Aczél György (1917. augusztus 31.–1991. december 6.) 100 éve született és bár csak röviddel, de túlélte a rendszerváltást. – A Kádár János nevével fémjelzett annak a korszaknak lett kulcsszereplője, amelyben perdöntő volt a „három T”, még pontosabban az, hogy ő személy szerint mit támogatott, tűrt, tiltott a kultúra területén. Vagyis – tetszik, nem tetszik, amit tett, ahogyan tette – magyar kultúratörténetet alkotott a 20. század második felében. S ez önmagában elegendő ok arra, hogy írjunk, beszéljünk, vitázzunk róla és életművéről.

Tudom, s ezzel a véleményemmel nem állok egyedül, hogy ő sem tartozott a könnyen kezelhető emberek közé. Sőt, ezt maga sem hitte. De rosszakarói sem igen tagadták: bármi volt is a hivatalos vagy nem hivatalos címe, a művelődési miniszter „első felettesétől”, miniszterelnök-helyettesen át MSZMP KB-titkárig – élt, halt a kultúráért. Ezért törekedett arra, hogy a magyar és világkultúra palettája a hazai közönség számára széles legyen; de úgy, hogy mindig igazodott az adott pillanat adott hazai és nemzetközi politikai lehetőségeihez. Mert elsősorban politikus volt. Igaz, talán mindig rendhagyóan, aminek a következményeit, hol így, hol úgy viselnie is kellett. A legkeservesebben akkor, amikor abban a rendszerben tartóztatták le, amelyet otthonának érzett.  Maga mondta egy beszélgetésünkkor, Pozsonyi úti lakásában, sajátos megfogalmazásban, hogy törvényszerűnek érezte, azért nem kerülhette el Rákosi börtönét, mert 1949-ben például még nem tudta felmérni, mit visel el tőle a nagypolitika.

KB-titkár volt az első években, amikor a Fehér Házban (pártközpontban, ma képviselői irodaház) dolgoztam, s megmozdult a gyomrom, amikor délidőben csörrent a telefonom. Úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy „Aczél megint megebédelte Bernáth Lacit”. Bernáth László – egykori egyetemi évfolyamtársam – az Esti Hírlap kulturális szerkesztőjeként sokat írt, s valamiért ritkán úgy, hogy az Aczélnak is tetszett. Ebéd közben viszont következetesen elolvasta az aznapi cikkét, begurult tőle és – bár nem volt a főnököm, ahogyan soha sem, bárhol dolgoztam – felhívott, mint a napilapok referensét:

„Mondja meg a barátjának, hogy egy szörnyeteg! Sosem fogja megtanulni, hogy egy film nem egyszerűen film, hanem ma bemutatott film, amiből az emberek mai következtetéseket vonnak le” – mondta már első alkalmak egyikén, s lényegében ezt ismételgette hetenként legalább egyszer. Aztán rájött, hogy sosem továbbítottam a kirohanásait Bernáth Lacinak.

„Tegnap találkoztam vele az újságíró-szövetségben, és úgy mosolygott rám, mint aki azt hiszi, imádom a cikkeit – közölte Aczél Bernáthról. – Szóval én hiába teszem ki a lelkemet? Hát majd meglátja” – döngölt a padlóba „3T elvtárs”, ezúttal a saját irodájában.

De nem volt mit meglátnom. Továbbra is telefonált, szidta Bernáthot –, de ennél többet nem tett. Sem vele, sem velem. Ilyen volt: reális határok között tiszteletben tartotta azok véleményét is, többnyire azokét is, akik a legkevésbé sem tisztelték az övét és őt.

Aczél humorának a cinizmusa is alighanem szellemi és emberi nyitottságából fakadt. Egy vígszínházi premier szünetében magyarázta meg, miért nem kínált meg pezsgővel, miközben éppen vidáman kortyolgatott egy pohárral.

– Rendnek kell lenni – mondta nagy komolyan. – Ebből következik, hogy a KB-titkárnak balerina jár, Mercedes és pezsgő. Ez vagyok én. Az osztályvezetőnek konyak jut, Lada és titkárnő, a helyetteseknek meg szódavíz és a kedves feleségük. A munkatársaknak pedig az előbbi – szódavíz nélkül. Maga meg munkatárs, vagy nem?”

És a mellettem álló (a kultúrakirályi monológot elhűlten hallgató) feleségem egészségére megitta a maga pezsgőjét.

Egyszer röviddel azt követően találkoztunk, amikor nagyot csapott rá a politika: 1985-ben „száműzték” a KB-titkárságból utolsó munkahelyére, a Társadalomtudományi Intézet főigazgatói posztjára. (Jó néhány olyan embernek volt a főnöke ott a rendszerváltozásig, aki azóta nem szívesen emlegeti, hogy a védőszárnyai alatt kapta a kosztpénzt, és alkothatott.) Még KB titkári tisztében ígérte meg nekem, hogy egyszer meglátogat a világon akkor egyedülálló angol–német nyelvű napilapunk, a Daily News/Neueste Nachrichten szerkesztőségében, ahol akkor dolgoztam. A napi politizálástól már távolabb, 1986-ban tartotta időszerűnek, hogy ígéretét megtartsa. Azóta sem felejtem akkor hallott – saját magáról sokat mondó –  töprengését.

"Kádár tele van gondokkal. Nem tehetem meg, hogy én is púp legyek a hátán, mikor a barátomnak tekintem. Nem fogok panaszkodni és nehézségeket okozni neki."

Ehhez később is tartotta magát. Például 1987-ben, amikor a Képes 7 főszerkesztőjeként interjút kértem tőle. A tényt Révész Sándor „Aczél és korunk” (1997) című könyvében is idézte. Aczél eredetileg sokkal keményebb volt, mint abban a szövegben, amelyet akkor végül alkalmasnak ítélt a kinyomtatásra.

Beszélgetésünkkor valóban kimondta és nyomtatásban is megjelent: „…Súlyos hiba volt tartósan figyelmen kívül hagyni a hatalom társadalmi ellenőrzését”, holott a hatalom szigorúan következetes kontrollja „az átmenet egész korszakának döntő feladata lett volna”. Meg azt is felrótta önmagának is, hogy „a dolgozók nem érzik magukénak az államhatalmat”. De arra kért, hagyjuk ki, amit eredetileg ugyancsak mondott, hogy ugyanis „…az emberek sohasem érezhették, valóban, hogy ők ellenőriznek”; és a nép számára „a legjobb éveinkben is idegen maradt az állam és a párt hatalma”, ami azért is vaskosan „aczélosabb” volt.

Ez is jelzi, szerintem is helyesen látta és írta le Révész Sándor: „Aczélnak még tekintettel kellett lennie Kádárra”. Én inkább így értelmezem: nem mindig kellett volna, de többnyire az volt.

Nem tekintettem sértésnek, hogy a Kurír című napilap azok között közölte a fényképemet, akik 1991. december 18-án – tehát már a rendszerváltozás után – ott voltak a Farkasréti temetőben Aczél György temetésén. „Bandukoltam” négyszáz más emberrel együtt, ahogyan a Magyar Hírlap írta.

Az író–újságíró Boldizsár Iván – 1985 után – már az öregember bölcsességével vélte megfejteni Aczél György személyiségét: „A jó volt benne a rossz is. Azt hitte, hogy ha nem árt és nem akadályoz, azzal már segít. Akik elemezik, adják össze, hányszor jött ez be neki és hányszor nem. De a balhét mindig elvitte, akár Moszkvában tört ki a vihar, akár csak itthon csináltak úgy, mintha az oroszok fújnák a szelet...”

 A képen Ruttkai Évát köszönti kitüntetése alkalmából Aczél György. (Foto: mult-kor.hu)

Szinetár Miklós rendező i26 évig őrizte szekrényében az Aczél Györggyel készített interjú-videótekercset, amelyet végül 2017.augusztus 27-én  bemutatott a magyar ATV