Richard von Weizsäcker (1920 – 2015) úgy ismert meg engem (és nem én őt!), hogy vendég volt a számomra rendezett bemutatkozó fogadáson 1976 őszén Nyugat-Berlinben.
Igaz, a neves politikus, aki hosszú közéleti és életkort ért meg, akkor még csak becélozta, hogy a Kereszténydemokrata Unió (CDU) színeiben Nyugat-Berlin kormányzó polgármestere legyen, azt pedig álmaiban sem gondolhatta, hogy ő lesz nem egészen másfél évtizeddel később, az ország egyesülés idején, a Német Szövetségi Köztársaság államfője.
De a bonni Bundestagban már a CDU-frakció második emberének számított, és a nemzetközi politika ismert személyisége volt. (Csak mellékesen jegyzem meg: a testvére Carl Friedrich volt, világhírű fizikus és filozófus, meg közszereplő szociáldemokrata, akivel közismerten szorosan kötődtek egymáshoz! De a németek számára az ilyen, családon belüli politikai különbözőségek természetesebbek, mint nálunk - manapság. Mert 
Sík Endre például illegális kommunistaként, később meg a Kádár-kormány külügyminiszterekért köztudottan mindig, a legkényesebb időkben is összetartott neves költő és piarista szerzetes testvérével, Sándorral.)
Hogyan került a parlamenti képviselő az új MTI tudósítónak adott fogadás vendégei közé? Ez is jelzi, mennyire a feje tetején állt akkor (is?) a világ, a sajátos, városállamként működő nyugati német metropoliszban meg különösképpen...
Nyugat-Berlin ugyanis - ki ne emlékezne rá - szigetként élt 1945-től 1990-ig előbb a szovjet megszállási övezet, majd a Német Demokratikus Köztársaság kellős közepén, s kapcsolata az NSZK-val a két német állam fennállásának egész korszakában a kiismerhetetlenségig cifra volt. Ezt az egyezmények sora, s azok mindenkori keleti és nyugati, természetesen egymástól szinte mindig különböző politikai és diplomáciai értelmezése csak tovább bonyolította. Szakértőnek kellett lennie a talpán, aki legalább remélni merészelte, hogy érti, mikor mi is volt a tényleges jogi helyzet. Még szerencse, hogy az utca emberei ebből mindig csak azt figyelték, mi a jó és mi a rossz számukra abból, ahogyan az adott pillanatban élni lehetett. Eleinte fal nélkül, 1961 után a berlini fallal, 1971-től az NDK „kapuzárásáig” pedig a „berlini négyhatalmi” (ha tetszik, „nyugat-berlini négyoldalú”, mert ugyebár ez maga is vita tárgya lett) egyezmény pontjai alapján...
Amikor átvettem a magyar hírügynökség tudósítói stafétabotját, Surányi László képviselte főkonzulként hazánkat Nyugat-Berlinben. Mivel Magyarország is azok közé tartozott, amelyek nem ismerték el, hogy Nyugat-Berlin része volna a bonni székhelyű német államnak, a képviselet agyafúrt diplomáciai ötlettel, de minden érdekelt által legalább hallgatólag elfogadott módon működött: hivatalosan nem kötődött sem az NSZK-beli, sem az NDK-ban működő magyar nagykövetséghez.
Ezt gyakorlatilag úgy oldották meg, hogy a főkonzulátust Nyugat-Berlin amerikai szektorába telepítették (abból kiindulva, hogy az a legbiztosabb helyszín, elvégre mégis csak az „amcsik“ ott az első számú urak), helyi fődiplomatánk pedig megbízólevelét a szektor amerikai katonai parancsnokának adta át. Az meg tájékoztatta a nyugat-berlini szenátust a főkonzulátus letelepedéséről és a főkonzul hivatalba lépéséről. A szenátusnak így csak annyi dolga maradt, hogy a történteket tudomásul vette, és elrendezte a hétköznapi formaságokat, az épület diplomáciai státuszának bejegyzésétől a képviseleti autók rendszámainak kiadásáig.
Az én beiktatásom rendje logikusan következett az előbbiekből. A főkonzul fogadást rendezett hivatalba lépésem címén. azon pedig bemutatott - ez volt a legfontosabb - a szenátus sajtóügyekben felelős illetékeseinek. Ezek egyenként mosolyogva átadták a névjegyeiket, s nagy udvariassággal meghívtak, látogassam meg őket a hivatalukban. Én - a szokásjog szabta jogrend ismeretében - másnap beléptem a külföldi tudósítók Nyugat-Berlinben működő egyesületébe, majd az ott kapott igazolvány birtokában megjelentem a szenátusi sajtóirodában. Az urak ismét mosolyogtak, s elhangzott a beiktatási „varázsmondat”:
- Sikeres munkát kívánunk a városunkban.
Weizsäcker tehát ennek, a nyakatekert „beavatási” műveletsornak az elején csöppent bele az életembe. Nyilván nem azért, mintha becses személyem különösebben vonzotta volna. Politikai céltudatosságból jött el: Magyarország 1976-ban a Nyugat szemében már nem csak egy volt a sok közül a Szovjetunióhoz kötődő csatlósok közül, ahogyan - ma sem tagadhatja senki - Kádár Jánost is másként kezelték, mint mondjuk, éppen Honeckert. És nem mellékesen: Surányi László is jó diplomata – s nem mellékesen nemzetközi hírű filatelista - volt, sokan igyekeztek hát eleget tenni a meghívásainak, mert nála olyanok is találkozni tudtak egymással, akik ezt másutt nehezebben tehették volna meg.
Odajött például hozzám egy elegáns, zömök úr, bemutatkozott, majd különösebb kertelés nélkül azt mondta:
- Tehát Peking és Belgrád után most Berlin következik. Nagyon érdekes cikkeket olvastam magától korábban már a Magyar Nemzetben is. És ha hiszi, ha nem, még a koreai könyvét is élveztem...
A Szabad Európa Rádió munkatársa volt: nem is titkolta, hogy minden eddigi lépésemet ismerik, mostantól se számítsak másra. Őt, többé nem láttam, de kollégáit többször is, és nem kétséges, „cége” legalább is egyike volt berlini telefonbeszélgetéseim állandó lehallgatóinak. De hát ezt a gyakorlatot Pekingben óta ismertem, bele is törődtem, hogy az újságíró - és nem csak a külföldi tudósító - az a fajta, akire még másoknál is jobban odafigyelnek mindenütt a világon. Mindmáig emlegetem: most sem szeretném tudni, hogy hol, kik és hány kíváncsiskodó színeiben voltak kíváncsiak arra, mi volt kihallható a telefonkészülékeimből. S ez Budapestre is vonatkozik...
Weizsäcker a fogadás közepe táján - jóval túl a kötelezőnek számító udvariassági tartózkodási időn - lépett mellém. Félrehúzott, úgy, hogy mások is észrevehették, nem kívánja a társaságukat. Valóban: csak nekem szólt, amit érzékelhetően nagyon gondos megfogalmazásban kifejtett.
- Nem bántódik meg ugye, ha az öregebb, meg főként a közvetlen érdekelt jogán kérek valamit? Figyelje a munkája közben, milyen sokat tanultunk az elmúlt évtizedekben történtekből, mi, németek! Főként a köznapi emberek, de a politikusok is, itt és odaát egyaránt. Akkor jobban megérti és pontosabban megérteti azokkal, akiknek ír, mi történik nálunk: nem a felszínen, hanem a mélyben.
Ez volt mondandójának az egyik fele. De a folytatás is jó tanácsnak bizonyult a következő öt évre.
- Ne csak arra figyeljen, hogy milyen válogatott gorombaságokat vágunk egymás fejéhez, mi nyugati és keleti német vezetők. Van, amikor az lehet igazán fontos, amiről hallgatunk, pedig logikus volna, hogy be ne álljon a szánk. Akkor születhetnek olyan dolgok, amik fontosak minden németnek, de akár Európának is.
Ha jobban utána gondolok...
Berlini munkám idején például megsokszorozódtak a két német állam között gazdasági kapcsolatok; fokozatosan ugyan, de könnyebbé vált az érintkezés az emberek között. Sőt, mind magasabb szintű NDK-NSZK találkozók sorozatára került sor - s ezeket mindig „hangfogós” időszakok előzték meg.
Meghökkentő beszélgetésünk számomra szokatlanul is fejeződött be.
-Nem akarom, hogy eltitkolja, amit mondtam. Éppen ellenkezőleg: mondjon csak el mindent a főkonzul úrnak.
Elmondtam..
Amikor 1981-ben befejeztem németországi szolgálatomat, Weizsäcker, aki akkor már Nyugat-Berlin kormányzó polgármestere (amolyan miniszterelnök) volt, rövid időre ugyan, de felbukkant a búcsúztatásom alkalmával rendezett fogadáson is. Akkor sem nyilván a személyem vonzotta az akkori főkonzul, Nagy László büféasztalához. Tudtuk, de ma még nyilvánvalóbb: Magyarország szerepe vált addigra még érdekesebbé a változó Európában.
. 
Ott is sikerült meglepnie (azon túl persze, hogy egyáltalán ott volt).
- Hallottam, hogy megkapta a németországi külföldi tudósítók arany tollát - mondta. Majd lélegzetvételnyi szünet után, rezzenéstelen arccal hozzátette:
- Talán érdekli, hogy a szovjet újságírók egy része nem örült, de a másik fele örült neki…
Honnan tudta? Ma már mindegy. De, amit közölt, friss információ volt a számomra. Vagy ahogyan manapság „pestiesen” mondjuk: új nóvum...
