Lázár György (1924 – 2014) bebizonyította, hogy lehetséges a lehetetlen. Azt ugyanis, hogy a miniszterelnök ne legyen politikus.  Ha volt valaha is köztisztviselő kormányelnöke az országnak, azt Lázár Györgynek hívták. Ha létezett olyan miniszterelnök, aki inkább volt az ország főkönyvelője, mint magas rangú politikai sarzsija, annak is Lázár György volt a neve. Volt ilyen „rangja” is: a magyar Koszigin…

És mindezt Fock Jenő utódaként produkálta (a Tervhivatalból jövet), az 1945 utáni magyar történelem - a mi nemzedékünk csak tudja - egyik legmozgalmasabb időszakában, teljes szürkeségbe bújva, s amennyire csak lehetett, némán a nyilvánosság számára. Viszont hagyta dolgozni azokat, akiknek nemcsak címzetesen, de a valóságban is a főnöke volt, s ez - valljuk be - nem lehetett kis teljesítmény akkor sem. S tette ezt oly módon, hogy balról is, jobbról is képtelenség volt politikai értelemben fogást találni rajta. 1987-ben is alighanem ezek a tulajdonságai röpítették át a fokozódó politikai szélviharban a Parlamentből a Fehér Házba, az akkori pártközpontba: a teljes lejtmenetben Kádár János mellett az MSZMP főtitkár-helyetteseként fejezte be a politikusi pályáját és a szocialista rendszert - épp olyan hallgatagon, amilyen előtte volt.

Utána sokáig társas lakóházának a közös képviselőjeként „önkormányozott”, helyi közakaratból: mert, hogy nála senki sem tudott jobban pályázatokat írni és nyerni a ház javára. Volt ideje megtanulni...

A látszatok és híresztelések ellenére - nem hiányzott a sorból, amikor a humort osztották a születendő babáknak.

Azt például, hogyan tölthette be 12 éven át a miniszterelnöki posztot, ami mindmáig „ezüstérmes” teljesítmény a magyar kormányfők 1848 óta jegyzett sorában, azzal magyarázta: „Szerencsés miniszterelnök kinevezési évjárat vagyok. Én 1975-ben kerültem a kormány élére, az egyetlen ember pedig, aki tovább volt nálam miniszterelnök, éppen száz évvel előttem, 1875-ben kezdte a kormányzást. Tisza Kálmán 15 éven át miniszterelnökösködhetett. A legközelebbi rekorder 2075-ben teszi majd le a kormányfői esküt.”

Éppen most lett időszerű: igaz lesz-e a 2075, - vagy Orbán Viktor előbb megdönti Tisza Kálmán és Lázár György rekordját?

Amikor „még anno”, hivatali idejében, egy diplomata-újságíró körben rákérdeztem jól megőrzött szikársága és kurtán magyaros bajsza titkára, megjátszott komorsággal így felelt: „Csak otthon ehetek, hogy megőrizzem az alakomat, és nap közben ne koszoljam össze a bajszomat. Így parancsolta az asszony, és mindig ellenőriz, ha hazaérek. És ő szigorú parancsnok”. Hozzáteszem: úgy tűnt, az volt Lázár élete végéig, sőt. Szálegyenes tartása, szilfidsége és bajszának állása a harmadik évezredben is olyan volt, mint volt ifjabb korában, de ezt immár azzal magyarázta: „A feleségem azt parancsolta, hogy egyek, és egyek, mert amióta nem kapok állami kosztot, azt hihetik, hogy ő éheztet. De én évtizedek óta nem híztam egy dekát sem. Azt meg, hogy kapok-e enni tőle, döntse el, aki rám néz”.

            A rendszerváltozás után egyszer temetésen találkoztunk, és azt követően az 59-es villamoson beszélgettünk. Sokan felismerték: többen köszöntek neki, de senki egyetlen rossz szót sem mondott rá. Maga mesélte ott és akkor, hogy mindössze egyetlen alkalommal gorombáskodott vele egy harcias asszony egy piacon, de a többiek leintették, s ő nyugodtan vásárolhatott tovább.

            - Egyszer a Moszkva téren rám kérdezett egy férfi: „Maga nem ikertestvére Lázár Györgynek?” Én az igazat feleltem: „Nem vagyok az”. Mire ő: „Pedig annyira hasonlít hozzá”.  Erre én: „Nem csoda, mert akit lát, az Lázár György”. Ezt meg a férfi így fogadta: „Ne bánkódjék, maguknál sem volt rosszabb, mint most. De ne is büszkélkedjék, mert jobb sem volt”.     S aztán hallgatott egy megállónyit, s megint csak úgy mondta, hogy mindenki hallotta:      - Tudom, igaza volt... - És senki sem pisszent a villamoson, Budán, a XII. kerületben.

            Hivatalból egyetlen tanácsot kaptam tőle, amikor az MTI-ben járt, a 80-as évek elején.

A Daily News-Neueste Nachrichten című angol-német nyelvű napilap főszerkesztőjeként vettem részt a hírügynökség vezetőinek találkozóján a miniszterelnökkel. A szünetben megfogta a karomat, és azt mondta:

            - Ne okozzon bajt a lapjával, inkább a bizalmat erősítse, mert arra nagy szüksége van az országnak. Úgy szerkesszen hiteles újságot, hogy ne felejtse el egy pillanatra se, milyen sok múlik most a külföldieken, akik magukat olvassák. A nyugatiakon és a keletieken egyaránt. A németekből pedig mindkét fajta van: a nyugati óvatos, a keleti meg gyanakvó és tart miattunk. Tőke kell, hogy talpon maradjon Magyarország, az pedig másutt van, nem nálunk, s ez még sokáig így lesz.

            Másoktól tudom, beosztottjainak, a minisztereknek is ilyen szellemben beszélt miniszterelnökként. Akár ma is mondhatná...

            Karthauzi szerzeteseket megszégyenítő politikusi némaságát egyébként haláláig őrizte. Meglepődött, hogy egyetlen „szig. biz.” történetet mégis el tudtam neki mesélni - önmagáról. Igaz, ezt sem itthon, hanem Irakban hallottam. De megerősítette, hogy  valóban így történt, ami ott történt…

1978-ban hivatalos úton járt Bagdadban, ahol tárgyaló partnere Szaddám Huszein volt, aki akkor a Forradalmi Parancsnokság Tanácsának alelnökeként Irak második emberének számított. Megbeszélésük végén Szaddám közölte Lázárral, most fogadja őket Ahmad Hasszan al-Bakr elnök. Az iraki felállt, az íróasztala mögé lépett, előhúzott egy revolvert és magához vette. A magyar kormányfő meglepődött, s rákérdezett: „Ez meg minek?” Az iraki katonapolitikus válasza pedig: „Át is kell érnünk az elnökhöz, aki a palota másik felében vár ránk”. Ezt az elnököt Szaddám Huszein alig egy év múlva maga buktatta ki a hatalomból - fegyverrel.  A folytatást pedig jól ismeri az egész világ.

Lázár nem tudta, - pontosabban nem is akarta megtudni - honnan jutott el hozzám a történet: mert (hárította el az információt) megrendülhetne a bizalma valakiben, akiben megbízott, s ezt nem szeretné…

            Úgy halt meg, ahogyan élt. Ő és a családja is úgy gondolta: hamvait úgy szórják szét, hogy örök távozását is csak  a temetése után tudja meg az ország. „Csendben búcsút vettünk tőle” – írta gyászközleményében az akkor még megjelenő Népszabadságban, 2014. október 2.-án, a 90 évesen elhunyt Lázár György családja. (Magyar Narancs bucsúzó cikke)