Sub rosa - Egy tudósító levelesládája

Kocsis Tamás: Sub rosa

Kocsis Tamás: Sub rosa


Díszdoktor Debrecenben

A szociáldemokrata kommunista - Kállai Gyula

2017. szeptember 11. - emlékek Kocsis T

 

A történelem Debrecenből is visszaköszön. Mert, hogy Vlagyimir Putyin friss egyetemi díszpolgársága kapcsán a cívis város egyetemének "honoraris causai" között Kállai Gyula neve is felbukkant.
Igaz, ő díszdoktori címet kapott 1975-ben. Pontosan abban az évben, amikor az az MSZMP
XI. Kongresszusán
- feher.jpgFehér Lajos és Nyers Rezső nyers.jpeg társaságában - kiejtették a Politikai Bizottságból, amelynek 1956-tól tagja volt. A díszdoktorságot tehát - ha igaz, Aczél György kezdeményezte - talán egyfajta fájdalomtapasznak szánták...

kallai_gyula_1964.jpgKállai Gyula (1910-1996) morcos kis emberként került be életem emlékezetes figurái közé, és így is marad meg most már halálomig az emlékeimben. Keveset érintkeztünk akkor is, amikor miniszterelnök volt (1965-67), s akkor különösen szigorúan a szakma keretei között: õ mindig politikusként, én újságíróként itthon és külföldön egyaránt. Pedig a magyar módi ősi szabályai szerint szegről-végre rokonságba is keveredtünk akkor, a Rákosi-rendszerben letöltött börtönévei után (többször ült persze Horthy idejében is, ahogyan ez nálunk már szokásban volt az áldásos huszadik században). Most bonyolult kapcsolat következik, de valós: édesapám bátyja feleségének keresztlányával kötötte meg második házasságát. Az én családom a nejt csak „Nagyasszonyként” emlegette, vélt vagy valódi rangja okán, sajnos nem ok nélkül. De ezt a rokonságfélét még csak nem is említettük egymásnak soha, s úgy magázódtunk, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz a pillanatnyi hivatalos témán kívül.




Egyetlen kivétellel.

1987-ben, amikor a Képes 7 főszerkesztője lettem, ahogyan illik, tisztelgő látogatásra jelentkeztem be nála a Belgrád rakparton, a Hazafias Népfront központjában, mivel - akkor gyakorlatilag ugyan már teljes politikai visszavonultságban (már említettem, 1975-től már nem volt tagja a Politikai Bizottságnak) - még mindig, ahogyan a rendszerváltozásig, õ volt a mozgalom elnöke, s így akkor igencsak népszerű hetilapom névleges politikai gazdája. Ezt a tisztet „a hagyományosság jogán” töltötte be, mert, ha volt ilyen - és volt - az MSZMP-ben õ töltötte be a mindenkori népfrontos szerepét - joggal. Már 1939-ben szerepelt letartóztatásának indokai között, hogy „szimpatizált a nemzetközi népfrontos eszmékkel”, s tény, ezt érzékeltette cikkeiben és más nyilvános fórumokon is: elég, ha példaként a Történelmi Emlékbizottságot említem. Ettől kezdve pedig mindenütt ott volt a háború elsõ pillanatától kezdve 5 évtizeden át, ahol a népfront szó felbukkanhatott.

Ezért tartották a szociáldemokraták kommunistának már 1941-ben is - ami igaz volt, ezt fél Budapest tudta, még én is, gyerekként. (Számomra két kommunista létezett abban az időben: Buzik Pali bácsi, a festő szakmunkás, aki házunk szuterénjában lakott, s mert az első világháború után a Vági-féle - egy időre legális -, kommunistának tekintett párt tagja volt, rendszeresen elvitte a rendőrség ezért-amazért, egyébként 1945 után is; meg a mindenki által “Gyufának” nevezett Kállai Gyula, akit a Népszava újságírójaként, vagyis apám kollégájaként ismertem meg). Ugyanezért a kommunisták minden kényes pillanatban szociáldemokratát láttak benne, ami a legfélreérthetetlenebbül akkor derült ki, amikor 1951-ben lecsukták. Révai József mellett nem ok nélkül érezte magát “másodhegedűsnek” az akkori kultúrpolitikában, ahogyan ugyanez volt a helyzete Aczél György árnyékában később, Kádár idején (ma már világos, „jobb híján” lett még miniszterelnök is). Így szorult vissza élete alkonyán teljesen a “népfrontosságba”, sőt Pozsgay Imre főtitkárkodása alatt, vagyis a rendszerváltozást megelőző zavarosban, a láthatatlanságba.

Ezért hiszem, hogy volt oka, magyarázata a mindenkori morcosságának, a mindenkivel szembeni gyanakvásának.
Ezen a bizonyos napon, a 80-as évek végén aligha volt más programja, mint az, hogy engem fogadjon. Egy biztos: ráért. És számomra életében először, - megnyílt, úgy éreztem, amolyan most már minden mindegy alapon.

- Tudja - mondta minden érdemi bevezetés nélkül, derült égből villámcsapásként, de ekkor is magázva -, nemcsak az a baj, hogy mindent elrontottunk. A legnagyobb gond, hogy most már nincs időnk még egyszer javítani. Minden pótvizsgán megbuktunk, legutóbb 1956 óta. Most így azt is a nyakunkba varrják, amit pedig nem mi toltunk el, hanem a világ kényszerített ránk, de ez is érthető. Kis ország voltunk Horthy Miklós korában, utána is, és most sem vagyunk mások. A világ sodrásában igyekeztünk talpon maradni, de a legjobb éveinkben sem tudtuk, mertük ezt úgy megtenni, hogy az emberek zömének a szívéig eljutottunk volna. Ez a század magyar történelme: nem érdemelte ezt ez a nemzet. S attól félek, hogy azt sem, amiben ezután lesz része...

Aztán, a meghökkentően keserű önvallomást követően megajándékozott akkor megjelent könyvével, amely a „Megkésett börtönnapló” címet viselte. Azt dedikálva írta le először életében számomra azt, hogy “barátsággal, őszinte tisztelettel és szeretettel”.

Majd az ajtóban váratlanul megölelt és azt mondta - tegezve:

- Csókoltatom a feleségedet. És minden jót kívánok az egész famíliádnak, azoknak, akiket ismerek, s azoknak is akiket nem.
Meg is lepődtem, meg nem is. Így feleltem a későn jött szívélyességre, ami azért csak megérkezett:

- Én is üdvözlöm a tieidet. Mindenkit, akik közel áll hozzád...
S ezen egyaránt értettem a feleségét, akivel emlékeim szerint soha egyetlen szót sem váltottam, és a nevelt lányát
,berkes.jpg Berkes Zsuzsát, aki viszont esténként rendszeresen beszélt hozzám (is), hiszen ez volt a dolga: a tv ismert bemondónője volt, aki a „Nagyasszonyban” tisztelhette az édesanyját.

Ezen a találkozásunkon láttam utoljára Kállai Gyulát…

 (Hazafias Népfront: a népfront kezdetei az 1930-as évekre nyúlnak vissza, amikor a Szovjetunió által is erőteljesen támogatott mozgalom célja az volt, hogy megfékezze a nácizmust. Lényege, hogy minden párt - világnézettől és politikai beállítottságtól függetlenül -, amely elutasítja a német nácizmust vagy az olasz fasizmust, fogjon össze és tömörüljön a népfrontba, hogy együttesen vehesse fel a harcot a közös veszély ellen. Magyarországon ennek szellemében alakult meg 1944 decemberében a kommunisták uralta Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, amely a Független Kisgazdapártot, a Magyar Kommunista Pártot, a Szociáldemokrata Pártot és a Nemzeti Parasztpártot foglalta magába. A népfront ezen pártjai alkottak kormánykoalíciót a következő négy évben. Az 1949-es választások előtt a Magyar Dolgozók Pártja létrehozott egy új népfrontot (Magyar Függetlenségi Népfront, elnöke Rákosi Mátyás), amelybe beterelte a létükben és működésükben teljesen ellehetetlenített polgári és parasztpártok maradványait. A népfront csak arra kellett, hogy a színjátékká lealacsonyított parlamenti "választások" kereteit biztosítsa. Ez először 1949-ben történt meg, amikor is egy mandátumért csak egy jelölt "versengett", akit a népfront választott ki; a legfőbb kritérium a kommunista párt iránti hűség és annak politikájával való azonosulás volt. 1954 őszén Nagy Imre miniszterelnök létrehozta a Hazafias Népfrontot, amellyel az volt a célja, hogy saját politikai irányvonalához tömegtámogatást - egyfajta bázist - nyerjen. Minden olyan szervezetre és emberre számított, amely és aki nem volt feltétlenül kommunista, de segítséget kívánt nyújtani a rendszer kirívó durvaságainak felszámolásához és "emberarcúvá" formálásához. Mivel Nagy Imrét 1955-ben leváltották és háttérbe szorították, az általa életre hívott népfront igazán érdemi tevékenységet nem tudott kifejteni. 1957-től kezdve a Kádár-kormány a Hazafias Népfront működését a régi, 1949-es alapelvekre helyezte vissza, és ez a bábszerep volt a népfrontra jellemző egészen az 1980-as évek végéig.) /MEK.OSZK. Kislexikon/

 

süti beállítások módosítása