A szerző élete legelső „pikáns eseményének” Móricz Zsigmond és ő maga együtt volt az „áldozata” – a szó legközvetlenebb értelmében. Az MTI és a Képes 7 nyugalmazott tudósítója, főszerkesztője, a Ferenczy.Europress társalapítója..,.azt, ami éppen 75 esztendeje, 1935 szilveszterén történt, „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” című, nem nyomtatásra szánt naplójában írta meg, megbízható szülői tájékoztatás alapján. A maga és Móricz Zsigmond életében egyedülálló eseménynek a részleteit osztja meg ezúttal az Infovilág olvasóival. 

Amikor megismerkedtünk, 1935-ben, ő 56 éves volt, s a berobbanó novellától, a Hét krajcártól a Légy jó mindhalálig című zseniális regényéig már szinte mindent megírt, amivel behódolt előtte a hazai nagyközönség és világirodalom. 

Én meg pár hetes újszülöttként érkeztem a szilvesztert-újévet köszöntő Est-lapok szerkesztőségébe, ahová Móricz ugyancsak bedolgozott. Miként édesapám is. Pontosabban: anyám cipelt be boldogan, mögötte az újságíró atya, Dernői Kocsis László büszkén. Kíséretként pedig az egyszerre boldog és boldogtalan, büszke és kesernyés barát-kolléga, Mihályfi Ernő, aki később nemcsak újságíróként, hanem politikusként és művészeti tótumfaktumként is kinél ilyen, kinél olyan hírnevet szerzett magának. Nekem meg a lapszerkesztés professzoraként, majd a Magyar Nemzet főszerkesztőjeként egyik tanítómesterem lett több, mint fél évszázada jól-rosszul működő „hírlapírói elmeállapotom” kialakításában.

Édesanyám, Piroska, a kismama gondos módszerességével elhelyezett apám íróasztalára, hogy 
bemutasson a Rákóczi út 54. szám alatti “redakció-palota” egészének. S ekkor belépett a szobába mindenki 
nagybajszú Zsiga bácsija.
– Szenzáció van? – kérdezte lényegre törő tömörséggel.
– Szenzációk – felelte Mihályfi. – Két fiú. Az enyém, a János, aki nincs itt. Meg a Dernői Kocsisé, a Tamás, az meg itt van.

–De te morcos vagy – bökte meg a mindenki által élete végéig Misu névre hallgató Mihályfit Móricz. – Nem tetszik, a Kocsis gyerek?
– Tetszik, nem tetszik, én veszítettem. Piroska és Filo, a feleségem versenyben állt. Fogadtunk, ki szül előbb. S a kis Kocsis két héttel előbb megjött, mint a miénk. Most fizethetem a Laci ebédjeit egy hónapon át, ami kész anyagi összeomlás.
- Ettél már vele, Zsiga?
– Persze, de mindig úgy intéztem, hogy ő fizessen. Erre a szerzők anyagi gondjait ebben a házban mindig szívén viselő Mikes Lajos idejében megtanított, amikor még élt, szegény. Te meg megérdemled, hogy fizess, miért nem voltál szorgalmasabb.
Lusta vagy mindennap gyereket csinálni – legyintett. És mert sosem titkolta a bővérűségét, hozzátette:
– Én biztosan nem veszítettem volna.
Aztán öreges szeretettel megsimogatta anyám két kezét.
– Gratulálok – mondta és felemelt az asztalról. Majd visszarakott és mindenki döbbenetére vetkőztetni kezdett. 
Kigombolta a kezes-lábast, felemelte a karomat és lehúzta rólam az egész hóbelevancot. Majd kicsomagolt a 
pelenkából, magasra emelt, s a lábamnál fogva lóbálni kezdett, fejjel lefelé. Én meg – ahogyan egy normális bébi 
magától értetődően viselkedik – üvölteni kezdtem. És – ahogyan nem illik – egyszerűen belepisiltem Zsiga bácsi arcába. 
Elnevette magát. "Ezt vártam tőle. Minden értelmes baba ezt teszi, ha így megtámadják. Nem kell félteni a gyereket. Máris tud védekezni. És ami még fontosabb: nem tiszteli az olyan állítólag híres vénembert se, amilyen én vagyok, pedig tisztelnie kellene..." 

Visszaadott az édesanyámnak.

– Így neveljétek tovább! 

A családi legendárium szerint ezután kaptam tőle két hamisítatlan, bajszos, ölelős móriczzsigmondi csókot a 
hasamra.