Losonczi Pál (1919-2005) volt a szocialista korszak egyetlen vezető politikusa, aki tőlem, a „politikai Nemecsek” újságírótól bocsánatot kért, amikor úgy gondolta, hogy személyes bajt okozhatott nekem.

1967-tól kerek húsz éven át töltötte be az államfői posztot az Elnöki Tanács elnökeként, - a baj pedig 1972-ben esett meg. Most sem tudom, puszta figyelmetlenségből történt-e (ami abból is adódhatott, hogy állandó -  nem csak általam nagyra becsült - állandó beszédírója, Kaposi Kis István szabadságra ment), vagy valóságos politikai harc valódi tétjeként…

De tény, ami tény, - ez a harc itt és akkor létezett!

Nem akárkik túlzottan „parasztpártinak” tartották és ezért belső vihart kavartak Losonczi augusztus 20-i ünnepi beszéde miatt, bár ez a nap hagyományosan a kenyér ünnepe is volt, azon túl, hogy az alkotmánynak és mellesleg az államalapító István királynak is tisztelgett. Azok nyitottak rá tüzet (mindenekelőtt a sokáig a párt második embereként emlegetett Biszku Béla), akik egyre hevesebben támadták egészében az 1968-ban bevezetett gazdasági reformokat, később pedig éppen ezért buktak ki a legfőbb irányító posztokról, s kerültek be „munkásellenzék” címszó alatt az MSZMP történetébe.

Úgy alakult, hogy a beszéd megírását - a megszokottól eltérő helyzet miatt, de főként a bevett gyakorlattól eltérően - a Losonczi Pálhoz hasonlóan történetesen a szintén baranyai dr. Csendes Lajos, a KB Agit. Prop. osztályának sajtóügyekben illetékes helyettese vezetője kérte tőlem. Talán ugyancsak szegről-végről „baranyaiságom” miatt esett rám a választása: akkor ismerkedtünk meg, amikor újságíró szakos egyetemistaként Pécsett, a Dunántúli Napló szerkesztőségében gyakornokoskodtam. Itt-ott javított valamit azon, amit megfogalmaztam, majd átküldte az akkor párközpontként szolgáló Fehér Házból az Országházba az elnöknek, aki el is mondta azt, hibátlanul. 

 De, mint utóbb kiderült, éppen ebből lett a haddelhadd.  Akiknek nem tetszett a szöveg, azt kifogásolták, hogy miért nem olvastatta el előbb a beszédet egy KB-titkárral, például Óvári Miklóssal? Csendes szegény azzal védekezett, hogy ilyen szabály csak PB-tagok nyilvánosságnak szánt szövegeire vonatkozott, Losonczi pedig „csupán” KB-tag (tény, csak később lett a legfelsőbb pártvezetés tagja).  Akkor is hibázott - vágtak vissza -, az államelnök mégis csak államelnök...

            Csendes Lajos így gyorsan beosztást váltott: az Agit. Prop. osztályról áthelyezték a kulturális osztályra, ugyanilyen rangban, de a sajtónál „szélmentesebb” helyre. Igaz, hivatalosan átszervezés címén, de mindenki tudta, hogy a barcsi Losonczi Pál beszéde miatt, a szabadabb szelleműnek ismert, és - micsoda véletlen -  ugyancsak baranyai kötődésű - Aczél György KB-titkári felügyelete alá. Íme egy, a „kádári kompromisszumok” végtelen sorából.

            A Politikai Bizottságnak a beszéddel is foglalkozó ülését követő napon Losonczi felhívott telefonon. Azonnal az ő hangját hallottam a vonalban, nem tudom, a titkársága megkerülésével hívott-e? Köszönt, bemutatkozott, de enélkül is megismertem. Minden kertelés nélkül a lényegre tért.

            - Elnézését kérem, de nem tudtam, hogy bajt okozok. Amit elmondtam a beszédben, azt úgy is gondoltam. És az igazat mondtam akkor, amikor rám támadtak a tv-beszéd miatt: a pártközpontból kaptam az elmondott szöveget.  Még egyszer: nagyon sajnálom, ha magát is megrugdossák miattam.

            Engem nem rugdostak, legalábbis nem vettem észre. Ha a belpolitikai vizes pohárban támadt orkánnak voltak is rám nézve bármilyen, számomra ismeretlen következményei -  mai „bölcsességem” azt súgja, persze akár lehettek is olyanok, amilyeneket nem vettem észre -, azt nem kötötték az orromra. Losonczi pedig végső soron győztesként került ki az incidensből; ennek legfőbb jeleként - éppen paraszt volta miatt - 1975-ben bekerült a Politikai Bizottságba.

            Ismerve az akkori körülményeket,és az ő előéletét, - nem igen mondhatták, hogy méltatlanul.  

A fiatal Losonci Pál 1945-ben, a földosztáskor földhöz jutott, így saját földjén gazdálkodott. Közben mezőgazdasági technikumot végzett agrárszakemberré lett. De, ami mindennél fontosabb: a zsigereiben hordozta a paraszti tudományt és vele született az emberi tisztesség, amit a politika sem tudott benne az elkerülhetetlennél jobban megrontani.
A rendszerváltozást követően egy ideig ugyan gyakran emlegetették a „vörös bárók” között, de gyorsan kikopott a káromoltak sorából. Mert nehéz volt megkérdőjelezni, hogy Barcson 1948-ban párját ritkítóan sikeres tsz-t alapított és irányított több, mint egy évtizeden át.  Ezért lett földművelési miniszter, aki ezen a poszton immár országos hatáskörrel gyakorolta az őseitől begyűjtött és szorgosan gyarapított mezőgazdálkodási tudást.
Államfőként pedig tekintélyt parancsoló módon képviselte az országot itthon épp úgy, mint császárok, elnökök és pártfőtitkárok körében külföldön. „Dózsa György unokája, minden magyarok királya”, - így emlegette az utca Pesten és vidéken egyaránt, s ebben nem feltétlenül a gúny volt túlsúlyban.

  (Kuriózum: perúi bélyeg Losonczi 1976 évi hivatalos látogatása alkalmából)

          Példásan fegyelmezett volt. Akár igaz is lehetett a széles körben elterjedt legenda egyik hivatalos afrikai körútjának szudáni állomásáról. Ha megesett, ha nem, a történet hitelesen jellemezte a személyiségét. Losonczi Pált a kartumi repülőtéren díszszázad és zenekar fogadta, ő lelépdelt a betonra, s máris megszólalt a „himnusz”. Pontosabban az, amit az ottaniak a magyar himnusznak gondoltak: „Ádám hol vagy, Ádám hol vagy, merre csavarogsz” - játszotta a katonai rezesbanda, Losonczi Pál pedig rezzenéstelen arccal, vigyázz állásban, hibátlan méltósággal fogadta a hazai slágert...

Mást kellett volna tennie? Aligha hinném –, és nem vagyok biztos, hogy mindenki képes lett volna, lenne ma hasonló államférfiúi teljesítményre.

            1987-ben lényegében azért távozott az elnöki székből, amiért 1967-ben az elődje, Dobi István: ő is azon vitázott össze - nem először - Kádár Jánossal és másokkal, milyen a magyar parasztság természete, s mennyire és miért más a gondolkodása, mint a munkásoké?! Dobit felállították, Losonczi maga állt fel, amikor úgy érezte, nem vállalhatja tovább.

            1990-ben 182 különböző olyan ajándéktárgyat, amelyeket hivatalos elnöki útjai során kapott, a kaposvári Somogy múzeumnak ajándékozot. Könyveit egy barcsi iskola könyvtára részére ajánlotta fel. Nyugdíjba vonulását követően, a közélettől visszavonultan, Barcson élt.  Kijelentette, hogy soha, senkinek nem kíván nyilatkozni a jövőben. Ígéretét mindhalálig megtartotta.  

Barcs díszpolgárjaként temették el - 15 évvel a rendszerváltozás után...  

Jumzsagin Cedenbal (1916 – 1991) soha sem tudta meg, de egyike volt azoknak, akik alaposan megváltoztatták életem pályáját. Nem akármilyen karriert futott be. 1940-ben, mindössze 23 évesen -  az akkori mongol „haza atyjával”, Csojbalszannal és nem utolsó sorban Sztálinnal a háta mögött - lett először főtitkára a Mongol Népi Forradalmi Pártnak. A Csojbalszan, majd Sztálin halálát követő ulan-batori hatalmi harcokból   - immár Hruscsov „hátszelével” –  pedig egyértelmű új vezérként került ki győztesen. Így 1958-tól 1984-ig - amikor betegségére és öregségére hivatkozva nyugdíjazták -, megkérdőjelezhetetlen párt- és állami első emberként egyaránt ő regnált a Mongol Népköztársaságban.

Cedenbal 1967 január elején addigi legélesebb hangú, az akkori kínai politikát támadó interjúját (minden valószínűség szerint csak azért, mert aznap mi voltunk kéznél, mélyebb oka nem igen lehetet) éppen Gosztonyi Jánosnak, a Népszabadság akkori főszerkesztőjének és nekem adta, aki ott és akkor az MTI-t képviseltem, s ez nem volt kis teljesítmény. Azzal nyomta a kezembe írott válaszait Ulan Batorban, a parlament, a Nagy Népi Hurál palotájában, közösen, írásban előre átadott kérdéseinkre, hogy „biztosak lehetnek benne, el fogják olvasni az egész világon”.  Igaza lett, amit kifejtett, megjárta a világsajtót. Vastagon szerepelt benne Kína és személy szerint Mao is. Nem éppen dicsérő módon, s akkor még finoman fogalmazok. Nem kevesebbet vágott Mao Ce-tung fejéhez, mint azt, hogy vissza akar vágni az egykori mongol birodalomnak, amiért Dzsingisz kán 1205-15-ben meghódította Észak-Kína nagy részét, s büntetésként a pekingi vezetés most újra meg akarja szerezni magának Mongóliát, amelyet egykor évszázadokig uralma alatt tartott - gyakorlatilag a XX. század elejéig, végső soron a szovjetek által támogatott mongol forradalom teljes győzelméig. (Csolbajszan)

Mao nem foglalta ugyan el Mongóliát, de Cedenbal azt nem sejthette, hogy az én poharam Mao teljhatalmú neje, „a kínai kulturális forradalom” anyja és a „vörös gárdisták” vezére, Csiang Csing számára éppen ennek az interjúnak az olvasásakor telt meg színültig.

Az interjúról, miután visszatértem Pekingbe, akkori állandó tudósítói állomáshelyemre, kínai részről hivatalosan nem esett egyetlen szó sem. De alig pár hét múlva Halász József nagykövet közölte: olyan híreik vannak, hogy a Cedenbal nyilatkozat miatt maga Csiang Csing döntött úgy, „betelt a pohár”, s megpendítette, tartóztassanak le. Ezért itthonról – a követségen keresztül -  Barcs Sándor MTI vezérigazgató utasított: kezdjem el a „rugalmas elszakadást”, magyarán, tűnjek el Kínából a lehető leggyorsabban.

Másfél hónappal később pedig nem voltam magyar tudósító Pekingben...

Örülhettem, hogy megúsztam annyival, amennyivel, és végül nem vették a fejemet Kínában, hanem legalább vehettem a kalapomat családostól, Észak-Korea irányába. Azóta sem merészkedtem vissza, még látogatóban sem Pekingbe, mert ez az ötezer éves óriás ország az én eszem járása szerint lassan felejt, és semelyik kor kínai isteneit sem   kell kísérteni...

Cedenbal egyébként, miután átadta az interjút, egy árva szót sem ejtett nagypolitikáról. Leültetett minket, s mint aki pihenőnek szánja a következő félórácskát, arra kérdezett rá, hogyan éltük meg az előző éjszakai földrengést. Én - holott fogalmam sem volt, meddig lehet nála elmenni a humorkodásban -  elmondtam azóta is egyik legkedvesebb élményemet: a földmozgáskor jobb híján kimenekültem a szálloda folyosójára, ahol ebben a pillanatban elszáguldott előttem egy feltűnően csinos ifjú hölgy, köldökig érő, alul semmi   hálóingecskében. Később kiderült, egy német szakértő felesége volt, s a toronyszálló bejáratánál fékezték le, mielőtt kirohant volna rémületében a mínusz 30 fokos hidegbe. A kerekfej és egyébként sem szilfid Cedenbal a történettől úgy belelkesült, hogy - tessék elhinni, úgy esett, ahogyan leírom -  kacagva körül nyargalta a teremnyi irodát.
Ez felbátorította Gosztonyit, aki meg előjött a földrengést követő reggelen történtekkel. Az Unen, a mongol pártlap jubileumát ülték ugyanis ekkor Ulan Batorban, s a vendégek között volt, különböző sajtó sarzsik és hozzám hasonló tudósítók mellett a moszkvai Pravda főszerkesztőjének egyik helyettese is. Feltűnőnek találtuk, hogy elkésett a közös reggeliről, s már aggódni kezdtünk, hogy esetleg baja esett, amikor belépett az ajtón, de úgy köszönt és ült le az asztalhoz, mintha mi sem történt volna. Végül megkérdeztük, hogyan élte át a földrengést. Õ ránk csodálkozott.

            - Földrengés volt? - kérdezte meglepődve -. Igaz, felébredtem és láttam, hogy elindul felém a szekrény. Ijedten a fal felé is fordultam, és mondtam magamban: „Szása, te olyan részeg vagy, hogy azt álmodod, megtanult járni a szekrény”, - és ebben a tudatban azonnal tovább aludtam.

            Mire Cedenbal:

            - Marha orosz!  - vihogott és azonnal hozzátette: - Én marházhatom őket, nekem papírom van róla. Orosz lányt vettem feleségül.

            Jómagam meg elkönyveltem: végre összehozott a sors egy emberszabású pártkorifeussal. S még nem volt vége. Jött az ő első története:

            - Sajnálhatják, hogy itt találkoztunk, és nem a házamban. Otthon láthatnának valamit, ami maguknak biztosan furcsa, de nekem, nekünk mongoloknak természetes. A kertemben ugyanis áll egy jurta, az apám lakik benne. Ő azzal a feltétellel jött hozzám lakni, hogy tudomásul kellett vennem: kőházban pedig nem hajlandó élni. Ne felejtsék el: ilyen ez a nép is, amelyet kormányzok...  

            S olyan is, amelyik nem látja értelmét annak, hogy túl hajtsa magát a munkában: A mongol nem látja értelmét annak, hogy bizonyos határokon túl dolgozzék: Mongóliában ugyanis a legtöbb az egy főre jutó „méretes” állat - juh, teve, szarvasmarha, kecske, jak, ló - az egész világon. Tíz számos jószág jut egy emberre. (Ez egyébként, most, az új évezredben és a visszatőkésített nagy területű és kis népsűrűségű országban sincs másként).  

- Az én mongolom kilép a jurtájából, nem is céloz a puskájával, csak lő, amerre lát.  Biztos, hogy eltalál egy állatot, s megvan néhány hétre az élelme. Ezt próbáljam elküldeni gyárba dolgozni, órabérért! Legfeljebb behívhatjuk katonának pár évre, a seregben meg építkezik, nem pedig fegyvert forgat. Mao meg azt hiszi, ellene készül a hadseregünk... - derül Cedenbal, s ebben a „katonás” szellemben is búcsúzik.

            - Minden Magyarországra menő mongol nagykövetet azzal indítok útnak, hogy a megbízólevele átadásakor közölje hivatalosan: Mongólia békés ország, ígéri, soha több nem fordul elő az, amit Batu kán annakidején tett. Ne féljenek, nem lesz újabb tatárjárás.

            Dobi Istvántól, az egykori államfőtől tudom: az ígéret előtte egyszer valóban elhangzott. Azzal kiegészítve, hogy a mongolok szeretnék, ha mi, magyarok is szépen emlékeznénk egyszer-egyszer azokra a régi időkre, amikor a legendák szerint együtt vadásztak közös őseink, hun törzsekben és ujgur kánságok kebelén. Vagyis arra, hogy szegről-végről rokonok volnánk...  (Tatárjárás - muszlimok)

 A világ legnagyobb lovas szobra: Dzsingisz kán   

Hetvenedik születésnapját ünnepeli a Széchenyi-hegyi Gyermekvasút. Ami történt: 1948. április 11-én elkezdték a budai hegyekben a ma Gyermekvasút néven működő Úttörővasút építését, július 31-én pedig már meg is nyitották az első, 3 km-es szakaszt az akkori Előre állomásig, amelynek mai neve Virágvölgy.

Antalffy Gyulának - egyik újságíró „nevelőapámnak”, egyébként édesapám, Dernői Kocsis László akkori szerkesztőségi kollégájának - meg eszébe jutott, valami, amitől ő egyike volt a szakma zseniális nagyjainak: tudósítson az ünnepségről egy érintett „szakértő”, vagyis egy úttörő. Ez lettem én...

Teljes úttörő díszben és a „Kis Újság” számára címzett meghívóval meg is jelentem a helyszínen, ahová simán beengedtek. Sőt, egyenruhámnak és valószínűleg kezdő tizenéves koromnak köszönhetően semmiféle őrség sem tartott gyanúsnak egy egyébként nagyon is gyanakvó korszakban, s oda mentem, ahova akartam. Végül leültem egy piros padra, arccal az első - ugyancsak felavatandó - vonat irányában.
Az ünnepség hivatalos meghívottjai viszont az állomásépület felé fordított széksorokról hallgathatták a szónokokat, - kivéve az utolsót. Csanádi György akkori MÁV vezetőnek (később közlekedési miniszter is volt) jutott az a feladat, hogy magát a vonatot felavassa. Így - erre nyilván nem gondolt senki -, amikor beszélt, a hátába került mindenkinek, kivéve nekem.

Egyszer csak azt hallom:

            - Fiacskám, nem ülnél odébb?

            - Dehogynem - feleltem udvariasan. A legfőbb vendég, az akkori kommunista pártvezető négyesfogat kettes számú tagja, a „hídverő” Gerő Ernő ült mellém, aki nyilván megunta, hogy nem látja a szónokot. Több szó nem is esett köztünk. A cikket persze megírtam (a Gerő-sztori nélkül, amit nem éreztem odavalónak), tíz forint honoráriumot kaptam érte.

            Egy héttel később meg a “Pajtás” című hetilapban kép jelent meg kettőnkről az alábbi aláírással: „Gerő Ernő pajtás kisfiával az Úttörővasút felavatásán”.

            Mert hát az újság riportere nyilván hallotta, hogyan szólított meg engem Gerő...

Richard Nixon (1913-1994), az Egyesült Államok 37. elnöke még javában felfelé haladt a lejtőn (ami nagy politikai zuhanással, a Watergate-ügy hatására botrányos lemondásával zárult 1974-ben), amikor segítő szavaimra támaszkodhatott. Mondhatnám - szabadon értelmezve Armstrongot, az űrhajóst -, ez ugyan nagyon kis lépés volt az emberiség történetében, de nagy eset a saját életemben: megszólításával tüntetett ki az Egyesült Államok elnöke. Belgrádban...

        Nixon jugoszláviai látogatására az 1968-as megválasztása utáni, első ciklusa közelgő közepén, 1970 októberében került sor. Tito - aki egyébként is szerette, amikor a világ körülötte forgott - a szokásosnál is nagyobb felhajtást csapott az amerikai államfő érkezésének, mivel még érezte Brzsenyev és a Varsói Szerződés 1968-as prágai beavatkozásának utószelét, s szükségét látta, hogy úgy higgyék Moszkvában, ha kell, neki tudja támasztani a hátát akár a washingtoni Fehér Háznak is.

            Ez a Belgrádban dolgozó külföldi tudósítók számára abban is megmutatkozott, hogy a delegációval jött amerikai újságíró gárdával azonos elbánásban részesültünk: hivatalos vendégekként kezeltek minket is. Magyarán: az MTI képviseletében együtt utazhattam az országban Nixonnal jugoszláv állami pénzen, és nagyobb mozgási szabadságot biztosítottak számunkra, mint például az ifjabb George Bush elnök 2006-os budapesti vizitjén a magyar minisztereknek. Biztonsági akkreditálásom csak annyiból állt, hogy a Külügyminisztériumban egy amerikai úr is az asztalnál ült, amikor a szokásos tisztviselő, „Dobar dan, druzse Kocsis” (Jó napot, Kocsis elvtárs) köszöntés kíséretében, minden további vizsgálódás nélkül a kezembe nyomta a látogatásra érvényes igazolványt. A név szerinti megszólításra is csak azért lehetett szükség, hogy a mellette helyet foglaló néma amerikai láthassa, ismer. De hát más világ volt ez biztonsági értelemben is, mint a mai...

            Az elnök tiszteletére rendezett parádés belgrádi fogadásra úgy jutottam be, hogy felmutattam a meghívómat, megköszönték, s már benn is álltam a feleségemmel együtt a többszáz méteres sorban, amelynek az elején Tito és Nixon kezelt le mindnyájunkkal. S ekkor tört rám, teljesen váratlanul a „nagy számom”. Túljutottam a kezezéssel a jugoszláv elnökön, Jovankán, a feleségén, s a protokoll minden szabályát szigorúan betartva, odaléptem Nixon elé. Ő pedig, megelőzve minden lehetőséget a kötelező   udvariaskodásra, miközben változatlan maradt a már Belgrád szurcsini repülőtéren az arcára fagyott jellegzetes amerikai „keep smiling” mosoly, rám nézett és váratlanul megkérdezte:

            - Nem látszik rajtam, hogy izzadok?

            Én egy pillantást vetettem az arcára, s azon lepődtem meg, amire eddig nem is gondoltam: az amerikai elnököt kisminkelték a nyilvános fellépés előtt.  S a sminkjén valóban átütöttek az izzadságcseppek.

            - Én úgy látom, hogy igen - feleltem, amire - a festéktömegen át is észrevettem - elpirult.

            - Köszönöm - mondta, s míg odébb léptem, maradt rajta a „cheese” vigyora, de letörölgette a képét a zsebkendőjével. (Jóval később köszönt vissza egy korábbi emlék: a Kennedyvel lezajlott 1960-as elnökválasztási tv-vitán Nixon épp így törölte meg az arcát – alighanem ugyanezért…)

... Örök titok, miért éppen nekem tette fel a kérdést: talán összetévesztett valamelyik amerikai kisérőjével?  Körülöttem viszont elszabadult a pokol. Elsőnek a Fehér Ház amerikai tudósítói hada rohant le, mit beszélt velem az elnök, aztán a többi kollégák. Én meg úgy éreztem, nem illik kiadnom Nixont, s csak annyit közöltem:

            - Személyes téma volt -, amivel sikerült még nagyobb titokzatosságot teremtenem. Ennek köszönhetően ettől a pillanattól még az amerikai újságírók is „szent tehénként” kezeltek, mint aki bizalmasa a Mr. Presidentnek. (Előtte Kim Ir Szen kézfogásának volt hasonló varázsos hatása budapesti vizitjén).

      Így a horvát és a szlovén főváros szállodáiban a helyiek alighanem besoroltak az amerikai újságírók seregébe. Zágrábban például nagyon kedvesen ugyan, de kitanítottak, amikor „izvinite, molim vasz” bevezetővel kértem valamit, hogy ezt itt így mondják, „prosztite, proszim vasz”, mert „ez nem Szerbia, hanem Horvátország”. Ljubljanában ennél is jobban megcifrázta egy pincér, mert szerbül rendeltem reggelit. Tudomásul vette ugyan, mit kell hoznia, de az orra alól rám morgott, angolul: „Uram, itt, Szlovéniában angolul is megértettük volna”.

       Ekkor éreztem először - két évtizeddel Jugoszlávia szétesése előtt -  talán nincs igazam, amikor úgy gondolom, hogy ezt az országot az államot alkotó népek egymás iránti ellenszenve tartja össze. Lehet, döbbentem rá akkor, de csak egyetlen pillanatra, hogy az indulatok összetartás helyett valamikor robbanáshoz vezetnek? Most is bevallom, amikor állíthatnám az ellenkezőjét: az általam ismert akkori viszályok ellenére villámsebesen elesegettem a gyanúmat.

   Horvátország és Szlovénia? 1989-ben jártam utoljára a régi Jugoszláviában: már túl Tito halálán. A vajdasági Temerinből származó kiváló íróval, újságíróval, az azóta elhunyt és -  joggal – „magyar örökség-díjas” Illés Sándorral nyaraltunk együtt a horvát tengerparton, Crkvenicán. Akkor már azt javasolta egy valóban jóakaratú horvát, ha békességet akarok, ne mondjam itt azt, hogy szerbül beszélek.  „Mondja legalább azt, hogy jugoszlávul, ha már nem meri vállalni a horvátot” - intett merő óvatosságból. Két évvel később pedig a kis Szlovénia - a szó legszorosabb értelmében, villámháborúban - néhány nap alatt szétrobbantotta az öröknek hitt Jugoszláviát...      

Tengerpart - Cirkvenica  

2006-ban - amikor már Montenegró is elszakadt Szerbiától - egy mai magyar konzervatív politikus hívta fel rá a figyelmemet: nem lehet, hogy a szerbekben az elmúlt 15 évben kialakulhatott a maguk „Trianon érzete”? És a válaszom rá most is, hogy ez több, mint lehetséges, és éppen itt, közvetlenül a kertünk alján, ahol magyarok is élnek. S akkor már hozzáteszem: vajon Putyinban, az oroszok tömegében manapság milyen érzések dúlnak, nem is mindig csak a lelkek legmélyén, ha az egykori Szovjetunióra és a sok millió külföldre szakadt oroszra gondolnak? Mert hát Oroszország megcsonkítva is a huszonegyedik század egyik világhatalma...

            Azért meg elnézést illene kérnem Nixontól, hogy éppen az ő személye kapcsán jutottam idáig rögeszméim ragozásában...