Richard Nixon (1913-1994), az Egyesült Államok 37. elnöke még javában felfelé haladt a lejtőn (ami nagy politikai zuhanással, a Watergate-ügy hatására botrányos lemondásával zárult 1974-ben), amikor segítő szavaimra támaszkodhatott. Mondhatnám - szabadon értelmezve Armstrongot, az űrhajóst -, ez ugyan nagyon kis lépés volt az emberiség történetében, de nagy eset a saját életemben: megszólításával tüntetett ki az Egyesült Államok elnöke. Belgrádban...

        Nixon jugoszláviai látogatására az 1968-as megválasztása utáni, első ciklusa közelgő közepén, 1970 októberében került sor. Tito - aki egyébként is szerette, amikor a világ körülötte forgott - a szokásosnál is nagyobb felhajtást csapott az amerikai államfő érkezésének, mivel még érezte Brzsenyev és a Varsói Szerződés 1968-as prágai beavatkozásának utószelét, s szükségét látta, hogy úgy higgyék Moszkvában, ha kell, neki tudja támasztani a hátát akár a washingtoni Fehér Háznak is.

            Ez a Belgrádban dolgozó külföldi tudósítók számára abban is megmutatkozott, hogy a delegációval jött amerikai újságíró gárdával azonos elbánásban részesültünk: hivatalos vendégekként kezeltek minket is. Magyarán: az MTI képviseletében együtt utazhattam az országban Nixonnal jugoszláv állami pénzen, és nagyobb mozgási szabadságot biztosítottak számunkra, mint például az ifjabb George Bush elnök 2006-os budapesti vizitjén a magyar minisztereknek. Biztonsági akkreditálásom csak annyiból állt, hogy a Külügyminisztériumban egy amerikai úr is az asztalnál ült, amikor a szokásos tisztviselő, „Dobar dan, druzse Kocsis” (Jó napot, Kocsis elvtárs) köszöntés kíséretében, minden további vizsgálódás nélkül a kezembe nyomta a látogatásra érvényes igazolványt. A név szerinti megszólításra is csak azért lehetett szükség, hogy a mellette helyet foglaló néma amerikai láthassa, ismer. De hát más világ volt ez biztonsági értelemben is, mint a mai...

            Az elnök tiszteletére rendezett parádés belgrádi fogadásra úgy jutottam be, hogy felmutattam a meghívómat, megköszönték, s már benn is álltam a feleségemmel együtt a többszáz méteres sorban, amelynek az elején Tito és Nixon kezelt le mindnyájunkkal. S ekkor tört rám, teljesen váratlanul a „nagy számom”. Túljutottam a kezezéssel a jugoszláv elnökön, Jovankán, a feleségén, s a protokoll minden szabályát szigorúan betartva, odaléptem Nixon elé. Ő pedig, megelőzve minden lehetőséget a kötelező   udvariaskodásra, miközben változatlan maradt a már Belgrád szurcsini repülőtéren az arcára fagyott jellegzetes amerikai „keep smiling” mosoly, rám nézett és váratlanul megkérdezte:

            - Nem látszik rajtam, hogy izzadok?

            Én egy pillantást vetettem az arcára, s azon lepődtem meg, amire eddig nem is gondoltam: az amerikai elnököt kisminkelték a nyilvános fellépés előtt.  S a sminkjén valóban átütöttek az izzadságcseppek.

            - Én úgy látom, hogy igen - feleltem, amire - a festéktömegen át is észrevettem - elpirult.

            - Köszönöm - mondta, s míg odébb léptem, maradt rajta a „cheese” vigyora, de letörölgette a képét a zsebkendőjével. (Jóval később köszönt vissza egy korábbi emlék: a Kennedyvel lezajlott 1960-as elnökválasztási tv-vitán Nixon épp így törölte meg az arcát – alighanem ugyanezért…)

... Örök titok, miért éppen nekem tette fel a kérdést: talán összetévesztett valamelyik amerikai kisérőjével?  Körülöttem viszont elszabadult a pokol. Elsőnek a Fehér Ház amerikai tudósítói hada rohant le, mit beszélt velem az elnök, aztán a többi kollégák. Én meg úgy éreztem, nem illik kiadnom Nixont, s csak annyit közöltem:

            - Személyes téma volt -, amivel sikerült még nagyobb titokzatosságot teremtenem. Ennek köszönhetően ettől a pillanattól még az amerikai újságírók is „szent tehénként” kezeltek, mint aki bizalmasa a Mr. Presidentnek. (Előtte Kim Ir Szen kézfogásának volt hasonló varázsos hatása budapesti vizitjén).

      Így a horvát és a szlovén főváros szállodáiban a helyiek alighanem besoroltak az amerikai újságírók seregébe. Zágrábban például nagyon kedvesen ugyan, de kitanítottak, amikor „izvinite, molim vasz” bevezetővel kértem valamit, hogy ezt itt így mondják, „prosztite, proszim vasz”, mert „ez nem Szerbia, hanem Horvátország”. Ljubljanában ennél is jobban megcifrázta egy pincér, mert szerbül rendeltem reggelit. Tudomásul vette ugyan, mit kell hoznia, de az orra alól rám morgott, angolul: „Uram, itt, Szlovéniában angolul is megértettük volna”.

       Ekkor éreztem először - két évtizeddel Jugoszlávia szétesése előtt -  talán nincs igazam, amikor úgy gondolom, hogy ezt az országot az államot alkotó népek egymás iránti ellenszenve tartja össze. Lehet, döbbentem rá akkor, de csak egyetlen pillanatra, hogy az indulatok összetartás helyett valamikor robbanáshoz vezetnek? Most is bevallom, amikor állíthatnám az ellenkezőjét: az általam ismert akkori viszályok ellenére villámsebesen elesegettem a gyanúmat.

   Horvátország és Szlovénia? 1989-ben jártam utoljára a régi Jugoszláviában: már túl Tito halálán. A vajdasági Temerinből származó kiváló íróval, újságíróval, az azóta elhunyt és -  joggal – „magyar örökség-díjas” Illés Sándorral nyaraltunk együtt a horvát tengerparton, Crkvenicán. Akkor már azt javasolta egy valóban jóakaratú horvát, ha békességet akarok, ne mondjam itt azt, hogy szerbül beszélek.  „Mondja legalább azt, hogy jugoszlávul, ha már nem meri vállalni a horvátot” - intett merő óvatosságból. Két évvel később pedig a kis Szlovénia - a szó legszorosabb értelmében, villámháborúban - néhány nap alatt szétrobbantotta az öröknek hitt Jugoszláviát...      

Tengerpart - Cirkvenica  

2006-ban - amikor már Montenegró is elszakadt Szerbiától - egy mai magyar konzervatív politikus hívta fel rá a figyelmemet: nem lehet, hogy a szerbekben az elmúlt 15 évben kialakulhatott a maguk „Trianon érzete”? És a válaszom rá most is, hogy ez több, mint lehetséges, és éppen itt, közvetlenül a kertünk alján, ahol magyarok is élnek. S akkor már hozzáteszem: vajon Putyinban, az oroszok tömegében manapság milyen érzések dúlnak, nem is mindig csak a lelkek legmélyén, ha az egykori Szovjetunióra és a sok millió külföldre szakadt oroszra gondolnak? Mert hát Oroszország megcsonkítva is a huszonegyedik század egyik világhatalma...

            Azért meg elnézést illene kérnem Nixontól, hogy éppen az ő személye kapcsán jutottam idáig rögeszméim ragozásában...     

Kína sokezer éves ismert történetéből nekem olyan esztendők jutottak, amelyekben porcelánok gyűjtögetése helyett - keserű újságírói köteleségként -   főként arról kellett beszámolnom naponta Pekingből Budapestre, hogyan rombolják a világ egyik legősibb kultúrájának kincseit

E tragédia csupán picinyke töredéke volt, hogy ifjú bandák e mozgalom hűséges katonáiként törték-zúzták azt is, amit a pekingi porcelánüzletekben és gyűjteményekben találtak. Nem is állt sokáig módomban -  csak egy rövidke esztendőn át, 1965 nyarától - Buddha szobrokat és híresen áttetsző, vékony tojáshéj porceláncsészéket, tányérokat vásárolnom abban a Pekingben. Akkor viszont merő takarékosság volt az életünk. Azzal utaztam ugyanis a Távol-Keletre, hogy Barcs Sándor, az MTI vezérigazgatója megjósolta, ami később bekövetkezett:

            - Arra készülj, hogy bármelyik órában akkorát rúghatnak rajtad, hogy hazáig repülsz, bármit írsz is. Mert ilyen a magyar-kínai viszony.

             Sőt - kiderült - „még ilyenebb” volt. Ideológusok úgy fogalmazták meg, hogy „immár több az, ami elválaszt, mint ami összeköt bennünket”, mármint a kínai vezetést és Moszkvát, tehát az akkori olvasatban természetesen Pekinget és Budapestet is.  A gyakorlatban, odaérkezésem után ez azonnal félreérthetetlenül testet öltött. Amikor a külügyminisztériumban -  az akkreditálásomnak megfelelően, s ahogyan az korábban is működött -  úgy jelentkeztem be, mint a Magyar Távirati Iroda és a Népszabadság közös új tudósítója, a sajtóosztály diplomata tisztviselője széles mosollyal így válaszolt:

            - Üdvözlöm Pekingben az MTI tudósítóját.

         És ne hogy elszólásnak véljem a megfogalmazást, hamarosan meg is kaptam az állami hírügynökség újságírójának kiállított tudósítói igazolványt.  Néhány héttel később pedig a hivatalos tudósítói jegyzékben is ugyanez a titulus szerepelt, igaz soha, senki nem kifogásolta, hogy a névjegyemen olvasható volt a Népszabadság neve is.

            Bizonyított tény, hogy Kína az emberiség egyik legősibb civilizációja. A Sárga-folyó évenkénti áradásai során lerakott termékeny hordalékon már 8 ezer éve kialakult a földművelő életmód. A mondabeli első kínai császár Huang-ti Kr. e. 2100-ban alapította meg az első kínai államot a mai Peking környékén.  Lao Ce a nagy kínai filozófus pedig több, mint két és fel ezer éve írta le örök időkre szánt gondolkodási, magatartási útmutatásként népének és vezetőinek, hogy „a nagy nép olyan, mint a nagy ember. Ha hibát követ el, felismeri. Ha felismerte, beismeri. Ha beismerte, kijavítja. És aki rámutat a hibáira, azt a legjóságosabb tanárának tekinti.”

            Mondhatjuk akár: Kína története ennek máig létező bizonysága.  S ennek szerves része - ide illő szimbólummal élve -, hogy Kína XX. századának három kiemelkedően legtöbbet „hibázó, felismerő, kijavító” főszereplőit, legmesszebb látszó, „legmagasabb „hegycsúcsait” úgy hívták: Mao Ce-tung, Csou En-laj és Teng Hsziao-ping. Ez a valóság  olyan kitörölhetetlen ténye, ami - tetszik, nem tetszik - független attól, ki, hogyan ítéli meg e három ember tevékenységének egészét és részleteit,   a létező Kínát.

            Nekem mindhárman alaposan belejátszottak a személyes életembe, s most nem csak a nagypolitikáról beszélek.

Mao Ce-tung, a század kínai sorsfordulóinak vitathatatlanul alkotó vezére volt, s így öregen is megalapozott hivatkozási alapnak tekintette az addigi életét a mindenbe való döntés jogára. Az, hogy 73 éves, megroggyant állapotában, egy gyűlésen, a Mennyei Béke Kapujának (Tienanmen) terén teleobjektívval róla készült, nem éppen előnyösnek sikeredett fotóm bejárta a világsajtót, rosszallásra késztette a kulturális forradalom női   főszereplőjét: Mao színésznőnek indult, majd a politikai vezérkarba befurakodott hatalom sóvár feleségét, Csiang Csing-et.

Teng Hsziao-ping a felfordulások fő áldozatai közé tartozott, de végül mindent és mindenkit túlélt, s az ország legbefolyásosabb vezetőjeként ő vetett véget a zűrzavarnak, s hozta rendbe, amennyire tudta Kínát, majd indította el azon az úton, amelyen ma immár vitathatatlan világhatalomként jár.

            Rám ebből személy szerint annyi szakadt, hogy a pekingi stadionban lebonyolított megszégyenítésének és kínzásának részleteit jegyeztem le egy tacepaóról (nagybetűs plakát, amely a zavaros idők egyik alapvető tájékoztatási eszköze volt; csak néhány éve tudatosodott bennem, hogy a magyar elnevezést én vezettem be a nyelvünkbe). Ezért elkapott egy csapatnyi ifjonc, akik parancsolóiktól a hunvejpin (vörös gárdista) nevet kapták. S -  mert szerencse is kell az ember életében -   Csou En-laj ezt, pontosabban három külföldi letartóztatását látta meg hivatala, az Államtanács ablakából. A miniszterelnök - aki élete utolsó órájáig, így ebben a korszakban is nem titkoltan vállalta a mindenkori mentsd, ami menthető szerepét - leküldte tájékozódni az egyik emberét, aki jelentett, Csou pedig élt, a suhancok által is megkérdőjelezhetetlen tekintélyével. Parancsba adta, s ezt fülünk hallatára mondatta el a megbízottjával fogva tartóinknak, hogy engedjék szabadon a külföldieket. Azok pedig elengedtek minket: a moszkvai Izvesztyija, a belgrádi Tanjug hírügynökség és a budapesti MTI újságíróit.

            Ez a tudósítói hármas ugyanis rendszeresen együtt „tacepaózott” - azaz gyűjtötte a „nagybetűs plakátokról” a forradalmi híreket -  a városban. Jurij Koszjukov, az orosz, sinológus volt, vagyis tudott kínaiul. Mihail Saranovics montenegróinak született, így „hivatalból” 192 centi magasra nőtt, s messze körbelátott a körülöttünk nyüzsgő, többnyire kis termetű kínaiak felett: ha veszélyt jelzett, igyekeztünk eltűnni az autómmal. Az én kocsim ugyanis Volkswagen volt, s ez az „imperialista” járgány ott és akkor kisebb veszélyforrást jelentett, mint Jurij „revizionista”, sőt „szociálimperialista” Volgája. A “Ko-Sa-Ko klán” (magunkat hívtuk így) azzal a módszerrel gyűjtötte az információkat, hogy az orosz fiú olvasta és fordította nekem kínairól angolra és oroszra a szöveget, jugoszláv barátunk őrködött, majd az autóban én elmondtam, s mindhárman lejegyeztük az infókat. Dolgoztak így együtt más nemzetközi tudósító csoportok is, a legjobban a japánokat irigyeltük, mert ferde szemük és sárga bőrük jóvoltából nem volt messziről rájuk írva, hogy hová valók.  Amit gyűjtöttünk, összedobtuk, így tájékozódott a világ Kína belső háborújáról.  A kínai külügyminisztérium szorgos sajtósai pedig striguláztak. Én meg a tokiói NHK rádión keresztül tudtam meg naponta, hány óra alatt járták végig az MTI hírgyárának gépsorait a tudósításaim - és miért kaptam rossz pontokat Pekingben.   

            Saranovics ezúttal -  egyetlen alkalommal - nem vette észre időben, kik vettek körül minket...

            Másodízben - 1967 januárjában - Csou szerepe csak közvetett volt, de eredményes. Ezúttal a pekingi főpályaudvaron történt.

            Mongólia is tudósítói birodalmam része volt, ezért Ulan Batorban jártam, onnan érkeztem vissza szinte teljesen üres vonaton. A kínai-mongol viszony történetének mélypontján járt, s ezt hitelesen tükrözte a két főváros között utazók száma is. Odafelé akár különvonaton is érezhettem magamat, annyira kevesen voltunk: az étkezőkocsi konyháján csak nekem főztek. 

            Ulan Batorban - közösen Gosztonyi Jánossal, a Népszabadság akkori főszerkesztőjével -  többek között interjút készítettünk Jumzsagin Cedenballal, az első számú mongol vezetővel, amiben vastagon szerepelt Kína és személy szerint Mao is. Nem éppen dicsérő módon, s akkor még finoman fogalmazok. Mire visszaértem Pekingbe, a nyilatkozat már megjelent itthon, a világsajtó is emlegette. Bár ezt aligha tudhatták, a magukat éppen „vörös lázadóknak” nevező, Csiang Csing parancsait végrehajtó    tizenéves randalírozók, előbb forradalmi sztrájk címén órákig feltartották a nemzetközi szerelvényt Peking „Kelenföldjén”, majd a főpályaudvaron, egyetlen érkező külföldiként engem tartóztattak le, talán biztos, ami biztos alapon. Gorombák éppen nem voltak, de amikor leszálltam, azonnal körbe fogtak, és minden további magyarázkodás nélkül végig kísértek az első vágány mellett, s betuszkoltak egy szépen berendezett terembe. Ott jutottam szóhoz: angolul tiltakoztam mert már megtanultam, hogy amint a kapitalista autó is előnyösebb a szovjetnél, úgy az angol is kevésbé rossz kategóriába tartozik, mint az orosz. Valaki biztosan megértett, mert miután nagy határozottsággal azt követeltem, hogy azonnal lépjenek érintkezésbe Csou En-lajjal, mondván, ő legutóbb is szabadlábra helyeztetett, meglepő gyorsasággal és szó nélkül valamennyien visszavonultak. Csak éppen rám zárták az ajtót: azt viszont észrevettem, hogy a kulcsot benne hagyták a zárban - kívülről. 

            Amikor egyedül maradtam, jobban körülnéztem. Tetszettek a kényelmes fotelek, de főként az íróasztalon sorakozó telefonok. Nagy bátran elkezdtem köztük válogatni.  S amikor úgy találtam, hogy az egyiknek a búgó hangja az általam is ismert városi vonal, villámgyorsan letárcsáztam a saját számunkat. Kiment a csöngés, és a vonal túlsó végén a feleségem hangját hallottam.

            - Szervusz, - mondtam -, de ne kérdezz semmit, csak azonnal intézkedj!

            Hadarva elmondtam, mi történt, hol találhat rám a pályaudvaron, és hogy az ajtón kívül ott a kulcs. Ha tehát elég gyors, lehet remény a szabadulásomra.

            Eta asszony húsz perccel később tűnt fel a várócsarnokban.  Óvatosan nézelődött, hiszen így is épp elég nagy feltűnést keltett egyértelműen európai vonásaival és öltözékével, karján kétéves, szőke Laci fiúnkkal, és ráadásként kerek pocakkal: áldott állapotának hetedik hónapjában járt   második gyerekünkkel.  Megkocogtattam az ajtó üvegét, halkan, mert persze én is tartottam a vágány mellett fel-le járkáló helyiektől. Ők ugyan - szerencsére - a meghirdetett forradalmi közlekedési sztrájk miatt viszonylag kevesen voltak, de a kínaiakból soha sem tud egy helyen olyan kevés tartózkodni, hogy ne lássék tömegnek. De a kutya sem törődött velünk. Az asszony elfordította a kulcsot, én kiballagtam, majd tüntető lassúsággal kiosontunk az épületből. A pályaudvar előtt a követség egyik kocsijába szálltunk: Hun bácsi, a kínai sofőr elnézést kért mindkettőnktől, hogy nem merte bekísérni a pályaudvarra a feleségemet. Tudtam, azzal is kockázatot vállalt, hogy eljött a pályaudvarra és ott megvárt minket. Õ közölte az általam elmondottak alapján: a főpályaudvar kormányvárójában ültem őrizetlen őrizetesként.

            Az esetről kínai részről a továbbiakban nem esett egyetlen szó sem. De alig pár hét múlva Halász József nagykövet közölte: olyan híreik vannak, hogy a Cedenbal interjú miatt maga Csiang Csing döntött úgy, „betelt a pohár”, s megpendítette, tartóztassanak le Ezért itthonról – a követségen keresztül -  Barcs Sándor utasított: kezdjem el a „rugalmas elszakadást”, magyarán, tűnjek el Pekingből a lehető leggyorsabban.  Ami nem ment könnyen: két követség orvosa is csak   egy fel-, leszállásos repülést engedélyezett a feleségemnek, az akkor már nyolcadik hónapos terhessége miatt. Két választási lehetőségünk maradt: Irkutszk, a Bajkál-tó partján és Phenjan. Mit csináltunk volna hetekig, talán több hónapig Szibériában, télen? Maradt tehát Észak-Korea. Megint szerencse a bajban: Phenjanban is akkreditálva voltam, de ami ennél fontosabb, ez volt az a néhány hónap, amikor a kulturális forradalmi maoistáknak Kim Ir Szen koreai vezér sem volt elég forradalmár. Így nem zavart bele a phenjani nagypolitikába a Pekingből kiutált magyar hírlapíró. Mellékesen: üresen állt egy kis lakás is az immár új, a koreai háború után épült ottani magyar nagykövetségen, ahol várhattuk a babát...

            1967 februárjában úgy indultam útnak, hogy mindenki számára azt hirdettük: elkísérem Phenjanba a kisfiúnkat, meg a szülni készülő asszonyt, s Juhász Ottó kultúrattasé feleségét, két gyerekével, aztán visszarepülök Kínába. Mivel bármi megtörténhetett: úgy csomagoltunk, hogy engem esetleg nem engednek ki az országból a kínai határőrök.

            Engedtek. Később derült ki: utolsóként a „pettyes” tudósítók közül. A következő, a brit Reuter tudósítója évekig háziőrizetben ült Pekingben, az utána bűnösnek ítélt japánokat pedig már börtönbe csukták. De gyűlölettüntetést azért szerveztek távozásomkor az erre szakosodott illetékesek a   pekingi repülőtér váróterme körül, majd ugyanennek a csoportnak a tagjai kiabálva, öklüket rázva kísértek minket az északkoreai repülőgépig.          

            Vagyis - igaz, „mikro kivitelben” - ugyanolyan „megtiszteltetésben” részesültem, mint korábban a Kínában dolgozó szovjet diplomaták, külkereskedők és újságírók feleségei és gyerekei: őket ugyanis több ezer odarendelt „kulturális forradalmár” búcsúztatta fenyegető hullámzással, irdatlan hangzavarral. A pekingi külföldiek többszázas kollektívája - világrendszerhez tartozástól és beosztástól függetlenül – ott és akkor sorfallal védte a testi bántódástól a Moszkvába menő repülőgéphez igyekvőket. Az én jobbkezemet Bakos Tibor, követségünk magyar sofőrje markolta (azóta is barátom, annak ellenére, hogy mindmáig nem bocsátom meg neki: soha életemben nem mosatta senki annyit az autómat, mint ő, mondván „olyan rendszámú autó, amiről a kínaiak tudják, hogy magyar, nem járhat koszosan a pekingi utcán”). A balomra pedig véletlenül Payee úr, a francia nagykövet jutott. S a nagy tömegnyomás hatására éppen nálunk átszakadt a sor, nem tudtam tartani   a francia fődiplomatát, aki bizony fenékre esett. Hogy miért írom ezt le? Mert utólag kiderült, ezzel „ diplomáciai történelmet” formáltam, a kínai-francia viszonyban mindenképp: az excellenciás nagykövet ugyanis de Gaulle elnök személyes barátja is volt, aki eddig védte a tábornoknál Maot és kulturálisnak nevezett forradalmát. A vele történtek alapján azonban - ilyen az élet, a politika -  gyökeresen megváltozott a véleménye, s ettől az órától váltak egyszeriben és bizonyíthatóan hűvössé hosszú időre Párizs és Peking kapcsolatai. Most már bevallhatom, mi volt a részem benne...    

            Nekünk csak néhány tucat tüntető jutott, igaz, a nagyon hangos és igen harcos fajtából.  De végül csak elgördültünk baj nélkül a betonon a repülőtér épülete elől, s utolsó képünk Pekingről - örökké sajnálom -  a tüntetők ökölrázása maradt. Amikor aztán a gép egy idő múlva elszállt egy folyó felett, odajött hozzám a kapitány és oroszul azt mondta:

            - Megnyugodhatnak. Amit lát, az a Jalu folyó, a határ. Ez itt már a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, a nagy vezér, Kim Ir Szen országa.

            Ma sem tagadom: addig a pillanatig soha sem gondoltam volna, attól érzem egyszer magam biztonságban, hogy a Jalu folyó észak-koreai oldalán készül landolni a családommal a KNDK egy repülőgépe. Aznap délután pedig a pekingi külügyminisztériumban hivatalosan közölték sajtóattasénkkal: megvonták a tudósítói működési engedélyemet és nemkívánatos személynek nyilvánítottak a Kínai Népköztársaságban...

            Fél évszázad telte el azóta: a távolkeleti világ hosszú történelméhez képest csupán alig negyedóra, a Jalu mindkét oldalán…

Ma a folyótól délre, Kim Ir Szen unokájának országa az, amelyik nem is titkoltan rakétákkal, hidrogénbombákkal, a világ negyedik legnagyobb hadseregével fenyeget, és azt üzeni Phenjanból nyilván nem csak a megnevezett címzettnek, hogy „képes hamuvá változtatni a Japán-szigeteket”.  Ritka helyzet teremtődött: az ENSZ Biztonsági Tanácsa Kína, Oroszország és az USA együttes szavazataival hozott határozatokkal reméli elkerülni a felelőtlen pusztítást. Kína pedig eközben úton van, hogy gazdaságilag, politikailag, katonailag egyaránt megelőzze az Egyesült Államokat is. Más szavakkal, így hirdeti és gyakorolja is, a 21. század óriás ázsiai sárkányként tör a világelsőségre – ahogyan valamikor Amerika tette.  Reménykedjünk, hogy - jó sárkányként. Hiszen a kínai mitológiában a sárkányok ősidők óta általában jók, a béke, a jólét és a virágzás szimbólumai….

            A személyes érintettség okán oly emlékezetes számomra 2009-ben, a magyar-kínai diplomáciai kapcsolatok felvételének 60. évfordulója.  A jubileum alkalmából tartott budapesti rendezvényen a fentebb már emlegetett Juhász Ottó -  ma neves sinológus, egyetemi tanár -  váratlanul felszólított: közös pekingi korszakunk „tettestársaként” mondjak én is köszöntőt.

            Megtettem. A kulturális forradalom kitörésének idejére emlékeztem, mint akire az MTI tudósítói közül „ez a kemény korszak jutott.” Elmondtam: „Örülünk, hogy utólag megtudtuk, nem véletlenül, éppen

Mao Ce-tung és Csou En- laj 1967-ben

Csou En-laj „suba alatti” utasítására megmenekült a vörös gárdistáktól a fantasztikus festő, Csi Paj-si (1860-1957) sírja, a Ming-sírokkal együtt, amiket együtt féltettünk és látogattunk meg ott és akkor, azóta nagykövetként nyugalomba vonult, s most itt elnöklő kulturális diplomata barátommal.” S így fejeztem be: „Egymás mellett ülünk most itt a feleségemmel. Lányunk, aki négy gyereket szült, két fiút és két lányt, Pekingben fogant. Ők együtt a mi családi részünk Kína történelmében.”

Kim Ir Szen születésének 105. évordulója

Koreai kézfogások -

„Sub-rosa – avagy megíratlan megírandók” című kéziratgyűjteményem alábbi részlete azzal a félszigetnyi, ketté osztott országgal, Koreával foglalkozik, amelyik a világpolitika kényes vihargócainak egyikeként ma jóformán mindennapi szereplője a nemzetközi médiának. Ez akkor sem volt másként, amikor – a hatvanas évek közepén – pekingi székhellyel a Magyar Távirati Iroda távol-keleti tudósítójaként a helyszínen figyeltem a térség eseményeit. Ebben a minőségében kerestem folyamatosan a válaszokat az „Ázsia Németországának” tekintett, a II. világháború győztes hatalmai által ott északira és délire kettéosztott Koreai-félsziget – úgy tűnik föl – egyfolytában bonyolult, szinte mindig egyszerre történelmi és aktuális okokból fakadó kérdőjeleire is.

.A krónikás koreai kézfogásainak története előbb kezdődött, - Budapesten. Amikor először találkoztam vele, Kim Ir Szen, Észak-Korea szocialistaként hirdetett államának alapító vezére, számunkra nem akármilyen fontosságú évben, 1956-ban – tavasz végén – látogatott hozzánk.

Az ELTE újságíró-szakos hallgatójaként kísértem az egyetlen helyre, ahová tanszékünk lapja, a „Toll” képviseletében odaengedtek: a budai fogaskerekűnél lévő, mindmáig jól ismert erdei iskolába. Abban működött akkor azoknak a koreai gyerekeknek az iskolája, akiket jó szerencséjük Magyarországra vezérelt az 1950–53-ig tartott, a III. világháború próbájának tekintet szörnyű koreai háború idején, s engedélyt kaptak arra is, hogy itt fejezhessék be megkezdett tanulmányaikat.

Kim Ir Szen úgy vonult be kíséretével az iskolába, ahogyan addig még senkitől sem láttam. Minden egyes lépése, lassú mozgásának összehangoltsága, a tanároknak és a gyerekeknek szánt mosolyok pillanatonkénti váltogatása, főként pedig szemei szünetet nem ismerő villanásainak szinte követhetetlen száguldása maga volt a tökéletesen megtanult mesterség. Teljesítményét taníthatták volna akár a pesti színiakadémián is.

Velem is kezet fogott. Megkísérlem hitelesen leírni hogyan, nem ok nélkül. Ami történt: feltűnően komótosan, amint mozgott is, megemelte a karját, centiről centire előrenyújtotta, s amikor célhoz, vagyis hozzám ért, azt éreztem, hogy vastag, szokatlanul puha ujjaival, éppen csak megérintett, s nem fogta meg igazán a kezemet. De közben mindvégig kutatóan figyelte a szememet. Aztán odébb lépett, s láttam, a szomszédomnál – az iskola egyik magyar tanáránál – tökéletesen megismétlődött az, ami nálam.

S ezzel nem záródott le a történet, sőt… Csak most következett az, amiért mindez egy életre belevésődött az emlékezetembe: azok a körülöttem álló koreaiak, gyerekek és felnőttek, akiknek nem jutott kézfogás – a kezemet bámulták. Voltak, akik hosszú perceken át. Nagyon nehezen jutott el az agyamig, mivel érdemeltem ki ezeket a tekinteteket: mert olyan kéz az enyém, amelyet megérintett Kim Ir Szené...

Másodízben Phenjanban lettem részese e megtiszteltetésnek. Ott 1965 októberében fogott velem kezet, immár kétségkívül politikai tartalommal. Fock Jenő miniszterelnök-helyettes delegációját kísértem, Pekingből jövet, tudósítói feladatokkal. Ez amolyan se hideg, se meleg időszaka volt a magyar–KNDK viszonynak, amikor a valós értékeket kifejező együttműködést mindkét részről halvány mosolyokkal és barátságos kézszorításokkal helyettesítették: nem utolsósorban a világ – főként az egymásra mind vadabbul gerjedő, éppen a kulturális forradalom poklának kapujában álló Kína és a Kremlből már Brezsnyev által irányított szovjetek – számára. Ezt szolgálta Fock utazása is, aki, bár komoly sarzsi volt Magyarországon, miniszterelnök csak később, 1967 tavaszán lett.

Ahogyan a tárgyalásokra, úgy Kim és Fock hivatalos találkozójára is a Koreai Munkapárt központjában került sor. A szervezők engem is beállítottak a legfőbb koreai méltóságra várakozó magyar vendégek közé, persze a sor vége táján. De ez is elég volt arra, hogy – legalább néhány napra – megkülönböztetett rang birtokosa legyek Phenjan szép folyója, a Tedong partján. Koreában ugyanis kétfajta elvtársi cím dukált: a “domu” mindenkinek, a ”tondzi” meg a fejeseknek, én az utóbbit ”excellenciás elvtársként” fordítottam magyarra, önmagamnak.

Amikor Kim Ir Szen belépett, az első gondolatom az volt: nem egészen tíz év alatt 15 esztendőt öregedett. Elsősorban az arca, második pillantásra a mozgása korosodott, a szeme vesét vizslató ereje viszont semmit sem gyengült. Ekkor értettem meg, hogy hatalmának egyik titka pillantásának a bűvölete: ezzel kelti azt az érzést, hogy olvas annak a fejében, akinek a szemébe néz.

Széles mosollyal kísért kézfogása Fock Jenővel soká tartott, ez szólt a filmeseknek és fotósoknak, tehát a népnek és a világnak. A sorban második Pullai Árpádnak – akkor az MSZMP KB osztályvezetője volt, később lett KB-titkár, majd miniszter – jóval kevesebb idő jutott, de ugyanolyan méretű mosolygás. Nálam már csak néhány másodpercre állt meg. Mosolytalanul, viszont a kézfogáshoz biccentett, s – ahogyan az Budapesten is történt – nem hagyta ki a szemem vizsgálatát. Számomra az igazi újdonság a férfias kézszorítás volt. Elkönyveltem: közben rájött, ez is szükséges tartozéka a kemény, céltudatos, szembeszegülést semmiben sem tűrő vezérnek. Főként, amikor egyesek azt hihetik, korosodik…

.Holott akkorra már mindenki számára félreérthetetlenné tette: senki sem kérdőjelezheti meg, hogy Korea északi fele – Kim Ir Szen Koreája. Ha valaki, ő valóban mondhatta volna, amit egykoron a francia Napkirály, XIV. Lajos csak hitt magáról, mégis hirdetett: „Az állam (meg a párt és főként a hadsereg) én vagyok.” Nem is titkolta, hogy hatalmának legfőbb támasza a hadsereg, s ennek javára – nem kevés elemző szerint – feláldozta a Távol-Kelet természeti kincsekben rendkivül gazdag, első potenciális "kis tigrisének" háború utáni gyarapodási lehetőségeit a fegyverekért, amelyek között halálakor már ott voltak az atomrakéták is.

Fiának, Kim Dzsong Il-nek pedig – már saját tulajdonának tekintett, és dinasztikus jogon örökre megvédendő latifundiumként adta át országát, a Koreai-félsziget északi felét.

Aa dinasztia immár harmadik tagja az államalapító unokája: Kim Dzsong Un. Ő az, akinek ma halljuk szinte naponta a nevét...