Politikáról gondolkodom – indulatokkal…Igaz, amit Georges-Louis Leclerc, Buffon grófja, természettudós oly bölcsen megfogalmazott 1753-ban, amikor a francia akadémia tagjai közé választotta, hogy „le style soit l’homme”, vagyis a stílus maga az ember.

Nem kevésbé igaz, ha átformálom a mondást: a stílus maga a politika. Mifelénk mostanság különösképpen az.

Ugyanis: maga a politika az, annak legszínvonaltalanabb megtestesülésében, ami stílusa napjaink közbeszédének és közírásának. Napról-napra mélyebbre süllyedő színvonalon, tisztességgel véleményt formáló emberhez mind méltatlanabb módon és eszközökkel az –  immár a parlament üléstermétől a nyomtatott média „sztárjaiig”.

Épp ezért – megértést kérve – nem kívánok idézni senkit, semmit a mai magyar dühbeszéd-politizálás egyik oldaláról sem.

Inkább anekdotázom egyet – a stílusról.
(MTI székház madártávlatból)

Történetem főszereplője legendás alakja az 1881 óta működő Magyar Távirati Irodának úgy, hogy talán életében nem járt a Buda fölé magasodó Naphegyen, Európa egyik legnagyobb múltú hírügynökségének székházában.

Rácz Dezső Károly –  évtizedeken át mindenki rdk-ja, aki dolgozott az MTI külpolitikai szerkesztőségének környékén – osztrák–magyar diplomataként kezdte: a Ferenc József-i monarchia londoni követségének sajtóattaséjaként. Ott érte 1914-ben az első „nagy háború” kitörése, s akkor ragadt ott Angliában, egész életre szólóan, hivatásos újságírásra adva a fejét. 

Amikor pedig a század viharos története lehetővé tette számára, s nem dörögtek éppen a világháborúk fegyverei, a londoni Fleet Streetről tudósította a magyar sajtót. Ezt tette 1945 után is – amíg képes volt a munkára. Az interneten most rábukkantam egy 1964-ben keltezett tudósítására is a brit parlament üléséről.

Rácz Dezső Károly maga volt a megtestesült magyar–angol gentleman. Ezt ifjú újságíróként – bár személyesen nem, telefonon viszont igen – magam is megtapasztalhattam. De hogy ingerült is tudott lenni, azt Barcs Sándortól tudom, aki 35 éven át vezette az MTI-t. Hitelessé az tette számomra a hallottakat, hogy maga Barcs a forrásom. Íme:

Londonban járt Rácz Dezső Károlynál, amikor megkérdezte az akkor már nem éppen fiatal tudósító:

– Dezső bácsi, szokott-e dühös is lenni?

Mire ő:

– De mennyire. Főként akkor, amikor a telefonos kisasszonyok itt vagy Budapesten tehetetlenkednek, pedig sürgős volna, hogy bejelentkezzem a szerkesztőségbe. Ilyenkor keményen káromkodom.

Barcs visszakérdezte:

– És mit mond, amikor káromkodik?

– Csúnyát, nagyon csúnyát, fiam. Azt mondom: a teringettét! És ismétlem, amíg nem kapcsolnak. Azt se bánom, hogy a magyar hölgyek értik, amit kiabálok.

Merthogy: a stílus maga az ember. A politika pedig – sokkalta inkább.

Ezért mondom, írom, ismétlem és ismétlem most és itt, hátha meghallják:

A teringettét, a teringettét! 

 II. Erzsébet királynő, amikor 1952. február 6-án, édesapja, VI. György halála után, 26 évesen trónra lépett 64 esztendővel ezelőtt, amikor 1953. június 2-án pedig megkoronázták, aligha hihette, hogy – még a legendás Viktórián is túltéve – Nagy-Britannia leghosszabb ideig regnáló uralkodója lesz.  

Őfelsége – bár nem tudja –  személyes védnököm Angliában és talán a Nemzetközösség valamennyi országában is, amelyekben ő tölti be az államfői tisztet. Abban az állam-együttesben, ami már nem viseli ugyan a „brit” vezetéknevet, de ahol minden ellenkező híresztelés dacára, még manapság sem nyugszik le soha sem a Nap, és megkockáztatom: nem kevesebb  az összekötő kapocs, mint mondjuk a mi szeretve nem szeretett Európai Uniónkban.

Erzsébet támogató jóindulata teljes meglepetésként ért az 1980-as években a londoni Heathrow-repülőtéren, egy szép szál, nagyszakállú láthatóan szikh vallást követő brit határőr személyében. Álltam a hosszú sorban, amelyben együtt vártak a belépésre mindazok, akik nem a Nemzetközösségből vagy és nem EU-országból érkeztek, mi akkor még csupán varsói szerződésbeli és KGST-tagságunkat emlegethettük. A kétméteres, mindenki felett átlátó szikh kihívott a többiek közül és tisztelegve kivette a kezemből az útlevelemet. Bele sem nézett igazán, helyükön vannak-e a szükséges pecsétek, ehelyett meghajolt.

„Megkülönböztetett tisztelettel köszöntjük mindenkor azokat Londonban, Sir, akik tagjai olyan társaságainknak, amelyek fővédnökei a királyi család tagjai. Érezze magát nagyon jól Nagy-Britanniában, Sir! – mondta, miközben azért kötelességtudóan végiglapozta a passzust. Végül pedig megkérdezte:

– Kiknek a vendége nálunk, Sir?

– A Royal Philatelic Society a házigazdám. A filatelisták. Tagja vagyok a társaságnak – feleltem.

– Ismerem őket, Sir. Én nem gyűjtök ugyan bélyeget, de  büszke vagyok rá, hogy őfelsége, a királynő világhírű gyűjtő, és kegyesen gondoskodik a Royal Philatelic Society-ról is, Sir.

Ezzel beütötte a bélyegzőt  az útlevelembe, tisztelgett és intett, hogy kegyelemben bebocsátást nyertem Albion földjére. Mögöttem pedig vagy ötvenen csodálkozhattak, milyen titokzatos okból előztem meg valamennyiüket, s még csak azt sem kérdezték meg tőlem, mikor akarom elhagyni az országot és van-e hazafelé érvényes repülőjegyem?

A magyarázatot  a történtekre néhány perccel később Alan Huggins barátom, az angol filatelisták egyik doyenje szolgáltatta, hamísítatlan brit humorral.

–  A koronás kék  társasági nyakkendőd volt a varázspálca. Királyi címet csak olyan szervezet, intézmény viselhet, koronát pedig csak olyan egyesület, klub, társaság szerepeltethet az okmányain, kiadványain és jelvényein, amelyet tagságával, védnökségével megtisztel a királyi család, lehetőleg maga a királynő. Ezekhez a kiváltságosokhoz tartozunk 1869 óta, Viktória őfelsége személyes akaratából – magyarázta nagy komolyan, majd teljesen komolytalanul felnevetett. 

–  A koronás nyakkendőt mi is felkötjük, amikor azt szeretnénk, hogy megkülönböztetetten bánjanak velünk a repülőtéren vagy Dovernél a határőrök és a fináncok.

Nekem meg csak ekkor jutott eszembe, hogy a londoni útra – mégis csak hozzájuk indulok – a  neves királyi társaság  koronával díszített nyakkendőjét kötöttem fel, még otthon.

Később Pesten, az Operaházban „dupláztam” a nyakkendővel. Az angol balettet elkísérte Magyarországra  Margit királyi hercegnő, őfelsége azóta elhunyt húga. A díszelőadásra – úgy gondoltam –  éppen illik a koronás nyakkendő, kéksége nem is ütött el a kötelező sötét viselettől. A hercegnő (aki nem akarja, ne higgye el!) csak egy árnyalatnyival ugyan, de magasabbra emelte felém nyújtott fehér kesztyűs kezét, mint az előttem érkezőknél.

• Örülök, hogy koronás nyakkendős visel. Megtisztelő – mondta méltóságteljes udvariassággal.
• Számomra megtisztelő a figyelme, fenség – viszonoztam a szavait, ahogyan (szerintem) ez egy hamisítatlan magyar gentlemanhoz illett.

A rendszerváltozást megelőző év, 1989 végén az akkori budapesti  brit nagykövet szerint szerepe volt Royal Philatelic Society-tagságomnak is abban, hogy Erzsébet királynő karácsonyi-újévi üdvözletet küldött az általam szerkesztett „Képes 7” magazin olvasóinak. Lehet...

Gorbacsovot, az idősebbik Bush elnököt, Helmut Kohlt és néhány más nyilatkozót ugyanezekben a napokban nyilván más érvek befolyásolhattak.

Viszont azóta értem, demokrácia ide, demokrácia oda, Britanniában így vagy úgy kapcsolatba kerülni a Royal címmel, elnevezéssel – kiváltság. A brit szárazföldi haderő – eltérően a hajóhadtól és a légierőtől – ezért nem használhatja még a 21. században sem a királyi nevet: a hadsereg ugyanis 1649-ben, az angol polgári forradalmat vezető Oliver Cromwellt támogatva közreműködött a királyság átmeneti felszámolásában és I. Károly király kivégzésében...