(Páromnak és gyerekeinknek - emlékezésül szüleinkre -, abban a reményben, hogy unokáimnak ez csak furcsa történelemóra. Juli húgomnak, hogy tudja, akárhol van is, nincs egyedül. Buffalóba meg Kálmán Tamás professzornak az „örök iker” jogán).
SUB ROSA - avagy megíratlan megírandók azokról, akikkel a szó legszorosabb értelmében bébi koromtól öregkoromig így vagy úgy összehozott a sors. Mindenféle emberek - sőt, uram bocsá', történelmet látott kutyáink is - , akiket egy dolog köt csokorba: nem csak én ismertem őket. Van, akinek az emlegetése csak bennünk, magyarokban ébreszt emlékeket, van, akit ismert a fél világ - sőt az egész is. S nem feltétlenül az örömére. Van hát közöttük jó és rossz, olyan, aki bennem több jó, másban több rossz emlékeket ébreszt.
Meg persze jó néhány, aki iránt vegyesek mindnyájunk indulatai, bárhonnan jöttünk, bárhová érkeztünk, s bármilyen módon láttuk a világot; vagy láttuk egykor, s látjuk ma. Mert ők sokfélék, ahogyan mi még inkább sokfélék vagyunk - ha valamire, erre alaposan megtaníthattak azok az évtizedek, amelyek a huszadik századból ránk jutottak. S az, ami az új századból eddig nekünk jutott, - legalább annyira. De: nem mi választottunk, hogy ők egy korban éltek, élnek velünk. Ahogyan nem mi választottuk azt sem, hogy éppen velük egy időben éltünk, élünk. Ahogyan mondani szokás, „ez volt, ez van, ezt kellett, kell beosztani”: a kort meg a kortársakat egyaránt...
Ami pedig a „Sub rosa”-t illeti: a latin kifejezés azt jelenti titok, titokban, bizalmasan. Sárospatakon egy egész csodálatos termet kereszteltek erre a névre, s a titkok szobájaként használták. A Sub Rosa 
terem, a Várban egy kerek erkélyszoba, melynek boltozatát festett rózsa díszíti. A hagyomány szerint ebben a szobácskában találkoztak a Wesselényi-féle főúri összeesküvés vezetői 1669-ben. Innen ered a név: „A rózsa alatt”. S talán itt beszélte meg titkait - suba alatt - például Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona, később meg biztosan ezernyi kollégista deák és deáklány. A mostani esetünkben inkább bizalmasra fordítanám ezt a “subát”. Mert titkom egy szál se azokról, akikről írok: igazában azt sem hiszem, hogy - mai szemmel - kicsit is bizalmas ismereteket juttatok bárki birtokába. Amire vállalkozom: hosszú újságírói pályám évtizedeiben ezért-azért meg nem írt, olykor nem is feltétlenül a szakmámhoz kötődő történeteket írtam le - amelyek velem estek meg...
A történetek szereplői pedig – ők, akik sorban következnek.
Megkülönböztetett köszönet két barát-kollégámnak, akik éveken át írt - modern korunkhoz illően - „digitálmemoárom” megszületését segítették, és annak fejezeteit a világháló általam már biztosan soha meg nem érthető felhőjébe „lábnyomaimként” sorra feljuttatták. Így most, befejezésként ezt az utó- előszót is. A gyűjtemény legtöbb részletét elsőként Kulcsár László tette közzé az általa az ezredforduló évében alapított és azóta fáradhatatlanul működtetett „Infovilág” hírportálon. A teljes sorozatot pedig Tardos András gondozta, szerkesztette, és gyűjtötte az interneten csokorba, két változatban is.
Vörösmarty Mihállyal szólva tudom, hogy férfimunka, de olykor talán jó mulatság is volt számukra…
