Pjotr ABRASZIMOV személyesítette meg számomra egy szuperhatalom diplomata politikusát. Amikor 1976-tól a Magyar Távirati Iroda „össz-berlini” tudósítójaként dolgoztam, már másodszor volt a Szovjetunió ottani nagykövete, aki egyben - a második világháború egyik győztes nagyhatalmának jogán - a Szovjetunió németországi főbiztosának címét is viselte. Az 1912-ben született “orosz agytröszt” (a személyesen neki címzett minősítés Helmut Schmidt egykori szociáldemokrata bonni kancellártól származik, akinek sűrűn volt alkalma szellemi párbajt vívni vele) politikusként magas pártfunkciókon át a belorusz miniszterelnök-helyettességig vitte, mielőtt “átnyergelt” külföldi munkára. Már elismert diplomataként 1962-ben első ízben nagykövet az NDK-ban, a legnagyobb létszámú szovjet külképviseleten, ső készítette elő és írta alá 1971 szeptember 3-án szovjet részről a kettős Berlin gyakorlati helyzetét és mindennapi életét szabályozó megállapodást a három nyugati nagyhatalommal. Még ugyanebben a hónapban - mint azt a bizonyos mórt, aki jól végezte el a dolgát - áthelyezték a párizsi nagykövetség élére. De már 1975 márciusában visszatért régi posztjára és irodájába a legendás berlini “orosz házba” az Unter den Linden-en (német nyelvű könyve a “házról” nevemre dedikált köteteim közt az egyik ritkaság). A követséget 1873-ban nyitották itt meg, cári ukázra hazai orosz földre építették, s az első épületek legfontosabb alapanyagait is otthonról szállították ide. Úgy hírlik, Putyin miniszterelnök utasítására most megújítják az egész terület orosz anyaföld bázisát. Mert rendszerek ugyan változnak Oroszhonban, más dolgok viszont mintha kevésbé..

A „suttogó fáma” szerint (én anno egy szovjet diplomatától hallottam) Abraszimov Brezsnyev személyes döntése alapján került vissza a Brandenburgi-kapu tőszomszédságába, mert “ő az egyetlen, aki kézben tudja tartani a németeket ideát és odaát egyaránt”. 

Az „ideátról”, vagyis az NDK-ról hallottam, sőt személyesen is tapasztaltam egy s mást Abraszimovval összefüggésben. 

„Újságíró nyelven” szólva “hiteles, de meg nem nevezhető forrásokra” hivatkozva írom le “sub rosa”, hogy Abraszimov rendszeresen bekérte és meg is kapta az NDK és az NSZEP legfelsőbb vezető testületeinek anyagait, sőt esetenként meghívás, bejelentés nélkül betoppant a német párt legbelsőbb tanácskozásaira. 

Saját kedvenc NDK-beli abraszimovi élményem is a nagykövet finoman szólva “birodalmi szemléletűnek“ mondható motívumait erősíti.

 Öt éves németországi küldetésem idejére esett a Varsói Szerződés egyik, az NDK területén megtartott összevont nagy hadgyakorlata. Ebbe csöppentem bele, számomra meglepő módon. Máig sem tudom, mennyire fér ez bele a katonai rendbe, de - mert ismertem a helyi viszonyokat - úgy lettem minden formális behívás mellőzésével a hadgyakorlatra kivezényelt magyar sajtós csoport vezetője hogy erről berlini nagykövetségünk tájékoztatott, egy otthonról érkezett távirat alapján.
Kiegészítésként közölték, hogy erről értesítették az NDK nemzetvédelmi minisztériumát is, amely felveszi velem a kapcsolatot.

Ez a kapcsolatfelvétel - az illendőség és (gondolom) az NDK-s nemzeti néphadsereg, s a VSZ szabályai szerint - meg is történt, a minisztérium központi épületében, Strausberg városkában, 30 kilométerre Berlintől keletre. Berlinben ugyanis (ez egyébként hivatalosan Kelet- és Nyugat-Berlinre egyaránt érvényesnek számított) - a város formálisan az újraegyesítésig érvényes, de a valóságban évtizedeken át be nem tartott különleges státusza miatt - tilos volt német katonai erőt tartani. Ebből a két német állam megalakulásáig, de jogi értelemben 1945-ig visszavezethető rendelkezésből az NDK - érdekes módon - betartotta, hogy a Nemzetvédelmi Minisztériumának központját vidéken építette ki. Viszont rendszeresen katonai díszszemléket tartott a Karl-Marx-Allén, és a Szovjetunióval közösen minden alkalommal elutasította az ezért járó menetrend szerinti nyugati tiltakozásokat. A minisztériumban igencsak megbecsülve éreztem magam, mert az első perctől kezdve minden katona, függetlenül a rangjától, feszesen tisztelgett, úton, útfélen, folyosókon. A kísérő tiszt végül, sokadik kérdésemre kibökte:

- Önnek azért tiszteleg mindenki, mert civilben hozzánk csak nagyon fontos elvtársak járnak. 

Szinte beláthatatlanul hosszú tanácsteremben igazított el sokunkat egy NDK-s generális a tervekről és a speciális sajtós feladatokról. Rajtam kívül mindenki egyenruhát viselt, német, szovjet, lengyel stb. főtiszti uniformisokat véltem felismerni. Kiderült: mi voltunk a hadgyakorlat sajtócsapatának egységparancsnokai, mind katonák, kivéve engem, mivel Berlinben dolgozó civil külföldi tudósító kollégáim közül egyet sem láttam. De a kutya sem kérdezett katonai rangomról, beosztásomról. 

Uniformisról először a hadgyakorlatot megelőző héten - újabb budapesti utasítás nyomán - esett szó: követségünkön meg kellett adnom minden testi méretemet, a fejemtől a lábamig. Három nappal később pedig megjelent - pontosabban katonásan jelentkezett - nálam, az MTI irodájában, egy honvédtiszt, s átadott egy teljes tábori tiszti egyenruha készletet. Ő kérdezett rá először a rendfokozatomra: amikor közöltem magas tizedesi rangomat, meghökkent, majd elviharzott, de otthagyta az egyenruhát. (1956 után ugyanis néhány évig szünetelt nálunk az egyetemisták tartalékos tiszti képzése, így ragadtam le szerencsésen a két csont csillagocskánál). Egy órával később behívtak a követségre, ahol Nárai István altábornagy, a néphadsereg kiképzési főnöke közölte velem nagy derűsen a megoldást.

 Tiszti egyenruhában, de rangjelzés nélkül veszel részt a gyakorlaton - mondta. - Elvégre annak idején Bugyonníj is mindig váll-lap nélkül vezényelte a katonákat. De azért megtudhattuk volna korábban is, hogy nem vagy tiszt. Czinege gond nélkül rád akasztott volna néhány aranycsillagot... 

Ez a váll-lap nélküli Bugyonnij példa - bevallom - nekem rendkívül tetszett. A hadgyakorlat főpróbáján belém is szállt a kisördög, s elhatároztam, kipróbálom, mennyit ér a katona, ha nem tudják, milyen rangot takar a tiszti uniformis. Kiderült: többet, mint valaha is álmodtam volna. 

A sajtótribünről lassan elindultam a szentek szentélye, a gyakorlat dísztribünje felé, meg-megálltam, szemlélődtem, megint tovább mentem, s csak vártam, hol és mikor állítanak meg. Az eredmény pedig: sehol és semmikor. Perceken belül ott álltam a legfelsőbb NDK és VSZ vezetés tagjai között. A magyar katonai sarzsikat mindenesetre óvatosan elkerültem, viszont véletlenül éppen Abraszimov háta mögött találtam magam. A szovjet nagykövet megfordult, rám nézett, észrevettem, hogy rájött, látta már az arcomat, de fogalma sem volt, hol. Váratlanul, mint ami a világ legtermészetesebb dolga, oroszul katonásan rám mordult (később utánanéztem, partizán volt a világháborúban):

Azonnal hívja ide Hoffmann hadseregtábornokot!

 Da - feleltem ugyanúgy oroszul és katonásan az igent. Hátraarcot csináltam, és mintha egész életemben ilyen parancsokat továbbítottam volna, odamasíroztam az Erich Honecker NSZEP pártfőtitkár és államfő mellett feszítő Heinz Hoffmann nemzetvédelmi miniszterhez, a német párt legszűkebb vezetésének tagjához.- Abraszimov elvtárs hívatja - mondtam nem éppen bőbeszédűen. Németül szóltam, azt látta, hogy magyar egyenruhát viselek (csak ismétlem magam, rangjelzés nélkül), mégis magától értetődőként fogadta, amit közöltem.
- Máris megyek - ennyi volt a válasza, s azonnal ment is a szovjet nagykövethez. Én meg végre

jobbnak láttam, ha feltűnés nélkül távozom. Sikerült...

 Most is meggyőződésem, hogy nem csak bebeszéltem magamnak: úgy ment a miniszter Abraszimovhoz, mint aki magától értetődő parancsot teljesít. Talán mert a “németországi főbiztos“ cím birtokosa hívatta? Vagy más volt az ok?
 Azt a már „odaátra” is vonatkozó „biztonsági eljárást” is Abraszimov ötleteként emlegették mindkét Berlinben, hogy a helyi szovjet autók szükség szerint akár óránként tudták váltogatni a rendszámaikat, a (minden érdekelt fél által tudatosan összekuszált) szabályok szigorú betartásával. Saját szememmel láttam olyan gépkocsit, amelyik különböző alkalmakkor szovjet katonai rendszámot, NDK-beli diplomata táblát, nyugat-berlini szovjet főkonzulátusi regisztrációt, sőt amerikai, angol vagy francia katonai rendszámtáblát viselt. Ugyanezeket a trükköket persze a három nyugati fél is alkalmazta pontosan ugyanolyan okokból, és – így „zörgött a haraszt”, az összes érdekelt fél (mármint az illetékes szovjetek, amerikaiak, angolok és franciák) persze nem hivatalos megállapodásával. A „négy nagy” járműveit ugyanis semelyik oldal német hatósága sem ellenőrizhette a két Berlin közötti határon, katonai rendszámokat viselő járműveket pedig az egyes szektorokban csak a szektorok hivatalos megszállói állíthattak meg, helyi hatóságok nem. Az utóbbi „megszállási jogot” az NDK-ban - bár hivatalosan ezt a szovjetek 1949-től kezdve folyamatosan cáfolták - a szovjet katonai hatóságok a valóságban a német újraegyesítésig gyakorolták, de nem volt más a gyakorlat Nyugat-Berlinben sem..

A rendszámtábla egyébként „szent tehén” volt civil külföldiek esetében is. Az NDK hatóságok például ragaszkodtak hozzá, hogy 1976-ban, érkezésem után a lehető legrövidebb időn belül felszerelhessék autómra a kék színű QA 03-01-es rendszámot: ez ugyanis „hiteles fordításban” minden hatósági ember számára azt jelentette: a kocsit magyar (03), újságíró használja (QA), és a hírügynökség irodavezetőjének birtokában van (01). Nyugat-Berlinben pedig ugyancsak rögtön tudhatta a rendőr, kivel áll szemben. Így történhetett meg velem, hogy amikor egyszer szabálytalanul jobbra fordultam a határátkelő, a legendás Checkpoint Charlie után, az első nyugati utcánál (az NDK-ban akkor még ugyanis jobbra, kis ívben pirosra is be lehetett fordulni, és hirtelenjében nem működött a másik oldalon érvényes KRESZ-reflexem), a helyi „szerv” leállított és zordan rám dörrent:

- Azért, mert odaát vörösre mindent szabad, az nem jelenti azt, hogy ideát is így van.

 A megjegyzéstől úgy meglepődtem, hogy hangosan elnevettem magam. A rendőr meg a derűmön lepődött meg, de vette a lapot, s ő is elmosolyodott.

- Megértett és nevet? Akkor ezzel megtakarított 10 márka büntetést...

 Azt viszont soha sem fogom megtudni, mit takarítottam meg magamnak mindenféle szempontból (pénz, egyéb büntetés, egyebek), amikor rádöbbentem, hogy ezen, a külföldiek által használt, minden forrás szerint szuperellenőrzött, híres-hírhedt kelet- nyugati határátkelőn négy napon át - véletlenül - a feleségem útlevelével közlekedtem oda-vissza. És ezt egyetlen, egymást váltogató, éber NDK-s határőr sem vette észre. Csak magamban emlegettem az NDK bukásáig: ha ezt a szegény (azóta elhunyt) Honecker akkor csak sejtette volna?

 Szegről-végről az Abraszimovhoz kötődő legtanulságosabb személyes világpolitikai élményem is a ”Chekpoint Charlie”-hez kapcsolódik. A 70-es évek végén a Kelet- és Nyugat-Berlin közötti nemzetközi átlépő NDK-s oldalán bevezettek egy új technikai ellenőrző berendezést: ez a hőmérsékletet mérve megállapította, nincs-e rejtegetett élő személy a határon átmenő járművön? Egy amerikai katonákat Keletre szállító busznál az NDK határőrség ennek az eszköznek a jelzésére vette észre, hogy a padlón tucatnyian fekszenek elrejtőzve - egykori berlini kémfilmek ismeretében nem nehéz találgatni, vajon miért? A járművet - a szabályoknak megfelelően - a németek nem ellenőrizhették, csak megszámolták az ablakokon át látható egyenruhásokat. Riasztották viszont a szovjet katonai rendészetet, amelyik akkor állt a busz mellé, amikor abból az „amcsik“ sorban kiszálltak, az Alexander Platz parkolójában. Miután mindenki elhagyta a buszt, a KGB-s tiszti járőr - már a járdán, tehát egyértelműen az Egyesült Államok által hivatalosan szovjet szektorként kezelt területen - akcióba lépett, s azon a címen, hogy az utasok létszáma túllépte a határos hivatalosan bejegyzettekét, az egész csoportot őrizetbe vette.

 Lett is belőle diplomáciai, politikai botrány és kérészéletű sajtószenzáció. De csak ennyi, hisz Berlinben ez sem volt több, mint a mindennapos oda-vissza trükkök egyike, egymás bosszantására, emberek, áruk csempészésére, kémkedésre.

S maradt is volna minden ennyinél, ha Abraszimov nem éppen néhány nappal később tartott volna véletlenül - mi úgy neveztük – „nyilvánosságra nem hozható háttérbeszélgetést” a Nyugat-Berlinben dolgozó külföldi tudósítókkal. Ott kérdeztek rá nyugati kollégák, nem éppen barátságosan persze az Alexen történtekre, összefüggésbe hozva azokat az 1971-es berlini megállapodással is.

Ekkor értettem meg amúgy igazában: milyen egy szuperhatalmi súlyú kifakadás. Azt addig is

sejtettem, hogy nem keveset nyom a latban. De... 

- Az egy realitás - fejtette ki lassan, tagoltan Abraszimov,- hogy mi négyen még címet sem tudtunk adni az 1971-es megállapodásnak, de az mégis működik. Az a második realitás, hogy a Nyugat szerint mindaz, ami abban áll, az a háború után Berlint megszálló négy nagyhatalomnak az egész városra vonatkozó szerződése. Az a harmadik realitás, hogy vannak, akik azt szeretnék, ha a megállapodás hivatalosan németül nem is létező szövege Nyugat-Berlint az NSZK-hoz kötődő városnak tekintené. De a negyedik az, hogy a Szovjetunió Berlin keleti felét a megállapodás alapján is az NDK fővárosaként tiszteli, s egyben tudomásul veszi, hogy az amerikaiak, angolok és franciák számára viszont Nyugat-Berlin még mindig megszállt város, A négyoldalú - és nem a háborús győztesekre utaló négyhatalmi - megállapodás ennek a Nyugat-Berlinnek biztosítja a közlekedését és összeköttetését a külvilággal, beleértve az NSZK-t, de az NDK-t is, beleértve annak fővárosát. És mindezt egyberakva következik a legfontosabb: a Szovjetunió a béke megőrzése érdekében így értelmezi és teljesíti a négyoldalú megállapodást, így él a jogaival és teljesíti a kötelezettségeit, - például a határátlépéseknél is, ha elkerülhetetlen. Ez történt a legutóbb is. Mert senki se felejtse el soha: a szovjet álláspont Berlin esetében soha számításon kívül nem hagyható, a Szovjetunió szerepéből és súlyából fakadó - megkérdőjelezhetetlen realitás! 

 Ezt ott és akkor senki sem vitathatta, mert a nagykövet e mondatok elhangzása után ingerülten felpattant és távozott. De amit történetesen 1989-90-ben Németország újraegyesítése is teljes mértékben igazolt. Másként ugyan, mint ahogyan Abraszimov Nyugat-Berlinben gondolta…

Kocsis Tamás

újságíró (Budapest, 1935. október 30.)

    Magyarságtudatom családfámból és nemzeti büszkeségből; világlátásom otthonról hozott elvekből és sorsfordulók tapasztalataiból következik. Újságírói pályámat pedig annak köszönöm, hogy hová születtem. Valós és (most már jól tudom) vélt igazságok gyógyíthatatlan közterjesztési vágyát nem kis részben apám génjeiből örököltem: Dernői Kocsis László négy és fél évtizeden keresztül dolgozott hírlapíróként, s haláláig töltötte belém az „újságírói elmeállapot” semmi mással nem helyettesíthető szépségének és felelősségének hitét.
    Tipikus magyar vagyok. Már apai nagyapám is a Kocsis nevet viselte, a Krasznahorka büszke vára melletti, zömmel magyarok lakta Dernőn – nagy adag szlovák vérrel az ereiben. Nagyanyám ugyanott tősgyökeres magyar volt Dobos névvel. Anyai nagyanyám Deutsch nevű német keresztény őseit a Habsburgok telepítették hozzánk, férje pedig dr. Klein József, a hite tanításában mindmáig kötelező irodalomnak számító gödöllői tudós főrabbi lett, aki haláláig (1928) bejáratos volt az ottani kastélyba Ferenc Józsefhez, majd Horthyhoz. Mind a négyen magyarnak vallották magukat írásban és szóban, már akkor úgy, ahogyan később Illyés Gyula oly pontosan megfogalmazta.
    A világlátásom eredete és alakulása ennél bonyolultabb. Ritka szerencsém, hogy gyermekkoromban családi legendáriumunk része volt Móricz Zsigmond. S, már nemcsak gyerekként, olyan emberekkel találkozhattam, mint Kodály Zoltán, Németh László, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Szabó Pál, az általam a műveltség csúcstartóiként tisztelt Füst Milán és Kárpáti Aurél, a szívprofesszor Haynal Imre, a politikusok közül Kovács Béla (vele interjút is készíthettem röviddel szovjetunióbeli raboskodása után, 1956 szeptemberében), Tildy Zoltán, Dobi István, Ortutay Gyula, Bognár József, Kádár János. Mind hatottak rám. Az utóbbi főként akkor, amikor az oly izgalmas hetvenes évek első felében – mindmáig nem tudom, pontosan miért – a párt sajtóirányításában kaptam munkát, három emelettel az ország első emberének dolgozószobája felett. Közel hozzá, vagy így is beláthatatlan távolságban az általa hozott döntésektől?
    Apám mindenkor balról nézte a világot (kommunista sose volt), s tudatosan velem is ilyen irányból nézette. Formálódásomat alaposan megtámogatta két nyilas házkutatás 1944 végén (kilencéves voltam) – 1945 tehát számomra nem is lehetett más, mint felszabadulás. Az persze gubancokat hagyott 14-15 éves fejemben, hogy később az ÁVH is éppen kétszer járt nálunk, s vitte magával apámat, azzal vádolva, hogy angol kém, bár a valódi magyarázat alighanem a harmincas évek elejéig visszavezethető töretlen kisgazda-kötődése lehetett.
    A folytatásban azonban erősebb volt a hitem, hogy az a jó, ami a többségnek jó és csak viszonylag keveseknek rossz. S én hittem: abban, ami velem és körülöttem évtizedeken át a kis Magyarországban – a világháborúban győztes „nagyok” által eleve szűknek szánt korlátok lehetőségei közé kötözve – történt, mérhetetlenül több volt a jó, mint az ellenkezője. Igazam volt vagy sem? Világképem végeredménye mindenképpen az, hogy számomra ma már csak magamban kiérlelt igazságok léteznek. Egyszemélyes pártként zárom le az életemet. De a saját igazságaimat most is baloldalt – s olykor kicsit liberálisan – vélem megtalálni.
    Bejárt utam egyértelműen újságírói. Mesterem Mihályfi Ernő volt, az egyetemen professzoromként, 1957–65-ig pedig a Magyar Nemzet főszerkesztői szobájából; s tanítóim azok az azóta halhatatlanná vált nagyok, akikkel abban a szerkesztőségben együtt dolgozhattam. Pályám fő irányát pedig Barcs Sándor és az MTI szabta meg. Tizenhárom éven át voltam külföldi tudósító: Pekingben, ahol Mao kulturális forradalma legmélyebb bugyrairól hazajelentő szemtanú lettem; Kínából kiutasítva Phenjanban (ahol feleségemnek szakmai szeretettel, de gorkiji drámába illő körülmények között segítették világra hozni a lányunkat, én meg könyvet írtam Koreáról, amelyet a benne szereplő térképek politikai ártalmasságára hivatkozva az ottani hatóságok gyorsan betiltattak itthon). Ezt követően Tito Belgrádjában dolgoztam; s végül Berlinben, amelyből akkor még kettő volt, s – ettől vált igazán munkává ez a munka – egyaránt nekem jutott a kelet és a nyugat. 1981–1987-ig a világ egyetlen angol–német napilapját, a Daily News – Neueste Nachrichtent jegyeztem főszerkesztőként. Ily módon lehettem beszélgetőtársa diplomaták és politikusok sorának, akik nevét máig emlegetik a világban (és egyáltalán nem mellékesen: minket olvasva tette le nyelvvizsgáit a Rigó utcában a fél magyar értelmiség). Rendszert a Képes 7 főszerkesztőjeként és elnök-igazgatójaként váltottam – biztosan vannak még, akik emlékeznek e korszak sajátos magazinjának nemegyszer politikailag is egyedi színeire, tartalmára. Már az „újban”, az Axel Springer „sajtó-világbirodalom” magyarországi sajtóügynökségének, az Europressnek névadó, „keresztapa” főszerkesztő-helyetteseként fejeztem be hivatalosan ezt a valójában befejezhetetlen pályát. S talán ez is jelez valamit önmagamról: publicisztikáim attól kezdve mindig egyetlen felcímet kaptak: Kérdőjelek.
    Örök hobbim a bélyeg. Úgy alakult, hogy hat éven át a magyar bélyeggyűjtés elnöke voltam, s ott is nekem jutott a rendszerváltozás. Eközben ihletett meg bennünket, együtt az egyik legismertebb angol filatelistával, Alan Hugginsszal Gorbacsov „közös európai házának” emlékezetes gondolata. Legyen e háznak filatelista klubja is, hirdettük meg, és 1989-ben megszületett (azóta terebélyes fává nőtt) az Európai Bélyeggyújtő Szervezetek Szövetsége, amelynek egyetlen alapító alelnökévé választottak.
    Fő életművem azonban – valami mindezektől teljesen eltérően más. Két gyermekem, német irodalom szakot végzett László fiam és újságíró, „koreai” Katalin lányom. Meg négy unokám: Attila, Gábor, Andrea és Emese (Bubu). Csak remélni tudom, hogy nekik könnyebb sors jut a miénknél…

 II. Erzsébet királynő, amikor 1952. február 6-án, édesapja, VI. György halála után, 26 évesen trónra lépett 64 esztendővel ezelőtt, amikor 1953. június 2-án pedig megkoronázták, aligha hihette, hogy – még a legendás Viktórián is túltéve – Nagy-Britannia leghosszabb ideig regnáló uralkodója lesz.  

Őfelsége – bár nem tudja –  személyes védnököm Angliában és talán a Nemzetközösség valamennyi országában is, amelyekben ő tölti be az államfői tisztet. Abban az állam-együttesben, ami már nem viseli ugyan a „brit” vezetéknevet, de ahol minden ellenkező híresztelés dacára, még manapság sem nyugszik le soha sem a Nap, és megkockáztatom: nem kevesebb  az összekötő kapocs, mint mondjuk a mi szeretve nem szeretett Európai Uniónkban.

Erzsébet támogató jóindulata teljes meglepetésként ért az 1980-as években a londoni Heathrow-repülőtéren, egy szép szál, nagyszakállú láthatóan szikh vallást követő brit határőr személyében. Álltam a hosszú sorban, amelyben együtt vártak a belépésre mindazok, akik nem a Nemzetközösségből vagy és nem EU-országból érkeztek, mi akkor még csupán varsói szerződésbeli és KGST-tagságunkat emlegethettük. A kétméteres, mindenki felett átlátó szikh kihívott a többiek közül és tisztelegve kivette a kezemből az útlevelemet. Bele sem nézett igazán, helyükön vannak-e a szükséges pecsétek, ehelyett meghajolt.

„Megkülönböztetett tisztelettel köszöntjük mindenkor azokat Londonban, Sir, akik tagjai olyan társaságainknak, amelyek fővédnökei a királyi család tagjai. Érezze magát nagyon jól Nagy-Britanniában, Sir! – mondta, miközben azért kötelességtudóan végiglapozta a passzust. Végül pedig megkérdezte:

– Kiknek a vendége nálunk, Sir?

– A Royal Philatelic Society a házigazdám. A filatelisták. Tagja vagyok a társaságnak – feleltem.

– Ismerem őket, Sir. Én nem gyűjtök ugyan bélyeget, de  büszke vagyok rá, hogy őfelsége, a királynő világhírű gyűjtő, és kegyesen gondoskodik a Royal Philatelic Society-ról is, Sir.

Ezzel beütötte a bélyegzőt  az útlevelembe, tisztelgett és intett, hogy kegyelemben bebocsátást nyertem Albion földjére. Mögöttem pedig vagy ötvenen csodálkozhattak, milyen titokzatos okból előztem meg valamennyiüket, s még csak azt sem kérdezték meg tőlem, mikor akarom elhagyni az országot és van-e hazafelé érvényes repülőjegyem?

A magyarázatot  a történtekre néhány perccel később Alan Huggins barátom, az angol filatelisták egyik doyenje szolgáltatta, hamísítatlan brit humorral.

–  A koronás kék  társasági nyakkendőd volt a varázspálca. Királyi címet csak olyan szervezet, intézmény viselhet, koronát pedig csak olyan egyesület, klub, társaság szerepeltethet az okmányain, kiadványain és jelvényein, amelyet tagságával, védnökségével megtisztel a királyi család, lehetőleg maga a királynő. Ezekhez a kiváltságosokhoz tartozunk 1869 óta, Viktória őfelsége személyes akaratából – magyarázta nagy komolyan, majd teljesen komolytalanul felnevetett. 

–  A koronás nyakkendőt mi is felkötjük, amikor azt szeretnénk, hogy megkülönböztetetten bánjanak velünk a repülőtéren vagy Dovernél a határőrök és a fináncok.

Nekem meg csak ekkor jutott eszembe, hogy a londoni útra – mégis csak hozzájuk indulok – a  neves királyi társaság  koronával díszített nyakkendőjét kötöttem fel, még otthon.

Később Pesten, az Operaházban „dupláztam” a nyakkendővel. Az angol balettet elkísérte Magyarországra  Margit királyi hercegnő, őfelsége azóta elhunyt húga. A díszelőadásra – úgy gondoltam –  éppen illik a koronás nyakkendő, kéksége nem is ütött el a kötelező sötét viselettől. A hercegnő (aki nem akarja, ne higgye el!) csak egy árnyalatnyival ugyan, de magasabbra emelte felém nyújtott fehér kesztyűs kezét, mint az előttem érkezőknél.

• Örülök, hogy koronás nyakkendős visel. Megtisztelő – mondta méltóságteljes udvariassággal.
• Számomra megtisztelő a figyelme, fenség – viszonoztam a szavait, ahogyan (szerintem) ez egy hamisítatlan magyar gentlemanhoz illett.

A rendszerváltozást megelőző év, 1989 végén az akkori budapesti  brit nagykövet szerint szerepe volt Royal Philatelic Society-tagságomnak is abban, hogy Erzsébet királynő karácsonyi-újévi üdvözletet küldött az általam szerkesztett „Képes 7” magazin olvasóinak. Lehet...

Gorbacsovot, az idősebbik Bush elnököt, Helmut Kohlt és néhány más nyilatkozót ugyanezekben a napokban nyilván más érvek befolyásolhattak.

Viszont azóta értem, demokrácia ide, demokrácia oda, Britanniában így vagy úgy kapcsolatba kerülni a Royal címmel, elnevezéssel – kiváltság. A brit szárazföldi haderő – eltérően a hajóhadtól és a légierőtől – ezért nem használhatja még a 21. században sem a királyi nevet: a hadsereg ugyanis 1649-ben, az angol polgári forradalmat vezető Oliver Cromwellt támogatva közreműködött a királyság átmeneti felszámolásában és I. Károly király kivégzésében...

A szerző, Kocsis Tamás „Sub rosa – avagy megíratlan megírandók” cím alatt „magánnaplóként” írta meg több mint fél évszázados újságírói tevékenységének publikálatlan emlékeit. Ezúttal Gagarinról szerzett személyes élményeit adja tovább abból az alkalomból, hogy a szovjet űrhajós fél évszázada elsőként járt a kozmoszban. Az írás az Infovilág oldalon jelent meg.
"Először azt hittem, magamnak sem fogom bevallani soha, de féltem – mondta Gagarin. – Minél inkább közeledett a fellövés napja, annál jobban aggódtam, hogy sikerül-e a start, nem lesz-e baj útközben, le tudunk-e szállni, és nem kell-e röstelkednem a viselkedésem miatt, ha földet értünk. Később meg azért izgultam, nehogy leégjek Moszkvában a jelentéstételnél. A start előtti utolsó napokban már aludni is alig tudtam, de nem mertem elárulni senkinek. Attól tartottam, az aggodalmaskodásaim miatt végül nem repülhetek. Közben titokban meg reméltem, hogy mégis csak lecserélnek az indulás előtt..."

Jurij Alekszejevics Gagarin (1934. március 9.–1968. március 27.) számomra az egyes számú példa arra, hogy a hős is – ember. A véletlen és a szerencse együtt teremtette az alkalmat rá, hogy megtudjam: a világ első űrhajósa is tudott félni. Éppen fél évszázaddal ezelőtt, 1961. április 12én tanulta meg a nevét és ismerte meg mindig mosolygós arcát a világ, amikor a Vosztok–1 űrhajó fedélzetén első emberként Bajkonurból útnak indult a világűrbe. A repülés 108 percig tartott, eközben egyszer megkerülte a Földet.

 Órák alatt azt is megtanulta a világ, hogy előbb öntőmunkásnak tanult, majd elvégezte a szaratovi műszaki főiskolát. Ott csatlakozott az Aeroklubhoz és 1955ben letette a könnyűgépes pilótavizsgát. Ugyanabban az évben felvették az orenburgi repülőiskolába. Két évre rá sikeres pilótavizsgát tett, MIG15ös vadászgépekkel repült. Az idő tájt ismerkedett meg majdani feleségével, Valentyina Gorjacsevával, akitől két lánya született. 1960ban háromezer jelölt közül választották be Gagarint a szovjet űrprogramba, ahol 20 társával együtt igen kemény kiképzésen ment keresztül. Társával, German Tyitovval együtt  kitűnő teljesítményük alapján választották ki az első út jelöltjeiként. Végül azért is lett Gagarin az első űrutas, mert csak 157 cm magas volt… Visszatérte után nem sokkal ekként számolt be élményeiről a moszkvai televízióban.

Az 1961. április 12-i űrutazás után röviddel, még 1961ben Magyarországra is ellátogatott a pesti utca által akkor „űrnagy” rangján emlegetet kozmonauta, aki természetesen a legmagasabb hivatalos állami fogadtatásban részesült. Az akkor rangos napilapként ismert Magyar Nemzet képviseletében kétféle minőségemben is az elsők között várhattam a Ferihegyi repülőtér betonján, közvetlenül a repülőgép lépcsőjénél. Egyrészt a lap állandó protokolltudósítójaként, másrészt botcsinálta „űrszakértőként”. Az utóbbi rangot azzal szereztem, hogy 1957. október 4én, amikor a szovjetek fellőtték az első szputnyikot, a „holdbébit” (Szputnyik–1) a kozmoszba, véletlenül én voltam az újság egyik ügyeletese, így "nekem repült" a történelem első mesterséges holdja. Másnap már magától értetődően „gyakorlott űrkutatási újságírónak” számítottam a pesti New Yorkpalotában. Ennélfogva nekem jutott a hozzánk látogató Gagarin is.

"Köszöntöm Budapestet" – így hangzott a repülőtéren Gagarin első, nyilvános, magyarországi mondata. Utána tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, mintha zavarban lett volna, mit mondjon még. Majd jól érzékelhetően hirtelen támadt ötletből és az előbbinél valamivel halkabban hozzáfűzte: "Nagyon örülök, hogy megélhettem ezt a napot is".

Abban a pillanatban ezt a mondatot mindössze emberi kedvességnek tulajdonítottam, semmi többnek. Csak később jöttem rá, hogy ennél sokkal többről volt szó. Ahhoz, hogy megérhesse, együtt kellett a véletlen és a szerencse. Különvonat vitte Gagarint és a kíséretet – köztük az újságíró csapatot is – Pécsre és Komlóra. A Nyugati pályaudvar protokoll (ma: Királyi)várótermében vártuk az indulást, és mivel Sebestyén Ferencnek, a kormányőrség parancsnokának egyéb dolga nem akadt, velünk, “firkászokkal” trécselt, míg az emberei tették a maguk dolgát. Amikor pedig Gagarin megérkezett és a várótermen át a vonathoz  kísérték, úgy adódott, hogy a „főrendőr” karon ragadott, és így vele vonultam be az indulási csarnokba, ott pedig nem kellett a kíséret vagonjába szállnom, hanem maga lendített fel a díszvendégnek szánt szalonkocsi lépcsőjén. Már elindult a vonat, amikor rájött, mit tett öntudatlan mozdulatával, de csak annyit mondott: "Amit itt hallasz, vedd úgy, hogy nem hallottad!"

Gagarin pedig beszélt, mesélt a mögöttem lévő asztalnál a körülötte ülőknek. Valamilyen okból váratlanul ott is kibuggyant az a gondolat, amit első hallásra a repülőtéren még nem értelmeztem, és csak később jöttem rá: az őszinteség szavai voltak.

"Először azt hittem, magamnak sem fogom bevallani soha, de féltem – mondta. – Minél inkább közeledett a fellövés napja, annál jobban aggódtam, hogy sikerüle a start, nem lesze baj útközben, le tudunke szállni, és nem kelle röstellkednem a viselkedésem miatt, ha földet értünk. Később meg azért izgultam, nehogy leégjek Moszkvában a jelentéstételnél. A start előtti utolsó napokban már aludni is alig tudtam, de nem mertem elárulni senkinek. Attól tartottam, az aggodalmaskodásaim miatt végül nem repülhetek. Közben titokban meg reméltem, hogy mégis csak  lecserélnek az indulás előtt..."

Csönd lett a kocsiban, csak a vonat zakatolt. Perceken át a világ meg a világűr akkori hőse, Jurij is néma maradt. Aztán így folytatta.

"Mindvégig féltem: az indulási parancs elhangzásakor rám tört a belső remegés. A start után egyre inkább eluralkodott rajtam az érzés, hogy innen nem juthatsz vissza, hiszen senki sem próbálta ki előtted, milyen is ez. Még az is eszembe jutott, hogy Lajka kutya elpusztult, igaz őt eleve nem akarták visszahozni a Földre. Igazában akkor tértem csak magamhoz, amikor tudatára ébredtem: a tervezett repülési pálya, az egy kör megtétele után sikeresen leértünk. Arra is csak utólag jöttem rá, amikor újra és újra visszanéztem, meghallgattam a történteket, hogy az egész úton mindent úgy teljesítettem, ahogyan kellett és megtanultam. Automata voltál Jurij az űrben, nem gondolkozó ember – vallottam be magamnak újra és újra, de mindig csak magamnak. Meg azt, hogy féltem, pedig nem lett volna szabad, meg nem is volt rá okom..."

Amikor megláttam a távirati iroda gyorshírét, hogy Jurij Gagarin, az első ember, aki a világűrben járt, 1968. március 27én egy MIG15-ös gépen repülőszerencsétlenség áldozata lett, az első, ami eszembe jutott, ez a mindössze 34 éves férfi, Gagarin talán ott és akkor a pilótaülésen is félt?

A baleset, Jurij Gagarin űrhajós őrnagy halálának oka máig tisztázatlan, még akkor is, ha a minap Moszkvában arról írtak a lapok, hogy vadászrepülővel manőverezés közben túl hirtelen váltott irányt, kikerülendő egy meteorológiai léggömböt.

Akit érdekel (és tud németül), annak ajánlja a szerkesztő a német Bild exkluzív írását a legfrissebb Gagarin életrajzi kötet szerzőnőjével készített interjút.

Forrás: Infovilág

Elment! Pedig talán soha sem lenne annyira szükségünk Árpi bácsinkra, mint ma és a holnapokban. Személye és életútja cáfolhatatlan érv arra, hogy nemzetközileg kötelező charta mondja ki: politikus csak az lehet, aki előbb bebizonyította, hogy EMBER! Így, csupa nagybetűvel…

Úgy élt közöttünk és úgy ment el közülünk, hogy csak elkésve vettük észre: Prima Primissima lett a 20. század, az ezredforduló magyar politikusai közül. Ritkán felbukkanó történelemformáló államférfi volt a politikushad vegyes sokatagában. Bölcs gondolkodó, és amikor kellett, bátran is cselekvő értelmiségi, bármi volt is annak éppen az ára. S így volt mindenekelőtt óriás szív-lélek, mint az örök Lóci Szabó Lőrinc halhatatlan verseiben és példásan igaz, hús-vér Nemescsek a valóság Pál utcai grundján.

1989-90-ben egyik vezénylő tábornoka volt a tárgyalásos rendszerváltozásnak, a kerekasztal azon oldalán, ahol néhányan ott ültek az 1956 után halálra ítéltek közül is. Ő közéjük tartozott, és később csak nagy nemzetközi nyomásra kapott kegyelmet. Így lett kulcsalakja az azóta is sokat emlegetett „MDF-SZDSZ paktumnak”, amely úgy vágta át az első többpárti parlamenti választás eredményének gordiuszi csomóját, hogy Antall József miniszterelnökségéért cserébe Göncz kapta a köztársaság elnök tisztét. Akkor senki sem gondolta: tíz évre. S hogy végül az ország azóta is legkedveltebb közéleti személyiségeként vonul vissza. Közben meg kivívta a legnagyobb rangot, amit egyáltalán kaphatott: ha ebben az országban azt mondják, „Árpi bácsi” a késő utókor is tévedhetetlenül tudni fogja, róla van szó. Még akik nem szerették jó néhány döntését, azok sem tudják elvitatni, hogy nehéz időkben, az ország többségének szeretete tisztelte meg őt ezzel a személyiségéhez maradéktalanul illó, titulust kifejező névvel.

Találkozásunk első pillanatában letegezett - vagy tizedmagammal.

- Szervusztok, a ti egészségetekre - lépett hozzánk, és koccintott velünk, újságírókkal is az Országházban röviddel azután, hogy az akkor frissen megalakult országgyűlés elnökévé választotta, és ezzel az alkotmány értelmében abban a pillanatban a harmadik köztársasági (akkor még) ideiglenes elnöke lett . - Csak tegezzetek bátran, én élőszóban mindenkivel tegeződöm, aki hajlandó elfogadni és visszategez. A csendőr pertut soha sem voltam képes elviselni, mostantól végkép nem tűröm.

Parlament Vadászterem

S mert ezt politikai krédójaként is vallotta, gyakorolta, így került tegező viszonyba a fél országgal, bármennyire meglepte is ez többnyire azokat, akikhez ellátogatott.

Az akkori gratulációs koccintást számomra egy mondata tette örök emlékké. Amikor meghallotta, hogy 1946-ban a legfiatalabb magyar állampolgárként ott voltam a második köztársaság megalakulásakor, 1989. október 23-án pedig a mostani respublika kikiáltásakor is, meglepően reagált. Kiderült számára, hogy apámat, a hozzám hasonlóan újságíró Dernői Kocsis Lászlót is ismerte persze, annak idején, 1945 után jó ideig együtt dolgoztak a Semmelweis utcában, az akkori Kisgazdapártban. S gondolatvillanásnyi idő elég volt számára, hogy az udvarias gratulációs aktust politikai gondolkodássá változtassa: mi volt egykor, mi van most - és mi legyen az új világban?

- Az élet megtanított rá - mondta teljesen váratlanul -, hogy ha a gyűlölet a politika katalizátora, bármi lesz is a folyamat közvetlen eredménye, a gyűlölet az örök törvényeknek engedelmeskedve megmarad és mérgez.

Azóta sincs rá magyarázatom, miért érezte ezt időszerű kimondandónak akkor és ott. Kellett éreznie valamit e pillanatok politikai levegőjében is, amitől mindig Göncz Árpádként élt, lépett - vagy nem lépett...

Amikor szükségesnek látta, „kis embereken” úgy segített, hogy gyakran azok sem tudták, akikért lépett, s, hogy minek, kinek köszönhették a velük történt csodát. A véletlennek köszönhetem, hogy tudom, az ő közbejöttével lett egy „utca embere”, barátom öccse - hátsófali infarktusa után, amikor a szíve már csak 30-35 százalékos hatékonysággal működött - a hatodik magyar új szíves. S nem egyszer hallottam hírét, hogy – már nyugállományban, betegen is – azért bukkant fel temetéseken, mert a halott valahol, valamikor a munkatársa vagy Uram bocsá’, nem éppen magas beosztású beosztottja volt…

Ráadás emlékem egy személyes levele, amelyet a Képes 7 akkor éppen szerkesztőbizottsági elnökeként és igazgatójaként kaptam tőle hivatalba lépését követően. Az egész szerkesztőségnek köszönte jókívánságainkat és figyelmességünket, s - aláírását köztársasági elnöki pecséttel is hitelesítve - hozzáfűzte: “Remélem együtt-munkálkodásunk sikeres lesz, melyhez jó erőt és egészséget kívánok”.

Nem rajta múlt, hogy ez a kapcsolatunk csak néhány hónapot élt meg: az élet döntött másként, a lap szűnt meg még 1990 végén. Nyugalomba vonulása után a Vérhalom téri gyermekjátszótérről (amelynek zsivaja - erről gondosan tájékoztatta az illetékes hivatalokat – soha sem zavarta, sőt) az unokáim integettek neki a háza felé, ha meglátták, ha nem.

Göncz Árpád visszavonhatatlanul – halhatatlan!

 Függelék: (Gönz Árpád  halálának évfordulóján, a szoboravatás napján)

2015 óta a kivégzett aradi vértanúk és Batthyány Lajos gyásznapja mellett, október 6. a magyar történelemből kitörölhetetlenül, Göncz Árpád halálának örök emléknapja is.

      Göncz Árpádtól úgy vett búcsút egy ország, ahogyan történelmünk során kevesektől. Tengernyien kísérték utolsó útjára Óbudán – úgy és ott, ahol kérte, sok évtizedes barátai, sorstársai, harcoló társai szomszédságában –, és milliók könnyezték meg a televíziókészülékek előtt.

     Megkérdőjelezhetetlen a helye a magyar történelem Pantheonjában a legnagyobbak - honfoglaló Árpád, államalapító Szent István, igazságos Mátyás és 1848-49 halhatatlanjai – mellett.  Mert egyedülálló az, ahogyan élt, minden helyzetben, bárhogyan alakult a sorsa, bármi történt vele, rabságban, hétköznapi polgárként vagy az ország első embereként.  Ő maga volt a testet öltött humanizmus, tisztesség, szabadság, demokrácia. És utánozhatatlanul példamutató mindaz, amit összességében alkotott s a nemzetére örökített.

Ránk hagyott politikai végakarata pedig – kötelezettség!

Göncz Árpád végső óhaja volt, hogy hol ne legyen (Kerepesi, Farkasrét); hol legyen a végtisztesség (Óbuda - Bibó István, Vásárhelyi Miklós és Litván György mellett); mi legyen (családi temetés); és mi ne legyen (állami protokoll, hivatalos szónokok, állami koszorúk) a temetésen! 

          A mi dolgunk végiggondolni – miért akarta így!?

          A dátum pedig a család kezdeményezésére lett november 6-a, ha már így alakította a sors. 1. Ne temessék október 23.  és november 4.  között; 2. legyen november 6.-a, Bibó iránti tisztelgésként, aki oly annyira közel állt Göncz Árpádhoz! Bibó István 1956.-ban ugyanis ezen a napon hagyta el a Parlamentet, a Nagy Imre kormány utolsó minisztereként, és ott kezdte írni tanulmányát „Expozé a magyarországi helyzetről” címmel, majd egy tervezetet a kiegyezéses kibontakozásról, amelyet eljuttatott az amerikai, az indiai és más követségekre. Ezekért is lett elsőrendű vádlottja annak a pernek, amelyben Göncz Árpád volt a kettes számú: mindketten életfogytiglant kaptak, együtt is szabadultak 1963-ban.

         Ne kételkedjünk benne: az is Göncz Árpád hagyatéka, amiért így döntöttek a temetés idejéről azok, akik a legközelebb álltak hozzá.

      Egy ország temetett két éve. És - nem mellékesen - a fél világ nagyjainak sora is ott tisztelgett Göncz Árpád ravatalánál és sírjánál.

        Egy szomorú történelmi óra alatt - élő történelem óra színtere lett Óbuda. És újra olyan történelmi temetés volt Magyarországon, amire méltán figyelt oda a világ.

       Kiállítatott Göncz Árpád - merjük leírni így is, Árpi bácsink –, az ember és az államférfi életművének gyémánt diplomája: summa cum laude!