Fekete János (1918 - 2009) merő véletlenségből, már ebben az évezredben, éppen a 70. születésnapomon ébresztett rá: nem kerültem sokba a hazának - ma úgy mondanák, az adófizető polgároknak -  az iskolám, több évtizedes, államilag fizetett újságírói gyakorlatom, különösen pedig a hosszú külföldi tudósítói munkám, - sőt.  Jelenlegi árfolyamon közel milliárdos nagyságrendű tétellel gyarapítottam az országot, ráadásul zöldhasú dollárokban. Így csak jobb érzéssel éljük nyugdíjat öregségünket, a feleségem is, én is...

            S ez - divatos kifejezéssel - ugyebár nem semmi? Mai szemmel sem, mivel nálunk az államkassza rossz állapota Szent István óta szinte állandóan a legfőbb gondok egyike.

            A „szocialista bankárzseni” minősítést nyugati kollégáitól kapta Fekete János, - elismerésként, tiszteletből. „Pénzügyekben szuper agynak” a nemzetközi hírű közgazdász-politikus Bognár József prof. nevezte, jelenlétemben, szűk körben, miközben – nem titkoltan -  egyfajta konkurenseként irigyelte is őt, nemcsak becsülte. Kombinációs képességeit pedig még azok sem szokták vitatni, akik azon már szívesen vitatkozgatnak, hogy életében többet használt-e vagy ártott -, és ez rendkívüli dolog. Az azért meglepett, hogy Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, (mellékesen, az 1971-es Vadászati Világkiállításra emlékezve) most, éppen a 2018-as választási kampány nyitányakor azt nyilatkozta az Echo TV-nek: „Kádár Jánosnak és Fekete Jánosnak sikerült konszolidálnia pénzügyileg és politikailag is a helyzetet” (Magyar Nemzet 2018. február 19. 2. o.)

Ami tény: csaknem négy évtizeden át a Magyar Nemzeti Bank különböző vezető beosztásaiban - elnök valamiért sose lehetett, első elnökhelyettes volt a legmagasabb titulusa - gyakorlatilag ő tartotta kézben az ország devizakasszájának kulcsát.

            Nem tudom, mennyire hitelesek azok a legendák, hogy 1956. október-novemberében egy kopott Pobjeda autóban és ölében szorongatott táskában vitte Bécsbe a magyar állam esedékes hitelkötelezettségeit. De azt senki sem kérdőjelezi meg: az egyetlen esetben sem fordult elő az ő banki-rezsimjében, hogy hitelezőinktől   intőt kapott volna az ország, mert nem fizetett időben. Akkor sem, amikor nap közben kellett összekotorni és megkeresni a tőzsdéken Tokiótól New York-ig azt az összeget, amit estig törleszteni kellett. A reális kockáztatás nagymestereként nyert-veszített. Mint a kiváló bridzsversenyző, aki rossz leosztású lapokból is kihozza a lehetséges legtöbbet. Hogy többnyire ez sem volt elég? S - főként -, hogy mire költötték mások azt, amit    hangyaszorgalommal, bankár-módszerekkel mindig begyűjtött? Rajta aligha kérhető számon, mikor és mennyire (nem) érvényesült az általa (azóta is) fáradhatatlanul hirdetett üzleti alapelv, hogy a hitel nélkülözhetetlen része a gazdálkodásnak, csak éppen tudni kell vele élni: a kölcsön kamatánál többet kell keresni a hitelből megtermelt árún. Hát nem egyszerű?

            A partnerei az egész világon (szó szerint) hitelt adtak arra, amit mondott, persze azért is, mert soha sem hagyta kétségben a partnereit, nemcsak a maga nevében beszél. Haláláig nem tagadta: tudták, akikkel tárgyalt, hogy olyan esetekben is Kádár János hiteles szava állt mögötte, amikor Budapest üzenete nyilvánvalóan eltért   Moszkva érdekeitől és szándékaitól.

            Nem véletlenül kérte fel az azóta is “mindenható” Nemzetközi Valutaalap már 1982-ben első magyarországi kormányzójának.  S csorbíthatatlan maradt a sokoldalú bankári tekintélye és (fõként változatlanul nemzetközi) közbecsülése alaposan idős korában, a rendszerváltozás után is. Élete alkonyán is nagy befolyású nemzetközi banki- és bankárszervezetek hívták a vezetőik közé, mert számítottak a bölcsességére.  Itthon 2006-ban emlékezetes módon tüntették ki „Magyarország nemzetközi pénzügyi kapcsolatrendszerének kiépítése, a hazai pénzügyi kultúra fejlesztése érdekében végzett munkássága elismeréseként": Sólyom László és Fekete János a kitüntetés átadásakor nem fogtak kezet.

Fekete János mégis csak egy elmúlt világ „dinoszaurusza” volt? Vagy talán mégsem?  

   Személyes tanúként csupán két dolgot tanúsíthatok vele kapcsolatban, hiszem, 1. Akkor is kevés volt a pénz a Nemzeti Bank trezorjaiban, amikor kevesen tudhatták, mennyi volt az a bizonyos ennyi. 2.  Fekete János memóriája közel kilencven évesen sem kopott meg...

            Történetem első fele a 70-es évek legelejéről való. Belgrádban, az MTI tudósítói irodájának ellátmányáért vártam az ottani illetékes banknál a soromra, amikor meghallottam egy helyi ügyfél és a vele tárgyaló tisztviselő szándékuknál hangosabbra sikerült suttogását.

            - Holnap leértékelik a dinárt. Erre számíts! - mondta az egyik szerbül a pult túlsó oldaláról a másiknak a mi felünkre, s közben zavartalanul pergette a dollárokat.

            Nekem elállt a lélegzetem, de a szemem sem rebbent. Nem vették észre, hogy részese lettem a titkuknak. Felvettem a magam pénzét, azt meg természetesnek tartottam, hogy amit akaratlanul meghallottam, az fontos hír. A tudósító tehát teljesítette a kötelességét: a lehető leggyorsabban hazajuttattam az információt. Másnap egy rövidke üzenetet kaptam Pestről: „Fekete János köszöni”. Nekem ez a mondat volt a „jutalék”, de erre sem számítottam. Manapság - bevallom, hisz változott a világ, meg benne magam is -  nem tudom, megelégednék-e ennyivel?

            A folytatás - az, mire néhány sorral feljebb már utaltam -   2005-bõl való: akkor derült ki, hogy Fekete Jánossal közös a háziorvosunk. Amíg vártunk, illő módon bemutatkoztam, s elkezdtem magyarázni, hol keveredtem bele az üzletmenetébe. Az első pillanatban félbeszakított:

            - Ne folytassa. Csak nem gondolja, hogy elfelejtettem?  5 millió dollárt kerestünk Magyarországnak.  Nem volt az olyan gyakori...

            Ekkor tudtam meg -  három és fél évtized után - hogy az információm ennyit kamatozott Fekete János közbejöttével az országnak. S azt is, hogy ez az összeg abban az időben sem lehetett kis pénz a nagy bank számára, ha a veterán bankár három és fél évtized múltán is emlékezett az esetre, az összegre, még arra is, aki „hozta” az „üzletet”...

Ps.

Felcsuti Péter visszaemlékezése

Hetek c. lap cikke Fekete Jánosról - A bankvilág Puskása

Népszabadság nekrológja

 Kádár vagány, realista fenegyereke – így jellemezte őt Mark Palmer, aki 1986-90-ben, a rendszerváltás idején volt az USA budapesti nagykövete. A Szovjetunió utolsó, az új Oroszország első magyarországi nagykövete, Ivan Aboimov pedig - még szovjetdiplomataként -  azt mondta nekem róla, hogy számára Marjai József személyesítette meg a kádári politikát a gazdaságpolitikában, s ezért sokan, mint az ördögtől, úgy tartottak tőle a KGST-ben. A világ másik felén, az IMF-nél és a Világbanknál meg gyorsan megtanultak figyelni a véleményére, amikor megismerték.

Marjai József december 18.-án lenne 94 éves.  De 2014 április 20.-án nem ébredt fel húsvét vasárnapjára. Nehéz volna vitatni, tartalmas életet fejezett be, túl a kilencvenen…

 Marjai József hosszú élete pályája, sokfajta teljesítménye sem volt híján ellentmondásoknak; hogyan is lehetett volna másként, hiszen a világtörténelem legviharosabb évtizedeinek lett alakító részese, kis ország politikusaként. Mindig tudta, mások előtt sem tagadta, hogy ritkán zavarta, ha ki ilyen, ki amolyan jelzőkkel emlegette. Tették ezt barátai, ellenfelei, ellenségei egyaránt. De vitathatatlan: gorombaságig nyers szókimondás ide vagy oda, mindenkori munkájával, teljesítményével, a legkritikusabb pillanatokban is megkérdőjelezhetetlen szavahihetőségével elnyerte és  haláláig – tehát a rendszerváltozást követően is -  őrizte a hiteles magyar hírét a nemzetközi világ elitjében.       

            Ritka teljesítmény…

              Ma is emlegetik, hogy „1977-ben, moszkvai nagykövetként lebuktatta a keményvonalas Biszku Béla áskálódását, aki Kádárt azért mártotta be Brezsnyevnél, mert szerinte túlságosan liberális volt”. 2006-os kitüntetésében pedig döntő szerepe volt annak: nem kis részben az ő tevékenységének lett köszönhető, hogy Magyarország előbb a Nemzetközi Valutaalap (IMF), majd a Világbank tagjává vált. Miniszterelnök-helyettesként ő és Jacques de Groote, a Nemzetközi Valutaalap ügyvezető igazgatója írta alá 1982. május 6-án Washingtonban Magyarország csatlakozását az IMF-hez.

Medgyessy Péter 2006 nyarán, néhány hónappal a kormányfői posztról való, nem éppen önkéntes távozása után megjelent könyvében közkinccsé tette, hogy éppen Marjai József volt az, aki a 80-as évek legelején „Kádár János jóváhagyásával... titkos tárgyalássorozatba kezdett az IMF-fel. Olyannyira titkos volt a kezdeményezés a Nemzetközi Valutaalappal való tárgyalások felvételére, hogy még azok sem ismerték a részleteket, akik aktívan részt vettek az előkészítésében”. Köztük Medgyessy sem, aki - mint tudjuk - ebben az ügyben került nagy vihart kavart, 2004-ben nyilvánosságra keveredett titkosszolgálati kapcsolatba. „Egészen fantasztikus módon konspirálva szervezte meg a tárgyalásokat, Nem is szivárgott ki semmi...  Marjai József óriási kockázatot vállalt a tárgyalások előkészítésével. Mégis minden működött, senki sem fecsegett, és csak az utolsó pillanatban, amikor a magyar delegáció már el is utazott aláírni a szerződést, csak akkor közölték a szovjetekkel a szerződés létrejöttének tényét” - tudtuk meg utóbb Medgyessytől.

              Utólag mondom, amikor könnyű bölcsnek lenni: ez is jellegzetes „marjaizmus” volt.        

            Emlékezhetünk rá: ugyancsak 2006-ban az is botránnyá dagadt és a világsajtót is bejárta, hogy Sólyom László államfő nem titkoltan csak viszolyogva írta az akkor 82 éves Marjai József kitüntetését, - de az aláírást végül csak nem tagadta meg…

            Személyes kapcsolatunk Belgrádban kezdődött.

            Mielőtt 1967 nyarán az MTI állandó tudósítójaként Jugoszláviába indultam, Darvasi István - aki akkor az MSZMP Központi Bizottságának Agit. Prop. Osztályán osztályvezető-helyettesként a sajtóért felelt – hivatalos és kevésbé hivatalos jó tanácsokkal látott el. Tőle kaptam „használati utasítást” a nagykövethez is. Marjai Józsefnek hívták.

              - Nála jobbat nem kaphatnál, okos, célratörő, és ha harcol valamiért, nem ismer lehetetlent.  Nehéz ember, tudni kell vele bánni. Egyet javaslok: ha azt mondja, menj a francba (más kifejezést használt persze, durvábbat), a szemed se rebbenjen, és feleld, hogy menjen ő is ugyanoda.

              Kora reggel érkeztem vonaton, s már a pályaudvaron kiderült: Marjai azonnal vár, ezért jött értem követségi autó.  Nyugodtan reggelizni sem hagyott időt. A második mondata így hangzott:

              - Mit beszélnek rólam Budapesten?

              Nekem a kérdés épp olyan váratlanul gyorsan jött, mint maga a találkozás, hiszen még odáig sem jutottunk, ha másért nem, udvariasságból, hogy érdeklődjék, van-e családom?

              Zavartam hümmögtem, s végül kiböktem.

              - Semmi különöset.

              - Nem igaz, olyan soha sincs, hogy rólam otthon ne mondjanak semmit. Ha csak ennyi a mondandója, végeztünk is. Egyébként, érezze jól magát Jugoszláviában - morogta harapós medveként, és keményen rám nézett. Éreztem, ez az a pillanat, amikor eldől, örülhetek-e annak, hogy a jelek szerint évekig egy fővárosban dolgozunk. Lélegzetet vettem, és eldöntöttem: lesz, ami lesz. Kiböktem, hogyan jellemezte őt Darvasi. Elnevette magát.

              - Valami ilyet vártam, de tudni akartam, el meri-e mondani.

              Első nap, első összecsapás, nem rossz eredmény, könyveltem el.

              A folytatás - egymás további kölcsönös próbálgatása - sem váratott sokáig.  Még egy hónapot sem töltöttem dedinyei irodámban, amikor kért, segítsek neki, készítsek összeállítást arról, mit ír a jugoszláv sajtó a gazdaság helyzetéről. Megismételte, a segítségemet kéri, tudja, hogy nem utasíthat. Vállaltam, bár még többet küszködtem a szerb-magyar szótárral a kelleténél. Dohány József, a nagyköveti sofőr elhozta a lapokat hozzám, Belgrád Rózsadombjára, a „káderdűlőre” a mi akkori szóhasználatunkban. A szerbek úgy nevezték a körzetet, ami egyébként Titonak is az első számú otthona, a Beli Dvor volt, hogy ez „a hely a munkásosztály rezidenciája, ahol képviselői útján lakik”. Nagyon gyakorlati okok miatt tartották ezért előnyösnek az MTI vezetői, hogy itt legyen az iroda-lakásunk.

              - A főnököm azt mondta, holnap délelőtt meglesz az anyag. Akkor jövök - jelentette be, s már el is tűnt.  A holnapról persze szó sem volt, amikor Marjaival beszéltem... De nekiestem a munkának - a szokásos napi hírügynökségi teendőkön túl.  Ez volt egyike a 13 külföldi tudósítói munkában eltöltött év nem éppen ritka eseteinek, amikor hálás lehettem a sorsnak, hogy a feleségem „civilben”, vagyis amikor maga is az MTI-ben szolgált, a telexírás országos bajnoka volt.
Néhány nap múlva       Horn Gyulától értesültem róla, hogy „elfogadott a mester.  Csak olyanokat visel el, akik nem bólogatnak mindenre, nem hajbókolnak, s azokkal hajlandó együtt dolgozni, akiknek van véleményük és mernek visszapofázni”. A rendszerváltozás utáni idők miniszterelnöke akkor titkára volt a belgrádi követségnek, és röviddel később neveztette ki - idősebb diplomaták közül nem kevesek bosszúságára - soron kívül tanácsossá a 35 éves fiatalembert Marjai; nem utolsó sorban azért, mert volt esze, mindig véleménye, és már akkor is csak ritkán tartotta vissza magát attól, hogy azt kimondja, nem feltétlenül megválogatva a szavait.   Ami - tudjuk - letagadhatatlan jellemzője maradt Hornnak politikusként, sőt veterán politikusként is.             

Ettől kezdve Marjai meg én - kijöttünk egymással.

             Azon a bizonyos 1968. augusztus 21-én, amikor a Varsói Szerződés öt tagállama – köztük Magyarország - megindította az emlékezetes csehszlovákiai akciót, Marjai kérte, „rutin ügyben” hívjam telefonon a jugoszláv szövetségi tájékoztatási titkárság (minisztérium) második emberét, Gyuro Radulovicsot. Tegezve köszöntöttem, ahogyan akkor már szoktam: ő kezdeményezte, amikor két hónapos belgrádi tartózkodás után közöltem vele, hogy „eléggé megtanultam szerbül, ez legyen mostantól a beszélgetéseink nyelve” (az orosz alapján ez könnyebben ment, mint eleinte hittem).  

              - Zdravo, szervusz, Gyuro.

              Hosszabb csend előzte meg a nem várt választ.

              - Dobar dan zselim, jó napot kívánok, Kocsis elvtárs. Kako szte, hogy van?

              Amiből egy pillanat alatt kiderült: a prágai események hatására nemcsak én vele, hanem Magyarország minősült vissza magázódó viszonyba Jugoszláviával. Évekkel később Marjai személyesen igazolta vissza: egy óra múlva tudták Budapesten, akiknek tudniuk kellett…

              Egy időnek el kellett telnie, míg déli szomszédjaink megnyugodtak, nem lesznek egy következő támadás áldozatai a szomszédos Magyarország irányából.  Ezt követően hangzott el Tito emlékezetes pulai beszéde, amelyben, ha nem is mondta ki nyíltan, de félreérthetetlenül érzékeltette a számunkra fontosat: úgy értékeli, hogy a Varsói Szerződés csehszlovákiai beavatkozása nem öt, hanem négy meg egy ország akciója volt, Magyarország csak „nem szeretem” társként csatlakozott hozzá.

              Másnap felhívott Gyuro Radulovics – „természetesen” rutin ügyben - és ezzel kezdte:

              - Zdravo Tamás, szervusz. Kako szi, hogy vagy?

              Vagyis visszaállt a tegező viszony Jugoszlávia és Magyarország között.  Közöltem persze Marjai Józseffel, ő meg továbbította a maga csatornáján Budapesttel. Én pedig az MTI számára napi tudósításomba belefogalmaztam azt a mondatocskát, hogy „a belgrádi sajtóból és a politikai közhangulatból érződik, Jugoszlávia kezd visszatérni a normális kapcsolattartásra Magyarországgal”. Ellenőrizhető a korabeli napilapokból; amivel most csak azt szeretném jelezni - Karinthy Frigyessel szólva, némi szabadossággal -, hogy „így írtunk mi” akkortájt, érthessen belőle, aki tudta és akarta is használni az eszét. Vagy ahogyan Mihályfi Ernő még az 50-es évek első felében, az ELTE újságíró szakának professzoraként megfogalmazta nekünk, ifjonc hírlapíró nebulóknak: mindig meg kell találni a módját annak, hogyan írjuk meg az igazat az olvasónak...

              Találkozásaink Marjaival ez után nem voltak mindig barátságosak, és nem csak Belgrádban.           

1982-ben - akkor a Daily News - Neueste Nachrichten című, az egész világon egyedülálló, az MTI által kiadott kétnyelvű napilapunk főszerkesztője voltam - vendégként tanítottam egy hónapig Bagdadban, a Nemzetközi Újságíró Szervezet ottani iskolájában, így nem lehettem teljesen képben a pillanatnyi hazai viszonyokról. Arról tudtam, hogy a Nemzeti Bank trezorjai akkor sem voltak tele dollárokkal, arról viszont nem, hogy Szaddam Huszein az Iránnal folytatott háború mind nagyobb költségei és nemzetközi bonyodalmai miatt épp akkor, egyik napról a másikra kivonta az iraki betétállományt Magyarországról, s ezért valóban szinte kiürült a kassza. Marjai, már a gazdaságért felelős miniszterelnök-helyettesként emiatt repült nagy hírtelen ide, én meg ordrét kaptam
Lakatos Ernőtől, az MTI vezérigazgatójától, hogy ha már itt vagyok, csatlakozzam a küldöttséghez és tudósítsak az iraki-magyar tárgyalásokról. A bagdadi repülőtér betonján találkoztam Marjaival, és - utólag mondom persze, a helyzet ismeretében, hogy csalódtam volna, ha nem így történik - kilépve a gépből így hangzott az első kérdése:

              - Kinek a pénzén ácsorog itt?

              - A Nemzetközi Újságíró Szervezetén. Ők küldtek ide, tanítani - feleltem.  

              - Szerencséje! Ha magyar pénzbe kerülne, máris menne haza ezen a repülőn - mutatott hátra.

              Három napig próbálta győzködni az irakiakat, hogy nekik rosszabb, mint nekünk, ha nem teszik vissza a pénzüket a magyar bankba. Mindenkivel találkozott, aki számít Bagdadban, de Szaddam Huszein elkerülte vele a találkozást. A lehetetlent is megpróbálta. Még azt is, hogy késő este bejött életem legnagyobb lakosztályába, a Tigris folyó partján lévő egyik elnöki palotában (ezt is szétlőtték később az amerikaiak a diktatúra megbuktatására indított háborújukban), és számokkal tarkított előadást tartott, mennyibe kerül Iraknak, ha nem teszik vissza a pénzüket az MNB-be. Tette ezt nyilván abban a biztos tudatban, hogy az irakiak lehallgatják, amit mond és reggelre az elnök-diktátor kezébe adják az információt. De hiába...

              Mielőtt hazaindult, kért, ne írjam meg, hogy ennek ellenére elfogadta az irakiak meghívását, és nem hagyta ki az alkalmat, megnézte Babilont.

              - Nekik került pénzbe - magyarázta és éreztem, hogy szinte mentegetődzik.              Hazaindulása előtt még kidühöngte magát nekem a palota kertjében, ahol remélte, senki sem hallja, hogy otthon a gazdasági valóságot pontosan ismerő „észlények” fúrják, ahol lehet, még azért is, mert kivette alóluk a Mercedeseket és helyettük Ladákba ültette át őket.

              Azt viszont életem végéig sajnálni fogom, hogy - a magyar filatelisták szövetségének elnökeként - nem tudtam belőle kisajtolni 1,5 millió dollárt, amennyiért a Bélyegmúzeum megvehette volna a legnagyobb magyar magán bélyeggyűjteményt, az un. Klein-hagyatékot.
Azóta is csak remélem, hogy jók az információim, s a fantasztikus érték mégis egyben maradt, és egy Angliában élő magyar származású filatelista kezébe került...

              Nem akárki, Aczél György próbált vigasztalni, amikor elpanaszoltam esetemet Marjaival és a gyűjteménnyel.

              - Nekem is mindig minden fillért egyenként kell kisírnom tőle a tavaszi kulturális fesztiválokra...

               Ekkor „adományoztam” Marjainak a nem létező rangot: „Magyarország vezérigazgatója”.

              Nem gondolom, hogy besorolt volna bármikor is a barátai közé. Én sem őt. Azt viszont nem tagadom: Marjai József egyike volt azoknak a keveseknek, akinek hajlamos voltam elfogadni a véleményét arról, ami mellé kiállt. Mert legalább annyira egyenes volt minden helyzetben, mint amennyire keményen céltudatos, bárkivel kellett is vitáznia vagy harcba szállnia, Moszkvától Budapesten át az Atlanti-óceán túlpartjáig.

            „Kádár vagány realista fenegyerekeként”, – akár Kádár Jánossal. Később pedig  Grósz Károllyal és a rendszerváltozás után egykori neveltjével, Horn Gyulával  is…

 Kapcsolódó linkek:

http://rozsalatt.blog.hu/2017/09/26/kutyakkal_sodrasokban#more12897768

http://www.origo.hu/itthon/20060316solyomnak.html

Marjai József miniszterelnök-helyettes Larosieret, az IMF vezérigazgatóját még a magyar hitelkérelemről történő december 8-ai szavazás előtt gyorsan tájékoztatta arról, hogy a magyar vezetés továbbra is elkötelezett az 1982. október 13-án kelt Szándéklevélben vállalt kötelezettségek mellett, és mindent megtesz az 1983. évi gazdaságpolitikai program fő célkitűzéseinek megvalósítása érdekében. Sajnos arról, hogy a fentieknek mekkora szerepük volt a döntés meghozatalában, jelenleg még nem állnak rendelkezésre hiteles források, azonban tény, hogy az IMF 1982. december 8-án 475 millió SDR értékű készenléti hitel folyósítása mellett döntött, ami a legjobbkor érkezett az országba.

(http://www.archivnet.hu/gazdasag/magyarorszag_csatlakozasa_az_imfhez_es_a_vilagbankhoz__iii._resz.html)

Szlávok -  de déliek! A Balkán szláv világa már e kettős vonás sajátos keveredése okán is volt bonyolult mindig, s ha lehet, lett még bonyolultabb az ezredfordulót megelőzően és azóta! Ennek jegyében is emlegették Jugoszláviát olyan országként, amelyet az államot alkotó népek egymással szembeni ellenszenve és irigykedése tartott össze.  Ez a mélységes igazság a leghitelesebben 1991-92-ben bizonyosodott be: amikor Jugoszláviát ugyanezek az érzelmek szétrobbantották. Ma pedig hol itt, hol ott nem tudják, örüljenek-e annak, hogy nincs Jugoszlávia vagy sajnálkozzanak inkább azon, hogy nincs?

            Ebben a sajátos világban a horvát születésű Joszip Broz úgy lett jugoszláv Titová a világ számára, ahogy a grúz Joszif Visszarionovics Dzsugaszvili szovjet Sztálinná a XX. század mindmáig ható egykori zűrzavarában. A politika szülte és tépázta is meg az új nevüket: ahogyan a század szülte Szovjetunió és Jugoszlávia államiságát is...

            Nagyúr volt. Forradalmár nagyúr, aki szembeszállt az eleve ellenség Hitlerrel épp úgy, mint a sokáig barát és szövetséges Sztálinnal.   Az utóbbiért lett sok egyéb, nem éppen dicsérő jelzői szóhalmaz részeként „láncos kutyává”. Ennek a hatásait  akkor mi is naponta éreztük a bőrünkön, hiszen a kis Magyarország minden pontja közel volt a szomszédos Jugoszláviához. Amikor egyetemista katonaként 1955-ben a dunántúli Lenti helyőrségében szolgáltam, a harci gyakorlatokon a feltételezett ellenség még mindig hol nyugat (Ausztria), hol meg dél (Jugoszlávia) felől érkezett. Pedig akkor Sztálin már jó két éve bebalzsamozva feküdt generalisszimuszi uniformisban a Vörös tér mauzóleumában. S Moszkva - meg persze Budapest is - közben már próbálkozott a meglepően erősnek és magabiztosan makacsnak bizonyult Tito és az ő jugoszlávjai békítgetésével.

            Mert nekik lett vitathatatlan nagyuruk, -  még azoké is, akik sem őt, sem a rendszerét nem szerették.  Sokan (azóta alaposan megtanulhattuk) tulajdonképpen azt az államkolosszust sem érezték szívből magukénak, ami az első világháború után született és a keresztségben – 1918-at követően évtizedes töprengés eredményeként - a Jugoszlávia nevet kapta.  De Sztálin parancsaihoz végkép nem akartak igazodni, és az általa kiépített birodalomhoz sem akaródzott csatlakozniuk.  S mert Tito felvállalta a kiátkozást és az eleve kilátástalannak ítélt harcot (ahogyan az előzőt is, Hitler és annak mindenféle támogatói ellen), ezért akkor maga mögött tudhatta az országát. Ami - tudtuk, tudjuk - Európa keletebbik felében finoman szólva ritkaságszámba ment.

            Magamra vállalhatnám az előző bekezdés nyers igazságsorozatának lényegét, de annak szerzője más: Kocsa Popovics. Miért nyílt meg, mindezek ennyire őszinte megfogalmazásával egy 19 éves, újságírást tanuló magyar egyetemista fiatalember előtt, akit akkor látott életében először (és utoljára), már biztosan soha sem fogom megtudni.

            1956 nyarán történt, a világpolitikában - a kiváló orosz író, Ilja Ehrenburg művész-szerzői közreműködésével - „olvadásnak” nevezett korszak napjaiban. Ennek „szélárnyékában” és a szerbiai Hódságon (Odzaci) elő nagybátyám, keresztapám, Lukács János mérnök társaságában uzsonnáztunk Dubrovnikban a már akkor is legendás tengerparti öreg kávéház egyik asztalánál. János bátyám láthatóan meglepődött valamin. Egy pillanatig töprengett, majd megbökött.

            - Nézz jobbra! Biztos: a szélső asztalnál ülő férfi Kocsa Popovics - súgta, s meghökkent, hogy ez engem nem hökkentett meg.

            - Nem tudod? Ő itt az egyik legfontosabb ember, tábornok és Tito külügyminisztere.

            Ennyi ismeret már hatott. Ifjú korom mentsége, hogy csak ekkor ugrott be, már olvastam a nevet, s viselőjéről is hallattam hideget-meleget egyaránt, a hírek dátumától függően. Ismereteim így is bizonytalanok voltak (később persze utánanéztem: 1908-ben született, a Sorbonne-on tanult, részt vett a spanyol polgárháborúban, 1941-tõl pedig Tito partizánháborújának egyik szervezője volt, majd vezérkari főnök és 1953-tól külügyminiszter), de elegendők ahhoz, hogy szó nélkül felpattanjak és az asztalához lépjek. Udvariasan meghajoltam, és villámgyorsan, nehogy bárki megakadályozzon, megmondtam, ki vagyok, honnan jöttem, s hogy újságírónak készülök. Angolul beszéltem, mert a magyaron kívül akkor ez ment a legjobban, és természetesnek vettem, hogy egy diplomatának ismernie kell ezt a nyelvet. 

            - Szeretném, ha beszélgethetnénk. Nagyon zavarja, amit kérek?

            Mindehhez   kevesebb kellett egy percnél. Ma már világos: nem igazán tudtam, mit cselekszem. Az intellektuális arcú, középkorú, ám annál fiatalabbnak tűnő szerb rám csodálkozott ugyan, de nem zavart el.

            - Üljön le - mutatott az egyik szabad székre, majd odaintett egy, a közelben álló magas férfit (most jutott eszembe, hogy ekkora hatalmasságnak testőre is van, s már az akcióm kezdetén   elkaphatott volna) és utasította.

            - Hívja ide a gyerek társát.

            Nagybátyám sápadtan odajött és zavartan mentegetőzött, szerbül (orosz ismereteim alapján értettem):

            - Elnézését kérem, nem tehetek róla. Felugrott, amikor megmondtam neki, ki ül itt. Nem tehetek róla. A vendégem, az unokaöcsém. Én idevaló mérnök vagyok, jugoszláviai, a Vajdaságból.

            Nem szaporítom a szót. Popovics valamiért jókedvében volt. Megadta az elnézést, s csak annyira faggatott ki, hogy megkérdezte: miért érdekel, amit ő mondhat. Jobb híján azt feleltem:

            - Mert Tito barátja.

            Ezen elgondolkozott. Aztán beszélni kezdett, szerbül. Nem várt kérdésre, és egy szuszra elmondta, amit már leírtam: Titoról, a nagyúrról. Keresztapám fordított, én jegyzeteltem, ő nem kifogásolta. Sőt folytatta, mintha csak szükségét érezte volna, hogy mindent a lehető legjobban megértsek.

            - Ez különös világ. Hat köztársaság, öt nép, négy nyelv, három vallás, két írás, és mindez egy ország, Jugoszlávia. És ez nem elég: Szerbiának van két autonóm tartománya, rengeteg kis nemzetiséggel, köztük a magyarral, és számtalan nyelvvel. A három fő vallás mellett pedig létezik például a zsidó, s még írásból is többet használunk a kettőnél, a cirillnél és a latin betűknél: a Koránt arabul, a Bibliát meg héberül is írják.  De azért ez mégis egy: Jugoszlávia.

            Fagylatot rendelt mindenkinek, s amíg a pincér ezt meghozta, hallgatott. Amikor azt hittem a csönd igazában azt jelenti, vége, intett, türelem. Hosszú volt a szünet, De amint a pincér végre letette a kelyheket, ő   folytatta a mondandóját.  Ugyanazt, amit eddig, mégis másként.        

- Nálunk például a szlovén Kardelj barátom kigondol valamit. Nagyon csavaros az agya. Legalább egy nap kell, hogy a többiek - maguk a szlovének, a horvátok, mi szerbek és például az itteni magyarok -  sorra megértsék, mit is mondott igazán. Tito éppen a folyton járó eszéért szereti. Sztálin pedig azt sem tudta elviselni, hogy Tito az ilyen embereket szereti, mi meg Titot, mert pont olyan, amilyen. Egy horvát, aki Szerbiában töltötte életében a legtöbb időt, de ma minden köztársaságban és tartományban van otthona.

            Amilyen váratlanul elfogadta az odatolakodásomat, épp oly hirtelen gyorsasággal búcsúzott. De ezzel is meghökkentett.

            - Fiam, köszönöm, hogy hallani akart.

            Már a kezét nyújtotta, amikor eszébe jutott még valami.

        - Titonak van egy testvére Magyarországon. Ha alkalma adódna, tudassa vele, hogy Joszip gyakran emlegeti...

Más, nem kevésbé fontos tudnivalókat Jugoszláviáról Horn Gyulától gyűjtöttem be - aki akkor még beosztott követségi titkárként dolgozott, ki gondolta volna, merre visz később az útja -, amikor 1967-ben az MTI tudósítójaként Belgrádba költöztem. Még nem töltöttem el 24 órát a Száva partján, amikor már a fejembe gyömöszölt százféle adatot és tényt abból a – később kiderült – több ezerből, amit a fejében tárolt, hogy „legalább az alapvetően fontos dolgokat” értsem az itteni viszonyokról, s „ne baromságokkal” töltsem meg az otthoniak fejét, „se a nyilvánosságét, se a főnökségét”.

Ezalatt megtanultam tőle, hogy Jugoszláviának annyi az előnye, mint a hátránya. Íme a horni megfogalmazás: „Ez egy a Nyugattól keletre, a Kelettől Nyugatra fekvő gebines ország, amely úgy egyesíti a szocializmust és a kapitalizmust, hogy sohasem tudod, jó vagy rossz jön-e ki belőle”.

Horn Gyula tanított meg arra is ott és akkor, hogy Jugoszlávia vált például a világ egyetlen országává, amelynek a saját határain belül voltak a gyarmatai, s nem valami másik földrészen. A gazdag Szlovénia és viszonylag jómódú Horvátország ugyanis egyazon az államhoz tartozott, mint a tisztesen szegény, de a főhatalmat erőből és népességszámából hagyományosan gyakorló Szerbia, s a hamisítatlan balkáni mélységekkel birkózó Bosznia, Montenegró és Macedónia. Furcsa módon azonban a gazdagabbak és erősebbek nem azt érezték, hogy nekik jó, hanem azt, hogy velük tartatja el Tito a szegényeket, a többiek pedig természetesen irigyelték azokat, akiket volt miért. Furcsa világ?

Vagy: az önigazgatás például a nálunk sok tekintetben még ma is szokásos államcentrikusság helyett azok kezébe tette – elvileg mindenképpen, de a gyakorlatban is többé, mint kevésbé – a kormányzást, akik egy közösség lakói, vagy valamilyen intézmény munkatársai voltak. Ez szült az egyes ember számára is felfogható tulajdonérzést (elvileg), versenyt, árút és sokféle árat (valójában), viszont oly mértékben csökkentette az állam beavatkozási lehetőségeit a gazdaságban, hogy a gyakorlatban a belgrádi jobb kéz (a központi kormányzat) többnyire nem tudta, mit csinál a zágrábi bal (pedig akkor még csak egy tagköztársaság kormányáról volt szó a sok közül, a helyi szervek ezreit nem is említve): így lett totális az összevisszaság iparban, mezőgazdaságban, mindenütt. Az önigazgató vállalatokat valóban magukénak érezték az emberek ott, ahol rendben mentek a dolgok, de senki sem törődött semmivel, ha nem ment jól a cég: az igazgató ilyenkor – ha voltak kapcsolatai, s rendszerint voltak – átment önigazgatni, vagyis „kinevezett tulajdonosnak” egy másik vállalathoz, hogy azt tegye tönkre, a többiek viszont maradtak a mocsárban, vagy éppen munka nélkül.

- Vegyél benzint mindig a horvát INA-kutaknál és ne a szerb Jugopetrolnál, az előbbi olcsóbb, mert a zágrábiak megtiltották az alkalmazottjaiknak, hogy borravalót fogadjanak el, viszont le kell mosniuk a szélvédőt. S a kutasok ezt meg is tartják, mert ha nem, kirúgják őket, és a legközelebbi munkahelyet valahol nyugatnémetben találják.

Tito testvérével (ő csak a Broz családi nevet használta) egyébként később találkoztam egy percre a Keleti pályaudvaron, amikor a belgrádi marsall-pártelnök-államfő 1956 után először hivatalosan Magyarországra látogatott. Én a Magyar Nemzet színeiben ácsorogtam a téren, s egy kollégám hívta fel rá a figyelmemet. Olyan volt, mint zömmel a többiek: szerény kopottságában is méltóságteljes. Egy volt az akkori vidéki magyarországiak közül.  Odaléptem és elmondtam, kivel beszélgettem néhány éve róla. Megerősítette, néha leveleztek a fivérrel, aki egy-egy magyar mondatot is írt: nyilván bizonyítékként, hogy nem felejtette el teljesen a nyelvet.

Tito akkor annak a Kádár Jánosnak volt a vendége, akire ő is igent mondott 1956 november legelején Hruscsovnak. Amikor az akkor még viszonylag újnak számító szovjet vezér Brionin - már jó ideje hiteles forrásokból tudja a világ - elsőként Rákosi Magyarország élére való visszahelyezését hozta szóba (sejthetően nem gondolta komolyan), Tito kemény nemmel elutasította. Nyikita Szergejevics utána Münnich Ferencet ajánlotta, amire azzal reagált: „Nagyon megszokta, hogy azt kell tenni, amit maguk parancsolnak”. Hruscsov ezen meghökkent majd kimondta:

- Kádár János?

Tito rábólintott. Kádár pedig a brioni tárgyalások közben - eltűnt a budapesti Parlamentből...

             Úgy hozta a sors, hogy a családom legendáriumában néhány évvel később még egyszer felbukkant Kocsa Popovics. Keresztapámék vissza akartak költözni Bácskából Magyarországra. Amikor az eljárás végén megkapták a hivatalos elbocsátó levelet Belgrádból, az ottani Külügyminisztérium irata mellé odabiggyesztettek egy rövid megjegyzést: azt, hogy Popovics üdvözli a Lukács házaspárt, és a miniszter emlékezik az 1956-os dubrovniki délutánra…

            1966-67-ben jutott karrierje csúcsára: a köztársaság alelnöki posztjára. Aztán egyik óráról a másikra kegyvesztett lett. Voltak, akik Tito nagyravágyó feleségének, Jovankának a kezét sejtették a háttérben.  Tény: az asszony Tito utolsó éveiben éppen hataloméhségének köszönhetően ugyancsak a kegyvesztettek sorát gyarapította Belgrádban…

....

Ma már tudjuk, Jugoszlávia sorsa Tito 1980-ban bekövetkezett halálával pecsételődött meg. És egy évtized zűrzavar után, 1991. június 25.- én Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét.

Ne felejtsük el: előbb, mint a Szovjetunió megszűnt Jelcin hatalomra kerülése után, 1991. december 31-i dátummal… 

(Kocsis Tamás „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” gondolat jegyében dolgozza fel és teszi közzé élete, több mint hat évtizedes újságíró pályája emlékeit, tapasztalatait. Ennek része emlékezése az egykori Jugoszláviára.)

Horn Gyula 2017. július 5-én lehetett volna 85 éves, de már 2013. június 19-én meghalt, a rendszerváltozást követő korszak Róbert Károly úti „döblingi betegeként”

Lehet, sőt kell vitázni mindarról, mikor, mit tett, s hogy amikor azt tette, amit tett, miért éppen azt tette. De ellenfelei, sőt ellenségei sem vitathatják – ha szívesen nem ismerik is el –, hogy Horn Gyula neve és személye kiírhatatlan a legújabb kor magyar és európai történeleméből. Az viszont jellegzetesen magyar kór, hogy ezt többször és többen ismerték és ismerik el szóban, megszámlálhatatlan kitüntetéssel, és a kort elemző tanulmányokban határainkon kívül, mint itthon. Most talán a legidőszerűbb a frissen eltemetett Helmut Kohl német kancellárra és az 1989-i nyugati határnyitásra emlékeztetnem…

Őszintén gondolom: nem kis részben talán azért is, mert – magam is megerősíthetem – „nehéz emberként” járta végig nem akármilyen próbatételekkel teletűzdelt pályáját, egy nem akármilyen korban, minden poszton, a kezdetektől a végéig, az ilyen fajta ember minden tulajdonságával. Gyakran azok számára is önuralmat követelő lehetett vele dolgozni, akikkel egy cél vezérelte, sőt barátoknak tekintették egymást.

És hozzáteszem – maga vallotta be nekem egy együtt töltött belgrádi este, a 60-as évek végén, még fiatalon, beosztott diplomata korában –, hogy „örök háborúságban állok önmagammal”. Nincs okom kételkednem a szavaiban…

Ha ismertségről van szó, igazán nem panaszkodhatott. A rendszerváltozást követően regnáló kormányfők közül – 1994–98-ban-ban töltötte be (Orbán Viktortól kölcsönzött bon mot-val) az „ország első közhivatalnokának” tisztét – legfeljebb éppen fideszes utódjáról terjedt és terjed szóban, képben és írásban annyi valóságos és hamis történet, mint róla. Így Horn Gyula portréjához csak néhány ecsetvonással tudok hozzájárulni, azzal az előnnyel, hogy egyike vagyok azoknak, akik a legrégebben kezdhették gyűjtögetni róla az ismereteket, amelyekről jó ideig még csak nem is sejthettem, hogy valamikor hírértékűek lehetnek.

1967 nyarán úgy kezdtem MTI-tudósítói pályafutásomat Belgrádban, hogy azonnal ketten keserítették meg – ma hozzáteszem és elismerem, hogy a szó jó értelmében – az életemet. S a második – Marjai József nagykövet mellett – Horn Gyula volt, akkor egy ideig még csak követségi titkári rangban. Ahogyan a főnöke, ő is már érkezésem napját alkalmasnak találta arra, hogy kipróbálja a tűrőképességemet: abban a pillanatban, ahogyan első alkalommal – és éhesen, fáradtan az éjszakai Budapest–Belgrád vonatzötyögés után – kiléptem Marjai irodájából, Horn elkapott és becipelt a saját szobájába.

„Dolgozni jöttél vagy a lábadat lógatni?” – ez volt az első kérdése. S én rögtön elkönyvelhettem azt az azóta is érvényes tapasztalatomat, hogy Horn Gyulának nem tartozik a legjellemzőbb tulajdonságai közé a szívélyesség és a türelem. Nem vigasztal különösebben, hogy ezt azóta nagyon sokan megerősíthetik. Mint ahogyan azt is, hogy munkaőrült, ha valamit fontosnak tart; s ilyenkor talán észre sem veszi, mennyire nincs tekintettel a másik, mások éppen időszerű teherbíró-képességére.

Még nem töltöttem el 24 órát Jugoszláviában, amikor már a fejembe gyömöszölt százféle adatot és tényt abból a – később kiderült – több ezerből, amit a fejében tárolt, hogy „legalább az alapvetően fontos dolgokat” értsem az itteni viszonyokról, s „ne baromságokkal” töltsem meg az otthoniak fejét, „se a nyilvánosságét, se a főnökségét”.

Ezalatt megtanultam tőle, hogy Jugoszláviának annyi az előnye, mint a hátránya. Íme a horni megfogalmazás: „Ez egy a Nyugattól keletre, a Kelettől Nyugatra fekvő gebines ország, amely úgy egyesíti a szocializmust és a kapitalizmust, hogy sohasem tudod, jó vagy rossz jön-e ki belőle”.

Horn Gyula tanított meg rá, ott és akkor, hogy Jugoszlávia vált például a világ egyetlen országává, amelynek a saját határain belül voltak a gyarmatai, s nem valami másik földrészen. A gazdag Szlovénia és viszonylag jómódú Horvátország ugyanis egyazon az államhoz tartozott, mint a tisztesen szegény, de a főhatalmat erőből és népességszámából hagyományosan gyakorló Szerbia, s a hamisítatlan balkáni mélységekkel birkózó Bosznia, Montenegró és Macedónia. Furcsa módon azonban a gazdagabbak és erősebbek nem azt érezték, hogy nekik jó, hanem azt, hogy velük tartatja el Tito a szegényeket, a többiek pedig természetesen irigyelték azokat, akiket volt miért. Furcsa világ?

Vagy: az önigazgatás például a nálunk sok tekintetben még ma is szokásos államcentrikusság helyett azok kezébe tette – elvileg mindenképpen, de a gyakorlatban is többé, mint kevésbé – a kormányzást, akik egy közösség lakói, vagy valamilyen intézmény munkatársai voltak. Ez szült az egyes ember számára is felfogható tulajdonérzést (elvileg), versenyt, árút és sokféle árat (valójában), viszont oly mértékben csökkentette az állam beavatkozási lehetőségeit a gazdaságban, hogy a gyakorlatban a belgrádi jobb kéz (a központi kormányzat) többnyire nem tudta, mit csinál a zágrábi bal (pedig akkor még csak egy tagköztársaság kormányáról volt szó a sok közül, a helyi szervek ezreit nem is említve): így lett totális az összevisszaság iparban, mezőgazdaságban, mindenütt. Az önigazgató vállalatot valóban magukénak érezték az emberek ott, ahol rendben mentek a dolgok, de senki sem törődött semmivel, ha nem ment jól a cég: az igazgató ilyenkor – ha voltak kapcsolatai, s rendszerint voltak – átment önigazgatni, vagyis „kinevezett tulajdonosnak” egy másik vállalathoz, hogy azt tegye tönkre, a többiek viszont maradtak a mocsárban, vagy éppen munka nélkül.

„Vegyél benzint mindig a horvát INA-kutaknál és ne a szerb Jugopetrolnál, az előbbi olcsóbb, mert a zágrábiak megtiltották az alkalmazottaiknak, hogy borravalót fogadjanak el, viszont le kell mosniok a szélvédőt. S a kutasok ezt meg is tartják, mert ha nem, kirúgják őket, és a legközelebbi munkahelyet valahol nyugatnémetben találják. Ez a verseny – foglalta Horn közgazdasági és politikai egységbe a hétköznapi helyzetet.

Az általa ott és akkor levont elvi következtetés pedig mindebből logikusan következett.

„Jugoszlávia is azt bizonyítja, hogy a félmegoldás nem megoldás – mondta Horn nekem 1967-ben. De azonnal hozzáteszem: ebből ma sem jut eszembe, hogy valami olyat gondolt és (nem) mondott, amiből logikusan kellett következnie annak, amit 1989–90-ben vallott és tett akkor és utána, amíg módja volt rá. De Marjai József – szerintem – ilyen és ehhez hasonló „eretnekségei” tudatában indította őt útnak azon a pályán, ami végül a politikusság élvonalába torkollott.

Eszembe jut néhány későbbi közös munkánk is. Ma már én is tudom (annakidején persze fogalmam sem volt róla), hogy Horn egyike lett ott és akkor azoknak a keveseknek, akiknek erősíteniük kellett a bizalmat Nyugaton, s főként a szociáldemokraták között Kádár János és politikája iránt. Én csak annyit tanúsíthatok, hogy elénk került szövegtervezetekben szorgalmasan igazította át az „SZKP vezető szerepét” a „Szovjetunió megkülönböztetett felelősségére”; javította „szükségszerű nemzetközi kötelezettségekre” és – ne felejtsem – például „európaiságra” az „internacionalizmust”; vagy éppen „marxi gondolatokra” az oly gyakran emlegetett „marxizmust”.

Munkaügyben utoljára 1989. szeptember 10-én találkoztunk a Bem rakparton, Kovács László külügyi államtitkár szobájában. Én kértem a beszélgetést, mert másnap Berlinbe kellett utaznom, az NDK Külügyminisztériumának meghívására, a Képes 7 főszerkesztőjeként, miközben Pesten javában állt a cirkusz az NDK-menekültekkel, akik nem voltak hajlandók hazatérni. Öt perccel az érkezésem után belépett az irodába Horn, aki akkor – ezt azóta megtanulta az egész világ – Magyarország külügyminisztere volt. Azonnal a lényegre tért.

„Persze, hogy nem véletlenül jöttem be, de Kovács Laci nem közölheti veled, amit mondok. Tulajdonképpen én se tehetném, de tudnod kell, mire számíthatsz: mire holnap Berlinbe érsz, kiengedtük az osztrák határon át az NDK-sokat. Figyelmeztetlek, ezt a titkot, most még tízen sem tudják az országban. Ha kifecseged, Ferihegyen csukatlak le – mondta. És nem kételkedtem, hogy az utolsó mondatát is komolyan gondolta.

Így teljes és hamisítatlan a Horn Gyula-portré. Tetszik vagy nem, a tény tény marad: egyike lett hazánkfiai közül azoknak a keveseknek, aki a rendszerfordítás mindmáig tartó korszakában bátran és valóban magyar, európai, sőt világtörténelmet cselekedtek…

A korábbi cikk a témában (Infovilág)