Mire jó egy nyakkendő? Képletesen szólva brit koronás nyakkendőmnek köszönhetően született évvégi-újévi interjúknak a sorozata a rendszerváltozás idején a világ számos vezető politikusával a Képes7 című – akkor igencsak befolyásosnak tekintett és nemzetközileg is jegyzett – hetilapunkban. 

 A nyakkendőt gyerekkoromban támadt szenvedélyemnek köszönhettem, filatelistaként birtokoltam, mint annak a londoni Royal Philatelic Society-nek a tagja, amelynek fővédnöke mindmáig bélyeggyűjtőként is ismert II. Erzsébet királynő. (korábbi irás e témában)


 A rendszerváltozás idején a budapesti angol nagykövet, Sir John Birch, (akinek a felesége – mert kicsi ez a nagynak tűnő világ – az én párommal együtt élte át évtizedekkel korábban a nem könnyű áldott állapotot Pekingben, a kulturális forradalomnak nevezett zűrzavarban, hogy legközelebb a Dunánál találkozzunk) nem tagadta: megemlítette tagságomat a Royal Philatelic Society-ban és az azzal járó koronás nyakkendőt, amikor rajta keresztül főszerkesztőként újévi nyilatkozatot kértem – mások mellett –  Margaret Thatcher brit miniszterelnöktől.

 Persze ez esetben is világos: a „Vaslady” megszólalásának egy magyar hetilapban, történelmet fordító időben korántsem ilyen személyes, hanem mélységesen fontos politikai okai voltak. Mondandója is ezt fejezte ki. Akkor és ott „merész változásokat” emlegetett, s azt fejtette ki: „A gyakorlatban a nyolcvanas évek megmutatták, hogy ha van akarat, a dolgok jobbra fordulhatnak. Új erőt ad, hogy reformokra van kilátás Kelet-Európában, a Szovjetunióban és Kínában”.

 1990 újévére James Baker amerikai külügyminiszter a többi között azt üzente nekünk, magyaroknak, hogy „nagy örömmel üdvözöljük a változásokat”; és „semmi kétség, hogy Magyarországnak a demokrácia és a piacgazdaság irányában történt sikeres átalakulása minden európai érdekét szolgálja... Bush elnök júliusi, történelmi látogatása is tanúsította, az Egyesült Államok őszintén támogatja a politikai és gazdasági átalakulást Magyarországon”.

 Pertti Paasiótól, a finn diplomácia akkori vezetőjétől három – ma is úgy érzem, mindent hitelesen kifejező – mondatot idézek: „Magyarország megtalálta a saját útját. A Magyar Népköztársaságból Magyar Köztársaság lett. Ilyen történelmi fejlődést még nem látott a világ”.

A „saját térfelünkről”, a hozzánk hasonló eseményeket velünk egy időben átélő Krisztof Skubiszewki varsói külügyminiszter szavai kívánkoznak ide: „Európa a változások korát éli. Lengyelországban és egész Európában tiszteletet kelt és érdeklődést ébreszt Magyarország előrehaladása, valamint összegyűjtött tapasztalattőkéje… A magyarországi átalakulások bízvást megfelelnek korunk szellemének, sikerei pedig – létrejövő tartós és fontos következményeivel – az összeurópai együttműködés, és Európa egészének érdekeit szolgálják.”

 Amikor e sorokat már mai fejjel írom, engem is meglep, hogy az NDK külügyminisztereként még 1989 végén, a berlini fal leomlása után is – amikor szerkesztőségünk válaszokat kért kérdéseire –  még mindig a „politikai masztodon”, Oskar Fischer nyilatkozott. Kevésbé lepett meg az, amit mondott.  Maradt, amilyennek munkámban megismerhetem: „Anélkül, hogy szemet hunynánk azon nehézségek és problémák felett, amelyekkel szembe kerültünk, derűlátóan nézünk a fejlődés elébe”. A magyar–NDK kapcsolatok jövője szempontjából pedig a turizmust emlegette, ami „a kétoldalú kapcsolatok nélkülözhetetlenül fontos része”. Mintha ez előző hónapokban mi sem történt volna náluk, nálunk, a világban…

 A Képes 7 1989 végi, 1990-i újévi számaiból 15 állam- és kormányfőtől, külügyminisztertől, valamint Javier Pérez de Cuéllar akkori ENSZ - főtitkártól idézhetnék.

A ráadás pedig egy távirat volt a bukaresti magyar nagykövetségtől: „eerdeklodeesuunkre a romaan kuem sajtofoeosztaalyaanak munkataarsa telefonon koezolte, hogy a keepes 7 keerdeseire a romaan kuem nem ad valaszt.”  A távirat keltezése 1989. december 13. volt, a temesvári és aradi tüntetések pedig december 17-én kezdődtek.

Így ugyanabban a lapszámunkban, amelyikben közzétettük a beszédes bukaresti táviratot, hírül adtuk azt is: „1989. december 25-én Nicolae és Elana Ceausescut a különleges katonai bíróság halálra ítélte. Mindkettőjüket kivégezték”.

 A Képes 7 1990. újévi számában két cím dominált. Az 1989. évet értékelve az, hogy „Egy egészen különleges esztendő”. És mindent egybevetve, a politikusi nyilatkozatok nyomán, pontosan a finn külügyminiszter szavait idézve, hogy: „Ilyet még nem látott a világ”.

 Valóban nem. De aztán jött 1990, 1991…

Ma talán el se hisszük: voltak békés napok is a Szentföldön. Sőt, 1994-ben Simón Peresz és Jichák Rabin volt izraeli kormányfőkkel együtt Jasszer Arafat, a Palesztin Autonóm Hatóság elnöke, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) vezetője, a Fatah alapítója Nobel-békedíjat kapott. És volt olyan karácsony, amikor nem hadijelentések szóltak Betlehemről, hanem Arafat a feleségével a szentestén díszvendége volt a Jézus születését ünneplő misének. 

Életem különlegesen szép ajándéka, hogy hosszú újságírói pályámon egy viszonylag békés Szentföldre juthattam el, -  két évtizede. És az éppen a karácsonyt ünneplő Betlehembe is. 

Ballag a szamár a betlehemi úton. Amint az elődje is tette, úgy két évezrede. Annak a hátán Mária ült Júda törzséből és Dávid családjából. Áldott állapotban Jézussal, akit – amint Gábriel arkangyal az Úr nevében az asszonynak megfogalmazta – „a Magasságbeli Fiának fognak hívni”. Mellette József, az asztalos gyalogolt, akit a népszámlálás parancsolt názáreti otthonából Betlehembe, az ősi törzsi lakóhelyre, ahonnét a családja származott.

A legújabb kori szamár hátára ezúttal székeket kötöztek. Balján arab férfi poroszkál sötét burnuszban, a fején hagyományos fejfedővel, fekete-fehér kefijával, jelezve, hogy az egyszerű parasztok körébe tartozik. De itt és most, ezen a helyen – amit hivatalosan az "Izrael által katonailag megszállt terület” határának neveznek – ez kimondva, kimondatlanul azt is jelzi, hogy viselője igaz palesztinnak vallja magát. A szamár pedig még erősíti gazdája hitvallását, amolyan „hivatalos” jelleget is adva közös ballagásuknak: az egyik széklábhoz palesztin zászlót kötöztek, amit csak nehezen kifogásolhat az izraeli katonaság, ha nincs egyéb ok a közbeavatkozásra. Egyéb ok pedig pillanatnyilag nincs. 

Itt a józanul gondolkodó emberek hitüktől és származásuktól függetlenül egyébként általában is érdekeltek a békességben – bár többnyire nem erről az oldaláról ismeri a világ a Földnek ezt a sajátos pontját –, karácsony idején meg különösképpen. Hiszen Jézus palesztin autonóm kormányzás alatt álló jászlához várják a nemzetközi vendégsereget. Hogy jönnek vagy sem, az pedig maga a megélhetés. A betlehemiek zömmel arabok, s akár muzulmánok, akár keresztények, egyetlen megbízható jövedelmi forrással rendelkeznek, azzal, amit a Megváltó szülőhelyét látogató turisták költenek. Főként karácsonykor. 

A szamárral legközelebb a város közepén, a Jászol téren találkozom. Vallási hovatartozásra való tekintet nélkül arabok pakolják le róla éppen a „törzs Izraelből" származó székeket és cipelik be őket a Születés templomába, a többi mellé. E helyet a kereszténység kibontakozásának legelső éveitől kezdve tisztelik. A templomban, mint mindig, áhítatos csend uralkodik. Az erődítményszerű építmény – amelynek három bejáratából az oldalsó kettőt réges-régen befalazták, s a megmaradt egyet is kisebbre alakították, nehogy bárki rossz szándékkal lovon próbálkozzék a bejutással, amire századokon át többször volt példa – belül ma is az eredetinek számító állapotot, a VI. század nyugodt monumentalitását tükrözi. A szentély karácsony tiszteletére – mint ilyenkor mindig – parádés fényárban úszik. 

A déli szárny – ahonnan a keresztesek által épített finom művű csúcsíves kapun túl lépcsők vezetnek le a Születés barlangjába – most a keresztényi türelem igazi vizsgatétele. Meg-megtorpanva, s csak ritkán felgyorsulva lépeget előre a hívő zarándokok és kíváncsiak sora a 12,3 méter hosszú és 3,15 méter széles barlangban, ahol sok évszázados ezüst csillag jelzi Jézus születésének helyét, latin felirattal: „Hic de Virgine Maria Jesus Christus natus est” (itt szülte meg Szűz Mária Jézus Krisztust). A csillagot mindenki legalább megérinti, üreges közepének a pereme évszázadok alatt eltorzult a hívők kezétől, ajkától. A zarándokok – akik közül sokak számára egy élet álma valósul meg, amikor e helyre lép – szinte mind térdre borulnak, érződik: méltatlan volna bárkire rászólni, hogy induljon végre tovább, odakint még ezrek várnak. Inkább halkan mindenki együtt énekli a „Csendes éj”-t, elmenők és újonnan érkezők… 

Utána pedig, aki akar, a templom bejáratánál vásárolhat Betlehemben készült jászlat, feszületet – szép pénzért valóban emlékezetes szépségűeket és a templomban megszentelteket is. A készítő mesterek faja és vallása iránt sosem illett érdeklődni, mostanság meg a legkevésbé: hisz' Jézus nemcsak a keresztények Megváltója, hanem a zsidó Dávid király egyenes leszármazottja, s a muzulmánok Mohamedet megelőző utolsó prófétája. Betlehem is három vallás szent helye. 

Magát a templomot ortodoxok, katolikusok és más keresztény egyházak hagyományosan közösen kezelik ugyan, de a Kisded világra jöttének betlehemi négyzetméterén, a Születés barlangjában történetesen a görög ortodoxok számítanak birtokon belül lévőknek. 

Kívül pedig a politikai hatalom – palesztin, izraeli? 

Betlehem, a szent hely „földrajzilag” most még megosztottabb - mint maga a világ. 2017 karácsonyán is. És a betlehemi Születés Temploma, amely 2012-ben került fel az UNESCO világörökségi listájára, - a legveszélyeztetettebb örökségek egyike…