Öt éven keresztül, 1976–81 között az MTI állandó tudósítójaként dolgoztam abban a Berlinben, amelyikből akkor még kettő volt: keleti fele a szocialista NDK fővárosaként, a fallal körülvett Nyugat-Berlin pedig keleti nézőpontból önálló kapitalista városként, a világ nagyobbik fele szerint pedig az NSZK keletre „kihelyezett” metropolisaként élt és működött. A sors ajándékának köszönhetem, hogy 1989 szeptemberében újra ugyanott járhattam. Nem akármilyen órákban…

Szeptember 11-én a Képes 7 című, a rendszerváltozás időszakában népszerű heti magazinunk főszerkesztőjeként, s főként mint  a Német Demokratikus Köztársaság  külügyminisztériumának  hivatalos vendége,  érkeztem az aznapi első budapesti Malév-géppel Kelet-Berlin schönefeldi repülőterére. Nem akármilyen napon: csak órákkal előtte, vasárnap éjfélkor nyílt meg hivatalosan a határ a Magyarországon tartózkodott NDK-polgárok tízezrei előtt a Németh Miklós vezette magyar kormány döntése értelmében. A nálunk „parkoló” keletnémetek hatalmas tömegben áramlottak át Ausztriába és tovább, elsősorban Nyugat-Németországba.

Számomra a meglepetések az előző nap délutánján kezdődtek: az akkor külügyi államtitkár, ma EU-biztos Kovács László hivatali szobájában, a Bem rakparton. Negyvennyolc órával azelőtt én kértem a találkozót tőle, útravaló jó tanácsokat remélve, hisz’ kezemben volt a Berlinbe szóló állami meghívólevél, viszont Pesten és a világpolitikában meg napok óta állt a „cirkusz” az NDK-s menekültek miatt, akik nem voltak hajlandók hazatérni. Leninnel szólva: nem volt számomra igazán világos, mi a teendő – de a politikus, amikor kértem, elutasította, hogy eligazítson. Szeptember 10-én délben azonban váratlanul felhívott telefonon a szerkesztőségben, a New York-palotában.

– Délután négykor várlak – ennyi volt a nem éppen bőbeszédű mondandója, egyetlen rövid kérdéssel kiegészítve. – Ráérsz? 
Ráértem…

Öt perccel az odaérkezésem után benyitott Kovács irodájába Horn Gyula, aki akkor – ezt azóta, mintha jobban megtanulta volna a nagyvilág politikai elitje, mint jó néhányan itthon  – történetesen Magyarország sok fontos döntésért felelős külügyminisztere volt. Azonnal a lényegre tért:
– Természetes, hogy nem véletlenül jöttem be, de Kovács Laci nem közölheti veled azt, amit mondandó vagyok. Tulajdonképpen én sem tehetném, de tudnod kell, mire számíthatsz. Mire holnap Berlinbe érsz, már kiengedtük az osztrák határon át az NDK-sokat. Figyelmeztetlek, ezt a titkot most még tízen sem tudják az országban. Ha kifecseged, Ferihegyen csukatlak le – közölte, és kiviharzott. Immár tudom, még napi teendői voltak a világtörténelemmel.
Most sem kételkedem, hogy az utolsó mondatát is komolyan gondolta. Így volt teljes és hamisítatlan Horn Gyula…
A berlini fogadtatásom a helyzethez igazodott: senki sem várt Schönefelden a házigazdák részéről, csak a magyar nagykövetségiek voltak ott. Vártunk egy darabig, de mert német változatlanul nem tűnt fel értem a színen, jobb híján beautóztunk a követségre, a Brandenburgi kapu tövébe. Lakatos Ernő volt a nagykövet 1988-tól (vagyis az utolsó az NDK-ban), vele töprengtünk, mi legyen, hisz’ az sem biztos, hogy ilyen körülmények között hajlandók vendégül látni. Neki jutott eszébe a magoldás. Ő is kapott meghívást estére a nemzetközi újságíró klubba a vacsorára, amit Kurt Blecha, a sajtóért felelős államtitkár tervezett meg jó előre, a pesti főszerkesztő tiszteletére. Lakatos felhívatta a titkárnőjével a külügyminisztérium protokollosztályát, aki, mintha rutinból tenné, rákérdezett, jól tudja-e a magyar nagykövet az esti program időpontját? Egy idő múlva (azóta jó forrásból tudom, magáig Honeckerig járt körbe a gordiuszi bonyolultságú kérdés) – megjött a válasz:

– Igen.

Ennek ismeretében a magyar sajtóattasé furcsállva közölte a keletnémet külügy sajtóosztályával, hogy a magyar újságírót senki sem várta a repülőtéren, s a vendég azóta is a nagykövetségen vár a sorsára. Húsz perc múlva nem rejtett idegességgel megjött a német, akit a következő egy hétre kísérőmnek szántak.

– Elnézést, de lerobbant az autónk Schönefeldre menet, ezért nem találkoztunk – magyarázkodott a szegény ember. Azt viszont sosem mondta meg nekem senki, miért nem próbáltak meg legalább később megtalálni.

A programot viszont menetrendszerűen lebonyolították: csak éppen morcosan, miként magyar újságíróval mindaddig soha nem tették. Had érezze a kedves vendég is, mennyire haragszik a hivatalos Berlin, a „Haupstadt”, amiért megnyitottuk a nyugati határt.

Miközben „NDK-magánmosolyt” soha addig nem kaptam annyit, mint ezekben a napokban, sem az Unter den Lindenen, sem vidéken, amikor kiderült, magyar vagyok…