Az égi, földi megbocsátásoknak és feloldozásoknak megkülönböztetett hely jutott családi legendáriumokban, s ahogyan illik, egyházi személyekhez kötődnek. Történetesen katolikusokhoz, - és hol derűsen, hol szomorúan…

            A derű Balogh páter (1894-1976) személyéhez kötődik.  Aki ismerte egyházban és politikában, egyaránt csak „páter” néven emlegette, s néha talán el is felejtette, hogy a keresztségben az István nevet kapta. Az élete pedig – felszentelt papként és maga teremtette politikusként egyaránt –  úgy tette méltán agyonvitatott részévé a magyar 20. századnak, ahogyan ennek a sok nemzedéket átfogó korszaknak az egész történelmében mindmáig több a kérdőjel, mint a kijelentő mondat.    

1944 novemberében Szeged-Alsóközpont katolikus plébánosaként csöppent bele egyenesen a Horthy-korszakot követő új politika kellős közepébe, a kisgazdapárt színeiben, ahol a várost felszabadító szovjet hadsereg felfedezettjeként bukkant rá a kommunista Révai József, a parasztpárti Erdei Ferenc közbejöttével. Ez pillanatok alatt a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, sőt az ideiglenes kormány miniszterelnökségi államtitkári székébe röpítette (ha lehet röpítésről beszélni egy másfél mázsácskát nyomó férfiúról). Ebben a rangjában Vörös János honvédelmi miniszter és Gyöngyösi János külügyminiszter mellett õ készítette elő és írta alá a szövetséges hatalmakkal 1945 január 20.-án Moszkvában az akkori szövetséges hatalmak részéről Vorosilov marsall által szignált hivatalos fegyverszüneti megállapodást. Ez az akció emelte őt l947-48, a hatalmi fordulat évei után is épp úgy a „politikailag érinthetetlenek” kasztjába, mint a később a magyar-szovjet barátsági szerződést miniszterelnökként szignáló Dinnyés Lajost.
A páter kimondatlanul ennek köszönhette politikai túlélését. Az 1946-ban kikiáltott   köztársaság többpártrendszerének egyik megbontójaként ugyanis - jobbról -   1947-ben megalapította a nyíltan ellenzéki, kérészéletű Független Magyar Demokrata Pártot, s ezzel (érthetően) csúcsra vitte Rákosi vele szembeni, korábban sem túlzottan titkolt ellenszenvét. Mégis,  a legsúlyosabb sérelem, ami a törvénytelen perek első éveiben   érte, hogy az 1949-ben megalakított Népköztársaság első Elnöki Tanácsának tagjaként „száműzték” a nagypolitika peremére. Igaz, 1951-ben végül kénytelen volt végleg kivonulni a politikából, hogy újból lelkészkedésre adja a fejét - haláláig...

            Az én történetem Balogh páterrel alapjában politikamentes, 12 éves gyerekként éltem meg.  1947-bõl való, amikor Kovács Bélát követte a kisgazdapárt főtitkári tisztségében, annak letartóztatása és Szovjetunióba hurcolása után. A párt sajtófőnökeként ott dolgozó apámmal jöttem kifelé Semmelweis utcai székházából, amikor furcsa látvány fogadott: a szélte-hossza egyforma, szupernehézsúlyú páter hátsó fele egy aprócska fekete Renault kocsi ajtajából.

            Kiderült: valahol elveszett a méreteihez igazított hivatali autója, de Balogh ragaszkodott hozzá, hogy mégis elindul. Megpróbálta hát betuszkolni magát egy éppen ott parkoló, a mini Fiatok és kis Polskik méreteihez hasonló nagyságú, abban az időben egyébként Pesten taxiként is használt pöttöm kocsiba. Előbb - magyarázta a ház portása - megkísérelte jobbról, aztán balról, de hiába, a pocakja nem fért át az ajtón.  Végül nekidurálta magát, s fejjel előre indult neki a harmadik menetnek. Ez végképp nem sikerült: úgy beszorult, hogy se előre se hátra. Ekkor érkeztünk oda mi. Én meg - hogy stílszerűen fejezzem ki magam – „isteni sugallatra”, anélkül, hogy egyetlen szót szóltam volna bárkinek, odaléptem hozzá, megragadtam a hátsó felét és egyetlen mozdulattal kirántottam. Sikerrel. Õ fenékre ült, én bemutatkoztam, mintha mi sem történt volna, apám meg tiszteletlenül megkacagta a jelenetet. A páter pedig a szívembe zárta magát: ugyanis az általam várt dühöngés helyett nevetésben tört ki.

            - Jó erőben vagy fiam - mondta, amúgy a járdán pihegve - És ugye, katolikus?

            - Római katolikus - feleltem. Mire õ:

            - Akkor én most a jócselekedetedért feloldozlak a legközelebbi bűnöd alól. Áldásom rád!

            Hosszú évekkel később, a belvárosi Szent Mihály templomban – ott lelkészkedett -   ő emlékeztetett a különös feloldozásra, egy orgonakoncert szünetében…

                                                           x x x

Horváth Richárd (1906 – 1980) is politizáló pap volt a viharokban gazdag 20. század magyar „színpadján”, s ahogyan kivétel nélkül az összes többit, őt is vegyesen szidta-dicsérte érte az egyház épp úgy, mint az, amit közvéleménynek szokás nevezni.
Egy vitathatatlan, „békepapként” megismerte az ország, s ebben a minőségében kezelte őt hol így, hol úgy a Vatikán is, attól függően, hogyan alakultak a Szentszék és Magyarország, nem utolsó sorban pedig a  pápa és  Kádár János kapcsolatai. Én meg kollégaként is számon tarthattam: egyéb vallási és világi címei, beosztásai mellett évtizedeken át főszerkesztőként jegyezte a Katolikus Szó című lapot és - amikor ott dolgoztam - tagja volt a Magyar Nemzet szerkesztő bizottságának is.

            Számomra a legfontosabb, hogy amikor szükségünk volt rá, akkor bizonyította: emberi érzésekkel a szívében szolgálta Istenét. Kálmán nagybátyám - édesapám testvére - halála adta a szomorú alkalmat erre a tanúságtételre.

            Tény: egyetlen unokahúgom édesapjának az élete nem volt éppen egyhangú. Római katolikus papként kezdte, még a húszas években szerelmi okból „kiugrott a reverendából”, megházasodott, elvált, másodszor is megnősült. Második felesége éppen az unalmasnak éppen nem mondható 1944 júliusában szülte meg a lányukat, Julit, akivel - ez fontos mindkettőnknek - eredendően testvérekként tekintjük egymást, sajátos szállal köt össze minket mindmáig egyke voltunk, „bátyókám” és „húgocskám” a viszonyunk, a térben és időben egyaránt végtelenül hosszú Budapest - Sydney távolság ellenére.  Kálmán bácsi 1963-ban hirtelenül halt meg, igazi civilként (egyházilag nézve is):  élete végén könyvelő volt az egykori esperes-plébános.

            S éppen ez nem felelt meg annak a plébánosnak - nem szívesen használnám rá a szememben megtisztelő hivatást jelentő lelkipásztor kifejezést, legfeljebb hivataloknak mondanám, annak is a legrosszabb fajtájából -, akinek lakóhelye szerint feladata lett volna élete végéig gyakorló hívő nagybátyám méltó végső nyugalomra helyezése.

            - Nem temetem el, bűnben élte le az életét -  ezzel utasította el éppen özveggyé lett Gizi nénémet, halálos döbbenettel tetézve ezzel annak mély gyászát. Kétségbeesetten hívott fel telefonon, soha nem felejtem el a szavait:

            - Te mégiscsak az ország egyik legfontosabb újságjánál dolgozol, csak el tudod intézni, hogy úgy temessék el a nagybátyádat, amint illik és mindig kívánta.

            - Megoldom - feleltem, bár nagyhírtelen fogalmam sem volt, hogyan. Töprengésemben jutott eszembe Horváth Richárd. Ő akkor a patinás belvárosi Ferences templom igazgatója volt. Megkönnyebbültem, amikor megismertem a hangját a vonal másik végén. Elmondtam, mi történt, õ   egyszer sem szakított félbe, s a végén is csak annyit mondott.

            - Értem, értelek. -  Aztán hosszú másodpercekig hallgatott. Végül megszólalt. Nagyon lassan, nagyon megfontoltan egyetlen kérdést tett fel, de azt kétszer is:

            - A nagybátyád ugye a halála előtt megbánta minden bűnét? Ugye megbánta?

            -  Megbánta - feleltem pillanatnyi habozás nélkül.

            - Én is úgy gondolom. Akkor eltemetem, én temetem el, római katolikus szertartással...                

                Kocsis Kálmán így immár feleségével, született Alnoch Gizellával együtt nyugszik az Óbudai-temetőben. Néha talán van mit megbeszélniük a mennyben Horváth Richárddal...