Tildy Zoltán és Mindszenty József neve nem azért került itt egymás mellé, mert összekötötte őket eredeti, lelkipásztori hivatásuk és a rájuk mért sors. Ámbár…

             Az 1889-ben született Tildy  Zoltán teológiát végzett és református lelkészből lett politikus, 1930-ban a Kisgazdapárt egyik alapítója, majd 1945 után miniszterelnök, köztársasági elnök, s folytatásként háziőrizetes fogoly.  Az 1892-es születésű Mindszenty ugyancsak hittudományt tanult, a katolikus egyházban az esztergomi prímási szék birtokosaként és bíborosként jutott a csúcsra - és onnan õ is 1948-ban zuhant a mélybe, a Rákosi által indított perbe és életfogytiglani ítélettel börtönbe.

            Ma már tudom, Tildy Zoltánnal a legfontosabb – mondhatnám történelmi súlyú –  személyes kapcsolatom időpontja   több, mint 70 éve, 1946 októberében, néhány hónappal köztársasági elnökké választása után volt. Apámmal, Dernői Kocsis Lászlóval több, mint másfél évtizedes volt a barátsága és állandó munkakapcsolatban álltak.

           Viszonylag korán reggel szólt a telefon, én vettem fel.

            - Tildy vagyok – szólt bele érezhetően a szokottnál türelmetlenebbül, miután köszöntem, s ő megismerte gyerekhangomat. Nem köszönt, nem kérdezte, mi újság az iskolában, azt se, hogy vagyok. Szinte gorombának éreztem, ahogyan rádörrent:

            - Add apádat.

            - De nem tudom, a fürdőkádban van. Visszahívja Zoltán bácsit?

            Pillanatnyi csend után azt felelte.

            - Nem. Te mondd tovább neki, amit most hallasz. Figyelj, aztán ismételd meg, hogy megértetted-e? Gyöngyösi János van a másik telefonban, Párizsból beszél.  Most közölték vele a szovjetek, Sztálin csak abba egyezik bele, hogy a csehek által követelt 5 faluból kettő maradjon a miénk, hármat oda kell adnunk. Mit feleljek neki? Ismételd, amit hallottál.

            Megijedtem, de rávágtam:

            - Igen – és pontosan visszamondtam a szöveget. Most Tildy mondott sürgető igent.

            -  Igen. Menj apádhoz, várom a válaszát, mit javasol. 

             Irány a fürdőszoba – ahol megszületett öregem véleménye.

            - Nincs mit tenni. Zoltán bácsival közöld, az a véleményem, hogy sajnos ki kell mondanunk az igent.

            Megmondtam Tildynek, mit üzent apám, mit kellene mondani a Párizsban tárgyaló külügyminiszterünknek. 

            Amikor mindezt lebonyolítottam, fogalmam sem volt arról, hogy azokról a Pozsony-környéki falvakról -  Oroszvár, Horvátjárfalu, Dunacsún – volt szó, amelyek végül az 1947-es párizsi békeszerződés alapján Csehszlovákiához kerültek; ennyivel csökkent Magyarország területe a II. világháború után még Trianonhoz képest is.

            Nem voltam még 11 éves…

            Tildy Mindszentyvel közösen 1956. október 31.-dikén keveredett bele az életembe. Aznap reggel felhívott Lénárt Gábor, a Termelőszövetkezet című lap szerkesztője, az 1955-ben éppen megint „kiélezett osztályharcban” a Magyar Nemzettől akkor ide száműzött édesapám főnöke, és közölte: barátaival olyan lapot alapítanak, amilyen 1945 januárjában a Szabadság volt.  És felsorolt jó néhány számomra kedves nevet, felelős szerkesztőként   meg ifj. Veres Péterét, az író fiáét (apjára tekintettel Nádasdi Péter néven újságíróskodott és írt ő is szépen irodalmat). Lénárt nem említette, csak évek múltán tudtam meg, hogy az újság ötlete a később kivégzett Gímes Miklóstól, Nagy Imre közeli munkatársától származott. Lénárt azt mondta, ha belefutok valami érdekesbe, írjam meg nekik.

            Megtettem.

            Apámat kerestem ezen a szerdai napon a Parlamentben. Dobi Istvánnál   kezdtem, aki ezekben a napokban is folyamatosan „regnált” az Elnöki Tanács elnökeként, s Tildy kabinetjét választottam a következő megállónak. Ő akkor már Nagy Imre kormányában volt hivatalosan államminiszter, sokak számára annál is több. Apámat nála sem találtam, az egykori köztársasági elnöki testőrség néhány - általam gyerekkorból ismert -  tisztjét viszont igen, régi uniformisaikban. Velük beszélgettem, amikor kinyílt az ajtó...

            S most következzék az eredeti, kinyomtatott dokumentum, mert ennél hitelesebb szöveggel nem szolgálhatok. Aláírt tudósításom a kérészéletű „Magyar Szabadság” november 1.-jei számának elsőoldalán jelent meg, „Mindszenty József hercegprímás kiszabadításának hiteles története” címmel. Íme.

            „Három honvédtiszt várja Tildy Zoltán államminisztert az Országház egyik szobájában: Pálinkás Antal őrnagy, Molnár Bertalan és Deák János hadnagyok. Ők kísérték Mindszenty József bíboros hercegprímás, esztergomi érseket, kiszabadítása után.  Most Tildy Zoltán hívására jöttek ide a küldöttségekkel, gondokkal teli Parlamentben, Várnak, Kézben faggatják őket, s ők válaszolnak mindenkinek, bármily sokszor változik, cserélődik is az őket körülölelő embergyűrű.

         Egymásnak adva a szót, így mondják el a kiszabadítás történetét:

            - Mindszenty József Rétság mellett, Felsőpetényben, egy elkülönített kastélyban, háziőrizetben élt - kezdi Molnár Bertalan. - Az oroszok felszólították a múlt héten, hagyja el a kastélyt, biztosabb helyre viszik. Visszautasította.       

            A rétsági laktanyában kedden délután alakult meg a forradalmi katonai tanács, s úgy határozott: kiszabadítja fogságából az igazságtalanul üldözött hercegprímást.  Pálinkás Antal őrnagy így folytatja:                        

            - Rövid tűzharcban elkergettük a kastélyt őrző államvédelmistákat, és utána a laktanyába vittük Mindszenty Józsefet. Meleg fogadtatást rendeztünk a tiszteletére. Az éjszakát nálunk töltötte. Közben pesti forradalmárok, egyetemisták, folyamőrök és munkások is jöttek hozzánk. Ők is a prímás kiszabadítására indultak, de már csak szabadságának üdvözlésére érkeztek.                                   

            - Reggel indultunk Pestre - mondta tovább az őrnagy. - Vácott virággal árasztották el a bíborost vivő autót. A prímás áldást osztott az út mentén felsorakozott népnek. Tovább, falvakban és kisvárosokban, mindenütt nagy ünnepléssel fogadták a hercegprímást. Pesten éljenzett az utca, Budán, az Úri utcai palota előtt hatalmas tömeg várta őt. Amikor meglátták az érkező gépkocsit, s benne Mindszenty Józsefet, elénekelték a nemzeti Himnuszt, majd a pápai himnuszt, A prímás főpásztori áldását adta az egybegyűltekre. és pár szóval megköszönte a ragaszkodást.

            Ezután a bíboros visszavonult palotájába, és csendes szentmisét mondott.

            - Ennyi a történet - ismételgeti tizedszer, huszadszor a három katona. Ekkor kinyílik a szoba ajtaja és Tildy Zoltán lép be. Pálinkás őrnagy az államminiszter elé lép, és jelenti, hogy feladatát teljesítette.”

            Ez tehát a cikk, az egyetlen, amiért utóbb örökre ki akartak tiltani a sajtóból. Még két mondattal lehetett volna bővebb, csak érdekességként említem. Tildy kezét nyújtotta, majd azt válaszolta a honvédtisztnek:

            - Minden magyar nevében köszönöm, őrnagy úr.

            Pálinkás pedig - csak később tudtam meg, hogy eredeti nevén Pallavicini gróf, s a család több más tagjához hasonlóan ő is részt vett a nácikkal szemben az ellenállási mozgalomban, s ezért maradhatott tiszt a néphadseregben -  a katonai regulának megfelelően, katonás fegyelemmel így felelt:

             - A dolgozó népet szolgálom.

            Pálinkás Antallal egyébként még egyszer találkoztam: a hadbírósági tárgyaláson, 1957-ben, amikor szembesítettek a cikkemmel és vele. Azt kérdezték tőlem, valóban láttam-e őt Tildy kabinetirodájában? Ő nem tagadta, hogy ott volt, én sem, hogy láttam és megírtam...

            Mindszentyvel életemben egyszer találkoztam, majd tíz évvel korábban, először és utoljára: 1947-ben ő bérmált meg Zuglóban, a Róna utcai templomban, ahol Gaal Olivér nemzetgyűlési képviselő volt a bérmakeresztapám. Annak a Gaal Gasztonnak a fia, aki első elnökként – mások mellett – Tildyvel és apámmal megalapította 1930-ban a modernkori Független Kisgazdapártot. 

Tildyt 1956 október 31.-én, a Parlament épületében láttam életemben utoljára. De telefonon még egyszer beszéltünk: mint utólag kiderült, nemcsak Tildy és az én személyes viszonylatomban harmadik sorsfordulós „magyar igazság” pillanatában.

            November 2.-án este szólt nálunk a telefon, s a kialakult „válság házirendnek” megfelelően én vettem fel a kagylót. Köszöntem, és bemondtam, ki vagyok. 

            - Tildy Zoltán beszél. Apádat szeretném megkérdezni, nem tudja-e véletlenül, hol van Kádár János?

            Nem tudta…

BOLDIZSÁR IVÁN és  még néhány velem  született “SKORPIÓ”

                Úgy hozta a sors, hogy mindnyájan október 30.-án születtünk, igaz, nem egy évben.

                BOLDIZSÁR IVÁNT életem gyerekként megkapott, ölembe hullott ajándékai közé számítom. Õ volt az elsõ felnõtt, akirõl megtudtam: egy napon születtünk, október 30-án. Igaz,  õ 23 évvel elõbb, mint én (az 1912-es évjáratból való volt), de négy éves koromtól, 1939-tõl haláláig,   1988-ig mindig következetes kitartással gratulált: felnõtt koromban is nagyon kellett igyekeznem, hogy megelõzzem.

                Apámnak hol közelebbi, hol távolabbi baráti köréhez tartozott, a világháború alatt sûrûbben voltak együtt. 1944. karácsony estéjén is nyilván ezért hívott minket telefonon.

                - Mit mondasz? Nem lehet igaz - figyeltem fel a fenyõfa alól öregem izgatott hangjára. - Hogy  az oroszok nálad? És mit csináltok?

                Ezen az estén - ez is történelem  - már csaknem teljesen bezárult  az ostromgyûrû Budapest körül. S eközben Tolbuhinnak a 3. Ukrán Front nevet viselõ  csapatai, ha akkor csak néhány õrára is, eljutottak a János kórházig: ezért kapta késõbb a Szilágyi Erzsébet fasor a Vörös Hadsereg útja nevet. Boldizsár pedig kijjebb lakott a kórháznál, így hozzá is eljutottak. Kiderült: már a legelsõ  szovjet tiszt, aki belépett a lakásába, tudta, hogy kicsoda, író, újságíró, akinek köze volt az ellenálláshoz, pedig akkor még nem tartozott az igazi hírességek közé. Így is kezelték, s ezért engedték meg, hogy telefonálgasson, akinek akar.

                Gondolom, ilyen is ritkán történt akkoriban: még mûködött a budapesti telefon, nekünk a front egyik, Boldizsár számára a másik oldalán.  Mi néztünk a közelgõ ostrom elé, õ meg már elhatározta, megkezdi a budagyöngyei negyed nemzeti bizottságának megszervezését.

                Valahogy késõbb is makacsul  találkozott a sorsunk: az övé, meg hol apámé, hol az enyém. Boldizsár 1946-ban Párizsban a békeszerzõdést tárgyaló magyar küldöttség tagja volt, onnan telefonált Gyöngyösi János külügyminiszterrel közösen    Tildy Zoltánnak, s apám éppen a köztársasági elnöknél volt. Akkor tudták meg, hogy Trianonnál is rosszabb feltételek elé nézünk: több  Pozsony közeli magyar falut maguknak akarnak a csehszlovákok...

                1955-ben Boldizsárt és apámat együtt rúgatta ki a hatalomba mind erõszakosabban visszanyomuló Rákosi Mátyás a Magyar Nemzettõl. 1956 októbere után  pedig - feljebb már szó volt  errõl - közösen kerültünk fel arra a listára, akiket  néhányan (szerencsére sikertelenül) el akartak tiltani az újságírástól.

                Berlini tudósító koromban - l977-78 lehetett - õ javasolta, hogy ”csibészkedjünk együtt”. Nyugat-Berlinben vett részt egy író találkozón, s ott koncertezett éppen Kocsis Zoltán. Kitalálta, ne úgy kérjek jegyeket, hogy tudósító vagyok, hanem úgy, mint Kocsis Zoltán rokona, aki meg akarja lepni a zongoristát.  Bevált: jegyeket is kaptunk, meg mindketten  dedikált  lemezt a hangverseny után a névrokontól.

                A Daily News-Neuste Nachrichten fõszerkesztõjeként - sose hittem volna -  a szerkesztõje lehettem: miközben már megkapott minden hazai írói, újságirói címet és rangot, olvasói megbecsülést, mellé nemzetközi elismeréseket, s elnöke volt a magyar Pen Klubnak, minden szombati számunkba írt, az egyik héten az angol, a másikon a német részén a  napilapnak. Csütörtökönként percre pontosan megérkezett a kézirat, vagy ha valamiért nem volt Pesten, ugyanakkor lediktáltatta a titkárnõjével, hogy legyen  elég idõ lefordítani a cikket.

                - Mert a mi szakmánkban egyetlen lényt kell maradéktalanul tisztelni: az olvasót. Ha az cikket vár tõlem, az nekem megtiszteltetés  - magyarázta újra és újra következetes pontosságát.

                Könnyen megegyeztem vele: 1987-88-ban a Képes 7-nek is állandó szerzõje volt. Az egyik nekünk írt cikkében hozta  nyilvánosságra, amit egyébként már negyven éve mindenki tudott, aki ismerte Boldizsárt: õ találta ki és terjesztette Rákosi nagy bosszúságára a koalíciós években a pesti rikkancs újságok címeibõl összerakott - fentebb már emlegetett -  lapajánló szövegét.

                Az utolsó cikkét gyászkeretben jelentettük meg. Azt is még idõben leadta. ( Ami vígasztalt: Nemeskürty István tanár úr vette át a lapnál 1989-ben a rovatát, akkor mélyen megfontolt, elõrevivõ cikkekkel).

                1983-ban még  “ifjú szerkesztõmnek” nevezett, és “öreg barátnak” önmagát, amikor dedikálta a “Korona napja” címû könyvét.  Utolsó mûvébe, a “Keser-édes”-be meg azt írta bele, hogy egyike lehettem azoknak,  ”aki szerencséjére megúszta a keser-édes éveket, baráti öleléssel az agg szerzõ, Boldizsár Iván”.

                Megúsztam volna? Én nem igazán éreztem, érzem, de ma már magam  is elég agg vagyok ahhoz, hogy tudjam,  ez is kor és végigélt események dolga.

                Amit Boldizsár még örökül hagyott rám: azok a  “Skorpiók”. Õ begyûjtötte  mellém a politkus Sarlós Istvánt, aki szintén e jegyben, és pontosan október 30-án született, Sarlós  pedig felfedezte Boldizsárnak Szabó Istvánt, a híres nádudvari tsz-elnököt. Én még hozzátettem a listához Gyapay Dénest, újságíró kollégámat.

                SARLÓS ISTVÁN  lett életemben az “örök szociáldemokrata”. Fõként önmagának  nem engedte elfelejteni, hogy honnan indult, s ezt akkor is újra meg újra  emlegette vezetõ politikusként, amikor  ez nem volt divat.  Igaz, 1939-ben kezdte a szocdemséget - 18 éves korában -, s ezért  már akkor sem számított  vastapsra.  1944-ben meg, párttársai kérésére - mert a fantáziájára nem panaszkodhatott soha -, egy kórházban, ahol katona volt,   hónapokig a feleségeként szerepeltetett egy illegalitásba szorult  zsidó nõt, akinek valódi võlegényét német Wehrmacht katonaként, s az asszony öccseként   vonultatta fel ugyanott. Máig nem vagyok benne biztos, hogy tudnak-e errõl Jeruzsálemben az ilyen ügyekben illetékesek?             

                Elõször akkor lepett meg, amikor 1963-ban,  budapesti ügyekkel foglalkozó  kollégáimmal együtt  találkoztunk  vele  a Fõvárosi Tanács vb  új elnökeként. Addig megszoktuk, híreket szerezni a Városházáról nem volt éppen könnyû, õ viszont arra bíztatott minket,  hogy az emberek minél több gondjával ostromoljuk, s ezek megoldását ösztönözzük nála és a nyilvánosság elõtt.

                - Erre tanítottak minket a szociáldemokratáknál - indokolta szokatlan módon a kérését.

                Aztán arra késztetett minket, hogy jegyzeteljünk: korábban a leírt beszédek és végsõ döntések határai közé szorítva publikálhattunk. Sarlós meg szabadon beszélt gyûléseken is (vállalva annak  a bizonyos “Pinochet elvtárs” elszólásnak a kockázatát  is,  a chilei diktátort elitélõ tömegrendezvényen),  és nem értette, miért  ne írhatnánk például a vb-ülések vitáiról. A legkevésbé sem bizalmas körben közölte:

                - Azt mondták amikor felmerült, hogy tanácselnök legyek,  legalább nyilvánosság elõtt elõre megírt szövegekkel lépjek fel.  Azt feleltem: akkor nem vállalom, az SZDP-ben ez még a háború alatt sem volt szokás.

                Vele szerepeltem elõször, a Magyar Nemzet munkatársaként,  a televízió nyilvánossága elõtt: a fõváros közügyeit élõ tv-adások  természetes témájának is tekintette, persze ugyancsak leírt szövegek nélkül. Látta rajtam a lámpalázat, ezért félrehívott és megnyugtatott:

                - Nézd  ezt a szörnyû zûrzavart? El tudod képzelni, hogy azt, amit ilyen helyen mondasz, bárki  hallhatja rajtunk kívül? Na ugye, hogy nem?

                Máig sem értem, miért múlt el attól, amit mondott,  az izgalmam.

                Késõbb hallottam: a Köztársaság téren. az MSZMP budapesti központjában azért is háborogtak, mert nem járt el a fõvárosi párt  elsõ titkárának hivatali értekezleteire. Mostanság  kaptam rá, a 60-as években kétségkívül  meglehetõen eretnek tûnõ magyarázatot tõle, miért.

                - A testületi üléseken részt vettem, azokon mindenkor eldöntöttük, amit kellett. Én azt tekintettem a párt budapesti álláspontjának, amit ott határoztunk. Azt  meg nem kívánhatták, hogy pártügyként beleszólhassanak, hova, hány utcaseprõt kell küldeni takarítani.

                 Az egykori  szociáldemokratasága következtében lett Budapest elsõ embere; egy erõsebb reformidõszakban, 1970-ben a Népszabadság fõszerkesztõje, majd a Hazafias Népfront fõtitkára, sõt az MSZMP Politikai Bizottságának tagja. Kádár maga tette ezt számára félreérthetetlenné, sõt bátorította, éljen azzal a lehetõségével, hogy  tudják, ragaszkodik  szocdemektõl jött politikus jelenlétéhez a  vezetésben.    A lehetõséggel visszafogottan, de élt ( PB-tagként sose járt például négyszemközti beszélgetésen Kádárnál), de egy pillanatra sem tartotta magát az igazán  szûk vezetés tagjának. Mint ahogyan azt sem hitte, hogy a Népszabadság  fõszerkesztõjeként  - ezzel mutatkozott ott be -  egyik-napról a másikra újságíró lett:  ezzel a vallomásával sokan visszaéltek, ahogyan a párt központi lapjánál mindig is szokás volt “enni“ az elsõ embert. Ezt magam is érzékeltem a sajtóirányításban velük is foglalkozó munkatársként: többször kerültem abba a helyzetbe, hogy a fõszerkesztõt kellett megvédenem beosztottjai fúrásaival szemben. Az is elõfordult, hogy nálam tagadták le annak az elhangzását, amit én beszéltem meg elõbb személyesen Sarlóssal, csak õk ezt  nem tudták.

                A  vele született nyitottságát éppen akkor használták fel a legsikeresebben ellene, amikor már változni kezdett körülöttünk és velünk a világ. Utolsó fontos posztját, a parlament elnöki tisztét még évekkel a rendszerváltás elõtt kihúzták alóla. Egy alkalommal az akkor képviselõ Avar István, a színész, a javaslat ellen szavazott: emberemlékezet óta nem történt ilyen az akkori magyar országgyûlésben. Sarlós meg elnökként ezzel csitította le a felhördülést:

                - Jó lenne, ha  gyakoribb lenne itt is  a nem egyhangú   szavazás...

                Kiderült, a szocializmus utolsó évtizedének  még ebben a “glasznoszty”  idejében is  mennyire erõsek voltak azok, akik nem vele értettek egyet. Amint lehetett,  egykori szocdemség ide vagy oda, nyugdíjazták (Kádár egyébként akkor is, 1986-ban, egy volt szociáldemokratát tett a helyére a parlament elnöki székébe, “mert egyre inkább mindenhol kell egy ilyen”, idézte õt nekem késõbb Sarlós, a bohém Stadinger István személyében, akit már ifjú korában is nagyszájúként emlegettek a párttársai, s jónéhány derûsen kényelmetlen helyzetet teremtett az országgyûlés élén.)            

                A mindenkori kölcsönös születésnapi jókívánságok   ellenére csak ezt követõen, az “új átkosban”  kerültünk  valójában bensõségesebb viszonyba. Talán egyszerûen csak így alakult. Olyan csendesen távozott, ahogyan élt élete utolsó másfél évtizedésben: egy biztos, fájdalmat nem érzett amikor meghalt. Azok közé a különleges alkatú emberek közé tartozott (ilyen volt egyébként korán elhúnyt lánya is), akiknek a születéskor “elfelejtették” kiosztani a testi fájdalom érzetét. Kevesen vannak ilyenek, nem tudnám eldönteni, valójában ajándék-e ez számukra vagy átok. Utolsó kivánságaként senki sem mondhatott beszédet a temetésén 2006.          Még egyetlen mondat: Sarlós István rendes ember volt ( s hogy ez érthetõbb legyen,  amint az amerikaiak mondják,  bátran vásároltam volna nála használt autót). 

                SZABÓ ISTVÁN (1924 -2017  ) volt az a magyar politikus, aki úgy jutott el a politikusi rangok legfelsőbb fokára, hogy – nem volt politikus. Nem először írok róla, s ha lehet, nem is utoljára.

                „Skorpió”, horoszkópilag. Akkor ittunk először egymás egészségére, amikor 1959. október 30-a, a születésnapja előtt néhány nappal keveredtem riportkészítésre - nem véletlenül - a már akkor évek óta országos hírű nádudvari tsz-be az 1958-ban Kossuth-díjjal kitüntetett elnökhöz, annak a 35. születésnapjára. Mihályfi Ernő, a Magyar Nemzet főszerkesztője küldött a lap munkatársaként, mivel én az író-újságíró Boldizsár Ivántól akkor tudtam meg a többé-kevésbé kerek évfordulót, meg azt, hogy történetesen mind a ketten ezen az október végi napon születettek…

                - Ő az a paraszt, akit az Isten is a magyar pusztára álmodott. Mindent tud, hogy mindent kihozzon a mezőgazdaságból, és az Alföld legalább nála Petőfi álmaihoz illő rónaság legyen - mondta szokatlanul poétikusan Mihályi, inkább az evangélikus egyház világi fejéhez (az is volt éppen akkor), mint főszerkesztőhöz illő megfogalmazásban. De hát a Magyar Nemzet mégis csak a Népfront lapja volt, ő meg ezzel arról akart meggyőzni, hogy egy magára adó újságnak mindig oda kell figyelni „egy Szabó Istvánra”, mert megéri, megérdemli.

                Bizony megérdemelte…

                Maga azt mondta, önmagáról:

                - Azt hiszem, hogy nem nagyon örültek nekem, hogy a világra jöttem. Az édesanyám hároméves koromban itt hagyott, elment Budapestre dajkának, mert sok teje volt. Engem gyakorlatilag a nagynéném nevelt, édesanyám nővére, akinek egy 10-12 holdas parasztember volt a férje, így egy igazi földműves családban nőttem fel. Elvégeztem rendesen a hat osztályt. Volt a közelünkben egy parasztember, ő ajánlotta fel, hogy dolgozzak nála, mert már öreg volt. Hamar átadta nekem az 58 holdas gazdaság irányítását: öt lova, húsz marhája és hatvan birkája volt. Addig se éheztem, mégis – 17 évesen – hirtelen olyan jólétbe kerültem, amiről álmodni sem mertem. Gazda lettem, annak minden előnyével és persze felelősségével.

                Az alábbi sorok pedig nem akármikor, viharos évben, 2008.-ban jelentek meg róla Pünkösti Árpádtól, aki hitelesen  elhelyezte a mindenkori  Szabó Istvánt  magyar világunkban, annak örök bonyolultságában.  

                „Társadalmi kedvenc voltam Nádudvaron - összegzi. Földosztáskor adtak is neki öt hold földet, bár abban a családban, ahol élt, 58 hektáron gazdálkodtak.

                - Hány osztályod volt?

                - Akkor hat, aztán végeztem el a technikumot.

                Az öt holdját hozzáírták az 58 hektárhoz, és akkora kulák lett Szabó István is, hogy porzott, pedig az önéletrajza szerint addig agrárproletár volt. Ha nem gyerekkori pajtása Oláh István, a későbbi honvédelmi miniszter, talán meg se menekül. Nádudvaron a középparasztok, nagygazdák félénkebbek vagy okosabbak voltak, mint másutt. Bevonultak. A Vörös Csillag nevet adták a saját földjükön alakult tsz-nek, és Szabót elküldték 14 hónapos elnökképzőre. Mikor 1952 végén visszatért, elnökké választották. A gazdák azt gondolták: "Pista nem bánt bennünket", kifelé meg az agrárproletárság se rossz. A tagság és az elnök is értette a dolgát, ez a tsz sosem volt mérleghiányos.”

                                Szabó István óriásbirtok méretekben gondolkodó paraszt volt, aki a megtanult a barázdákról minden megtanulhatót. Joggal mondták rá: amit ő nem tud az agráriumról, azt nem is érdemes tudni. Parasztként látta Magyarországot, mindenre kíváncsi magyarként a világot, és főként azt figyelte, ami a mezőgazdaságban történt, bárhonnan is kapott hírt valami újról. Aztán itthon már formálta is: Nádudvarral bevonult az agrárpolitika folyamatos alakításába, beleértve az akkor sokak által  „magyar csodának” is  minősített háztáji gazdálkodás gyakorlatának feltalálásába. Politikust is próbáltak faragni belőle már a hatvanas évek elejétől, többször is, de ebben a műfajban mindig „botcsináltáként” kezelte önmagát. Amúgy, Cyrano módon, gunyoroskodott is erről.

                - Egyhuszonegyed államfő lett belőlem - mondta, amikor 1966.-ban az Elnöki Tanács tagja lett. A „földtől kapott” (saját megfogalmazása) józan eszétől akkor és később sem vált meg, amikor 1985-ben az MSZMP Politikai Bizottságába is bekerült, arra a néhány évre, amíg még létezett az állampárt.

                Becsülte a tanult embereket, az újságírókat is, s ezt folyamatosan bizonyította, mert - sokaktól, régiektől és maiaktól eltérően - politikusi stallummal övezve is ötleteket, használható tudnivalókat remélt más hivatások művelőitől. Nagyokat sétáltunk a Duna-parton, pedig már PB-tag volt, és első lépésként makacs következetességgel mindig azzal kezdte:

                - Mi újat tudsz?

                Én meg hiába feleltem erre, hogy „te kapod a Politikai Bizottság tagjainak járó jelentéseket, nem én”, csak legyintett.

                - Azok nem olyanoknak készülnek, amilyen én vagyok. Engem nem titkok érdekelnek, hanem az, hogy merre megy a világ.

                A rendszerváltozás politikai földindulása után Budán, a Zöldlomb utcában, a Pálvölgyi barlangnál, folytattuk a beszélgetéseinket, ahogyan megszoktuk: a fiát látogatta itt rendszeresen, a szomszédságomban.

                Nádudvaron pártállástól függetlenül Szabó István  mindenki számára  az maradt, aki volt: akit meg kell kérdezni, mielőtt bármiről döntesz, ha nem akarsz nagyot tévedni. És ugyanez vonatkozik országos méretekben azokra, akik kukoricával és ipari növényekkel foglalkoznak, akár gazdasági, akár tudományos szinten.

                2013-ban olvastam róla és Nádudvarról: „Nádudvar, ez a csendes, eldugott hajdúsági település olyan, mint a többi környékbeli falu, mégis más. A hazai mezőgazdaság zászlóshajója, a KITE Zrt. (KITE Mezőgazdasági Szolgáltató és Kereskedelmi Zrt.) – a maga éves kétszázmilliárdos forgalmával – mássá teszi. Az agrárvállalkozás alapítója és létrehozója Szabó István, aki már a kilencvenedik életévét tapossa, ma is aktív. Az idős szakember kilenc évig a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának a tagja volt, öt éven át az MSZMP Politikai Bizottságában dolgozott, továbbá harminchárom évig a Központi Bizottságban „együtt ült” Kádár Jánossal. Közben azonban nem szakadt el Nádudvartól, közel négy évtizeden át vezette a helyi tsz-t, és ma is a KITE örökös elnöke.”

                Romsics Ignác történész akadémikus méltán szentelt neki egy egész tanulmány könyvet 2012-ben „Szabó István életútja Nádudvartól Nádudvarig” címmel.  A könyv megjelenése alkalmából az MTA Agrártörténeti és Faluszociológiai Osztályközi Állandó Bizottsága és a Debreceni Egyetem Történelmi Intézete tudományos konferenciát  is rendezett.  Romsics azt írta könyvében: Szabó István „Erdei Ferenc, Fehér Lajos, Dimény Imre, Losonczi Pál, Burgert Róbert mellett egyike volt azoknak, akiknek a nevéhez a magyar mezőgazdaság szocialista táboron belüli egyedülálló sikerei kötődtek.”

                 A hazáról József Attila jutott eszébe és az, hogy” számomra a föld a haza, a termő anyaföld”.  Meg Ady bölcs hazaszeretete, Bajcsy-Zsilinszky, akinek sírját minden évben meglátogatja, mert „megilleti a tisztelet

                Szabó István kitörülhetetlen a magyar agrártörténelemből... 

                GYAPAY DÉNES - 1928. október 30-i “Skorpió“ - a legderûsebb magyar külpolitikusként költözött már be egyszerre a mennyei szerkesztõségbe és diplomáciába.  A Népszavánál kezdte 1950-ben, és mindenütt újságíróskodott, ahol éppen érdekesen és nem csak komolyan, komolykodva lehetett írni arról, ami a világban történt.    Pálfy József utódaként lett fõszerkesztõje 1990-ben az 1963-ban alapított, sajtólegendává lett Magyarország címû hetilapnak, aztán mégis pályát változtatott. Végül teljesült, amit nem remélt, a diplomácia: milánói fõkonzulként, majd az Olasz Kereskedelmi Kamara magyarországi sajtófõnökeként zárta az életútját.

                Röviddel a halála elõtt, a pannonhalmi apátság gimnáziumának tablóján láttam viszont a fényképét: az ottani bencés olasz gimnáziumban érettségizett 1947-ben. Ott alapozta meg olasz nyelvtudását, ami meghatározta az egész pályáját.  Odafent, immár tökéletes birtokában az olasznak, nyilván a legszínesebb társasági körök tagja és tudósítója...

                Gyapayval közös születésnapunkon kívül összeköt bennünket az is, hogy én lettem az utóda a Képes 7 főszerkesztõjeként, de ez soha nem árnyékolta be mindenkori jó viszonyunkat. A másik pedig: én is olyan helyen fejeztem be hivatalosan a pályámat, amire korábban nem gondoltam volna: az Axel Springer kiadónál. Amikor berlini tudósító lettem egy helyet minõsítettek számomra tiltott területnek: a más akkor is világszerte publikáló Springer kiadónak a két Berlin nyugati felén, közvetlenül a határnál épült toronyházát.   

(Ráadás Skorpió-listámon Horn Gyula lánya, Anna, akirõl 2006 októberében tudtam meg egy újságcikkbõl, hogy ugyancsak október 30-án született - s éppen 1956-ban. 11 éves kis hölgy volt, amikor 1967-ben apjával közösen kezdtem “muzsikálni” Belgrádban: ő diplomataként dolgozott ott, amikor én újságíróként, az  MTI tudósítójaként  odaérkeztem.)

Mindmáig titok: ki ölte meg Kennedyt!  Most éppen azért, mert Donald Trump amerikai elnök ígéretétől eltérően egyelőre mégsem hozza nyilvánosságra az összes titkosított dokumentumot a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatban. Holott lejárt a határideje a dokumentumok nyilvánosságra hozatalának, amelyet a kongresszus által még 1992-ben megszavazott törvény írt elő.

           …1963. november 22.-én Dallasban gyilkolták   meg J. F. Kennedyt. Ma már hitelesen tudjuk: azt az elnököt, aki meg akarta újítani az Egyesült Államokat, s egyben békésebbé tenni a világot. Nem titkolta: a szovjet-amerikai kubai rakétaválság (1962. október 14-28.) rádöbbentette, hogy a világ atomkatasztrófába zuhanhat. Ennek volt egyenes következménye, hogy 1963. augusztus 5-én a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia képviselői Moszkvában aláírták az első nemzetközi atomcsend egyezményt (Nuclear Test Ban Treaty), amely megtiltotta az atombomba kísérleteket a légkörben, a világűrben és a víz alatt. Ugyanakkor létrehozták a Kreml és a Fehér Ház közötti állandó közvetlen kapcsolatot biztosító „forró drótot”, hogy megakadályozzák egy nukleáris konfliktus véletlenszerű kitörését.

            Kennedy szovjet partnerét pedig Nyikita Szergejevics Hruscsovnak hívták. Mert – maga mondta - a kubai rakétaválság őt is ráébresztette, hogy az egész világ belepusztulhat egy amerikai-szovjet atomháborúba. Az ő kezdeményezésére írták alá éppen Moszkvában az első atomcsendegyezményt.

            És 1964. október 14.-én –   vagyis pontosan a kubai válság második évfordulóján –felmentették Hruscsovot minden funkciójából. Nem titok: politikai törekvéseinek, s a Kreml ebből fakadó hatalmi harcának lett az áldozata! Neki - eltérően Kennedytől - szerencséje volt a maga módján. Mert ez annak idején nem volt egészen magától értetődő, hogy természetes halállal térhetett meg   orosz paraszt-bányász őseihez hét évvel azután, hogy 1964-ben „szubjektivizmusa és voluntarizmusa miatt valamennyi párt- és állami tisztsége alól felmentették”. Magyarán: Leonyid Brezsnyev államcsínnyel megbuktatta.

           Kennedyt és Hruscsovot szinte egyszerre tüntették el a világból. Mindmáig, több, mint fél évszázad után is időszerű a kérdés: cui prodest?

            Kiknek álltak az útjában - és miért?!

Kennedy ügyében talál soha sem kap érdemi választ a világ, ki volt az igazi felelős a gyilkosságért. Hruscsovnak a maga módján nagyobb szerencséje volt…

Annyira, hogy Brezsnyev – azoktól eltérően, akiket Sztálin kivégzett - például azt is megengedte, hogy Hruscsov, haláláig rendszeresen megkaphassa Kádár János személyes ajándékát, egy jonatán almákat tartalmazó csomagot. Igaz, arról itthon meg Kádár gondoskodott, hogy Magyarországon nyílt titok legyen, mikor postázták a Nyikita Szergejevicsnek és feleségének a gyümölcsöket, meg is kellett hát azoknak érkezniük.  Mert - mindnyájan tudjuk, ha nem is egyformán értjük, magyarázzuk - ilyen világban éltünk az elmúlt évszázad második felében mi, magyarok „a tábor legvidámabb barakkjában”.

Ami Nyikita Szergejevics Hruscsovot (1894-1971) illeti, egyike azoknak a legmagasabb rangú egykori szovjet hatalmasságoknak, akinek koránt sem egyértelmű politikai cselekedetei, döntései még hosszú időre sok munkát adnak a 20. századot kutató, magyarázó, félremagyarázó történészeknek és a hozzám hasonló mindenféle közíróknak, közszereplőknek a világ minden sarkában.

            Nem vitatható: Hruscsov szenvedélyes és kiszámíthatatlan egyéniség volt. Nem sokan gyilkosozták le a Kreml egyes számú funkcionáriusként az előző pártvezért és vezérkart az emlékezetes XX. kongresszuson, s mindmáig ő volt az egyetlen politikus, aki kézbe kapott cipővel verte az asztalát az ENSZ közgyűlésben.

           Az érdemi hruscsovi történelmi mérleg egyik serpenyőjét ott nyomja többek között a magyar 1956, annak kezelése és nem kevésbé a folytatás. Mi mindig emlegetni fogjuk, 1956 okán mindenképp…

A másikat meg nem kis súllyal az, hogy már bizonyossá érett: a 20. század második felében két ember tette a legtöbbet a Kreml hatalmi csúcsain azért, hogy - akarta vagy nem akarta – összeomlott a Szovjetunió, s a hozzá kapcsolt birodalmi övezet, aminek Magyarország is része volt. Az elsőt Hruscsovnak hívták, aki - kiderült, visszavonhatatlanul és helyrehozhatatlanul - pozdorjává zúzta a sztálini nimbuszt. A másik Mihail Gorbacsov volt, - aki túl a nyolcvanon most is él, szerepel, nyilatkozik (például Ukrajna és Krim ügyében is).

            Hruscsovot mindmáig szinte naponta emlegetik. Az ukrajnai válság nem csendesedő zűrzavarában újra és újra felbukkan fel újra és újra a neve; ennek jegyében Vlagyimir Zsirinovszkij, az orosz szélsőjobb parlamenti képviselő fenegyereke a moszkvai Dumában, a törvényhozásban „a leggyalázatosabb ukrán orosznak” minősítette. Azért zúdította rá átkait, mivel – azt követően, hogy hosszú ideig az Ukrán Kommunista Pártot vezette - az SZKP első titkáraként Hruscsov „ajándékozta” 1954-ben Ukrajnának az addig orosz Krim félszigetet, ami azóta legeslegújabb korunk friss Érisz almájává alakult.

            Személyes életembe Hruscsov először 1953-ban „köszönt be”, szintén újságíró édesapám, Dernői Kocsis László közvetítésével.  Az történt ugyanis, hogy röviddel Sztálin halála után, 1953 júniusában az akkori magyar kommunista pártvezetést Moszkvába citálták, s a küldöttség tagjaként Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét is meghívták oda, ahol az új szovjet vezetés „megtáncoltatta” Rákosi Mátyást.

            Rákosi (magyarul 1997-ben megjelent) könyvében leírta, hogy többek között éppen apám miatt nem örült az ex-kisgazda magyar államfő meghívásának. „Mindenki meg volt lepődve, hogy Dobit is hívták, holott hivatalosan nem is volt a párt tagja, s minden jó tulajdonsága dacára tudtuk róla, hogy nem nagyon titoktartó, s környezetének, amelyben elég sok kétes elem volt, mint Dernői Kocsis, Dancs újságírók és hasonlók, mindent el szokott mondani... „

            Ma már bevallhatom: Rákosinak tulajdonképpen igaza volt. Dobi elmondta Dernői Kocsisnak, ő meg az akkor 18 éves, politikával az élet által már „erősen mérgezett” fiának: Beríja KGB-főnök, Hruscsov heves bólogatásaitól kísérve a szemébe üvöltötte a Kremlben Rákosi Mátyásnak, hogy „ha keresztbe tesz Nagy Imrének, kettétörjük a gerincét”.

            Az más kérdés, hogy Rákosi nagyon is keresztbe tett, az ő gerincét viszont nem Beríja törte ketté: mire meg tudta volna tenni, őt végezték ki árulás vádjával. Igaz, mintha akkor Hruscsov és a többiek is elfeledkeztek volna arról, mivel fenyegették Rákosit. Ennek következményeit, a folytatást – s ezen belül Rákosi dicstelen szerepét abban, ami 1956-hoz vezetett - ismerjük…

            Ezért sem tudom, restelkedjek-e miatta, vagy dicsekedjem, - rólam azt írták annak idején Moszkvában, fehéren-feketén, nyomtatásban, hogy Hruscsov a barátom volt. S ez nem akármi: hiszen végső soron mégis csak ő vezette 1953-tól a Szovjetuniót, azt a világhatalmat, amelyiknek akkor és itt, Hegyeshalomtól keletre, mi jutottunk.  Miként is fogalmazzak, hogy hűséges legyek az igazsághoz: ez is akkor történt, amikor - a második világháború győztes nagyjainak 1945. februári jaltai döntése nyomán - a Kreml sok évtizedre kiosztott szövetségesként éltünk és szerepeltünk a világban.                       

Ezek után pontosítani szeretnék: Hruscsov nem volt a barátom. A hír hitelesen úgy igaz, hogy Borisz Rogyionov, az Izvesztyija budapesti tudósítója a több milliós példányszámú moszkvai napilapban azt tette közzé a szovjet kormányfő utolsó, 1964. áprilisi magyarországi látogatása előtt, hogy szerény személyem (nevem, meg nem érdemelt dicsérő szakmai minősítésem és lapom, a Magyar Nemzet kiemelt szedésben), „Nyikita Szergejevics Hruscsov régi barátja” cikksorozatot írt a fontos alkalomból.  Tehát: a lényeg a lényeg. Én vagyok Hruscsov régi barátja és nem ő az enyém. Ezt - biztos, ami biztos - nem győztem hangoztatni azt követően, hogy barátai kirúgták Nyikitát a Kremlből...

            De Borisz Rogyionov azért bizonyos értelemben és fokig  igazat írt (ami az akkori moszkvai rosszmájúak szerint azért nem volt mellékes, mert az oroszok azt vallották, hogy a Pravda - igazság a magyar jelentése -  volt az újság, amelyben szó sem volt igazságról; az Izvesztyiját  - hírt jelent a szó magyarul - pedig az jellemezte, hogy nem tartalmazott híreket), ha nem is volt valami nagy hír a mi barátságunk a szovjet vezetővel. 1958 áprilisában ugyanis, amikor Hruscsov először jött hozzánk Kádár János vendégeként hivatalos látogatásra, történt valami...

            Nyikita Szergejevics (ahogyan a protokoll akkori szabályai előírták) látogatása első napján megkoszorúzta a Szabadság-téren a szovjet emlékművet, aztán a biztonsági emberek teljes rémületére - felrúgta a gondosan előre szervezett programot. Egyik pillanatról a másikra elhatározta, hogy bemegy a téren felsorakozott emberek közé - alig másfél évvel 1956 őszét követően. S én, a Magyar Nemzet riportere ebben működtem közre.

- Barátom, megfogná a kezemet? Segítsen át a kordonon - lépett hozzám váratlanul. Oroszul szólt, én meg automatikusan segítettem. Felfelé nyomtam a karját, ő meg lefelé nyomta a tömeget tőle elválasztó kötelet. Parasztian kemény kézzel kapaszkodott belém, talán dácsája kertjét művelte szabad óráiban. Átlépte a kötelet és benyomakodott az emberhadba. Onnan még visszaszólt:

            - Köszönöm, barátom.           

            Tehát kétszer is elhangzott a „barátom” bűvszó. Hruscsov jó öt percen át jött-ment odaát, a kísérete meg, beleértve a teljes magyar és szovjet biztonsági gárdát, riadtan topogott ideát. De baj nem történt, s a visszatéréséhez már nem kellett a segítségem.

            Erre az eseményre hivatkozott az Izvesztyija - hat évvel később

Világifjúsági Találkozót tartanak most,  2017-ben – Szocsiban.  De 60 éve is volt egy VIT, történetesen Moszkvában....

Ez - a még élő részvevők közül -   rajtam kívül talán Kulcsár  Istvánnak is megmaradt az emlékezetében. Jelszó:  záróünnepség utáni zárópiálás  a moszkvai rádiós Sismonyin elvtárs vendégeiként és  Butyirszkaja ulica. Én az asztal alatt fejeztem be és István lakásán ébredtem fel, majd Kis Csabától úgy diktáltam le az MTI-nek  Berlinguernek  a külföldi szervezők nevében  elmondott beszédét, hogy képtelen voltam olvasni a TASZSZ slejfnijét (telex-jelentését). Emlékezetből diktáltam, amire emlékeztem. Képzelhetitek...

Berlinguer is  a tanúm rá! 

Az alábbi részlet "Sub Rosa avagy megíratlan megírandók" cím alatt megírt  kéziratként kezelt  és csak töredékesen  publikált visszaemlékezéseimből

Szégyen ide, szégyen oda Enrico BERLINGUER (1922–1984) egyik, történetesen moszkvai beszédét -  meghamisítottam. Ami önmagában is súlyos bűn, azért meg különösen, mert arról az olasz politikusról és ideológusról van szó, akiről  ma jól tudjuk: egyike volt azoknak, akik meghatározó személyiségei lettek a legújabb kor Európájának. Az „eurokommunizmus atyjaként” (függetlenül attól, ki, hogyan értékelte vagy értelmezi ma azt, amit ez a két szó kifejez) olyanokhoz mérhető, mint - a magam mércéje szerint -  Helmut Kohl, Willy Brandt, Margaret Thatcher, Charles de Gaulle, hogy csak néhány nevet emlegessek viharos korunk különböző irányzatokat képviselő „nehézsúlyú” államférfiai közül.  Amit ugyanis az általa 1972-től kezdve vezetett olasz kommunisták 1975-ben meghirdettek - vagyis mindössze három évvel azt követően, hogy ő vette át a főtitkári posztot -  ma már történelmileg bizonyíthatóan olyan folyamatokat indítottak el, amelyek nélkül például Mihail Gorbacsov aligha kerülhetett volna egy évtizeddel később a szovjet párt és állam élére. A folytatást meg ismerjük, s az is mindenkinek szíve joga, hogy a történteket maga értékelje. Így Berlinguer szerepét is a startvonal közelében...

            Az én történetem korábbról való, de - magam is csak fokozatosan jöttem rá - nem független a későbbiektől.

            Hogyan is esett, ami megesett? 1957-ben nyarán kaptam az MTI-től első külföldi megbízásomat: az akkor még csak rövid ideje állandó moszkvai tudósítóként dolgozó (lépésről-lépésre a magyar külpolitikai újságírók egyik fejedelme lett, sajnos azóta meghalt) Kis Csabának segíthettem a szovjet fővárosban megrendezett Világifjúsági Találkozón. A VIT végén pedig „a Sismonyin”, a moszkvai rádió magyar adásainak vezetője (2006-ban kellett megtudnom a moszkvai rádió akkori magyar nyelvű bemondójától, Kis Csaba feleségétől, akinek „holt merev” főnöke volt, hogy a férfi keresztnevét alig néhányan ismerték a beosztottjai közül) a Vörös-tér sarkán lévő Moszkva Szállóban vacsorát adott az eseményről tudósító magyar újságíróknak.

            Nem vagyok ivós: ez egyszerűen bejelentés, nem dicsekvés, s ehhez tartottam magam ezen az estén is. Illetve kitartottam, míg Sismonyin ki nem szúrta, hogy vodka helyett folyamatosan a híres orosz Narzan kristályvízzel koccintgattam. Ekkor felállt és bejelentette:

            - Ezért büntetés jár – közölte és megtöltött vodkával egy 2 decis poharat. Majd rám parancsolt:
 - Egyszerre leönteni!

            Megtettem. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, hogy becsúsztam az asztal alá. A következő pedig, hogy másnap reggel Kulcsár István, a Magyar Rádió állandó moszkvai krónikása (azt hiszem, az ő nevét is még mindig többen ismerik, mint nem Magyarországon) ébresztgetett a saját lakása kanapéján.

            - Csaba már adja haza az anyagát. Siess, mert rögtön te folytatod - mondta, s már lökdösött is át a szemben lévő lakásba, ami egyben az MTI irodája volt.  Odaát Kis - pontosan annak megfelelően, ahogyan erről előző nap megállapodtunk - a kezembe nyomott egy hosszú papírtekercset, amelynek cirill betűit kiolvasni is alig tudtam. Az eljutott az agyamig, hogy ez Berlinguernek a nemzetközi szervezők nevében a VIT záróünnepségén elmondott beszéde, de ennél több egy szó sem. Fogalmam sem volt az orosz szöveg tartalmáról, a súlyos másnaposságtól egyszerűen képtelen voltam elolvasni. Csaba viszont befejezte a maga részét, és szó nélkül a kezembe nyomta a telefont. Én meg csak annyit tudtam, hogy beszélnem kell, mert a vonal hazai végén ott ül egy gyorsírólány. Hát lélegzetet vettem, és „nyomtam a szöveget”: mármint azt, amiről én azt gondoltam, úgy emlékszem, hogy ezt mondhatta a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség képviseletében az olasz, aki - egyébként, hogy kerek legyen a labda - éveken át az éppen Budapesten székelő DIVSZ elnöke volt. (Alapítva 1947, székház Bp. Frangepán u 16.  - Wikiképia) (a szerk)

            Moszkvában nem szóltam senkinek, hogy azt diktáltam le, amire emlékezni reméltem az elhangzottakból. Hazaérkezésünk után pedig vártam, hogy lebukom.  De - ez is bizonyság rá, hogy csodák pedig vannak - nem történt semmi. Persze, hiszen itthon mindenki számára ez volt az egyetlen és hiteles szöveg, amit én hazatelefonáltan...

            Végül én tettem „vallomást”, magának Berlinguernek, 1960-ban. Koppenhágában magyar küldöttként részt vettem az UNESCO ifjúsági tagozatának éves ülésszakán, Berlinguer pedig az olasz delegáció kommunista tagja volt. S ami a legszebb: a szocialista országokból rajtam kívül csak jugoszlávok voltak jelen. Máig sincs fogalmam róla, miért, miért nem, de a magyar Külügyminisztérium elfelejtett konzultálni a „testvérekkel” a konferenciáról, és nem értesült róla, hogy különféle ENSZ határozatok miatt mi, a Varsói Szerzõdéshez tartozó országok éppen megsértődtünk, s ezt koppenhágai távolmaradással is kifejeztük volna. Így csak a dán parlament épületében, akkreditálásom után tudtam meg, hogy egyedül vagyok keletről, amire - nyilván jobb híján - a Bem-rakparton úgy reagáltak, hogy most már maradjak, de kerüljem a feltűnést. Tehát maradtam - és anélkül, hogy erről bárki előre konzultált volna velem, megkaptam a konferencia egyik főszerepét. Beválasztottak a tanácskozás alelnökei közé – nyilván nem véletlenül...
            Ilyen előzmények után futottam össze egy délután Berlinguerrel, uzsonnaidőben a turistáknak is kedvenc Christiansborg palota barokk kávézójában.
            - Üljünk le egy kávéra és szmőrbrődre (a híres dán édes szendvicsre) - invitált angolul.  Ez volt a tanácskozás fő nyelve, én is így elnökösködtem tíz perccel korábban. Egy dolog érdekelte:

            - Miért vagy egyedül odaátról?

            Elmondtam, hisz úgy gondoltam -   ahogy mondani szokás - hogy „egy kutya kölykei vagyunk”, minek tagadjam az előzményeket.
            - Tipikus. Az oroszok a slendriánságukkal mindenkit elrontanak. Észrevettem, hogy már a németek sem a régiek, ha pontosságról és precizitásról van szó. Az SZKP-tól persze nekünk sem szólt senki.
            Őszintesége bátorított fel, hogy emlegetni merjem a magam   1957-es „Berlinguer esetemet”. Úgy felkacagott, hogy a szomszédos asztaloktól is ránk figyeltek.
            - Most, hogy mondod, emlékszem, megkaptam a DIVSZ-tõl a budapesti sajtószemlét. Akkor azt hittem, politikai okokból maradtak ki egyes részek a beszédemből, még érteni is véltem, hogy miért..
Ez volt az a pillanat, amikor én vágtam magam hátra a széken. Mert megtudtam, mit nem jelentettem az MTI-nek...

Például azt, hogy békés úton, parlamentáris eszközökkel többet tehetünk a forradalmi célokért, mint magunk is reméltük; hogy Európában, sőt az egész világon végső soron mindenki kisebbség, hiszen egyetlen nemzet sincs, amely ne volna kisebb, mint a többiek együtt; s a felelős politikának mindig tartania kell magát ahhoz, ami az emberek többségének az akarata. S hozzátette: mindezeket éppen az 1956-os magyar október-november miatt tartotta elmondandónak a Leninről elnevezett stadionban.

            - Ezekre valahogy nem emlékeztem Sismonyin vodkájának hatására - mentegetőztem ott és akkor. S most teszem hozzá, mert már tudom: ilyenfajta mondatok kerültek másfél évtized múlva a Berlinguer nevéhez szorosan kötődő eurokommunizmus kulcsgondolatai közé. Akkor meg nem is ragadtak meg az agyamban. 

            Ez úton kérek elnézést Berlinguertől, minden érdekelttől - és a történelemtől.

V. Putyin megnyitja a Találkozót!