Kim Ir Szen születésének 105. évordulója

Koreai kézfogások -

„Sub-rosa – avagy megíratlan megírandók” című kéziratgyűjteményem alábbi részlete azzal a félszigetnyi, ketté osztott országgal, Koreával foglalkozik, amelyik a világpolitika kényes vihargócainak egyikeként ma jóformán mindennapi szereplője a nemzetközi médiának. Ez akkor sem volt másként, amikor – a hatvanas évek közepén – pekingi székhellyel a Magyar Távirati Iroda távol-keleti tudósítójaként a helyszínen figyeltem a térség eseményeit. Ebben a minőségében kerestem folyamatosan a válaszokat az „Ázsia Németországának” tekintett, a II. világháború győztes hatalmai által ott északira és délire kettéosztott Koreai-félsziget – úgy tűnik föl – egyfolytában bonyolult, szinte mindig egyszerre történelmi és aktuális okokból fakadó kérdőjeleire is.

.A krónikás koreai kézfogásainak története előbb kezdődött, - Budapesten. Amikor először találkoztam vele, Kim Ir Szen, Észak-Korea szocialistaként hirdetett államának alapító vezére, számunkra nem akármilyen fontosságú évben, 1956-ban – tavasz végén – látogatott hozzánk.

Az ELTE újságíró-szakos hallgatójaként kísértem az egyetlen helyre, ahová tanszékünk lapja, a „Toll” képviseletében odaengedtek: a budai fogaskerekűnél lévő, mindmáig jól ismert erdei iskolába. Abban működött akkor azoknak a koreai gyerekeknek az iskolája, akiket jó szerencséjük Magyarországra vezérelt az 1950–53-ig tartott, a III. világháború próbájának tekintet szörnyű koreai háború idején, s engedélyt kaptak arra is, hogy itt fejezhessék be megkezdett tanulmányaikat.

Kim Ir Szen úgy vonult be kíséretével az iskolába, ahogyan addig még senkitől sem láttam. Minden egyes lépése, lassú mozgásának összehangoltsága, a tanároknak és a gyerekeknek szánt mosolyok pillanatonkénti váltogatása, főként pedig szemei szünetet nem ismerő villanásainak szinte követhetetlen száguldása maga volt a tökéletesen megtanult mesterség. Teljesítményét taníthatták volna akár a pesti színiakadémián is.

Velem is kezet fogott. Megkísérlem hitelesen leírni hogyan, nem ok nélkül. Ami történt: feltűnően komótosan, amint mozgott is, megemelte a karját, centiről centire előrenyújtotta, s amikor célhoz, vagyis hozzám ért, azt éreztem, hogy vastag, szokatlanul puha ujjaival, éppen csak megérintett, s nem fogta meg igazán a kezemet. De közben mindvégig kutatóan figyelte a szememet. Aztán odébb lépett, s láttam, a szomszédomnál – az iskola egyik magyar tanáránál – tökéletesen megismétlődött az, ami nálam.

S ezzel nem záródott le a történet, sőt… Csak most következett az, amiért mindez egy életre belevésődött az emlékezetembe: azok a körülöttem álló koreaiak, gyerekek és felnőttek, akiknek nem jutott kézfogás – a kezemet bámulták. Voltak, akik hosszú perceken át. Nagyon nehezen jutott el az agyamig, mivel érdemeltem ki ezeket a tekinteteket: mert olyan kéz az enyém, amelyet megérintett Kim Ir Szené...

Másodízben Phenjanban lettem részese e megtiszteltetésnek. Ott 1965 októberében fogott velem kezet, immár kétségkívül politikai tartalommal. Fock Jenő miniszterelnök-helyettes delegációját kísértem, Pekingből jövet, tudósítói feladatokkal. Ez amolyan se hideg, se meleg időszaka volt a magyar–KNDK viszonynak, amikor a valós értékeket kifejező együttműködést mindkét részről halvány mosolyokkal és barátságos kézszorításokkal helyettesítették: nem utolsósorban a világ – főként az egymásra mind vadabbul gerjedő, éppen a kulturális forradalom poklának kapujában álló Kína és a Kremlből már Brezsnyev által irányított szovjetek – számára. Ezt szolgálta Fock utazása is, aki, bár komoly sarzsi volt Magyarországon, miniszterelnök csak később, 1967 tavaszán lett.

Ahogyan a tárgyalásokra, úgy Kim és Fock hivatalos találkozójára is a Koreai Munkapárt központjában került sor. A szervezők engem is beállítottak a legfőbb koreai méltóságra várakozó magyar vendégek közé, persze a sor vége táján. De ez is elég volt arra, hogy – legalább néhány napra – megkülönböztetett rang birtokosa legyek Phenjan szép folyója, a Tedong partján. Koreában ugyanis kétfajta elvtársi cím dukált: a “domu” mindenkinek, a ”tondzi” meg a fejeseknek, én az utóbbit ”excellenciás elvtársként” fordítottam magyarra, önmagamnak.

Amikor Kim Ir Szen belépett, az első gondolatom az volt: nem egészen tíz év alatt 15 esztendőt öregedett. Elsősorban az arca, második pillantásra a mozgása korosodott, a szeme vesét vizslató ereje viszont semmit sem gyengült. Ekkor értettem meg, hogy hatalmának egyik titka pillantásának a bűvölete: ezzel kelti azt az érzést, hogy olvas annak a fejében, akinek a szemébe néz.

Széles mosollyal kísért kézfogása Fock Jenővel soká tartott, ez szólt a filmeseknek és fotósoknak, tehát a népnek és a világnak. A sorban második Pullai Árpádnak – akkor az MSZMP KB osztályvezetője volt, később lett KB-titkár, majd miniszter – jóval kevesebb idő jutott, de ugyanolyan méretű mosolygás. Nálam már csak néhány másodpercre állt meg. Mosolytalanul, viszont a kézfogáshoz biccentett, s – ahogyan az Budapesten is történt – nem hagyta ki a szemem vizsgálatát. Számomra az igazi újdonság a férfias kézszorítás volt. Elkönyveltem: közben rájött, ez is szükséges tartozéka a kemény, céltudatos, szembeszegülést semmiben sem tűrő vezérnek. Főként, amikor egyesek azt hihetik, korosodik…

.Holott akkorra már mindenki számára félreérthetetlenné tette: senki sem kérdőjelezheti meg, hogy Korea északi fele – Kim Ir Szen Koreája. Ha valaki, ő valóban mondhatta volna, amit egykoron a francia Napkirály, XIV. Lajos csak hitt magáról, mégis hirdetett: „Az állam (meg a párt és főként a hadsereg) én vagyok.” Nem is titkolta, hogy hatalmának legfőbb támasza a hadsereg, s ennek javára – nem kevés elemző szerint – feláldozta a Távol-Kelet természeti kincsekben rendkivül gazdag, első potenciális "kis tigrisének" háború utáni gyarapodási lehetőségeit a fegyverekért, amelyek között halálakor már ott voltak az atomrakéták is.

Fiának, Kim Dzsong Il-nek pedig – már saját tulajdonának tekintett, és dinasztikus jogon örökre megvédendő latifundiumként adta át országát, a Koreai-félsziget északi felét.

Aa dinasztia immár harmadik tagja az államalapító unokája: Kim Dzsong Un. Ő az, akinek ma halljuk szinte naponta a nevét...