Hiteles a tény és az első időpont: Alfred Jodl, a Wehrmacht vezérkari főnöke 1945. május 7-én hajnalban, 2 óra 41 perckor, a franciaországi Reims egyik iskolaépületében, amely már hónapok óta  a szövetségesek főhadiszállása és Eisenhower tábornok harcálláspontja volt, aláírta a feltétel nélkül kapitulációt rögzítő okmányt.

Ehhez képest mégis arról vitázik a világ – rangos történészek és befolyásos politikusok is –, hogy május 8-án vagy 9-én fejeződött-e be Európában a 2. világháború?

Nem indokolatlanul.

Az egyik ok, hogy a kapituláció valóban csak másnap, 1945. május 8-án 23 óra 01 perckor lépett életbe. Pontosabban: lépett volna. Nagy német katonai erők ugyanis egyszerűen nem vettek tudomást a fegyverletételről. Norvégiában 350 ezer német katona, aki addig sem látott harcot, május 8-án nap közben kapitulált; a (francia partokról látható) Csatorna-szigeteken állomásozó 20 ezer fős helyőrség május 9-én, a helgoland-szigeti német alakulat pedig csak május 11-én adta meg magát. 

Az utolsó európai harcok színhelye viszont Prága volt; a cseh főváros mindaddig sértetlenül vészelte át a háborút. Május 5-én viszont a cseh ellenállási mozgalom fölkelést robbantott ki. Patton amerikai tábornok már elérte Pilzent, a szovjet csapatok még messze jártak onnan. Eisenhower azonban – mivel Truman április 12-én, Roosevelt halálával hivatalba lépett friss elnökként közölte vele, hogy nem szívesen kockáztatja amerikai katonák életét politikai célokért –, nem engedte, hogy Patton meginduljon. A fölkelt csehek így súlyos veszteségeket szenvedtek, összesen nyolcezer ember esett el, de meghalhattak volna sokkal többen is. Ma már ismert hadtörténeti tény, hogy egy Szlovákiából visszavonuló német páncélos hadosztály Prága felé tartott. Útját állta azonban a Vlaszov-hadsereg, a szovjet renegátok alakulata, amelyet annak idején arra verbuváltak, hogy a németek oldalán harcoljon. Vlaszov – így fogalmazta meg a Pentagon korabeli hadikrónikája – „valami ösztönös szláv szolidaritás parancsának engedelmeskedve” elállta a Prágába vezető utat. Ily módon a felkelő Prágát végső soron a szovjetek mentették meg a németektől, de árulók, nem pedig a szovjet hadsereg. A Vörös Hadsereg alakulatai ugyanis csak május 12-én nyomultak be Prágába. (Vlaszovot elkésett vezeklése nem mentette meg, számos hívével együtt kivégezték).

Egyes német csapatok ellenállása csak az egyik (és nem  is perdöntő) magyarázat a kapitulációs dátum körüli polémiára. Az igazán döntő érvet Sztálin vetette be: a kapitulációt a fasiszta agresszió fészkében, tehát Berlinben kell aláírni, ott, ahol szovjet katona tűzte ki az elfoglalt Reichstagra a szovjet zászlót. A legendás Zsukov marsall emlékirataiban félreérthetetlenül leírja: Sztálin a május 7-i (reimsi) okmányt szinte az utolsó pillanatig csupán a kapituláció előzetes jegyzőkönyvének tekintette, abból kiindulva – nem is alaptalanul –, hogy a háború legsúlyosabb terheit a szovjet nép viselte. Végül úgy engedett, hogy Reims jogérvényes kapituláció, de Berlinben legyen az ünnepélyes és nyilvános megerősítés.       

E sorok írója cikkének előkészítése közben bukkant rá Vagyim Arisztov orosz szerző 2005-ből származó írására az interneten arról, mit jelenthettek valójában az orosz nép számára a „háború legsúlyosabb terhei”.    

Egy drámai részlet:

„A történészek szerint a háborúban elesettek pontos számát ma már lehetetlen meghatározni: túl sokáig volt ez az adat a szovjet vezetőség politikájának a „túsza”. Sztálin igyekezvén elleplezni a szörnyű valóságot, 7 millió áldozatról beszélt – azok számára azonban, akik gondolkodtak, már akkor is világos volt, hogy ez az adat erősen kozmetikázott volt. A sztálini személyi kultuszt leleplező Nyikita Hruscsov már 20 milliót emlegetett. A mai történészek azonban úgy tartják, hogy az elesettek száma legkevesebb 26–27 millióra rúg. De a „legkevesebb” nélkül is azt kapjuk, hogy Szovjet-Oroszország 9–10 millióval több embert veszített, mint Európa többi országa együttvéve, beleértve Németországot a háborúban. Bizonyos elemzések szerint az oroszok még ennél is több emberélettel fizettek a győzelemért: van, aki 32 milliót, más 42 milliót is emleget. De ha csak a 26–27 milliót vesszük, akkor is érvényes az ijesztő megállapítás: ilyen hatalmas veszteség nem ért még egy országot, egy népet sem.

Valószínűleg csak Oroszországban léteznek özvegyfalvak. Így nevezik azokat a településeket, ahová a frontra behívott férfiak közül egyetlen egy sem tért vissza. Egyetlen egy sem!”                    

Így lett a náci birodalom feltétel nélküli fegyverletétele második – immár berlini – fordulójának színtere Karlshorst. Május 8-án reggel Berlinbe érkezett Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes és magával vitte a kapitulációra vonatkozó orosz nyelvű okmányokat. Dél körül megjöttek a nyugati szövetségesek képviselői, valamint angol őrizetben Keitel vezértábornagy, Friedeburg tengernagy és Stumpf repülő-vezérezredes. Az ünnepélyes aláírást az épen maradt német katonai-műszaki tisztiiskola volt éttermében (amely valójában a Wehrmacht kémiskolájának tiszti kaszinójaként szolgált) készítették elő. A német küldöttséget, amely a fegyvernemek (szárazföldi erők, haditengerészet, légierő) parancsnokaiból állt, ezúttal Wilhelm Keitel vezette a Wehrmacht főparancsnokaként, és ő írta alá a német katonai trió tagjai közül az immár végleges kapitulációt – mégpedig a német tábornokok minden mozdulatát árgus szemekkel figyelő Zsukov marsall színe előtt, aki egyébként az okmányt Tedder angol légimarsallal együtt ellenjegyezte. A szöveg hat pontjából legalább kettő feltétlenül ide kívánkozik.

„1. Mi, alulírottak, a német véderő-főparancsnokság nevében ezennel kijelentjük, hogy az összes, ez idő szerint német parancsnokság alatt álló szárazföldi, tengeri és légierők feltétel nélkül kapitulálnak a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és egyidejűleg a Vörös Hadsereg főparancsnoksága előtt…

6. Ajelen okmány angol, orosz és német nyelven készült. Csak az angol és az orosz szöveg a hiteles.”

Vagyis: jog szerint érvényes német nyelvű szöveg a kapitulációról nem létezik.  

A NÉMET KAPITULÁCIÓ OKMÁNYA

1. Mi, alulírottak, a német véderő-főparancsnokság nevében ezennel kijelentjük, hogy az összes, ez idő szerint német parancsnokság alatt álló szárazföldi, tengeri és légierők feltétel nélkül kapitulálnak a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és egyidejűleg a Vörös Hadsereg főparancsnoksága előtt.

2. A német véderő-főparancsnokság haladéktalanul kiadja a parancsot az összes német katonai, haditengerészeti és légügyi hatóságoknak, valamint az összes, német ellenőrzés alatt álló fegyveres erőnek, hogy 1945. május 8-án, közép-európai idő szerint 23 óra 01 perckor szüntessenek be minden aktív katonai műveletet, maradjanak az ebben az időpontban elfoglalt állásaikban, és teljesen fegyverezzék le magukat, átadva fegyvereiket és felszerelésüket a helyi szövetséges parancsnokoknak vagy a szövetséges főparancsnokságok által kijelölt tiszteknek. Egyetlen hajót, tengeri járművet vagy repülőgépet sem szabad elsüllyeszteni, illetőleg elpusztítani, sem azok törzsét, gépezetét vagy felszerelését, sem pedig különféle gépeit, fegyverzetét, készülékeit és általában semminemű, hadviselésre alkalmas technikai eszközeit megrongálni.

3. A német véderő-főparancsnokság haladéktalanul továbbítja az illetékes parancsnokokhoz a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és a Vörös Hadsereg főparancsnoksága által kiadott további parancsokat és gondoskodik a végrehajtásukról.

4. Ez a katonai kapitulációs okmány nem érinti azt a lehetőséget, hogy olyan általános kapitulációs okmány jöjjön létre és lépjen ennek helyére, amelyet az Egyesült Nemzetek részéről vagy nevében előírnak Németország, valamint a német fegyveres erők egészére vonatkozóan.

5. Abban az esetben, ha a német véderő-főparancsnokság vagy az ellenőrzése alatt álló egyes fegyveres alakulatok nem járnának el a jelen kapitulációs okmány értelmében, a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és a Vörös Hadsereg főparancsnoksága meg fogják tenni az általuk célszerűnek tartott megtorló egyéb intézkedéseket.

6. Ajelen okmány angol, orosz és német nyelven készült. Csak az angol és az orosz szöveg a hiteles.

Kelt Berlinben, 1945. május 8-ik napján.

A német véderő-főparancsnokság részéről:

Von Friedeburg               Keitel                    Stumpff

Jelen volt:

a szövetséges expedíciós haderők főparancsnoka részéről:

A. W. Tedder, légimarsall

a Vörös Hadsereg főparancsnoksága részéről:

G. Zsukov, a Szovjetunió marsallja

Az aláírásnál tanúként jelen volt:

J. de Lattre de Tassigny tábornok, az első francia hadsereg főparancsnoka

Carl Spaatz tábornok, az Egyesült Államok stratégiai légierőinek parancsnoka

A dokumentum keltezése 1945. május 8-a. Viszont hiteles tény az is, hogy maga az aláírási procedúra csak éjfélkor kezdődött el, az utolsó aláírás már másnap, 0 óra 15 perckor került az okmányokra, a teljes aktus pedig május 9-én 0 óra 43 perckor fejeződött be.

És mert a Föld gömbölyű – Moszkvában az aláíráskor már május 9-ét jeleztek az órák, Londonban viszont még csak 8-át, Washingtonban pedig alig kezdődött el a délután… 

A háború után a berlin-karlshorsti épület egy ideig a németországi szovjet katonai igazgatás székhelyeként szolgált, majd 1967-től közös, NDK–szovjet kezelésben, de nem titkoltan a moszkvai központi katonai múzeum részlegeként „A fasiszta Németország nagy honvédő háborúbeli feltétel nélküli kapitulációjának múzeuma” (Museum der bedingungslosen Kapitulation des faschistischen Deutschland im Großen Vaterländischen Krieg) bonyolult nevet viselte. A német újraegyesítést követően, 1995 májusa óta a német–orosz múzeumnak (Deutsch-Russische Museum) ad otthont, amely feladatának a náci uralom végnapjainak bemutatását és  egyben tudományos feldolgozását tekinti.

Az intézet három kutatója – Jürgen Danyel, Lars Karl és Jan-Holger Kirsch – ennek jegyében tanulmányozta az 1945-i kapitulációval kapcsolatos eseményeket, s arra vállalkozott, hogy elválasztja egymástól az akkor történtekről keletkezett legendákat és a valóságot.

Legfőbb eredményeiket öt pontban foglalták össze:

1. Legenda, hogy a kapituláció Reimsben csupán a nyugati szövetségesek előtti fegyverletétel lett volna, a berlin-karlshorsti fegyverletétel pedig a szovjet hadseregnek szólt. A valóság: mind a két aktuson részt vettek mind a négy szövetséges katonai hatalom képviselői.

2. Legenda, hogy Reimsben csak a kapituláció előkészítő jegyzőkönyvét írták volna alá. A valóság: május 7-én jogérvényes fegyverletételt írtak alá, a dokumentumok szövege egyértelmű, s azt a Szovjetunió illetékesei is ismerték, sőt, tartalmukról röplapokat szórtak a német csapatok állásaiba.

3. Legenda, hogy Reimsben eleve lezárult volna a kapituláció, s a berlin-karlshorsti „felvonásra” kizárólag azért került sor, mert Sztálin haragra gerjedt, és nem akarta elismerni a május 7-i aktus érvényességét, noha az ottani dokumentumokat Szuszloparov szovjet vezérőrnagy is aláírta, sőt, a tábornokot később Szibériába száműzte. A valóság: bár Sztálin valóban gyanakodva figyelte a nyugati szövetségesek és a Wehrmacht közötti tárgyalásokat, s a német delegáció megpróbálkozott azzal, hogy kizárólag a nyugati hatalmak előtt tegye le a fegyvert, a keleti fronton pedig ne, ezt Eisenhower tábornok rövid úton elutasította és – ahogyan abban a szövetségesek megegyeztek – teljes kapitulációt követelt. A szovjet tábornok pedig teljes felhatalmazással rendelkezett az aláírásra, s őt nem büntették meg később. A legfontosabb pedig, hogy a reimsi dokumentumok aláírásuk pillanatában jogérvényesek, s egyben megerősítésre, ratifikálásra kész állapotban voltak.

4. Legenda, hogy a karlshorsti ceremónia kizárólagos célja Sztálin megbékítése lett volna. A valóság, hogy a „második aktus” a kapituláció már eldöntött nyilvános ratifikálásának egyik oka kétségkívül gesztus volt a rendkívül bizalmatlan szovjet szövetséges iránt. De létezett más ok is: Jodl személyében ugyanis csupán a tényleges parancskiadási joggal nem rendelkező német vezérkari főnök írt alá, ami a briteket nem elégítette ki. Churchillben az 1918-i fegyverszüneti aláírással kapcsolatos rossz emlékeket ébresztett az, hogy részben hasonló érveléssel Hinderburg utólag visszakozással próbálkozott. Ezért London ragaszkodott ahhoz, hogy csakis személyes parancskiadási joggal rendelkező katona írhatja alá a kapitulációt; Karl Dönitz tengernagy (flensburgi) kormányát pedig, amelyet Hitler nevezett ki öngyilkossága előtt, eleve egységesen kizárták, mint lehetséges tárgyalópartnert.    

5. Legenda, hogy Karlshorstban azért jutottak el csak éjfél után az aláírásokig, mert a szövetségesek vitáztak volna a pontos szövegen. A valóság: nem politikai, hanem technikai akadályok támadtak. Reimsben csak angol nyelvű dokumentumokat írtak alá, az orosz fordítás utóbb készült el és annak nem érkezett meg idejében a teljes szövege: néhány sor hiányzott. Órákba telt, mire pótolták, azt összehasonlították az angol eredetivel, és Keitel tábornagyot, katonatársaival ezt követően az asztalhoz parancsolhatták.

Azt a Keitelt kisérték be, akinek a személye – racionális magyarázatot ne kívánjon tőlem az olvasó, szubjektív lény az ember, az emóciói olykor spontán születnek – életem kitörölhetetlenül, feldolgozhatatlanul keserű, szomorú emlékei közé furakodott be. Így alakult.

A hivatalos titulusa szerint vezértábornagy (Generalfeldmarsschall) Keitellel megszámlálhatatlan példányban találkoztam – képek sorozataként a karlshorsti épület különböző termeinek, szobáinak falán, marsallbottal a kezében vagy előtte az asztalon, kesztyűvel a bal kezén még akkor is, amikor a jobbal aláírta a kapitulációs okmányt. S minden képen olyan fensőbbséges gőggel, mintha győztes hadvezérként ő diktált, parancsolt volna még itt is. Utóbb az 1946-ban a nürnbergi per harmadrendű vádlottjaként ítélték halálra: fölakasztották.

Megismerkedésem a hitleri birodalom kapitulációjának színhelyével 1977 tavaszára esett. Ez néhány hónappal azután történt, hogy az MTI tudósítójaként öt évre abba a Berlinbe telepedtem, amelyből akkor kettő is létezett: az egyik, a keleti fele az NDK fővárosa (Hauptstadt der DDR) kiegészítő nevet viselte, a másik pedig Nyugat-Berlin. Nem kis mértékben annak folytatásaként, aminek egyik jelképes kezdete éppen az volt, ami 1945-ben Karlshorstban lezajlott.

Az illemszabályoknak megfelelően az NDK külügyminisztériumában jelentettem be hivatalos karlshorsti látogatási szándékomat, választ viszont a múzeumtól kaptam, „szívesen látjuk családjával együtt” záradékkal.

Német–szovjet közös csapat fogadott minket. Korrekt készséggel vezettek körbe az épületben, amely rideg kőházként ragadt meg az emlékezetemben, katonás merevséggel berendezett termekkel, szobákkal, beleértve azokat is, amelyeknek közvetlen szerepük volt a hitleri birodalom végnapján. (Azonnal nem szerettem! Itt bukkantak fel elmaradhatatlan relikviákként újra és újra Keitel fotói.)

A vendéglátás, annak sajátosan „dualista” jellegéből adódóan „össznémet” virsli és NDK-beli Radeberger sör társaságában szovjet „kormány közeli” pezsgővel és hamisítatlanul népi orosz vodkával zárult. A szovjet házigazda oldottságának köszönhetően a fehér asztal mellett értesülhettem olyan „intimitásokról” is, hogy azon a bizonyos május 8-án más mellékhelyiségekbe jártak a szövetséges hatalmak képviselői, mint a német tábornokok, s hogy az utóbbiak ott sem maradtak egyetlen pillanatra őrizet nélkül. A társalgásból azonban igazában német tárlatvezetőnk ott és akkor közreadott álma ragadt meg bennem: azt szeretnék, hogy ebben a történelmi házban, ahol „a szörnyűséges harmadik birodalom” („schreckliches Drittes Reich-et” mondott) hivatalosan összeomlott, gyűljenek össze egyszer azoknak az államoknak a vezetői, amelyek 1945-ben Karlshorstban ilyen vagy amolyan minőségben jelen voltak.         

Ő akkor 1980-ra gondolt, a kapituláció 35. évfordulójára, az 1975-i helsinki csúcstalálkozó folytatásaként, a békés egymás mellett élés jegyében. Az álom mindmáig álom maradt.        

Most 2015-öt írunk: újból egy mélyen megosztott, feszültségekkel, háborúkkal, már-már leírhatatlan szörnyűségektől sújtott Földön élünk. S ebben a legmodernebb korban a békés egymás mellett élés eszméje mintha csak egy túlhaladott kor politikatörténelmi emlék volna.

A II. világháború – 1939. szeptember 1–1945. szeptember 2. között – legalább 56 millió emberáldozatot követelt. Ennyien estek el a harcokban, haltak meg a hadi cselekmények (bombázások), továbbá mindenekelőtt a náci Németország haláltáboraiban és a polgári lakosság elleni tömeges kivégzések következtében.

2020 – az európai béke 75. évfordulója – talán jobb év lesz a világ számára…

 * * *

Az orosz Zvezda tévécsatorna friss híre szerint a többi között magyar fegyveres alakulatok is harcoltak a Vörös Hadseregben a második világháború idején. A hadi levéltárban őrzött, magyar vonatkozású dokumentumok itt megtekinthetők, tessék kattintani! A megsárgult fóliánsok között olvasható (a különös pályát befutott és leglátványosabban dekorált) Vörös János vezérezredes 1944. november 5-i felhívása, amelyben a német ellenében az oroszokhoz átállására szólította föl a magyar honvédséget, és a demokratikus Magyarországot élteti - Horthy Miklós kormányzó vezetése alatt.

Az eredeti dokumentumok nagy terjedelemben foglalkoznak a francia Normandia légi ezreddel. A francia és a szovjet-orosz repülőegységek együttműködéséről és harcairól évtizedekkel ezelőtt filmet is forgattak Normandia Nyeman címmel.