Ma talán el se hisszük: voltak békés napok is a Szentföldön. Sőt, 1994-ben Simón Peresz és Jichák Rabin volt izraeli kormányfőkkel együtt Jasszer Arafat, a Palesztin Autonóm Hatóság elnöke, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) vezetője, a Fatah alapítója Nobel-békedíjat kapott. És volt olyan karácsony, amikor nem hadijelentések szóltak Betlehemről, hanem Arafat a feleségével a szentestén díszvendége volt a Jézus születését ünneplő misének. 

Életem különlegesen szép ajándéka, hogy hosszú újságírói pályámon egy viszonylag békés Szentföldre juthattam el, -  két évtizede. És az éppen a karácsonyt ünneplő Betlehembe is. 

Ballag a szamár a betlehemi úton. Amint az elődje is tette, úgy két évezrede. Annak a hátán Mária ült Júda törzséből és Dávid családjából. Áldott állapotban Jézussal, akit – amint Gábriel arkangyal az Úr nevében az asszonynak megfogalmazta – „a Magasságbeli Fiának fognak hívni”. Mellette József, az asztalos gyalogolt, akit a népszámlálás parancsolt názáreti otthonából Betlehembe, az ősi törzsi lakóhelyre, ahonnét a családja származott.

A legújabb kori szamár hátára ezúttal székeket kötöztek. Balján arab férfi poroszkál sötét burnuszban, a fején hagyományos fejfedővel, fekete-fehér kefijával, jelezve, hogy az egyszerű parasztok körébe tartozik. De itt és most, ezen a helyen – amit hivatalosan az "Izrael által katonailag megszállt terület” határának neveznek – ez kimondva, kimondatlanul azt is jelzi, hogy viselője igaz palesztinnak vallja magát. A szamár pedig még erősíti gazdája hitvallását, amolyan „hivatalos” jelleget is adva közös ballagásuknak: az egyik széklábhoz palesztin zászlót kötöztek, amit csak nehezen kifogásolhat az izraeli katonaság, ha nincs egyéb ok a közbeavatkozásra. Egyéb ok pedig pillanatnyilag nincs. 

Itt a józanul gondolkodó emberek hitüktől és származásuktól függetlenül egyébként általában is érdekeltek a békességben – bár többnyire nem erről az oldaláról ismeri a világ a Földnek ezt a sajátos pontját –, karácsony idején meg különösképpen. Hiszen Jézus palesztin autonóm kormányzás alatt álló jászlához várják a nemzetközi vendégsereget. Hogy jönnek vagy sem, az pedig maga a megélhetés. A betlehemiek zömmel arabok, s akár muzulmánok, akár keresztények, egyetlen megbízható jövedelmi forrással rendelkeznek, azzal, amit a Megváltó szülőhelyét látogató turisták költenek. Főként karácsonykor. 

A szamárral legközelebb a város közepén, a Jászol téren találkozom. Vallási hovatartozásra való tekintet nélkül arabok pakolják le róla éppen a „törzs Izraelből" származó székeket és cipelik be őket a Születés templomába, a többi mellé. E helyet a kereszténység kibontakozásának legelső éveitől kezdve tisztelik. A templomban, mint mindig, áhítatos csend uralkodik. Az erődítményszerű építmény – amelynek három bejáratából az oldalsó kettőt réges-régen befalazták, s a megmaradt egyet is kisebbre alakították, nehogy bárki rossz szándékkal lovon próbálkozzék a bejutással, amire századokon át többször volt példa – belül ma is az eredetinek számító állapotot, a VI. század nyugodt monumentalitását tükrözi. A szentély karácsony tiszteletére – mint ilyenkor mindig – parádés fényárban úszik. 

A déli szárny – ahonnan a keresztesek által épített finom művű csúcsíves kapun túl lépcsők vezetnek le a Születés barlangjába – most a keresztényi türelem igazi vizsgatétele. Meg-megtorpanva, s csak ritkán felgyorsulva lépeget előre a hívő zarándokok és kíváncsiak sora a 12,3 méter hosszú és 3,15 méter széles barlangban, ahol sok évszázados ezüst csillag jelzi Jézus születésének helyét, latin felirattal: „Hic de Virgine Maria Jesus Christus natus est” (itt szülte meg Szűz Mária Jézus Krisztust). A csillagot mindenki legalább megérinti, üreges közepének a pereme évszázadok alatt eltorzult a hívők kezétől, ajkától. A zarándokok – akik közül sokak számára egy élet álma valósul meg, amikor e helyre lép – szinte mind térdre borulnak, érződik: méltatlan volna bárkire rászólni, hogy induljon végre tovább, odakint még ezrek várnak. Inkább halkan mindenki együtt énekli a „Csendes éj”-t, elmenők és újonnan érkezők… 

Utána pedig, aki akar, a templom bejáratánál vásárolhat Betlehemben készült jászlat, feszületet – szép pénzért valóban emlékezetes szépségűeket és a templomban megszentelteket is. A készítő mesterek faja és vallása iránt sosem illett érdeklődni, mostanság meg a legkevésbé: hisz' Jézus nemcsak a keresztények Megváltója, hanem a zsidó Dávid király egyenes leszármazottja, s a muzulmánok Mohamedet megelőző utolsó prófétája. Betlehem is három vallás szent helye. 

Magát a templomot ortodoxok, katolikusok és más keresztény egyházak hagyományosan közösen kezelik ugyan, de a Kisded világra jöttének betlehemi négyzetméterén, a Születés barlangjában történetesen a görög ortodoxok számítanak birtokon belül lévőknek. 

Kívül pedig a politikai hatalom – palesztin, izraeli? 

Betlehem, a szent hely „földrajzilag” most még megosztottabb - mint maga a világ. 2017 karácsonyán is. És a betlehemi Születés Temploma, amely 2012-ben került fel az UNESCO világörökségi listájára, - a legveszélyeztetettebb örökségek egyike… 

Kocsis Tamás „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” című, kéziratként őrzött gyűjteményének forrása családi háttere és jó fél évszázados újságírói munkája. Élményeiből ez alkalommal 1944 karácsonyának drámai emlékeit osztja meg az Infovilág olvasóival. A két főszereplő: Boldizsár Iván és Bajcsy-Zsilinszky Endre – a 65 évvel ezelőtt történtek időrendjében.

Boldizsár Ivánt, az írót, újságírót gyerekként megkapott, ölembe hullott ajándékaim közé számítom. Ő volt az első felnőtt, akiről megtudtam: egy napon születtünk, október 30-án. Igaz, ő 23 évvel előbb, mint szerénységem (az 1912. évjáratból való volt), de négyéves koromtól, 1939-től haláláig, 1988-ig mindig következetes kitartással gratulált nekem ezen a napon: felnőtt koromban is nagyon kellett igyekeznem, hogy megelőzzem.

Apámnak, az ugyanazt a hivatást gyakorló Dernői Kocsis Lászlónak hol közelebbi, hol távolabbi baráti köréhez tartozott, a világháború alatt sűrűbben voltak együtt. 1944 karácsony estéjén is nyilván ezért hívott minket telefonon.

"Mit mondasz? Nem lehet igaz – figyeltem fel a fenyőfa mellől öregem izgatott hangjára. – Hogy az oroszok nálad? És mit csináltok?"

Azon az estén – ez is történelem – már csaknem teljesen bezárult az ostromgyűrű Budapest körül. S eközben Tolbuhin marsallnak a 3. Ukrán Frontban tömörített csapatai, ha akkor csak néhány órára is, eljutottak a budai János Kórházig: ezért kapta a háború után a később visszakeresztelt Szilágyi Erzsébet fasor a Vörös Hadsereg útja nevet. Boldizsár kijjebb lakott a kórháznál, így hozzá is eljutottak. Kiderült: már a legelső szovjet tiszt, aki belépett a lakásába, tudta, hogy kicsoda, s köze van az antifasiszta ellenálláshoz, holott akkor még nem tartozott az igazi hírességek közé. Így is kezelték, s ezért engedték meg, hogy telefonálgasson, akinek akar.

Gondolom, ilyen is ritkán és a világ kevés helyen történt: a budapesti telefon akkor és ott nekünk a világháborús frontvonal egyik, Boldizsár számára a másik oldalán működött. Mi a kezdődő ostrom elé néztünk, ő meg már elhatározta, nekifog a budagyöngyei negyed nemzeti bizottságának megszervezéséhez.

Később is makacsul találkozott a sorsunk: az övé, meg hol apámé, hol az enyém. Boldizsár 1946-ban tagja volt a békeszerződésről tárgyaló magyar küldöttségnek Párizsban, onnan telefonált Gyöngyösi János külügyminiszterrel közösen Tildy Zoltánnak, meg a köztársasági elnök legközelebbi tanácsadói közé számító apámnak. Akkor tudták meg, hogy Trianonnál is rosszabb feltételek elé nézünk: több, Pozsony közeli magyar falut maguknak akarnak a csehszlovákok...

Boldizsárt és apámat együtt rúgatta ki 1955-ben a hatalomba mind erőszakosabban visszanyomuló Rákosi Mátyás a Magyar Nemzet szerkesztőségéből. 1956 októbere után pedig történetesen ő és én kerültünk bele közösen egy időre abba a névsorba, akiket  némelyek (szerencsénkre, sikertelenül) el akartak tilta(t)ni az újságírástól.

Berlini MTI-tudósító koromban (1977–78 lehetett) Boldozsár Iván javasolta, hogy ”csibészkedjünk együtt”. Nyugat-Berlinben vett részt egy írótalálkozón, s ott koncertezett éppen Kocsis Zoltán. Kitalálta, ne úgy kérjek jegyeket, hogy tudósító vagyok, hanem úgy, mint Kocsis Zoltán rokona, aki meg akarja lepni a zongoristát. Bevált: jegyeket kaptunk, meg mindketten dedikált lemezt a hangverseny után a névrokonomtól.

A nyolcvanas években a Daily News – Neuste Nachrichten című, a világon sajtótörténeti kuriózumnak számító, az MTI égisze alatt megjelent kétnyelvű napilapunk főszerkesztőjeként – micsoda megtiszteltés! – Boldizsár cikkeinek a szerkesztője lehettem. Akkorra már megkapott minden hazai szakmai címet, rangot, olvasói megbecsülést, mellé nemzetközi elismeréseket, s elnöke volt a magyar Pen Klubnak, mégis, minden szombati számunkba cikket írt, az egyik héten az angol, a másikon a német részén a napilapnak. Csütörtökönként percre pontosan megérkezett a kézirat, vagy ha valamiért nem volt Pesten, lediktáltatta a titkárnőjével, hogy legyen elég idő lefordítanunk a cikkét.

"Mert a mi szakmánkban egyetlen lényt kell maradéktalanul tisztelni: az olvasót. Ha az cikket vár tőlem, az nekem megtiszteltetés" – magyarázta újra és újra következetes pontosságát.

Könnyen megegyeztem vele: 1987–88-ban a Képes 7-nek is állandó szerzője volt. Az egyik nekünk írt cikkében hozta nyomtatásban nyilvánosságra azt, amit szóbeszéd alapján egyébként már mindenki neki tulajdonított, aki ismerte Boldizsárt: ő találta ki és terjesztette Rákosi nagy bosszúságára a koalíciós években a pesti rikkancs újságok címeiből összerakott „lapajánlóját”: „Szabad Nép a Magyar Nemzet? Szabad Szó a Népszava? Színház a Demokrácia! Ludas a Matyi”.

Térjünk vissza 1944 karácsonyához!

Boldizsár frontvonali telefonját követően még rendben megünnepeltük lakásunkban a szentestét: bejglivel, karácsonyfával, ajándékokkal, bujkáló nagymamával és katonaszökevény keresztapával. De aztán újból megszólaltak az ágyuk, amelyek már délelőtt is többször dörögtek. Én meg újra és újra riadtan kérdezgettem: „Ez belövés volt vagy kilövés?” Apám végül ránk parancsolt: „Irány a pince!”
Számunkra ezzel a mondattal kezdődött meg Budapest ostroma. Alig 9 éves voltam, amikor lehurcolkodtunk a föld alá… 

…és amikor az akkor 58 éves Bajcsy-Zsilinszky Endre életem első, személyesen ismert halottja lett.      

 Gyerekként ismertem meg, a politikai pályafutásáról persze még semmit sem tudtam, csak később tanultam meg róla, hogy ”Bandi bácsi hős”. Amihez tartottam és tartom magam következetesen, függetlenül attól, mikor ül vagy áll éppen, és mikor nem – a ő szobra Budapesten. A mindig dupla adag gesztenyepüréket pedig, amiket a Hauernál 1942–44-ben a ”képviselő úr” (a felszolgáló kisasszonyok szólították így) nekem rendelt, amikor apámmal találkozgatott, mindig lelkesen behabzsoltam, miért is ne. Azt, hogy a felnőttek ott és akkor miről beszélgettek, nem tudtam, ma persze legalább sejtem. Csak egyetlen olyan mondatát tudom idézni, ami nekem szólt."Tanuld meg, hogy mindig legyél bátor, de tudd, hogy mit, miért és hogyan csinálsz" – mondta ott, a pesti Rákóczi út híres cukrászdájában, ahol minden alkalommal, amikor elbúcsúztunk, megsimogatta a kobakomat. Ezt is apám idézte az emlékezetembe, amikor 1966-ban könyvet írt Bajcsy-Zsilinszkyről.Maga, Bajcsy-Zsilinszky “Egyetlen út: a magyar paraszt” címmel 1938-ban jelentette meg egyik könyvét, amelyet “igaz barátsággal” dedikált nekünk. Néhány nappal e sorok írása előtt újból átlapoztam, s olyan gondolatotokra bukkantam, amelyeknek időszerűsége ma semmivel sem kisebb, mint akkor volt, amikor megfogalmazta azokat, „Európa számára is pótolhatatlan magyar történelmi hivatást” emlegetve. Csak példaként idézek kettőt. Kapcsolódnak egymáshoz.

1. „Egy gyarló középosztály, egy vezetésre méltatlan un. vezető osztály, egészében szűk társadalmi rétegek számára igyekezett kisajátítani a magyar nemzetet, és megfeledkezett a nagy magyar dolgozó rétegekről való gondoskodás legelemibb feladatairól.”

2. „Gyarló középosztályunk a maga kis silány játékait űzi, a széles szemhatárok összezsugorodtak előtte, ösztönei nem diktálhatják a helyes irányt, mert történelmi ösztönei elsorvadtak.”

            
Ma csak árnyalatnyit változtatnék az előző mondatokon: mostanság politikai osztályként (máskor politikai elitként) szokás emlegetni – nem ok nélkül – az olyanokat, akiket  több, mint hét évtizede Bajcsy-Zsilinszky Endre a maga módján lefestett.        

A 80-as években egyszer Balatonrendesen nyaraltunk a feleségemmel. Egy öreg halász ott mutatta meg azt a parti házat, előtte a partszakaszt, ahol annakidején Bajcsy-Zsilinszky “pucéran fürdőzött egy-egy hölgybarátjával, persze nem tudta, hogy mi rendszeresen meglestük.”

Akkor lett számomra hősből, mártírból, politikusból és szoborból – hús-vér emberré is…    

         
…December 25-én anyám az ostromra átalakított pincében főzte a háborús karácsonyi ebédet, amikor apám lehajtott fejjel belépett a békeidőben fáspinceként használt bunker frissen épített vasajtaján, és annyit mondott: „Zsilinszky Bandit tegnap Sopronkőhidán felakasztották. Mint az aradi vértanukat”. A hírt „mindentudó” kollégáitól kapta, az egykori Est-lapok legendás székházából, a Rákóczi út 54-ből, ahol soha, egyetlen pillanatra sem állt meg az élet. Nem tudom miért, ekkor az villant belém,  hogy a szerkesztőséggel szemben éppen  a Hauer cukrászda áll……

Emlékezetem szerint életemben először sírtam el magam karácsonykor. 

És hogy kerek legyen a történet: alig egy órácskával később, a leves kanalazása közben derékba találta egy Rákospalota felől becsapódott akna a kertünkben a ház falára felkúszó lilaakácunkat. Megmaradtunk, s a makacs növény is túlélte a találatot: ma, több,  mint hat évtized múltán is megnézheti bárki az Amerikai út 45. erkélyeinek lábánál. 
Amikor pár éve Jeruzsálemben jártam, ott jutott eszembe: az én akácom úgy ragaszkodik az életéhez, mint a Szentírásban megörökített, a legenda szerint elpusztíthatatlan  krisztusi olajfák a Getszemáni kertben…            

Több, mint hat évtized újságírói emlékei gyűltek össze „Sub rosa – avagy megíratlan megírandók” című kézirat archívumomban. Ebből született - az ünnep alkalmából – ez a húsvéti jeruzsálemi jegyzet.


A keresztre feszített Jézus Krisztushoz a 18-as busz jár Jeruzsálemben.
Az újváros északnyugati részéről, a történetesen budapesti születésű Herzl Tivadar emlékét őrző Herzl Boulvard felől a Jaffa Streeten (pesti hasonlattal: a helyi Rákóczi úton) jut el az ember az Óvároshoz, aminek több, mint három évezredes története drámák végtelen sorozata – mind a mai napig. Ezekben a világ kevés városa vetekedhet Jeruzsálemmel.
A legutóbbi évtizedek történeteinek egy része pedig éppen a 18-as buszhoz kötődik. Így az is, amikor éppen ott jártamkor egy fanatikus merénylő reggel 6-kor erre a járatra szállt fel az új városházánál, s felrobbantotta a buszt, önmagát az utasokkal együtt. Egy héttel később ugyanitt, ugyanígy megismétlődött a szörnyűség. A két alkalommal összesen 42-en haltak meg: s ahogyan ez itt szinte kivétel nélkül mindig így történik, az áldozatok vegyesen zsidók, muzulmánok és keresztények, helyiek és külföldiek voltak.
Mert Jeruzsálemet együtt lakják elsősorban, de korántsem csak zsidók és palesztinok, s nincs olyan napja az évnek, amikor elsősorban az Óvárosban ne tipornák egymás sarkát a külföldiek, turisták, akik jó része hívő zarándoknak is vallja magát. Nincs rá statisztika, mennyien járnak itt közülük a zsidók világot teremtő Istenének, mennyien a mohamedánok Allahjának, s mennyien a keresztények Jézus Krisztusának nyomdokaiban. S hány országból hányan – köztük Magyarországról – jöttek, jönnek az örök közöset keresve a Földnek ezen az egyedülállóan különleges pontján: eredetét tekintve három, elválaszthatatlan világvallás közös metropolisában.
A buszt fegyveres őrök kísérik, s Avi Peretz, a sofőr bevallja, amikor rákérdezek: ennek ellenére sem szívesen vállalta a szolgálatot ezen a mindig vegyes nemzetiségű, vallású utasokat szállító vonalon. Mert a helyzet még a látszatnál is bonyolultabb: amikor a fel-, leszállókat nézi, egyetlen pillanatra sem feledkezik el arról, hogy az arab utasok között is sok a zsidó és keresztény. De neki mégis csak élni, pontosan megélni kell, nem mondhatott hát nemet a beosztásra. Ahogyan a biztonságiak sem.
A húsvét mindannyiuké. A zsidók a pészahot, az egyiptomi szolgaságból való szabadulást ünneplik, a keresztények a Megváltónak örvendenek, a mohamedánok pedig hitük Mohamed előtti utolsó prófétáját tisztelik Jézusban, aki nagypénteken kereszten lelte a halálát.
Itt mindenki tudja, hogy a Szent Sír bazilikának – ahol Krisztus megkínoztatásának 14 stációjából öt található – arab neve is van, magyarra fordítva „A feltámadás temploma”. A többi kilenc pedig a Via Dolorosán (Fájdalmak útja) található, az Antónia-erődtől a bazilikáig, s ez éppen az óváros mai, zömmel mohamedánok által benépesült negyede.
S egyben Jeruzsálem bazárja, ahol péntekenként Allah, szombaton Jahve hívei, vasárnapokon pedig a keresztények tartják zárva a boltjaikat. Kivéve újabban a vegyes tulajdonban lévőket: manapság ugyanis divat a zsidó–muzulmán, keresztény–muzulmán vagy zsidó–keresztény közös tulajdonban lévő üzlet, amely így a hét minden napján nyitva tarthat. Ily módon megadatik Istennek, ami az övé, és a turistáknak, zarándokoknak is az, amiért jól fizetnek. Mert a vallási élet itt hagyományosan kiegyezik a mindennapok életével, ha nem akadályozzák éppen fanatikusok. Húsvétkor meg különösen fontos az ésszerű kompromisszum, amikor valóban mozdulni is alig lehet az Óvárosban.
Csak ilyenkor éppen több az izraeli rendőr és a felfegyverzett katona Jeruzsálem minden részében. A Via Dolorosa mohamedán szakaszán pedig – ha hivatalosan nem is – palesztinok biztonsági emberei is őrzik a krisztusi stációk békéjét. Mert ez közös érdek.
Hisz például az I. állomás egyértelműen iszlám hely is: ahol Pilátus halára ítélte Jézust, ott létesült később az El-Omarije iskola. A II. stáció viszont katolikus sziget a mohamedán tengerben: az Isten fia az Ítélkezés kápolna bejáratánál vette vállára a keresztet. A III. stáció a zsidó Salamon királyról elnevezett út torkolata: itt esett el Krisztus először a kereszt súlya alatt. Egy fordulóval odébb, a IV. stációnál találkozott Jézus az anyjával, Máriával, s közvetlenül mellette, az V. stációnál segítette Cirénei Simon Krisztusnak cipelni a keresztet. A következő kereszteződésnél, a VI. stációnál nyújtotta Veronika Jézusnak a kendőjét, a VII. állomásnál pedig, közeledve a Golgotához, Jézus Krisztus másodszor is elesett. Néhány méterrel odébb, a VIII. stációnál az ő sorsán kesergő jeruzsálemi lányokat vigasztalta a halálraítélt. A IX. stáció az utolsó, amelyik kívül esik a bazilikán: itt harmadszor esett el a kereszt súlya alatt Jézus.
A bazilika rendje bonyolult: a templomon – amit Konstantin római császár keresztény anyja, a későbbi Szent Ilona építtetett fel 326–335-ben, azóta többször elpusztult, s folyamatosan restaurálják – ma hat vallási közösség osztozik: görög ortodoxok, katolikusok, örmény keresztények, szírek, koptok és a abesszinok. Meg is látszik rajta a sok gazda. Több mint fél évszázada, 1958 óta nem tudnak megegyezni, hogyan tüntessék el végre az 1927-i földrengés rombolásait.
A Golgota X–XIII. stációját – a szent helyeket, ahol Jézust megfosztották a ruháitól, keresztre feszítették, meghalt és a Megváltó testét levették a keresztről – különböző vallások papjai gondozzák. A XIV. stációnak számító Szent Sír azonban közös: mai formáját az 1808-i tűzvész után Kalfa Komneosz szmirnai művész alakította ki cifra görög ízléssel. A fölötte lévő rotunda motívumairól viszont évek óta vitáznak. A sziklát pedig, ahol a legenda szerint Jézus keresztje állt, immár hosszú évek óta a modern világ nélkülözhetetlen kelléke, golyóálló üveg védi a merénylők ellen.
Az idén a terrorizmus megszűnéséért könyörögnek mindenütt Jeruzsálemben: keresztény hívők, zsidók és muzulmánok egyaránt.

A legszebb képsor, amit valaha láttam a Szentföldről: