milyen szerepet játszott a XX. század második felének magyarországi politikájában, s ezen belül a sajtóban - a történészeknek kell elemezniük. Azt, hogy saját maga hogyan értékeli mindazt, amit tett és nem tett, hosszú időn át Kádár János kis számú közeli bizalmasainak egyikeként   -, azt neki kell feldolgoznia önmagának és az utókor számára. Tudtommal tette és teszi is.  (Jakupcsek G. interjúja dr. Lakatos Ernővel)

Én itt csak arra vállalkozom, hogy arról írjak, ahol a magam élete találkozott az övével. Ez gyakran esett meg és mindenféle helyzetben: volt közvetlen főnököm az MTI vezetőjeként, „Apóként”, amikor az általam szerkesztett lapokat is felügyelte az Agit. Prop. Osztály sajtótörténeti legendává lett vezetőjeként. De tény az is: 1990-től gyakrabban találkozunk -  magánemberekként -, mint amikor hivatalokat viselt, bár mostanság ritkábban, mint az előző években -, mert nemcsak az élet változik, de mi sem fiatalodunk.

              Nem egyszer hallottam emlegetni, hogy megjelenésével, hangjának erejével a mai napig van benne nem is kevés Bessenyei Ferenc emlékezetes filmbéli „Dúvad” alakjából. Sokunkat állított a Fehér Házban, a szobájában a szőnyeg szélére, s harsogta ki magából    az éppen időszerű mérgét.  De nem tartom véletlennek, hogy a rendszerváltozás óta sem akadt tudtommal senki, aki bizonyítani tudta volna, hogy derékba törte az életét. Mert alighanem nincsenek ilyenek.

            Magam nem tudom, hányszor emlegette fel - egyébként ma is teszi – a „Magyar Szabadság” című akkori lapban 1956 november 1.-én megjelent riportomat Mindszenty József kiszabadulásáról. Tudomásul vettem, hogy mindmáig nem szereti ezt a cikkemet. De akkor sem élt vissza a jogával, hogy ne szeresse, amikor lehetősége lett volna rá.         A szőnyegének szélére is kerültem, amikor a Képes 7 l988. újévi számának címoldalára egy elegáns pincér képét tettük, aki egy pohár vizet meg egy szeletke kenyeret kínált, ezüsttálcán - jókívánságokkal.

            - Kinek használ az ilyen? - tette fel nem éppen halkan a költői kérdést, gondolom, a pártközpont egész ötödik emelete hallhatta, mert így is akarta.

            Az véletlen, de a politika akkori zavarosságát azért hitelesen tükrözte, hogy lefelé menet meg Berecz Jánossal, a KB illetékes titkárával találkoztam, ő meg gratulált:

            - Ilyen címoldalak kellenek... 

             Egyébként barátok, politikai barátok is mindmáig, mindketten olyanok, akik megújulások sorozata nélkül a legkritikusabb időkben sem tudták elképzelni a jövőt. Igaz, ezt nem egyformán gondolták és hirdették: Lakatos Ernőről meg - éppen Kádárhoz fűződő, meghittnek ismert viszonya miatt -  kevesebben hitték el, mint Berecz Jánosról.                  

A 70-es évek végén az akkor két Berlinben – az NDK fővárosában és Nyugat-Berlinben – dolgoztam az MTI tudósítójaként, amikor Lakatos meglepő kéréssel jelentkezett nálam. Az ADN, az NDK hírügynökség vendége volt, amikor a Dr. Zsivago, a film itthon ügy volt. A házigazdák viszont nem rajongtak azért, ha a vendégeik átmentek a város másik felébe -, amire Kádár János nem gondolt, vagy ha igen, nem zavarta. Ezért találta ki Lakatos Ernő:

            - Lopjál át Nyugat-Berlinbe az autódon, a diplomata útlevelemhez nem kell átlépő, így az nem gond. Kádár szeretné, ha megnéznék két filmet: a Paszternákét, a Zsivagót, és Szolzsenyicinét, az Ivan Gyeniszovics egy napját.  Kellene neki tudni valamit, ami közös bennük, és beszámolnék neki róla. Keress egy helyet, ahol vetítik. Ő most nem akarja otthon megnézni.

            Akkor és ott jutott eszembe: milyen ország is az a Magyarország, ahol az első ember ilyen cselekre kényszerül...

Ma tudom – ilyen is volt!

            Várkonyi Péterrel, - aki ugyanakkor költözött be a KB külügyi titkárának irodájába, amikor Lakatost az MTI vezérigazgatói székéből „Apó-vá”, azaz a KB Agitációs és Propaganda Osztályának vezetőjévé nevezték ki -, együtt igazítottak el, mire figyeljek és mire nem, amikor a Daily News - Neueste Nachrichtent, a világon mindmáig egyedülálló angol-német napilapot szerkesztem. 1981 őszén közölték velem:

- Ez nem azért más, mint a többi napilap, mert külföldiek olvassák, mert ez nem igaz. Főként külföldiek, de szép számban magyarok is, akik nyelvvizsgára készülnek a Rigó utcába, vagy egyszerűen azért, mert többet akarnak megtudni a világról, mint amit magyar nyelven kapnak. A lényeg, hogy azok nem olvassák, akik feleslegesen idegesítik a főnököket, hogy már megint mit ír az újság és mit hallanak a rádióban. Mert a te lapodat nem értik.

 Ezt Várkonyi magyarázta el így, és hozzátette:

            - Abban maradtam Lakatossal, hogy indulj ki abból, ha valami gondunk van, azt mi megmondjuk. Amit meg másoktól, másutt hallasz, tekintsd tanácsnak, és használd fel belátásod szerint.

            Ilyen gondokról sose kaptam hírt egyiküktől sem. Viszont kiderült: az is információ volt, amikor nem kaptam hírt. Például arról, mit vártak a magyar sajtótól, amikor 1982-ben beléptünk a Nemzetközi Valutaalapba (a szovjetek nem kis idegeskedésétől kísérve, még a gorbacsovi idők előtt). Engem tudatosan „elfelejtettek” tájékoztatni a pártközpont óhajáról: rövid, feltűnés nélküli információ a belépésről, a lap belsejében. Így a Daily News volt az egyetlen magyarországi újság, amelyik a német és angol nyelvű első oldalakon egyaránt, nagy címekkel, induló anyagként számolt be az eseményről. Ahogy egy ilyen fontos eseményről ez valójában illik. Később se hallottam egyetlen zokszót sem. Valószínűleg ekkor is az bizonyosodott be, amit Lakatos és Várkonyi korábban mondott: nem olvasták a lapot azok, akik   idegesekké válhattak vagy tehettek volna másokat tőle. (Hogy mi a “Nyuszinál” - így becéztük magunkat - „bátrak” voltunk ezzel a tálalással, arról csak az új évezredben értesültem egy Népszabadság cikkből, amikor Medgyessy Péternek a Valutaalap és a Világbank körüli magyar szerepéről volt mindennapos vitatkozni valója a politikának. Utólag köszönettel elkönyveltem a bókot...)

            Az is közösen kavart bele az életünkbe, amikor 1989. szeptember 11-én a kormány kiengedte Magyarországról Ausztriába az NDK-sokat. A Képes 7 főszerkesztőjeként - teljesen véletlenül - ennek a napnak a reggelén, az első Budapestről jövő MALÉV-géppel érkeztem a berlini külügyminisztérium vendégeként a schönefeldi repülőtérre. Soha rosszabbkor...

A fogadtatás a friss helyzethez igazodott: senki sem várt a házigazdák részéről, csak a magyar követségiek fogadtak. Vártunk egy darabig, de mert német változatlanul nem tűnt fel értem a színen, jobb híján beautóztunk a követségre, a Brandenburgi-kapu tövébe.  Lakatos Ernő volt a nagykövet 1988-tól (vagyis az utolsó az NDK-ban), vele töprengtünk, mi legyen, hisz az se biztos, hogy ilyen körülmények között hajlandók vendégül látni. Neki jutott eszébe a megoldás. Ő is kapott meghívást estére a nemzetközi újságíró klubba a vacsorára, amit Kurt Blecha sajtó államtitkár tervezett a tiszteletemre. Felhívatta a titkárnőjével a külügy protokollosztályát, aki, mintha rutinból tenné, rákérdezett, jól tudja-e a magyar nagykövet az esti program időpontját? Egy idő múlva megjött a válasz:

            - Igen.  

            Ennek ismeretében a sajtóattasé furcsálkodva tájékoztatta a külügy sajtóosztályát, hogy a magyar főszerkesztőt nem fogadta senki a repülőtéren, s az a nagykövetségen vár a sorsára. Húsz perc múlva nem rejtett idegességgel megjött a német, akit kísérőmnek szántak.

            - Elnézést, de lerobbant az autónk a repülőtérre menet, ezért nem találkoztunk - magyarázkodott. Azt viszont később se mondta meg nekem senki, miért nem próbáltak meg később sem megtalálni.

A programot viszont menetrendszerűen lebonyolították: csak éppen morcosan, miként magyar újságíróval mindaddig soha nem tették. Hagy érezze a kedves vendég is, mennyire haragszik a hivatalos Berlin, a „Haupstadt”, amiért megnyitottuk a nyugati határt. Miközben „NDK-magánmosolyt” soha addig nem kaptam annyit, mint ezekben a napokban, sem az Unter den Lindenen, sem vidéken, amikor kiderült, magyar vagyok…

Mindennek a részleteit egyébként Lakatos is megírta nagyköveti szolgálata után „Kitépett lapok egy naplóból” címmel, 1991-ben megjelent könyvében.

            Gondoljon róla mindenki, amit akar: de „Apó” telefonszáma és a címe akkor is benne volt, és ma is szerepel a budapesti nyilvános telefonjegyzékben…

Ketten tizedesként – Veres Péter és én…

Veres Péter, iró, hadügyminiszter (1897-1970)

Öt éves NDK- nyugat-berlini küldetésem idejére esett a Varsói Szerződés egyik, az NDK területén megtartott összevont nagy hadgyakorlata. Ebbe csöppentem bele, számomra meglepő módon.
Máig sem tudom, mennyire fér ez bele a katonai rendbe, de úgy lettem - minden formális  behívás  mellõzésével - a hadgyakorlatra kivezényelt magyar sajtós csoport vezetõje azon a címen, mert ismertem a helyi viszonyokat, hogy errõl berlini nagykövetségünk tájékoztatott, egy otthonról érkezett távirat alapján.  Kiegészítésként közölték, hogy errõl értesítették az NDK nemzetvédelmi minisztériumát is, amely felveszi velem a kapcsolatot.

            Ez a kapcsolatfelvétel - az illendõség és (gondolom) az NDK-s nemzeti néphadsereg, s a   VSZ szabályai szerint - meg is történt, a   minisztérium központi épületében, Strausberg városkában, 20 kilométerre Berlintõl keletre.   Berlinben ugyanis (ez egyébként Nyugat-Berlinre is érvényesnek számított) - a város formálisan az újraegyesítésig érvényes, de a valóságban évtizedeken át be nem tartott különleges státusza miatt - tilos volt német katonai erõt tartani. Ebbõl az 1945-ig visszavezethetõ  rendelkezésbõl az NDK - érdekes módon - betartotta, hogy a Nemzetvédelmi Minisztériumának központját vidéken építette ki, de rendszeresen katonai díszszemléket tartott a Karl Marx-Allén, és a Szovjetunióval közösen minden alkalommal elutasította az ezért járó menetrend szerinti nyugati tiltakozásokat. A minisztériumban igencsak megbecsülve  éreztem magam, mert az elsõ perctõl kezdve minden katona, függetlenül a rangjától, feszesen tisztelgett, úton, útfélen,  folyosókon. A kisérõ tiszt végül, sokadik kérdésemre   kibökte:

            - Önnek azért tiszteleg mindenki, mert civilben hozzánk csak nagyon fontos elvtársak járnak.

            Szinte beláthatatlanul hosszú tanácsteremben igazított el sokunkat egy NDK-s generális a tervekrõl és a speciális sajtós feladatokról.  Rajtam kívül mindenki egyenruhát viselt, német és szovjet tábornoki, lengyel, cseh stb. főtiszti uniformisokat véltem felismerni. Kiderült: mi voltunk a hadgyakorlat sajtócsapatának parancsnokai, mind katonák, kivéve engem, mivel Berlinben dolgozó civil külföldi tudósító kollégáim közül egyet sem láttam. De a kutya sem kérdezett katonai rangomról, beosztásomról.  

            Uniformisról elõször a hadgyakorlatot megelõzõ héten   - újabb budapesti utasítás nyomán - esett szó: követségünk katonai attaséjának irodájában meg kellett adnom minden testi méretemet, a fejemtõl a lábamig.
Három nappal késõbb pedig megjelent - pontosabban katonásan jelentkezett - nálam, az MTI irodájában, egy honvédtiszt, s átadott egy teljes tábori tiszti egyenruha készletet. Õ kérdezett rá elõször a rendfokozatomra: amikor közöltem magas tizedesi rangomat, meghökkent, majd elviharzott, de otthagyta az egyenruhát. (1956 után ugyanis néhány évig szünetelt nálunk az egyetemisták  tartalékos tiszti képzése, így ragadtam le szerencsésen a két csont csillagocskánál). Egy órával késõbb behívtak a követségre, ahol Nárai István altábornagy, a néphadsereg  kiképzési fõnöke, a hadgyakorlaton résztvevõ magyar hadak  vezetõje közölte velem nagy derûsen a (kényszer)megoldást.
(Nárai tábornok a kiképzésért felelõs honvédelmi miniszterhelyettességig vitte. Õ volt  az egyik legképzettebb magyar katona, akivel valaha is találkoztam; arról volt nevezetes, hogy minden hadgyakorlat terepét, még a Kárpátokban is, személyesen próbált ki, mielõtt szabad utat adott a katonák számára. És következetesen  „helyre tett”  szovjet tábornokokat, ha azok   “elfeledkeztek” róla Magyarországon, hogy nem otthon vannak, és nem saját katonáknak parancsolnak.   Orbán Viktor első kormányzása idején halt meg, de Fodor Lajos vezérezredes, az új honvédség akkori vezérkari fõnöke temette el, teljes a katonai pompával.)

            - Tiszti egyenruhában, de rangjelzés nélkül veszel részt a gyakorlaton - mondta. - Elvégre annakidején Buggyoníj is mindig váll-lap nélkül vezényelte a katonákat. De azért megtudhattuk volna korábban is, hogy nem vagy tiszt. Czinege gond nélkül rád akasztott volna néhány aranycsillagot...

            Ez a  váll-lap nélküli Buggyonij példa  - bevallom - rendkívül tetszett. A hadgyakorlat fõpróbáján belém is szállt a kisördög, s elhatároztam, kipróbálom, mennyit ér a katona, ha nem tudják, milyen rangot takar a tiszti uniformis? Kiderült: többet, mint valaha is álmodtam volna.

            A  sajtótribünrõl lassan elindultam a szentek szentélye, a gyakorlat dísztribünje felé, s vártam, hol és mikor állítanak meg. Az eredmény: sehol és semmikor. Három perc múlva ott álltam a legfelsõbb német és VSZ vezetés tagjai között. A magyar katonai sarzsikat  mindenesetre óvatosan elkerültem, viszont véletlenül éppen Abraszimov szovjet nagykövet háta mögött találtam magam. A nagykövet megfordult, rám nézett, észrevettem, hogy rájött, látta már az arcomat, de fogalma sem volt, hol. Váratlanul  oroszul, mint ami a világ legtermészetesebb dolga, katonásan rám mordult (késõbb utánanéztem, partizán volt a világháborúban):

            - Azonnal hívja ide  Hoffmann hadseregtábornokot!

            - Da - feleltem ugyanúgy oroszul az igent, és olyan harcosan, mintha egész életemben ilyen parancsokat továbbítottam volna -, majd odamasíroztam az Erich Honecker NSZEP pártfõtitkár és államfõ mellett feszítõ Heinz Hoffmann nemzetvédelmi miniszterhez, a német párt legszûkebb vezetésének tagjához.

            - Abraszimov elvtárs hivatja - mondtam nem éppen bõbeszédûen. Németül szóltam, azt látta, hogy magyar egyenruhát viselek (csak ismétlem magam, rangjelzés nélkül), mégis magától értetõdõként fogadta, amit közöltem.

            - Máris megyek - ennyi volt a válasza, s már úton is volt a szovjet nagykövet felé. Én meg végre jobbnak láttam, ha feltûnés nélkül távozok. Sikerült...

            S hogy teljes legyen a történet: amikor hazakerültem és a Daily News főszerkesztője lettem, ráadásként kineveztek – rendkívüli helyzet esetére – az MTI főcenzorának is. És persze a katonai rangomról megint szó sem esett. Azóta is elképzelem magam, amint tizedesi egyenruhában díszelgek a TASZSZ, az ADN és a többi „varsói” hírügynökség főcenzorainak tanácskozásán…

            De hát: ha Veres Péter lehetett tizedesként  honvédelmi miniszter…

Richard von Weizsäcker­ (1920 – 2015) úgy ismert meg engem (és nem én őt!), hogy vendég volt a számomra rendezett bemutatkozó fogadáson 1976 őszén Nyugat-Berlinben.

            Igaz, a neves politikus, aki hosszú közéleti és életkort ért meg, akkor még csak becélozta, hogy a Kereszténydemokrata Unió (CDU) színeiben Nyugat-Berlin kormányzó polgármestere legyen, azt pedig álmaiban sem gondolhatta, hogy ő lesz nem egészen másfél évtizeddel később, az ország egyesülés idején, a Német Szövetségi Köztársaság államfője.

De a bonni Bundestagban már a CDU-frakció második emberének számított, és a nemzetközi politika ismert személyisége volt. (Csak mellékesen jegyzem meg: a testvére Carl Friedrich volt, világhírű fizikus és filozófus, meg közszereplő szociáldemokrata, akivel közismerten szorosan kötődtek egymáshoz! De a németek számára az ilyen, családon belüli politikai különbözőségek természetesebbek, mint nálunk -  manapság. Mert Sík Endre például illegális kommunistaként, később meg a Kádár-kormány külügyminiszterekért köztudottan mindig, a legkényesebb időkben is  összetartott neves költő és piarista szerzetes testvérével, Sándorral.)

            Hogyan került a parlamenti képviselő az új MTI tudósítónak adott fogadás vendégei közé? Ez is jelzi, mennyire a feje tetején állt akkor (is?) a világ, a sajátos, városállamként működő nyugati német metropoliszban meg különösképpen...

            Nyugat-Berlin ugyanis - ki ne emlékezne rá - szigetként élt 1945-től 1990-ig előbb a szovjet megszállási övezet, majd a Német Demokratikus Köztársaság kellős közepén, s kapcsolata az NSZK-val a két német állam fennállásának egész korszakában a kiismerhetetlenségig cifra volt. Ezt az egyezmények sora, s azok mindenkori keleti és nyugati, természetesen egymástól szinte mindig különböző politikai és diplomáciai értelmezése csak tovább bonyolította. Szakértőnek kellett lennie a talpán, aki legalább remélni merészelte, hogy érti, mikor mi is volt a tényleges jogi helyzet. Még szerencse, hogy az utca emberei ebből mindig csak azt figyelték, mi a jó és mi a rossz számukra abból, ahogyan az adott pillanatban élni lehetett. Eleinte fal nélkül, 1961 után a berlini fallal, 1971-től az NDK „kapuzárásáig” pedig a „berlini négyhatalmi” (ha tetszik, „nyugat-berlini négyoldalú”, mert ugyebár ez maga is vita tárgya lett) egyezmény pontjai alapján...

            Amikor átvettem a magyar hírügynökség tudósítói stafétabotját, Surányi László képviselte főkonzulként hazánkat Nyugat-Berlinben.  Mivel Magyarország is azok közé tartozott, amelyek nem ismerték el, hogy Nyugat-Berlin része volna a bonni székhelyű német államnak, a képviselet agyafúrt diplomáciai ötlettel, de minden érdekelt által legalább hallgatólag elfogadott módon működött: hivatalosan nem kötődött sem az NSZK-beli, sem az NDK-ban működő magyar nagykövetséghez. Ezt gyakorlatilag úgy oldották meg, hogy a főkonzulátust Nyugat-Berlin amerikai szektorába telepítették (abból kiindulva, hogy az a legbiztosabb helyszín, elvégre mégis csak az „amcsik“ ott az első számú urak), helyi fődiplomatánk pedig megbízólevelét a szektor amerikai katonai parancsnokának adta át. Az meg tájékoztatta a nyugat-berlini szenátust a főkonzulátus letelepedéséről és a főkonzul hivatalba lépéséről. A szenátusnak így csak annyi dolga maradt, hogy a történteket tudomásul vette, és elrendezte a hétköznapi formaságokat, az épület diplomáciai státuszának bejegyzésétől a képviseleti autók rendszámainak kiadásáig.

            Az én beiktatásom rendje logikusan következett az előbbiekből. A főkonzul fogadást rendezett hivatalba lépésem címén. azon pedig bemutatott - ez volt a legfontosabb - a szenátus sajtóügyekben felelős illetékeseinek. Ezek egyenként mosolyogva átadták a névjegyeiket, s nagy udvariassággal meghívtak, látogassam meg őket a hivatalukban. Én - a szokásjog szabta jogrend ismeretében - másnap beléptem a külföldi tudósítók Nyugat-Berlinben működő egyesületébe, majd az ott kapott igazolvány birtokában megjelentem a szenátusi sajtóirodában. Az urak ismét mosolyogtak, s elhangzott a beiktatási „varázsmondat”:

            - Sikeres munkát kívánunk a városunkban.

            Weizsäcker tehát ennek, a nyakatekert „beavatási” műveletsornak az elején csöppent bele az életembe. Nyilván nem azért, mintha becses személyem különösebben vonzotta volna. Politikai céltudatosságból jött el: Magyarország 1976-ban a Nyugat szemében már nem csak egy volt a sok közül a Szovjetunióhoz kötődő csatlósok közül, ahogyan - ma sem tagadhatja senki - Kádár Jánost is másként kezelték, mint mondjuk, éppen Honeckert. És nem mellékesen: Surányi László is jó diplomata – s nem mellékesen nemzetközi hírű filatelista - volt, sokan igyekeztek hát eleget tenni a meghívásainak, mert nála olyanok is találkozni tudtak egymással, akik ezt másutt nehezebben tehették volna meg.

            Odajött például hozzám egy elegáns, zömök úr, bemutatkozott, majd különösebb kertelés nélkül azt mondta:

            - Tehát Peking és Belgrád után most Berlin következik. Nagyon érdekes cikkeket olvastam magától korábban már a Magyar Nemzetben is. És ha hiszi, ha nem, még a koreai könyvét is élveztem...        

             A Szabad Európa Rádió munkatársa volt: nem is titkolta, hogy minden eddigi lépésemet ismerik, mostantól se számítsak másra. Őt, többé nem láttam,  de kollégáit többször is,  és nem kétséges, „cége” legalább is egyike volt berlini telefonbeszélgetéseim állandó lehallgatóinak. De hát ezt a gyakorlatot Pekingben óta ismertem, bele is törődtem, hogy az újságíró - és nem csak a külföldi tudósító - az a fajta, akire még másoknál is jobban odafigyelnek mindenütt a világon. Mindmáig emlegetem: most sem szeretném tudni, hogy hol, kik és hány kíváncsiskodó színeiben voltak kíváncsiak arra, mi volt kihallható a telefonkészülékeimből. S ez Budapestre is vonatkozik...

            Weizsäcker a fogadás közepe táján -  jóval túl a kötelezőnek számító udvariassági tartózkodási időn -  lépett mellém. Félrehúzott, úgy, hogy mások is észrevehették, nem kívánja a társaságukat.  Valóban: csak nekem szólt, amit érzékelhetően nagyon gondos megfogalmazásban kifejtett.

            - Nem bántódik meg ugye, ha az öregebb, meg főként a közvetlen érdekelt jogán kérek valamit? Figyelje a munkája közben, milyen sokat tanultunk az elmúlt évtizedekben történtekből, mi, németek!  Főként a köznapi emberek, de a politikusok is, itt és odaát egyaránt. Akkor jobban megérti és pontosabban megérteti azokkal, akiknek ír, mi történik nálunk: nem a felszínen, hanem a mélyben.

Ez volt mondandójának az egyik fele. De a folytatás is jó tanácsnak bizonyult a következő öt évre.

            - Ne csak arra figyeljen, hogy milyen válogatott gorombaságokat vágunk egymás fejéhez, mi nyugati és keleti német vezetők. Van, amikor az lehet igazán fontos, amiről hallgatunk, pedig logikus volna, hogy be ne álljon a szánk. Akkor születhetnek olyan dolgok, amik fontosak minden németnek, de akár Európának is.

            Ha jobban utána gondolok...

Berlini munkám idején például megsokszorozódtak a két német állam között gazdasági kapcsolatok; fokozatosan ugyan, de könnyebbé vált az érintkezés az emberek között.  Sőt, mind magasabb szintű NDK-NSZK találkozók sorozatára került sor -  s ezeket mindig „hangfogós” időszakok előzték meg.

                   Meghökkentő beszélgetésünk számomra szokatlanul is fejeződött be.    
           -Nem akarom, hogy eltitkolja, amit mondtam. Éppen ellenkezőleg: mondjon csak el mindent a főkonzul úrnak.

            Elmondtam..

            Amikor 1981-ben befejeztem németországi szolgálatomat, Weizsäcker,  aki akkor már Nyugat-Berlin kormányzó polgármestere (amolyan miniszterelnök) volt, rövid időre ugyan, de felbukkant a búcsúztatásom alkalmával rendezett fogadáson is. Akkor sem nyilván a személyem vonzotta az akkori főkonzul, Nagy László büféasztalához. Tudtuk, de ma még nyilvánvalóbb: Magyarország szerepe vált addigra még érdekesebbé a változó Európában.

. 

            Ott is sikerült meglepnie (azon túl persze, hogy egyáltalán ott volt).

            - Hallottam, hogy megkapta a németországi külföldi tudósítók arany tollát  - mondta. Majd lélegzetvételnyi szünet után, rezzenéstelen arccal hozzátette:   

- Talán érdekli, hogy a szovjet újságírók egy része nem örült, de a másik fele örült neki…

            Honnan tudta? Ma már mindegy. De, amit közölt, friss információ volt a számomra. Vagy ahogyan manapság „pestiesen” mondjuk: új nóvum...

Mire jó egy nyakkendő? Képletesen szólva brit koronás nyakkendőmnek köszönhetően született évvégi-újévi interjúknak a sorozata a rendszerváltozás idején a világ számos vezető politikusával a Képes7 című – akkor igencsak befolyásosnak tekintett és nemzetközileg is jegyzett – hetilapunkban. 

 A nyakkendőt gyerekkoromban támadt szenvedélyemnek köszönhettem, filatelistaként birtokoltam, mint annak a londoni Royal Philatelic Society-nek a tagja, amelynek fővédnöke mindmáig bélyeggyűjtőként is ismert II. Erzsébet királynő. (korábbi irás e témában)


 A rendszerváltozás idején a budapesti angol nagykövet, Sir John Birch, (akinek a felesége – mert kicsi ez a nagynak tűnő világ – az én párommal együtt élte át évtizedekkel korábban a nem könnyű áldott állapotot Pekingben, a kulturális forradalomnak nevezett zűrzavarban, hogy legközelebb a Dunánál találkozzunk) nem tagadta: megemlítette tagságomat a Royal Philatelic Society-ban és az azzal járó koronás nyakkendőt, amikor rajta keresztül főszerkesztőként újévi nyilatkozatot kértem – mások mellett –  Margaret Thatcher brit miniszterelnöktől.

 Persze ez esetben is világos: a „Vaslady” megszólalásának egy magyar hetilapban, történelmet fordító időben korántsem ilyen személyes, hanem mélységesen fontos politikai okai voltak. Mondandója is ezt fejezte ki. Akkor és ott „merész változásokat” emlegetett, s azt fejtette ki: „A gyakorlatban a nyolcvanas évek megmutatták, hogy ha van akarat, a dolgok jobbra fordulhatnak. Új erőt ad, hogy reformokra van kilátás Kelet-Európában, a Szovjetunióban és Kínában”.

 1990 újévére James Baker amerikai külügyminiszter a többi között azt üzente nekünk, magyaroknak, hogy „nagy örömmel üdvözöljük a változásokat”; és „semmi kétség, hogy Magyarországnak a demokrácia és a piacgazdaság irányában történt sikeres átalakulása minden európai érdekét szolgálja... Bush elnök júliusi, történelmi látogatása is tanúsította, az Egyesült Államok őszintén támogatja a politikai és gazdasági átalakulást Magyarországon”.

 Pertti Paasiótól, a finn diplomácia akkori vezetőjétől három – ma is úgy érzem, mindent hitelesen kifejező – mondatot idézek: „Magyarország megtalálta a saját útját. A Magyar Népköztársaságból Magyar Köztársaság lett. Ilyen történelmi fejlődést még nem látott a világ”.

A „saját térfelünkről”, a hozzánk hasonló eseményeket velünk egy időben átélő Krisztof Skubiszewki varsói külügyminiszter szavai kívánkoznak ide: „Európa a változások korát éli. Lengyelországban és egész Európában tiszteletet kelt és érdeklődést ébreszt Magyarország előrehaladása, valamint összegyűjtött tapasztalattőkéje… A magyarországi átalakulások bízvást megfelelnek korunk szellemének, sikerei pedig – létrejövő tartós és fontos következményeivel – az összeurópai együttműködés, és Európa egészének érdekeit szolgálják.”

 Amikor e sorokat már mai fejjel írom, engem is meglep, hogy az NDK külügyminisztereként még 1989 végén, a berlini fal leomlása után is – amikor szerkesztőségünk válaszokat kért kérdéseire –  még mindig a „politikai masztodon”, Oskar Fischer nyilatkozott. Kevésbé lepett meg az, amit mondott.  Maradt, amilyennek munkámban megismerhetem: „Anélkül, hogy szemet hunynánk azon nehézségek és problémák felett, amelyekkel szembe kerültünk, derűlátóan nézünk a fejlődés elébe”. A magyar–NDK kapcsolatok jövője szempontjából pedig a turizmust emlegette, ami „a kétoldalú kapcsolatok nélkülözhetetlenül fontos része”. Mintha ez előző hónapokban mi sem történt volna náluk, nálunk, a világban…

 A Képes 7 1989 végi, 1990-i újévi számaiból 15 állam- és kormányfőtől, külügyminisztertől, valamint Javier Pérez de Cuéllar akkori ENSZ - főtitkártól idézhetnék.

A ráadás pedig egy távirat volt a bukaresti magyar nagykövetségtől: „eerdeklodeesuunkre a romaan kuem sajtofoeosztaalyaanak munkataarsa telefonon koezolte, hogy a keepes 7 keerdeseire a romaan kuem nem ad valaszt.”  A távirat keltezése 1989. december 13. volt, a temesvári és aradi tüntetések pedig december 17-én kezdődtek.

Így ugyanabban a lapszámunkban, amelyikben közzétettük a beszédes bukaresti táviratot, hírül adtuk azt is: „1989. december 25-én Nicolae és Elana Ceausescut a különleges katonai bíróság halálra ítélte. Mindkettőjüket kivégezték”.

 A Képes 7 1990. újévi számában két cím dominált. Az 1989. évet értékelve az, hogy „Egy egészen különleges esztendő”. És mindent egybevetve, a politikusi nyilatkozatok nyomán, pontosan a finn külügyminiszter szavait idézve, hogy: „Ilyet még nem látott a világ”.

 Valóban nem. De aztán jött 1990, 1991…

Maga hitte volna a legkevésbé, hogy ez megtörténhet, de megesett vele. És bár akkor sorra történtek a meglepőnél is meglepőbb dolgok Európa keleti felén, mégis szenzációszámba ment: Erich Honeckert röviddel a berlini fal leomlása után 1989. december 3.-án kizárták az NSZEP tagjainak sorából. Azt a Honecker, aki csaknem két évtizedig egy személyben maga számított az NDK-nak. 

Az 1968-as csehszlovák események után – ahogyan többfelé mások is a szovjet tömb országainak csúcsain -   gyorsan ráérzett a politikai szelek változó irányára, és Brezsnyev támogatását élvezve az  Walter Ulbricht által képviselt gazdasági liberalizációt helytelenítő belső ellenzék élére állt. Győzött! 1971-ben Ulbrichtot „egészségügyi okokból” hatalmi pozícióiból leváltották és Honeckert a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának első titkárává választották. Sajátosan „NDK-s módon”:  Walter Ulbricht esetében ez többek között azt jelentette, hogy haláláig, 1973-ig (alaposan megelőzve ebben a halála előtt hasonló pozícióba szorított Kádár Jánost) neki kreált pártelnöki címet viselt. Államfő is maradt, de úgy, hogy ezek a rangok   semmiféle hatalommal sem jártak.

Hogy még világosabb legyen, mi történt vele, nem sokkal halála után nevét törölték az NDK tankönyveiből; az oktatási miniszter történetesen – már 1963-tól, huszonhat éven át – a feleség, Margot Honecker volt.

            Erich Honecker 1976-ban került vitathatatlanul a csúcsra: akkor már hivatalos rangjában is az NSZEP főtitkárként megválasztották az NDK Államtanácsának elnökévé is, gyakorlatilag minden tényleges hatalmi jogkörrel.

Életemnek az puszta véletlenje, hogy éppen ebben az évben lettem 5 évre az MTI berlini tudósítója. Ez akkor kettős megbízatást jelentett: az NDK-n kívül hatáskörömbe tartozott Nyugat-Berlin is Erich Honecker személyesen ragasztotta rám a „kotnyeles magyar zsurnaliszta” címet. Nem mintha személyesen rám haragudott volna. Igazságtalan volnék, ha azt állítanám, jobban nehezítette a munkámat, mint minden újságíróét, beleértve az NDK saját embereit is. Eleve gyanakvó volt e hivatalból kíváncsiskodó szakma iránt, ami nemcsak neki, nemcsak ott és akkor jelentkezett örök születési rendellenességeként sok politikusnál, meg más fontosoknál és fontoskodóknál. Elismerem, nem mindig ok nélkül.

            Az én esetemben - jó forrásból, hamar megtudtam – kíváncsiságom témája és a kérdés helyszínének összekapcsolódása váltotta ki a legfelsőbb elégedetlenkedést. Bruno Kreisky osztrák kancellárt kérdeztem arról berlini sajtókonferenciáján, hogyan ítéli meg Ausztria kapcsolatait az NDK-n túl más szocialista országokkal. Az osztrák államférfi pedig úgy válaszolt, ahogyan - szerintem - bárhol másutt is felelhetett volna, ha magyar a kérdező: mondhatnám úgy is, „osztrákul” és nem NDK-módon. Kiemelte a semleges Bécs megkülönböztetetten fontos viszonyát a Szovjetunióval, részletezés nélkül biztosított mindenki mást kormánya jószándékairól, s mindehhez szellemes fordulattal ott is hozzátette: „Örömömre néha úgy érzem, hogy a szomszédos Magyarországgal egy újfajta K.u.K. együttműködés van kibontakozóban. S ebben a mostani új K.u.K -ban Kádár az egyik és én vagyok a másik K.”

            Kreiskynek ez a többször hangoztatott megfogalmazása - sokan mindmáig emlékezhetünk rá - szellemessége okán megjárta a világsajtót, s közismert mondássá vált a magyar-osztrák viszony tömör jellemzésére. Az NDK-ban kialakított diplomáciai sajtó-illemszabályok miatt Kreisky mondókáját meg kellett jelentetni a Neues Deutschland-ban is.  S ez tette bosszússá Honeckert, aki - a „honeckerizmus” egyik elemeként - egyéb teendői mellett a sajtót is napi rendszerességgel szerkesztette (a nem kommunista lapokat - az NDK-ban sajátos többpártrendszer működött – biztos, ami biztos, a párt nyomdáiban készítették). A Kreisky nyilatkozat miatt ez a szerkesztési lehetőség sérült, miközben  az NDK fővárosában egyébként Magyarország már akkor sem tartozott az igazi kedvencek közé. Ez emelte hát a kotnyelesek sorába   az MTI tudósítóját.

            A „honeckerizmus” fogalmának részletezéséhez magam helyett világhírű szerzőtársat ajánlok: Fritz Cremer szobrászt és grafikust. Olyan örökbecsű alkotásokkal gazdagította az emberiséget, mint az auschwitzi, buchenwaldi és mauthauseni koncentrációs táborokban álló emlékművek, a fasizmus áldozatainak bécsi szobra.

Fritz Cremer: Buchenwald-Denkmal (bronze) 1958, 4 m

És - többek között - egy „Magyar víziók” című litográfiasorozat 1956-ról, amelynek politika feletti, torokszorító drámaisága mindmáig önmagáért beszél. Többek között ilyen művekért volt művészete rangján érinthetetlen, mégis egyszerre szeretem-nem szeretem művésze minden időszak NDK vezetésének.

            Amikor a 70-es évek végén neki ítélték az egyik legmagasabb magyar állami kitüntetést, Budapestről a kialakult nemzetközi gyakorlatnak megfelelően a németek hozzájárulását kérték a rendjel átadásához. Egyszer, kétszer, háromszor... S mivel csak nem jött válasz Berlinből, nálunk „legmagasabb helyen” határoztak úgy: az NDK hivatalos hozzájárulása nélkül is megkapja Cremer a zászlórendet. Szűrös Mátyás akkori berlini nagykövetnek kellett azt kézbesíteni, a mesterrel való egyeztetés alapján, annak a Keleti-tenger partján fekvő otthonában.   Ketten kísértük: Király Attila, a követség nagy tudású, akkor kulturális, később más posztokon is sokat próbált diplomatája az immár egységes Németországban; és a hír nyilvánosságának biztosítására én, a tudósító.

Cremer egyszerű volt, közvetlen, barátságos és - nagyon őszinte.  Örült a kitüntetésnek és szomorkodott azért, hogy az átadáson „elfelejtettek” megjelenni a hazaiak.            

            - Ez most egy olyan korszak, amikor elviselnek éppen, de a nyilvánosság előtt is érzékeltetik, hogy nem szeretnek - kesergett. - Pedig én az vagyok, aki voltam és mindig leszek is. Akit a művei alapján ismernek, s túl a hetvenen, már a helyemre tettek mindenütt emberi mivoltomban épp úgy, mint a művészetben.

            Cremer Honeckert - a témát egyébként Király „dobta be”, egy finom célzással a pártvezetőnek az akkor is éppen vitatott Anna Seghers írónővel kapcsolatos aktuális   kultúrális taktikázásaira - egyszerre dicsérte és bírálta. De ma is azt mondom: a véleményét inkább jellemezte tisztelet, mint kritika. Első nekifutásra azt mondta róla:

            - Ulbrichttal nem is említhető egy napon. Walter megszokta, hogy Sztálintól függött, kapott-e szobát és reggelit   a moszkvai Metropol szállóban, így amikor hazatért és ő lett a hatalom, eszébe sem jutott, hogy azt németként gyakorolja. Mindent megkérdezett előbb a szovjetektől, s csak akkor lépett, ha igen volt a válaszuk. Honecker más: ő is nagyon vigyáz, meg ne orroljon rá Abraszimov, a szovjet nagykövet -   de németként lépeget, óvatosan, lassan, és reméli, tudja, meddig mehet el. Aztán megijed önmagától és szinte mindig eggyel kevesebbet lép annál, mint amit valóban léphetne.

            Ebéd közben, magyar bor mellett a jellemrajz tovább bővült.

            - Honecker okos, aki megköveteli másoktól is, hogy gondolkozzanak; de csakis azon, hogyan hajtsák végre a legjobban, amit már eldöntött. Alapos, de ezért úgy tartják a legközelebbi barátai is, hogy mindent maga akar csinálni. Biztos akar lenni benne, hogy minden úgy történik, ahogyan akarja, s ezért bizalmatlan, s ezt nem tudja eltitkolni; nyilvánosság előtt is hirdeti, hogy fontos a bizalom, de az ellenőrzés még fontosabb. Talán ezért érzik olyan sokan itt, az NDK-ban, hogy állandóan ellenőrzik őket. Én a sokak közé tartozom, akik ezt nehezen tűrik, de a kevesek közé, akik ezt megengedhetik maguknak. Ezért ülhetünk most itt, ebben a szép napsütésben...

            Német barátaim két alkalommal is óvatosan figyelmeztettek, hogy Honecker is tájékoztatást kapott rólam. Pontosabban: először a feleségemről.   

            Az asszony, Eta, a Friedrich Strasse-i magasvasúti határátkelőnél ment át Nyugat-Berlinbe, amikor - a szokásostól eltérően - az útlevélvizsgálat után megállította egy vámos.

            - Nyissa ki a táskáját - utasította porosz határozottsággal. A feleségemet a hangnem ingerelte fel, amihez járult még némi riadalom is: a táskájában ugyanis pesti gyógyszerreceptek voltak, amelyeket Nyugat-Berlinben lehetett kiváltani. Ezért biztos, ami biztos, magyaros bátorsággal reagált.

            - Nem nyitom ki! - ennyi volt a válasza. A vámos, aki nyilván nem szokott az ellenkezéshez, meghökkent és megismételte az utasítást, s azt akarta, menjen be Eta az szobájukba. Az asszony megismételte a nemet, s azt is, hogy tapodtat sem mozdul. Az   oda-vissza ment tovább, s kellő feltűnést is keltett. Végül a feleségem javasolt megoldást.

            - Hívják fel a magyar nagykövetséget, és azoknak mondják meg, mit akarnak!

            A tiszt ezt elfogadta. Őrizet alá helyezte Etát, majd eltűnt.  Amikor néhány perc múlva visszajött, a határozottsága nem változott, de a keménysége udvariasságba váltott.

            - Asszonyom, mehet! Viszontlátásra - ennyit mondott és tisztelgett.

            Negyvennyolc órán belül - persze “sub rosa” - megtudtam: a vámőr távollétének rövid ideje alatt az ügy megjárta a Stasi (állambiztonság) több irodáját, az NDK külügyminisztériumát és a berlini pártközpontot. Ott született meg végül az engedély Gerd Vehres, a későbbi, utolsó budapesti NDK nagykövet közreműködésével: engedjék át Kocsisnét.                  

             Ez a hír jutott el az ellenőrzési szolgálati utak közül kettőn is egészen a főtitkárig. Az állambiztonság és a pártközpont két, egymástól független csatornáján. Mert egymást is ellenőrizték?

            A második eset már egyértelműan a tudósitóról, rólam szólt.

Amikor Kádár János egyik berlini látogatását megelőzően, nem véletlenül - annak tudatában, hogy a telefon lehallgatás a személyes ellenőrzés része -, felhívtam Pintér Istvánt, a Népszabadság berlini tudósítóját, és borús hangon közöltem vele:

            - Most szóltak, hogy a delegáció sajtóközpontját az MTI irodában fogják berendezni, és akár Kádár is idejöhet. Tudod, milyen lerobbant. Két éve hiába könyörgök  a diplomataellátónak, nem hozzák rendbe, mert én nem nyugatnémet márkával fizetem a számlát. Most képzeld magad a helyembe, ha idejön az Öreg...

            Az történt, amire számítottam, csak még gyorsabban. Már másnap megjelent nálam egy termetes férfiú, aki az MTI-ügyben felelős tatarozó brigád mestereként mutatkozott be.  Kérte, járuljak hozzá, hogy másnap reggel dolgozni kezdjen a teljes csapatával. Nem ellenkeztem -, s ők négy nap alatt sterilbe vágták a lakást és irodát. De mégsem ez volt a meglepetések csúcsa. Sokkalta inkább az, hogy az MTI azóta is hiába várja a számlát a drága tatarozásról.

            Hónapokkal később szivárgott be hozzám a magyarázat:

            - Csak nem gondolod, hogy az állambiztonság számlát küld a munkájáról? A pártközpontban a csúcsig jutott el a panaszod, ott intézkedtek, hogy a Stasi azonnal lépjen. Nekik meg az volt a legegyszerűbb, hogy a saját embereiket küldték el hozzád...

Nem vicc.

Ahogyan az sem, hogy egy alkalommal feltűnt nekem egy érdekes tábla az NDK Bélyeggyűjtő Szövetségének székházában, a lépcsőházban. Az épület a Leipziger Strasse és a Friedrich Strasse találkozásának tőszomszédságában volt, vagyis egyetlen sarokra a Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó, 1961-ben épített faltól; ezen a földrajzi ponton történetesen egy ugrásnyira - a történelem előre gyártott kegyetlen grimasza által - a  Mauer Strasse-nek (Fal utca!) nevezett utcától és a Checkpoint Charlie nevet kapott nagyhírű határátkelőtől. A tábla felirata ennyi volt: „Fluchtweg!” – azaz a menekülés útja (persze tűz esetére). S egy nyíl, ami félreérthetetlenül nyugat, a határátkelő pont felé mutatott. Amikor megláttam, rám szakadt a gonosz derültség. Amikor elmúlt, visszaballagtam német filatelista barátaimhoz, kihívtam a lépcsőházba az elnököt, Peter Fischert és rámutattam a táblára. „Érted?” - kérdeztem, mire ő hökkenten annyit válaszolt: „Nem, nem értem” Erre én a feliratra meg a nyílra mutattam, és csak annyit mondtam: „Irány az államhatár!” Neki erre esett le az álla, és egyetlen szó nélkül visszarohant az irodájába.

Másnap kíváncsiságból visszamentem: a felirat eltűnt.

Aztán - a németek, Európa és a világ szerencséjére -  1989-ben a nyomorúságos fal is leomlott. Csak a Mauer Strasse maradt a megszokott helyén…

A Honecker házaspár utolsó éveiről hitelesen így számol be a Wikipedia. „Az egységes Németország megszületése után röviddel bejelentették, hogy hatalommal való visszaélés miatt pert indítanak Honecker ellen. Letartóztatták, majd egy nap múlva szabadon bocsátották. A Honecker házaspár előbb a potsdami szovjet katonai kórházba, majd 1991. március 31-én Moszkvába menekült. A Gorbacsov elleni puccs bukása után a chilei nagykövetségen keresett menedéket.”

Németországban mindmáig ironikusan emlegetik, hogy Honecker volt az utolsó NDK-s „követségi menekült.”  Követte a sok NDK-s példáját, akik 1989-ben Magyarországon kerestek menedéket. Csakhogy ő meg a felesége történetesen  Moszkvában, és onnan   - Santiagoig menekült végcélként…

Elődök sorát követően, lányom, unokáim jóvoltából berobbant az életünkbe egy aprócska kutya.  Ahogyan illik, napok alatt szeretetre késztette a család apraját, nagyját. Amikor éppen nem alszik örökmozgó, kávé-fehér keverék a színe, olyan a fajtája, hogy soha sem lesz belőle óriás.

„Típusára” nézve havannai pincs(i) vagy ha jobban tetszik:Bichon havanese, Havanese, Bichon Havanais, Havana Silk Dog. Tehát kubai eredetű. S éppen, mert latin-amerikai az eredete – a hivatalos iratokon szereplő néven, Domoszlói Vadász Szimba mellett – hamisítatlan kubai nevet keresett számára a gazdanép. De: nehogy már kölyökebként politikai konfliktusokba keveredjen, a Fidel nem kívánatosnak mondatott, hát lett belőle – mindnyájunk Pablo-ja. Feleségem személyes felfedezéseként pedig egyben a Nobel-díjas chilei költő, Pablo Neruda névrokona, akinek -  Somlyó György fordításában – „Szonáta néhány fenyővel” címmel verse is született a tengert szerető kutyáról:

„Nincs is jobb mint reggeli nyolckor

a tajtékok közé merülni

egy kutya szaglássza a tengert

nincs túl nagy bizalma a vízhez

miközben a habok zuhognak…”

 Mivel, hogy Pablo – első heteiben szárszói lakosként -  rajong a vízért: csak éppen neki, hisz mégis csak magyar eb, a Balaton a Riviéra. S   úszik azóta is szárazon és vízen a vidámságban, ismerkedik a számára csupa meglepetés, öröm, derű világgal. Ahogyan ezt tették összes családunkba keveredett elődei is, - amikor tehették…

Mert nálunk a történelemről szóló igazság az: nem könnyű a mi famíliánkban kutyának lenni.

Az első kutyám, gyönyörű magyar vizslához illően az előkelő Royal nevet viselte. A kertben lakott, hivatalos rangja szerint a házat őrizte Zuglóban, abban az időben, amikor Eckhardt Tibor „ébredő” és „fajvédő” magyarból irányt változtatott, s 1932-ben - az első számú pártalapító, Gaál Gaszton hirtelen halálát követően - a maga módján akkor többé-kevésbé baloldalinak számító Független Kisgazdapárt elnöke lett. Ebben a minőségében vendégeskedett többször is nálunk, újságíró édesapámnál, s ebből támadt az a váratlan baj, hogy a derék politikus „beleszerelmesedett” a kutyámba, ami meglepően lángoló viszonzásra talált az ebnél. De az igazi meglepetést az okozta, hogy amikor Eckhardt - mint aki akkor már közismerten az angolszász irányzatot támogatta a németekkel szemben, - 1940-ben (5 éves sem voltam), elhagyta Magyarországot. A még semleges Amerikába távozott, Horthy és Teleki Pál egyetértésével, az utolsó előtti lehetséges pillanatban, s arra kérte apámat, adja neki Royalt, hogy magával vihesse „honvágy elleni gyógyszerként”. Megkapta a kutyát - és az egy Lady nevű hölggyel közösen dinasztiát alapított az Óperencián túl.

A második számú kutyát 1943-ban kaptam, fekete spániel volt, Tutyi névre hallgatott - és mindössze nem egészen két évig. 1944-45-ben kitanulta, hogyan viselkedjék bombázáskor, Budapest ostroma alatt kilövéskor és belövéskor, sőt akkor is, amikor németek katonák a szemben lévő házból egy álló éjszakán át lőtték a házunkban a szovjeteket (és a pincében minket). A békét azonban „elhibázta”. Korgó gyomorral megismerkedett egy hentessel az Amerikai út elején, túl a Thököly úton lévő síneken, s oda járt naponta oda-vissza enni. Csak éppen azt nem tudta, hogyan kellett volna körülnézni, amikor visszatértek a fegyvermentes idők. Az első napon elütötte az újra közlekedő villamos...

A következő ebtörténet derűsebbre sikerült. Bundi amolyan komondor-kuvasz keverék volt, s keresztapámékkal Jugoszláviából érkezett hozzánk, amikor a történelem már túllépett Tito „láncos kutya” korszakán. Rokonságunk hazaköltözésében 1960-ban váratlan szerep jutott a horgosi jugoszláv határőrök szabályokat is áthágó állatszeretetének.

A határállomáson ugyanis kiderült, hogy a Lukács házaspár és autójuk papírjai rendben voltak, arra azonban nem gondoltak, hogy Bundi sem hagyhatja el Jugoszláviát megfelelő iratok nélkül. Kibogozhatatlannak látszott a dolog - a család kutya nélkül nem volt hajlandó tovább hajtani -, amikor a parancsnokló tiszt nagyhírtelen „megvilágosodott”, és átvágta a csomót.

- Ha elindulnak, a kutya maguk után fut, ugye? - kérdezte váratlanul. János nagybátyám pillanatok alatt vette a lapot.

- Persze, jön majd mellettünk, szólni sem kell neki - felelte.

- Akkor tehetetlenek vagyunk vele szemben, nosza. Dovidzsényja, a viszontlátásra - intett a határőr.

Mi meg a határ innenső, röszkei oldalán csak azt láttuk, hogy Bundit kitessékelték a kocsiból, az autó nekilódult, a meglepett kutya pedig - mit tehetett volna mást - rohant mellettük Magyarországra - illegálisan...

Következő családi kutyánk hozzánk költözésébe is alaposan belejátszotta politika. Az MTI tudósítójaként az akkor két részre szakított Berlinben dolgoztam, amikor 1976-ban vacsorán vendégeskedett nálunk Kurt Blecha NDK tájékoztatási államtitkár, egyébként közismert „kutyaőrült“, aki többek között arról volt nevezetes, hogy tökéletes vadászebnek képezett ki egy német juhászkutyát, amit ép ésszel elképzelhetetlennek tartottak.
Kati lányom éppen ez időtájt lázongott  kutyáért (ahogyan most megismétlődött, Pablo-t kiimádkozva magának és kisebbik lányának): meg is kapta Blehától Peggyt, s mert ajándék volt a csöpp fekete „pudli”, a család „Staatspuddle”-nak (állami pudli) minősítette a hivatalosan fajtiszta – NDK-s létére Peggy von Czernowitz néven bejegyzett - csöppnyi törpeuszkárt.

Peggy jóval több, mint egy évtizeden át tartozott hozzánk. Akkorra volt a pici kutya „hatalma”, hogy egyszer, Berlinből hazafelé jövet, neki köszönhetően léptük át útlevél-ellenőrzés nélkül az NDK-csehszlovák határt. A német oldalon, Zinnwaldnál, ahogyan kell, beálltunk a kilépős személyautók sávjában és vártuk a határőrt. Mellettünk egy nagy teherautó állt, amely körül nyüzsögtek a határőrök és vámosok. Hölgy uszkárkánk viszont - akkor már több kutyagyermek tiszteletreméltó anyja - azt is észrevette, hogy a csapathoz egy, mint utóbb nyilvánvalóvá vált, hímnemű farkaskutya is tartozott. Peggy rávakkantott, az meg, meghallotta, hagyott hát csapot-papot, munkát, s jött inkább ismerkedni: gazdája, egy vámőr elképesztő bosszúságára. Az a kutyája után rohant, elkapta a nyakörvét, s visszarángatta a teherkocsihoz. Nekünk meg azt sziszegte be az ablakon:

- Nem látják, hogy kábítószert talált a kutyám? Tűnjenek el innen, de azonnal!

S hivatalos kiléptetés helyet egyetlen türelmetlen intéssel átzavart minket Csehszlovákiába. Gondolom, azóta sem érdekli, rendben volt-e például a kutyánk oltási igazolványa. A mi útleveleinkről nem is beszélve...

Peggynk – szomorúan véletlen egybeesés - éppen 1989. június 16-án távozott az élők sorából. Üres utakon vittük az állatkórházba, ahol elaltatták, Nagy Imre és társai újra temetése idején.

Peggy óta mostanáig nem volt kutyánk: családtagot nehéz lehet pótolni, akkor sem, ha az négy lábon jár...

-          .    -

1. ráadás.

1968 nyarán egy gyönyörűséges, nagy testű, hófehér komondor érkezett a belgrádi magyar nagykövetségre. Akkor az MTI jugoszláviai tudósítójaként éppen beálltam az autómmal a követség udvarára, amikor levezették a házból a kutyát.

- Kié? - kérdeztem a követi kocsit éppen tisztogató Dohány Józsefet, a nagykövet sofőrjét.

- Otthonról küldték, Titoé lesz - felelte. Rám szakadt a szemembe könnyeket termő nevetés.

- Hívd azonnal Marjait! De gyorsan - mondtam. A kemény, de csupa ész diplomata-politikus, Marjai József levágtatott. Tudta, épeszű „mezei” tudósító nem meri leszalajtani ok nélkül a nagykövetet az emeletről. Csak rámutattam arra, ami összekapcsolta a kutyát a kísérőjével. Egy lánc volt.

- Megjött Pestről a láncos komondor...

Tito persze már ékes bőrövvel kapta meg - Kádár János ajándékát.

2. ráadás.

Nagymamámnak egy Mimi nevű, őzike lábú kis fekete rattlerje volt, és ha felhangzott a rádióban (akkor még nem volt tv) a Bohémélet Mimi áriája, rohant a készülékhez. Újra és újra azt hitte, őt hívják...

Szűrös Mátyás (*1933 ) olyan számomra, mint a csúszós, pikkelyes hal a vízben: akárhonnan próbálom megfogni, kicsúszik. Évtizedek óta hiába próbálom megérteni, mi jár valójában az agyában, nem sikerül. Egy ideig azt hittem, bennem van a hiba. De amióta tudom, hogy sokan küszködnek vele kapcsolatban hasonló gondokkal, megértettem: ő maga akarta, akarja így. Bár abban változatlanul nem vagyok biztos, hogy ez vitathatatlan okossága-e esetleg a ravaszsága, vagy valami más? Viszont bizonyos, hogy ez a lényege, ilyen a lénye, a személyisége. S ez már egyedi, „szűrösi” jellegzetesség.

            Véletlenek sorozata sodort minket újra és újra egymás közelébe. 1975-ben, a KB osztályvezető-helyetteseként véletlenül ő kapta egyik búcsúfeladatként, hogy felajánljon nekem egy felelős moszkvai diplomata posztot.

Nem fogadtam el, mindig csak és kizárólag újságíróként reméltem leélni az életemet. A sajtóirányításban eltöltött éveket csak kitérőnek tartottam: engem mindig a sajtó oldaláról érdekelt a politika, de ha már megkaptam a lehetőséget, látni akartam a sajtót a politika oldaláról is. Ezt megkaptam, ennyi történt, és nem kívántam többet. Visszavágytam az újságírói munkába.

            Így lett az a második számú közös véletlenünk, hogy 1975-ben őt berlini nagykövetté, 1976-ban pedig engem az MTI berlini tudósítójává neveztek ki. Ott tanultam ki, hogy képtelen vagyok kiismerni Szűrös Mátyást. Minden hetet együtt kezdtünk hétfőnként, de tőle csak tényeket és mások véleményét hallhattam - ez hasznos volt, ahogyan nyilván ő is szükségét látta a tőlem hallottaknak.  De azt, hogy ő mit gondol ezekről, és hogyan látja a világot általában, ott és akkor  igazában sohasem árulta el. Pedig éreztem, hogy mindenről volt véleménye (és nemcsak Berlinben) - saját maga számára biztosan.

            Az a hír járta Berlinben, hogy Erich Honecker főtitkár, aki persze hivatalból megismerte az addigi karrierjét, amikor átvette tőle a megbízólevelét, alaposan megnézte magának, s azt mondta: „Én már többször láttam magát korábban is”. Amire Szűrös a fáma szerint azt felelte: „Természetesen, én szoktam Kádár elvtárs mellett ülni a pártvezetők krimi találkozóin”. Utóbb kiderült: az NSZEP „főisteneinek” szokásos közös napi munkaebédjén az államfő-pártfőtitkár elmesélte találkozóját az új magyar nagykövettel, s ez megerősítette a többiek számára is: Kádár közvetlen bizalmasa érkezett az NDK-ba. Így is kezelték, annak minden előnyével, majd - annak mértékében, ahogyan hidegült a színfalak mögött Berlin és Budapest viszonya -  hátrányaival is. Kádár János döntésében nyilván ennek is szerepe volt abban, hogy a szokásos idő letelte előtt, már 1978-ban a moszkvai nagykövetség irányítását bízta rá.    

Az viszonyunkban csak a „véletlen lett volna” kategóriájába került, hogy ha 1975-ben elfogadom az éppen általa közvetített moszkvai megbízatást, ott beosztott diplomatájaként kellett volna vele dolgoznom - ezt Berlinben partnerként szerzett tapasztalataim csak megerősítették -,   ami aligha lett volna könnyű lecke számomra, aki újságírólént önálló gondolatalkotáshoz és közléshez szokott.

            Arra viszont semmi okom kételkednem, valóban szívesen tette, hogy amikor nagykövetsége idején Moszkvában jártam, megértette a kíváncsiságomat, és személyesen járt közbe az illetékeseknél, hogy a Kreml legbelsőbb termeibe is belátogathattam. Sőt egy magyar diplomata kíséretével fényképezhettem is az MTI számára, ami különös kegy volt, és a maga módján jelezte Szűrös elismertségét a szovjet vezetés legfelsőbb köreiben. Az Szűrös Mátyás személyes véletlene, hogy 1989. október 23-án ő kiáltotta ki a harmadik Magyar Köztársaságot, s az „újszülöttnek” néhány hónapra - az 1990 tavaszán megválasztott parlament megalakulásáig - egyúttal első, igaz ideiglenes elnöke lett, s ezzel feljebb jutott, mint amilyen magasra bármikor számíthatott.

Moszkvai szolgálata után ugyanis 1983-89 elejéig a KB külügyi titkára volt, és úgy „repült fel” az országgyűlés elnöki székébe, hogy a Fehér Házban már tarthatatlanná vált a helyzete a felgyorsult politikai sodrásban. Legendaként terjedt akkor - azóta sem hallottam a cáfolatát -, hogy ezzel is Kádár János egyik utolsó politikai kívánságát teljesítették, aki többeket „a pártközpontba betört farkasok torkából mentett ki” az utolsó lehetséges pillanatban, állami megbízatásokkal.  Bár - sajátos módon – már akkor mind gyakrabban emlegették egymás mellett Pozsgay Imrével, főként nemzetpolitikai kérdésekben, nyilvános (és még inkább nem nyilvános) fórumokon elhangzott megfogalmazásai alapján.

            S a Szűrös - Pozsgay „tandem” politikai „ikresítése” most, az utóbbi halála után sem szűnt meg. Szűrös a rendszerváltozást követően – a „régi átkos” egyik meghatározó vezető politikusaként -  úgy járta végig a másokkal kapcsolatban is emlegetett „damaszkuszi utat”, hogy maga fogalmazta meg 2009 tavaszán, mit értett akkor „széles körű nemzeti összetartáson": Fidesz-KDNP-MIÉP-Munkáspárt szövetséget. „A jobboldalon itt van egy plebejus, tisztán nép-nemzeti elkötelezettségű és szociálisan érzékeny párt, a MIÉP, amely már bizonyította rátermettségét." 2015-ben pedig azt idézte tőle az Origó, hogy „belső nemzetrontó erők közrejátszásával nagy külső nyomás nehezedik a magyar kormányra”.

Lehet töprengeni, milyen nemzetrontó erőkre gondolt. Végső soron mégis érthető, hogy „kényes” politikai elitünknek az az oldala most sem tekinti igazán a sajátjai közül valónak, amelyikhez mintha szívesen tartozónak tekintené magát. Mert életútjának egésze, meghökkentő politikai lépéseinek sokasága együtt mindmáig azt tanúsítják, hogy „csúszós pikkelyek” mindig leválaszthatatlanok voltak és lesznek   Szűrös Mátyásról.

De ez sem lehet igazolása annak, hogy a ma hatalmon lévők mintha nem szívesen emlékeznének rá, hogy - tetszik vagy sem -, ő volt   a legelső „első embere” az új köztársaságnak.  
   Ha már a történelem nem tudta megkerülni Szűröst, az utódok számára méltatlan, hogy ők próbálják „kiírni” korunk történelemkönyvéből (nem is beszélve a rendszerváltás eseményeihez kötődő ünnepségek és más események kiemelt meghívottjainak névsorairól). Hiszen Göncz Árpád, Mádl Ferenc, Sólyom László, a „doktortalanított” Schmitt Pál és Áder János mellett - Szűrös Mátyás is magyar államfő volt, még ha „ideiglenes” jelzővel is. Ahogyan – ki emlékszik erre – Kövér László is az volt 2012. április 2.  - 2012. május 9. között, a Schmitt és Áder közötti interregnum heteiben…    

            Az egyébként alighanem személyes közös véletlenjeink záró fejezete, hogy Szűrös Mátyás második házasságából született kislánya Budán több éven át egy iskolába járt a lányom egyik gyerekével…

Hiteles a tény és az első időpont: Alfred Jodl, a Wehrmacht vezérkari főnöke 1945. május 7-én hajnalban, 2 óra 41 perckor, a franciaországi Reims egyik iskolaépületében, amely már hónapok óta  a szövetségesek főhadiszállása és Eisenhower tábornok harcálláspontja volt, aláírta a feltétel nélkül kapitulációt rögzítő okmányt.

Ehhez képest mégis arról vitázik a világ – rangos történészek és befolyásos politikusok is –, hogy május 8-án vagy 9-én fejeződött-e be Európában a 2. világháború?

Nem indokolatlanul.

Az egyik ok, hogy a kapituláció valóban csak másnap, 1945. május 8-án 23 óra 01 perckor lépett életbe. Pontosabban: lépett volna. Nagy német katonai erők ugyanis egyszerűen nem vettek tudomást a fegyverletételről. Norvégiában 350 ezer német katona, aki addig sem látott harcot, május 8-án nap közben kapitulált; a (francia partokról látható) Csatorna-szigeteken állomásozó 20 ezer fős helyőrség május 9-én, a helgoland-szigeti német alakulat pedig csak május 11-én adta meg magát. 

Az utolsó európai harcok színhelye viszont Prága volt; a cseh főváros mindaddig sértetlenül vészelte át a háborút. Május 5-én viszont a cseh ellenállási mozgalom fölkelést robbantott ki. Patton amerikai tábornok már elérte Pilzent, a szovjet csapatok még messze jártak onnan. Eisenhower azonban – mivel Truman április 12-én, Roosevelt halálával hivatalba lépett friss elnökként közölte vele, hogy nem szívesen kockáztatja amerikai katonák életét politikai célokért –, nem engedte, hogy Patton meginduljon. A fölkelt csehek így súlyos veszteségeket szenvedtek, összesen nyolcezer ember esett el, de meghalhattak volna sokkal többen is. Ma már ismert hadtörténeti tény, hogy egy Szlovákiából visszavonuló német páncélos hadosztály Prága felé tartott. Útját állta azonban a Vlaszov-hadsereg, a szovjet renegátok alakulata, amelyet annak idején arra verbuváltak, hogy a németek oldalán harcoljon. Vlaszov – így fogalmazta meg a Pentagon korabeli hadikrónikája – „valami ösztönös szláv szolidaritás parancsának engedelmeskedve” elállta a Prágába vezető utat. Ily módon a felkelő Prágát végső soron a szovjetek mentették meg a németektől, de árulók, nem pedig a szovjet hadsereg. A Vörös Hadsereg alakulatai ugyanis csak május 12-én nyomultak be Prágába. (Vlaszovot elkésett vezeklése nem mentette meg, számos hívével együtt kivégezték).

Egyes német csapatok ellenállása csak az egyik (és nem  is perdöntő) magyarázat a kapitulációs dátum körüli polémiára. Az igazán döntő érvet Sztálin vetette be: a kapitulációt a fasiszta agresszió fészkében, tehát Berlinben kell aláírni, ott, ahol szovjet katona tűzte ki az elfoglalt Reichstagra a szovjet zászlót. A legendás Zsukov marsall emlékirataiban félreérthetetlenül leírja: Sztálin a május 7-i (reimsi) okmányt szinte az utolsó pillanatig csupán a kapituláció előzetes jegyzőkönyvének tekintette, abból kiindulva – nem is alaptalanul –, hogy a háború legsúlyosabb terheit a szovjet nép viselte. Végül úgy engedett, hogy Reims jogérvényes kapituláció, de Berlinben legyen az ünnepélyes és nyilvános megerősítés.       

E sorok írója cikkének előkészítése közben bukkant rá Vagyim Arisztov orosz szerző 2005-ből származó írására az interneten arról, mit jelenthettek valójában az orosz nép számára a „háború legsúlyosabb terhei”.    

Egy drámai részlet:

„A történészek szerint a háborúban elesettek pontos számát ma már lehetetlen meghatározni: túl sokáig volt ez az adat a szovjet vezetőség politikájának a „túsza”. Sztálin igyekezvén elleplezni a szörnyű valóságot, 7 millió áldozatról beszélt – azok számára azonban, akik gondolkodtak, már akkor is világos volt, hogy ez az adat erősen kozmetikázott volt. A sztálini személyi kultuszt leleplező Nyikita Hruscsov már 20 milliót emlegetett. A mai történészek azonban úgy tartják, hogy az elesettek száma legkevesebb 26–27 millióra rúg. De a „legkevesebb” nélkül is azt kapjuk, hogy Szovjet-Oroszország 9–10 millióval több embert veszített, mint Európa többi országa együttvéve, beleértve Németországot a háborúban. Bizonyos elemzések szerint az oroszok még ennél is több emberélettel fizettek a győzelemért: van, aki 32 milliót, más 42 milliót is emleget. De ha csak a 26–27 milliót vesszük, akkor is érvényes az ijesztő megállapítás: ilyen hatalmas veszteség nem ért még egy országot, egy népet sem.

Valószínűleg csak Oroszországban léteznek özvegyfalvak. Így nevezik azokat a településeket, ahová a frontra behívott férfiak közül egyetlen egy sem tért vissza. Egyetlen egy sem!”                    

Így lett a náci birodalom feltétel nélküli fegyverletétele második – immár berlini – fordulójának színtere Karlshorst. Május 8-án reggel Berlinbe érkezett Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes és magával vitte a kapitulációra vonatkozó orosz nyelvű okmányokat. Dél körül megjöttek a nyugati szövetségesek képviselői, valamint angol őrizetben Keitel vezértábornagy, Friedeburg tengernagy és Stumpf repülő-vezérezredes. Az ünnepélyes aláírást az épen maradt német katonai-műszaki tisztiiskola volt éttermében (amely valójában a Wehrmacht kémiskolájának tiszti kaszinójaként szolgált) készítették elő. A német küldöttséget, amely a fegyvernemek (szárazföldi erők, haditengerészet, légierő) parancsnokaiból állt, ezúttal Wilhelm Keitel vezette a Wehrmacht főparancsnokaként, és ő írta alá a német katonai trió tagjai közül az immár végleges kapitulációt – mégpedig a német tábornokok minden mozdulatát árgus szemekkel figyelő Zsukov marsall színe előtt, aki egyébként az okmányt Tedder angol légimarsallal együtt ellenjegyezte. A szöveg hat pontjából legalább kettő feltétlenül ide kívánkozik.

„1. Mi, alulírottak, a német véderő-főparancsnokság nevében ezennel kijelentjük, hogy az összes, ez idő szerint német parancsnokság alatt álló szárazföldi, tengeri és légierők feltétel nélkül kapitulálnak a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és egyidejűleg a Vörös Hadsereg főparancsnoksága előtt…

6. Ajelen okmány angol, orosz és német nyelven készült. Csak az angol és az orosz szöveg a hiteles.”

Vagyis: jog szerint érvényes német nyelvű szöveg a kapitulációról nem létezik.  

A NÉMET KAPITULÁCIÓ OKMÁNYA

1. Mi, alulírottak, a német véderő-főparancsnokság nevében ezennel kijelentjük, hogy az összes, ez idő szerint német parancsnokság alatt álló szárazföldi, tengeri és légierők feltétel nélkül kapitulálnak a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és egyidejűleg a Vörös Hadsereg főparancsnoksága előtt.

2. A német véderő-főparancsnokság haladéktalanul kiadja a parancsot az összes német katonai, haditengerészeti és légügyi hatóságoknak, valamint az összes, német ellenőrzés alatt álló fegyveres erőnek, hogy 1945. május 8-án, közép-európai idő szerint 23 óra 01 perckor szüntessenek be minden aktív katonai műveletet, maradjanak az ebben az időpontban elfoglalt állásaikban, és teljesen fegyverezzék le magukat, átadva fegyvereiket és felszerelésüket a helyi szövetséges parancsnokoknak vagy a szövetséges főparancsnokságok által kijelölt tiszteknek. Egyetlen hajót, tengeri járművet vagy repülőgépet sem szabad elsüllyeszteni, illetőleg elpusztítani, sem azok törzsét, gépezetét vagy felszerelését, sem pedig különféle gépeit, fegyverzetét, készülékeit és általában semminemű, hadviselésre alkalmas technikai eszközeit megrongálni.

3. A német véderő-főparancsnokság haladéktalanul továbbítja az illetékes parancsnokokhoz a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és a Vörös Hadsereg főparancsnoksága által kiadott további parancsokat és gondoskodik a végrehajtásukról.

4. Ez a katonai kapitulációs okmány nem érinti azt a lehetőséget, hogy olyan általános kapitulációs okmány jöjjön létre és lépjen ennek helyére, amelyet az Egyesült Nemzetek részéről vagy nevében előírnak Németország, valamint a német fegyveres erők egészére vonatkozóan.

5. Abban az esetben, ha a német véderő-főparancsnokság vagy az ellenőrzése alatt álló egyes fegyveres alakulatok nem járnának el a jelen kapitulációs okmány értelmében, a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és a Vörös Hadsereg főparancsnoksága meg fogják tenni az általuk célszerűnek tartott megtorló egyéb intézkedéseket.

6. Ajelen okmány angol, orosz és német nyelven készült. Csak az angol és az orosz szöveg a hiteles.

Kelt Berlinben, 1945. május 8-ik napján.

A német véderő-főparancsnokság részéről:

Von Friedeburg               Keitel                    Stumpff

Jelen volt:

a szövetséges expedíciós haderők főparancsnoka részéről:

A. W. Tedder, légimarsall

a Vörös Hadsereg főparancsnoksága részéről:

G. Zsukov, a Szovjetunió marsallja

Az aláírásnál tanúként jelen volt:

J. de Lattre de Tassigny tábornok, az első francia hadsereg főparancsnoka

Carl Spaatz tábornok, az Egyesült Államok stratégiai légierőinek parancsnoka

A dokumentum keltezése 1945. május 8-a. Viszont hiteles tény az is, hogy maga az aláírási procedúra csak éjfélkor kezdődött el, az utolsó aláírás már másnap, 0 óra 15 perckor került az okmányokra, a teljes aktus pedig május 9-én 0 óra 43 perckor fejeződött be.

És mert a Föld gömbölyű – Moszkvában az aláíráskor már május 9-ét jeleztek az órák, Londonban viszont még csak 8-át, Washingtonban pedig alig kezdődött el a délután… 

A háború után a berlin-karlshorsti épület egy ideig a németországi szovjet katonai igazgatás székhelyeként szolgált, majd 1967-től közös, NDK–szovjet kezelésben, de nem titkoltan a moszkvai központi katonai múzeum részlegeként „A fasiszta Németország nagy honvédő háborúbeli feltétel nélküli kapitulációjának múzeuma” (Museum der bedingungslosen Kapitulation des faschistischen Deutschland im Großen Vaterländischen Krieg) bonyolult nevet viselte. A német újraegyesítést követően, 1995 májusa óta a német–orosz múzeumnak (Deutsch-Russische Museum) ad otthont, amely feladatának a náci uralom végnapjainak bemutatását és  egyben tudományos feldolgozását tekinti.

Az intézet három kutatója – Jürgen Danyel, Lars Karl és Jan-Holger Kirsch – ennek jegyében tanulmányozta az 1945-i kapitulációval kapcsolatos eseményeket, s arra vállalkozott, hogy elválasztja egymástól az akkor történtekről keletkezett legendákat és a valóságot.

Legfőbb eredményeiket öt pontban foglalták össze:

1. Legenda, hogy a kapituláció Reimsben csupán a nyugati szövetségesek előtti fegyverletétel lett volna, a berlin-karlshorsti fegyverletétel pedig a szovjet hadseregnek szólt. A valóság: mind a két aktuson részt vettek mind a négy szövetséges katonai hatalom képviselői.

2. Legenda, hogy Reimsben csak a kapituláció előkészítő jegyzőkönyvét írták volna alá. A valóság: május 7-én jogérvényes fegyverletételt írtak alá, a dokumentumok szövege egyértelmű, s azt a Szovjetunió illetékesei is ismerték, sőt, tartalmukról röplapokat szórtak a német csapatok állásaiba.

3. Legenda, hogy Reimsben eleve lezárult volna a kapituláció, s a berlin-karlshorsti „felvonásra” kizárólag azért került sor, mert Sztálin haragra gerjedt, és nem akarta elismerni a május 7-i aktus érvényességét, noha az ottani dokumentumokat Szuszloparov szovjet vezérőrnagy is aláírta, sőt, a tábornokot később Szibériába száműzte. A valóság: bár Sztálin valóban gyanakodva figyelte a nyugati szövetségesek és a Wehrmacht közötti tárgyalásokat, s a német delegáció megpróbálkozott azzal, hogy kizárólag a nyugati hatalmak előtt tegye le a fegyvert, a keleti fronton pedig ne, ezt Eisenhower tábornok rövid úton elutasította és – ahogyan abban a szövetségesek megegyeztek – teljes kapitulációt követelt. A szovjet tábornok pedig teljes felhatalmazással rendelkezett az aláírásra, s őt nem büntették meg később. A legfontosabb pedig, hogy a reimsi dokumentumok aláírásuk pillanatában jogérvényesek, s egyben megerősítésre, ratifikálásra kész állapotban voltak.

4. Legenda, hogy a karlshorsti ceremónia kizárólagos célja Sztálin megbékítése lett volna. A valóság, hogy a „második aktus” a kapituláció már eldöntött nyilvános ratifikálásának egyik oka kétségkívül gesztus volt a rendkívül bizalmatlan szovjet szövetséges iránt. De létezett más ok is: Jodl személyében ugyanis csupán a tényleges parancskiadási joggal nem rendelkező német vezérkari főnök írt alá, ami a briteket nem elégítette ki. Churchillben az 1918-i fegyverszüneti aláírással kapcsolatos rossz emlékeket ébresztett az, hogy részben hasonló érveléssel Hinderburg utólag visszakozással próbálkozott. Ezért London ragaszkodott ahhoz, hogy csakis személyes parancskiadási joggal rendelkező katona írhatja alá a kapitulációt; Karl Dönitz tengernagy (flensburgi) kormányát pedig, amelyet Hitler nevezett ki öngyilkossága előtt, eleve egységesen kizárták, mint lehetséges tárgyalópartnert.    

5. Legenda, hogy Karlshorstban azért jutottak el csak éjfél után az aláírásokig, mert a szövetségesek vitáztak volna a pontos szövegen. A valóság: nem politikai, hanem technikai akadályok támadtak. Reimsben csak angol nyelvű dokumentumokat írtak alá, az orosz fordítás utóbb készült el és annak nem érkezett meg idejében a teljes szövege: néhány sor hiányzott. Órákba telt, mire pótolták, azt összehasonlították az angol eredetivel, és Keitel tábornagyot, katonatársaival ezt követően az asztalhoz parancsolhatták.

Azt a Keitelt kisérték be, akinek a személye – racionális magyarázatot ne kívánjon tőlem az olvasó, szubjektív lény az ember, az emóciói olykor spontán születnek – életem kitörölhetetlenül, feldolgozhatatlanul keserű, szomorú emlékei közé furakodott be. Így alakult.

A hivatalos titulusa szerint vezértábornagy (Generalfeldmarsschall) Keitellel megszámlálhatatlan példányban találkoztam – képek sorozataként a karlshorsti épület különböző termeinek, szobáinak falán, marsallbottal a kezében vagy előtte az asztalon, kesztyűvel a bal kezén még akkor is, amikor a jobbal aláírta a kapitulációs okmányt. S minden képen olyan fensőbbséges gőggel, mintha győztes hadvezérként ő diktált, parancsolt volna még itt is. Utóbb az 1946-ban a nürnbergi per harmadrendű vádlottjaként ítélték halálra: fölakasztották.

Megismerkedésem a hitleri birodalom kapitulációjának színhelyével 1977 tavaszára esett. Ez néhány hónappal azután történt, hogy az MTI tudósítójaként öt évre abba a Berlinbe telepedtem, amelyből akkor kettő is létezett: az egyik, a keleti fele az NDK fővárosa (Hauptstadt der DDR) kiegészítő nevet viselte, a másik pedig Nyugat-Berlin. Nem kis mértékben annak folytatásaként, aminek egyik jelképes kezdete éppen az volt, ami 1945-ben Karlshorstban lezajlott.

Az illemszabályoknak megfelelően az NDK külügyminisztériumában jelentettem be hivatalos karlshorsti látogatási szándékomat, választ viszont a múzeumtól kaptam, „szívesen látjuk családjával együtt” záradékkal.

Német–szovjet közös csapat fogadott minket. Korrekt készséggel vezettek körbe az épületben, amely rideg kőházként ragadt meg az emlékezetemben, katonás merevséggel berendezett termekkel, szobákkal, beleértve azokat is, amelyeknek közvetlen szerepük volt a hitleri birodalom végnapján. (Azonnal nem szerettem! Itt bukkantak fel elmaradhatatlan relikviákként újra és újra Keitel fotói.)

A vendéglátás, annak sajátosan „dualista” jellegéből adódóan „össznémet” virsli és NDK-beli Radeberger sör társaságában szovjet „kormány közeli” pezsgővel és hamisítatlanul népi orosz vodkával zárult. A szovjet házigazda oldottságának köszönhetően a fehér asztal mellett értesülhettem olyan „intimitásokról” is, hogy azon a bizonyos május 8-án más mellékhelyiségekbe jártak a szövetséges hatalmak képviselői, mint a német tábornokok, s hogy az utóbbiak ott sem maradtak egyetlen pillanatra őrizet nélkül. A társalgásból azonban igazában német tárlatvezetőnk ott és akkor közreadott álma ragadt meg bennem: azt szeretnék, hogy ebben a történelmi házban, ahol „a szörnyűséges harmadik birodalom” („schreckliches Drittes Reich-et” mondott) hivatalosan összeomlott, gyűljenek össze egyszer azoknak az államoknak a vezetői, amelyek 1945-ben Karlshorstban ilyen vagy amolyan minőségben jelen voltak.         

Ő akkor 1980-ra gondolt, a kapituláció 35. évfordulójára, az 1975-i helsinki csúcstalálkozó folytatásaként, a békés egymás mellett élés jegyében. Az álom mindmáig álom maradt.        

Most 2015-öt írunk: újból egy mélyen megosztott, feszültségekkel, háborúkkal, már-már leírhatatlan szörnyűségektől sújtott Földön élünk. S ebben a legmodernebb korban a békés egymás mellett élés eszméje mintha csak egy túlhaladott kor politikatörténelmi emlék volna.

A II. világháború – 1939. szeptember 1–1945. szeptember 2. között – legalább 56 millió emberáldozatot követelt. Ennyien estek el a harcokban, haltak meg a hadi cselekmények (bombázások), továbbá mindenekelőtt a náci Németország haláltáboraiban és a polgári lakosság elleni tömeges kivégzések következtében.

2020 – az európai béke 75. évfordulója – talán jobb év lesz a világ számára…

 * * *

Az orosz Zvezda tévécsatorna friss híre szerint a többi között magyar fegyveres alakulatok is harcoltak a Vörös Hadseregben a második világháború idején. A hadi levéltárban őrzött, magyar vonatkozású dokumentumok itt megtekinthetők, tessék kattintani! A megsárgult fóliánsok között olvasható (a különös pályát befutott és leglátványosabban dekorált) Vörös János vezérezredes 1944. november 5-i felhívása, amelyben a német ellenében az oroszokhoz átállására szólította föl a magyar honvédséget, és a demokratikus Magyarországot élteti - Horthy Miklós kormányzó vezetése alatt.

Az eredeti dokumentumok nagy terjedelemben foglalkoznak a francia Normandia légi ezreddel. A francia és a szovjet-orosz repülőegységek együttműködéséről és harcairól évtizedekkel ezelőtt filmet is forgattak Normandia Nyeman címmel. 

Pjotr ABRASZIMOV személyesítette meg számomra egy szuperhatalom diplomata politikusát. Amikor 1976-tól a Magyar Távirati Iroda „össz-berlini” tudósítójaként dolgoztam, már másodszor volt a Szovjetunió ottani nagykövete, aki egyben - a második világháború egyik győztes nagyhatalmának jogán - a Szovjetunió németországi főbiztosának címét is viselte. Az 1912-ben született “orosz agytröszt” (a személyesen neki címzett minősítés Helmut Schmidt egykori szociáldemokrata bonni kancellártól származik, akinek sűrűn volt alkalma szellemi párbajt vívni vele) politikusként magas pártfunkciókon át a belorusz miniszterelnök-helyettességig vitte, mielőtt “átnyergelt” külföldi munkára. Már elismert diplomataként 1962-ben első ízben nagykövet az NDK-ban, a legnagyobb létszámú szovjet külképviseleten, ső készítette elő és írta alá 1971 szeptember 3-án szovjet részről a kettős Berlin gyakorlati helyzetét és mindennapi életét szabályozó megállapodást a három nyugati nagyhatalommal. Még ugyanebben a hónapban - mint azt a bizonyos mórt, aki jól végezte el a dolgát - áthelyezték a párizsi nagykövetség élére. De már 1975 márciusában visszatért régi posztjára és irodájába a legendás berlini “orosz házba” az Unter den Linden-en (német nyelvű könyve a “házról” nevemre dedikált köteteim közt az egyik ritkaság). A követséget 1873-ban nyitották itt meg, cári ukázra hazai orosz földre építették, s az első épületek legfontosabb alapanyagait is otthonról szállították ide. Úgy hírlik, Putyin miniszterelnök utasítására most megújítják az egész terület orosz anyaföld bázisát. Mert rendszerek ugyan változnak Oroszhonban, más dolgok viszont mintha kevésbé..

A „suttogó fáma” szerint (én anno egy szovjet diplomatától hallottam) Abraszimov Brezsnyev személyes döntése alapján került vissza a Brandenburgi-kapu tőszomszédságába, mert “ő az egyetlen, aki kézben tudja tartani a németeket ideát és odaát egyaránt”. 

Az „ideátról”, vagyis az NDK-ról hallottam, sőt személyesen is tapasztaltam egy s mást Abraszimovval összefüggésben. 

„Újságíró nyelven” szólva “hiteles, de meg nem nevezhető forrásokra” hivatkozva írom le “sub rosa”, hogy Abraszimov rendszeresen bekérte és meg is kapta az NDK és az NSZEP legfelsőbb vezető testületeinek anyagait, sőt esetenként meghívás, bejelentés nélkül betoppant a német párt legbelsőbb tanácskozásaira. 

Saját kedvenc NDK-beli abraszimovi élményem is a nagykövet finoman szólva “birodalmi szemléletűnek“ mondható motívumait erősíti.

 Öt éves németországi küldetésem idejére esett a Varsói Szerződés egyik, az NDK területén megtartott összevont nagy hadgyakorlata. Ebbe csöppentem bele, számomra meglepő módon. Máig sem tudom, mennyire fér ez bele a katonai rendbe, de - mert ismertem a helyi viszonyokat - úgy lettem minden formális behívás mellőzésével a hadgyakorlatra kivezényelt magyar sajtós csoport vezetője hogy erről berlini nagykövetségünk tájékoztatott, egy otthonról érkezett távirat alapján.
Kiegészítésként közölték, hogy erről értesítették az NDK nemzetvédelmi minisztériumát is, amely felveszi velem a kapcsolatot.

Ez a kapcsolatfelvétel - az illendőség és (gondolom) az NDK-s nemzeti néphadsereg, s a VSZ szabályai szerint - meg is történt, a minisztérium központi épületében, Strausberg városkában, 30 kilométerre Berlintől keletre. Berlinben ugyanis (ez egyébként hivatalosan Kelet- és Nyugat-Berlinre egyaránt érvényesnek számított) - a város formálisan az újraegyesítésig érvényes, de a valóságban évtizedeken át be nem tartott különleges státusza miatt - tilos volt német katonai erőt tartani. Ebből a két német állam megalakulásáig, de jogi értelemben 1945-ig visszavezethető rendelkezésből az NDK - érdekes módon - betartotta, hogy a Nemzetvédelmi Minisztériumának központját vidéken építette ki. Viszont rendszeresen katonai díszszemléket tartott a Karl-Marx-Allén, és a Szovjetunióval közösen minden alkalommal elutasította az ezért járó menetrend szerinti nyugati tiltakozásokat. A minisztériumban igencsak megbecsülve éreztem magam, mert az első perctől kezdve minden katona, függetlenül a rangjától, feszesen tisztelgett, úton, útfélen, folyosókon. A kísérő tiszt végül, sokadik kérdésemre kibökte:

- Önnek azért tiszteleg mindenki, mert civilben hozzánk csak nagyon fontos elvtársak járnak. 

Szinte beláthatatlanul hosszú tanácsteremben igazított el sokunkat egy NDK-s generális a tervekről és a speciális sajtós feladatokról. Rajtam kívül mindenki egyenruhát viselt, német, szovjet, lengyel stb. főtiszti uniformisokat véltem felismerni. Kiderült: mi voltunk a hadgyakorlat sajtócsapatának egységparancsnokai, mind katonák, kivéve engem, mivel Berlinben dolgozó civil külföldi tudósító kollégáim közül egyet sem láttam. De a kutya sem kérdezett katonai rangomról, beosztásomról. 

Uniformisról először a hadgyakorlatot megelőző héten - újabb budapesti utasítás nyomán - esett szó: követségünkön meg kellett adnom minden testi méretemet, a fejemtől a lábamig. Három nappal később pedig megjelent - pontosabban katonásan jelentkezett - nálam, az MTI irodájában, egy honvédtiszt, s átadott egy teljes tábori tiszti egyenruha készletet. Ő kérdezett rá először a rendfokozatomra: amikor közöltem magas tizedesi rangomat, meghökkent, majd elviharzott, de otthagyta az egyenruhát. (1956 után ugyanis néhány évig szünetelt nálunk az egyetemisták tartalékos tiszti képzése, így ragadtam le szerencsésen a két csont csillagocskánál). Egy órával később behívtak a követségre, ahol Nárai István altábornagy, a néphadsereg kiképzési főnöke közölte velem nagy derűsen a megoldást.

 Tiszti egyenruhában, de rangjelzés nélkül veszel részt a gyakorlaton - mondta. - Elvégre annak idején Bugyonníj is mindig váll-lap nélkül vezényelte a katonákat. De azért megtudhattuk volna korábban is, hogy nem vagy tiszt. Czinege gond nélkül rád akasztott volna néhány aranycsillagot... 

Ez a váll-lap nélküli Bugyonnij példa - bevallom - nekem rendkívül tetszett. A hadgyakorlat főpróbáján belém is szállt a kisördög, s elhatároztam, kipróbálom, mennyit ér a katona, ha nem tudják, milyen rangot takar a tiszti uniformis. Kiderült: többet, mint valaha is álmodtam volna. 

A sajtótribünről lassan elindultam a szentek szentélye, a gyakorlat dísztribünje felé, meg-megálltam, szemlélődtem, megint tovább mentem, s csak vártam, hol és mikor állítanak meg. Az eredmény pedig: sehol és semmikor. Perceken belül ott álltam a legfelsőbb NDK és VSZ vezetés tagjai között. A magyar katonai sarzsikat mindenesetre óvatosan elkerültem, viszont véletlenül éppen Abraszimov háta mögött találtam magam. A szovjet nagykövet megfordult, rám nézett, észrevettem, hogy rájött, látta már az arcomat, de fogalma sem volt, hol. Váratlanul, mint ami a világ legtermészetesebb dolga, oroszul katonásan rám mordult (később utánanéztem, partizán volt a világháborúban):

Azonnal hívja ide Hoffmann hadseregtábornokot!

 Da - feleltem ugyanúgy oroszul és katonásan az igent. Hátraarcot csináltam, és mintha egész életemben ilyen parancsokat továbbítottam volna, odamasíroztam az Erich Honecker NSZEP pártfőtitkár és államfő mellett feszítő Heinz Hoffmann nemzetvédelmi miniszterhez, a német párt legszűkebb vezetésének tagjához.- Abraszimov elvtárs hívatja - mondtam nem éppen bőbeszédűen. Németül szóltam, azt látta, hogy magyar egyenruhát viselek (csak ismétlem magam, rangjelzés nélkül), mégis magától értetődőként fogadta, amit közöltem.
- Máris megyek - ennyi volt a válasza, s azonnal ment is a szovjet nagykövethez. Én meg végre

jobbnak láttam, ha feltűnés nélkül távozom. Sikerült...

 Most is meggyőződésem, hogy nem csak bebeszéltem magamnak: úgy ment a miniszter Abraszimovhoz, mint aki magától értetődő parancsot teljesít. Talán mert a “németországi főbiztos“ cím birtokosa hívatta? Vagy más volt az ok?
 Azt a már „odaátra” is vonatkozó „biztonsági eljárást” is Abraszimov ötleteként emlegették mindkét Berlinben, hogy a helyi szovjet autók szükség szerint akár óránként tudták váltogatni a rendszámaikat, a (minden érdekelt fél által tudatosan összekuszált) szabályok szigorú betartásával. Saját szememmel láttam olyan gépkocsit, amelyik különböző alkalmakkor szovjet katonai rendszámot, NDK-beli diplomata táblát, nyugat-berlini szovjet főkonzulátusi regisztrációt, sőt amerikai, angol vagy francia katonai rendszámtáblát viselt. Ugyanezeket a trükköket persze a három nyugati fél is alkalmazta pontosan ugyanolyan okokból, és – így „zörgött a haraszt”, az összes érdekelt fél (mármint az illetékes szovjetek, amerikaiak, angolok és franciák) persze nem hivatalos megállapodásával. A „négy nagy” járműveit ugyanis semelyik oldal német hatósága sem ellenőrizhette a két Berlin közötti határon, katonai rendszámokat viselő járműveket pedig az egyes szektorokban csak a szektorok hivatalos megszállói állíthattak meg, helyi hatóságok nem. Az utóbbi „megszállási jogot” az NDK-ban - bár hivatalosan ezt a szovjetek 1949-től kezdve folyamatosan cáfolták - a szovjet katonai hatóságok a valóságban a német újraegyesítésig gyakorolták, de nem volt más a gyakorlat Nyugat-Berlinben sem..

A rendszámtábla egyébként „szent tehén” volt civil külföldiek esetében is. Az NDK hatóságok például ragaszkodtak hozzá, hogy 1976-ban, érkezésem után a lehető legrövidebb időn belül felszerelhessék autómra a kék színű QA 03-01-es rendszámot: ez ugyanis „hiteles fordításban” minden hatósági ember számára azt jelentette: a kocsit magyar (03), újságíró használja (QA), és a hírügynökség irodavezetőjének birtokában van (01). Nyugat-Berlinben pedig ugyancsak rögtön tudhatta a rendőr, kivel áll szemben. Így történhetett meg velem, hogy amikor egyszer szabálytalanul jobbra fordultam a határátkelő, a legendás Checkpoint Charlie után, az első nyugati utcánál (az NDK-ban akkor még ugyanis jobbra, kis ívben pirosra is be lehetett fordulni, és hirtelenjében nem működött a másik oldalon érvényes KRESZ-reflexem), a helyi „szerv” leállított és zordan rám dörrent:

- Azért, mert odaát vörösre mindent szabad, az nem jelenti azt, hogy ideát is így van.

 A megjegyzéstől úgy meglepődtem, hogy hangosan elnevettem magam. A rendőr meg a derűmön lepődött meg, de vette a lapot, s ő is elmosolyodott.

- Megértett és nevet? Akkor ezzel megtakarított 10 márka büntetést...

 Azt viszont soha sem fogom megtudni, mit takarítottam meg magamnak mindenféle szempontból (pénz, egyéb büntetés, egyebek), amikor rádöbbentem, hogy ezen, a külföldiek által használt, minden forrás szerint szuperellenőrzött, híres-hírhedt kelet- nyugati határátkelőn négy napon át - véletlenül - a feleségem útlevelével közlekedtem oda-vissza. És ezt egyetlen, egymást váltogató, éber NDK-s határőr sem vette észre. Csak magamban emlegettem az NDK bukásáig: ha ezt a szegény (azóta elhunyt) Honecker akkor csak sejtette volna?

 Szegről-végről az Abraszimovhoz kötődő legtanulságosabb személyes világpolitikai élményem is a ”Chekpoint Charlie”-hez kapcsolódik. A 70-es évek végén a Kelet- és Nyugat-Berlin közötti nemzetközi átlépő NDK-s oldalán bevezettek egy új technikai ellenőrző berendezést: ez a hőmérsékletet mérve megállapította, nincs-e rejtegetett élő személy a határon átmenő járművön? Egy amerikai katonákat Keletre szállító busznál az NDK határőrség ennek az eszköznek a jelzésére vette észre, hogy a padlón tucatnyian fekszenek elrejtőzve - egykori berlini kémfilmek ismeretében nem nehéz találgatni, vajon miért? A járművet - a szabályoknak megfelelően - a németek nem ellenőrizhették, csak megszámolták az ablakokon át látható egyenruhásokat. Riasztották viszont a szovjet katonai rendészetet, amelyik akkor állt a busz mellé, amikor abból az „amcsik“ sorban kiszálltak, az Alexander Platz parkolójában. Miután mindenki elhagyta a buszt, a KGB-s tiszti járőr - már a járdán, tehát egyértelműen az Egyesült Államok által hivatalosan szovjet szektorként kezelt területen - akcióba lépett, s azon a címen, hogy az utasok létszáma túllépte a határos hivatalosan bejegyzettekét, az egész csoportot őrizetbe vette.

 Lett is belőle diplomáciai, politikai botrány és kérészéletű sajtószenzáció. De csak ennyi, hisz Berlinben ez sem volt több, mint a mindennapos oda-vissza trükkök egyike, egymás bosszantására, emberek, áruk csempészésére, kémkedésre.

S maradt is volna minden ennyinél, ha Abraszimov nem éppen néhány nappal később tartott volna véletlenül - mi úgy neveztük – „nyilvánosságra nem hozható háttérbeszélgetést” a Nyugat-Berlinben dolgozó külföldi tudósítókkal. Ott kérdeztek rá nyugati kollégák, nem éppen barátságosan persze az Alexen történtekre, összefüggésbe hozva azokat az 1971-es berlini megállapodással is.

Ekkor értettem meg amúgy igazában: milyen egy szuperhatalmi súlyú kifakadás. Azt addig is

sejtettem, hogy nem keveset nyom a latban. De... 

- Az egy realitás - fejtette ki lassan, tagoltan Abraszimov,- hogy mi négyen még címet sem tudtunk adni az 1971-es megállapodásnak, de az mégis működik. Az a második realitás, hogy a Nyugat szerint mindaz, ami abban áll, az a háború után Berlint megszálló négy nagyhatalomnak az egész városra vonatkozó szerződése. Az a harmadik realitás, hogy vannak, akik azt szeretnék, ha a megállapodás hivatalosan németül nem is létező szövege Nyugat-Berlint az NSZK-hoz kötődő városnak tekintené. De a negyedik az, hogy a Szovjetunió Berlin keleti felét a megállapodás alapján is az NDK fővárosaként tiszteli, s egyben tudomásul veszi, hogy az amerikaiak, angolok és franciák számára viszont Nyugat-Berlin még mindig megszállt város, A négyoldalú - és nem a háborús győztesekre utaló négyhatalmi - megállapodás ennek a Nyugat-Berlinnek biztosítja a közlekedését és összeköttetését a külvilággal, beleértve az NSZK-t, de az NDK-t is, beleértve annak fővárosát. És mindezt egyberakva következik a legfontosabb: a Szovjetunió a béke megőrzése érdekében így értelmezi és teljesíti a négyoldalú megállapodást, így él a jogaival és teljesíti a kötelezettségeit, - például a határátlépéseknél is, ha elkerülhetetlen. Ez történt a legutóbb is. Mert senki se felejtse el soha: a szovjet álláspont Berlin esetében soha számításon kívül nem hagyható, a Szovjetunió szerepéből és súlyából fakadó - megkérdőjelezhetetlen realitás! 

 Ezt ott és akkor senki sem vitathatta, mert a nagykövet e mondatok elhangzása után ingerülten felpattant és távozott. De amit történetesen 1989-90-ben Németország újraegyesítése is teljes mértékben igazolt. Másként ugyan, mint ahogyan Abraszimov Nyugat-Berlinben gondolta…