(Páromnak és gyerekeinknek - emlékezésül szüleinkre -, abban a reményben, hogy unokáimnak ez csak furcsa történelemóra. Juli húgomnak, hogy tudja, akárhol van is, nincs egyedül. Buffalóba meg Kálmán Tamás professzornak az „örök iker” jogán).

            SUB ROSA - avagy megíratlan megírandók azokról, akikkel a szó legszorosabb értelmében bébi koromtól öregkoromig így vagy úgy összehozott a sors. Mindenféle emberek -  sőt, uram bocsá', történelmet látott kutyáink is - , akiket egy dolog köt csokorba: nem csak én ismertem őket.  Van, akinek az emlegetése csak bennünk, magyarokban ébreszt emlékeket, van, akit ismert a fél világ - sőt az egész is. S nem feltétlenül az örömére. Van hát közöttük jó és rossz, olyan, aki bennem több jó, másban több rossz emlékeket ébreszt.
Meg persze jó néhány, aki iránt vegyesek mindnyájunk indulatai, bárhonnan jöttünk, bárhová érkeztünk, s bármilyen módon láttuk a világot; vagy láttuk egykor, s látjuk ma.   Mert ők sokfélék, ahogyan mi még inkább sokfélék vagyunk - ha valamire, erre alaposan megtaníthattak azok az évtizedek, amelyek a huszadik századból ránk jutottak. S az, ami az új századból eddig nekünk jutott, - legalább annyira. De: nem mi választottunk, hogy ők egy korban éltek, élnek velünk. Ahogyan nem mi választottuk azt sem, hogy éppen velük egy időben éltünk, élünk. Ahogyan mondani szokás, „ez volt, ez van, ezt kellett, kell beosztani”: a kort meg a kortársakat egyaránt...

            Ami pedig a „Sub rosa”-t illeti: a  latin kifejezés azt jelenti titok, titokban, bizalmasan. Sárospatakon egy egész csodálatos termet kereszteltek erre a névre, s a titkok szobájaként használták.  A Sub Rosa terem, a Várban egy kerek erkélyszoba, melynek boltozatát festett rózsa díszíti. A hagyomány szerint ebben a szobácskában találkoztak a Wesselényi-féle főúri összeesküvés vezetői 1669-ben. Innen ered a név: „A rózsa alatt”. S talán itt beszélte meg titkait - suba alatt - például Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona, később meg biztosan ezernyi kollégista deák és deáklány.  A mostani esetünkben inkább bizalmasra fordítanám ezt a “subát”. Mert titkom egy szál se azokról, akikről írok: igazában azt sem hiszem, hogy - mai szemmel - kicsit is bizalmas ismereteket juttatok bárki birtokába.  Amire vállalkozom: hosszú újságírói pályám évtizedeiben ezért-azért meg nem írt, olykor nem is feltétlenül a szakmámhoz kötődő történeteket írtam le - amelyek velem estek meg...

            A történetek szereplői pedig – ők, akik sorban következnek.

            Megkülönböztetett köszönet két barát-kollégámnak, akik éveken át írt - modern korunkhoz illően - „digitálmemoárom” megszületését segítették, és annak fejezeteit a világháló általam már biztosan soha meg nem érthető felhőjébe „lábnyomaimként” sorra feljuttatták. Így most, befejezésként ezt az utó- előszót is.  A gyűjtemény legtöbb részletét elsőként Kulcsár László tette közzé az általa az ezredforduló évében alapított és azóta fáradhatatlanul működtetett „Infovilág” hírportálon.  A teljes sorozatot pedig Tardos András gondozta, szerkesztette, és gyűjtötte az interneten csokorba, két változatban is.

 http://rozsalatt.blog.hu/ 

 http://masolat.cafeblog.hu/

            Vörösmarty Mihállyal szólva tudom, hogy férfimunka, de olykor talán jó mulatság is volt számukra… 

Önéletrajz

     Belgrád volt számomra az „ahonnan” 1968. augusztus 21.-én, Csehszlovákia katonai megszállásakor, ahol az MTI tudósítójaként dolgoztam. A nap számomra, kora reggel 6 óra előtt kezdődött.
    A telefon ébresztett, s a Magyar Rádió telefonközpontja közölte velem: „Kapcsolom Pálos Tamás kormánybiztost”. Meglepődtem. Hiszen Pálos Tamás nem a rádióban, hanem az akkor pártközpontként szolgáló Fehér Ház  MSZMP KB Agit. Prop. Osztályán dolgozott (később, a rendszerváltás idején   az MTI vezérigazgatója volt). Csak annyit mondott: „Bevonultunk, nagyon figyelj, mi történik Jugoszláviában. És vigyázz magadra!” Válaszolni sem hagyott időt.
    Tehát figyeltem és vigyáztam magamra! S ebből következett az „ahogyan”, az ezekhez a hetekhez kötődő személyes élmények sorozata. Fél évszázad után sem feledhető tapaszlatokkal, tanulságokkal.

Mindenekelőtt az, ahogyan a hivatalos és a  nem hivatalos Jugoszlávia reagált.

Tehát: azon a napon, amikor a Varsói Szerződés öt tagállama – köztük Magyarország - megindította az emlékezetes csehszlovákiai akciót, Marjai József, a későbbi miniszterelnök-helyettes, aki akkor belgrádi nagykövet volt, kérte, „rutin ügyben” hívjam telefonon a jugoszláv szövetségi tájékoztatási titkárság (minisztérium) második emberét, Gyuro Radulovicsot. Valahogyan csak reagál a történtekre. Reagált….

Tegezve köszöntöttem, ahogyan akkor már szoktam: ő kezdeményezte, amikor két hónapos belgrádi tartózkodás után közöltem vele, hogy „eléggé megtanultam szerbül, ez legyen mostantól a beszélgetéseink nyelve” (az orosz alapján ez könnyebben ment, mint eleinte hittem).  

 - Zdravo, (szervusz) Gyuro.

            Hosszabb csend előzte meg a nem várt választ.

            - Dobar dan zselim, drusze Kocsis (jó napot kívánok, Kocsis elvtárs). Kako szte  (hogy van)?

            Amiből egy pillanat alatt kiderült: a prágai események hatására nemcsak én vele, hanem Magyarország minősült vissza magázódó viszonyba Jugoszláviával. Évekkel később az akkori „legeslegfelsőbb szint” személyesen igazolta vissza: egy óra múlva tudták Budapesten, akiknek tudniuk kellett…

             Ez nekem - sajátos szempontból - kevesebb személyes gondot okozott, mint a többi, akkor hivatalosan Belgrádban dolgozó magyarnak, diplomatáknak, kereskedőknek. Titoék ugyanis - érthetően, mert híresen realisták voltak - a valós helyükön kezelték az újságírókat az ellenőrzés alatt tartandó veszélyforrások sorában. A hivatalos külföldiek autóinak mind arany betűs fekete rendszámtáblájuk volt (van Szerbiában mindmáig), ami jól láthatóan különbözött a helyiekétől. Az egyes országok autói azonos nyitó számot kaptak, a magyaroké lett a 14-A, amit egy többjegyű szám követett. A külföldi tudósítóknak más dukált: ugyanaz a tábla, de mindegyikünknek 20-E, majd a záró számok. A magyarázat egyszerű: a 10-es számot kapták a szovjetek, még a kezdetben megkülönböztetett jó viszony idején. A 30, 40, 50, 60 pedig az amerikaiaknak, angoloknak, franciáknak és kínaiaknak jutott. Közéjük ékelődtünk be a 20-al mi, tudósítók: így voltunk tehát a rendszámlogika alapján - nagyhatalmak. Már messziről láthatta az „egyszeri jugoszláv” is, kikre kell különösen odafigyelni. Hát a magyarokra, szegényekre 1968. augusztusától egy ideig nagyon odafigyeltek: a 14-es rendszámok birtokosai közül sokan „fizettek” betört szélvédőkkel, bezúzott reflektorokkal a Varsói Szerződés csehszlovákiai beavatkozásáért. Az én hivatali Roveremet viszont védelmezte a most kivételesen ártalmatlannak bizonyult aranyszínű 20-as szám. 

       Egy időnek el kellett telnie, míg déli szomszédjaink megnyugodtak, nem lesznek egy következő támadás áldozatai, s főként nem a szomszédos Magyarország irányából.  Ezt követően hangzott el Tito emlékezetes pulai beszéde, amelyben, ha nem is mondta ki nyíltan, de félreérthetetlenül érzékeltette a számunkra fontosat: úgy értékeli, hogy a Varsói Szerződés csehszlovákiai beavatkozása nem öt, hanem négy meg egyország akciója volt, Magyarország csak „nem szeretem” társként csatlakozott hozzá.

         Másnap felhívott Gyuro Radulovics – „természetesen” rutin ügyben - és ezzel kezdte:

          - Zdravo (szervusz) Tamás, Kako szi  (hogy vagy)?

          Vagyis visszaállt a tegező viszony Jugoszlávia és Magyarország között.  Ezt úgy éreztem, nem akármilyen hír, közöltem hát Marjai Józseffel, ő meg továbbította a maga csatornáján Budapesttel. Én pedig az MTI számára napi tudósításomba belefogalmaztam azt a mondatocskát, hogy „a belgrádi sajtóból és a politikai közhangulatból érződik, Jugoszlávia kezd visszatérni a normális kapcsolattartásra Magyarországgal”.

Eközben az „ahogyannak” – nem kis meglepetésemre – támadt szovjet eleme is: Timur Gajdar, a Pravda belgrádi tudósítója személyében.

A híres-neves orosz Gajdar-trióból nekem mind a háromból jutott, így vagy úgy. A nagypapa, Arkagyij (1904 - 1941) írásban, hisz ő volt a szerzője tizenéves korom „Csuk és Gek” meg a „Timur és csapata” című, szerte a világon, túl a szocializmus határain is népszerű ifjúsági könyveinek Az unokáját, Jegort (1956 - 2009) 11 éves gyerekként ismertem meg, amikor az MTI tudósítójaként Belgrádba érkeztem, ahol apja Timur (1926 – 1999) a Pravda tudósítójaként szolgált.  Ezzel a Jegorral akkor „találkoztam” újra, itthon, a televízióm képernyőjén, amikor a 90-es évek elején felbukkant Jelcin elnök környezetében, s 1992-ben pénzügyi, gazdasági csúcsszakemberből, 36 éves üstökösként a politikai kozmoszba repült, miniszterelnök lett és a Kremlbe is beköltözött. Őt ma úgy emlegetik a hazájában – ki elismerően, ki éppen ellenkezőleg -, hogy a nevéhez kötődik az összeomlott világhatalom Szovjetunió utódállamát egész társadalmát alapjaiban megrázó rendszerváltás gépezetének „sokkoló” minősítést kapott beindítása Oroszországban.

            Az apával, Timur Arkagyijevics-csel közös történetünk lelke-veleje 1968 emlékezetes augusztusához kötődik. Munkakapcsolatunk már korábban rendszeres volt, együtt dolgoztunk a külföldi tudósítók klubjának vezetőségében is. Észrevettem: mindig érveket keresett a jugoszláv vezetés lépései, döntései magyarázatára, ha egyetértett velük, ha nem. Sőt, mintha hajlamosabb lett volna az önigazgatás kacskaringóit, főként pedig a „jugoszlávizmus” elnemkötelezettségi elméletét és hétköznapi nemzetközi gyakorlatát inkább érteni, sőt olykor meg is érteni, mint Moszkva és a belgrádi szovjet újságírók zöme tette.  

Azért így sem volt magától értetődő, hogy 1968 augusztusában, Csehszlovákia megszállása után néhány nappal Timur (tőle tudom, soha nem tudta meg, apja regényhősétól kapta a keresztnevét, vagy róla nevezte el apja a könyv Timúrját!) felhívott telefonon és rákérdezett: feljöhet-e hozzám a lakásomra, Dedinyére, „mert tudom, szép nálatok a kert, biztosan jól lehet ott beszélgetni”.

A bejelentkezést nem igazán értettem, a kertet igen: mert az a világon mindenütt mindig olyan hely, ahol viszonylagos biztonsággal lehet számítani rá, hogy nincsenek fülelő „poloskák”.  Vagyis - vontam le a gyors következtetést - Timur témája csak kettőnkre tartozik.

- Igen - volt a válaszom és hozzátettem: - A fa alatt lesz gyümölcs és barackpálinka az asztalon. Az, amit szeretsz.

Kellett mindkettő, de igazában az utóbbi. Mert már az ötödik percben meghökkentett, s a folytatáshoz nekem is kellett némi alkohol.

- Nagy közös baj történt nálatok 1956-ban - csapott a közepébe kertelés nélkül, s rögtön magyarázattal is szolgált, mit ért ezen a szokatlan mondaton. - Azóta töprengek, nem kerülhettük-e volna el, hogy novemberben bevonuljunk Magyarországra.  Azóta is nyomaszt, hogyan kerülhettünk, kerültünk olyan helyzetbe, amiből igazában sohasem fogunk kimászni.

Hallgattam, ő sóhajtott egy nagyot, aztán kivágta:

- És most itt van Csehszlovákia.

Mit mondjak: szépen kiveséztük együtt a világot, a jugoszlávokat meg magunkat is, egy délutánon át. És még maradt is az üveg alján.

Negyvennyolc órával később Belgrád akkor Tito marsallról elnevezett főutcáját gondolta ki sétaterepnek, mondván, amikor megérkezett, hogy „itt nagy a nyüzsgés, sok az ember”. Ha leolvasható volt valakiről, hogy gondterhelt, ott és akkor le sem tagadhatta volna, hogy ő az.  Gyalogoltunk egymás mellett. Nyílt volt, egyenes.

            - Titoék félnek. Az ő emberei közül is sokan attól tartanak, hogy Prága után Belgrád következik, éppen Magyarország felől. Ceausescuék meg nyomják nekik a szöveget, mert ők attól rettegnek, hogy Románia jön legközelebb, ugyancsak Magyarország felől. Bukarestben azt akarják, hogy akkor már inkább Jugoszlávia, mint ők. Tudom, hogy nektek, magyaroknak mindkét változat elfogadhatatlan.

Itt szünetet tartott, megállt.

- De hidd el, nekünk is. Egyet kérek: próbáljátok meggyőzni itteni barátaitokat, hogy szó sincs semmi veszélyről. Legalább nézzenek utána, hol állomásoznak szovjet csapatok Magyarország területén. Hát nem veszik észre, hogy senki sem csoportosít semmilyen erőt nálatok dél felé?! Neked, nektek magyaroknak talán jobban hisznek, mint nekem, nekünk. Hiába vagyunk mi a szláv testvéreik, Sztálin óta ez sem segít...

Meghökkentett, - hisz nyilvánvalóan nem csak a maga nevében beszélt. De ahogyan tette, - az ő volt, Timur Gajdar!

Amikor Belgrádból visszatért Moszkvába – később, amikor ott jártam, többször ettünk együtt az újságíró klubban - katonai szakértőként jegyezte a cikkeit, s akkor már a neve alatt ott állt a katonai rangja is: ellentengernagy.

Ma már tudom, hogy tengerészkadétként érettségizett, a Lenin Katonai-Politikai Akadémián szerzett újságíró diplomát, s ennek birtokában lett újságíró, külföldi tudósító.    

És: hogy Timurnak nem csak az apja könyvében jutott szerep, -   a Gajdar családnak pedig nem csak az irodalomban és a sajtóban…

Antall Józsefnek (1932-1993), a rendszerváltás érkezési oldala első miniszterelnökének - 1990-től haláláig töltötte be karizmatikus céltudatossággal e posztot - méltán gazdag portréirodalmához mindössze egyetlen ceruzavonással tudok hozzájárulni: az is kettőnk közös gyermekkorából való. De úgy érzem jellegzetes pillanatkép ez arról az emberről, aki már gondolkodásra kész legifjabb korától tudatosan gyűjtött magába minden lehetséges ismeretet a társadalomról. Akkor persze még aligha azért, hogy egyszer majd Magyarország kormányfője legyen, de azért biztosan, mert úgy érezte, hogy a lehető legtöbbet meg akar tudni a világról. Ma ehhez hozzá merem tenni: a múlt azért foglalkoztatta igazán, mert a jövő érdekelte. S ezért lett belőle nemcsak politikus, hanem államférfi, a szó legigazibb értelmében, amikor felkínálta ezt neki a történelem, s ő a lehető legfelkészültebben kínálta fel magát a várt, sőt elvárt alkalomnak. S ezen az sem változtat, hogy a sors halálos ítélete következtében csak rövid idő alatt nyújtott teljesítményét nagyon sokáig fogja vitatni az utókor. De hát ma is vitatják Kossuth Lajost, nemcsak Kádár Jánost...                                    

            1946-48-ban apja, id. Antall József már legendás múlttal töltötte be a Független Kisgazdapárt pártigazgatói tisztét, ahol újságíró apám, Dernői Kocsis László a sajtófőnök hivatalos és a „szürke eminenciás” íratlan posztját bírta ugyanakkor. Mindketten a párt „őskövületei” közé számítottak, a 30-as évek elejéről. Öregebb Antall igazi rangját a második világháborús derekas szereplése adta haláláig. Az új évezred második évtizedében bekövetkezett haláláig ismertem a közvetlen szomszédságomból  egy olyan lengyel asszonyt, aki 1939-ben, a Lengyelország elleni náci támadást követően talált otthonra Magyarországon, nem utolsó sorban Antall József akkori menekültügyi kormánybiztos bátor és hatékony cselekedeteinek köszönhetően.

            Joggal emlegeti tehát minden szerző, hogy a miniszterelnök Antall az ősök génjeiből is szerezte a politika iránti olthatatlan érdeklődését. 15-16 éves lehetett, amikor apjával megjelent nálunk, Zuglóban egy délután. Édesapja mentegetődzött a kártyapartinak nevezett rendszeres politikai beszélgetéspartira összegyűlt baráti társaságnak.

            - Jóskát nem tudtam kire és főként hol hagyni, mert otthon teljes a felfordulás. Majd elszórakoznak Tamással - magyarázkodott.

            Tamás én voltam, de három évvel fiatalabb, mint ő: 12 éves kissrác. Pillanatok alatt kiderült, hogy túl sok közös játszani valónk nem akadt, az ifjú Antall viszont felfedezte apám jó hétezer kötetes könyvtárát, s annak is a legizgalmasabb részét: az üveges szekrénybe bújtatott kincseket. Egyetlen perc kellett számára, hogy rábukkanjon valami számára különösen csábítóra. Az 1920-ból származó, két kötetes angol nyelvű könyv címe ez volt: „The Outline of History by H. G. Wells.” Némileg szabad magyar fordításban: a történelem fővonalakban, vagy egy kicsit még szabadabban, történelmi vázlatok. Ma is megvan ugyanez a példánypár a saját gyűjteményemben. Antall Jóska azonnal a második kötetet emelte ki, és a legutolsó fejezetet kereste, amely azzal foglalkozott: mit hoz a jövő? Mentegetődzött, hogy nem igazán tud angolul, de lefordította nekem ennek az első mondatát: „A történelem nem több, és nem kell soha többnek lennie, mint a jövőt szolgáló számvetés”.

            Aztán kezében a kötettel édesapjához rohant:

            - Ezt a könyvet keressük meg, biztosan kell lenni legalább még egy példánynak valahol Budapesten.

            Volt, megtalálták, az idősebb Antall közölte apámmal a sikert. Érdemes utánanézni: szerintem ma is megtalálható valahol ifjabb Antall József hagyatékában, az egykori miniszterelnök hajdanvolt otthonában.

* * *

Medgyessy Péter (1942- ) úgy lett miniszterelnök 2002-ben - Orbán Viktort váltva -, hogy ő számított rá a legkevésbé. Talán ezért is vállalta a jelölést, miután Németh Miklósnak végül akkor sem akaródzott, hogy az MSZP jelöltjeként visszakapaszkodjék a politikába. Ki így, ki úgy értékelte, értékeli ma is rendszerváltozás előtti múltját, kormányfői teljesítményét annak az embernek, akinek Medgyessy Miklós nevű őse (mellékesen vagy nem mellékesen) Erdélyben a fejedelmi Bethlen család íródeákja volt. De az vitathatatlanul a személyéhez köthető megkérdőjelezhetetlen történelem, hogy az ő miniszterelnöksége alatt tartották meg a népszavazást Magyarország EU-tagságáról; az ő és Kovács László akkori külügyminiszter aláírása szerepel a 2003 április 16.-i athéni EU belépési okmányokon; és a hivatalos EU-hoz csatlakozás, 2004. május 1. is az ő regnálásának időszakra esett.

Vele személyes kapcsolatom kimerült a hol „jó napot“, hol „szervusz”, egyszer „hogy van” másszor „hogy vagy” semmit mondásaiban. És abban, hogy - nem miniszterelnökként, hanem Németh Miklós miniszterelnök-helyetteseként - néhány alkalommal élt nálam az akkor igencsak szokásos „jus murmurandi” gyakorlatával, ha nem tetszett, amit írtunk.   1990. április 11-én, a parlamenti választásokat követően, a kormány távozásakor a Képes 7 szerkesztőségében kézhez kapott levelének egy bekezdését - a tanulság kedvéért azonban ideírom.

            „A választások lezajlottak. Amint azt több alkalommal elmondtam, nem kívánok a politikai életben szerepet vállalni, pénzügyi szakmai területen kívánok a jövőben dolgozni. Megköszönöm eddigi együttműködésüket, azt, hogy tisztességes, korrekt információkat adtak azokról a munkákról, amelyeket én gondoztam. Az esetleges kisebb konfliktusok, úgy érzem, természetesek voltak...”

            A mondandóm csak annyi: Medgyessy Péter életútja példásan igazolja, hogy ha valakit megcsap a politika szele, nehezen gyógyul ki belőle. Bár - néhány sorral feljebb kiderült -  azt ígérte, visszavonhatatlanul „jó útra” tér, nemcsak 1990, de még későbbi, kétéves miniszterelnöksége, s a   távozását 2004 őszén kikényszerítő utolsó csatában szerzett sebei dacára sem tudott igazán szakítani a politikával.
Egy ideig annak a kormánynak a különleges nagyköveteként folytatta - egyébként még szelídebb hangú ellenfelei szerint is hasznosan - a „nagypolitizálást” amelynek éppen a feje ült a helyére, a miniszterelnöki bársonyszékbe: Gyurcsány Ferenc, akit barátai közé számított és kormányfői tanácsadójaként alkalmazott.

Utóda aztán elég gyorsan, 2008. május 31-ei hatállyal felmentette nagyköveti tisztségéből: a döntést a kormányfő nyilvánosan nem indokolta, a „pesti utca” azonban tényként kezelte, hogy Medgyessy több aktuálpolitikai kérdésben bírálta az elődjét. Ezt pedig – mint tudjuk – az utódok azóta is nehezen viselik.

Medgyessy Péter ma hivatásos nyugdíjas. Gyanakszom, úgy fog élni mindig, ahogyan azt politikusként is tette és 2006-ban megjelent könyvében megírta: mint „Polgár a pályán”. Pontosabban -, naiv polgár...

Ketten tizedesként – Veres Péter és én…

Veres Péter, iró, hadügyminiszter (1897-1970)

Öt éves NDK- nyugat-berlini küldetésem idejére esett a Varsói Szerződés egyik, az NDK területén megtartott összevont nagy hadgyakorlata. Ebbe csöppentem bele, számomra meglepő módon.
Máig sem tudom, mennyire fér ez bele a katonai rendbe, de úgy lettem - minden formális  behívás  mellõzésével - a hadgyakorlatra kivezényelt magyar sajtós csoport vezetõje azon a címen, mert ismertem a helyi viszonyokat, hogy errõl berlini nagykövetségünk tájékoztatott, egy otthonról érkezett távirat alapján.  Kiegészítésként közölték, hogy errõl értesítették az NDK nemzetvédelmi minisztériumát is, amely felveszi velem a kapcsolatot.

            Ez a kapcsolatfelvétel - az illendõség és (gondolom) az NDK-s nemzeti néphadsereg, s a   VSZ szabályai szerint - meg is történt, a   minisztérium központi épületében, Strausberg városkában, 20 kilométerre Berlintõl keletre.   Berlinben ugyanis (ez egyébként Nyugat-Berlinre is érvényesnek számított) - a város formálisan az újraegyesítésig érvényes, de a valóságban évtizedeken át be nem tartott különleges státusza miatt - tilos volt német katonai erõt tartani. Ebbõl az 1945-ig visszavezethetõ  rendelkezésbõl az NDK - érdekes módon - betartotta, hogy a Nemzetvédelmi Minisztériumának központját vidéken építette ki, de rendszeresen katonai díszszemléket tartott a Karl Marx-Allén, és a Szovjetunióval közösen minden alkalommal elutasította az ezért járó menetrend szerinti nyugati tiltakozásokat. A minisztériumban igencsak megbecsülve  éreztem magam, mert az elsõ perctõl kezdve minden katona, függetlenül a rangjától, feszesen tisztelgett, úton, útfélen,  folyosókon. A kisérõ tiszt végül, sokadik kérdésemre   kibökte:

            - Önnek azért tiszteleg mindenki, mert civilben hozzánk csak nagyon fontos elvtársak járnak.

            Szinte beláthatatlanul hosszú tanácsteremben igazított el sokunkat egy NDK-s generális a tervekrõl és a speciális sajtós feladatokról.  Rajtam kívül mindenki egyenruhát viselt, német és szovjet tábornoki, lengyel, cseh stb. főtiszti uniformisokat véltem felismerni. Kiderült: mi voltunk a hadgyakorlat sajtócsapatának parancsnokai, mind katonák, kivéve engem, mivel Berlinben dolgozó civil külföldi tudósító kollégáim közül egyet sem láttam. De a kutya sem kérdezett katonai rangomról, beosztásomról.  

            Uniformisról elõször a hadgyakorlatot megelõzõ héten   - újabb budapesti utasítás nyomán - esett szó: követségünk katonai attaséjának irodájában meg kellett adnom minden testi méretemet, a fejemtõl a lábamig.
Három nappal késõbb pedig megjelent - pontosabban katonásan jelentkezett - nálam, az MTI irodájában, egy honvédtiszt, s átadott egy teljes tábori tiszti egyenruha készletet. Õ kérdezett rá elõször a rendfokozatomra: amikor közöltem magas tizedesi rangomat, meghökkent, majd elviharzott, de otthagyta az egyenruhát. (1956 után ugyanis néhány évig szünetelt nálunk az egyetemisták  tartalékos tiszti képzése, így ragadtam le szerencsésen a két csont csillagocskánál). Egy órával késõbb behívtak a követségre, ahol Nárai István altábornagy, a néphadsereg  kiképzési fõnöke, a hadgyakorlaton résztvevõ magyar hadak  vezetõje közölte velem nagy derûsen a (kényszer)megoldást.
(Nárai tábornok a kiképzésért felelõs honvédelmi miniszterhelyettességig vitte. Õ volt  az egyik legképzettebb magyar katona, akivel valaha is találkoztam; arról volt nevezetes, hogy minden hadgyakorlat terepét, még a Kárpátokban is, személyesen próbált ki, mielõtt szabad utat adott a katonák számára. És következetesen  „helyre tett”  szovjet tábornokokat, ha azok   “elfeledkeztek” róla Magyarországon, hogy nem otthon vannak, és nem saját katonáknak parancsolnak.   Orbán Viktor első kormányzása idején halt meg, de Fodor Lajos vezérezredes, az új honvédség akkori vezérkari fõnöke temette el, teljes a katonai pompával.)

            - Tiszti egyenruhában, de rangjelzés nélkül veszel részt a gyakorlaton - mondta. - Elvégre annakidején Buggyoníj is mindig váll-lap nélkül vezényelte a katonákat. De azért megtudhattuk volna korábban is, hogy nem vagy tiszt. Czinege gond nélkül rád akasztott volna néhány aranycsillagot...

            Ez a  váll-lap nélküli Buggyonij példa  - bevallom - rendkívül tetszett. A hadgyakorlat fõpróbáján belém is szállt a kisördög, s elhatároztam, kipróbálom, mennyit ér a katona, ha nem tudják, milyen rangot takar a tiszti uniformis? Kiderült: többet, mint valaha is álmodtam volna.

            A  sajtótribünrõl lassan elindultam a szentek szentélye, a gyakorlat dísztribünje felé, s vártam, hol és mikor állítanak meg. Az eredmény: sehol és semmikor. Három perc múlva ott álltam a legfelsõbb német és VSZ vezetés tagjai között. A magyar katonai sarzsikat  mindenesetre óvatosan elkerültem, viszont véletlenül éppen Abraszimov szovjet nagykövet háta mögött találtam magam. A nagykövet megfordult, rám nézett, észrevettem, hogy rájött, látta már az arcomat, de fogalma sem volt, hol. Váratlanul  oroszul, mint ami a világ legtermészetesebb dolga, katonásan rám mordult (késõbb utánanéztem, partizán volt a világháborúban):

            - Azonnal hívja ide  Hoffmann hadseregtábornokot!

            - Da - feleltem ugyanúgy oroszul az igent, és olyan harcosan, mintha egész életemben ilyen parancsokat továbbítottam volna -, majd odamasíroztam az Erich Honecker NSZEP pártfõtitkár és államfõ mellett feszítõ Heinz Hoffmann nemzetvédelmi miniszterhez, a német párt legszûkebb vezetésének tagjához.

            - Abraszimov elvtárs hivatja - mondtam nem éppen bõbeszédûen. Németül szóltam, azt látta, hogy magyar egyenruhát viselek (csak ismétlem magam, rangjelzés nélkül), mégis magától értetõdõként fogadta, amit közöltem.

            - Máris megyek - ennyi volt a válasza, s már úton is volt a szovjet nagykövet felé. Én meg végre jobbnak láttam, ha feltûnés nélkül távozok. Sikerült...

            S hogy teljes legyen a történet: amikor hazakerültem és a Daily News főszerkesztője lettem, ráadásként kineveztek – rendkívüli helyzet esetére – az MTI főcenzorának is. És persze a katonai rangomról megint szó sem esett. Azóta is elképzelem magam, amint tizedesi egyenruhában díszelgek a TASZSZ, az ADN és a többi „varsói” hírügynökség főcenzorainak tanácskozásán…

            De hát: ha Veres Péter lehetett tizedesként  honvédelmi miniszter…

 FERENCZY JÓZSEF (1919. április 4-én született, amit csak az év meg a hónap és a nap egymástól független érdekességei miatt írok le ilyen pontosan) -, akinek nevét immár több, mint fél évszázada, pontosabban 1954 óta Josef von FERENCZY-ként ismerik a világban.  Maga jellemezte a helyét a nemzetközi palettán, egy olyan vacsorán, amit Leányfalun rendezett a magyar Ferenczy-Europress 1991-es születésének második évfordulóján a budapesti sajtóügynökség alapítója és fő tulajdonosa, a világcég német Axel-Springer kiadó. Jómagam ott és akkor az ügynökség helyettes főszerkesztőjeként ültem az asztalnál.

            - Én vagyok a világ legnagyobb kiskapitalistája, de ha tetszik, a legkisebb nagytőkése - mondta az előétel és az első pohár bor után.

            Rejtélyekkel körülbástyázott, öntörvényű emberként lett magát szenvedélyes magyarnak, hűséges németnek és lelkes európainak („leidenschaftlicher Ungar, treuer Deutscher und begeisterter Europäer“) vallva nemzetközi médiamágnás akkor, amikor a média kifejezést még sokkal ritkábban használták.  És - talán éppen ezért -  sok évtizedes ismeretségi körömben azok közé tartozik, akikről   biztosan a legtöbb rosszat és jót mondták, írták -, gyakran ugyanazok.

Mindmáig rendületlenül kutatgatják, mit és milyen anyagi, politikai célokból csinált vagy nem csinált egész, zavarosan tarka életében, itthon és külföldön? S ez önmagában elegendő ok számomra arra, hogy tényként fogadjam el a tényt: nem akármilyen szerepet játszott legújabb korunk történéseiben.   De hát maga sem tagadta soha, hogy cifra volt a sorsa 20 éves korától kezdve a harmadik évezredig: csak így lehet valakit egyszerre fasisztának és antifasisztának, kommunistának és antikommunistának, hazafinak és hazaárulónak, kiváló pénzembernek és üzleti szerencselovagnak minősíteni, Sőt, nem titok, mindig voltak, akik egy lélegzetvétellel, egyszerre emlegették nagynénjeként Ferenczy Idát, Erzsébet királyné  udvarhölgyét, s kérdőjelezték meg általa használt neve elegáns  „von”-jának és „y”-jának hitelességét.

Miből mennyi az igazság? A Ferenczy-saga esetében talán sem fogjuk soha fogjuk megtudni…

 Ami biztos: a színességében biztosan versenyképes látványos Ferenczy-karrier történet kezdete 1954. Ezt a dátumot tőle hallottam, mielőtt még elolvastam 1992-ben Münchenben megjelent „Ferenczy József - Életrajzi vázlat kortörténeti háttérrel” címet viselő, „félhivatalosnak” tekinthető életrajz

1948 végétől - akkor ment el Magyarországról,  nem útlevéllel - megjárt Nyugat-Európában földi poklot és megélt mennyországnak hitt jó pillanatokat is.  1954-ben egy rosszul sikerült zöldségüzlet és politikai tartalmú bécsi pereskedések árnyékában - így mesélte azon a már emlegetett leányfalusi vacsorán -  valahol „a tisztítótűz mélységében és magasságában pattant ki a szikra az agyamból”.
Zürichben meglátta egy kapu alatt a FIFA, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség központjának névtábláját. Emlékezzünk rá: ez volt a számunkra oly gyászos berni futball-világbajnokság éve. Ferenczy még a magyar vb-reménykedések idején fedezte fel az elegáns kaput, ez is magyarázat lehet a hirtelen támadt ötletre. A mindig „snájdig”, arisztokratikusan elegáns magyar úr megjelenése, elmaradhatatlan elegáns névjegykártyája és határozottsága elegendő volt ahhoz, hogy feljusson a titkárságra, sőt betessékeljék a „fejesek” szentélyébe.

            - Többen voltak, és számomra is hihetetlen egyetértésben meghallgatták az utcán felötlött üzleti javaslatomat, amit részletesen kidolgoztam, mire felértem az emeletre. Azt indítványoztam: megvásárolom a FIFA-tól a világbajnokság filmjogait. Ez akkor még - bármennyire is hihetetlen -  ismeretlen gyakorlat volt. Rövid alkudozás után megegyeztünk az árban is: 200 ezer német márka, amit 24 órán belül kifizetek. Úgy írtuk alá az előzetes szerződést, hogy ők biztosak voltak benne, talált pénzre bukkantak. Nekem viszont - bevallom - fogalmam sem volt, honnan lesz másnap pénzem. De hittem a szerencsémben és a csodában. Nem hiába. 

            - Elbúcsúztunk, s mire leértem az utcára, már tudtam, mi a teendőm: bementem egy telefonfülkébe, és fellapoztam a telefonkönyvet a film címszavaknál. Kiválasztottam ott egy számomra ismertnek tűnő producer cég nevét, fél órával később ott voltam náluk, és letettem eléjük a zsebemben levő FIFA-megállapodásomat: 220 ezer márkáért eladtam nekik.Másnap ők, a jelenlétemben, kizárólagos gyártókként és terjesztőkként hivatalosan és véglegesen megvásárolták a vb összes filmjogait. Én meg kerestem 24 óra alatt 20 ezer márkát...

 (Bereits 1954 gelang ihm der erste große Wurf. Ferenczy überzeugte die Fifa von einem Dokumentarfilm über die Fußballweltmeisterschaft und legte damit den Grundstein für die wichtigste deutsche Medienagentur, ein Novum in der Bundesrepublik. Als "Erfinder des Medienmanagements" (so der 2005 verstorbene Politiker und Publizist Peter Glotz über Ferenczy), bringt Ferenczy es zu Ansehen, Erfolg und Reichtum, dank seines Gespürs für die Wünsche und Träume der Deutschen, seines Glücks und seines Geschäftssinns.) (Idézet a könyvből)

            Ez lett az alapja minden további Ferenczy cégnek, - amelyet „Ferenczy Media Holding” néven hamarosan már európai sikersztoriként jegyeztek.  Josef von Ferenczy neve és „elit kiadói” tevékenysége néhány év alatt olyan ismertté lett, hogy telefonhívásait és meghívásait a legfontosabbak sem szokták elutasítani: volt, amikor Genscher német külügyminisztertől Kohl kancellárig, Kissinger amerikai külügyminisztertől Arafat palesztin vezérig terjedt ez a névsor. Walter Scheel NSZK államfőtől érdemkeresztet, az osztrák szövetségi elnöktől professzori címet kapott, Dom Mintoff máltai miniszterelnök pedig országát az Európai Gazdasági Közösségnél - a mai EU elődjénél - képviselő nagykövetté nevezte ki. Az is tény, hogy olyan embereket vett rá könyvírásra, akiket másoknak aligha sikerült volna, így többek között Salvador Dalit is szerzői között tudhatta.

Itthon az első, battonyai SOS gyermekfalu megszületésekor bukkant fel és vált gyorsan közismertté a neve, és maga is: még a rendszerváltozás előtt az ő kezdeményezésére jött létre két SOS-gyermekfalu, ahol árva vagy szüleiktől elszakított gyerekek kaptak elhelyezést: az első Battonyán, a második négy évvel később Kecskeméten. Ezért - inkább nem csak ezért -, 1986-ban a Magyar Népköztársaság aranykoszorúval díszített csillagrendjének birtokosa lett, Losonczi Pál aláírásával hitelesítve.

Mert: ami a nagypolitikát illeti, 1985-ben Ferenczy nevéhez kötődött az azóta joggal kortörténeti jelentőségűvé emelkedett három napos bécsi magyar-NDK-NSZK-osztrák   eszmecsere, az „Ellentétek párbeszéde”. Ennek „furcsa négyese” - Köpeczy Béla magyar és Hans-Heinz Hoffmann NDK kultuszminiszter, Peter Glotz, a nyugatnémet SPD ügyvezetője és Fred Sinowatz osztrák kancellár -  az európai szellemi együvé tartozás jegyében a kelet-nyugati feszültség további oldódásának egyik katalizátorként ható eseményét produkálta. Magam 1988-ban, akkor ismertem meg Ferenczyt, amikor a bécsi vita második magyar könyvkiadása jelent meg nálunk, s a bemutatón, a Hotel Duna Intercontinental-ban Berecz János, az MSZMP PB tagja, a Központi Bizottság titkára   is részt vett. Kétségkívül -  a változó idők jeleként...

A többi már szinte magától értetődő. A rendszerváltozás után Ferenczy üzletileg is nyomult Magyarországon -  közben pedig jutalmazta a politika: Göncz Árpádtól is kitüntetést kapott, magyar nagyköveti ranggal is felruházták, 1996-ban pedig honvédtábornok lett.  S eközben, nem utolsó sorban, mindig az az elegáns úr volt, aki - maga mondta így - megengedhette magának azt is, hogy tökfőzeléket rendeljen feltéttel, - a legelegánsabb pesti szállodák elnöki lakosztályaiban…

            Amikor 2011. május 29-én –   záróakkordként emberileg, anyagilag egyaránt vitathatatlanul nehezen megélt utolsó éveket maga mögött tudva, megtörten -  92 éves korában Münchenben meghalt, talán maga is azt kívánta: nyugodjék sokkalta nagyobb békében, mint ahogyan élt…

Horn Gyula 2017. július 5-én lehetett volna 85 éves, de már 2013. június 19-én meghalt, a rendszerváltozást követő korszak Róbert Károly úti „döblingi betegeként”

Lehet, sőt kell vitázni mindarról, mikor, mit tett, s hogy amikor azt tette, amit tett, miért éppen azt tette. De ellenfelei, sőt ellenségei sem vitathatják – ha szívesen nem ismerik is el –, hogy Horn Gyula neve és személye kiírhatatlan a legújabb kor magyar és európai történeleméből. Az viszont jellegzetesen magyar kór, hogy ezt többször és többen ismerték és ismerik el szóban, megszámlálhatatlan kitüntetéssel, és a kort elemző tanulmányokban határainkon kívül, mint itthon. Most talán a legidőszerűbb a frissen eltemetett Helmut Kohl német kancellárra és az 1989-i nyugati határnyitásra emlékeztetnem…

Őszintén gondolom: nem kis részben talán azért is, mert – magam is megerősíthetem – „nehéz emberként” járta végig nem akármilyen próbatételekkel teletűzdelt pályáját, egy nem akármilyen korban, minden poszton, a kezdetektől a végéig, az ilyen fajta ember minden tulajdonságával. Gyakran azok számára is önuralmat követelő lehetett vele dolgozni, akikkel egy cél vezérelte, sőt barátoknak tekintették egymást.

És hozzáteszem – maga vallotta be nekem egy együtt töltött belgrádi este, a 60-as évek végén, még fiatalon, beosztott diplomata korában –, hogy „örök háborúságban állok önmagammal”. Nincs okom kételkednem a szavaiban…

Ha ismertségről van szó, igazán nem panaszkodhatott. A rendszerváltozást követően regnáló kormányfők közül – 1994–98-ban-ban töltötte be (Orbán Viktortól kölcsönzött bon mot-val) az „ország első közhivatalnokának” tisztét – legfeljebb éppen fideszes utódjáról terjedt és terjed szóban, képben és írásban annyi valóságos és hamis történet, mint róla. Így Horn Gyula portréjához csak néhány ecsetvonással tudok hozzájárulni, azzal az előnnyel, hogy egyike vagyok azoknak, akik a legrégebben kezdhették gyűjtögetni róla az ismereteket, amelyekről jó ideig még csak nem is sejthettem, hogy valamikor hírértékűek lehetnek.

1967 nyarán úgy kezdtem MTI-tudósítói pályafutásomat Belgrádban, hogy azonnal ketten keserítették meg – ma hozzáteszem és elismerem, hogy a szó jó értelmében – az életemet. S a második – Marjai József nagykövet mellett – Horn Gyula volt, akkor egy ideig még csak követségi titkári rangban. Ahogyan a főnöke, ő is már érkezésem napját alkalmasnak találta arra, hogy kipróbálja a tűrőképességemet: abban a pillanatban, ahogyan első alkalommal – és éhesen, fáradtan az éjszakai Budapest–Belgrád vonatzötyögés után – kiléptem Marjai irodájából, Horn elkapott és becipelt a saját szobájába.

„Dolgozni jöttél vagy a lábadat lógatni?” – ez volt az első kérdése. S én rögtön elkönyvelhettem azt az azóta is érvényes tapasztalatomat, hogy Horn Gyulának nem tartozik a legjellemzőbb tulajdonságai közé a szívélyesség és a türelem. Nem vigasztal különösebben, hogy ezt azóta nagyon sokan megerősíthetik. Mint ahogyan azt is, hogy munkaőrült, ha valamit fontosnak tart; s ilyenkor talán észre sem veszi, mennyire nincs tekintettel a másik, mások éppen időszerű teherbíró-képességére.

Még nem töltöttem el 24 órát Jugoszláviában, amikor már a fejembe gyömöszölt százféle adatot és tényt abból a – később kiderült – több ezerből, amit a fejében tárolt, hogy „legalább az alapvetően fontos dolgokat” értsem az itteni viszonyokról, s „ne baromságokkal” töltsem meg az otthoniak fejét, „se a nyilvánosságét, se a főnökségét”.

Ezalatt megtanultam tőle, hogy Jugoszláviának annyi az előnye, mint a hátránya. Íme a horni megfogalmazás: „Ez egy a Nyugattól keletre, a Kelettől Nyugatra fekvő gebines ország, amely úgy egyesíti a szocializmust és a kapitalizmust, hogy sohasem tudod, jó vagy rossz jön-e ki belőle”.

Horn Gyula tanított meg rá, ott és akkor, hogy Jugoszlávia vált például a világ egyetlen országává, amelynek a saját határain belül voltak a gyarmatai, s nem valami másik földrészen. A gazdag Szlovénia és viszonylag jómódú Horvátország ugyanis egyazon az államhoz tartozott, mint a tisztesen szegény, de a főhatalmat erőből és népességszámából hagyományosan gyakorló Szerbia, s a hamisítatlan balkáni mélységekkel birkózó Bosznia, Montenegró és Macedónia. Furcsa módon azonban a gazdagabbak és erősebbek nem azt érezték, hogy nekik jó, hanem azt, hogy velük tartatja el Tito a szegényeket, a többiek pedig természetesen irigyelték azokat, akiket volt miért. Furcsa világ?

Vagy: az önigazgatás például a nálunk sok tekintetben még ma is szokásos államcentrikusság helyett azok kezébe tette – elvileg mindenképpen, de a gyakorlatban is többé, mint kevésbé – a kormányzást, akik egy közösség lakói, vagy valamilyen intézmény munkatársai voltak. Ez szült az egyes ember számára is felfogható tulajdonérzést (elvileg), versenyt, árút és sokféle árat (valójában), viszont oly mértékben csökkentette az állam beavatkozási lehetőségeit a gazdaságban, hogy a gyakorlatban a belgrádi jobb kéz (a központi kormányzat) többnyire nem tudta, mit csinál a zágrábi bal (pedig akkor még csak egy tagköztársaság kormányáról volt szó a sok közül, a helyi szervek ezreit nem is említve): így lett totális az összevisszaság iparban, mezőgazdaságban, mindenütt. Az önigazgató vállalatot valóban magukénak érezték az emberek ott, ahol rendben mentek a dolgok, de senki sem törődött semmivel, ha nem ment jól a cég: az igazgató ilyenkor – ha voltak kapcsolatai, s rendszerint voltak – átment önigazgatni, vagyis „kinevezett tulajdonosnak” egy másik vállalathoz, hogy azt tegye tönkre, a többiek viszont maradtak a mocsárban, vagy éppen munka nélkül.

„Vegyél benzint mindig a horvát INA-kutaknál és ne a szerb Jugopetrolnál, az előbbi olcsóbb, mert a zágrábiak megtiltották az alkalmazottaiknak, hogy borravalót fogadjanak el, viszont le kell mosniok a szélvédőt. S a kutasok ezt meg is tartják, mert ha nem, kirúgják őket, és a legközelebbi munkahelyet valahol nyugatnémetben találják. Ez a verseny – foglalta Horn közgazdasági és politikai egységbe a hétköznapi helyzetet.

Az általa ott és akkor levont elvi következtetés pedig mindebből logikusan következett.

„Jugoszlávia is azt bizonyítja, hogy a félmegoldás nem megoldás – mondta Horn nekem 1967-ben. De azonnal hozzáteszem: ebből ma sem jut eszembe, hogy valami olyat gondolt és (nem) mondott, amiből logikusan kellett következnie annak, amit 1989–90-ben vallott és tett akkor és utána, amíg módja volt rá. De Marjai József – szerintem – ilyen és ehhez hasonló „eretnekségei” tudatában indította őt útnak azon a pályán, ami végül a politikusság élvonalába torkollott.

Eszembe jut néhány későbbi közös munkánk is. Ma már én is tudom (annakidején persze fogalmam sem volt róla), hogy Horn egyike lett ott és akkor azoknak a keveseknek, akiknek erősíteniük kellett a bizalmat Nyugaton, s főként a szociáldemokraták között Kádár János és politikája iránt. Én csak annyit tanúsíthatok, hogy elénk került szövegtervezetekben szorgalmasan igazította át az „SZKP vezető szerepét” a „Szovjetunió megkülönböztetett felelősségére”; javította „szükségszerű nemzetközi kötelezettségekre” és – ne felejtsem – például „európaiságra” az „internacionalizmust”; vagy éppen „marxi gondolatokra” az oly gyakran emlegetett „marxizmust”.

Munkaügyben utoljára 1989. szeptember 10-én találkoztunk a Bem rakparton, Kovács László külügyi államtitkár szobájában. Én kértem a beszélgetést, mert másnap Berlinbe kellett utaznom, az NDK Külügyminisztériumának meghívására, a Képes 7 főszerkesztőjeként, miközben Pesten javában állt a cirkusz az NDK-menekültekkel, akik nem voltak hajlandók hazatérni. Öt perccel az érkezésem után belépett az irodába Horn, aki akkor – ezt azóta megtanulta az egész világ – Magyarország külügyminisztere volt. Azonnal a lényegre tért.

„Persze, hogy nem véletlenül jöttem be, de Kovács Laci nem közölheti veled, amit mondok. Tulajdonképpen én se tehetném, de tudnod kell, mire számíthatsz: mire holnap Berlinbe érsz, kiengedtük az osztrák határon át az NDK-sokat. Figyelmeztetlek, ezt a titkot, most még tízen sem tudják az országban. Ha kifecseged, Ferihegyen csukatlak le – mondta. És nem kételkedtem, hogy az utolsó mondatát is komolyan gondolta.

Így teljes és hamisítatlan a Horn Gyula-portré. Tetszik vagy nem, a tény tény marad: egyike lett hazánkfiai közül azoknak a keveseknek, aki a rendszerfordítás mindmáig tartó korszakában bátran és valóban magyar, európai, sőt világtörténelmet cselekedtek…

A korábbi cikk a témában (Infovilág)