Sub rosa - Egy tudósító levelesládája

Kocsis Tamás: Sub rosa

Kocsis Tamás: Sub rosa


Kapituláció a Missouri fedélzetén

Japán módra…

2018. július 05. - emlékek Kocsis T

 

Miért 1945 szeptember 1.-je, illetve 2.-ika?  Vagyis csak hetekkel azután, hogy az amerikaiak atombombát dobtak augusztus 6.-án Hirosimára, majd 9.-én Nagaszakira. Pedig Hirohito japán császár ezek pusztító hatására utasította a háború irányításáért felelős legfelsőbb tanácsot, hogy az fogadja el a szövetséges hatalmak által lefektetett feltételeket. S ennek jegyében - titkos tárgyalások és egy sikertelen államcsíny után - az uralkodó már augusztus 15-én rádión be is jelentette, hogy Japán kapitulál a szövetségesek előtt.

A győztes hatalmak mégis úgy időzítették, hogy a második világháború hivatalosan a japán fegyverletétel aláírásával, pontosan kitörésének – a 1939. szeptember 1.- i, Lengyelországgal szemben végrehajtott német agresszió - hatodik évfordulóján érjen véget.  (Itt és most nem mellékes, hogy háborút éppen a Távol-Keleten széles körben mindmáig 1937. július 7-től számítják, amikor kitört a második kínai–japán háború.japan1.png

 

Japán térhódítása Délkelet-Ázsiában

Az viszont sajátos véletlene a történelemnek, hogy az akkori győztesek az első világháborút lezáró békeszerződés tervezetét – ebből szakadt Magyarország nyakába végül Trianon – éppen 1919. szeptember 2.-án adták át Franciaországban a bukott és már szétesett Monarchia képviselőinek.)

A japán uraknak mégis csak 1945 szeptember 2.-án délelőtt (a világnak a háborúban érdekelt jelentős részén, nem utolsó sorban éppen Amerikában még szeptember 1. volt) kellett megjelenniük az Egyesült Államok „Missouri” csatahajóján, hogy elsőként Sigemicu Sigemicu Mamoru japán külügyminiszter aláírja a kapitulációs okmányt Douglas MacArthur amerikai tábornok, a szövetségesek főparancsnoka előtt.

Megtette, - japán módra.

A civilek, cilinderben és hangsúlyozottan fekete nyakkendővel kiegészített zsakettben érkeztek a hajóra. A tábornokok fehér kesztyűt viseltek, maga a miniszter is kesztyűs kezében sétapálcával lépett a fedélzetre. Amikor erre utasítást kapott, rezzenéstelen arccal vette kezébe a tollat és szignálta „a császár, a japán kormány és a japán császári főhadiszállás parancsára és nevében” az okmányt, egyetlen szó nélkül. hirohito_macarthur_1945.jpg

 

A JAPÁN KAPITULÁCIÓ OKMÁNYA

Pedig MacArthur nem titkoltan választ várva, rövid beszéddel kezdte a ceremóniát, mondván: 

"A szétáradó eszményeket és ideológiákat magukban foglaló eredményeket a világ csataterein döntötték el, és így ezek nem tárgyai vitának, inkább az a teendőnk – még mindig mind a győzteseknek, mind a legyőzötteknek -, hogy felemelkedjünk arra a magasabb méltóságra, amely egyedül válik javára a szent ügynek, amelyet szolgálni készülünk.”  A miniszter után a fegyverletételi szerződést japán részről még Joshijiro Umezu tábornok írta alá „a japán császári főhadiszállás megbízásából és nevében”. Majd a szövetséges hatalmak részéről MacArthur nyitotta meg a sort, s őt követték sokan mások, szovjet, angol, francia, kínai, ausztrál stb. színekben. Chester Nimitz amerikai tengernagy, a szövetségesek haditengerészeti főparancsnok már a remélt jövőnek címezve zárta a ceremóniát: „Nemsokára megkezdődik az a folyamat, hogy Japánt visszaviszik a civilizált nemzetek családjába.”

Ez nyilván annak jegyében hangzott ez el, amit ugyanezen a napon Truman amerikai elnök mondott. „Ma – jelentette ki többek között – egy új világ küszöbén állunk. Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy az olyan világ legyen, amelyben semmiféle faji, osztálybéli, vagy hitbéli vak elfogultság többé ne ronthassa meg az ember lelkét.” Sztálin másként fogalmazott: „A régi nemzedék emberei negyven esztendeig vártak arra a napra – folytatta Sztálin -, amikor Japánt megverjük és lemossuk a sötét foltot országunk történelméről. Most felvirradt az a nap. Japán ma elismerte vereségét és aláírta a feltételnélküli fegyverletétel okmányát. Ez azt jelenti, hogy Dél-Szahalin és a Kurili-szigetek a Szovjetunióhoz kerülnek. Igy ezek a területek nem lesznek többé eszközök arra, hogy velük elszigeteljék a Szovjetuniót az Óceántól és nem lesznek többé a távolkeleti japán támadások kiindulópontjai.”

Lehet, hogy Sztálin valóban így hitte, a valóság viszont az, hogy a stratégiai okokból is fontos és  természeti kincsekben   gazdag szigetekről szóló egykor szovjet-japán, immár orosz-japán történelmi vita máig mérgezi nem csak a két ország viszonyát, hanem a mindenkori világhelyzetet is.jap2.jpg

A hajóról egyébként a japán civilek és hadurak már „védőőrizetben” távoztak. Sigemicu Mamorut történetesen 1946. május 3-án a Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék (The International Military Tribunal for the Far East) vád alá helyezte, a tokiói perben – a nürnbergi per távol-keleti változatában -, háborús bűnösnek nyilvánították és 7 év börtönbüntetésre ítélték.  De a tényleges büntetése csak 4 és fél volt; 1950-ben személyes amnesztiában részesült, szabadlábra helyezése után pedig visszatért a Japán közéletbe és 1954–1956 között ismét Japán külügyminisztere lett. Sőt: ő képviselte hazáját az ENSZ Közgyűlésében, amikor Japán a szervezet 80. tagja lett 1956. december 18-án.

A tokiói perben egyébként egyetlen felmentő ítéletet sem született. Hét vádlottat -, vezető politikusokat és katonákat - akasztás általi halálra ítélt a nemzetközi bíróság. Az ítéleteket 1948. december 23-án hajtották végre a Szugamói börtönben. A többi vádlott legalább 7 évi börtönbüntetést kapott, többen életfogytiglanit, de 1954-1955-ben mindenki szabadult.

 

Hirohito császár - Kína és Ausztrália tiltakozása ellenére - nem ült a vádlottak padján. MacArthur - aki Japán korlátlan urának számított - az amerikai kormánnyal együtt ezt azzal indokolta: vád alá helyezése olyan felzúdulást keltene a japán társadalomban, hogy ezért akár egymillióval is növelni kellene a megszálló csapatok létszámát. A japánok ugyanis istenként tisztelték császárjukat, és el sem tudták képzelni, hogy perbe fogható volna, bár az nyilvánosan lemondott „a tennók (az ég urai) isteni méltóságáról”. (Az azóta sem cáfolt akkori, az egész világot körbejáró „városi legenda” szerint erre MacArthur tábornok rövid és velős mondata késztette a császárt: „Ön mostantól nem isten!) Végül ő uralkodott – 124.-dikként a töretlen sorban - az utóbbi   két évezred japán császárjai közül a leghosszabb ideig: 1989-ben halt meg, 88 évesen.

Az meg közismert tény, hogy elszigetelt japán katonák Ázsia-szerte és csendes-óceáni szigeteken még hónapokig, évekig visszautasították a megadást, sőt akadtak olyan csoportok is, amelyek 1970-ig harcban álltak, vagy legalább is azt hitték magukról.

Japán módra…

A bukásra ítéltek - Fock és Grósz

fock1_1.jpgFock Jenő (1916-2001) volt számomra a klasszikus Kádár korszak legmarkánsabb kormányfője: pontosabban a leginkább célratörő, aki mert előre nézni, cselekedni, felelősséget vállalni, akár öngyilkos bátorsággal őszintén szólni, zárt körben csakúgy, mint a legnagyobb nyilvánosság előtt, itthon és külföldön, akár Moszkvában is. S merte vállalni az előre látható bukást. Ennél többet pedig aligha várhatott tőle bárki.

Kidolgozta sokadmagával, elsősorban Nyers Rezsővel közösen a - lánykori nevén - gazdasági reformot, amellyel megkísérelték a lehetetlent, piaci alapokra remélték vezetni az országot: ez lett volna az a szocialista piacgazdaság, amely végül - hazai és hazán kívüli, valóságos és mesterséges buktatók sorozatán átevickélve -, a „hivatalos keresztségben” új gazdasági mechanizmussá „szelídülve” került be kimoshatatlanul a magyar huszadik századba. S ami maradt és formálódott belőle, az is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy (a részleteket mindenki bonyolíthatja elvei, érdekei, ízlése szerint, ezt én itt és most nem vállalom) „a láger legvidámabb barakkjaként” jutottunk el a rendszerváltozáshoz, vagyis a kapitalista piacgazdaságot is jelentő „új átkosba”. Az ebbe való átmenet és főként a folytatás már nem Fock műfaja volt -, s hogy miért, azon is van mit elemezniük a történészeknek.

            1967-75-ben volt kormányfő, s - csak emlékeztetőül - azt az 1968-at szokás nálunk az új mechanizmus első éveként emlegetni, amely a világtörténelembe a prágai tavasz éveként vonult be. Ma tudjuk: a Fock nevéhez kötődő célok egy része is csak nehezen úszta meg az akkor történteteket. Az pedig sajátosan Magyarország volt, és Fock nehezen támadható személyén s makacsságán túl a nagyobb „kádári csodák” közé sorolható, hogy mégis további 7 évig töltötte be a kormányfői posztot, -  s közben a reformokból is megszületett majdnem annyi, amennyire a helyenként viharos ellenszélben (mint például az első nagy olajárrobbanás) futotta.

            Fock Jenő 1971-ben a magyar kormány nevében még tervezetet nyújtott be a KGST-n belüli együttműködés piacgazdasági alapokra helyezéséről, amelyet azonban lesöpörtek az asztalról. 2006 tavasza óta pedig Medgyessy Péter információja alapján azt is tudhatja a széles közvélemény a későbbi miniszterelnök „Polgár a pályán” című könyvéből,medgyessy.jpg amit sokan sejtettünk, érzékeltünk: Fock azt is vállalni merte a maga idejében, hogy Koszigin szovjet kormányelnök szemébe mondja Moszkva kellős közepén, tetszik neki vagy sem, Budapest tárgyalni kezd a Nemzetközi Valutaalappal, mivel „Magyarország szuverén ország, maga dönti el, hogy mit lép meg és mit nem”. Ami akkor persze csak annyiból volt igaz, hogy a szovjetek megakadályozták a mi általunk remélt tárgyalásokat, de később, a nyolcvanas évek elejére már képtelenek voltak rá. Tény, Fock hazaérkezésekor a Ferihegyi-repülőtéren, akkor döbbenetet keltő rádiónyilatkozatban háborodott fel egy, a nagy nyilvánosság előtt általa meg nem nevezett, a magyar érdekeket megkérdőjelező szovjet állásponton, (1956 óta ilyen nem történt).
S a folytatás nem is maradt el.  Másodszor már nem juthattak el az éterbe a kijelentései, a nyomtatott sajtóba meg még kevésbé (így is megtudta azokat a fél ország). De, ami fontosabb, a miniszterelnöki poszton röviddel ezután bekövetkezett a „balról” sokak által éveken keresztül remélt váltás: Fock Jenő ezután már csak árnyéka volt önmagának, igaz 1980-ig még a Politikai Bizottság tagjaként nyugdíjaskodott.

            Ami ebből nekem jutott: Fock a távozását megelőző egyik KB ülést követően megkeresett, mert úgy alakult, hogy „első lépésben” én tettem át papírra - újságíró szemmel - a plénumon elhangzott felszólalását.

            - Csináljuk együtt, végtére az én beszédem - mondta udvariasan, de a tőle megszokott keménységgel. - Szeretném, ha tudnák, hogy láttam, mi kerül oda, ahol a hivatalos változatot szerkesztik és hagyják jóvá majd a beszédemből.

            Amikor elkészültünk, mondott még valami nagyon fontosat. Olyat, amit azok figyelmébe is ajánlanék, akik mindmáig újra és újra próbálkoznak azzal, ami majdnem lehetetlen: harcba szállni nálunk a maradisággal, az ezeréves múltra építő, „hej, ráérünk arra még” féle gondolkozással.

            - Ha valaki igazán reformot akar csinálni nálunk, olyan mocsárba lép, amelyben ezernyi akna rejtőzik. Szerencsés, ha nem lép rá egyikre sem, s így maga nem robban fel. De még szerencsésebb, ha a céljai közül is megússza legalább néhány a robbanásokat. Én úgy érzem: végső soron, győztem, mert élek, s valamennyi abból is működik, amit akartam.

            Személyes előzménye Fock nékem szánt mondatainak tíz évvel korábbról, Phenjanból datálódik. 1965-ös koreai miniszterelnök-helyettesi látogatásáról távolkeleti tudósítóként én tájékoztattam az MTI-t. Az egyik hajnalon, a hivatalos program előtt egymás mellett ültünk a Tedong folyó partján, az ottani vendégháznál. Fock pecázott, én némán kibiceltem hozzá. Panaszkodott a koreaiak merevségéről a tárgyalásokon.

             - Furcsa dolog ez az internacionalizmus - mondta csendesen -. A koreaiaknak ez azt jelenti, mindenben hajlandók vagyunk-e támogatni őket. Hát nem vagyunk. A szovjetek meg nem vették észre, hogy ma már nem csak a Moszkvához fűződő viszony az internacionalizmus mércéje, mert nem csak a Szovjetunió a szocialista világ, s így természetszerűen változott, gazdagodott az egymás iránti szolidaritás tartalma is. Ezért én azt tekintem becsületes kötelességünknek, hogy ne ártsunk a többieknek, a barátaink érdekeinek azzal, amit Magyarország érdekében teszünk. Úgy hiszem, ez ma az internacionalizmus, de ez egyáltalán nem kevés.

            Mellesleg ugyanitt és ekkor tudtuk meg mindketten, ő is: alapjában neki köszönhettem, hogy külföldi tudósító lettem. 1964-ben, amikor lejáróban volt a Népszabadság és az MTI közös pekingi tudósítójának a megbízatása, és a magyar kínai viszony már koránt sem volt felhőtlen, a Politikai Bizottságban Fock Jenőnek jutott eszébe: hasznos volna, ha a jövőben, nem a párt lapja, hanem a Magyar Távirati Iroda adná a továbbra is közös kínai tudósítót. Kádár János rábólintott, s ezzel indult el a hivatalos eljárás, amelynek eredményeként 1965 nyarán felszállhattam családommal a repülőre Peking felé... 

              grosz.jpg  Grósz Károly (1930-1996) - akarta, nem akarta - úgy vált a magyar rendszerváltás gépezetének beindítójává, ahogyan Mihail Gorbacsov a szovjeté: a “grósznyoszty” a moszkvai „glasznoszty” sajátos magyarországi változata lett. Mindkét politikus tudta, hogy a régi módon nem megy, ezért újítani akart. Reformálni próbált, nagyon, Gorbacsov világméretekben is, Grósz csak itthon, persze szocialista módon, ha nem is megszokottan. De kiderült: mind a kettő csak kiengedni tudta a szellemet a palackból, ami elkerülhetetlen volt, ám képtelen volt kezelni a szabad életre kelt szellemet.

        Valójában azon a napon (1987 június 25-én) kezdődött Magyarországon az azóta rendszerváltozásnak nevezett új világ, amikor Grósz Károly miniszterelnök lett. Mindenki tudhatta: mostantól nem Kádár Jánosé a döntő szó. Újra a kormányfő lett - hosszú évtizedek után először - az ország legbefolyásosabb hatalmú embere (ez 1953-ban Nagy Imrére rövid időre is csak kérdőjellel volt igaz, 1956-ban pedig végképp nem). Az más kérdés, hogy Grósz bizonyíthatóan nem nőtt fel az első ember posztjára, amire pedig legalább úgy készült, mint nem kevés versenytársa.
Alig egy évvel később már le kellett mondania. 1988. november 24-én gyakorlatilag bukott emberként vonult el a kormány éléről abba a székbe, amelynek megkérdőjelezhetetlen fontosságát éppen ő ingatta meg: nem tehetett mást, Kádárt váltotta a párt főtitkári posztján, amelyet egyébként már májustól kihúzott korábbi főnöke alól (de akkor ezt csak elkerülhetetlen, de mellékes sakkhúzásnak tekintette, pártelnökké választtatva az „Öreget”). Ebben a helyzetben mondta el mindmáig  sokat emlegetett sportcsarnoki beszédét is a fehérterror veszélyéről…

    Nem kis mértékben saját magának, helyzetkezelő képtelenségeinek köszönhette, hogy az átmenet miniszterelnökeként nem Grósz Károlyt, hanem Németh Miklóst nemethm.jpgkönyvelte el - joggal - a történelem.

         Még hivatalban volt, amikor tudta, hogy túlértékelte önmagát.  1988-ban a Képes 7 főszerkesztőjeként elkísérhettem hivatalos teheráni látogatására: olaj, üzleti befektetések reményében, és nem titkoltan politikai presztízsből ösztönözte az iráni utat (is), mérsékelt sikerrel.
Hazafelé a repülőn - valahol a Fekete-tenger felett szálltunk - odalépett mellém egy kormányőr: „Grósz elvtárs várja” - közölte. Nem tudtam, miért hívat.

            Egyedül ült a különgép első kabinjában. Intett, hogy üljek le. Láttam, hogy az, akitől   fiatalos lendület várt az ország a megvénült vezetők helyett, nemcsak sápadt, halálosan fáradt, de e pillanatban (57 esztendősen) akár vénember is lehetne.

            - Akarsz tőlem valamit? - kérdezte.

            - Én? Semmit. Te hívtál.

            - Ebben bíztam. Hogy nem kérsz semmit. Akkor ne is szólj egy szót se, csak ülj. Így tíz percig senkivel sem kell beszélnem, semmit sem kell ígérnem és semmit visszautasítanom...

            Pontosan tíz perc csönd következett. Aztán meghallgathattam élete számomra első és utolsó önvallomását.

            - Elfáradtam. Minden nap hamarabb fáradok el. Mert bármit teszek, keresztbe lépnek. Rájöttem, hogy kiismerhetetlenek számomra az államigazgatás labirintusai. Néha biztosan tudom, hogy az is nemet jelent, amikor valaki határozott igent mond a Parlamentben.

            Legyintett, és ezzel búcsúzott:

            - Felejtsd el, amit hallottál.

            Nem felejtettem, nem felejthettem el...

            De ez sem változtat azon, hogy ma is elismerjem: egy ideig benne láttam Kádár János legalkalmasabb utódját.  Ám jött egy fiatal ember, Németh  Miklós, akitől - immár soha sem fogom megtudni - talán éppen Grósz tartott jobban, mint Kádár.  

 

Ketten tizedesként

Veres Péter és én…

Ketten tizedesként – Veres Péter és én…

verespeter.jpg

Veres Péter, iró, hadügyminiszter (1897-1970)

 

Öt éves NDK- nyugat-berlini küldetésem idejére esett a Varsói Szerződés egyik, az NDK területén megtartott összevont nagy hadgyakorlata. Ebbe csöppentem bele, számomra meglepő módon.
Máig sem tudom, mennyire fér ez bele a katonai rendbe, de úgy lettem - minden formális  behívás  mellõzésével - a hadgyakorlatra kivezényelt magyar sajtós csoport vezetõje azon a címen, mert ismertem a helyi viszonyokat, hogy errõl berlini nagykövetségünk tájékoztatott, egy otthonról érkezett távirat alapján.  Kiegészítésként közölték, hogy errõl értesítették az NDK nemzetvédelmi minisztériumát is, amely felveszi velem a kapcsolatot.varsoi_1.jpg

            Ez a kapcsolatfelvétel - az illendõség és (gondolom) az NDK-s nemzeti néphadsereg, s a   VSZ szabályai szerint - meg is történt, a   minisztérium központi épületében, Strausberg városkában, 20 kilométerre Berlintõl keletre.   Berlinben ugyanis (ez egyébként Nyugat-Berlinre is érvényesnek számított) - a város formálisan az újraegyesítésig érvényes, de a valóságban évtizedeken át be nem tartott különleges státusza miatt - tilos volt német katonai erõt tartani. Ebbõl az 1945-ig visszavezethetõ  rendelkezésbõl az NDK - érdekes módon - betartotta, hogy a Nemzetvédelmi Minisztériumának központját vidéken építette ki, de rendszeresen katonai díszszemléket tartott a Karl Marx-Allén, és a Szovjetunióval közösen minden alkalommal elutasította az ezért járó menetrend szerinti nyugati tiltakozásokat. A minisztériumban igencsak megbecsülve  éreztem magam, mert az elsõ perctõl kezdve minden katona, függetlenül a rangjától, feszesen tisztelgett, úton, útfélen,  folyosókon. A kisérõ tiszt végül, sokadik kérdésemre   kibökte:

            - Önnek azért tiszteleg mindenki, mert civilben hozzánk csak nagyon fontos elvtársak járnak.

            Szinte beláthatatlanul hosszú tanácsteremben igazított el sokunkat egy NDK-s generális a tervekrõl és a speciális sajtós feladatokról.  Rajtam kívül mindenki egyenruhát viselt, német és szovjet tábornoki, lengyel, cseh stb. főtiszti uniformisokat véltem felismerni. Kiderült: mi voltunk a hadgyakorlat sajtócsapatának parancsnokai, mind katonák, kivéve engem, mivel Berlinben dolgozó civil külföldi tudósító kollégáim közül egyet sem láttam. De a kutya sem kérdezett katonai rangomról, beosztásomról.  

            Uniformisról elõször a hadgyakorlatot megelõzõ héten   - újabb budapesti utasítás nyomán - esett szó: követségünk katonai attaséjának irodájában meg kellett adnom minden testi méretemet, a fejemtõl a lábamig.
Három nappal késõbb pedig megjelent - pontosabban katonásan jelentkezett - nálam, az MTI irodájában, egy honvédtiszt, s átadott egy teljes tábori tiszti egyenruha készletet. Õ kérdezett rá elõször a rendfokozatomra: amikor közöltem magas tizedesi rangomat, meghökkent, majd elviharzott, de otthagyta az egyenruhát. (1956 után ugyanis néhány évig szünetelt nálunk az egyetemisták  tartalékos tiszti képzése, így ragadtam le szerencsésen a két csont csillagocskánál). Egy órával késõbb behívtak a követségre, ahol Nárai István altábornagy, a néphadsereg  kiképzési fõnöke, a hadgyakorlaton résztvevõ magyar hadak  vezetõje közölte velem nagy derûsen a (kényszer)megoldást.
(Nárai tábornok narai.jpga kiképzésért felelõs honvédelmi miniszterhelyettességig vitte. Õ volt  az egyik legképzettebb magyar katona, akivel valaha is találkoztam; arról volt nevezetes, hogy minden hadgyakorlat terepét, még a Kárpátokban is, személyesen próbált ki, mielõtt szabad utat adott a katonák számára. És következetesen  „helyre tett”  szovjet tábornokokat, ha azok   “elfeledkeztek” róla Magyarországon, hogy nem otthon vannak, és nem saját katonáknak parancsolnak.   Orbán Viktor első kormányzása idején halt meg, de Fodor Lajos vezérezredes, az új honvédség akkori vezérkari fõnöke temette el, teljes a katonai pompával.)

            - Tiszti egyenruhában, de rangjelzés nélkül veszel részt a gyakorlaton - mondta. - Elvégre annakidején Buggyoníj is mindig váll-lap nélkül vezényelte a katonákat. De azért megtudhattuk volna korábban is, hogy nem vagy tiszt. Czinege gond nélkül rád akasztott volna néhány aranycsillagot...

            Ez a  váll-lap nélkülism-budyonny-01.jpg Buggyonij példa  - bevallom - rendkívül tetszett. A hadgyakorlat fõpróbáján belém is szállt a kisördög, s elhatároztam, kipróbálom, mennyit ér a katona, ha nem tudják, milyen rangot takar a tiszti uniformis? Kiderült: többet, mint valaha is álmodtam volna.

            A  sajtótribünrõl lassan elindultam a szentek szentélye, a gyakorlat dísztribünje felé, s vártam, hol és mikor állítanak meg. Az eredmény: sehol és semmikor. Három perc múlva ott álltam a legfelsõbb német és VSZ vezetés tagjai között. A magyar katonai sarzsikat  mindenesetre óvatosan elkerültem, viszont véletlenül éppen Abraszimov szovjet nagykövet háta mögött találtam magam. A nagykövet megfordult, rám nézett, észrevettem, hogy rájött, látta már az arcomat, de fogalma sem volt, hol. Váratlanul  oroszul, mint ami a világ legtermészetesebb dolga, katonásan rám mordult (késõbb utánanéztem, partizán volt a világháborúban):

            - Azonnal hívja ide  Hoffmann hadseregtábornokot!

            - Da - feleltem ugyanúgy oroszul az igent, és olyan harcosan, mintha egész életemben ilyen parancsokat továbbítottam volna -, majd odamasíroztam az Erich Honecker NSZEP pártfõtitkár és államfõ mellett feszítõ Heinz Hoffmann nemzetvédelmi miniszterhez, a német párt legszûkebb vezetésének tagjához.

            - Abraszimov elvtárs hivatja - mondtam nem éppen bõbeszédûen. Németül szóltam, azt látta, hogy magyar egyenruhát viselek (csak ismétlem magam, rangjelzés nélkül), mégis magától értetõdõként fogadta, amit közöltem.

            - Máris megyek - ennyi volt a válasza, s már úton is volt a szovjet nagykövet felé. Én meg végre jobbnak láttam, ha feltûnés nélkül távozok. Sikerült...

            S hogy teljes legyen a történet: amikor hazakerültem és a Daily News főszerkesztője lettem, ráadásként kineveztek – rendkívüli helyzet esetére – az MTI főcenzorának is. És persze a katonai rangomról megint szó sem esett. Azóta is elképzelem magam, amint tizedesi egyenruhában díszelgek a TASZSZ, az ADN és a többi „varsói” hírügynökség főcenzorainak tanácskozásán…

            De hát: ha Veres Péter lehetett tizedesként  honvédelmi miniszter…

Miniszterelnöki galéria

Két vidéki úr: Dinnyés és Münnich

(Életem több miniszterelnök epizódszereplőjéről olyan események ragadtak meg az emlékezetemben, amelyek villanásnyira érzékeltethetik: bár valamennyien ugyanazt a magas posztot érték el, mégis legalább annyira különböztek egymástól, amennyire közös volt a hivataluk.)

Dinnyés Lajos (1901– 1961)dinnyes_1.jpg jómódú, középbirtokos református nemesi családból származott, gazdálkodott, a 30-as évek elejétől   volt kisgazdapárti politikus s a háborút megelőző években két ciklusban parlamenti képviselővé választották. Az országos politikába az ideiglenes nemzetgyűlés tagjaként tért vissza. 1947. május 31-től 1948. december 10-ig töltötte be a miniszterelnöki posztot.

Egyszerre látszott örök bohémnak és volt ugyanakkor mélységesen józan, hitette el önmagával, mennyire ravasz, miközben a naivsága közismerten a párját ritkította. De a szerencséje mindig megmentette attól, hogy beszakadjon alatta a jég; meg az is, hogy mindenkor megsúgta az önvédelmi ösztöne, hol a határa annak, amikor már nem igazán lehetett elég erős védőszentje a szerencse.

            Elődje Nagy Ferenc volt, aki 1947 elején miniszterelnökként hagyta el az országot, és berni követségünkön írta alá a lemondását, hogy aztán soha többé ne térjen vissza Magyarországra. Ilyen sem fordult elő sem korábban, sem később a történelmünkben. Rákosi maga írta meg 1997-ben itthon is megjelent emlékirataiban, hogy amikor „rá esett a választásunk”, vagyis Dinnyésre, abban szerepet játszott nemcsak az, hogy a Kisgazdapárt balszárnyához tartozónak tekintette, de a már emlegetett emberi tulajdonságai is.
A voronyezsi szovjet áttörés után - Rákosit idézem - a demokratikus érzelmei miatt a frontra vezényelt Dinnyés „a magyar hadsereg visszaözönlését például így írta meg egy lapon Pestre: bátran nyomulunk előre a Hangli felé”, ami köztudottan egy városligeti vendéglő volt. Amikor felajánlották neki hivatalosan is a miniszterelnökséget, egyenesen megkérdezte Rákositól – ezt Dinnyéstől tudom, maga mesélte, én meg gyerekként csak tátottam a számat   -, hogy „nem fog-e ebben kitörni a nyakam?”
Azt meg újságíró apámtól kérdezte meg, hogy „hihetek-e Mátyásnak, aki azt ígérte, nyugodtan alhatok”.  Jóval később mondta, már nekem, az 50-es évek végén, - hogy nagyon pontosan értette, megértette, és állítása szerint alkalmazta is amit Öregemtől tanácsként kapott: “Ha egyetlen pillanatra sem hagyod elaltatni magad, túléled”.

            A Parlament nyüzsgő folyosóján, megválasztása után későbbi legendás kollégámnak, Fahidy Józsefnek felelte derűsen, mindenki füle hallatára, aki körbeállta (én akkor is apám gyerekeként nyújtogattam ott a nyakamat), arra a kérdésére, hogyan lett kormányfő:

             - Abban az országban, ahol Veres Péter lehet a honvédelmi miniszter, miért ne lehetnék én miniszterelnök.

Az újdonsült kormányfő azért megeskette Fahidyt, hogy ezt meg ne írja.  A nagyszerű parasztíró egyébként 1947. március 14-étől 1948. szeptember 9-éig volt honvédelmi miniszter, nota bene éppen Dinnyés utódaként s egy ideig éppen Dinnyés kormányában. Veres Pétert pedig már „Farkas Mihály rézágyúja” követte a magyar honvédelem kacskaringós történetében.

            Amikor másfél évvel később, távozni kényszerült a miniszterelnökségből - személyesen őt tették felelőssé Nyárádi Miklós kisgazda pénzügyminiszter emigrálásáért -, már keserűen, de most sem humor nélkül így felelt azok érdeklődésére, akik azt szerették volna tudni, ki lesz az utóda:

           - Nem tudom, de ha tudnám akkor sem mondanám meg. Hogy miért, az nyilvánvaló: Ab ÁVÓ!

Dinnyés Lajos miniszterelnöksége egyébként 20. századi történelmünk egyik különösen kemény, emlékezetes idejére esett: a fordulat éveként emlegették már akkor is. Ez volt többek között a „kékcédulás választások”, a nagy bankok és a 100 munkásnál többet foglalkoztató üzemek, az egyházi iskolák államosításának ideje. De, ami számára később létfontosságúnak bizonyult, ekkora esett, 1948 február hó 18.-án, Moszkvában, a magyar - szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezmény megkötése.dinnyes2.jpg

Leváltásától haláláig a nyilvános politizálástól visszavonultan dolgozott, dolgozhatott az Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központ főigazgatójaként az Attila utcában. Amikor a Magyar Nemzet számára beszélgettem vele - ex-kormányfőként a szerkesztő bizottsági tagság is volt 1957-től a népfront lapnál -, nem hagyott bennem kétséget, miért gondolta úgy a leginkább börtönveszélyes években is, hogy nem érheti bántódás:

 - Miniszterelnökként ott szerepel a kézjegyem a magyar - szovjet barátsági szerződésen, amelynek az aláírásánál nemcsak Rákosi de maga Sztálin is jelen volt. 


S ha már így esett – ez így része a történelemnek…   


munnich-ferenc_0813.jpgDr. Münnich Ferenc (1886-1967) ránézésre lehetett volna Gvadányi pölöskei nótáriusa, Jókai vagy Móricz Zsigmond valamelyik evős-ivós, mulatozásra hajlamos     falusi földesura, akár Mikszáth Kálmán egyik táblabírója, sőt maga, a T. Házról szívesen anekdotázó író karikírozott változata a XX. század második felének sajátos kiadásában, ahogyan félig elszívott szivarjait gondosan lerakta az Országház Duna-parti folyosóján, amikor beszólított a csengő a parlamenti ülésterembe.
Rákosi emlékirataiban így idézte fel első találkozásukkor, 1919-ben, a Gyűjtőfogház cellájában szerzett benyomásait a nála hat esztendővel idősebb Münnichről: „Tipikus vidéki magyar úriember, úgy 30-32 éves, jól öltözött, jó modorú, jól fésült, szőke, magas, elegáns."munich_fest.jpg

Pedig forradalmár volt, jómódú vidéki patikus-állatorvos szülei és jogász végzettsége dacára (vagy éppen azért, hisz nyilván nem véletlenül emlegette szívesen és gyakran, hogy „tetszik-nem tetszik, Marx is értelmiségiként lett nem akárki a marxizmusban”). Talán ő volt az egyetlen eredendően értelmiségi, akire Kádár János nem nézett eleve gyanakvóan, legalábbis érzékelhetően nem.
Pedig 1956 november első napjaiban egyedül ennek a Seregélyesről elszármazott nótás kedvű, bohém politikusnak volt valóban esélye arra, hogy helyette Magyarország első embere lehessen.  De Münnichnek akkor is, később is megfelelt a „de facto” második hely, a hivatalos magyar fegyverek miniszteri parancsnoklása, majd a miniszterelnökség 1958-61-ben, ami egyetlen pillanatra sem kérdőjelezte meg, ki számított főnöknek, az MSZMP első embere vagy pedig a kormány feje.

      Tito - jól ismert - azért utasította el Hruscsovnak, hogy Münnichet Magyarország élére állítsák, mert úgy ítélte meg, ő inkább Moszkva embere, mint Kádár (Belgrádban alighanem már 1956 október végén tudták, hogy Rákosi viszont - aki ezt azóta emlékirataiban nyomtatásban is közzétette - éppen ezért tartotta volna jobbnak őt Kádárnál a rendteremtésre). Ami érthető is volt, bár Münnich életrajzának sok pontja aligha felelt meg felhőtlenül a Kreml vezetői által általában igazán kedvelt ideológus-irodista forradalmárok biográfiájának.

Nem lehetett véletlen, hogy mindig úgy alakította az életét, harcoljon és ne könyököljön az általa felvállalt kommunista eszméért.  
1918-19-ben vörös katona volt Oroszországban, majd itthon, 1936-tól Spanyolországban verekedett internacionalistaként, és – ahogyan amunich-konyv.jpg „Viharos út” című könyvében maga is megírta -1942-ben Sztálingrádban harcolt a Vörös Hadseregben. 1944-45-ben fel sem merült, hogy a Moszkvából akkor Magyarországra hazatért kommunista vezetői négyes fogat - Rákosi, Gerő, Farkas, Révai - bármelyik tagja vetélytársat látott volna benne.
Budapest rendőrfőkapitányaként viszont legendává vált akkor, s ezzel politikai súlya is megnőtt. Rákosi ebben a funkciójában érzett először veszélyt a személyében: Münnich nyilvánosan bírálni merte   akkor is, amikor ez már szentségtörés számba ment.
De mert Péter Gábor nem tudott rajta igazán fogást találni, biztos, ami biztos, levetették vele az egyenruhát, s jobb híján elküldték távol Budapesttől: követnek Helsinkibe, majd nagykövetnek Szófiába, Moszkvába, s végül éppen Belgrádba, ahol 1956-ban is az első számú magyar diplomata volt. Tito alighanem éppen az utóbbi posztja kapcsán tudott meg róla többet sokaknál, és tartott moszkvai kötődéseitől, amelyek talán erősebbek lehettek a szovjet titkosszolgálatoknál, mint magának az SZKP-nak a csúcsán...

            Talán éppen ebből a háttérből fakadóan kedvelte az újságírók beszédes társaságát: 1956 után a parlamenti ülések szüneteiben inkább ő keresett minket, mint mi őt. Hivatalos munkán túl mindössze két, - utóbb kiderült -  egymáshoz szegről-végre kötődő   alkalommal kerültünk személyes kapcsolatba:
1960-ban jópofáskodó tréfaként indult, amikor az Országház Vadásztermében ebédelt az ülésszakról tudósító hírlapírói csapat, s Münnich érzékelhetően kedélyes hangulatban odalépett az asztalunkhoz. Véletlenül én ültem a hosszú asztal egyik végén, ami akár asztalfőnek is számíthatott volna, de „sarzsimentes” helyzetemben ez fel sem merült.  Felajánlottam a miniszterelnöknek a helyemet. Ő azonban leintett:

            - Maradjon a helyén, fiatalember. Tudhatná, hogy ahol maga ül, az mindig az asztal alja - mondta derűs hangossággal, hogy hallhatta az egész terem, s leült néhány székkel odébb, egy szabad helyre. Talán mert onnan könnyebben diskurálhatott és gyűjthette a pletykákat a kollégáimtól.  Mert már ifjúként mindent megtanult, amit lehetett a francia Fouche-től, Napóleon rendőrminiszterétől, Ferenc József császár hírhedt Alexander Bach-ján át és a szovjet „csekista” Dzerzsinszkij információszerzési technológiából, ami számára gyakran jelentett egyszerre   munkát és túlélést, - a szó legteljesebb értelmében. Münnich „bon mot”-ja egyébként  legendák szerint  Deák Ferenctől származik.
Úgymond, egy tanácskozás kapcsán bejött egy ifjú a terembe és Deák biztatta, hogy üljön már le, ő meg azzal mentegetőzött, hogy az asztalvéget keresi. Mire Deák Ferenc: Nyugodtan leülhet bárhová, ott lesz az asztal vége…"utcanev-tabla.jpg

Azt viszont nem gondoltam volna, hogy Münnich a mi ebéd esetünkre öt évvel később is emlékezni fog: akkor már félnyugdíjas államminiszterként, de még (1966-ig) változatlanul PB-tagként és  az után is „ősforradalmár nagyúrként”.

            Az Országház kupolatermében az 1965. április 4.-i fogadáson (a Magyar Nemzetet képviseltem újságíróként, nem meghívott vendégként) ketten léptek hozzám: Pécsi Ferenc, az MTI akkori, később a TV legendás főszerkesztője és Münnich Ferenc. Az utóbbi odahívott egy pincért, elkért tőle három borospoharat, egyet a kezembe nyomott - és úgy meglepett, ahogyan ritkán történt az életemben.

            - Eredetileg Pécsi feladata volt, hogy itt és most tájékoztassa, de jó hírt, ha lehet, nem engedek át másnak. Kapaszkodjon belém, nehogy hátra vágódjon, olyat mondok: nyártól maga lesz az MTI és a Népszabadság pekingi tudósítója - mondta és várta a hatást. S mert sem nyelni, sem szólni nem tudtam, gyorsan hozzátette:

           - Nem mondhat nemet, már minden illetékes, köztük a felesége is elfogadta a kinevezést. Augusztusban mennek. És gratulálok!

       Pécsi magyarázta el a továbbiakat, az előzményeket is: a politikai és adminisztratív jellegűeket, meg az asszony becsülettel betartott titoktartását.
Az történt, hogy Barcs Sándor, az MTI vezérigazgatója 1964 végén magához hívatta az MTI-ben dolgozó feleségemet.

            - Magával beszélek róla elsőnek. Az MTI jelölheti a pekingi tudósítót. Javasoljam-e a férjét, mert a legfőbb kérdés, hogy a feleség elviseli-e a hosszú távollétet Magyarországtól, az itthoniaktól?

            Amikor az asszony némi töprengés után igent mondott, megígértette vele, hogy nem szól nekem a beszélgetésükről, ne érjen csalódás, ha mások másként döntenek.   Végül a Margit-híd pesti oldalán, a már akkor Fehér Háznak nevezett pártközpontban sem emeltek kifogásolták, s a feleségem is tartotta a száját az utolsó pillanatig.

Én meg a helyszínen  hápogtam, Münnich pedig ez után úgy vette vissza a szót, mintha fel sem álltunk volna  a már emlegetett öt évvel korábbi ebédtől (pedig azóta egy szót sem váltottunk).belyeg_1.jpg

            - Pekingben az a jó, hogy legalább azon nem kell töprengenie, az asztalfőn ül-e vagy az asztal alján: ott ugyanis kerekek az asztalok. Több ezeréves bölcsesség ez is náluk: helyzete válogatja, lehet eggyel több vagy kevesebb veszélyforrás, hogy legalább az asztal formája nem árulja el rögtön, ki ül a legfontosabb helyen.

            S teljes komolysággal hozzátette:

            - Én mindig igyekeztem elkerülni, hogy a legfontosabb asztaloknál az asztalfőre kerüljek. Talán ezért éltem meg ennyire szép kort, ennyi viharos időben.munnich_szobor.jpg

            Tény, ami tény: a 82. évében járt, amikor meghalt.

Hangfelvétel: Münnich Ferenc emlékezik (You Tube)

 

110 éve született

Marosán György – ahogyan én láttam

 

Igyekszem úgy fogalmazni, hogy a lehető legközelebb álljon az igazsághoz, - ami nem könnyű. Akkor sem volt felhőtlen dicsőség, amikor megtudtam, ma meg különösképpen nem az:
marosan11.jpg Marosán György (1908. május 15. – 1992. december 20.), mondjuk úgy, kedvelt engem, -  ahhoz képest, hogy újságíró voltam. Ezt - maga mondta - egy 1958-ban született cikkemnek köszönhettem, amelyben azt írtam: bolondnak tekintenék nálunk azt, akinek felajánlanak egy lakást, és nem fogadja el.  S hozzátettem: ebben alapvetően különbözik a mai világ (ismétlem, 1958-ról van szó) a régitől, amikor legalább annyian áhítoztak lakásra, mint most, s akkor mégis üresen álltak Budapesten lakások ezrei, mert akiknek szükségük lett volna rá, nem tudták megfizetni.

Marosán - akit akkor, 50 évesen, pályája csúcsán Kádár János hivatalos pártbeli   helyettesének tekintettek - úgy emlékezett (biztosan igaza is volt, miért is ne?), ezt ő mondta akkortájt egy gyűlésen, s örült, hogy visszahoztam nyomtatásban a gondolatát. marosan1.jpgÉn nem vallottam be, pedig fogalmam sem volt az általa mondottakról, legfeljebb „nagy szellemek” gondolatai találkoztak a Magyar Nemzet hasábjain, teljesen véletlenül.  (Megjegyzem: azóta lakásügyben /is/ alaposan visszaköszönt nekünk a történelem.)

Ahhoz ő ragaszkodott, hogy tegeződjük: szerinte a háború alatt találkozott velem először, gyermekkoromban, a Népszava legendás Conti utcai szerkesztőségében, amikor a már „Az Est” nélküli Est lapok nem kevésbé legendás Rákóczi úti „szomszéd várában” dolgozó újságíró apámmal együtt voltunk Szakasits Árpádnál, s ő is éppen ott járt. Akár így is történhetett, ...

Ami nem vitatható, Marosán György kalandos életutat járt be: olyan jófejű, mindig és mindenből tanuló, - és nem utolsó sorban „jó beszélőkéjű” munkás legényként indult, akiről hamar kiderült, fellépésével, kisebb és nagy tömeg előtt elmondott szónoklataival egyaránt olyan érzelmeket, egytértő vagy elutasító indulatokat, sőt cselekvéseket tud kiváltani a közönségéből, mint kevesen.

 Volt, van, lesz is még jó ideig mit vitázni róla: a 20. század magyar történelmének – tetszik, nem tetszik –  egyik megkerülhetetlenül meghatározó személyéről, tetteiről egyaránt.  Születésének századik évfordulóján úgy emlékezett rá a Magyar Narancs, hogy ő volt „a sütőmunkásból lett dalos kedvű mozgalmár, a munkásegység és az 1956-ot követő megtorlás buzgó reklámembere”, aki „nem volt hétköznapi pártfunkcionárius. Pozícióiról való önkéntes lemondása és memoárköteteinek már-már parttalan áradása éppúgy egyedi figurává tette, mint lobbanékonysága és jó svádája. A szocialista korszak figyelemre méltó paradoxonjai közé tartozik”.

Alapigazságnak tűnik, akár paradoxon is: eleve és mindig kommunista volt a szocdemek szemében – és szociáldemokrata a kommunisták számára. Mégis, bár az előbbiek közül sokan „nagyon-nagyon baloldali” kommunistaként emlegették, már 1941-ben bekerült az MSZDP budapesti vezetőségébe. A kommunisták pedig „harsány fellépésű szocdemként” kezelték a háború alatt épp úgy, mint 1945-ben, a két munkáspárt egyesülésekor, sőt 1956 után is.      

Első emlékezetes politikusi akciója, a költő maradványait Budapestre áttelepítő József Attila Emlékbizottság felállítása és működtetése mögött is ott volt 1942-ben a földalatti kommunista párt. A Margit körúti börtönébe is csupa illegális kommunista társaságában került, – de a szociáldemokrata párt hozta ki.
marosan200.jpgA sors kegyetlen fintorja, hogy Rákosi börtönébe viszont éppen ezzel a kettősséggel vádolták
: az államfőként őrizetbe vett, egyszerre jobboldali szocdemnek és „titoista ügynöknek” minősített Szakasits Árpád pere másodrendű vádlottjaként halálra ítélték, s ezt csak   később változtatta életfogytiglanra (nem utolsó sorban az angol Munkáspárt lépett fel az érdekében, Moszkvában) a Legfelsőbb Bíróság. A börtönévek során megőszült Marosán csak 1956 tavaszán szabadult – és tért vissza azonnal a nagy politikába, gyakorlatilag egy időben Kádár Jánossal…

            Marosán Györggyel néhány évvel teljes hatalmi bukása után találkoztam utoljára, a 91-es autóbuszon.  Ő ült mellém: pontosan úgy nézett ki, mint 1962-ben, amikor nagy hírtelen és a hírek szerint hangos ajtócsapással távozott a párt és az ország vezetéséből; s 1965-ben, amikor az MSZMP-ből is kilépett.

- Tudod-e miért rúgtak ki? - kérdezte jó hangosan, minden bevezetés és kertelés nélkül.

            - Olvastam -  feleltem.

            - Nem azt kérdeztem, mit olvastál, hanem azt, tudod-e az igazat.

            - Azt tudom, amit olvastam - ismételtem meg, ami csak többé-kevésbé felelt meg az igazságnak, de mit mondtam volna, hiszen mégiscsak egy autóbuszon ültünk.

            - Hát akkor idefigyelj!  Egyszerűen útban voltam, még a legkevésbé a Kádárnak, de valójában ő sem tudta, mit kezdjen velem. Kellettem nekik, mint volt szociáldemokrata, hát futtattak. Örültek, hogy szónokoltam, mert számíthattak a meggyőző hangomra, örültek, hogy hatással voltam az emberekre. De észre kellett vennem, hogy megváltoztak az idők: az ország meggyőzése helyett visszajött a titkolódzások kora.  Megint egyre többen ültek az ország számára fontos székekbe olyanok, akiknek csak a saját pecsenyéjük fontos, a hatalmuk meg pompás eszköz a pecsenyesütögetéshez. Nekem közben egyre inkább szűkítették a hatáskörömet: egyszerre csak azt vettem észre ott, a Fehér Házban, hogy mindegy, bejárok-e dolgozni vagy sem. Akkor pedig felrobbant a fejemben a bomba, amikor bejött hozzám az Öreg és azt mondta, „emlegetik az elvtársak, hogy nehezen viseled a hivatalos munkák terheit”. Mindent megértettem: már teher vagyok, nem kellek. Ránéztem, felálltam, s mert nem akartam goromba lenni hozzá - ő igazán nem érdemelt volna ilyet tőlem -, szó nélkül kisétáltam az irodámból. És csendesen tettem be magam mögött az ajtót...

            - Ennyi történt, a többi mese habbal - fejezte be, ezúttal is hűségesen a hatásos marosáni stílushoz. Szem- és fültanunk volt a Margit-hídon, a Rómer Flóris utcán, a Szemlőhegyi úton egy autóbusznyi utas.marosan-interju.jpg

Az történelem, hogy Kádár Jánoshoz 1962 szeptemberében írta lemondó levelét: „Kettős csapás is ért: az egyik, hogy a Veled való munka és életviszonyom megromlott. Ezt nehezen viselhetem el. A másik, hogy egyes Politikai Bizottsági és Központi Bizottsági tagokkal már sem együtt dolgozni, sem az asztalnál ülni nem tudok... Én, ha kell, tudok harcolni az ellenség ellen! De nem tudok és nem is akarok harcolni a párton belül a rosszindulat és az intrika ellen; olyanok ellen, akik feledve mindazt, ami történt, apró, piszkos intrikákkal összeugrasztják az embereket; s ehhez az utóbbi időben még támogatást is kapnak!"

Politikusi élete után, akkor nem éppen megszokott módon, politikai tabukat döntögető bestseller könyvek szerzőjeként többen olvasták, mint hallgatták korábban a szónoklatait. Az első önéletrajzi írása, a „Tüzes kemence” a 1968-ban jelent meg, az utolsó kettő, „A tanúk még élnek”, majd a „Fel kellett állnom” - 1989-ben. S közben nem mellékesen tenorként énekelt - ahogyan fiatal korában is tette különböző munkásdalárdákban – az ÉDOSZ kórusában. Legendák szerint a kórussal Moszkvában is járt egy olyan hangversenyen, amelyet Brezsnyev is meghallgatott, - aki megismerte és hökkenten rácsodálkozott a karban közreműködő Marosán Györgyre…

Úgy halt meg 1992-ben, s temették el régmúlt idők ellentmondásokkal teli politikusaként, hogy élete végéig letagadhatatlanul hű volt politikai önmagához, - a rendszerváltás alatt és után is.marosan100.jpg

marosan_gyorgy_sirja.jpg

S talán éppen ez tette feloldhatatlan vitatottságában is hitelesen teljes emberré...

Marosán györgy : Nincs  visszaút (letölthető)  

Nincs visszaút 

A sír utóélete

 

marosan-sir2.jpg

Kádár „szürke eminenciásai”

Óvári és Katona

Óvári Miklós (1925 – 2003.)  ovari_miklos.jpgegyike volt Kádár János szürke eminenciásainak.

Ahogyan a másik, Katona István (Budapest, 1928 - 2006) is: mindketten hosszú éveken át Kádár Jánosnak a közvetlen közelében szolgáltak, - bár koránt sem az egyesek által méltatlanul szolgainak mondott értelmében.katona_istvan_1.jpg

Akik ismerték őket, nehezen tagadhatják, hogy felkészülten töltötték be ezt a nem hivatalos tisztet. A kiugrott katolikus pap apától (!) és mosónő anyától származó Óvári Miklós nem éppen rózsás körülmények között élő   kisgyerekként - tíz testvérből öccsével ketten maradtak életben -  volt a lőrinci gimnázium mintadiákja, majd lett latin-olasz szakos Eötvös kollégista. Amikor pedig az akkori politika csúcsára jutott, azoknak is el kellett ismerniük, akik nem szerették – és ezek nem kevesen voltak -, hogy a műveltsége unikum volt a pártvezetés legfelsőbb köreiben. Katona István pedig klasszikus értelemben vett proletárcsaládból származott, az egyház taníttatta, de a gimnáziumot nem tudta befejezni, mert leventeként négy évre szovjet fogságba került. A táborban kiemelték, plakátokat rajzolt, tanított. Hazatérése után végezte el az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-történelem szakját, és tanárból, újságíróból lett pártfunkcionárius.  A Népszabadság nekrológja hitelesen jellemezte, hogyan gyakorolta az életet, a helyzetéből fakadó hatalom birtokában is: „Azok közé tartozott, aki vezető beosztásban is hagyta dolgozni a munkatársait, puritán, csendes ember volt, az elkötelezett pártfunkcionáriusok azon típusából, aki mindig korrekt tisztességgel kezelte a problémákat.”

Katona volt a kisebbik rangú és 1985-ig, nyugdíjba vonulásáig, hosszú éveken át dolgozott gyakorlatilag Kádár János legközvetlenebb munkatársaként, bármi volt is éppen a hivatalos posztja. Az a fajta személyi titkár volt, akit mai eleganciával inkább kabinetfőnöknek neveznek, személyes politikai ambícióktól mentesen szerényen és visszahúzódóan.  Benedek István Gábor nagyon pontosan írta le, a Mozgó Világban, milyen volt, hogyan dolgozott. „Katona tudta a dolgát… Az első titkár elismerésén, dicséretén kívül nem voltak különösebb ambíciói. Az volt a mondása: aki Kádárral dolgozik, annak teljesen fel kell oldódnia a személyiségében.” Interjúja a "Legvidámabb barakk c. dokumnetum filmben.

Óvári viszont már 45 évesen, 1970-ben a Központi Bizottság titkáraként vezető közszereplővé lett, de a pártállam utolsó órájáig olyan távol tartott magát a nagy nyilvánosságtól, amennyire csak lehetett. Nehezen tudnék dönteni, ki volt kettőjük közül a befolyásosabb háttérpolitikus, ennek vizsgálata is érdekes dolga a történészeknek.ovari_konyv.jpg

De az nehezen vitatható: azok voltak mindketten, akiknek az akarata ellenére - a mindenkori „főisteneken” kívül persze - nehéz volt bárkinek is Kádárhoz eljutni, akár szóban, akár írásban. Még abban is „közvetítettek” a világ és az ország első embere között, hogy - ez elsősorban Katona feladata volt -  javaslatként ugyan, de kijelöljék a sajtóban és a beérkező iratokban Kádár számára, mit érdemes elolvasnia.

Ma még pontosabban tudjuk, mint már akkor sejteni, gyakran érzékelni lehetett: nem akármilyen befolyásoló hatalom volt ez! Tanulmányozza is - mindenféle szándékkal és előjellel - az utókor, tudományos és nem ritkán napi politikai célokkal egyaránt…

            Engem ők ketten tanítottak ki a „rendre”, amikor 1971-ben - belgrádi MTI tudósítói munkám után, igazán ma sem tudom, miért -   az akkori pártközpontba, a Fehér Házba kerültem dolgozni, a sajtóirányítás területére.  Közölték, munkatársként  - ez volt ott a legalacsonyabb politikai szintű beosztás - jogom van bármikor, bármelyik KB titkárhoz fordulnom, ha valamilyen ügyben azt szükségesnek látom, - kivéve Kádár Jánost. Hogy hozzá miért nem, arról   Óvári Miklós világosított fel:

            - Nem volna helyes az „Öreget” mindenfélével nyugtalanítani.

            Nem akármilyen érvelés! Egy kicsit sem örültem, rögtön úgy értettem, ahogyan és amiért az valójában történt: Kádár Jánost óvják attól - csúnyábban fogalmazva akadályozzák abban -, hogy mindent tudjon az országról.

        A tilalmat magától értetődően betartottam, miközben a politika Duna-parti fő sodrában, -  a napisajtóval és külpolitikával foglalkoztam az Agitációs és Propaganda Osztályon, azon a bizonyos „APO”-n -  igencsak izgalmas dolgokról olvastam, értesültem, főként de nem csak arról, ami a nagyvilágban zajlott. Ebből következett, hogy – legalábbis a 1971-76 időszakában -  gyakran éreztem, mennyire fontos dolgokat rejtettek el Kádár János elől. katona_istvan.jpg
Katona István nem ok nélkül fogalmazott úgy, amikor Kádár János, közvetlenül a rendszerváltozás előtt, 1989-ben meghalt: "Tragédiáját abban látom, hogy az ő puritánsága mellett virágzott a kiskirálykodás, a korrupció." S ebben nem kis szerepet játszott a két itt emlegetett, egyébként általam sok más okból - főként az emberi normák szerinti tisztességük miatt - haláláig becsült két „eminenciás”.

         Illetékes KB-titkárként Óvári Miklós tiszte volt, hogy – Katona István kezdeményezésére, s akkor is tudtam, Kádár János rábólintásával - hivatalosan felvegyen a Fehér Ház munkatársai közé. Személyes történetem ezzel kapcsolatos.
Egyik kérésem - feltételem - az volt, hogy Kati lányom helyet kapjon környékünk óvodájában, s így feleségem egy idő után visszamehessen a külföldi tartózkodásunkkal megszakított munkába. Egyrészt, mert szeretett dolgozni, meg kellett is a pénz: azzal ugyanis mindmáig senki sem vádolta a pártközpontot, hogy túlfizette volna a munkatársait. Lányom óvodai felvételét azonban a helyi illetékesek váratlanul már addigra elutasították, amikorra Óvári Miklós színe elé kerültem. Igy - gondolom, érthetően -   panaszkodással kezdtem, „nem ezt ígérték”. Ő persze megnyugtatott, elintézi a „bakit”. S ráadásként szolgált egy számomra fontos - és a korra a maga módján jellemző - tanulsággal is.

     ovarai.jpg       - A lányom elsős, ugyanazon a környéken. Én meg azt kértem, lehessen napközis, mert a feleségem is dolgozik. Ha hiszed, ha nem, az én kérésemet is elutasították. Mert te fordulhatsz hozzám, hiszen én leszek a főnököd, és hivatkozhatsz az ígéretünkre. De én csak nem panaszkodhatom a lányom napközije miatt Kádár Jánosnak?

            Tény, ami tény: a lányom helyet kapott az óvodában, Óvári Miklós lánya pedig nem lett napközis a szomszéd iskolában…

Orosz rapszódia

Timur (Gajdar) és csapata

2018. március 29. - emlékek Kocsis T

A híres  orosz Gajdar-család három nemzedékéből  mindből  jutott nekem:  így vagy úgy,  a nagypapa írásban, a fia kollégaként, az unoka pedig előbb élősúlyban, tizenéves gyerekként, majd a 90-es évektől már vezető orosz politikusként -  1992-en fél évig az új Oroszország miniszterelnökként is -, mint az akkori tv-híradók mindennapos szereplője.arkadij.jpg

Arkagyij Petrovics Gajdar (1904 - 1941) az első a sorban, ifjúkorom ismert szerzője volt szerte a világon, túl a szocializmus határain is. A „Csuk és Gek” meg a „Timur és csapata” kalandos, vidám figurái a második világháború alatt és után a szovjet fiúk-lányok kötelező olvasmányaiból léptek át a világirodalomba, s világnézetre való tekintet nélkül hódítottak és hódítanak még most, a 21. században is, vagy száz nyelven a gyerekek között az Óperenciás tengerek minden partján, s azokon túl. Anno, a múlt század ötvenes éveiben, még a McCarthy szenátor sújtotta jenki fiatalok körében sem sikerült „Amerika-ellenessé” ítéltetni, a szerző ugyanis a fronton halt hősi halált a nácik elleni háborúban, s mint az Egyesült Államokkal szövetséges hőst, maga Roosevelt elnök tüntette ki Washingtonból post humus. Magam sohasem találkoztam vele.timur_es_csapata.jpg

            Az unokája, Jegor Timurovics (1956 - 2009) 11 éves volt, amikor az MTI tudósítójaként Belgrádba érkeztem, ahol apja (Timur Arkagyevics, 1926 – 1999) a Pravda tudósítójaként szolgált. A gyerekről az a máig kísértő emlékem maradt, hogy arcra mennyire az apja. S ez a külső adottsága megmaradt felnőttként is.
Akkor „találkoztam” vele újra, itthon, a televízióm képernyőjén, amikor a 90-es évek elején felbukkant Jelcin elnök környezetében, s 1992-ben pénzügyi, gazdasági csúcsszakemberből, 36 éves üstökösként a politikai kozmoszba repült, miniszterelnök lett és a Kremlbe is beköltözött. Alighanem azzal követte el a nagy hibát, hogy ebben a tisztében felvállalta a korrupcióellenes szélmalomharc vezetését - gyorsan vissza is zuhant a nagy orosz valóságba. Sajátos érzelmekkel viseltettem irányába: egyfolytában féltettem, amint újra és újra felbukkant, mint annak az ellenzéknek az egyik vezéralakja, amely Moszkvában komolyan vette a maga gondolta demokráciát, s ezért vállalta a nyilvánvaló veszélyeket is a hivatalosan egyre inkább másként értelmezett demokráciában. jegor.jpg

Jegor

Amikor 2009-ben - 53 éves korában - meghalt, úgy emlékezett rá a világ, mint aki az orosz piaci reformok elindítója volt, mivel ő alkalmazta Oroszországban a gazdasági „sokkterápiát" a Szovjetunió összeomlása után, és a privatizációk első hulláma is az ő nevéhez fűződött.

            Azóta is mindig az apját látom benne - s nemcsak a kísértetiesen hasonló arcvonások miatt.

            Az apával, timur_gaydar.jpgTimur Arkagyijevics-csel közös történetünk lelke-veleje 1968 emlékezetes augusztusához kötődik. Munkakapcsolatunk már korábban rendszeres volt, együtt dolgoztunk a külföldi tudósítók klubjának vezetőségében is. Észrevettem: mindig érveket keresett a jugoszláv vezetés lépései, döntései magyarázatára, ha egyetértett velük, ha nem. Sőt, mintha hajlamosabb lett volna az önigazgatás kacskaringóit, főként pedig a „jugoszlávizmus” elnemkötelezettségi elméletét és hétköznapi nemzetközi gyakorlatát inkább érteni, sőt olykor meg is érteni, mint Moszkva és a belgrádi szovjet újságírók zöme tette.   arkagyij_es_timur.jpg

Az iró és az ellentengernagy

 

Azért így sem volt magától értetődő, hogy 1968 augusztusában, Csehszlovákia megszállása után néhány nappal Timur (apja regényhősétól kapta a keresztnevét!) felhívott telefonon és rákérdezett: feljöhet-e hozzám a lakásomra, Dedinyére, „mert tudom, szép nálatok a kert, biztosan jól lehet ott beszélgetni”.

            A bejelentkezést nem igazán értettem, a kertet igen: mert az a világon mindenütt mindig olyan hely, ahol viszonylagos biztonsággal lehet számítani rá, hogy nincsenek „poloskák”.  Vagyis - vontam le a gyors következtetést - Timur témája csak kettőnkre tartozik.

            - Igen - volt a válaszom és hozzátettem:

- A fa alatt lesz gyümölcs és barackpálinka az asztalon. Az, amit szeretsz.

             Kellett mindkettő, de igazában az utóbbi. Mert már az ötödik percben meghökkentett, s a folytatáshoz nekem is kellett némi alkohol.

            - Nagy közös baj történt nálatok 1956-ban - csapott a közepébe kertelés nélkül, s rögtön magyarázattal is szolgált, mit ért ezen a szokatlan mondaton. - Azóta töprengek, nem kerülhettük-e volna el, hogy novemberben bevonuljunk Magyarországra.  Azóta is nyomaszt, hogyan kerülhettünk, kerültünk olyan helyzetbe, amiből igazában sohasem fogunk kimászni.

            Hallgattam, ő sóhajtott egy nagyot, aztán kivágta:

            - És most itt van Csehszlovákia.

            Mit mondjak: szépen kiveséztük együtt a világot, a jugoszlávokat meg magunkat is, egy délutánon át. És még maradt is az üveg alján. Megkockáztatom: ma sem vagyok biztos, nem kellett-e írnia valamit a beszélgetésünkről a sajátjainak.

            Viszont: negyvennyolc órával később Belgrád akkor Tito marsallról elnevezett főutcáját gondolta ki sétaterepnek, mondván, mikor megérkezett, hogy „itt nagy a nyüzsgés, sok az ember”. Ha leolvasható volt valakiről, hogy gondterhelt, ott és akkor le sem tagadhatta volna, hogy ő az.  Gyalogoltunk egymás mellett. Nyílt volt, egyenes.

            - Titoék félnek. Az ő emberei közül is sokan attól tartanak, hogy Prága után Belgrád következik, éppen Magyarország felől. Ceausescuék meg nyomják nekik a szöveget, mert ők attól rettegnek, hogy Románia jön legközelebb, ugyancsak Magyarország felől. Bukarestben azt akarják, hogy akkor már inkább Jugoszlávia, mint ők. Tudom, hogy nektek, magyaroknak mindkét változat elfogadhatatlan.

            Itt szünetet tartott, megállt.

            - De hidd el, nekünk is. Egyet kérek: próbáljátok meggyőzni itteni barátaitokat, hogy szó sincs semmi veszélyről. Legalább nézzenek utána, hol állomásoznak szovjet csapatok Magyarország területén. Hát nem veszik észre, hogy senki sem csoportosít semmilyen erőt nálatok dél felé?! Neked, nektek magyaroknak talán jobban hisznek, mint nekem, nekünk. Hiába vagyunk mi a szláv testvéreik, Sztálin óta ez sem segít...

             Meghökkentett - s csak megismétlem -, hisz most nyilvánvalóan nemcsak a maga nevében beszélt. De ahogyan tette, - az ő volt, Timur Gajdar!

            Amikor Belgrádból visszatért Moszkvába – később, amikor ott jártam, többször ettünk együtt az újságíró klubban - katonai szakértőként jegyezte a cikkeit, s akkor már a neve alatt ott állt a katonai rangja is: ellentengernagy.

Ma már tudom a Wikipediából, hogy tengerészkadétként érettségizett, a Lenin Katonai-Politikai Akadémián szerzett újságíró diplomát, s ennek birtokában lett újságíró, külföldi tudósító.

És: hogy nem csak Timur, a főszereplő volt az apja könyvében, - hanem a könyv ihletője is…Timur 
scuk_es_gek_orosz.jpgcsuk_es_gek.jpg

Weizsäcker városában

Nyugat-berlini évek

2018. március 24. - emlékek Kocsis T

Richard von Weizsäcker­ (1920 – 2015) úgy ismert meg engem (és nem én őt!), hogy vendég volt a számomra rendezett bemutatkozó fogadáson 1976 őszén Nyugat-Berlinben.weize.jpg

            Igaz, a neves politikus, aki hosszú közéleti és életkort ért meg, akkor még csak becélozta, hogy a Kereszténydemokrata Unió (CDU) színeiben Nyugat-Berlin kormányzó polgármestere legyen, azt pedig álmaiban sem gondolhatta, hogy ő lesz nem egészen másfél évtizeddel később, az ország egyesülés idején, a Német Szövetségi Köztársaság államfője.

De a bonni Bundestagban már a CDU-frakció második emberének számított, és a nemzetközi politika ismert személyisége volt. (Csak mellékesen jegyzem meg: a testvére Carl Friedrich volt, világhírű fizikus és filozófus, meg közszereplő szociáldemokrata, akivel közismerten szorosan kötődtek egymáshoz! De a németek számára az ilyen, családon belüli politikai különbözőségek természetesebbek, mint nálunk -  manapság. Mert sikendre.jpgSík Endre például illegális kommunistaként, később meg a Kádár-kormány külügyminiszterekért köztudottan mindig, a legkényesebb időkben is  összetartott neves költő és piarista szerzetes testvérével, Sándorral.)

            Hogyan került a parlamenti képviselő az új MTI tudósítónak adott fogadás vendégei közé? Ez is jelzi, mennyire a feje tetején állt akkor (is?) a világ, a sajátos, városállamként működő nyugati német metropoliszban meg különösképpen...

            Nyugat-Berlin ugyanis - ki ne emlékezne rá - szigetként élt 1945-től 1990-ig előbb a szovjet megszállási övezet, majd a Német Demokratikus Köztársaság kellős közepén, s kapcsolata az NSZK-val a két német állam fennállásának egész korszakában a kiismerhetetlenségig cifra volt. Ezt az egyezmények sora, s azok mindenkori keleti és nyugati, természetesen egymástól szinte mindig különböző politikai és diplomáciai értelmezése csak tovább bonyolította. Szakértőnek kellett lennie a talpán, aki legalább remélni merészelte, hogy érti, mikor mi is volt a tényleges jogi helyzet. Még szerencse, hogy az utca emberei ebből mindig csak azt figyelték, mi a jó és mi a rossz számukra abból, ahogyan az adott pillanatban élni lehetett. Eleinte fal nélkül, 1961 után a berlini fallal, 1971-től az NDK „kapuzárásáig” pedig a „berlini négyhatalmi” (ha tetszik, „nyugat-berlini négyoldalú”, mert ugyebár ez maga is vita tárgya lett) egyezmény pontjai alapján...

            Amikor átvettem a magyar hírügynökség tudósítói stafétabotját, Surányi László képviselte főkonzulként hazánkat Nyugat-Berlinben.  Mivel Magyarország is azok közé tartozott, amelyek nem ismerték el, hogy Nyugat-Berlin része volna a bonni székhelyű német államnak, a képviselet agyafúrt diplomáciai ötlettel, de minden érdekelt által legalább hallgatólag elfogadott módon működött: hivatalosan nem kötődött sem az NSZK-beli, sem az NDK-ban működő magyar nagykövetséghez.berlin.jpg Ezt gyakorlatilag úgy oldották meg, hogy a főkonzulátust Nyugat-Berlin amerikai szektorába telepítették (abból kiindulva, hogy az a legbiztosabb helyszín, elvégre mégis csak az „amcsik“ ott az első számú urak), helyi fődiplomatánk pedig megbízólevelét a szektor amerikai katonai parancsnokának adta át. Az meg tájékoztatta a nyugat-berlini szenátust a főkonzulátus letelepedéséről és a főkonzul hivatalba lépéséről. A szenátusnak így csak annyi dolga maradt, hogy a történteket tudomásul vette, és elrendezte a hétköznapi formaságokat, az épület diplomáciai státuszának bejegyzésétől a képviseleti autók rendszámainak kiadásáig.

            Az én beiktatásom rendje logikusan következett az előbbiekből. A főkonzul fogadást rendezett hivatalba lépésem címén. azon pedig bemutatott - ez volt a legfontosabb - a szenátus sajtóügyekben felelős illetékeseinek. Ezek egyenként mosolyogva átadták a névjegyeiket, s nagy udvariassággal meghívtak, látogassam meg őket a hivatalukban. Én - a szokásjog szabta jogrend ismeretében - másnap beléptem a külföldi tudósítók Nyugat-Berlinben működő egyesületébe, majd az ott kapott igazolvány birtokában megjelentem a szenátusi sajtóirodában. Az urak ismét mosolyogtak, s elhangzott a beiktatási „varázsmondat”:

            - Sikeres munkát kívánunk a városunkban.

            Weizsäcker tehát ennek, a nyakatekert „beavatási” műveletsornak az elején csöppent bele az életembe. Nyilván nem azért, mintha becses személyem különösebben vonzotta volna. Politikai céltudatosságból jött el: Magyarország 1976-ban a Nyugat szemében már nem csak egy volt a sok közül a Szovjetunióhoz kötődő csatlósok közül, ahogyan - ma sem tagadhatja senki - Kádár Jánost is másként kezelték, mint mondjuk, éppen Honeckert. És nem mellékesen: Surányi László is jó diplomata – s nem mellékesen nemzetközi hírű filatelista - volt, sokan igyekeztek hát eleget tenni a meghívásainak, mert nála olyanok is találkozni tudtak egymással, akik ezt másutt nehezebben tehették volna meg.

            Odajött például hozzám egy elegáns, zömök úr, bemutatkozott, majd különösebb kertelés nélkül azt mondta:szer_cover_10.png

            - Tehát Peking és Belgrád után most Berlin következik. Nagyon érdekes cikkeket olvastam magától korábban már a Magyar Nemzetben is. És ha hiszi, ha nem, még a koreai könyvét is élveztem...        

             A Szabad Európa Rádió munkatársa volt: nem is titkolta, hogy minden eddigi lépésemet ismerik, mostantól se számítsak másra. Őt, többé nem láttam,  de kollégáit többször is,  és nem kétséges, „cége” legalább is egyike volt berlini telefonbeszélgetéseim állandó lehallgatóinak. De hát ezt a gyakorlatot Pekingben óta ismertem, bele is törődtem, hogy az újságíró - és nem csak a külföldi tudósító - az a fajta, akire még másoknál is jobban odafigyelnek mindenütt a világon. Mindmáig emlegetem: most sem szeretném tudni, hogy hol, kik és hány kíváncsiskodó színeiben voltak kíváncsiak arra, mi volt kihallható a telefonkészülékeimből. S ez Budapestre is vonatkozik...

            Weizsäcker a fogadás közepe táján -  jóval túl a kötelezőnek számító udvariassági tartózkodási időn -  lépett mellém. Félrehúzott, úgy, hogy mások is észrevehették, nem kívánja a társaságukat.  Valóban: csak nekem szólt, amit érzékelhetően nagyon gondos megfogalmazásban kifejtett.

            - Nem bántódik meg ugye, ha az öregebb, meg főként a közvetlen érdekelt jogán kérek valamit? Figyelje a munkája közben, milyen sokat tanultunk az elmúlt évtizedekben történtekből, mi, németek!  Főként a köznapi emberek, de a politikusok is, itt és odaát egyaránt. Akkor jobban megérti és pontosabban megérteti azokkal, akiknek ír, mi történik nálunk: nem a felszínen, hanem a mélyben.

Ez volt mondandójának az egyik fele. De a folytatás is jó tanácsnak bizonyult a következő öt évre.

            - Ne csak arra figyeljen, hogy milyen válogatott gorombaságokat vágunk egymás fejéhez, mi nyugati és keleti német vezetők. Van, amikor az lehet igazán fontos, amiről hallgatunk, pedig logikus volna, hogy be ne álljon a szánk. Akkor születhetnek olyan dolgok, amik fontosak minden németnek, de akár Európának is.

            Ha jobban utána gondolok...

Berlini munkám idején például megsokszorozódtak a két német állam között gazdasági kapcsolatok; fokozatosan ugyan, de könnyebbé vált az érintkezés az emberek között.  Sőt, mind magasabb szintű NDK-NSZK találkozók sorozatára került sor -  s ezeket mindig „hangfogós” időszakok előzték meg.

                   Meghökkentő beszélgetésünk számomra szokatlanul is fejeződött be.    
           -
Nem akarom, hogy eltitkolja, amit mondtam. Éppen ellenkezőleg: mondjon csak el mindent a főkonzul úrnak.

            Elmondtam..

kepeslap_berlin.jpg

            Amikor 1981-ben befejeztem németországi szolgálatomat, Weizsäcker,  aki akkor már Nyugat-Berlin kormányzó polgármestere (amolyan miniszterelnök) volt, rövid időre ugyan, de felbukkant a búcsúztatásom alkalmával rendezett fogadáson is. Akkor sem nyilván a személyem vonzotta az akkori főkonzul, Nagy László büféasztalához. Tudtuk, de ma még nyilvánvalóbb: Magyarország szerepe vált addigra még érdekesebbé a változó Európában.

weizk.jpg

            Ott is sikerült meglepnie (azon túl persze, hogy egyáltalán ott volt).

            - Hallottam, hogy megkapta a németországi külföldi tudósítók arany tollát  - mondta. Majd lélegzetvételnyi szünet után, rezzenéstelen arccal hozzátette:   

- Talán érdekli, hogy a szovjet újságírók egy része nem örült, de a másik fele örült neki…

            Honnan tudta? Ma már mindegy. De, amit közölt, friss információ volt a számomra. Vagy ahogyan manapság „pestiesen” mondjuk: új nóvum...

A püspökből lett fődiplomata - Péter János

2018. március 06. - emlékek Kocsis T

Nincs okom kételkedni abban, hogy Péter János (1910 -1999)   mindig hitt abban, amire vállalkozott, amit tett.peterj2.jpg
            Meggyőződésem, hogy életét,  felemásra sikeredett életművét  is a jószándék, az ész, az érvek, a párbeszéd erejébe vetett meggyőződése határozta meg. Akkor is, amikor református lelkészként kezdte, majd egyháza püspökeként folytatta. S ez vezérelte a politikába is, a politikában pedig a kádári Magyarország fődiplomatájaként.
Az életútja a nehezen cáfolható bizonyság: valóban reménykedett abban, hogy létrejöhet egy olyan világ, amely az emberekért van, s ami mellé úgy kellett odaállnia, ahogyan - sokak által folyamatosan kritizálva, később nyíltan gyalázva – tette.

Külügyminiszterként már az MSZMP Központi Bizottságának tagja volt az, akit fiatalon, 1945 után, az ugyancsak református lelkészből lett Tildy Zoltán barátjaként és közvetlen munkatársaként „megcsapott a politika”, később pedig felvállalta az „átkos” látványos szolgálatát is.491230-nagy.jpg

            Lenyűgöző műveltsége és nyelvtudása egyaránt indokolta, hogy 1946-47-ben tagja lett annak a magyar delegációnak, amelyik végül aláírni kényszerült a 2. világháborút lezáró és gyakorlatilag Trianont megerősítő párizsi békeszerződést. 12 évesen az Amerikai úton, a lakásunkban ültem a szomszéd szobában, amikor újságíró édesapámnak, az akkor gyakran a Kisgazdapárt „szürke eminenciásaként ”  emlegetett Dernői Kocsis Lászlónak  azon háborgott, hogy Mihály román király (akit akkor  még az őrzött még a trónján, hogy - eltérően Horthytól - ő 1944-ben sikeresen szembe fordította Romániát  Hitlerrel) Franciaországban személyesen lobbizik a győztes nagyhatalmak külügyminisztereinél Erdélyért.
            - Tudom, nekünk sokkal nehezebb, de azért csak megpróbálhatnánk - morfondírozott hangosan. -  Van Kodály Zoltánunk, meg ha más nem, legalábbdalnoki.png Dálnoki Miklós Béla. Ő mégis Horthy tábornokából lett az új Magyarország első miniszterelnöke. Őket kiküldhetné Tildy, és ezt még Rákosinak sem lehetne oka kifogásolni.

            











Együtt felhívták telefonon a köztársasági elnök rezidenciáját, az Esterházy palotát,koztarasagi.jpg Péter János után apám beszélt Tildyvel. Amennyit én hallottam, ennyi volt:

            - Zoltán beszél Rákosival, aztán visszahív.

            Tíz perc múlva Péter Jánosnak ez a hite és reménye hamvába hullt. Mint kiderült, Rákosi közben Vorosilov marsallal beszélt, aki a szövetséges ellenőrző bizottság elnökeként  hivatalosan is gyakorolta a békekötés előtt a – finoman fogalmazva – „főhatalmat” Magyarországon. Neki mondta el Tildy, én már hallattakból támadt szomorúságának lehettem a fültanúja:

            - Rákosi közölte az elnök úrral, hogy Vorosilov elutasított minket. A marsall kemény volt, kijelentette, meg ne próbáljuk!

            Péter azért - másokkal együtt -  próbálkozott Párizsban: az eredményt ismerjük és nyögjük...

            Fiatal újságíróként, 1957-tõl néhány éven át, Mikó utcai lakásában roosevelti mintájú „kandalló melletti beszélgetésekkel” próbálkoztunk együtt a Magyar Nemzet karácsonyi számaiban: ő akkor a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke, majd a külügyminiszter első helyettese volt. Már az első alkalommal, alig egy évvel 1956 tornádója után megkérdeztem „sub rosa”: miért vállalta el a hivatalt? Meglepett a válaszával.

            - Kádár János ugyanezt kérdezte a parlamenti irodájában, amikor mások szóba hozták a nevemet. Azt feleltem, amit neked: sokakkal ellentétben én hiszek abban, hogy Magyarországot éppen most nem hagyhatjuk lesöpörni a világ térképéről.             

Majdnem egy évtizeddel később, amikor már külügyminiszterként 1966-ban beválasztották az MSZMP Központi Bizottságba, megismételtem a kérdést pekingi nagykövetségünk kertjében, akkor a pártban vállalt szerepéről: miért vállalta? Feleletének őszinteségében akkor sem volt okom kételkedni.

            - Tudod, hiszek abban a világban, amiért élni akarok, és ahhoz ott kell lennem, ahol a legtöbbet tehetek érte – mondta nagyon halkan, mivel itt nem csak a Monarchiától örökölt öreg épület falainak, de a parkot övező   kerítéseknek is füle lehetett. Talán ezért még ennél is halkabban tette hozzá:

            - És mélyen hiszem, hogy ebben az Isten sem talál kivetnivalót. Ezt is megmondtam Kádárnak.

Voltak illúziói, nem is akármilyenek. Személyesen tanúsíthatom: a vietnami háború idején átutazóban Hanoiba és onnan hazafelé kétszer úgy állt meg Pekingben, hogy a feszült ideológiai és immár állami kapcsolatok dacára a kínai külügyi hivatalosság nem kerülhette meg a vele való találkozásokat.

Azt remélte, hogy a kis Magyarország első számú diplomatájaként tenni tud valamit, hogy a két egymásnak feszülő óriást, a szovjeteket és a kínaiakat közelebb hozza egymáshoz. A kilátástalan helyzetben sem hitte, hogy lehetetlenre vállalkozik.
Évekkel később tudtam meg tőle: azzal szállt fel hazaúton Pekingben a Moszkvába induló repülőre, hogy előtte a Tiltott városban azt mondták neki Csou En-lajra hivatkozva, „ők készek a szelídebb szavakra, ha a Kremlben is ugyanazt akarják”. Mire megérkezett a seremetyevói repülőtérre, ott már Brezsnyev goromba „nem”-je várta, Budapesten pedig maga Kádár figyelmeztette: „A tigris és a medve marakodásakor nekünk  arra kell  vigyáznunk, hogy mi ép bőrrel megússzuk”.

Aztán kitört Mao kínai „kulturális forradalma...

 Nem titkolta a szomorúságát, hogy eredménytelenül, kis porszemként próbálkozott a viharos szembeszélben. Mégis folytatta: közvetítőként keresett kapcsolatot az Egyesült Államok vezetőivel a béke megteremtése érdekében, de fokozatosan kiderült, hogy ez a kezdeményezése sem kapott támogatást Vietnam és annak egymással is marakodó nagy szövetségesei részéről. Sőt, ma már ismert, hogy ez – a korszakban meglehetősen szokatlan módon – tulajdonképpen egyéni kezdeményezése volt, ami így csak kudarc várhatott. Erről a tervéről egyébként Radványi János -  aki nem sokkal később, 1967-ben politikai menedékjogot kért Amerikában – washingtoni ideiglenes ügyvivőként is úgy tájékoztatta az Egyesült Államok illetékeseit, hogy a magyar külügyminiszter csak a saját szakállára igyekszik „közvetíteni”. De – nem mellékesen -  ez sem gátolta meg Péter Jánost abban, hogy megfogalmazzon egy dunai konföderációs tervet is, ami kiváltotta a Szovjetunió ellenérzéseit. Ma tudjuk: ezek a lépései alapozták meg azt, hogy 1973-ban eltávolították a külügyminiszteri székből és a diplomáciából.peterj1.jpg

 Ez után – bár 1988-ig tagja maradt a KB-nak és 1982-1987 között a Magyar Politikatudományi Társaság elnöke volt – gyakorlatilag eltűnt a politikai színtérről, a nyilvánosság elől. Úgy tudom, mindmáig, saját kívánságára tartották szigorú titokban a halálát, temetését 1999-ben, és nem akarta semmiféle nyilvánosságát az életútjának.

Karakterisztikus ecsetvonásaként egy megcsorbult reményekkel, illúziókkal teli életnek, - és annak a keservesen nehéz évszázadnak, amellyel egyidőben búcsúzott el…

Hegedűs András

Magyar a „damaszkuszi úton”?

Hegedűs András (1922. október 31. – Budapest, 1999. október 23.) mindmáig minden idők legfiatalabb magyar miniszterelnöke lett, amikor 1955-ben - 33 éves korában – Rákosi Mátyásnak sikerült oly mértékben visszavágnia az 1953-as vereségért, hogy Nagy Imrét lemondatták kormányfői posztjáról. (Orbán Viktor 1998-ban 35 évesen lett miniszterelnök). A tudtommal 1783 óta világrekorder William Pittet azonban nem tudta túlszárnyalni: az angol politikus 24 esztendős volt, amikor első ízben beleült a brit miniszterelnöki székbe.hegedus_2.jpg

Az a történelem kemény fintora, hogy Hegedűsnek utódja lett az elődje; éppen Nagy Imrének volt kénytelen visszaadni a kormányfői posztot 1956 októberében. Az viszont Hegedűs sajátos parádriposztja, hogy  később ő lett a Rákosi féle „ifjú gárda” sztárjai közül az első, aki nemcsak a politikusi pályának fordított hátat, de azoknak az világnézeti tanításoknak is, amelyek bázisán az egyébként senki által nem vitatott készségű és képzettségű közgazdász politikusi villámkarrierje elindult, majd kisiklott. 

1973-ban politikai és ideológiai nézetei miatt - legyünk pontosak, revizionista nézeteket varrtak a nyakába -  elbocsátották az MTA Ipargazdasági Kutató Csoportjának immár nem különösebben rangos főmunkatársi  állásából, s kizárták a pártból, akkor már az MSZMP-ből.  Így marosan.jpg- Marosán György után időrendben a legismertebbek közül másodikként – „dobogós helyet” vívott ki magának a Kádár-korszakban a   hazai politikai „kiátkozottak” és disszidensek között, - nem utolsó sorban azért, ahonnan elindult...

        Már ősz haja volt és szakálla, amikor személyesen megismerkedtünk. Akkor készült el „A történelem és a hatalom igézetében” című, életrajzi elemzésnek szánt művével, s azt beszéltük meg, hogy annak 1988-as megjelenése előtt - ráadásul a Kossuth Könyvkiadó készült kiadni - milyen részleteket közlünk belőle az általam szerkesztett erősen politizáló magazinban, a Képes7-ben. Ez akkor már lehetséges volt, a bocsánatos vétkek sorában, amiért hivatalosan meg sem orroltak a Duna-parti Fehér Házban. Özönlöttek már oda csőstől az ennél jóval nagyobb gondok.


handras.jpg

                    - Elszámolok mindazzal, amihez közöm volt - mondta tömören, csendesen, s akik olvasták a könyvet, tudják, hogy valóban ezt tette. A kiadóval egyetértésben írták a kötet legvégére, hogy Hegedűsnek „a privát terrénumot meghaladó mondanivalója részleteiben és egészében is vitatható”. Ez azóta - úgy gondolom - még inkább igaz.            

      Milan Kundera egy gondolatával kezdte a beszélgetésünket. Felolvasta, később megtaláltam, Hegedűs könyvében is, így pontosan idézem.

            “A mámort, amitől megittasultunk, rendszerint a hatalom mámorának nevezik, de (egy kis jóakarattal) kevésbé szigorú szavakat is használhatnék: minket a történelem bűvölt meg; megmámorosított, hogy felpattantunk a hátára, s magunk alatt éreztük; igaz, hogy többnyire csupa hatalomvágy lett belőle...”            

          Ezt tekintette élete magyarázatának: a mámort, az azt követő kijózanodást, és mindkettő tudatos vállalását. Céljának pedig felvállalta az okok keresését mindhalálig. Nem felejthető mondatokat is hallottam akkor tőle.
                    - Damaszkuszban ugyan jártam, s volt, hogy úgy gondoltam, onnan jutottam el egy másik útra. De sohasem tekinteném magam valamifajta mai Pál apostolnak, ha vannak is, akik azt próbálnának faragni belőlem.  

                   Éppen, hogy nem érte meg a 21. századot.  1999-ben ment el: akár szimbolikus is lehet, hogy éppen október 23.-án….         hegedus3.jpg     

    Aczél Endre kiváló történelempanoráma sorozatában, az „Acélsodrony” harmadik, a 80-as évekről szóló kötetében írta meg 2011-ben: „Nagy Imréék kivégzésének harmincadik évfordulóján az immár Grósz Károly képviselte párt változatlanul azt vallotta, hogy az 1956-os forradalomról alkotott korábbi ítélet nem szorul felülvizsgálatra. Csak az 56-ban a közvélemény szemében ,negatív hősként’ szereplő, de 1973-től már a párt által kiátkozott szociológus, Hegedűs András tudott úgy nyilatkozni a Képes7 című hetilapban, hogy az ellenforradalom népfelkelés volt. Ez a szó lett utóbb Pozsgay Imre szlogenje, ma is kevesen tudják, hogy Hegedűstől lopta”. (459. oldal). 


   (Hegedűs A.   Bata István hadügyminiszterrel 1955. május 1.)  hegedus.jpg    

       A főszerkesztőként akkor nevemmel jegyzett lap szerepét a rendszerváltó években -  amelyeken józan ésszel legalább az 1988-90-es korszakot illik érteni -, nekem lehet a legkevésbé tisztem politikailag, ezt történelmileg minősíteni: de a tények, tények. S nemcsak az ominózus Hegedűs ügyben. Mai fideszesek fellapozhatják akkori alapítóik 1988(!)-ban a lapban megjelent nyilatkozatait is. Nem egyet…            

        De maradjunk Hegedűs Andrásnál.             

      A Kossuth Kiadó (!) által 1988 nyarán „A hatalom és a történelem igézetében” címmel kiadott könyvéből a Képes7 három folytatásban közölt nem akármilyen részleteket. Ezek bevezetőjeként jelent meg „A történelem ,balekja’ visszanéz” című, a lap címoldalán külön is jelzett  hosszú interjú (augusztus 13.). A negyvenedik oldalon olvasható: „Ha Rákosi menesztése után nem én, hanem Nagy Imre lett volna a miniszterelnök és Kádár János a párt első titkára minden bizonnyal elkerültük volna az 56-os nemzeti felkelést.” A Képes7 interjút készítő munkatársa ennek hallatán kérdezett rá: „Így nevezi? Hallottam már forradalomnak, ellenforradalomnak, októberi sajnálatos eseménynek…” Hegedűs András válasza pedig: „Szerintem nemzeti felkelés, amit nem forradalmárok csináltak, hanem a nemzeti ellenállás névtelen tömegei. Ebből az ellenállásból bontakozott ki a nemzeti felkelés.”kp7.jpg

             Hegedűs András újból nyilatkozott a lap 1988 december 10-i számában. Ebben már a „népi nemzeti felkelés” kifejezés szerepel (41. oldal), amiről addigra kiderült, hogy Hegedűs már a könyvében is nevezte így azt, ami 1956-ban történt, s ez ellen a Kossuth lektorai sem emeltek kifogást.           

      Ekkor – egyéb ügyek mellett, amelyek így-úgy mindmáig visszaköszönnek a politikában - szóba került egy másik, akkor nem kevésbé időszerű téma is: a hadikiadások lefaragása, beleértve – bár szőr mentén - a szovjet csapatok kivonása Magyarországból. Így fogalmazott az ex-miniszterelnök: „Néhány hete az Országos Béketanács által hivatalosan rendezett nemzetközi békekonferencián felvetettem… hogy Magyarország, ennek ellentételeként pedig egy időben Görögország fokozatosan kezdje el a leszerelést és tegyen megfelelő politikai lépéseket is.” A következő mondatból pedig félreérthetetlenül kiderül, hogy Hegedűs szerint a „megfelelő politikai lépés” nem más, mint „a külföldi katonai támaszpontok felszámolása”. 

     Lehet gondolkozni, melyik ország tartott fenn akkor külföldi katonai támaszpontokat Magyarországon, – s ki emlegette ezek felszámolásának lehetőségét  a nyilvánosság előtt elsőként, hol és mikor. Ez is történelem – ha már…varsoi.jpg(Hegedűs András  Magyarország részéről aláírja a Varsói Szerződést 1955. május)

süti beállítások módosítása