Sub rosa - Egy tudósító levelesládája

Kocsis Tamás: Sub rosa

Kocsis Tamás: Sub rosa


„Dózsa György unokája”

Losonczi Pál

2018. április 26. - emlékek Kocsis T

Losonczi Pál (1919-2005)loson.jpg volt a szocialista korszak egyetlen vezető politikusa, aki tőlem, a „politikai Nemecsek” újságírótól bocsánatot kért, amikor úgy gondolta, hogy személyes bajt okozhatott nekem.

1967-tól kerek húsz éven át töltötte be az államfői posztot az Elnöki Tanács elnökeként, - a baj pedig 1972-ben esett meg. Most sem tudom, puszta figyelmetlenségből történt-e (ami abból is adódhatott, hogy állandó -  nem csak általam nagyra becsült - állandó beszédírója, Kaposi Kis István szabadságra ment), vagy valóságos politikai harc valódi tétjeként…

De tény, ami tény, - ez a harc itt és akkor létezett!

Nem akárkik túlzottan „parasztpártinak” tartották és ezért belső vihart kavartak Losonczi augusztus 20-i ünnepi beszéde miatt, bár ez a nap hagyományosan a kenyér ünnepe is volt, azon túl, hogy az alkotmánynak és mellesleg az államalapító István királynak is tisztelgett. Azok nyitottak rá tüzet (mindenekelőtt a sokáig a párt második embereként emlegetett Biszku Béla), akik egyre hevesebben támadták egészében az 1968-ban bevezetett gazdasági reformokat, később pedig éppen ezért buktak ki a legfőbb irányító posztokról, s kerültek be „munkásellenzék” címszó alatt az MSZMP történetébe.

Úgy alakult, hogy a beszéd megírását - a megszokottól eltérő helyzet miatt, de főként a bevett gyakorlattól eltérően - a Losonczi Pálhoz hasonlóan történetesen a szintén baranyai dr. Csendes Lajos, a KB Agit. Prop. osztályának sajtóügyekben illetékes helyettese vezetője kérte tőlem. Talán ugyancsak szegről-végről „baranyaiságom” miatt esett rám a választása: akkor ismerkedtünk meg, amikor újságíró szakos egyetemistaként Pécsett, a Dunántúli Napló szerkesztőségében gyakornokoskodtam. Itt-ott javított valamit azon, amit megfogalmaztam, majd átküldte az akkor párközpontként szolgáló Fehér Házból az Országházba az elnöknek, aki el is mondta azt, hibátlanul. 

 De, mint utóbb kiderült, éppen ebből lett a haddelhadd.  Akiknek nem tetszett a szöveg, azt kifogásolták, hogy miért nem olvastatta el előbb a beszédet egy KB-titkárral, például Óvári Miklóssal? Csendes szegény azzal védekezett, hogy ilyen szabály csak PB-tagok nyilvánosságnak szánt szövegeire vonatkozott, Losonczi pedig „csupán” KB-tag (tény, csak később lett a legfelsőbb pártvezetés tagja).  Akkor is hibázott - vágtak vissza -, az államelnök mégis csak államelnök...

            Csendes Lajos így gyorsan beosztást váltott: az Agit. Prop. osztályról áthelyezték a kulturális osztályra, ugyanilyen rangban, de a sajtónál „szélmentesebb” helyre. Igaz, hivatalosan átszervezés címén, de mindenki tudta, hogy a barcsi Losonczi Pál beszéde miatt, a szabadabb szelleműnek ismert, és - micsoda véletlen -  ugyancsak baranyai kötődésű - Aczél György KB-titkári felügyelete alá. Íme egy, a „kádári kompromisszumok” végtelen sorából.

            A Politikai Bizottságnak a beszéddel is foglalkozó ülését követő napon Losonczi felhívott telefonon. Azonnal az ő hangját hallottam a vonalban, nem tudom, a titkársága megkerülésével hívott-e? Köszönt, bemutatkozott, de enélkül is megismertem. Minden kertelés nélkül a lényegre tért.

            - Elnézését kérem, de nem tudtam, hogy bajt okozok. Amit elmondtam a beszédben, azt úgy is gondoltam. És az igazat mondtam akkor, amikor rám támadtak a tv-beszéd miatt: a pártközpontból kaptam az elmondott szöveget.  Még egyszer: nagyon sajnálom, ha magát is megrugdossák miattam.

            Engem nem rugdostak, legalábbis nem vettem észre. Ha a belpolitikai vizes pohárban támadt orkánnak voltak is rám nézve bármilyen, számomra ismeretlen következményei -  mai „bölcsességem” azt súgja, persze akár lehettek is olyanok, amilyeneket nem vettem észre -, azt nem kötötték az orromra. Losonczi pedig végső soron győztesként került ki az incidensből; ennek legfőbb jeleként - éppen paraszt volta miatt - 1975-ben bekerült a Politikai Bizottságba.

            Ismerve az akkori körülményeket,és az ő előéletét, - nem igen mondhatták, hogy méltatlanul.  

A fiatal Losonci Pál 1945-ben, a földosztáskor földhöz jutott, így saját földjén gazdálkodott. Közben mezőgazdasági technikumot végzett agrárszakemberré lett. De, ami mindennél fontosabb: a zsigereiben hordozta a paraszti tudományt és vele született az emberi tisztesség, amit a politika sem tudott benne az elkerülhetetlennél jobban megrontani.
A rendszerváltozást követően egy ideig ugyan gyakran emlegetették a „vörös bárók” között, de gyorsan kikopott a káromoltak sorából. Mert nehéz volt megkérdőjelezni, hogy Barcson 1948-ban párját ritkítóan sikeres tsz-t alapított és irányított több, mint egy évtizeden át.  Ezért lett földművelési miniszter, aki ezen a poszton immár országos hatáskörrel gyakorolta az őseitől begyűjtött és szorgosan gyarapított mezőgazdálkodási tudást.loson1.jpg
Államfőként pedig tekintélyt parancsoló módon képviselte az országot itthon épp úgy, mint császárok, elnökök és pártfőtitkárok körében külföldön. „Dózsa György unokája, minden magyarok királya”, - így emlegette az utca Pesten és vidéken egyaránt, s ebben nem feltétlenül a gúny volt túlsúlyban.kuriouzum.jpg

  (Kuriózum: perúi bélyeg Losonczi 1976 évi hivatalos látogatása alkalmából)

          
Példásan fegyelmezett volt. Akár igaz is lehetett a széles körben elterjedt legenda egyik hivatalos afrikai körútjának szudáni állomásáról. Ha megesett, ha nem, a történet hitelesen jellemezte a személyiségét. Losonczi Pált a kartumi repülőtéren díszszázad és zenekar fogadta, ő lelépdelt a betonra, s máris megszólalt a „himnusz”. Pontosabban az, amit az ottaniak a magyar himnusznak gondoltak: „Ádám hol vagy, Ádám hol vagy, merre csavarogsz” - játszotta a katonai rezesbanda, Losonczi Pál pedig rezzenéstelen arccal, vigyázz állásban, hibátlan méltósággal fogadta a hazai slágert...los-afrika.jpg

Mást kellett volna tennie? Aligha hinném –, és nem vagyok biztos, hogy mindenki képes lett volna, lenne ma hasonló államférfiúi teljesítményre.

            1987-ben lényegében azért távozott az elnöki székből, amiért 1967-ben az elődje, Dobi István: ő is azon vitázott össze - nem először - Kádár Jánossal és másokkal, milyen a magyar parasztság természete, s mennyire és miért más a gondolkodása, mint a munkásoké?! Dobit felállították, Losonczi maga állt fel, amikor úgy érezte, nem vállalhatja tovább.

            1990-ben 182 különböző olyan ajándéktárgyat, amelyeket hivatalos elnöki útjai során kapott, a kaposvári Somogy múzeumnak ajándékozot. Könyveit egy barcsi iskola könyvtára részére ajánlotta fel. Nyugdíjba vonulását követően, a közélettől visszavonultan, Barcson élt.  Kijelentette, hogy soha, senkinek nem kíván nyilatkozni a jövőben. Ígéretét mindhalálig megtartotta.  

Barcs díszpolgárjaként temették el - 15 évvel a rendszerváltozás után...  losonczi-sir.jpg

Támogatott, tűrt, tiltott

Százéves lenne Aczél György

2017. augusztus 29. - emlékek Kocsis T

aczel2.jpgAczél György (1917. augusztus 31.–1991. december 6.) 100 éve született és bár csak röviddel, de túlélte a rendszerváltást. – A Kádár János nevével fémjelzett annak a korszaknak lett kulcsszereplője, amelyben perdöntő volt a „három T”, még pontosabban az, hogy ő személy szerint mit támogatott, tűrt, tiltott a kultúra területén. Vagyis – tetszik, nem tetszik, amit tett, ahogyan tette – magyar kultúratörténetet alkotott a 20. század második felében. S ez önmagában elegendő ok arra, hogy írjunk, beszéljünk, vitázzunk róla és életművéről.

Tudom, s ezzel a véleményemmel nem állok egyedül, hogy ő sem tartozott a könnyen kezelhető emberek közé. Sőt, ezt maga sem hitte. De rosszakarói sem igen tagadták: bármi volt is a hivatalos vagy nem hivatalos címe, a művelődési miniszter „első felettesétől”, miniszterelnök-helyettesen át MSZMP KB-titkárig – élt, halt a kultúráért. Ezért törekedett arra, hogy a magyar és világkultúra palettája a hazai közönség számára széles legyen; de úgy, hogy mindig igazodott az adott pillanat adott hazai és nemzetközi politikai lehetőségeihez. Mert elsősorban politikus volt. Igaz, talán mindig rendhagyóan, aminek a következményeit, hol így, hol úgy viselnie is kellett. A legkeservesebben akkor, amikor abban a rendszerben tartóztatták le, amelyet otthonának érzett.  Maga mondta egy beszélgetésünkkor, Pozsonyi úti lakásában, sajátos megfogalmazásban, hogy törvényszerűnek érezte, azért nem kerülhette el Rákosi börtönét, mert 1949-ben például még nem tudta felmérni, mit visel el tőle a nagypolitika.

KB-titkár volt az első években, amikor a Fehér Házban (pártközpontban, ma képviselői irodaház) dolgoztam, s megmozdult a gyomrom, amikor délidőben csörrent a telefonom. Úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy „Aczél megint megebédelte Bernáth Lacit”. Bernáth László – egykori egyetemi évfolyamtársam – az Esti Hírlap kulturális szerkesztőjeként sokat írt, s valamiért ritkán úgy, hogy az Aczélnak is tetszett. Ebéd közben viszont következetesen elolvasta az aznapi cikkét, begurult tőle és – bár nem volt a főnököm, ahogyan soha sem, bárhol dolgoztam – felhívott, mint a napilapok referensét:

„Mondja meg a barátjának, hogy egy szörnyeteg! Sosem fogja megtanulni, hogy egy film nem egyszerűen film, hanem ma bemutatott film, amiből az emberek mai következtetéseket vonnak le” – mondta már első alkalmak egyikén, s lényegében ezt ismételgette hetenként legalább egyszer. Aztán rájött, hogy sosem továbbítottam a kirohanásait Bernáth Lacinak.

„Tegnap találkoztam vele az újságíró-szövetségben, és úgy mosolygott rám, mint aki azt hiszi, imádom a cikkeit – közölte Aczél Bernáthról. – Szóval én hiába teszem ki a lelkemet? Hát majd meglátja” – döngölt a padlóba „3T elvtárs”, ezúttal a saját irodájában.

De nem volt mit meglátnom. Továbbra is telefonált, szidta Bernáthot –, de ennél többet nem tett. Sem vele, sem velem. Ilyen volt: reális határok között tiszteletben tartotta azok véleményét is, többnyire azokét is, akik a legkevésbé sem tisztelték az övét és őt.

Aczél humorának a cinizmusa is alighanem szellemi és emberi nyitottságából fakadt. Egy vígszínházi premier szünetében magyarázta meg, miért nem kínált meg pezsgővel, miközben éppen vidáman kortyolgatott egy pohárral.

– Rendnek kell lenni – mondta nagy komolyan. – Ebből következik, hogy a KB-titkárnak balerina jár, Mercedes és pezsgő. Ez vagyok én. Az osztályvezetőnek konyak jut, Lada és titkárnő, a helyetteseknek meg szódavíz és a kedves feleségük. A munkatársaknak pedig az előbbi – szódavíz nélkül. Maga meg munkatárs, vagy nem?”

És a mellettem álló (a kultúrakirályi monológot elhűlten hallgató) feleségem egészségére megitta a maga pezsgőjét.

Egyszer röviddel azt követően találkoztunk, amikor nagyot csapott rá a politika: 1985-ben „száműzték” a KB-titkárságból utolsó munkahelyére, a Társadalomtudományi Intézet főigazgatói posztjára. (Jó néhány olyan embernek volt a főnöke ott a rendszerváltozásig, aki azóta nem szívesen emlegeti, hogy a védőszárnyai alatt kapta a kosztpénzt, és alkothatott.) Még KB titkári tisztében ígérte meg nekem, hogy egyszer meglátogat a világon akkor egyedülálló angol–német nyelvű napilapunk, a Daily News/Neueste Nachrichten szerkesztőségében, ahol akkor dolgoztam. A napi politizálástól már távolabb, 1986-ban tartotta időszerűnek, hogy ígéretét megtartsa. Azóta sem felejtem akkor hallott – saját magáról sokat mondó –  töprengését.

"Kádár tele van gondokkal. Nem tehetem meg, hogy én is púp legyek a hátán, mikor a barátomnak tekintem. Nem fogok panaszkodni és nehézségeket okozni neki."

Ehhez később is tartotta magát. Például 1987-ben, amikor a Képes 7 főszerkesztőjeként interjút kértem tőle. A tényt Révész Sándor „Aczél és korunk” (1997) című könyvében is idézte. Aczél eredetileg sokkal keményebb volt, mint abban a szövegben, amelyet akkor végül alkalmasnak ítélt a kinyomtatásra.

Beszélgetésünkkor valóban kimondta és nyomtatásban is megjelent: „…Súlyos hiba volt tartósan figyelmen kívül hagyni a hatalom társadalmi ellenőrzését”, holott a hatalom szigorúan következetes kontrollja „az átmenet egész korszakának döntő feladata lett volna”. Meg azt is felrótta önmagának is, hogy „a dolgozók nem érzik magukénak az államhatalmat”. De arra kért, hagyjuk ki, amit eredetileg ugyancsak mondott, hogy ugyanis „…az emberek sohasem érezhették, valóban, hogy ők ellenőriznek”; és a nép számára „a legjobb éveinkben is idegen maradt az állam és a párt hatalma”, ami azért is vaskosan „aczélosabb” volt.

Ez is jelzi, szerintem is helyesen látta és írta le Révész Sándor: „Aczélnak még tekintettel kellett lennie Kádárra”. Én inkább így értelmezem: nem mindig kellett volna, de többnyire az volt.

Nem tekintettem sértésnek, hogy a Kurír című napilap azok között közölte a fényképemet, akik 1991. december 18-án – tehát már a rendszerváltozás után – ott voltak a Farkasréti temetőben Aczél György temetésén. „Bandukoltam” négyszáz más emberrel együtt, ahogyan a Magyar Hírlap írta.

Az író–újságíró Boldizsár Iván – 1985 után – már az öregember bölcsességével vélte megfejteni Aczél György személyiségét: „A jó volt benne a rossz is. Azt hitte, hogy ha nem árt és nem akadályoz, azzal már segít. Akik elemezik, adják össze, hányszor jött ez be neki és hányszor nem. De a balhét mindig elvitte, akár Moszkvában tört ki a vihar, akár csak itthon csináltak úgy, mintha az oroszok fújnák a szelet...”



aczel.jpg

 A képen Ruttkai Évát köszönti kitüntetése alkalmából Aczél György. (Foto: mult-kor.hu)

Szinetár Miklós rendező i26 évig őrizte szekrényében az Aczél Györggyel készített interjú-videótekercset, amelyet végül 2017.augusztus 27-én  bemutatott a magyar ATV

süti beállítások módosítása