milyen szerepet játszott a XX. század második felének magyarországi politikájában, s ezen belül a sajtóban - a történészeknek kell elemezniük. Azt, hogy saját maga hogyan értékeli mindazt, amit tett és nem tett, hosszú időn át Kádár János kis számú közeli bizalmasainak egyikeként   -, azt neki kell feldolgoznia önmagának és az utókor számára. Tudtommal tette és teszi is.  (Jakupcsek G. interjúja dr. Lakatos Ernővel)

Én itt csak arra vállalkozom, hogy arról írjak, ahol a magam élete találkozott az övével. Ez gyakran esett meg és mindenféle helyzetben: volt közvetlen főnököm az MTI vezetőjeként, „Apóként”, amikor az általam szerkesztett lapokat is felügyelte az Agit. Prop. Osztály sajtótörténeti legendává lett vezetőjeként. De tény az is: 1990-től gyakrabban találkozunk -  magánemberekként -, mint amikor hivatalokat viselt, bár mostanság ritkábban, mint az előző években -, mert nemcsak az élet változik, de mi sem fiatalodunk.

              Nem egyszer hallottam emlegetni, hogy megjelenésével, hangjának erejével a mai napig van benne nem is kevés Bessenyei Ferenc emlékezetes filmbéli „Dúvad” alakjából. Sokunkat állított a Fehér Házban, a szobájában a szőnyeg szélére, s harsogta ki magából    az éppen időszerű mérgét.  De nem tartom véletlennek, hogy a rendszerváltozás óta sem akadt tudtommal senki, aki bizonyítani tudta volna, hogy derékba törte az életét. Mert alighanem nincsenek ilyenek.

            Magam nem tudom, hányszor emlegette fel - egyébként ma is teszi – a „Magyar Szabadság” című akkori lapban 1956 november 1.-én megjelent riportomat Mindszenty József kiszabadulásáról. Tudomásul vettem, hogy mindmáig nem szereti ezt a cikkemet. De akkor sem élt vissza a jogával, hogy ne szeresse, amikor lehetősége lett volna rá.         A szőnyegének szélére is kerültem, amikor a Képes 7 l988. újévi számának címoldalára egy elegáns pincér képét tettük, aki egy pohár vizet meg egy szeletke kenyeret kínált, ezüsttálcán - jókívánságokkal.

            - Kinek használ az ilyen? - tette fel nem éppen halkan a költői kérdést, gondolom, a pártközpont egész ötödik emelete hallhatta, mert így is akarta.

            Az véletlen, de a politika akkori zavarosságát azért hitelesen tükrözte, hogy lefelé menet meg Berecz Jánossal, a KB illetékes titkárával találkoztam, ő meg gratulált:

            - Ilyen címoldalak kellenek... 

             Egyébként barátok, politikai barátok is mindmáig, mindketten olyanok, akik megújulások sorozata nélkül a legkritikusabb időkben sem tudták elképzelni a jövőt. Igaz, ezt nem egyformán gondolták és hirdették: Lakatos Ernőről meg - éppen Kádárhoz fűződő, meghittnek ismert viszonya miatt -  kevesebben hitték el, mint Berecz Jánosról.                  

A 70-es évek végén az akkor két Berlinben – az NDK fővárosában és Nyugat-Berlinben – dolgoztam az MTI tudósítójaként, amikor Lakatos meglepő kéréssel jelentkezett nálam. Az ADN, az NDK hírügynökség vendége volt, amikor a Dr. Zsivago, a film itthon ügy volt. A házigazdák viszont nem rajongtak azért, ha a vendégeik átmentek a város másik felébe -, amire Kádár János nem gondolt, vagy ha igen, nem zavarta. Ezért találta ki Lakatos Ernő:

            - Lopjál át Nyugat-Berlinbe az autódon, a diplomata útlevelemhez nem kell átlépő, így az nem gond. Kádár szeretné, ha megnéznék két filmet: a Paszternákét, a Zsivagót, és Szolzsenyicinét, az Ivan Gyeniszovics egy napját.  Kellene neki tudni valamit, ami közös bennük, és beszámolnék neki róla. Keress egy helyet, ahol vetítik. Ő most nem akarja otthon megnézni.

            Akkor és ott jutott eszembe: milyen ország is az a Magyarország, ahol az első ember ilyen cselekre kényszerül...

Ma tudom – ilyen is volt!

            Várkonyi Péterrel, - aki ugyanakkor költözött be a KB külügyi titkárának irodájába, amikor Lakatost az MTI vezérigazgatói székéből „Apó-vá”, azaz a KB Agitációs és Propaganda Osztályának vezetőjévé nevezték ki -, együtt igazítottak el, mire figyeljek és mire nem, amikor a Daily News - Neueste Nachrichtent, a világon mindmáig egyedülálló angol-német napilapot szerkesztem. 1981 őszén közölték velem:

- Ez nem azért más, mint a többi napilap, mert külföldiek olvassák, mert ez nem igaz. Főként külföldiek, de szép számban magyarok is, akik nyelvvizsgára készülnek a Rigó utcába, vagy egyszerűen azért, mert többet akarnak megtudni a világról, mint amit magyar nyelven kapnak. A lényeg, hogy azok nem olvassák, akik feleslegesen idegesítik a főnököket, hogy már megint mit ír az újság és mit hallanak a rádióban. Mert a te lapodat nem értik.

 Ezt Várkonyi magyarázta el így, és hozzátette:

            - Abban maradtam Lakatossal, hogy indulj ki abból, ha valami gondunk van, azt mi megmondjuk. Amit meg másoktól, másutt hallasz, tekintsd tanácsnak, és használd fel belátásod szerint.

            Ilyen gondokról sose kaptam hírt egyiküktől sem. Viszont kiderült: az is információ volt, amikor nem kaptam hírt. Például arról, mit vártak a magyar sajtótól, amikor 1982-ben beléptünk a Nemzetközi Valutaalapba (a szovjetek nem kis idegeskedésétől kísérve, még a gorbacsovi idők előtt). Engem tudatosan „elfelejtettek” tájékoztatni a pártközpont óhajáról: rövid, feltűnés nélküli információ a belépésről, a lap belsejében. Így a Daily News volt az egyetlen magyarországi újság, amelyik a német és angol nyelvű első oldalakon egyaránt, nagy címekkel, induló anyagként számolt be az eseményről. Ahogy egy ilyen fontos eseményről ez valójában illik. Később se hallottam egyetlen zokszót sem. Valószínűleg ekkor is az bizonyosodott be, amit Lakatos és Várkonyi korábban mondott: nem olvasták a lapot azok, akik   idegesekké válhattak vagy tehettek volna másokat tőle. (Hogy mi a “Nyuszinál” - így becéztük magunkat - „bátrak” voltunk ezzel a tálalással, arról csak az új évezredben értesültem egy Népszabadság cikkből, amikor Medgyessy Péternek a Valutaalap és a Világbank körüli magyar szerepéről volt mindennapos vitatkozni valója a politikának. Utólag köszönettel elkönyveltem a bókot...)

            Az is közösen kavart bele az életünkbe, amikor 1989. szeptember 11-én a kormány kiengedte Magyarországról Ausztriába az NDK-sokat. A Képes 7 főszerkesztőjeként - teljesen véletlenül - ennek a napnak a reggelén, az első Budapestről jövő MALÉV-géppel érkeztem a berlini külügyminisztérium vendégeként a schönefeldi repülőtérre. Soha rosszabbkor...

A fogadtatás a friss helyzethez igazodott: senki sem várt a házigazdák részéről, csak a magyar követségiek fogadtak. Vártunk egy darabig, de mert német változatlanul nem tűnt fel értem a színen, jobb híján beautóztunk a követségre, a Brandenburgi-kapu tövébe.  Lakatos Ernő volt a nagykövet 1988-tól (vagyis az utolsó az NDK-ban), vele töprengtünk, mi legyen, hisz az se biztos, hogy ilyen körülmények között hajlandók vendégül látni. Neki jutott eszébe a megoldás. Ő is kapott meghívást estére a nemzetközi újságíró klubba a vacsorára, amit Kurt Blecha sajtó államtitkár tervezett a tiszteletemre. Felhívatta a titkárnőjével a külügy protokollosztályát, aki, mintha rutinból tenné, rákérdezett, jól tudja-e a magyar nagykövet az esti program időpontját? Egy idő múlva megjött a válasz:

            - Igen.  

            Ennek ismeretében a sajtóattasé furcsálkodva tájékoztatta a külügy sajtóosztályát, hogy a magyar főszerkesztőt nem fogadta senki a repülőtéren, s az a nagykövetségen vár a sorsára. Húsz perc múlva nem rejtett idegességgel megjött a német, akit kísérőmnek szántak.

            - Elnézést, de lerobbant az autónk a repülőtérre menet, ezért nem találkoztunk - magyarázkodott. Azt viszont később se mondta meg nekem senki, miért nem próbáltak meg később sem megtalálni.

A programot viszont menetrendszerűen lebonyolították: csak éppen morcosan, miként magyar újságíróval mindaddig soha nem tették. Hagy érezze a kedves vendég is, mennyire haragszik a hivatalos Berlin, a „Haupstadt”, amiért megnyitottuk a nyugati határt. Miközben „NDK-magánmosolyt” soha addig nem kaptam annyit, mint ezekben a napokban, sem az Unter den Lindenen, sem vidéken, amikor kiderült, magyar vagyok…

Mindennek a részleteit egyébként Lakatos is megírta nagyköveti szolgálata után „Kitépett lapok egy naplóból” címmel, 1991-ben megjelent könyvében.

            Gondoljon róla mindenki, amit akar: de „Apó” telefonszáma és a címe akkor is benne volt, és ma is szerepel a budapesti nyilvános telefonjegyzékben…

Antall Józsefnek (1932-1993), a rendszerváltás érkezési oldala első miniszterelnökének - 1990-től haláláig töltötte be karizmatikus céltudatossággal e posztot - méltán gazdag portréirodalmához mindössze egyetlen ceruzavonással tudok hozzájárulni: az is kettőnk közös gyermekkorából való. De úgy érzem jellegzetes pillanatkép ez arról az emberről, aki már gondolkodásra kész legifjabb korától tudatosan gyűjtött magába minden lehetséges ismeretet a társadalomról. Akkor persze még aligha azért, hogy egyszer majd Magyarország kormányfője legyen, de azért biztosan, mert úgy érezte, hogy a lehető legtöbbet meg akar tudni a világról. Ma ehhez hozzá merem tenni: a múlt azért foglalkoztatta igazán, mert a jövő érdekelte. S ezért lett belőle nemcsak politikus, hanem államférfi, a szó legigazibb értelmében, amikor felkínálta ezt neki a történelem, s ő a lehető legfelkészültebben kínálta fel magát a várt, sőt elvárt alkalomnak. S ezen az sem változtat, hogy a sors halálos ítélete következtében csak rövid idő alatt nyújtott teljesítményét nagyon sokáig fogja vitatni az utókor. De hát ma is vitatják Kossuth Lajost, nemcsak Kádár Jánost...                                    

            1946-48-ban apja, id. Antall József már legendás múlttal töltötte be a Független Kisgazdapárt pártigazgatói tisztét, ahol újságíró apám, Dernői Kocsis László a sajtófőnök hivatalos és a „szürke eminenciás” íratlan posztját bírta ugyanakkor. Mindketten a párt „őskövületei” közé számítottak, a 30-as évek elejéről. Öregebb Antall igazi rangját a második világháborús derekas szereplése adta haláláig. Az új évezred második évtizedében bekövetkezett haláláig ismertem a közvetlen szomszédságomból  egy olyan lengyel asszonyt, aki 1939-ben, a Lengyelország elleni náci támadást követően talált otthonra Magyarországon, nem utolsó sorban Antall József akkori menekültügyi kormánybiztos bátor és hatékony cselekedeteinek köszönhetően.

            Joggal emlegeti tehát minden szerző, hogy a miniszterelnök Antall az ősök génjeiből is szerezte a politika iránti olthatatlan érdeklődését. 15-16 éves lehetett, amikor apjával megjelent nálunk, Zuglóban egy délután. Édesapja mentegetődzött a kártyapartinak nevezett rendszeres politikai beszélgetéspartira összegyűlt baráti társaságnak.

            - Jóskát nem tudtam kire és főként hol hagyni, mert otthon teljes a felfordulás. Majd elszórakoznak Tamással - magyarázkodott.

            Tamás én voltam, de három évvel fiatalabb, mint ő: 12 éves kissrác. Pillanatok alatt kiderült, hogy túl sok közös játszani valónk nem akadt, az ifjú Antall viszont felfedezte apám jó hétezer kötetes könyvtárát, s annak is a legizgalmasabb részét: az üveges szekrénybe bújtatott kincseket. Egyetlen perc kellett számára, hogy rábukkanjon valami számára különösen csábítóra. Az 1920-ból származó, két kötetes angol nyelvű könyv címe ez volt: „The Outline of History by H. G. Wells.” Némileg szabad magyar fordításban: a történelem fővonalakban, vagy egy kicsit még szabadabban, történelmi vázlatok. Ma is megvan ugyanez a példánypár a saját gyűjteményemben. Antall Jóska azonnal a második kötetet emelte ki, és a legutolsó fejezetet kereste, amely azzal foglalkozott: mit hoz a jövő? Mentegetődzött, hogy nem igazán tud angolul, de lefordította nekem ennek az első mondatát: „A történelem nem több, és nem kell soha többnek lennie, mint a jövőt szolgáló számvetés”.

            Aztán kezében a kötettel édesapjához rohant:

            - Ezt a könyvet keressük meg, biztosan kell lenni legalább még egy példánynak valahol Budapesten.

            Volt, megtalálták, az idősebb Antall közölte apámmal a sikert. Érdemes utánanézni: szerintem ma is megtalálható valahol ifjabb Antall József hagyatékában, az egykori miniszterelnök hajdanvolt otthonában.

* * *

Medgyessy Péter (1942- ) úgy lett miniszterelnök 2002-ben - Orbán Viktort váltva -, hogy ő számított rá a legkevésbé. Talán ezért is vállalta a jelölést, miután Németh Miklósnak végül akkor sem akaródzott, hogy az MSZP jelöltjeként visszakapaszkodjék a politikába. Ki így, ki úgy értékelte, értékeli ma is rendszerváltozás előtti múltját, kormányfői teljesítményét annak az embernek, akinek Medgyessy Miklós nevű őse (mellékesen vagy nem mellékesen) Erdélyben a fejedelmi Bethlen család íródeákja volt. De az vitathatatlanul a személyéhez köthető megkérdőjelezhetetlen történelem, hogy az ő miniszterelnöksége alatt tartották meg a népszavazást Magyarország EU-tagságáról; az ő és Kovács László akkori külügyminiszter aláírása szerepel a 2003 április 16.-i athéni EU belépési okmányokon; és a hivatalos EU-hoz csatlakozás, 2004. május 1. is az ő regnálásának időszakra esett.

Vele személyes kapcsolatom kimerült a hol „jó napot“, hol „szervusz”, egyszer „hogy van” másszor „hogy vagy” semmit mondásaiban. És abban, hogy - nem miniszterelnökként, hanem Németh Miklós miniszterelnök-helyetteseként - néhány alkalommal élt nálam az akkor igencsak szokásos „jus murmurandi” gyakorlatával, ha nem tetszett, amit írtunk.   1990. április 11-én, a parlamenti választásokat követően, a kormány távozásakor a Képes 7 szerkesztőségében kézhez kapott levelének egy bekezdését - a tanulság kedvéért azonban ideírom.

            „A választások lezajlottak. Amint azt több alkalommal elmondtam, nem kívánok a politikai életben szerepet vállalni, pénzügyi szakmai területen kívánok a jövőben dolgozni. Megköszönöm eddigi együttműködésüket, azt, hogy tisztességes, korrekt információkat adtak azokról a munkákról, amelyeket én gondoztam. Az esetleges kisebb konfliktusok, úgy érzem, természetesek voltak...”

            A mondandóm csak annyi: Medgyessy Péter életútja példásan igazolja, hogy ha valakit megcsap a politika szele, nehezen gyógyul ki belőle. Bár - néhány sorral feljebb kiderült -  azt ígérte, visszavonhatatlanul „jó útra” tér, nemcsak 1990, de még későbbi, kétéves miniszterelnöksége, s a   távozását 2004 őszén kikényszerítő utolsó csatában szerzett sebei dacára sem tudott igazán szakítani a politikával.
Egy ideig annak a kormánynak a különleges nagyköveteként folytatta - egyébként még szelídebb hangú ellenfelei szerint is hasznosan - a „nagypolitizálást” amelynek éppen a feje ült a helyére, a miniszterelnöki bársonyszékbe: Gyurcsány Ferenc, akit barátai közé számított és kormányfői tanácsadójaként alkalmazott.

Utóda aztán elég gyorsan, 2008. május 31-ei hatállyal felmentette nagyköveti tisztségéből: a döntést a kormányfő nyilvánosan nem indokolta, a „pesti utca” azonban tényként kezelte, hogy Medgyessy több aktuálpolitikai kérdésben bírálta az elődjét. Ezt pedig – mint tudjuk – az utódok azóta is nehezen viselik.

Medgyessy Péter ma hivatásos nyugdíjas. Gyanakszom, úgy fog élni mindig, ahogyan azt politikusként is tette és 2006-ban megjelent könyvében megírta: mint „Polgár a pályán”. Pontosabban -, naiv polgár...

Fock Jenő (1916-2001) volt számomra a klasszikus Kádár korszak legmarkánsabb kormányfője: pontosabban a leginkább célratörő, aki mert előre nézni, cselekedni, felelősséget vállalni, akár öngyilkos bátorsággal őszintén szólni, zárt körben csakúgy, mint a legnagyobb nyilvánosság előtt, itthon és külföldön, akár Moszkvában is. S merte vállalni az előre látható bukást. Ennél többet pedig aligha várhatott tőle bárki.

Kidolgozta sokadmagával, elsősorban Nyers Rezsővel közösen a - lánykori nevén - gazdasági reformot, amellyel megkísérelték a lehetetlent, piaci alapokra remélték vezetni az országot: ez lett volna az a szocialista piacgazdaság, amely végül - hazai és hazán kívüli, valóságos és mesterséges buktatók sorozatán átevickélve -, a „hivatalos keresztségben” új gazdasági mechanizmussá „szelídülve” került be kimoshatatlanul a magyar huszadik századba. S ami maradt és formálódott belőle, az is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy (a részleteket mindenki bonyolíthatja elvei, érdekei, ízlése szerint, ezt én itt és most nem vállalom) „a láger legvidámabb barakkjaként” jutottunk el a rendszerváltozáshoz, vagyis a kapitalista piacgazdaságot is jelentő „új átkosba”. Az ebbe való átmenet és főként a folytatás már nem Fock műfaja volt -, s hogy miért, azon is van mit elemezniük a történészeknek.

            1967-75-ben volt kormányfő, s - csak emlékeztetőül - azt az 1968-at szokás nálunk az új mechanizmus első éveként emlegetni, amely a világtörténelembe a prágai tavasz éveként vonult be. Ma tudjuk: a Fock nevéhez kötődő célok egy része is csak nehezen úszta meg az akkor történteteket. Az pedig sajátosan Magyarország volt, és Fock nehezen támadható személyén s makacsságán túl a nagyobb „kádári csodák” közé sorolható, hogy mégis további 7 évig töltötte be a kormányfői posztot, -  s közben a reformokból is megszületett majdnem annyi, amennyire a helyenként viharos ellenszélben (mint például az első nagy olajárrobbanás) futotta.

            Fock Jenő 1971-ben a magyar kormány nevében még tervezetet nyújtott be a KGST-n belüli együttműködés piacgazdasági alapokra helyezéséről, amelyet azonban lesöpörtek az asztalról. 2006 tavasza óta pedig Medgyessy Péter információja alapján azt is tudhatja a széles közvélemény a későbbi miniszterelnök „Polgár a pályán” című könyvéből, amit sokan sejtettünk, érzékeltünk: Fock azt is vállalni merte a maga idejében, hogy Koszigin szovjet kormányelnök szemébe mondja Moszkva kellős közepén, tetszik neki vagy sem, Budapest tárgyalni kezd a Nemzetközi Valutaalappal, mivel „Magyarország szuverén ország, maga dönti el, hogy mit lép meg és mit nem”. Ami akkor persze csak annyiból volt igaz, hogy a szovjetek megakadályozták a mi általunk remélt tárgyalásokat, de később, a nyolcvanas évek elejére már képtelenek voltak rá. Tény, Fock hazaérkezésekor a Ferihegyi-repülőtéren, akkor döbbenetet keltő rádiónyilatkozatban háborodott fel egy, a nagy nyilvánosság előtt általa meg nem nevezett, a magyar érdekeket megkérdőjelező szovjet állásponton, (1956 óta ilyen nem történt).
S a folytatás nem is maradt el.  Másodszor már nem juthattak el az éterbe a kijelentései, a nyomtatott sajtóba meg még kevésbé (így is megtudta azokat a fél ország). De, ami fontosabb, a miniszterelnöki poszton röviddel ezután bekövetkezett a „balról” sokak által éveken keresztül remélt váltás: Fock Jenő ezután már csak árnyéka volt önmagának, igaz 1980-ig még a Politikai Bizottság tagjaként nyugdíjaskodott.

            Ami ebből nekem jutott: Fock a távozását megelőző egyik KB ülést követően megkeresett, mert úgy alakult, hogy „első lépésben” én tettem át papírra - újságíró szemmel - a plénumon elhangzott felszólalását.

            - Csináljuk együtt, végtére az én beszédem - mondta udvariasan, de a tőle megszokott keménységgel. - Szeretném, ha tudnák, hogy láttam, mi kerül oda, ahol a hivatalos változatot szerkesztik és hagyják jóvá majd a beszédemből.

            Amikor elkészültünk, mondott még valami nagyon fontosat. Olyat, amit azok figyelmébe is ajánlanék, akik mindmáig újra és újra próbálkoznak azzal, ami majdnem lehetetlen: harcba szállni nálunk a maradisággal, az ezeréves múltra építő, „hej, ráérünk arra még” féle gondolkozással.

            - Ha valaki igazán reformot akar csinálni nálunk, olyan mocsárba lép, amelyben ezernyi akna rejtőzik. Szerencsés, ha nem lép rá egyikre sem, s így maga nem robban fel. De még szerencsésebb, ha a céljai közül is megússza legalább néhány a robbanásokat. Én úgy érzem: végső soron, győztem, mert élek, s valamennyi abból is működik, amit akartam.

            Személyes előzménye Fock nékem szánt mondatainak tíz évvel korábbról, Phenjanból datálódik. 1965-ös koreai miniszterelnök-helyettesi látogatásáról távolkeleti tudósítóként én tájékoztattam az MTI-t. Az egyik hajnalon, a hivatalos program előtt egymás mellett ültünk a Tedong folyó partján, az ottani vendégháznál. Fock pecázott, én némán kibiceltem hozzá. Panaszkodott a koreaiak merevségéről a tárgyalásokon.

             - Furcsa dolog ez az internacionalizmus - mondta csendesen -. A koreaiaknak ez azt jelenti, mindenben hajlandók vagyunk-e támogatni őket. Hát nem vagyunk. A szovjetek meg nem vették észre, hogy ma már nem csak a Moszkvához fűződő viszony az internacionalizmus mércéje, mert nem csak a Szovjetunió a szocialista világ, s így természetszerűen változott, gazdagodott az egymás iránti szolidaritás tartalma is. Ezért én azt tekintem becsületes kötelességünknek, hogy ne ártsunk a többieknek, a barátaink érdekeinek azzal, amit Magyarország érdekében teszünk. Úgy hiszem, ez ma az internacionalizmus, de ez egyáltalán nem kevés.

            Mellesleg ugyanitt és ekkor tudtuk meg mindketten, ő is: alapjában neki köszönhettem, hogy külföldi tudósító lettem. 1964-ben, amikor lejáróban volt a Népszabadság és az MTI közös pekingi tudósítójának a megbízatása, és a magyar kínai viszony már koránt sem volt felhőtlen, a Politikai Bizottságban Fock Jenőnek jutott eszébe: hasznos volna, ha a jövőben, nem a párt lapja, hanem a Magyar Távirati Iroda adná a továbbra is közös kínai tudósítót. Kádár János rábólintott, s ezzel indult el a hivatalos eljárás, amelynek eredményeként 1965 nyarán felszállhattam családommal a repülőre Peking felé... 

                Grósz Károly (1930-1996) - akarta, nem akarta - úgy vált a magyar rendszerváltás gépezetének beindítójává, ahogyan Mihail Gorbacsov a szovjeté: a “grósznyoszty” a moszkvai „glasznoszty” sajátos magyarországi változata lett. Mindkét politikus tudta, hogy a régi módon nem megy, ezért újítani akart. Reformálni próbált, nagyon, Gorbacsov világméretekben is, Grósz csak itthon, persze szocialista módon, ha nem is megszokottan. De kiderült: mind a kettő csak kiengedni tudta a szellemet a palackból, ami elkerülhetetlen volt, ám képtelen volt kezelni a szabad életre kelt szellemet.

        Valójában azon a napon (1987 június 25-én) kezdődött Magyarországon az azóta rendszerváltozásnak nevezett új világ, amikor Grósz Károly miniszterelnök lett. Mindenki tudhatta: mostantól nem Kádár Jánosé a döntő szó. Újra a kormányfő lett - hosszú évtizedek után először - az ország legbefolyásosabb hatalmú embere (ez 1953-ban Nagy Imrére rövid időre is csak kérdőjellel volt igaz, 1956-ban pedig végképp nem). Az más kérdés, hogy Grósz bizonyíthatóan nem nőtt fel az első ember posztjára, amire pedig legalább úgy készült, mint nem kevés versenytársa.
Alig egy évvel később már le kellett mondania. 1988. november 24-én gyakorlatilag bukott emberként vonult el a kormány éléről abba a székbe, amelynek megkérdőjelezhetetlen fontosságát éppen ő ingatta meg: nem tehetett mást, Kádárt váltotta a párt főtitkári posztján, amelyet egyébként már májustól kihúzott korábbi főnöke alól (de akkor ezt csak elkerülhetetlen, de mellékes sakkhúzásnak tekintette, pártelnökké választtatva az „Öreget”). Ebben a helyzetben mondta el mindmáig  sokat emlegetett sportcsarnoki beszédét is a fehérterror veszélyéről…

    Nem kis mértékben saját magának, helyzetkezelő képtelenségeinek köszönhette, hogy az átmenet miniszterelnökeként nem Grósz Károlyt, hanem Németh Miklóst könyvelte el - joggal - a történelem.

         Még hivatalban volt, amikor tudta, hogy túlértékelte önmagát.  1988-ban a Képes 7 főszerkesztőjeként elkísérhettem hivatalos teheráni látogatására: olaj, üzleti befektetések reményében, és nem titkoltan politikai presztízsből ösztönözte az iráni utat (is), mérsékelt sikerrel.
Hazafelé a repülőn - valahol a Fekete-tenger felett szálltunk - odalépett mellém egy kormányőr: „Grósz elvtárs várja” - közölte. Nem tudtam, miért hívat.

            Egyedül ült a különgép első kabinjában. Intett, hogy üljek le. Láttam, hogy az, akitől   fiatalos lendület várt az ország a megvénült vezetők helyett, nemcsak sápadt, halálosan fáradt, de e pillanatban (57 esztendősen) akár vénember is lehetne.

            - Akarsz tőlem valamit? - kérdezte.

            - Én? Semmit. Te hívtál.

            - Ebben bíztam. Hogy nem kérsz semmit. Akkor ne is szólj egy szót se, csak ülj. Így tíz percig senkivel sem kell beszélnem, semmit sem kell ígérnem és semmit visszautasítanom...

            Pontosan tíz perc csönd következett. Aztán meghallgathattam élete számomra első és utolsó önvallomását.

            - Elfáradtam. Minden nap hamarabb fáradok el. Mert bármit teszek, keresztbe lépnek. Rájöttem, hogy kiismerhetetlenek számomra az államigazgatás labirintusai. Néha biztosan tudom, hogy az is nemet jelent, amikor valaki határozott igent mond a Parlamentben.

            Legyintett, és ezzel búcsúzott:

            - Felejtsd el, amit hallottál.

            Nem felejtettem, nem felejthettem el...

            De ez sem változtat azon, hogy ma is elismerjem: egy ideig benne láttam Kádár János legalkalmasabb utódját.  Ám jött egy fiatal ember, Németh  Miklós, akitől - immár soha sem fogom megtudni - talán éppen Grósz tartott jobban, mint Kádár.  

Fekete János (1918 - 2009) merő véletlenségből, már ebben az évezredben, éppen a 70. születésnapomon ébresztett rá: nem kerültem sokba a hazának - ma úgy mondanák, az adófizető polgároknak -  az iskolám, több évtizedes, államilag fizetett újságírói gyakorlatom, különösen pedig a hosszú külföldi tudósítói munkám, - sőt.  Jelenlegi árfolyamon közel milliárdos nagyságrendű tétellel gyarapítottam az országot, ráadásul zöldhasú dollárokban. Így csak jobb érzéssel éljük nyugdíjat öregségünket, a feleségem is, én is...

            S ez - divatos kifejezéssel - ugyebár nem semmi? Mai szemmel sem, mivel nálunk az államkassza rossz állapota Szent István óta szinte állandóan a legfőbb gondok egyike.

            A „szocialista bankárzseni” minősítést nyugati kollégáitól kapta Fekete János, - elismerésként, tiszteletből. „Pénzügyekben szuper agynak” a nemzetközi hírű közgazdász-politikus Bognár József prof. nevezte, jelenlétemben, szűk körben, miközben – nem titkoltan -  egyfajta konkurenseként irigyelte is őt, nemcsak becsülte. Kombinációs képességeit pedig még azok sem szokták vitatni, akik azon már szívesen vitatkozgatnak, hogy életében többet használt-e vagy ártott -, és ez rendkívüli dolog. Az azért meglepett, hogy Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, (mellékesen, az 1971-es Vadászati Világkiállításra emlékezve) most, éppen a 2018-as választási kampány nyitányakor azt nyilatkozta az Echo TV-nek: „Kádár Jánosnak és Fekete Jánosnak sikerült konszolidálnia pénzügyileg és politikailag is a helyzetet” (Magyar Nemzet 2018. február 19. 2. o.)

Ami tény: csaknem négy évtizeden át a Magyar Nemzeti Bank különböző vezető beosztásaiban - elnök valamiért sose lehetett, első elnökhelyettes volt a legmagasabb titulusa - gyakorlatilag ő tartotta kézben az ország devizakasszájának kulcsát.

            Nem tudom, mennyire hitelesek azok a legendák, hogy 1956. október-novemberében egy kopott Pobjeda autóban és ölében szorongatott táskában vitte Bécsbe a magyar állam esedékes hitelkötelezettségeit. De azt senki sem kérdőjelezi meg: az egyetlen esetben sem fordult elő az ő banki-rezsimjében, hogy hitelezőinktől   intőt kapott volna az ország, mert nem fizetett időben. Akkor sem, amikor nap közben kellett összekotorni és megkeresni a tőzsdéken Tokiótól New York-ig azt az összeget, amit estig törleszteni kellett. A reális kockáztatás nagymestereként nyert-veszített. Mint a kiváló bridzsversenyző, aki rossz leosztású lapokból is kihozza a lehetséges legtöbbet. Hogy többnyire ez sem volt elég? S - főként -, hogy mire költötték mások azt, amit    hangyaszorgalommal, bankár-módszerekkel mindig begyűjtött? Rajta aligha kérhető számon, mikor és mennyire (nem) érvényesült az általa (azóta is) fáradhatatlanul hirdetett üzleti alapelv, hogy a hitel nélkülözhetetlen része a gazdálkodásnak, csak éppen tudni kell vele élni: a kölcsön kamatánál többet kell keresni a hitelből megtermelt árún. Hát nem egyszerű?

            A partnerei az egész világon (szó szerint) hitelt adtak arra, amit mondott, persze azért is, mert soha sem hagyta kétségben a partnereit, nemcsak a maga nevében beszél. Haláláig nem tagadta: tudták, akikkel tárgyalt, hogy olyan esetekben is Kádár János hiteles szava állt mögötte, amikor Budapest üzenete nyilvánvalóan eltért   Moszkva érdekeitől és szándékaitól.

            Nem véletlenül kérte fel az azóta is “mindenható” Nemzetközi Valutaalap már 1982-ben első magyarországi kormányzójának.  S csorbíthatatlan maradt a sokoldalú bankári tekintélye és (fõként változatlanul nemzetközi) közbecsülése alaposan idős korában, a rendszerváltozás után is. Élete alkonyán is nagy befolyású nemzetközi banki- és bankárszervezetek hívták a vezetőik közé, mert számítottak a bölcsességére.  Itthon 2006-ban emlékezetes módon tüntették ki „Magyarország nemzetközi pénzügyi kapcsolatrendszerének kiépítése, a hazai pénzügyi kultúra fejlesztése érdekében végzett munkássága elismeréseként": Sólyom László és Fekete János a kitüntetés átadásakor nem fogtak kezet.

Fekete János mégis csak egy elmúlt világ „dinoszaurusza” volt? Vagy talán mégsem?  

   Személyes tanúként csupán két dolgot tanúsíthatok vele kapcsolatban, hiszem, 1. Akkor is kevés volt a pénz a Nemzeti Bank trezorjaiban, amikor kevesen tudhatták, mennyi volt az a bizonyos ennyi. 2.  Fekete János memóriája közel kilencven évesen sem kopott meg...

            Történetem első fele a 70-es évek legelejéről való. Belgrádban, az MTI tudósítói irodájának ellátmányáért vártam az ottani illetékes banknál a soromra, amikor meghallottam egy helyi ügyfél és a vele tárgyaló tisztviselő szándékuknál hangosabbra sikerült suttogását.

            - Holnap leértékelik a dinárt. Erre számíts! - mondta az egyik szerbül a pult túlsó oldaláról a másiknak a mi felünkre, s közben zavartalanul pergette a dollárokat.

            Nekem elállt a lélegzetem, de a szemem sem rebbent. Nem vették észre, hogy részese lettem a titkuknak. Felvettem a magam pénzét, azt meg természetesnek tartottam, hogy amit akaratlanul meghallottam, az fontos hír. A tudósító tehát teljesítette a kötelességét: a lehető leggyorsabban hazajuttattam az információt. Másnap egy rövidke üzenetet kaptam Pestről: „Fekete János köszöni”. Nekem ez a mondat volt a „jutalék”, de erre sem számítottam. Manapság - bevallom, hisz változott a világ, meg benne magam is -  nem tudom, megelégednék-e ennyivel?

            A folytatás - az, mire néhány sorral feljebb már utaltam -   2005-bõl való: akkor derült ki, hogy Fekete Jánossal közös a háziorvosunk. Amíg vártunk, illő módon bemutatkoztam, s elkezdtem magyarázni, hol keveredtem bele az üzletmenetébe. Az első pillanatban félbeszakított:

            - Ne folytassa. Csak nem gondolja, hogy elfelejtettem?  5 millió dollárt kerestünk Magyarországnak.  Nem volt az olyan gyakori...

            Ekkor tudtam meg -  három és fél évtized után - hogy az információm ennyit kamatozott Fekete János közbejöttével az országnak. S azt is, hogy ez az összeg abban az időben sem lehetett kis pénz a nagy bank számára, ha a veterán bankár három és fél évtized múltán is emlékezett az esetre, az összegre, még arra is, aki „hozta” az „üzletet”...

Ps.

Felcsuti Péter visszaemlékezése

Hetek c. lap cikke Fekete Jánosról - A bankvilág Puskása

Népszabadság nekrológja

 Kádár vagány, realista fenegyereke – így jellemezte őt Mark Palmer, aki 1986-90-ben, a rendszerváltás idején volt az USA budapesti nagykövete. A Szovjetunió utolsó, az új Oroszország első magyarországi nagykövete, Ivan Aboimov pedig - még szovjetdiplomataként -  azt mondta nekem róla, hogy számára Marjai József személyesítette meg a kádári politikát a gazdaságpolitikában, s ezért sokan, mint az ördögtől, úgy tartottak tőle a KGST-ben. A világ másik felén, az IMF-nél és a Világbanknál meg gyorsan megtanultak figyelni a véleményére, amikor megismerték.

Marjai József december 18.-án lenne 94 éves.  De 2014 április 20.-án nem ébredt fel húsvét vasárnapjára. Nehéz volna vitatni, tartalmas életet fejezett be, túl a kilencvenen…

 Marjai József hosszú élete pályája, sokfajta teljesítménye sem volt híján ellentmondásoknak; hogyan is lehetett volna másként, hiszen a világtörténelem legviharosabb évtizedeinek lett alakító részese, kis ország politikusaként. Mindig tudta, mások előtt sem tagadta, hogy ritkán zavarta, ha ki ilyen, ki amolyan jelzőkkel emlegette. Tették ezt barátai, ellenfelei, ellenségei egyaránt. De vitathatatlan: gorombaságig nyers szókimondás ide vagy oda, mindenkori munkájával, teljesítményével, a legkritikusabb pillanatokban is megkérdőjelezhetetlen szavahihetőségével elnyerte és  haláláig – tehát a rendszerváltozást követően is -  őrizte a hiteles magyar hírét a nemzetközi világ elitjében.       

            Ritka teljesítmény…

              Ma is emlegetik, hogy „1977-ben, moszkvai nagykövetként lebuktatta a keményvonalas Biszku Béla áskálódását, aki Kádárt azért mártotta be Brezsnyevnél, mert szerinte túlságosan liberális volt”. 2006-os kitüntetésében pedig döntő szerepe volt annak: nem kis részben az ő tevékenységének lett köszönhető, hogy Magyarország előbb a Nemzetközi Valutaalap (IMF), majd a Világbank tagjává vált. Miniszterelnök-helyettesként ő és Jacques de Groote, a Nemzetközi Valutaalap ügyvezető igazgatója írta alá 1982. május 6-án Washingtonban Magyarország csatlakozását az IMF-hez.

Medgyessy Péter 2006 nyarán, néhány hónappal a kormányfői posztról való, nem éppen önkéntes távozása után megjelent könyvében közkinccsé tette, hogy éppen Marjai József volt az, aki a 80-as évek legelején „Kádár János jóváhagyásával... titkos tárgyalássorozatba kezdett az IMF-fel. Olyannyira titkos volt a kezdeményezés a Nemzetközi Valutaalappal való tárgyalások felvételére, hogy még azok sem ismerték a részleteket, akik aktívan részt vettek az előkészítésében”. Köztük Medgyessy sem, aki - mint tudjuk - ebben az ügyben került nagy vihart kavart, 2004-ben nyilvánosságra keveredett titkosszolgálati kapcsolatba. „Egészen fantasztikus módon konspirálva szervezte meg a tárgyalásokat, Nem is szivárgott ki semmi...  Marjai József óriási kockázatot vállalt a tárgyalások előkészítésével. Mégis minden működött, senki sem fecsegett, és csak az utolsó pillanatban, amikor a magyar delegáció már el is utazott aláírni a szerződést, csak akkor közölték a szovjetekkel a szerződés létrejöttének tényét” - tudtuk meg utóbb Medgyessytől.

              Utólag mondom, amikor könnyű bölcsnek lenni: ez is jellegzetes „marjaizmus” volt.        

            Emlékezhetünk rá: ugyancsak 2006-ban az is botránnyá dagadt és a világsajtót is bejárta, hogy Sólyom László államfő nem titkoltan csak viszolyogva írta az akkor 82 éves Marjai József kitüntetését, - de az aláírást végül csak nem tagadta meg…

            Személyes kapcsolatunk Belgrádban kezdődött.

            Mielőtt 1967 nyarán az MTI állandó tudósítójaként Jugoszláviába indultam, Darvasi István - aki akkor az MSZMP Központi Bizottságának Agit. Prop. Osztályán osztályvezető-helyettesként a sajtóért felelt – hivatalos és kevésbé hivatalos jó tanácsokkal látott el. Tőle kaptam „használati utasítást” a nagykövethez is. Marjai Józsefnek hívták.

              - Nála jobbat nem kaphatnál, okos, célratörő, és ha harcol valamiért, nem ismer lehetetlent.  Nehéz ember, tudni kell vele bánni. Egyet javaslok: ha azt mondja, menj a francba (más kifejezést használt persze, durvábbat), a szemed se rebbenjen, és feleld, hogy menjen ő is ugyanoda.

              Kora reggel érkeztem vonaton, s már a pályaudvaron kiderült: Marjai azonnal vár, ezért jött értem követségi autó.  Nyugodtan reggelizni sem hagyott időt. A második mondata így hangzott:

              - Mit beszélnek rólam Budapesten?

              Nekem a kérdés épp olyan váratlanul gyorsan jött, mint maga a találkozás, hiszen még odáig sem jutottunk, ha másért nem, udvariasságból, hogy érdeklődjék, van-e családom?

              Zavartam hümmögtem, s végül kiböktem.

              - Semmi különöset.

              - Nem igaz, olyan soha sincs, hogy rólam otthon ne mondjanak semmit. Ha csak ennyi a mondandója, végeztünk is. Egyébként, érezze jól magát Jugoszláviában - morogta harapós medveként, és keményen rám nézett. Éreztem, ez az a pillanat, amikor eldől, örülhetek-e annak, hogy a jelek szerint évekig egy fővárosban dolgozunk. Lélegzetet vettem, és eldöntöttem: lesz, ami lesz. Kiböktem, hogyan jellemezte őt Darvasi. Elnevette magát.

              - Valami ilyet vártam, de tudni akartam, el meri-e mondani.

              Első nap, első összecsapás, nem rossz eredmény, könyveltem el.

              A folytatás - egymás további kölcsönös próbálgatása - sem váratott sokáig.  Még egy hónapot sem töltöttem dedinyei irodámban, amikor kért, segítsek neki, készítsek összeállítást arról, mit ír a jugoszláv sajtó a gazdaság helyzetéről. Megismételte, a segítségemet kéri, tudja, hogy nem utasíthat. Vállaltam, bár még többet küszködtem a szerb-magyar szótárral a kelleténél. Dohány József, a nagyköveti sofőr elhozta a lapokat hozzám, Belgrád Rózsadombjára, a „káderdűlőre” a mi akkori szóhasználatunkban. A szerbek úgy nevezték a körzetet, ami egyébként Titonak is az első számú otthona, a Beli Dvor volt, hogy ez „a hely a munkásosztály rezidenciája, ahol képviselői útján lakik”. Nagyon gyakorlati okok miatt tartották ezért előnyösnek az MTI vezetői, hogy itt legyen az iroda-lakásunk.

              - A főnököm azt mondta, holnap délelőtt meglesz az anyag. Akkor jövök - jelentette be, s már el is tűnt.  A holnapról persze szó sem volt, amikor Marjaival beszéltem... De nekiestem a munkának - a szokásos napi hírügynökségi teendőkön túl.  Ez volt egyike a 13 külföldi tudósítói munkában eltöltött év nem éppen ritka eseteinek, amikor hálás lehettem a sorsnak, hogy a feleségem „civilben”, vagyis amikor maga is az MTI-ben szolgált, a telexírás országos bajnoka volt.
Néhány nap múlva       Horn Gyulától értesültem róla, hogy „elfogadott a mester.  Csak olyanokat visel el, akik nem bólogatnak mindenre, nem hajbókolnak, s azokkal hajlandó együtt dolgozni, akiknek van véleményük és mernek visszapofázni”. A rendszerváltozás utáni idők miniszterelnöke akkor titkára volt a belgrádi követségnek, és röviddel később neveztette ki - idősebb diplomaták közül nem kevesek bosszúságára - soron kívül tanácsossá a 35 éves fiatalembert Marjai; nem utolsó sorban azért, mert volt esze, mindig véleménye, és már akkor is csak ritkán tartotta vissza magát attól, hogy azt kimondja, nem feltétlenül megválogatva a szavait.   Ami - tudjuk - letagadhatatlan jellemzője maradt Hornnak politikusként, sőt veterán politikusként is.             

Ettől kezdve Marjai meg én - kijöttünk egymással.

             Azon a bizonyos 1968. augusztus 21-én, amikor a Varsói Szerződés öt tagállama – köztük Magyarország - megindította az emlékezetes csehszlovákiai akciót, Marjai kérte, „rutin ügyben” hívjam telefonon a jugoszláv szövetségi tájékoztatási titkárság (minisztérium) második emberét, Gyuro Radulovicsot. Tegezve köszöntöttem, ahogyan akkor már szoktam: ő kezdeményezte, amikor két hónapos belgrádi tartózkodás után közöltem vele, hogy „eléggé megtanultam szerbül, ez legyen mostantól a beszélgetéseink nyelve” (az orosz alapján ez könnyebben ment, mint eleinte hittem).  

              - Zdravo, szervusz, Gyuro.

              Hosszabb csend előzte meg a nem várt választ.

              - Dobar dan zselim, jó napot kívánok, Kocsis elvtárs. Kako szte, hogy van?

              Amiből egy pillanat alatt kiderült: a prágai események hatására nemcsak én vele, hanem Magyarország minősült vissza magázódó viszonyba Jugoszláviával. Évekkel később Marjai személyesen igazolta vissza: egy óra múlva tudták Budapesten, akiknek tudniuk kellett…

              Egy időnek el kellett telnie, míg déli szomszédjaink megnyugodtak, nem lesznek egy következő támadás áldozatai a szomszédos Magyarország irányából.  Ezt követően hangzott el Tito emlékezetes pulai beszéde, amelyben, ha nem is mondta ki nyíltan, de félreérthetetlenül érzékeltette a számunkra fontosat: úgy értékeli, hogy a Varsói Szerződés csehszlovákiai beavatkozása nem öt, hanem négy meg egy ország akciója volt, Magyarország csak „nem szeretem” társként csatlakozott hozzá.

              Másnap felhívott Gyuro Radulovics – „természetesen” rutin ügyben - és ezzel kezdte:

              - Zdravo Tamás, szervusz. Kako szi, hogy vagy?

              Vagyis visszaállt a tegező viszony Jugoszlávia és Magyarország között.  Közöltem persze Marjai Józseffel, ő meg továbbította a maga csatornáján Budapesttel. Én pedig az MTI számára napi tudósításomba belefogalmaztam azt a mondatocskát, hogy „a belgrádi sajtóból és a politikai közhangulatból érződik, Jugoszlávia kezd visszatérni a normális kapcsolattartásra Magyarországgal”. Ellenőrizhető a korabeli napilapokból; amivel most csak azt szeretném jelezni - Karinthy Frigyessel szólva, némi szabadossággal -, hogy „így írtunk mi” akkortájt, érthessen belőle, aki tudta és akarta is használni az eszét. Vagy ahogyan Mihályfi Ernő még az 50-es évek első felében, az ELTE újságíró szakának professzoraként megfogalmazta nekünk, ifjonc hírlapíró nebulóknak: mindig meg kell találni a módját annak, hogyan írjuk meg az igazat az olvasónak...

              Találkozásaink Marjaival ez után nem voltak mindig barátságosak, és nem csak Belgrádban.           

1982-ben - akkor a Daily News - Neueste Nachrichten című, az egész világon egyedülálló, az MTI által kiadott kétnyelvű napilapunk főszerkesztője voltam - vendégként tanítottam egy hónapig Bagdadban, a Nemzetközi Újságíró Szervezet ottani iskolájában, így nem lehettem teljesen képben a pillanatnyi hazai viszonyokról. Arról tudtam, hogy a Nemzeti Bank trezorjai akkor sem voltak tele dollárokkal, arról viszont nem, hogy Szaddam Huszein az Iránnal folytatott háború mind nagyobb költségei és nemzetközi bonyodalmai miatt épp akkor, egyik napról a másikra kivonta az iraki betétállományt Magyarországról, s ezért valóban szinte kiürült a kassza. Marjai, már a gazdaságért felelős miniszterelnök-helyettesként emiatt repült nagy hírtelen ide, én meg ordrét kaptam
Lakatos Ernőtől, az MTI vezérigazgatójától, hogy ha már itt vagyok, csatlakozzam a küldöttséghez és tudósítsak az iraki-magyar tárgyalásokról. A bagdadi repülőtér betonján találkoztam Marjaival, és - utólag mondom persze, a helyzet ismeretében, hogy csalódtam volna, ha nem így történik - kilépve a gépből így hangzott az első kérdése:

              - Kinek a pénzén ácsorog itt?

              - A Nemzetközi Újságíró Szervezetén. Ők küldtek ide, tanítani - feleltem.  

              - Szerencséje! Ha magyar pénzbe kerülne, máris menne haza ezen a repülőn - mutatott hátra.

              Három napig próbálta győzködni az irakiakat, hogy nekik rosszabb, mint nekünk, ha nem teszik vissza a pénzüket a magyar bankba. Mindenkivel találkozott, aki számít Bagdadban, de Szaddam Huszein elkerülte vele a találkozást. A lehetetlent is megpróbálta. Még azt is, hogy késő este bejött életem legnagyobb lakosztályába, a Tigris folyó partján lévő egyik elnöki palotában (ezt is szétlőtték később az amerikaiak a diktatúra megbuktatására indított háborújukban), és számokkal tarkított előadást tartott, mennyibe kerül Iraknak, ha nem teszik vissza a pénzüket az MNB-be. Tette ezt nyilván abban a biztos tudatban, hogy az irakiak lehallgatják, amit mond és reggelre az elnök-diktátor kezébe adják az információt. De hiába...

              Mielőtt hazaindult, kért, ne írjam meg, hogy ennek ellenére elfogadta az irakiak meghívását, és nem hagyta ki az alkalmat, megnézte Babilont.

              - Nekik került pénzbe - magyarázta és éreztem, hogy szinte mentegetődzik.              Hazaindulása előtt még kidühöngte magát nekem a palota kertjében, ahol remélte, senki sem hallja, hogy otthon a gazdasági valóságot pontosan ismerő „észlények” fúrják, ahol lehet, még azért is, mert kivette alóluk a Mercedeseket és helyettük Ladákba ültette át őket.

              Azt viszont életem végéig sajnálni fogom, hogy - a magyar filatelisták szövetségének elnökeként - nem tudtam belőle kisajtolni 1,5 millió dollárt, amennyiért a Bélyegmúzeum megvehette volna a legnagyobb magyar magán bélyeggyűjteményt, az un. Klein-hagyatékot.
Azóta is csak remélem, hogy jók az információim, s a fantasztikus érték mégis egyben maradt, és egy Angliában élő magyar származású filatelista kezébe került...

              Nem akárki, Aczél György próbált vigasztalni, amikor elpanaszoltam esetemet Marjaival és a gyűjteménnyel.

              - Nekem is mindig minden fillért egyenként kell kisírnom tőle a tavaszi kulturális fesztiválokra...

               Ekkor „adományoztam” Marjainak a nem létező rangot: „Magyarország vezérigazgatója”.

              Nem gondolom, hogy besorolt volna bármikor is a barátai közé. Én sem őt. Azt viszont nem tagadom: Marjai József egyike volt azoknak a keveseknek, akinek hajlamos voltam elfogadni a véleményét arról, ami mellé kiállt. Mert legalább annyira egyenes volt minden helyzetben, mint amennyire keményen céltudatos, bárkivel kellett is vitáznia vagy harcba szállnia, Moszkvától Budapesten át az Atlanti-óceán túlpartjáig.

            „Kádár vagány realista fenegyerekeként”, – akár Kádár Jánossal. Később pedig  Grósz Károllyal és a rendszerváltozás után egykori neveltjével, Horn Gyulával  is…

 Kapcsolódó linkek:

http://rozsalatt.blog.hu/2017/09/26/kutyakkal_sodrasokban#more12897768

http://www.origo.hu/itthon/20060316solyomnak.html

Marjai József miniszterelnök-helyettes Larosieret, az IMF vezérigazgatóját még a magyar hitelkérelemről történő december 8-ai szavazás előtt gyorsan tájékoztatta arról, hogy a magyar vezetés továbbra is elkötelezett az 1982. október 13-án kelt Szándéklevélben vállalt kötelezettségek mellett, és mindent megtesz az 1983. évi gazdaságpolitikai program fő célkitűzéseinek megvalósítása érdekében. Sajnos arról, hogy a fentieknek mekkora szerepük volt a döntés meghozatalában, jelenleg még nem állnak rendelkezésre hiteles források, azonban tény, hogy az IMF 1982. december 8-án 475 millió SDR értékű készenléti hitel folyósítása mellett döntött, ami a legjobbkor érkezett az országba.

(http://www.archivnet.hu/gazdasag/magyarorszag_csatlakozasa_az_imfhez_es_a_vilagbankhoz__iii._resz.html)