Mindmáig titok: ki ölte meg Kennedyt!  Most éppen azért, mert Donald Trump amerikai elnök ígéretétől eltérően egyelőre mégsem hozza nyilvánosságra az összes titkosított dokumentumot a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatban. Holott lejárt a határideje a dokumentumok nyilvánosságra hozatalának, amelyet a kongresszus által még 1992-ben megszavazott törvény írt elő.

           …1963. november 22.-én Dallasban gyilkolták   meg J. F. Kennedyt. Ma már hitelesen tudjuk: azt az elnököt, aki meg akarta újítani az Egyesült Államokat, s egyben békésebbé tenni a világot. Nem titkolta: a szovjet-amerikai kubai rakétaválság (1962. október 14-28.) rádöbbentette, hogy a világ atomkatasztrófába zuhanhat. Ennek volt egyenes következménye, hogy 1963. augusztus 5-én a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia képviselői Moszkvában aláírták az első nemzetközi atomcsend egyezményt (Nuclear Test Ban Treaty), amely megtiltotta az atombomba kísérleteket a légkörben, a világűrben és a víz alatt. Ugyanakkor létrehozták a Kreml és a Fehér Ház közötti állandó közvetlen kapcsolatot biztosító „forró drótot”, hogy megakadályozzák egy nukleáris konfliktus véletlenszerű kitörését.

            Kennedy szovjet partnerét pedig Nyikita Szergejevics Hruscsovnak hívták. Mert – maga mondta - a kubai rakétaválság őt is ráébresztette, hogy az egész világ belepusztulhat egy amerikai-szovjet atomháborúba. Az ő kezdeményezésére írták alá éppen Moszkvában az első atomcsendegyezményt.

            És 1964. október 14.-én –   vagyis pontosan a kubai válság második évfordulóján –felmentették Hruscsovot minden funkciójából. Nem titok: politikai törekvéseinek, s a Kreml ebből fakadó hatalmi harcának lett az áldozata! Neki - eltérően Kennedytől - szerencséje volt a maga módján. Mert ez annak idején nem volt egészen magától értetődő, hogy természetes halállal térhetett meg   orosz paraszt-bányász őseihez hét évvel azután, hogy 1964-ben „szubjektivizmusa és voluntarizmusa miatt valamennyi párt- és állami tisztsége alól felmentették”. Magyarán: Leonyid Brezsnyev államcsínnyel megbuktatta.

           Kennedyt és Hruscsovot szinte egyszerre tüntették el a világból. Mindmáig, több, mint fél évszázad után is időszerű a kérdés: cui prodest?

            Kiknek álltak az útjában - és miért?!

Kennedy ügyében talál soha sem kap érdemi választ a világ, ki volt az igazi felelős a gyilkosságért. Hruscsovnak a maga módján nagyobb szerencséje volt…

Annyira, hogy Brezsnyev – azoktól eltérően, akiket Sztálin kivégzett - például azt is megengedte, hogy Hruscsov, haláláig rendszeresen megkaphassa Kádár János személyes ajándékát, egy jonatán almákat tartalmazó csomagot. Igaz, arról itthon meg Kádár gondoskodott, hogy Magyarországon nyílt titok legyen, mikor postázták a Nyikita Szergejevicsnek és feleségének a gyümölcsöket, meg is kellett hát azoknak érkezniük.  Mert - mindnyájan tudjuk, ha nem is egyformán értjük, magyarázzuk - ilyen világban éltünk az elmúlt évszázad második felében mi, magyarok „a tábor legvidámabb barakkjában”.

Ami Nyikita Szergejevics Hruscsovot (1894-1971) illeti, egyike azoknak a legmagasabb rangú egykori szovjet hatalmasságoknak, akinek koránt sem egyértelmű politikai cselekedetei, döntései még hosszú időre sok munkát adnak a 20. századot kutató, magyarázó, félremagyarázó történészeknek és a hozzám hasonló mindenféle közíróknak, közszereplőknek a világ minden sarkában.

            Nem vitatható: Hruscsov szenvedélyes és kiszámíthatatlan egyéniség volt. Nem sokan gyilkosozták le a Kreml egyes számú funkcionáriusként az előző pártvezért és vezérkart az emlékezetes XX. kongresszuson, s mindmáig ő volt az egyetlen politikus, aki kézbe kapott cipővel verte az asztalát az ENSZ közgyűlésben.

           Az érdemi hruscsovi történelmi mérleg egyik serpenyőjét ott nyomja többek között a magyar 1956, annak kezelése és nem kevésbé a folytatás. Mi mindig emlegetni fogjuk, 1956 okán mindenképp…

A másikat meg nem kis súllyal az, hogy már bizonyossá érett: a 20. század második felében két ember tette a legtöbbet a Kreml hatalmi csúcsain azért, hogy - akarta vagy nem akarta – összeomlott a Szovjetunió, s a hozzá kapcsolt birodalmi övezet, aminek Magyarország is része volt. Az elsőt Hruscsovnak hívták, aki - kiderült, visszavonhatatlanul és helyrehozhatatlanul - pozdorjává zúzta a sztálini nimbuszt. A másik Mihail Gorbacsov volt, - aki túl a nyolcvanon most is él, szerepel, nyilatkozik (például Ukrajna és Krim ügyében is).

            Hruscsovot mindmáig szinte naponta emlegetik. Az ukrajnai válság nem csendesedő zűrzavarában újra és újra felbukkan fel újra és újra a neve; ennek jegyében Vlagyimir Zsirinovszkij, az orosz szélsőjobb parlamenti képviselő fenegyereke a moszkvai Dumában, a törvényhozásban „a leggyalázatosabb ukrán orosznak” minősítette. Azért zúdította rá átkait, mivel – azt követően, hogy hosszú ideig az Ukrán Kommunista Pártot vezette - az SZKP első titkáraként Hruscsov „ajándékozta” 1954-ben Ukrajnának az addig orosz Krim félszigetet, ami azóta legeslegújabb korunk friss Érisz almájává alakult.

            Személyes életembe Hruscsov először 1953-ban „köszönt be”, szintén újságíró édesapám, Dernői Kocsis László közvetítésével.  Az történt ugyanis, hogy röviddel Sztálin halála után, 1953 júniusában az akkori magyar kommunista pártvezetést Moszkvába citálták, s a küldöttség tagjaként Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét is meghívták oda, ahol az új szovjet vezetés „megtáncoltatta” Rákosi Mátyást.

            Rákosi (magyarul 1997-ben megjelent) könyvében leírta, hogy többek között éppen apám miatt nem örült az ex-kisgazda magyar államfő meghívásának. „Mindenki meg volt lepődve, hogy Dobit is hívták, holott hivatalosan nem is volt a párt tagja, s minden jó tulajdonsága dacára tudtuk róla, hogy nem nagyon titoktartó, s környezetének, amelyben elég sok kétes elem volt, mint Dernői Kocsis, Dancs újságírók és hasonlók, mindent el szokott mondani... „

            Ma már bevallhatom: Rákosinak tulajdonképpen igaza volt. Dobi elmondta Dernői Kocsisnak, ő meg az akkor 18 éves, politikával az élet által már „erősen mérgezett” fiának: Beríja KGB-főnök, Hruscsov heves bólogatásaitól kísérve a szemébe üvöltötte a Kremlben Rákosi Mátyásnak, hogy „ha keresztbe tesz Nagy Imrének, kettétörjük a gerincét”.

            Az más kérdés, hogy Rákosi nagyon is keresztbe tett, az ő gerincét viszont nem Beríja törte ketté: mire meg tudta volna tenni, őt végezték ki árulás vádjával. Igaz, mintha akkor Hruscsov és a többiek is elfeledkeztek volna arról, mivel fenyegették Rákosit. Ennek következményeit, a folytatást – s ezen belül Rákosi dicstelen szerepét abban, ami 1956-hoz vezetett - ismerjük…

            Ezért sem tudom, restelkedjek-e miatta, vagy dicsekedjem, - rólam azt írták annak idején Moszkvában, fehéren-feketén, nyomtatásban, hogy Hruscsov a barátom volt. S ez nem akármi: hiszen végső soron mégis csak ő vezette 1953-tól a Szovjetuniót, azt a világhatalmat, amelyiknek akkor és itt, Hegyeshalomtól keletre, mi jutottunk.  Miként is fogalmazzak, hogy hűséges legyek az igazsághoz: ez is akkor történt, amikor - a második világháború győztes nagyjainak 1945. februári jaltai döntése nyomán - a Kreml sok évtizedre kiosztott szövetségesként éltünk és szerepeltünk a világban.                       

Ezek után pontosítani szeretnék: Hruscsov nem volt a barátom. A hír hitelesen úgy igaz, hogy Borisz Rogyionov, az Izvesztyija budapesti tudósítója a több milliós példányszámú moszkvai napilapban azt tette közzé a szovjet kormányfő utolsó, 1964. áprilisi magyarországi látogatása előtt, hogy szerény személyem (nevem, meg nem érdemelt dicsérő szakmai minősítésem és lapom, a Magyar Nemzet kiemelt szedésben), „Nyikita Szergejevics Hruscsov régi barátja” cikksorozatot írt a fontos alkalomból.  Tehát: a lényeg a lényeg. Én vagyok Hruscsov régi barátja és nem ő az enyém. Ezt - biztos, ami biztos - nem győztem hangoztatni azt követően, hogy barátai kirúgták Nyikitát a Kremlből...

            De Borisz Rogyionov azért bizonyos értelemben és fokig  igazat írt (ami az akkori moszkvai rosszmájúak szerint azért nem volt mellékes, mert az oroszok azt vallották, hogy a Pravda - igazság a magyar jelentése -  volt az újság, amelyben szó sem volt igazságról; az Izvesztyiját  - hírt jelent a szó magyarul - pedig az jellemezte, hogy nem tartalmazott híreket), ha nem is volt valami nagy hír a mi barátságunk a szovjet vezetővel. 1958 áprilisában ugyanis, amikor Hruscsov először jött hozzánk Kádár János vendégeként hivatalos látogatásra, történt valami...

            Nyikita Szergejevics (ahogyan a protokoll akkori szabályai előírták) látogatása első napján megkoszorúzta a Szabadság-téren a szovjet emlékművet, aztán a biztonsági emberek teljes rémületére - felrúgta a gondosan előre szervezett programot. Egyik pillanatról a másikra elhatározta, hogy bemegy a téren felsorakozott emberek közé - alig másfél évvel 1956 őszét követően. S én, a Magyar Nemzet riportere ebben működtem közre.

- Barátom, megfogná a kezemet? Segítsen át a kordonon - lépett hozzám váratlanul. Oroszul szólt, én meg automatikusan segítettem. Felfelé nyomtam a karját, ő meg lefelé nyomta a tömeget tőle elválasztó kötelet. Parasztian kemény kézzel kapaszkodott belém, talán dácsája kertjét művelte szabad óráiban. Átlépte a kötelet és benyomakodott az emberhadba. Onnan még visszaszólt:

            - Köszönöm, barátom.           

            Tehát kétszer is elhangzott a „barátom” bűvszó. Hruscsov jó öt percen át jött-ment odaát, a kísérete meg, beleértve a teljes magyar és szovjet biztonsági gárdát, riadtan topogott ideát. De baj nem történt, s a visszatéréséhez már nem kellett a segítségem.

            Erre az eseményre hivatkozott az Izvesztyija - hat évvel később