikai világlátás dolga volt – és az ma is.

Az „Ortutay serpenyő” humán oldala viszont számomra- világnézet- és rendszerfüggetlen. Soha nem értettem, ma sem értem, hogyan lehetett, egy ilyen intellektussal megáldott tehetséges és okos ember (Rákosi is az ország egyik legjobb koponyájának mondta, „akinél talán csak a felesége, Zsuzsa okosabb”), radnoti1.jpgRadnóti Miklós barátja és Bajcsy-Zsilinszky Endre híve ugyanakkor bizalmasa Kozma Miklósnak, a Magyar Rádió vezérigazgatójának, majd a Gömbös és Darányi kormány belügyminiszterének, aki „gyermekei nevelőjének” tekintette őt. Később pedig magánéletének kacskaringós, a fél főváros nyilvánossága által kísért, diplomáciai   bonyodalmakkal is tarkított menete szinte folyamatosan a pesti utcai pletykák kimeríthetetlen tárháza volt

            „Tutus” - ahogyan környezetében mindenki nevezte - akkor vált szorosabb ismeretségi köröm „legdrágább” tagjává, amikor karrierje csúcsán járt, a 60-as évek első felében. Tudósként akadémikus, egyetemi tanárként az ELTE rektora, politikusként pedig az Elnöki Tanács tagja és a Hazafias Népfront főtitkára volt egy időben, pártonkívüliként, -  az utóbbi sokak által már akkor is megkérdőjelezve, de a nyilvánosság számára mindenképpen.

Én a feleségemmel 1963-ban észak-európai riportútra készültem, s ehhez kértem a segítségét a Magyar Nemzet munkatársaként, hiszen az újság a népfront napilapja volt. A tíz országot átfogó, 7000 kilométeres utazás az akkori, igencsak szűkre szabott devizális viszonyokhoz igazodva szerveződött: a szerkesztőség biztosította számomra a közlekedés költségeit, forintban, a szocialista országokra járó napidíjakat a normáknak megfelelően, s támogatott, hogy a pénzügyminiszter - történetesen Tímár Mátyás -  nekem is, feleségemnek is engedélyezze az akkor éppen bevezetett 70 dolláros „turistapénz” kiegészítését 30-30 dollárral. A magam 100 dollárját és természetesen az asszony minden költségét én fedeztem. Ortutay pedig felvállalta, hogy beajánl a népfront helsinki testvérszervezeténél, a Finn Nép Demokratikus Uniójánál.

            Az eredményre egy rossz szavam sem lehetett. Programokat szerveztek, interjúkat adtak, szaunáztattak - és nem utolsó sorban gondoskodtak a szállásunkról. Csak éppen... Olyan pénzért, ami - finoman szólva - megroppantotta teljes, 200 dolláros nyugati költségvetésünket, holott még előttünk állt a nyugati világból Svédország, Norvégia, Dánia, az NSZK és Ausztria. De hősiesen álltuk a csapást, és - amikor éppen nem látott minket véletlenül vendégül valaki az úton - a szó legszorosabb értelmében kenyéren és vízen éltünk a fejlett kapitalizmusban.

            Hazaérkezésünk után derült ki, mit tartalmazott Ortutay levele Aimo Aaltonnennek, a finn szervezet akkor a világpolitikában nagybetűkkel jegyzett elnökének címezve: azt, hogy az ő közeli barátja (ez voltam én) a Hazafias Népfront befolyásos napilapjának (ez a Magyar Nemzetre vonatkozott, s joggal) vezető munkatársa érkezik hozzájuk, s ezért kér ő tőle ennek megfelelő támogatást a riportút szervezéséhez.  Belátom: miért is gondolhatta Aaltonnen, hogy egy így felvezetett magyar pasasnak, Finnországba, anyagi csőd az Üdvhadsereg szállodaszámlája?finn.jpg

            (Helsinki légi felvételen)


Egy évtizeddel később Tutus derűsen bevallotta: „visszafizette” az adósságát. 1972-ben nemzetközi Herder-díjjal tüntették ki tudományos munkásságáért, s a díjat akkor éppen Olaszországban adták át. Ortutay odarepült - és elvesztek a csomagjai. Az Alitalia pedig ellenőrizte előkelő utasa összes címét és rangját, s úgy döntött, a magyar államfői testület tagjaként a legmagasabb kártérítés jár neki. Megkapta a pénzt - majd váratlanul előkerült a három napos úthoz szükséges bőrönd. Nem kertelek: Ortutay több ezer dollárt volt kénytelen visszafizetni az olasz légitársaságnak. Õ sem kertelt nekem:

            - Tudod, marhára fájt, s ezen az sem segített, hogy rögtön a ti finnországi dollárjaitok jutottak eszembe. Meg az, hogy 1960-ban elfelejtettem odaadni nektek a nászajándékot.

            A nászajándék - csak mellékesen jegyzem meg - egyébként örökre elmaradt. De egy tőle kapott, életre szóló bölcsességgel némileg kárpótolt.  Negyven éves voltam, amikor azt mondta:

            - Eddig azt csináltál, amit akartál, mégis épnek és egészségesnek érzed magad.  Mostantól kezdve viszont, csupán azért, mert belépsz az ötödik x-be, - sajnos, én már kitapasztaltam - bármennyire vigyázol, valamid mindig fájni fog.           

            Igaza lett, - de legalább az utolsó pillanatban megkezdhettem rá a felkészülést...

  konyv.JPG          2015-ben, születésének 105. évfordulója alkalmából azt írta Ortutay Gyuláról szerkesztőségi   cikkben a „Cultura” nevű, címének megfelelő magazin: A kor áldozata volt, miközben a rendszer haszonélvezőjeként élt.” A 2009-ben megjelent, több, mint 2000 nyomtatott oldal terjedelmű naplóról pedig: „Naplójával Ortutay felbecsülhetetlen értékű dokumentumot hagyott a jelen korszak kutatóira, de az érdeklődő olvasó is sokat kap: a korrajz, a kor hírességeinek portréi kiváló olvasmányok lehetnek.”

            Magyarán, tetszik, nem tetszik: Ortutay Gyula is – velünk élő történelmünk...

Balogh páter és Horváth Richárd atya

Földi, égi megbocsátások

2018. február 28. - emlékek Kocsis T

Az égi, földi megbocsátásoknak és feloldozásoknak megkülönböztetett hely jutott családi legendáriumokban, s ahogyan illik, egyházi személyekhez kötődnek. Történetesen katolikusokhoz, - és hol derűsen, hol szomorúan…balogh_pater.jpg

            A derű Balogh páter (1894-1976) személyéhez kötődik.  Aki ismerte egyházban és politikában, egyaránt csak „páter” néven emlegette, s néha talán el is felejtette, hogy a keresztségben az István nevet kapta. Az élete pedig – felszentelt papként és maga teremtette politikusként egyaránt –  úgy tette méltán agyonvitatott részévé a magyar 20. századnak, ahogyan ennek a sok nemzedéket átfogó korszaknak az egész történelmében mindmáig több a kérdőjel, mint a kijelentő mondat.    

1944 novemberében Szeged-Alsóközpont katolikus plébánosaként csöppent bele egyenesen a Horthy-korszakot követő új politika kellős közepébe, a kisgazdapárt színeiben, ahol a várost felszabadító szovjet hadsereg felfedezettjeként bukkant rá a kommunista Révai József, a parasztpárti Erdei Ferenc közbejöttével. Ez pillanatok alatt a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, sőt az ideiglenes kormány miniszterelnökségi államtitkári székébe röpítette (ha lehet röpítésről beszélni egy másfél mázsácskát nyomó férfiúról). Ebben a rangjában Vörös János honvédelmi miniszter és Gyöngyösi János külügyminiszter mellett õ készítette elő és írta alá a szövetséges hatalmakkal 1945 január 20.-án Moszkvában az akkori szövetséges hatalmak részéről Vorosilov marsall által szignált hivatalos fegyverszüneti megállapodást. Ez az akció emelte őt l947-48, a hatalmi fordulat évei után is épp úgy a „politikailag érinthetetlenek” kasztjába, mint a később a magyar-szovjet barátsági szerződést miniszterelnökként szignáló Dinnyés Lajost. dinnyes.jpg
A páter kimondatlanul ennek köszönhette politikai túlélését. Az 1946-ban kikiáltott   köztársaság többpártrendszerének egyik megbontójaként ugyanis - jobbról -   1947-ben megalapította a nyíltan fdp.jpgellenzéki, kérészéletű Független Magyar Demokrata Pártot, s ezzel (érthetően) csúcsra vitte Rákosi vele szembeni, korábban sem túlzottan titkolt ellenszenvét. Mégis,  a legsúlyosabb sérelem, ami a törvénytelen perek első éveiben   érte, hogy az 1949-ben megalakított Népköztársaság első Elnöki Tanácsának tagjaként „száműzték” a nagypolitika peremére. Igaz, 1951-ben végül kénytelen volt végleg kivonulni a politikából, hogy újból lelkészkedésre adja a fejét - haláláig...

            Az én történetem Balogh páterrel alapjában politikamentes, 12 éves gyerekként éltem meg.  1947-bõl való, amikor Kovács Bélát követte a kisgazdapárt főtitkári tisztségében, annak letartóztatása és Szovjetunióba hurcolása után. A párt sajtófőnökeként ott dolgozó apámmal jöttem kifelé Semmelweis utcai székházából, amikor furcsa látvány fogadott: a szélte-hossza egyforma, szupernehézsúlyú páter hátsó fele egy aprócska fekete Renault kocsi ajtajából.reneult.jpg

            Kiderült: valahol elveszett a méreteihez igazított hivatali autója, de Balogh ragaszkodott hozzá, hogy mégis elindul. Megpróbálta hát betuszkolni magát egy éppen ott parkoló, a mini Fiatok és kis Polskik méreteihez hasonló nagyságú, abban az időben egyébként Pesten taxiként is használt pöttöm kocsiba. Előbb - magyarázta a ház portása - megkísérelte jobbról, aztán balról, de hiába, a pocakja nem fért át az ajtón.  Végül nekidurálta magát, s fejjel előre indult neki a harmadik menetnek. Ez végképp nem sikerült: úgy beszorult, hogy se előre se hátra. Ekkor érkeztünk oda mi. Én meg - hogy stílszerűen fejezzem ki magam – „isteni sugallatra”, anélkül, hogy egyetlen szót szóltam volna bárkinek, odaléptem hozzá, megragadtam a hátsó felét és egyetlen mozdulattal kirántottam. Sikerrel. Õ fenékre ült, én bemutatkoztam, mintha mi sem történt volna, apám meg tiszteletlenül megkacagta a jelenetet. A páter pedig a szívembe zárta magát: ugyanis az általam várt dühöngés helyett nevetésben tört ki.bal.bmp

            - Jó erőben vagy fiam - mondta, amúgy a járdán pihegve - És ugye, katolikus?

            - Római katolikus - feleltem. Mire õ:

            - Akkor én most a jócselekedetedért feloldozlak a legközelebbi bűnöd alól. Áldásom rád!

            Hosszú évekkel később, a belvárosi Szent Mihály templomban – ott lelkészkedett -   ő emlékeztetett a különös feloldozásra, egy orgonakoncert szünetében…

                                                           x x x

Horváth Richárd (1906 – 1980) is politizáló pap volt a viharokban gazdag 20. század magyar „színpadján”, s ahogyan kivétel nélkül az összes többit, őt is vegyesen szidta-dicsérte érte az egyház épp úgy, mint az, amit közvéleménynek szokás nevezni. 1horvath.bmp
Egy vitathatatlan, „békepapként” megismerte az ország, s ebben a minőségében kezelte őt hol így, hol úgy a Vatikán is, attól függően, hogyan alakultak a Szentszék és Magyarország, nem utolsó sorban pedig a  pápa és  Kádár János kapcsolatai. Én meg kollégaként is számon tarthattam: egyéb vallási és világi címei, beosztásai mellett évtizedeken át főszerkesztőként jegyezte a Katolikus Szó című lapot és - amikor ott dolgoztam - tagja volt a Magyar Nemzet szerkesztő bizottságának is.

            Számomra a legfontosabb, hogy amikor szükségünk volt rá, akkor bizonyította: emberi érzésekkel a szívében szolgálta Istenét. Kálmán nagybátyám - édesapám testvére - halála adta a szomorú alkalmat erre a tanúságtételre.

            Tény: egyetlen unokahúgom édesapjának az élete nem volt éppen egyhangú. Római katolikus papként kezdte, még a húszas években szerelmi okból „kiugrott a reverendából”, megházasodott, elvált, másodszor is megnősült. Második felesége éppen az unalmasnak éppen nem mondható 1944 júliusában szülte meg a lányukat, Julit, akivel - ez fontos mindkettőnknek - eredendően testvérekként tekintjük egymást, sajátos szállal köt össze minket mindmáig egyke voltunk, „bátyókám” és „húgocskám” a viszonyunk, a térben és időben egyaránt végtelenül hosszú Budapest - Sydney távolság ellenére.  Kálmán bácsi 1963-ban hirtelenül halt meg, igazi civilként (egyházilag nézve is):  élete végén könyvelő volt az egykori esperes-plébános.

            S éppen ez nem felelt meg annak a plébánosnak - nem szívesen használnám rá a szememben megtisztelő hivatást jelentő lelkipásztor kifejezést, legfeljebb hivataloknak mondanám, annak is a legrosszabb fajtájából -, akinek lakóhelye szerint feladata lett volna élete végéig gyakorló hívő nagybátyám méltó végső nyugalomra helyezése.

            - Nem temetem el, bűnben élte le az életét -  ezzel utasította el éppen özveggyé lett Gizi nénémet, halálos döbbenettel tetézve ezzel annak mély gyászát. Kétségbeesetten hívott fel telefonon, soha nem felejtem el a szavait:

            - Te mégiscsak az ország egyik legfontosabb újságjánál dolgozol, csak el tudod intézni, hogy úgy temessék el a nagybátyádat, amint illik és mindig kívánta.

            - Megoldom - feleltem, bár nagyhírtelen fogalmam sem volt, hogyan. Töprengésemben jutott eszembe Horváth Richárd. Ő akkor a patinás belvárosi Ferences templom igazgatója volt. Megkönnyebbültem, amikor megismertem a hangját a vonal másik végén. Elmondtam, mi történt, õ   egyszer sem szakított félbe, s a végén is csak annyit mondott.horvath.jpg

            - Értem, értelek. -  Aztán hosszú másodpercekig hallgatott. Végül megszólalt. Nagyon lassan, nagyon megfontoltan egyetlen kérdést tett fel, de azt kétszer is:

            - A nagybátyád ugye a halála előtt megbánta minden bűnét? Ugye megbánta?

            -  Megbánta - feleltem pillanatnyi habozás nélkül.

            - Én is úgy gondolom. Akkor eltemetem, én temetem el, római katolikus szertartással...                

                Kocsis Kálmán így immár feleségével, született Alnoch Gizellával együtt nyugszik az Óbudai-temetőben. Néha talán van mit megbeszélniük a mennyben Horváth Richárddal... 

„Családi hagyatékom" - Szabó Pál

 

Szabó Pál (1893-1970) tudta: íróként csak példaképe lehet Móricz Zsigmond.

szabopal.jpg De arra törekedett, hogy legalább méltó utóda próbáljon lenni. Arra viszont mindig adott, hogy ne maradjon le sem irodalomban, sem közéletbenveres3.jpg Veres Pétertől.  Mindkettőt tőle tudom.

            - Zsiga bácsitól csak tanulhatok, de a nyomába nem léphetek.

            Ezt akkor vallotta be, félreérthetetlen komolysággal, egy a fejemre nyomott barack kíséretében, amikor nálunk járt, s én nagykamaszként éppen az „Úri muri” egy, 1929-ben Édesapámnak dedikált példányát olvastam.

            - Ezt akár mindenkinek elmondhatod, csak Veres Péternek nem, mert ő azt hiszi magáról, hogy ő legalább Móricz Zsigmond. Pedig mindig mondom neki, hogy még csak nem is Szabó Pál – tette hozzá derűsen, nagyot kacsintva hozzá…

            Irodalomban nem tudom, melyikük vitte többre, nem is tekinthetem feladatomnak, hogy bíró legyek. Tény: mindkettő irodalmunk szerves része, de főként újabb és újabb nemzedékek olvasmánya. S ez nekem elég is lenne, ha vak volnék a mai fiatalság olvasási szokásait illetően – beleértve saját ifjú lemenőimet is…

Egyébként meg büszke paraszti tartásban - ebben is versengtek -  a szikár, bajszos Szabó a szememben diadalmaskodott a zömökebb, Veressel szemben. Csak érdekességként: „Péter és Pál” - ebben is egymást követve -   1970-ben halt meg. Pali bácsi 4 évvel öregebben, mint az örök vetélytárs; Veres viszont kétségtelenül egy ország „Péter bácsijaként”, amire élete utolsó percéig lelkesen büszke volt. Igaz, Szabó Pált meg nemzetközi hír övezte, attól kezdve, hogyTalpalatnyi földet Bán Frigyes 1948-ban megfilmesítette.

Ami a legszemélyesebb kötődésem vele: családi hagyatékunk Szabó Pál aláírt, eredeti kézirata, - az életrajza. Nem tudom, miért került éppen hozzánk. De irodalomtörténeti tény, hogy „Nyugtalan élet” című több kötetes önéletírásának eleje, a „Gyermekkor” azért született, mert úgy ítélte meg:

„Hatvanéves korában minden író számára szinte kötelező a saját életének megírása – vallja Szabó Pál. – Annyit, de annyit törődött mások életével, sorsával, szomorúságával, sírásával, nevetésével, éppen itt van az ideje, hogy önmagával is törődjön egy kötetnyit. Ideje, hogy megnézze saját magát, honnan jött, mit akart elvégezni, mit végzett el, mit hagyott abba, miben nem érkezett el még csak a kezdethez sem. Ki kell, hogy jelölje önmaga helyét a nap alatt, meg kell ismernie önmagát. Ideje megnézni a mélységet, ahonnan felfakadtak a betűk, mint soha nem szűnő forrása valós vagy vélt szépségeknek és igazságoknak.”  

Szabó Pál 1953-ban volt 60 éves. S annak is van bizonyítéka, hogy az akkor írt alábbi sorok nyomtatásban visszaköszöntek.szabo2.jpg

 

Mindezek tudatában tekintem kötelességemnek, hogy itt és most felidézzem Szabó Pál kéziratát, ha másért nem, hát azért, mert hiteles tanúságtétel arról, nem akármilyen élet volt egy nem akármilyen korban élt magyar íróé.

Már a bevezető mondatok világos választ adnak arra, honnan jött és miért tartott éppen arra, ahová eljutott Szabó Pál. Íme

„Születtem 1893. április 5.-én, Bihar megyében, Biharugrán, az Alsósoron, amely csak egy sor házból álló utca, egyfelől a nagyutcai kertek nyúlnak rá, másfelől akkor még az urasági földek határolták. Édesapám néhai Szabó Pál, édesanyám néhai Bertalan Ágnes, tehát amolyan faluszéli, házas, kevéske földdel bíró szegény emberek voltak. Négyen voltunk testvérek, három lány és én, az egy fiú. Az elemi iskola hat osztályát, tehát ott jártam Ugrán, az iskolában mindvégig első voltam az osztályban, aztán annak rendje szerint az ottani evangélium szerint reformált, tehát református egyház papjánál konfirmáltam, s íjképpen végeztem el az iskoláimat. Már iskolás koromban is nyáridőn libász voltam a legelőn, hogy aztán tizenhárom évesen az urasághoz menjek napszámra, részesaratásra, majd részes munkásnak a cséplőgéphez.”

Abból, amit leírt, nem kétséges, hogy a „nagy háború” s ami azt követte, kemény ráadás volt világlátásának végső megalapozásához.szoveg1.jpg


szoveg2x.jpg

1915-ben lettem katona, s ettől kezdve mindvégig a különböző frontokon voltam. Főként az orosz és az olasz fronton. A monarchia összeomlása kint ért az olasz fronton, sokára hazavergődtünk, és részt vettem a falumbeli s a környékbeli, de leginkább a Váradról irányított forradalmi megmozdulásban. A forradalom leverése után két évig helyi internálást kaptam, de csak azért, mert az akkori református pap, Nagy Imre jótállott értem… Jó néhány évig vergődtem, rengeteg ügyvéddel, bankkal, viaskodtam a helyi hatóságokkal, szolgabírókkal, vármegyei alispánnal, főispánnal. Állandóan hadilábon álltam velük, mert nyilvántartottak, mint nyughatatlan forradalmárt.”

Nem kétséges: ez a nyughatatlanság tette örökké nyughatatlanná íróként is. Miért is?

„Kora gyerekségemtől kezdve, mindig nagyon szerettem a betűt, a könyvet, mi olyan kőművesek voltunk a magunk idejében, hogy verseket szavaltunk munka közben az álláson. Egyre többet olvastam. Csakhamar megismerkedtem nemcsak a magyar, de a világirodalom klasszikusaival. 1928-ban írtam le az első betűt…”

1930-ban Móricz Zsigmond a Nyugatban elragadtatott cikket írt Szabó Pálról, akit a falu küldött, aki a parasztság életének új és szép hangú kifejezője: „Új, nagy írót küldött a falu!” Ezzel a lelkes köszöntéssel – Illés Endre szerint „Arany János óta nem ölelt magához ilyen látványosan népszerű író egy újoncot” - Móricz az irodalom kellős közepébe léptette Szabó Pált. Nem lehetett nem figyelni rá. S ettől kezdve írt, írt és írt, regényeket, novellákat, tárcákat, drámát élete végéig, – a Nyugattól, Püski Sándor kiadóján, a Pesti Naplón át az Irodalmi Újságig és az Ifjúsági Színházig. S joggal büszkélkedett azzal, hogy „a Talpalatnyi föld filmként világhírű lett, a Lakodalom-Keresztelő, Bölcső című regénytrilógiámból készült a felszabadulás után.”

 Kéziratának utolsó három bekezdése –  számomra az íróként közéleti ember pályájának lehető legtömörebb összegzése.

            „Tulajdonosa és felelős szerkesztője voltam a Szabad Szónak, a felszabadulás előtt alapítottam a Kelet Népét, amit Móricz Zsigmondnak adtam.

Negyvenötben képviselő lettem és a Parasztújság főszerkesztője mindaddig, amíg be nem olvadt a Szabad Földbe. Képviselő vagyok mindmáig, az Elnöki Tanács tagja és most a Hazafias Népfrontnak az    elnökévé választottak. 

        A Kossuth-díj (régi) (1954)kossuth-dij.jpg    Hát ennyi az életem.”szabo_pal_1971.jpg

            A kézirat végén - aláírás. Dátum nincs a végén, de tudjuk, hogy Szabó Pál – éppen túl az általa emlegetett 60 éven -  1954-56-ban töltötte be a népfront elnöki posztját.

Klasszikusi tisztét pedig tölti addig, amíg él magyar szó a világban...

 

Rövid bemutató (katt!)



Hegedűs András

Magyar a „damaszkuszi úton”?

Hegedűs András (1922. október 31. – Budapest, 1999. október 23.) mindmáig minden idők legfiatalabb magyar miniszterelnöke lett, amikor 1955-ben - 33 éves korában – Rákosi Mátyásnak sikerült oly mértékben visszavágnia az 1953-as vereségért, hogy Nagy Imrét lemondatták kormányfői posztjáról. (Orbán Viktor 1998-ban 35 évesen lett miniszterelnök). A tudtommal 1783 óta világrekorder William Pittet azonban nem tudta túlszárnyalni: az angol politikus 24 esztendős volt, amikor első ízben beleült a brit miniszterelnöki székbe.hegedus_2.jpg

Az a történelem kemény fintora, hogy Hegedűsnek utódja lett az elődje; éppen Nagy Imrének volt kénytelen visszaadni a kormányfői posztot 1956 októberében. Az viszont Hegedűs sajátos parádriposztja, hogy  később ő lett a Rákosi féle „ifjú gárda” sztárjai közül az első, aki nemcsak a politikusi pályának fordított hátat, de azoknak az világnézeti tanításoknak is, amelyek bázisán az egyébként senki által nem vitatott készségű és képzettségű közgazdász politikusi villámkarrierje elindult, majd kisiklott. 

1973-ban politikai és ideológiai nézetei miatt - legyünk pontosak, revizionista nézeteket varrtak a nyakába -  elbocsátották az MTA Ipargazdasági Kutató Csoportjának immár nem különösebben rangos főmunkatársi  állásából, s kizárták a pártból, akkor már az MSZMP-ből.  Így marosan.jpg- Marosán György után időrendben a legismertebbek közül másodikként – „dobogós helyet” vívott ki magának a Kádár-korszakban a   hazai politikai „kiátkozottak” és disszidensek között, - nem utolsó sorban azért, ahonnan elindult...

        Már ősz haja volt és szakálla, amikor személyesen megismerkedtünk. Akkor készült el „A történelem és a hatalom igézetében” című, életrajzi elemzésnek szánt művével, s azt beszéltük meg, hogy annak 1988-as megjelenése előtt - ráadásul a Kossuth Könyvkiadó készült kiadni - milyen részleteket közlünk belőle az általam szerkesztett erősen politizáló magazinban, a Képes7-ben. Ez akkor már lehetséges volt, a bocsánatos vétkek sorában, amiért hivatalosan meg sem orroltak a Duna-parti Fehér Házban. Özönlöttek már oda csőstől az ennél jóval nagyobb gondok.


handras.jpg

                    - Elszámolok mindazzal, amihez közöm volt - mondta tömören, csendesen, s akik olvasták a könyvet, tudják, hogy valóban ezt tette. A kiadóval egyetértésben írták a kötet legvégére, hogy Hegedűsnek „a privát terrénumot meghaladó mondanivalója részleteiben és egészében is vitatható”. Ez azóta - úgy gondolom - még inkább igaz.            

      Milan Kundera egy gondolatával kezdte a beszélgetésünket. Felolvasta, később megtaláltam, Hegedűs könyvében is, így pontosan idézem.

            “A mámort, amitől megittasultunk, rendszerint a hatalom mámorának nevezik, de (egy kis jóakarattal) kevésbé szigorú szavakat is használhatnék: minket a történelem bűvölt meg; megmámorosított, hogy felpattantunk a hátára, s magunk alatt éreztük; igaz, hogy többnyire csupa hatalomvágy lett belőle...”            

          Ezt tekintette élete magyarázatának: a mámort, az azt követő kijózanodást, és mindkettő tudatos vállalását. Céljának pedig felvállalta az okok keresését mindhalálig. Nem felejthető mondatokat is hallottam akkor tőle.
                    - Damaszkuszban ugyan jártam, s volt, hogy úgy gondoltam, onnan jutottam el egy másik útra. De sohasem tekinteném magam valamifajta mai Pál apostolnak, ha vannak is, akik azt próbálnának faragni belőlem.  

                   Éppen, hogy nem érte meg a 21. századot.  1999-ben ment el: akár szimbolikus is lehet, hogy éppen október 23.-án….         hegedus3.jpg     

    Aczél Endre kiváló történelempanoráma sorozatában, az „Acélsodrony” harmadik, a 80-as évekről szóló kötetében írta meg 2011-ben: „Nagy Imréék kivégzésének harmincadik évfordulóján az immár Grósz Károly képviselte párt változatlanul azt vallotta, hogy az 1956-os forradalomról alkotott korábbi ítélet nem szorul felülvizsgálatra. Csak az 56-ban a közvélemény szemében ,negatív hősként’ szereplő, de 1973-től már a párt által kiátkozott szociológus, Hegedűs András tudott úgy nyilatkozni a Képes7 című hetilapban, hogy az ellenforradalom népfelkelés volt. Ez a szó lett utóbb Pozsgay Imre szlogenje, ma is kevesen tudják, hogy Hegedűstől lopta”. (459. oldal). 


   (Hegedűs A.   Bata István hadügyminiszterrel 1955. május 1.)  hegedus.jpg    

       A főszerkesztőként akkor nevemmel jegyzett lap szerepét a rendszerváltó években -  amelyeken józan ésszel legalább az 1988-90-es korszakot illik érteni -, nekem lehet a legkevésbé tisztem politikailag, ezt történelmileg minősíteni: de a tények, tények. S nemcsak az ominózus Hegedűs ügyben. Mai fideszesek fellapozhatják akkori alapítóik 1988(!)-ban a lapban megjelent nyilatkozatait is. Nem egyet…            

        De maradjunk Hegedűs Andrásnál.             

      A Kossuth Kiadó (!) által 1988 nyarán „A hatalom és a történelem igézetében” címmel kiadott könyvéből a Képes7 három folytatásban közölt nem akármilyen részleteket. Ezek bevezetőjeként jelent meg „A történelem ,balekja’ visszanéz” című, a lap címoldalán külön is jelzett  hosszú interjú (augusztus 13.). A negyvenedik oldalon olvasható: „Ha Rákosi menesztése után nem én, hanem Nagy Imre lett volna a miniszterelnök és Kádár János a párt első titkára minden bizonnyal elkerültük volna az 56-os nemzeti felkelést.” A Képes7 interjút készítő munkatársa ennek hallatán kérdezett rá: „Így nevezi? Hallottam már forradalomnak, ellenforradalomnak, októberi sajnálatos eseménynek…” Hegedűs András válasza pedig: „Szerintem nemzeti felkelés, amit nem forradalmárok csináltak, hanem a nemzeti ellenállás névtelen tömegei. Ebből az ellenállásból bontakozott ki a nemzeti felkelés.”kp7.jpg

             Hegedűs András újból nyilatkozott a lap 1988 december 10-i számában. Ebben már a „népi nemzeti felkelés” kifejezés szerepel (41. oldal), amiről addigra kiderült, hogy Hegedűs már a könyvében is nevezte így azt, ami 1956-ban történt, s ez ellen a Kossuth lektorai sem emeltek kifogást.           

      Ekkor – egyéb ügyek mellett, amelyek így-úgy mindmáig visszaköszönnek a politikában - szóba került egy másik, akkor nem kevésbé időszerű téma is: a hadikiadások lefaragása, beleértve – bár szőr mentén - a szovjet csapatok kivonása Magyarországból. Így fogalmazott az ex-miniszterelnök: „Néhány hete az Országos Béketanács által hivatalosan rendezett nemzetközi békekonferencián felvetettem… hogy Magyarország, ennek ellentételeként pedig egy időben Görögország fokozatosan kezdje el a leszerelést és tegyen megfelelő politikai lépéseket is.” A következő mondatból pedig félreérthetetlenül kiderül, hogy Hegedűs szerint a „megfelelő politikai lépés” nem más, mint „a külföldi katonai támaszpontok felszámolása”. 

     Lehet gondolkozni, melyik ország tartott fenn akkor külföldi katonai támaszpontokat Magyarországon, – s ki emlegette ezek felszámolásának lehetőségét  a nyilvánosság előtt elsőként, hol és mikor. Ez is történelem – ha már…varsoi.jpg(Hegedűs András  Magyarország részéről aláírja a Varsói Szerződést 1955. május)

Régi idők szerkesztői - Mihályfi és a többiek

A Magyar Nemzet - élő sajtótörténelem és örök kötelezettség. A magyar újságírás halhatatlanjainak egyike, Pethő Sándor petho-sandor-egy-kis-nep-nagy-gondjai-17265625-nagy.jpgordas veszélyektől terhes időben, az ezek tudatában gondolkodó emberek számára indította útjára 1938. augusztus 25.-én.  Ahogyan nem volt véletlen választás a lapcím – Magyar Nemzet -, épp úgy lett mély tudatossággal e cím állandó megjelenítője, betűtípusa a máig használatos bodoni antiqua, amellyel a Nemzeti dal címét szedték ki Landerer és Heckenast műhelyében az 1848-as forradalomban. Jelkép a cím is, a betű is: megszületésével azt üzente az újság a II. világháború küszöbén országnak, világnak, az ésszel és szívvel egyszerre felelősen olvasó, magyarként európai és európaiként magyar olvasónak, amit egy évszázaddal korábban versével, „a rabok legyünk vagy szabadok” üzenetével Petőfi tett.

 

 

 

 Ez lett a Magyar Nemzet küldetése, akárhány éves és bármilyen a kor, amelyben éppen az olvasó kezébe kerül.cultura-magyar-nemzet-1938elsoszam.jpg

            Nekem a lap történetéből személyes, családi jogon az 1957-65-os időszak jutott. A politika nyelvén fogalmazva: ez volt az a korszak, amely az 1956-os pusztító országos tűzvészt közvetlenül követő korszakot, majd a kádári konszolidálás első éveit ölelte fel, amit persze ki, így, ki úgy értékelt akkor és minősíthet most is.  A felelős újságíró hivatás szemszögéből ezért – kimondatlanul persze - szükségszerűen újra és újra előbukkant az akkor Sajtópalotának nevezett New York palota második emeletén ekkor is a sorok közötti és sorok mögötti magas színvonalú újságírásnak a lap alapításakor bevezetett gyakorlata.
Aki itt dolgozott, azt nem kerülhette el ezekben az években sem a legendás múlt: itt akkor is mindenki álmából felriasztva tudta idézni – aztán hite, meggyőződése, tudása szerint alkalmazta vagy sem munkájában - az alapító atyák 1939. szeptember 10.-én (vagyis tíz nappal a Lengyelország elleni német támadás után) meghirdetett jelszavát: „Olvassa a Magyar Nemzet minden sorát!”.  S aki figyelt minden sort, így például azzal találhatta magát szembe 1961-ben egy egymás mellé tördelt vezércikk és a külpolitikai főcím egybeolvasásakor, hogy „Nagy szavak, kis emberek”, mellette pedig, hogy „Fontos beszédek az ENSZ közgyűlésén”. A kettő jelentés együtt pedig: szócséplés folyt a javából a világszervezetben, ne várj tőle semmi érdemlegeset, tisztelt olvasó! Érted, ugye?

            Ott és akkor úgy éreztem, hogy az egyetemről, az ELTE újságíró szakáról egyszeriben a szakma Parnasszusába kerültem. Néhány év eltéréssel (ennyi évtized múltán ez annyit jelent, gyakorlatilag egyszerre) kettőnknek jutott a szerencse, hogy az egyetemről a Magyar Nemzet szerkesztőségébe kerültünk: a másik Kristóf Attila volt, aki ettől kezdve haláláig nem hagyta ez a szerkesztőséget. Nekem nyolc év jutott ebben a szakmai akadémiában, ahol akkor az újságíró hivatás, az „újságírói elmeállapot” olyan aranycsapata gyűlt össze, amelyet bátran felvállalhatott volna a magyar sajtótörténet bármelyik korának bármelyik lapjának redakciója. Volt kiktől tanulnunk…

            A teljesség igénye nélkül is hosszú volt a sora a hírlapírói tollforgatás akkor ide települt kimagasló szaktudású mestereinek, nem kis számban szárnyaló művészeinek. Van, aki akkor még fiatalnak számított, mások két nagy háborút is felnőttekként éltek meg A rájuk emlékezés egyetlen elfogadható útja számomra, hogy sorolom őket,  a teljesség  lehetetlen igénye nélkül.

            Íme, csak néhány feledhetetlen „magyarnemzetes” név ebből a sokak által és oly gyakran nem éppen dicsérettel emlegetett sajtó szakmából.

            A mindentudó Antallfy Gyula, a riportbűvész Baróti Géza, a varázsos mesemondó Illés Sándor, a magyar nyelvet oly csodásan művelő Ruffy Péter, a gazdaság titkairól mindent felkutató Balog János, a hétköznapok krónikásaként szolgáló Fehér Rózsa és Gárdonyi Jenő, a tökéleteset is nehezen elfogadó Csatár Imre,  a száguldva minden problémát megoldó Rajcsányi Károly, az irodalom és művészet felülmúlhatatlan ismerőjeként szelíd Mátrai-Betegh Béla, a minden gondolatában szarkazmust hordozó Komlós János, a szuperművelt Zay László, a sport úriembereként emlegetett Pataky Károly és a valódi sportolóból lett sportíró Zsolt Róbert, a világpolgárként  külpolitikai bölcs Paál Ferenc, a mindenkori nemzetközi helyzetet nem csak magyarázó de azóta is valóban  értő Várkonyi Tibor, a nyelvzsonglőr Csillag István,  a mindenkit jól sőt mindenkinél jobban ismerő Szabó József, a képzőművészeket csupa szívvel istápoló Dutka Mária,  és a lapalapító fiának súlyos terheit  méltó módon cipelő Pethő Tibor…

            No meg jó néhányan mások…

 

 

Nem utolsó sorban pedig az akkor a Magyar Nemzetnél főszerkesztőként szolgáló és parancsnokló mihalyfi.jpgMihályfi Ernő.  Mindenki Misuja (1898-1972), aki egyszerre volt (politikai indítékokból szinte senki által sem vitatva) a magyar sajtó történetének egyik legkiválóbb szerkesztője, a Kisgazdapárt egyik alapítójaként haláláig (vitatott) politikus, s egy ideig a magyarországi evangélikus egyház (ugyancsak több felől kritizált) világi feje is. Polihisztornak is mondanám, s mai nyelven környezetvédőnek, aki valamilyen titokzatos módszerrel mindenről, mindent tudott, Derkovits Gyula képeinek zsenialitásáról (műgyűjtőként) épp úgy, mint a dísznövényekről (egykori kertje ma természetvédelmi terület) és a mindennapokról.

 Az ötvenes évek első felében az ELTE újságíró szakának tanszékvezető professzoraként meglepő dolgokra tanított minket. Például arra, hogy az olvasót tisztelni kell, s ezért kötelességünk megírni minden igazat, amire lehetőségünk van. Tehát a tömörség nem válhat szűkszavúsággá, ha éppen a látszólagos bőbeszédűség ad módot arra, hogy azt is megértessük vele, amit nem írtunk le tömören. Mi volt ez más, mint sorok mögötti bíztatás „sorok mögött írásra”, amúgy eredendően Magyar Nemzet módra? Vagy: „Ne érezhesse soha senki, hogy te ennek vagy annak az embereként írsz, szerkesztesz” - mondta a katedrán 1955-ben. Nem akármikor...

            Főszerkesztőként is ilyeneket hirdetett értekezleteken, de főként a szerkesztőségi folyosón a Magyar Nemzetnél.

            - Értelmiségieknek is írunk, akikről tudjuk, hogy gondolkodnak és töprengenek, ne tekintsd hát őket értelmetlen lényeknek, akik bármit bevesznek... Ha valaki olyat akar megíratni veled, ami nem igaz, felejtsd el, amit mondott... Nem minden igazat lehet megírni, de amit leírsz, az legyen igaz... Hülyeségeket írni tilos...

            Nagyon gyakorlati dolgokra is előszeretettel figyelmeztette a szerkesztőséget.

            - Az is hozzátartozik az olvasó megbecsüléséhez, hogy tisztességesen felöltözünk a kedvéért. mert neki fontos, ha az újság képviselőjével találkozhat. Éreztesd tehát, hogy ő is fontos a lapnak, neked - mondta, s ezzel az indokkal ruhapénzzel segítette azt, akinek szüksége volt rá.  Ennek érdekében kicselezte a könyvelőket is.

            Engem - lényegében ugyanebben a témakörben –  ifjúként számomra meglepő ügyben oktatott ki. Mert, hogy egy ideig kis Puch mopeden jártam mindenhová, ahová csak út vezetett…

      - A Magyar Nemzet újságírója nem jelenik meg kismotoron a riport helyszínén, mert lejáratja a lapot. Villamoson mehetsz, két keréken sohasem, amíg itt dolgozol!

            Életem megkülönböztetetten szép ajándékaként néhány éven át éppen a Magyar Nemzetnél dolgozhattam együtt akkor már veterán újságíró apámmal, Dernői Kocsis Lászlóval.  Azt pedig Mihályfi főszerkesztői parancsaként élhettem meg, hogy 1963-ban két nyomtatott oldal megtöltésével bízott meg éppen kettőnket: apáról és fiúról kellett írnia apának és fiúnak. Apámnak az apáról, Korbuly Józsefről, nekem a fiáról, az akkor éppen Kossuth-díjjal kitüntetett Korbuly Jánosról. 

Apám úgy oldotta meg a feladatot, hogy a magyar ipar kibontakoztatásában meghatározó Korbuly család történetét foglalta össze, élén a nagy iparteremtő dinasztia megalapítójával, Józseffel, aki még a 19. században feltalálta és kidolgozta a Korbuly-féle csapágyat, amelynek titka, hogy „az alsó és felső csapágycsésze zárt tokban kapott helyet. A tok körüli házban tárolt olaj végezte a csapok kenését. A ház és a tengely közötti hézag, bőrös tömítéssel volt lezárva, hogy az olaj ne tudjon kifolyni, illetve az olajba ne kerülhessen szennyezés kívülről”. Ez a tömítés az elődje volt a jelenlegi Simmering- vagy Goetze-tömítéseknek, és az 1878-as párizsi világkiállítás kitüntetettjeként hódít mindmáig az Óperencián innen és túl. Egyébként pedig 10 gyermek apja volt, többek között Károlyé, aki Kandó Kálmánnal közösen készítette el az első villamos hajtású mozdonyt, majd a Weiss Manfréd gyár vezérigazgatója volt,

            Én János nevű gépészmérnök fiáról készítettem riportot, aki számos találmányáért és gyakorlati munkásságáért kapott Kossuth-díjat. Az ő irányításával készült el a még Weiss Manfréd Csepelen az első hazai kétütemű motor az első Magyarországon gyártott személy- és tehergépkocsikhoz. 1933-tól az összkerék meghajtású terepjáró gépkocsi és a V4 jelű harckocsi prototípusának tervezését irányította. 1948 után pedig már Kispesten tervezett és gyártott főmérnökeként traktorokat, dömpereket, majd ő irányította az akkor világszínvonalat diktáló összkerék meghajtású traktortípusok tervezését.

            Mihályfi azért íratott két cikket is a Korbulyokról, mert tudta, János Kossuth-díját az ominózus harckocsi és az egész família „pettyes” múltja miatt gáncsolták el hosszú éveken át. Sorok között megíratta velem ezt is.

            Ahogyan személyesen megtoldotta Germanus Gyuláról írt cikkemet azzal, hogy  világhírű orientalistánk „nem Kossuth-díjas”. S tette ezt arra hivatkozva, hogy „ami fontos, azt minél több embernek tudni kell, ha kényelmetlen, ha nem…”

            Mihályfi Ernővel kapcsolatos utolsó feladatomat a feleségétől kaptam; 1972-ben, a halálakor.

            - Talán nem is tudja, hogy elment. Lefeküdt miközben készült a másnapi szerkesztőségi értekezletre. Nem ébredt fel többé - mondta Filó, a kitűnő grafikusművész. - Te közöld azokkal, akikkel kell, hogy Mihályfi már nem él. Én nem tudom megtenni…

         1988-ban – tehát a „régi átkos” legvégén - emlékkönyv jelent meg az akkor 50 éves Magyar Nemzetről.  Abban leltem rá Kaján Tibor egy karikatúrájára. A rajzon a tisztelt olvasó a lapot nézve foglal össze az agyában öt évtizedet: ő is, az újság is átélte, túlélte Hitlert, Horthyt, Szálasit, Sztálint, Brezsnyevet…

 

mno1.jpgimg_4550.jpg

 És azóta az 1989-90-es fordulatot, majd az azt követő immár több, mint negyedszázadot is. Szűken számolva hét rendszerváltáson van túl, immár a 81. évfolyamot jegyezve a Magyar Nemzet.  S mint mindig, ma is politikai gúzskötésekbe gyömöszölve gyakorolja az 1938-ban felvállalt kötelezettséget: a pörgő napok krónikásának szerepét.                                                                                                 

Ecce diurna! Súlyos ez a teher. De mikor volt könnyű a Magyar Nemzeté? És lesz-e valaha?

Szobrot kap Torgyán József?

2017. november 04. - emlékek Kocsis T

 

Kocsis Tamás: Sub rosa

1149799_torgyan-jozsef-cseh-maria-fa-0094.jpg

 

Szobrot kapna Torgyán József, nemrég elhunyt kisgazda politikus a Somogy megyei Csokonyavisontán. Sőt: Torgyánné Cseh Mária szerint az is lehetséges, hogy Budapesten állítanak fel a Torgyán-mellszobrot.

            Torgyán József (1932-2017) kétségkívül a rendszerváltás és az azt követő idők legszínesebb politikusaként viharzott végig a közéleten, Kisgazdapárttól, az Országház padsorain és a Földművelésügyi Minisztérium patinás épületén át, a sportig és a világ export-importpiacaiig. Hangos tűzijátékoktól kísérve bukkant fel a semmiből - pontosabban az ügyvédségből -, s képes volt arra, hogy akkor is állandó főszereplőként mutatkozzék politikai tornádókban és álviharokban, a médiában és a magyar világ szinte minden elképzelhető színpadján, amikor pedig valójában éppen csak epizódszerepeket kapott (például Antall József jóvoltából, annak regnálásakor). Valódi hatalmat mindössze Orbán Viktor 1998-2002-es kormányzásának első felében gyakorolt, mégis amit összességében produkált alig több, mint egy évtizeden át a közéletben, annak hatása az országra, és ebből következően működésének értékelése több nemzedék szakértőinek ad feladatot, hogy csak a mezőgazdaságot és a más (kubatovi) okból ma is „politikai szereplő szegény FTC-t említsem emlékeztető példaként. A politikai csúcsról (még arra is reális esélye volt, hogy köztársasági elnök legyen belőle) egyszerre és épp oly látványos zűrzavarban zuhant le újból az ügyvédségbe, ahogyan 1988-ban rendszert váltani érkezett. 2006-ban egy-egy pillanatra - és újból csak a mindenki „Józsi bácsija” féle szerepkörben - megpróbálkozott ugyan a visszatéréssel a nagypolitikába, de mindössze egy könyvre futotta, a parlamenti képviselői jelölésre már nem.

Miért is? Ezer ember ezerféle választ adhatna erre a kérdésre, nem is fárasztok ezért senkit azzal, hogy az ezeregyedik megbízható felelettel gazdagítsam a sort. De tény és való: dr. Torgyán tehetségét soha, senki sem vitatta.

A Hősök-tere sarkán ismerkedtem meg vele, az akkor még éppen egységes Jugoszlávia nagykövetségének épületében, az utolsó hagyományos nemzeti ünnepi fogadásukon, 1989. november 29-én.
Két jogcímen is hivatalos voltam rá: egykori belgrádi tudósítóként és az akkortájt igencsak befolyásosnak tekintett Képes 7 főszerkesztőjeként. Torgyán József ott lépett hozzám, akiről tudtam, hogy az újjászerveződő kisgazdák egyik vezéralakja, s már akkor szinte naponta bukkant fel a neve a sajtóban.

Nem volt tehát gondom, hogy azonnal rájöjjek, kivel állok szemben, amikor köszönt és bemutatkozott. Egyetlen udvariaskodó bevezető mondatocskát sem tartott szükségesnek. Azonnal a lényegre tért.675499_4.jpg

- Hallottam magáról egysmást. Azt is, hogy a szegény Dernői Kocsis fia, Isten nyugosztalja. Ilyen emberekre van szükségünk az új Független Kisgazdapártban. Jöjjön el hozzám, s én biztosítom a jövőjét.

Ez volt a mondandója, egy szuszra, köntörfalazás nélkül. A kezembe nyomott egy névjegyet.
- Délután felhívhat, megtalál, vagy megtalálnak, ha keres - mondta. Kezet nyújtott, s már el is tűnt a nyüzsgésben.
Nem hívtam fel sem akkor, sem később, nekem akkor is, utána is megfelelt az újságírásoskodás. Így sohasem tudtam meg, mi lehetett volna a biztos jövőm: megint bejárhattam volna a Belgrád-rakparti - Torgyán idejében - kisgazda pártközpont Dunára néző szárnyának első emeletére, ahol korábban a feleségem titkárnősködött, vihettem volna országgyűlési képviselőségig, talán még miniszterségig is?

S ráadásként magamra is vehetném, amit annyian emlegetnek, többnyire nem éppen dicsérő jelzőkkel: a politikai elit tagja...

Díszdoktor Debrecenben

A szociáldemokrata kommunista - Kállai Gyula

2017. szeptember 11. - emlékek Kocsis T

 

A történelem Debrecenből is visszaköszön. Mert, hogy Vlagyimir Putyin friss egyetemi díszpolgársága kapcsán a cívis város egyetemének "honoraris causai" között Kállai Gyula neve is felbukkant.
Igaz, ő díszdoktori címet kapott 1975-ben. Pontosan abban az évben, amikor az az MSZMP
XI. Kongresszusán
- feher.jpgFehér Lajos és Nyers Rezső nyers.jpeg társaságában - kiejtették a Politikai Bizottságból, amelynek 1956-tól tagja volt. A díszdoktorságot tehát - ha igaz, Aczél György kezdeményezte - talán egyfajta fájdalomtapasznak szánták...

kallai_gyula_1964.jpgKállai Gyula (1910-1996) morcos kis emberként került be életem emlékezetes figurái közé, és így is marad meg most már halálomig az emlékeimben. Keveset érintkeztünk akkor is, amikor miniszterelnök volt (1965-67), s akkor különösen szigorúan a szakma keretei között: õ mindig politikusként, én újságíróként itthon és külföldön egyaránt. Pedig a magyar módi ősi szabályai szerint szegről-végre rokonságba is keveredtünk akkor, a Rákosi-rendszerben letöltött börtönévei után (többször ült persze Horthy idejében is, ahogyan ez nálunk már szokásban volt az áldásos huszadik században). Most bonyolult kapcsolat következik, de valós: édesapám bátyja feleségének keresztlányával kötötte meg második házasságát. Az én családom a nejt csak „Nagyasszonyként” emlegette, vélt vagy valódi rangja okán, sajnos nem ok nélkül. De ezt a rokonságfélét még csak nem is említettük egymásnak soha, s úgy magázódtunk, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz a pillanatnyi hivatalos témán kívül.




Egyetlen kivétellel.

1987-ben, amikor a Képes 7 főszerkesztője lettem, ahogyan illik, tisztelgő látogatásra jelentkeztem be nála a Belgrád rakparton, a Hazafias Népfront központjában, mivel - akkor gyakorlatilag ugyan már teljes politikai visszavonultságban (már említettem, 1975-től már nem volt tagja a Politikai Bizottságnak) - még mindig, ahogyan a rendszerváltozásig, õ volt a mozgalom elnöke, s így akkor igencsak népszerű hetilapom névleges politikai gazdája. Ezt a tisztet „a hagyományosság jogán” töltötte be, mert, ha volt ilyen - és volt - az MSZMP-ben õ töltötte be a mindenkori népfrontos szerepét - joggal. Már 1939-ben szerepelt letartóztatásának indokai között, hogy „szimpatizált a nemzetközi népfrontos eszmékkel”, s tény, ezt érzékeltette cikkeiben és más nyilvános fórumokon is: elég, ha példaként a Történelmi Emlékbizottságot említem. Ettől kezdve pedig mindenütt ott volt a háború elsõ pillanatától kezdve 5 évtizeden át, ahol a népfront szó felbukkanhatott.

Ezért tartották a szociáldemokraták kommunistának már 1941-ben is - ami igaz volt, ezt fél Budapest tudta, még én is, gyerekként. (Számomra két kommunista létezett abban az időben: Buzik Pali bácsi, a festő szakmunkás, aki házunk szuterénjában lakott, s mert az első világháború után a Vági-féle - egy időre legális -, kommunistának tekintett párt tagja volt, rendszeresen elvitte a rendőrség ezért-amazért, egyébként 1945 után is; meg a mindenki által “Gyufának” nevezett Kállai Gyula, akit a Népszava újságírójaként, vagyis apám kollégájaként ismertem meg). Ugyanezért a kommunisták minden kényes pillanatban szociáldemokratát láttak benne, ami a legfélreérthetetlenebbül akkor derült ki, amikor 1951-ben lecsukták. Révai József mellett nem ok nélkül érezte magát “másodhegedűsnek” az akkori kultúrpolitikában, ahogyan ugyanez volt a helyzete Aczél György árnyékában később, Kádár idején (ma már világos, „jobb híján” lett még miniszterelnök is). Így szorult vissza élete alkonyán teljesen a “népfrontosságba”, sőt Pozsgay Imre főtitkárkodása alatt, vagyis a rendszerváltozást megelőző zavarosban, a láthatatlanságba.

Ezért hiszem, hogy volt oka, magyarázata a mindenkori morcosságának, a mindenkivel szembeni gyanakvásának.
Ezen a bizonyos napon, a 80-as évek végén aligha volt más programja, mint az, hogy engem fogadjon. Egy biztos: ráért. És számomra életében először, - megnyílt, úgy éreztem, amolyan most már minden mindegy alapon.

- Tudja - mondta minden érdemi bevezetés nélkül, derült égből villámcsapásként, de ekkor is magázva -, nemcsak az a baj, hogy mindent elrontottunk. A legnagyobb gond, hogy most már nincs időnk még egyszer javítani. Minden pótvizsgán megbuktunk, legutóbb 1956 óta. Most így azt is a nyakunkba varrják, amit pedig nem mi toltunk el, hanem a világ kényszerített ránk, de ez is érthető. Kis ország voltunk Horthy Miklós korában, utána is, és most sem vagyunk mások. A világ sodrásában igyekeztünk talpon maradni, de a legjobb éveinkben sem tudtuk, mertük ezt úgy megtenni, hogy az emberek zömének a szívéig eljutottunk volna. Ez a század magyar történelme: nem érdemelte ezt ez a nemzet. S attól félek, hogy azt sem, amiben ezután lesz része...

Aztán, a meghökkentően keserű önvallomást követően megajándékozott akkor megjelent könyvével, amely a „Megkésett börtönnapló” címet viselte. Azt dedikálva írta le először életében számomra azt, hogy “barátsággal, őszinte tisztelettel és szeretettel”.

Majd az ajtóban váratlanul megölelt és azt mondta - tegezve:

- Csókoltatom a feleségedet. És minden jót kívánok az egész famíliádnak, azoknak, akiket ismerek, s azoknak is akiket nem.
Meg is lepődtem, meg nem is. Így feleltem a későn jött szívélyességre, ami azért csak megérkezett:

- Én is üdvözlöm a tieidet. Mindenkit, akik közel áll hozzád...
S ezen egyaránt értettem a feleségét, akivel emlékeim szerint soha egyetlen szót sem váltottam, és a nevelt lányát
,berkes.jpg Berkes Zsuzsát, aki viszont esténként rendszeresen beszélt hozzám (is), hiszen ez volt a dolga: a tv ismert bemondónője volt, aki a „Nagyasszonyban” tisztelhette az édesanyját.

Ezen a találkozásunkon láttam utoljára Kállai Gyulát…

 (Hazafias Népfront: a népfront kezdetei az 1930-as évekre nyúlnak vissza, amikor a Szovjetunió által is erőteljesen támogatott mozgalom célja az volt, hogy megfékezze a nácizmust. Lényege, hogy minden párt - világnézettől és politikai beállítottságtól függetlenül -, amely elutasítja a német nácizmust vagy az olasz fasizmust, fogjon össze és tömörüljön a népfrontba, hogy együttesen vehesse fel a harcot a közös veszély ellen. Magyarországon ennek szellemében alakult meg 1944 decemberében a kommunisták uralta Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, amely a Független Kisgazdapártot, a Magyar Kommunista Pártot, a Szociáldemokrata Pártot és a Nemzeti Parasztpártot foglalta magába. A népfront ezen pártjai alkottak kormánykoalíciót a következő négy évben. Az 1949-es választások előtt a Magyar Dolgozók Pártja létrehozott egy új népfrontot (Magyar Függetlenségi Népfront, elnöke Rákosi Mátyás), amelybe beterelte a létükben és működésükben teljesen ellehetetlenített polgári és parasztpártok maradványait. A népfront csak arra kellett, hogy a színjátékká lealacsonyított parlamenti "választások" kereteit biztosítsa. Ez először 1949-ben történt meg, amikor is egy mandátumért csak egy jelölt "versengett", akit a népfront választott ki; a legfőbb kritérium a kommunista párt iránti hűség és annak politikájával való azonosulás volt. 1954 őszén Nagy Imre miniszterelnök létrehozta a Hazafias Népfrontot, amellyel az volt a célja, hogy saját politikai irányvonalához tömegtámogatást - egyfajta bázist - nyerjen. Minden olyan szervezetre és emberre számított, amely és aki nem volt feltétlenül kommunista, de segítséget kívánt nyújtani a rendszer kirívó durvaságainak felszámolásához és "emberarcúvá" formálásához. Mivel Nagy Imrét 1955-ben leváltották és háttérbe szorították, az általa életre hívott népfront igazán érdemi tevékenységet nem tudott kifejteni. 1957-től kezdve a Kádár-kormány a Hazafias Népfront működését a régi, 1949-es alapelvekre helyezte vissza, és ez a bábszerep volt a népfrontra jellemző egészen az 1980-as évek végéig.) /MEK.OSZK. Kislexikon/

 

süti beállítások módosítása