Clementina VAUGHAN a titkárnőm volt - és királylány! S bár egyik rangja alapján sem világsztár - számomra itt a helye életem megkülönböztetett személyiségeinek sorában. Mert mégis csak fenséges asszonyként keresett nálam munkát a 80-as évek közepén...

            Egy csendes délelőtt, ami egyébként semmi különösebb izgalmat sem ígért, rám csörgött  Rósás Hilda, a világon azóta is egyedülálló angol-német nyelvű napilapunk,  a Daily News-Neueste Nachrichten  szerkesztőségi titkárságának pótolhatatlan kincs  vezetője (angolul, németül és magyarul egyaránt gyors- és gépírt, így többet is keresett, mint az MTI vezérigazgatójának titkárnője; a béremelésével kapcsolatos csatákat ugyan  minden évben meg kellett  vívnom, de amit ő tudott, azt  ismereteim szerint a Naphegy tetején levő hírügynökségi központban még csak megközelíteni sem volt képes senki más).

            - Főnök, egy nigériai hölgy keresi telefonon.

            Ez a hölgy volt Mrs. Clementina Vaughan: így mutatkozott be, s ekkor csak annyit kért feltűnően szép kiejtésű angolsággal, engedjem meg, hogy eljöhessen a szerkesztőségbe.

Nigériai Szövetségi Köztársaság

            Másnap megérkezett egy finom vonalú, vékony koromfekete bőrű ifjú szépség. Megjelenésével egyetlen pillanat alatt elbájolta a ház főportását, aki önkéntes vállalkozóként felkísérte útitársát a liftben. Majd ugyanígy járt az egész szerkesztőség, angolok, magyarok és németeket egyaránt. Még a munkatársak női csapatának zöme is elámult, ami azért nem akármi, ha a gyengébb nem egy szépségéről van szó. Szó se róla, engem is rövid úton megbűvölt (este be is vallottam a feleségemnek, aki megértőnek bizonyult, már akkor is több évtizedes tapasztalatok birtokában).  

            A lényeg persze ez után következett: Clementina asszony rövid bevezető után közölte, hogy eredetére nézve királylány, - s ennek ellenére munkát keres. Azt, hogy dolgozni szeretne, azonnal felfogtam, nigériai uralkodói család után azonban hiába kutattam az emlékezetemben. De gyorsan megmagyarázta, mi is a nem egyszerű alkotmányos helyzet Nigériában. A nagy nyugat-afrikai ország ugyan szövetségi állam, elnökkel az élén, de valójában törzsek közössége. A kisebb törzsek élén pedig az egységes államon belül törzsfőnökök állnak, a nagyobbak és egyes törzsi közösségek felett pedig királyok uralkodnak a köztársaságban. Ő egy ilyen király lánya.  Hát ez csak egyszerű, ugye?

            Egyszerű ugyan nem volt, de némi töprengés után tudomásul vettem, megint kiderült, mennyire hiányos az ismerettáram.

            Tina úgy került Budapestre, hogy a Nigériában neves-tudós Vaughan família ifjú sarja korábban Magyarországon tanult és lett orvosdoktor. Aztán Lagosban feleségül vette a királyi vért, s most mindketten azért vannak itt, mert férjuram posztgraduális doktori képzésen vesz részt Magyarországon. A feleség viszont - érthetően - unatkozott.

A Daily News-t naponta olvasta, erről jutott eszébe, megkísérli a lehetetlent: hogy dolgozzék, amire soha sem gondolt előbb az életében. Viszont sokfélét tanult gyermekkorában, hiszen illő királyi nevelést kapott. A szülei Angliában járatták iskolába, ahol - ahogyan az egy úri kisasszonyhoz illik -  megtanult viselkedni, táncolni, hímezni, főzni, gyereket gondozni, magas fokon angolul, és nem utolsó sorban gyors- és gépírni. Úgy gondolta, ennek az utóbbinak veheti hasznát a magyarországi szerkesztőségben.

            Igaza lett. Amikor 1987-ben elbúcsúztunk, mivel átvettem új megbízatásomat, a Képes7 főszerkesztői posztját (ezt a népszerű magazint akkor a német Stern és a francia Paris Match magyar testvérének tekintettük, amihez hasonló korábban nem jelent meg nálunk) – már a lap egyik leghasznosabb technikai munkatárs volt, anyanyelvi szintű angol lektorként is megbízhatóan bevált -.

            Egy idő múlva tájékoztattak, hogy Tina egyik óráról a másikra hagyta ott a Daily News-t, - és nem ok nélkül. Le „koszos négerezte” egy  szerkesztőségi fiatalasszony, - a fekete asszony pedig erre egyetlen szó nélkül felállt, összeszedte a holmijait és távozott.  A hivatalos kilépését is a férjével intéztette el. A szerkesztőség csendes többsége pedig - ez is fontos része a történteknek - a „négerezőt” szorította rá rövid úton a kilépésre.

         (felirat a nigériai szobor hátoldalán. Saját felvétel)

   S hogy „happy end”-del is szolgáljak: két évvel később diplomáciai úton kaptam egy csomagot Afrikából. Egy nemes mintázású, fiatal nőt ábrázoló faszobrot tartalmazott, a hátoldalán kétnyelvű szöveggel. Angolul: HAND MADE CARVING OF “THE SHADOW”. GREETINGS FROM NIGERIA. PRESENTED TO: MR. KOCSIS TAMÁS. BY CLEMENTINA VAUGHAN. Magyarul pedig: TAMÁS KOCSIS (ÚR). ÜDVÖZLETTEL LAGOSBÓL, NIGÉRIA. TISZTELETTEL TINA VAUGHAN ÉS CSALÁDJA.

            A szobor ma is egyik ékessége a lakásunknak, a története pedig része a családi legendáriumnak.

            Amit azért írok ide gondosan, így, hogy alkalmat adjak annak, aki olvassa e sorokat, gondolkozzák el legalább egy-két percre -  közös világunkról…

Lázár György (1924 – 2014) bebizonyította, hogy lehetséges a lehetetlen. Azt ugyanis, hogy a miniszterelnök ne legyen politikus.  Ha volt valaha is köztisztviselő kormányelnöke az országnak, azt Lázár Györgynek hívták. Ha létezett olyan miniszterelnök, aki inkább volt az ország főkönyvelője, mint magas rangú politikai sarzsija, annak is Lázár György volt a neve. Volt ilyen „rangja” is: a magyar Koszigin…

És mindezt Fock Jenő utódaként produkálta (a Tervhivatalból jövet), az 1945 utáni magyar történelem - a mi nemzedékünk csak tudja - egyik legmozgalmasabb időszakában, teljes szürkeségbe bújva, s amennyire csak lehetett, némán a nyilvánosság számára. Viszont hagyta dolgozni azokat, akiknek nemcsak címzetesen, de a valóságban is a főnöke volt, s ez - valljuk be - nem lehetett kis teljesítmény akkor sem. S tette ezt oly módon, hogy balról is, jobbról is képtelenség volt politikai értelemben fogást találni rajta. 1987-ben is alighanem ezek a tulajdonságai röpítették át a fokozódó politikai szélviharban a Parlamentből a Fehér Házba, az akkori pártközpontba: a teljes lejtmenetben Kádár János mellett az MSZMP főtitkár-helyetteseként fejezte be a politikusi pályáját és a szocialista rendszert - épp olyan hallgatagon, amilyen előtte volt.

Utána sokáig társas lakóházának a közös képviselőjeként „önkormányozott”, helyi közakaratból: mert, hogy nála senki sem tudott jobban pályázatokat írni és nyerni a ház javára. Volt ideje megtanulni...

A látszatok és híresztelések ellenére - nem hiányzott a sorból, amikor a humort osztották a születendő babáknak.

Azt például, hogyan tölthette be 12 éven át a miniszterelnöki posztot, ami mindmáig „ezüstérmes” teljesítmény a magyar kormányfők 1848 óta jegyzett sorában, azzal magyarázta: „Szerencsés miniszterelnök kinevezési évjárat vagyok. Én 1975-ben kerültem a kormány élére, az egyetlen ember pedig, aki tovább volt nálam miniszterelnök, éppen száz évvel előttem, 1875-ben kezdte a kormányzást. Tisza Kálmán 15 éven át miniszterelnökösködhetett. A legközelebbi rekorder 2075-ben teszi majd le a kormányfői esküt.”

Éppen most lett időszerű: igaz lesz-e a 2075, - vagy Orbán Viktor előbb megdönti Tisza Kálmán és Lázár György rekordját?

Amikor „még anno”, hivatali idejében, egy diplomata-újságíró körben rákérdeztem jól megőrzött szikársága és kurtán magyaros bajsza titkára, megjátszott komorsággal így felelt: „Csak otthon ehetek, hogy megőrizzem az alakomat, és nap közben ne koszoljam össze a bajszomat. Így parancsolta az asszony, és mindig ellenőriz, ha hazaérek. És ő szigorú parancsnok”. Hozzáteszem: úgy tűnt, az volt Lázár élete végéig, sőt. Szálegyenes tartása, szilfidsége és bajszának állása a harmadik évezredben is olyan volt, mint volt ifjabb korában, de ezt immár azzal magyarázta: „A feleségem azt parancsolta, hogy egyek, és egyek, mert amióta nem kapok állami kosztot, azt hihetik, hogy ő éheztet. De én évtizedek óta nem híztam egy dekát sem. Azt meg, hogy kapok-e enni tőle, döntse el, aki rám néz”.

            A rendszerváltozás után egyszer temetésen találkoztunk, és azt követően az 59-es villamoson beszélgettünk. Sokan felismerték: többen köszöntek neki, de senki egyetlen rossz szót sem mondott rá. Maga mesélte ott és akkor, hogy mindössze egyetlen alkalommal gorombáskodott vele egy harcias asszony egy piacon, de a többiek leintették, s ő nyugodtan vásárolhatott tovább.

            - Egyszer a Moszkva téren rám kérdezett egy férfi: „Maga nem ikertestvére Lázár Györgynek?” Én az igazat feleltem: „Nem vagyok az”. Mire ő: „Pedig annyira hasonlít hozzá”.  Erre én: „Nem csoda, mert akit lát, az Lázár György”. Ezt meg a férfi így fogadta: „Ne bánkódjék, maguknál sem volt rosszabb, mint most. De ne is büszkélkedjék, mert jobb sem volt”.     S aztán hallgatott egy megállónyit, s megint csak úgy mondta, hogy mindenki hallotta:      - Tudom, igaza volt... - És senki sem pisszent a villamoson, Budán, a XII. kerületben.

            Hivatalból egyetlen tanácsot kaptam tőle, amikor az MTI-ben járt, a 80-as évek elején.

A Daily News-Neueste Nachrichten című angol-német nyelvű napilap főszerkesztőjeként vettem részt a hírügynökség vezetőinek találkozóján a miniszterelnökkel. A szünetben megfogta a karomat, és azt mondta:

            - Ne okozzon bajt a lapjával, inkább a bizalmat erősítse, mert arra nagy szüksége van az országnak. Úgy szerkesszen hiteles újságot, hogy ne felejtse el egy pillanatra se, milyen sok múlik most a külföldieken, akik magukat olvassák. A nyugatiakon és a keletieken egyaránt. A németekből pedig mindkét fajta van: a nyugati óvatos, a keleti meg gyanakvó és tart miattunk. Tőke kell, hogy talpon maradjon Magyarország, az pedig másutt van, nem nálunk, s ez még sokáig így lesz.

            Másoktól tudom, beosztottjainak, a minisztereknek is ilyen szellemben beszélt miniszterelnökként. Akár ma is mondhatná...

            Karthauzi szerzeteseket megszégyenítő politikusi némaságát egyébként haláláig őrizte. Meglepődött, hogy egyetlen „szig. biz.” történetet mégis el tudtam neki mesélni - önmagáról. Igaz, ezt sem itthon, hanem Irakban hallottam. De megerősítette, hogy  valóban így történt, ami ott történt…

1978-ban hivatalos úton járt Bagdadban, ahol tárgyaló partnere Szaddám Huszein volt, aki akkor a Forradalmi Parancsnokság Tanácsának alelnökeként Irak második emberének számított. Megbeszélésük végén Szaddám közölte Lázárral, most fogadja őket Ahmad Hasszan al-Bakr elnök. Az iraki felállt, az íróasztala mögé lépett, előhúzott egy revolvert és magához vette. A magyar kormányfő meglepődött, s rákérdezett: „Ez meg minek?” Az iraki katonapolitikus válasza pedig: „Át is kell érnünk az elnökhöz, aki a palota másik felében vár ránk”. Ezt az elnököt Szaddám Huszein alig egy év múlva maga buktatta ki a hatalomból - fegyverrel.  A folytatást pedig jól ismeri az egész világ.

Lázár nem tudta, - pontosabban nem is akarta megtudni - honnan jutott el hozzám a történet: mert (hárította el az információt) megrendülhetne a bizalma valakiben, akiben megbízott, s ezt nem szeretné…

            Úgy halt meg, ahogyan élt. Ő és a családja is úgy gondolta: hamvait úgy szórják szét, hogy örök távozását is csak  a temetése után tudja meg az ország. „Csendben búcsút vettünk tőle” – írta gyászközleményében az akkor még megjelenő Népszabadságban, 2014. október 2.-án, a 90 évesen elhunyt Lázár György családja. (Magyar Narancs bucsúzó cikke)

Hegedűs András (1922. október 31. – Budapest, 1999. október 23.) mindmáig minden idők legfiatalabb magyar miniszterelnöke lett, amikor 1955-ben - 33 éves korában – Rákosi Mátyásnak sikerült oly mértékben visszavágnia az 1953-as vereségért, hogy Nagy Imrét lemondatták kormányfői posztjáról. (Orbán Viktor 1998-ban 35 évesen lett miniszterelnök). A tudtommal 1783 óta világrekorder William Pittet azonban nem tudta túlszárnyalni: az angol politikus 24 esztendős volt, amikor első ízben beleült a brit miniszterelnöki székbe.

Az a történelem kemény fintora, hogy Hegedűsnek utódja lett az elődje; éppen Nagy Imrének volt kénytelen visszaadni a kormányfői posztot 1956 októberében. Az viszont Hegedűs sajátos parádriposztja, hogy  később ő lett a Rákosi féle „ifjú gárda” sztárjai közül az első, aki nemcsak a politikusi pályának fordított hátat, de azoknak az világnézeti tanításoknak is, amelyek bázisán az egyébként senki által nem vitatott készségű és képzettségű közgazdász politikusi villámkarrierje elindult, majd kisiklott. 

1973-ban politikai és ideológiai nézetei miatt - legyünk pontosak, revizionista nézeteket varrtak a nyakába -  elbocsátották az MTA Ipargazdasági Kutató Csoportjának immár nem különösebben rangos főmunkatársi  állásából, s kizárták a pártból, akkor már az MSZMP-ből.  Így - Marosán György után időrendben a legismertebbek közül másodikként – „dobogós helyet” vívott ki magának a Kádár-korszakban a   hazai politikai „kiátkozottak” és disszidensek között, - nem utolsó sorban azért, ahonnan elindult...

        Már ősz haja volt és szakálla, amikor személyesen megismerkedtünk. Akkor készült el „A történelem és a hatalom igézetében” című, életrajzi elemzésnek szánt művével, s azt beszéltük meg, hogy annak 1988-as megjelenése előtt - ráadásul a Kossuth Könyvkiadó készült kiadni - milyen részleteket közlünk belőle az általam szerkesztett erősen politizáló magazinban, a Képes7-ben. Ez akkor már lehetséges volt, a bocsánatos vétkek sorában, amiért hivatalosan meg sem orroltak a Duna-parti Fehér Házban. Özönlöttek már oda csőstől az ennél jóval nagyobb gondok.

                    - Elszámolok mindazzal, amihez közöm volt - mondta tömören, csendesen, s akik olvasták a könyvet, tudják, hogy valóban ezt tette. A kiadóval egyetértésben írták a kötet legvégére, hogy Hegedűsnek „a privát terrénumot meghaladó mondanivalója részleteiben és egészében is vitatható”. Ez azóta - úgy gondolom - még inkább igaz.            

      Milan Kundera egy gondolatával kezdte a beszélgetésünket. Felolvasta, később megtaláltam, Hegedűs könyvében is, így pontosan idézem.

            “A mámort, amitől megittasultunk, rendszerint a hatalom mámorának nevezik, de (egy kis jóakarattal) kevésbé szigorú szavakat is használhatnék: minket a történelem bűvölt meg; megmámorosított, hogy felpattantunk a hátára, s magunk alatt éreztük; igaz, hogy többnyire csupa hatalomvágy lett belőle...”            

          Ezt tekintette élete magyarázatának: a mámort, az azt követő kijózanodást, és mindkettő tudatos vállalását. Céljának pedig felvállalta az okok keresését mindhalálig. Nem felejthető mondatokat is hallottam akkor tőle.
                    - Damaszkuszban ugyan jártam, s volt, hogy úgy gondoltam, onnan jutottam el egy másik útra. De sohasem tekinteném magam valamifajta mai Pál apostolnak, ha vannak is, akik azt próbálnának faragni belőlem.  

                   Éppen, hogy nem érte meg a 21. századot.  1999-ben ment el: akár szimbolikus is lehet, hogy éppen október 23.-án….              

    Aczél Endre kiváló történelempanoráma sorozatában, az „Acélsodrony” harmadik, a 80-as évekről szóló kötetében írta meg 2011-ben: „Nagy Imréék kivégzésének harmincadik évfordulóján az immár Grósz Károly képviselte párt változatlanul azt vallotta, hogy az 1956-os forradalomról alkotott korábbi ítélet nem szorul felülvizsgálatra. Csak az 56-ban a közvélemény szemében ,negatív hősként’ szereplő, de 1973-től már a párt által kiátkozott szociológus, Hegedűs András tudott úgy nyilatkozni a Képes7 című hetilapban, hogy az ellenforradalom népfelkelés volt. Ez a szó lett utóbb Pozsgay Imre szlogenje, ma is kevesen tudják, hogy Hegedűstől lopta”. (459. oldal). 

   (Hegedűs A.   Bata István hadügyminiszterrel 1955. május 1.)      

       A főszerkesztőként akkor nevemmel jegyzett lap szerepét a rendszerváltó években -  amelyeken józan ésszel legalább az 1988-90-es korszakot illik érteni -, nekem lehet a legkevésbé tisztem politikailag, ezt történelmileg minősíteni: de a tények, tények. S nemcsak az ominózus Hegedűs ügyben. Mai fideszesek fellapozhatják akkori alapítóik 1988(!)-ban a lapban megjelent nyilatkozatait is. Nem egyet…            

        De maradjunk Hegedűs Andrásnál.             

      A Kossuth Kiadó (!) által 1988 nyarán „A hatalom és a történelem igézetében” címmel kiadott könyvéből a Képes7 három folytatásban közölt nem akármilyen részleteket. Ezek bevezetőjeként jelent meg „A történelem ,balekja’ visszanéz” című, a lap címoldalán külön is jelzett  hosszú interjú (augusztus 13.). A negyvenedik oldalon olvasható: „Ha Rákosi menesztése után nem én, hanem Nagy Imre lett volna a miniszterelnök és Kádár János a párt első titkára minden bizonnyal elkerültük volna az 56-os nemzeti felkelést.” A Képes7 interjút készítő munkatársa ennek hallatán kérdezett rá: „Így nevezi? Hallottam már forradalomnak, ellenforradalomnak, októberi sajnálatos eseménynek…” Hegedűs András válasza pedig: „Szerintem nemzeti felkelés, amit nem forradalmárok csináltak, hanem a nemzeti ellenállás névtelen tömegei. Ebből az ellenállásból bontakozott ki a nemzeti felkelés.”

             Hegedűs András újból nyilatkozott a lap 1988 december 10-i számában. Ebben már a „népi nemzeti felkelés” kifejezés szerepel (41. oldal), amiről addigra kiderült, hogy Hegedűs már a könyvében is nevezte így azt, ami 1956-ban történt, s ez ellen a Kossuth lektorai sem emeltek kifogást.           

      Ekkor – egyéb ügyek mellett, amelyek így-úgy mindmáig visszaköszönnek a politikában - szóba került egy másik, akkor nem kevésbé időszerű téma is: a hadikiadások lefaragása, beleértve – bár szőr mentén - a szovjet csapatok kivonása Magyarországból. Így fogalmazott az ex-miniszterelnök: „Néhány hete az Országos Béketanács által hivatalosan rendezett nemzetközi békekonferencián felvetettem… hogy Magyarország, ennek ellentételeként pedig egy időben Görögország fokozatosan kezdje el a leszerelést és tegyen megfelelő politikai lépéseket is.” A következő mondatból pedig félreérthetetlenül kiderül, hogy Hegedűs szerint a „megfelelő politikai lépés” nem más, mint „a külföldi katonai támaszpontok felszámolása”. 

     Lehet gondolkozni, melyik ország tartott fenn akkor külföldi katonai támaszpontokat Magyarországon, – s ki emlegette ezek felszámolásának lehetőségét  a nyilvánosság előtt elsőként, hol és mikor. Ez is történelem – ha már…(Hegedűs András  Magyarország részéről aláírja a Varsói Szerződést 1955. május)