Mire jó egy nyakkendő? Képletesen szólva brit koronás nyakkendőmnek köszönhetően született évvégi-újévi interjúknak a sorozata a rendszerváltozás idején a világ számos vezető politikusával a Képes7 című – akkor igencsak befolyásosnak tekintett és nemzetközileg is jegyzett – hetilapunkban. 

 A nyakkendőt gyerekkoromban támadt szenvedélyemnek köszönhettem, filatelistaként birtokoltam, mint annak a londoni Royal Philatelic Society-nek a tagja, amelynek fővédnöke mindmáig bélyeggyűjtőként is ismert II. Erzsébet királynő. (korábbi irás e témában)


 A rendszerváltozás idején a budapesti angol nagykövet, Sir John Birch, (akinek a felesége – mert kicsi ez a nagynak tűnő világ – az én párommal együtt élte át évtizedekkel korábban a nem könnyű áldott állapotot Pekingben, a kulturális forradalomnak nevezett zűrzavarban, hogy legközelebb a Dunánál találkozzunk) nem tagadta: megemlítette tagságomat a Royal Philatelic Society-ban és az azzal járó koronás nyakkendőt, amikor rajta keresztül főszerkesztőként újévi nyilatkozatot kértem – mások mellett –  Margaret Thatcher brit miniszterelnöktől.

 Persze ez esetben is világos: a „Vaslady” megszólalásának egy magyar hetilapban, történelmet fordító időben korántsem ilyen személyes, hanem mélységesen fontos politikai okai voltak. Mondandója is ezt fejezte ki. Akkor és ott „merész változásokat” emlegetett, s azt fejtette ki: „A gyakorlatban a nyolcvanas évek megmutatták, hogy ha van akarat, a dolgok jobbra fordulhatnak. Új erőt ad, hogy reformokra van kilátás Kelet-Európában, a Szovjetunióban és Kínában”.

 1990 újévére James Baker amerikai külügyminiszter a többi között azt üzente nekünk, magyaroknak, hogy „nagy örömmel üdvözöljük a változásokat”; és „semmi kétség, hogy Magyarországnak a demokrácia és a piacgazdaság irányában történt sikeres átalakulása minden európai érdekét szolgálja... Bush elnök júliusi, történelmi látogatása is tanúsította, az Egyesült Államok őszintén támogatja a politikai és gazdasági átalakulást Magyarországon”.

 Pertti Paasiótól, a finn diplomácia akkori vezetőjétől három – ma is úgy érzem, mindent hitelesen kifejező – mondatot idézek: „Magyarország megtalálta a saját útját. A Magyar Népköztársaságból Magyar Köztársaság lett. Ilyen történelmi fejlődést még nem látott a világ”.

A „saját térfelünkről”, a hozzánk hasonló eseményeket velünk egy időben átélő Krisztof Skubiszewki varsói külügyminiszter szavai kívánkoznak ide: „Európa a változások korát éli. Lengyelországban és egész Európában tiszteletet kelt és érdeklődést ébreszt Magyarország előrehaladása, valamint összegyűjtött tapasztalattőkéje… A magyarországi átalakulások bízvást megfelelnek korunk szellemének, sikerei pedig – létrejövő tartós és fontos következményeivel – az összeurópai együttműködés, és Európa egészének érdekeit szolgálják.”

 Amikor e sorokat már mai fejjel írom, engem is meglep, hogy az NDK külügyminisztereként még 1989 végén, a berlini fal leomlása után is – amikor szerkesztőségünk válaszokat kért kérdéseire –  még mindig a „politikai masztodon”, Oskar Fischer nyilatkozott. Kevésbé lepett meg az, amit mondott.  Maradt, amilyennek munkámban megismerhetem: „Anélkül, hogy szemet hunynánk azon nehézségek és problémák felett, amelyekkel szembe kerültünk, derűlátóan nézünk a fejlődés elébe”. A magyar–NDK kapcsolatok jövője szempontjából pedig a turizmust emlegette, ami „a kétoldalú kapcsolatok nélkülözhetetlenül fontos része”. Mintha ez előző hónapokban mi sem történt volna náluk, nálunk, a világban…

 A Képes 7 1989 végi, 1990-i újévi számaiból 15 állam- és kormányfőtől, külügyminisztertől, valamint Javier Pérez de Cuéllar akkori ENSZ - főtitkártól idézhetnék.

A ráadás pedig egy távirat volt a bukaresti magyar nagykövetségtől: „eerdeklodeesuunkre a romaan kuem sajtofoeosztaalyaanak munkataarsa telefonon koezolte, hogy a keepes 7 keerdeseire a romaan kuem nem ad valaszt.”  A távirat keltezése 1989. december 13. volt, a temesvári és aradi tüntetések pedig december 17-én kezdődtek.

Így ugyanabban a lapszámunkban, amelyikben közzétettük a beszédes bukaresti táviratot, hírül adtuk azt is: „1989. december 25-én Nicolae és Elana Ceausescut a különleges katonai bíróság halálra ítélte. Mindkettőjüket kivégezték”.

 A Képes 7 1990. újévi számában két cím dominált. Az 1989. évet értékelve az, hogy „Egy egészen különleges esztendő”. És mindent egybevetve, a politikusi nyilatkozatok nyomán, pontosan a finn külügyminiszter szavait idézve, hogy: „Ilyet még nem látott a világ”.

 Valóban nem. De aztán jött 1990, 1991…

Ma talán el se hisszük: voltak békés napok is a Szentföldön. Sőt, 1994-ben Simón Peresz és Jichák Rabin volt izraeli kormányfőkkel együtt Jasszer Arafat, a Palesztin Autonóm Hatóság elnöke, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) vezetője, a Fatah alapítója Nobel-békedíjat kapott. És volt olyan karácsony, amikor nem hadijelentések szóltak Betlehemről, hanem Arafat a feleségével a szentestén díszvendége volt a Jézus születését ünneplő misének. 

Életem különlegesen szép ajándéka, hogy hosszú újságírói pályámon egy viszonylag békés Szentföldre juthattam el, -  két évtizede. És az éppen a karácsonyt ünneplő Betlehembe is. 

Ballag a szamár a betlehemi úton. Amint az elődje is tette, úgy két évezrede. Annak a hátán Mária ült Júda törzséből és Dávid családjából. Áldott állapotban Jézussal, akit – amint Gábriel arkangyal az Úr nevében az asszonynak megfogalmazta – „a Magasságbeli Fiának fognak hívni”. Mellette József, az asztalos gyalogolt, akit a népszámlálás parancsolt názáreti otthonából Betlehembe, az ősi törzsi lakóhelyre, ahonnét a családja származott.

A legújabb kori szamár hátára ezúttal székeket kötöztek. Balján arab férfi poroszkál sötét burnuszban, a fején hagyományos fejfedővel, fekete-fehér kefijával, jelezve, hogy az egyszerű parasztok körébe tartozik. De itt és most, ezen a helyen – amit hivatalosan az "Izrael által katonailag megszállt terület” határának neveznek – ez kimondva, kimondatlanul azt is jelzi, hogy viselője igaz palesztinnak vallja magát. A szamár pedig még erősíti gazdája hitvallását, amolyan „hivatalos” jelleget is adva közös ballagásuknak: az egyik széklábhoz palesztin zászlót kötöztek, amit csak nehezen kifogásolhat az izraeli katonaság, ha nincs egyéb ok a közbeavatkozásra. Egyéb ok pedig pillanatnyilag nincs. 

Itt a józanul gondolkodó emberek hitüktől és származásuktól függetlenül egyébként általában is érdekeltek a békességben – bár többnyire nem erről az oldaláról ismeri a világ a Földnek ezt a sajátos pontját –, karácsony idején meg különösképpen. Hiszen Jézus palesztin autonóm kormányzás alatt álló jászlához várják a nemzetközi vendégsereget. Hogy jönnek vagy sem, az pedig maga a megélhetés. A betlehemiek zömmel arabok, s akár muzulmánok, akár keresztények, egyetlen megbízható jövedelmi forrással rendelkeznek, azzal, amit a Megváltó szülőhelyét látogató turisták költenek. Főként karácsonykor. 

A szamárral legközelebb a város közepén, a Jászol téren találkozom. Vallási hovatartozásra való tekintet nélkül arabok pakolják le róla éppen a „törzs Izraelből" származó székeket és cipelik be őket a Születés templomába, a többi mellé. E helyet a kereszténység kibontakozásának legelső éveitől kezdve tisztelik. A templomban, mint mindig, áhítatos csend uralkodik. Az erődítményszerű építmény – amelynek három bejáratából az oldalsó kettőt réges-régen befalazták, s a megmaradt egyet is kisebbre alakították, nehogy bárki rossz szándékkal lovon próbálkozzék a bejutással, amire századokon át többször volt példa – belül ma is az eredetinek számító állapotot, a VI. század nyugodt monumentalitását tükrözi. A szentély karácsony tiszteletére – mint ilyenkor mindig – parádés fényárban úszik. 

A déli szárny – ahonnan a keresztesek által épített finom művű csúcsíves kapun túl lépcsők vezetnek le a Születés barlangjába – most a keresztényi türelem igazi vizsgatétele. Meg-megtorpanva, s csak ritkán felgyorsulva lépeget előre a hívő zarándokok és kíváncsiak sora a 12,3 méter hosszú és 3,15 méter széles barlangban, ahol sok évszázados ezüst csillag jelzi Jézus születésének helyét, latin felirattal: „Hic de Virgine Maria Jesus Christus natus est” (itt szülte meg Szűz Mária Jézus Krisztust). A csillagot mindenki legalább megérinti, üreges közepének a pereme évszázadok alatt eltorzult a hívők kezétől, ajkától. A zarándokok – akik közül sokak számára egy élet álma valósul meg, amikor e helyre lép – szinte mind térdre borulnak, érződik: méltatlan volna bárkire rászólni, hogy induljon végre tovább, odakint még ezrek várnak. Inkább halkan mindenki együtt énekli a „Csendes éj”-t, elmenők és újonnan érkezők… 

Utána pedig, aki akar, a templom bejáratánál vásárolhat Betlehemben készült jászlat, feszületet – szép pénzért valóban emlékezetes szépségűeket és a templomban megszentelteket is. A készítő mesterek faja és vallása iránt sosem illett érdeklődni, mostanság meg a legkevésbé: hisz' Jézus nemcsak a keresztények Megváltója, hanem a zsidó Dávid király egyenes leszármazottja, s a muzulmánok Mohamedet megelőző utolsó prófétája. Betlehem is három vallás szent helye. 

Magát a templomot ortodoxok, katolikusok és más keresztény egyházak hagyományosan közösen kezelik ugyan, de a Kisded világra jöttének betlehemi négyzetméterén, a Születés barlangjában történetesen a görög ortodoxok számítanak birtokon belül lévőknek. 

Kívül pedig a politikai hatalom – palesztin, izraeli? 

Betlehem, a szent hely „földrajzilag” most még megosztottabb - mint maga a világ. 2017 karácsonyán is. És a betlehemi Születés Temploma, amely 2012-ben került fel az UNESCO világörökségi listájára, - a legveszélyeztetettebb örökségek egyike… 

 Kádár vagány, realista fenegyereke – így jellemezte őt Mark Palmer, aki 1986-90-ben, a rendszerváltás idején volt az USA budapesti nagykövete. A Szovjetunió utolsó, az új Oroszország első magyarországi nagykövete, Ivan Aboimov pedig - még szovjetdiplomataként -  azt mondta nekem róla, hogy számára Marjai József személyesítette meg a kádári politikát a gazdaságpolitikában, s ezért sokan, mint az ördögtől, úgy tartottak tőle a KGST-ben. A világ másik felén, az IMF-nél és a Világbanknál meg gyorsan megtanultak figyelni a véleményére, amikor megismerték.

Marjai József december 18.-án lenne 94 éves.  De 2014 április 20.-án nem ébredt fel húsvét vasárnapjára. Nehéz volna vitatni, tartalmas életet fejezett be, túl a kilencvenen…

 Marjai József hosszú élete pályája, sokfajta teljesítménye sem volt híján ellentmondásoknak; hogyan is lehetett volna másként, hiszen a világtörténelem legviharosabb évtizedeinek lett alakító részese, kis ország politikusaként. Mindig tudta, mások előtt sem tagadta, hogy ritkán zavarta, ha ki ilyen, ki amolyan jelzőkkel emlegette. Tették ezt barátai, ellenfelei, ellenségei egyaránt. De vitathatatlan: gorombaságig nyers szókimondás ide vagy oda, mindenkori munkájával, teljesítményével, a legkritikusabb pillanatokban is megkérdőjelezhetetlen szavahihetőségével elnyerte és  haláláig – tehát a rendszerváltozást követően is -  őrizte a hiteles magyar hírét a nemzetközi világ elitjében.       

            Ritka teljesítmény…

              Ma is emlegetik, hogy „1977-ben, moszkvai nagykövetként lebuktatta a keményvonalas Biszku Béla áskálódását, aki Kádárt azért mártotta be Brezsnyevnél, mert szerinte túlságosan liberális volt”. 2006-os kitüntetésében pedig döntő szerepe volt annak: nem kis részben az ő tevékenységének lett köszönhető, hogy Magyarország előbb a Nemzetközi Valutaalap (IMF), majd a Világbank tagjává vált. Miniszterelnök-helyettesként ő és Jacques de Groote, a Nemzetközi Valutaalap ügyvezető igazgatója írta alá 1982. május 6-án Washingtonban Magyarország csatlakozását az IMF-hez.

Medgyessy Péter 2006 nyarán, néhány hónappal a kormányfői posztról való, nem éppen önkéntes távozása után megjelent könyvében közkinccsé tette, hogy éppen Marjai József volt az, aki a 80-as évek legelején „Kádár János jóváhagyásával... titkos tárgyalássorozatba kezdett az IMF-fel. Olyannyira titkos volt a kezdeményezés a Nemzetközi Valutaalappal való tárgyalások felvételére, hogy még azok sem ismerték a részleteket, akik aktívan részt vettek az előkészítésében”. Köztük Medgyessy sem, aki - mint tudjuk - ebben az ügyben került nagy vihart kavart, 2004-ben nyilvánosságra keveredett titkosszolgálati kapcsolatba. „Egészen fantasztikus módon konspirálva szervezte meg a tárgyalásokat, Nem is szivárgott ki semmi...  Marjai József óriási kockázatot vállalt a tárgyalások előkészítésével. Mégis minden működött, senki sem fecsegett, és csak az utolsó pillanatban, amikor a magyar delegáció már el is utazott aláírni a szerződést, csak akkor közölték a szovjetekkel a szerződés létrejöttének tényét” - tudtuk meg utóbb Medgyessytől.

              Utólag mondom, amikor könnyű bölcsnek lenni: ez is jellegzetes „marjaizmus” volt.        

            Emlékezhetünk rá: ugyancsak 2006-ban az is botránnyá dagadt és a világsajtót is bejárta, hogy Sólyom László államfő nem titkoltan csak viszolyogva írta az akkor 82 éves Marjai József kitüntetését, - de az aláírást végül csak nem tagadta meg…

            Személyes kapcsolatunk Belgrádban kezdődött.

            Mielőtt 1967 nyarán az MTI állandó tudósítójaként Jugoszláviába indultam, Darvasi István - aki akkor az MSZMP Központi Bizottságának Agit. Prop. Osztályán osztályvezető-helyettesként a sajtóért felelt – hivatalos és kevésbé hivatalos jó tanácsokkal látott el. Tőle kaptam „használati utasítást” a nagykövethez is. Marjai Józsefnek hívták.

              - Nála jobbat nem kaphatnál, okos, célratörő, és ha harcol valamiért, nem ismer lehetetlent.  Nehéz ember, tudni kell vele bánni. Egyet javaslok: ha azt mondja, menj a francba (más kifejezést használt persze, durvábbat), a szemed se rebbenjen, és feleld, hogy menjen ő is ugyanoda.

              Kora reggel érkeztem vonaton, s már a pályaudvaron kiderült: Marjai azonnal vár, ezért jött értem követségi autó.  Nyugodtan reggelizni sem hagyott időt. A második mondata így hangzott:

              - Mit beszélnek rólam Budapesten?

              Nekem a kérdés épp olyan váratlanul gyorsan jött, mint maga a találkozás, hiszen még odáig sem jutottunk, ha másért nem, udvariasságból, hogy érdeklődjék, van-e családom?

              Zavartam hümmögtem, s végül kiböktem.

              - Semmi különöset.

              - Nem igaz, olyan soha sincs, hogy rólam otthon ne mondjanak semmit. Ha csak ennyi a mondandója, végeztünk is. Egyébként, érezze jól magát Jugoszláviában - morogta harapós medveként, és keményen rám nézett. Éreztem, ez az a pillanat, amikor eldől, örülhetek-e annak, hogy a jelek szerint évekig egy fővárosban dolgozunk. Lélegzetet vettem, és eldöntöttem: lesz, ami lesz. Kiböktem, hogyan jellemezte őt Darvasi. Elnevette magát.

              - Valami ilyet vártam, de tudni akartam, el meri-e mondani.

              Első nap, első összecsapás, nem rossz eredmény, könyveltem el.

              A folytatás - egymás további kölcsönös próbálgatása - sem váratott sokáig.  Még egy hónapot sem töltöttem dedinyei irodámban, amikor kért, segítsek neki, készítsek összeállítást arról, mit ír a jugoszláv sajtó a gazdaság helyzetéről. Megismételte, a segítségemet kéri, tudja, hogy nem utasíthat. Vállaltam, bár még többet küszködtem a szerb-magyar szótárral a kelleténél. Dohány József, a nagyköveti sofőr elhozta a lapokat hozzám, Belgrád Rózsadombjára, a „káderdűlőre” a mi akkori szóhasználatunkban. A szerbek úgy nevezték a körzetet, ami egyébként Titonak is az első számú otthona, a Beli Dvor volt, hogy ez „a hely a munkásosztály rezidenciája, ahol képviselői útján lakik”. Nagyon gyakorlati okok miatt tartották ezért előnyösnek az MTI vezetői, hogy itt legyen az iroda-lakásunk.

              - A főnököm azt mondta, holnap délelőtt meglesz az anyag. Akkor jövök - jelentette be, s már el is tűnt.  A holnapról persze szó sem volt, amikor Marjaival beszéltem... De nekiestem a munkának - a szokásos napi hírügynökségi teendőkön túl.  Ez volt egyike a 13 külföldi tudósítói munkában eltöltött év nem éppen ritka eseteinek, amikor hálás lehettem a sorsnak, hogy a feleségem „civilben”, vagyis amikor maga is az MTI-ben szolgált, a telexírás országos bajnoka volt.
Néhány nap múlva       Horn Gyulától értesültem róla, hogy „elfogadott a mester.  Csak olyanokat visel el, akik nem bólogatnak mindenre, nem hajbókolnak, s azokkal hajlandó együtt dolgozni, akiknek van véleményük és mernek visszapofázni”. A rendszerváltozás utáni idők miniszterelnöke akkor titkára volt a belgrádi követségnek, és röviddel később neveztette ki - idősebb diplomaták közül nem kevesek bosszúságára - soron kívül tanácsossá a 35 éves fiatalembert Marjai; nem utolsó sorban azért, mert volt esze, mindig véleménye, és már akkor is csak ritkán tartotta vissza magát attól, hogy azt kimondja, nem feltétlenül megválogatva a szavait.   Ami - tudjuk - letagadhatatlan jellemzője maradt Hornnak politikusként, sőt veterán politikusként is.             

Ettől kezdve Marjai meg én - kijöttünk egymással.

             Azon a bizonyos 1968. augusztus 21-én, amikor a Varsói Szerződés öt tagállama – köztük Magyarország - megindította az emlékezetes csehszlovákiai akciót, Marjai kérte, „rutin ügyben” hívjam telefonon a jugoszláv szövetségi tájékoztatási titkárság (minisztérium) második emberét, Gyuro Radulovicsot. Tegezve köszöntöttem, ahogyan akkor már szoktam: ő kezdeményezte, amikor két hónapos belgrádi tartózkodás után közöltem vele, hogy „eléggé megtanultam szerbül, ez legyen mostantól a beszélgetéseink nyelve” (az orosz alapján ez könnyebben ment, mint eleinte hittem).  

              - Zdravo, szervusz, Gyuro.

              Hosszabb csend előzte meg a nem várt választ.

              - Dobar dan zselim, jó napot kívánok, Kocsis elvtárs. Kako szte, hogy van?

              Amiből egy pillanat alatt kiderült: a prágai események hatására nemcsak én vele, hanem Magyarország minősült vissza magázódó viszonyba Jugoszláviával. Évekkel később Marjai személyesen igazolta vissza: egy óra múlva tudták Budapesten, akiknek tudniuk kellett…

              Egy időnek el kellett telnie, míg déli szomszédjaink megnyugodtak, nem lesznek egy következő támadás áldozatai a szomszédos Magyarország irányából.  Ezt követően hangzott el Tito emlékezetes pulai beszéde, amelyben, ha nem is mondta ki nyíltan, de félreérthetetlenül érzékeltette a számunkra fontosat: úgy értékeli, hogy a Varsói Szerződés csehszlovákiai beavatkozása nem öt, hanem négy meg egy ország akciója volt, Magyarország csak „nem szeretem” társként csatlakozott hozzá.

              Másnap felhívott Gyuro Radulovics – „természetesen” rutin ügyben - és ezzel kezdte:

              - Zdravo Tamás, szervusz. Kako szi, hogy vagy?

              Vagyis visszaállt a tegező viszony Jugoszlávia és Magyarország között.  Közöltem persze Marjai Józseffel, ő meg továbbította a maga csatornáján Budapesttel. Én pedig az MTI számára napi tudósításomba belefogalmaztam azt a mondatocskát, hogy „a belgrádi sajtóból és a politikai közhangulatból érződik, Jugoszlávia kezd visszatérni a normális kapcsolattartásra Magyarországgal”. Ellenőrizhető a korabeli napilapokból; amivel most csak azt szeretném jelezni - Karinthy Frigyessel szólva, némi szabadossággal -, hogy „így írtunk mi” akkortájt, érthessen belőle, aki tudta és akarta is használni az eszét. Vagy ahogyan Mihályfi Ernő még az 50-es évek első felében, az ELTE újságíró szakának professzoraként megfogalmazta nekünk, ifjonc hírlapíró nebulóknak: mindig meg kell találni a módját annak, hogyan írjuk meg az igazat az olvasónak...

              Találkozásaink Marjaival ez után nem voltak mindig barátságosak, és nem csak Belgrádban.           

1982-ben - akkor a Daily News - Neueste Nachrichten című, az egész világon egyedülálló, az MTI által kiadott kétnyelvű napilapunk főszerkesztője voltam - vendégként tanítottam egy hónapig Bagdadban, a Nemzetközi Újságíró Szervezet ottani iskolájában, így nem lehettem teljesen képben a pillanatnyi hazai viszonyokról. Arról tudtam, hogy a Nemzeti Bank trezorjai akkor sem voltak tele dollárokkal, arról viszont nem, hogy Szaddam Huszein az Iránnal folytatott háború mind nagyobb költségei és nemzetközi bonyodalmai miatt épp akkor, egyik napról a másikra kivonta az iraki betétállományt Magyarországról, s ezért valóban szinte kiürült a kassza. Marjai, már a gazdaságért felelős miniszterelnök-helyettesként emiatt repült nagy hírtelen ide, én meg ordrét kaptam
Lakatos Ernőtől, az MTI vezérigazgatójától, hogy ha már itt vagyok, csatlakozzam a küldöttséghez és tudósítsak az iraki-magyar tárgyalásokról. A bagdadi repülőtér betonján találkoztam Marjaival, és - utólag mondom persze, a helyzet ismeretében, hogy csalódtam volna, ha nem így történik - kilépve a gépből így hangzott az első kérdése:

              - Kinek a pénzén ácsorog itt?

              - A Nemzetközi Újságíró Szervezetén. Ők küldtek ide, tanítani - feleltem.  

              - Szerencséje! Ha magyar pénzbe kerülne, máris menne haza ezen a repülőn - mutatott hátra.

              Három napig próbálta győzködni az irakiakat, hogy nekik rosszabb, mint nekünk, ha nem teszik vissza a pénzüket a magyar bankba. Mindenkivel találkozott, aki számít Bagdadban, de Szaddam Huszein elkerülte vele a találkozást. A lehetetlent is megpróbálta. Még azt is, hogy késő este bejött életem legnagyobb lakosztályába, a Tigris folyó partján lévő egyik elnöki palotában (ezt is szétlőtték később az amerikaiak a diktatúra megbuktatására indított háborújukban), és számokkal tarkított előadást tartott, mennyibe kerül Iraknak, ha nem teszik vissza a pénzüket az MNB-be. Tette ezt nyilván abban a biztos tudatban, hogy az irakiak lehallgatják, amit mond és reggelre az elnök-diktátor kezébe adják az információt. De hiába...

              Mielőtt hazaindult, kért, ne írjam meg, hogy ennek ellenére elfogadta az irakiak meghívását, és nem hagyta ki az alkalmat, megnézte Babilont.

              - Nekik került pénzbe - magyarázta és éreztem, hogy szinte mentegetődzik.              Hazaindulása előtt még kidühöngte magát nekem a palota kertjében, ahol remélte, senki sem hallja, hogy otthon a gazdasági valóságot pontosan ismerő „észlények” fúrják, ahol lehet, még azért is, mert kivette alóluk a Mercedeseket és helyettük Ladákba ültette át őket.

              Azt viszont életem végéig sajnálni fogom, hogy - a magyar filatelisták szövetségének elnökeként - nem tudtam belőle kisajtolni 1,5 millió dollárt, amennyiért a Bélyegmúzeum megvehette volna a legnagyobb magyar magán bélyeggyűjteményt, az un. Klein-hagyatékot.
Azóta is csak remélem, hogy jók az információim, s a fantasztikus érték mégis egyben maradt, és egy Angliában élő magyar származású filatelista kezébe került...

              Nem akárki, Aczél György próbált vigasztalni, amikor elpanaszoltam esetemet Marjaival és a gyűjteménnyel.

              - Nekem is mindig minden fillért egyenként kell kisírnom tőle a tavaszi kulturális fesztiválokra...

               Ekkor „adományoztam” Marjainak a nem létező rangot: „Magyarország vezérigazgatója”.

              Nem gondolom, hogy besorolt volna bármikor is a barátai közé. Én sem őt. Azt viszont nem tagadom: Marjai József egyike volt azoknak a keveseknek, akinek hajlamos voltam elfogadni a véleményét arról, ami mellé kiállt. Mert legalább annyira egyenes volt minden helyzetben, mint amennyire keményen céltudatos, bárkivel kellett is vitáznia vagy harcba szállnia, Moszkvától Budapesten át az Atlanti-óceán túlpartjáig.

            „Kádár vagány realista fenegyerekeként”, – akár Kádár Jánossal. Később pedig  Grósz Károllyal és a rendszerváltozás után egykori neveltjével, Horn Gyulával  is…

 Kapcsolódó linkek:

http://rozsalatt.blog.hu/2017/09/26/kutyakkal_sodrasokban#more12897768

http://www.origo.hu/itthon/20060316solyomnak.html

Marjai József miniszterelnök-helyettes Larosieret, az IMF vezérigazgatóját még a magyar hitelkérelemről történő december 8-ai szavazás előtt gyorsan tájékoztatta arról, hogy a magyar vezetés továbbra is elkötelezett az 1982. október 13-án kelt Szándéklevélben vállalt kötelezettségek mellett, és mindent megtesz az 1983. évi gazdaságpolitikai program fő célkitűzéseinek megvalósítása érdekében. Sajnos arról, hogy a fentieknek mekkora szerepük volt a döntés meghozatalában, jelenleg még nem állnak rendelkezésre hiteles források, azonban tény, hogy az IMF 1982. december 8-án 475 millió SDR értékű készenléti hitel folyósítása mellett döntött, ami a legjobbkor érkezett az országba.

(http://www.archivnet.hu/gazdasag/magyarorszag_csatlakozasa_az_imfhez_es_a_vilagbankhoz__iii._resz.html)

Azt vallotta rólunk, magyarokról: „Olyan kevesen vagyunk, hogy a műveletlenség luxusát nem engedhetjük meg magunknak.” S azt tanácsolta mindannyiunknak: „Életed útját magad választod. Válassz hát úgy, ha egyszer elindulsz, nincs már visszaút!” Ugye, hogy Kodály Zoltán – a maga bölcs emberségével - „homo politicus” is volt?!

Kodály Zoltán 2017 december 16-én lenne 135 éves, ha élne.  De meghalt már fél évszázada, 1967 március 6.án. Már akkor is – halhatatlanként…

Mi a titka? Nem gondolom, hogy azok közé tartozom, akiknek tisztje, hivatása, hogy megfejtsék, miért képes Kodály Zoltán muzsikája állandóan hódítani. Én csak azok közé tartozom, akik egyszerűen – szeretik. S mert nagyon sokan vagyunk ilyenek, ezért nincs olyan napja az évnek, amikor ne játszanák műveit a világ koncerttermeiben, rádióiban, televízióiban. És ne emlegetnék a nevét gyerekeknek zenét oktató iskolákban Tokiótól Dél-Amerika legalsóbb csücskéig. És ráadásképp 2017 Kodály Zoltán emlékév a „Tanár úr” zeneszerző születésének 135. és halálának 50. évfordulója alkalmából itthon és a világban. Méltán, hiszen – ki tagadhatná -  minden idők legnagyobb, legismertebb magyarjainak egyike, akinél kevesen tettek annyit valaha is a magyar kultúra hagyományainak feltárásáért, tanításáért, ápolásáért, fejlesztéséért, hazai és nemzetközi terjesztéséért, mint amennyit ő tett mind ezekért, – és nem csak a zeneművészetben.

Ma már alig kételkedik benne valaki is: a zenéje élni fog, amig ember lesz a Földön. Talán mert a magyarság lelkének egy-egy darabkáját varázsolta kottafejeibe a Háry Jánostól és a Székelyfonótól aFölszállott a páván és a Galántai táncokon át a Psalmus Hungaricusig, vagy akár a Kállai kettősig.

Ezért is szomorkodom itt és most azokkal, akik úgy érzik, mégis van miért aggódniuk.  Éppen azért, amit Kodály maga fontosabbnak tartott az általa komponált muzsikánál is. Hogy ugyanis…

„Nem termel profitot” – olvasom itt és most a Magyar Nemzetben.  Részletesebben: „A Kodály módszer közösséget épít, a mai gondolkodás pedig indivídumot. Ezért nem divat. Továbbá gyanítom, az is baj, hogy nehéz belőle üzletet csinálni.” Szabó Dénes Kossuth-díjas karnagy, a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános iskola énektanára, az évad művészeti együttesévé választott   Cantemos kóruscsalád vezetője, nem utolsó sorban ezzel magyarázza nem titkolt keserűséggel, hogy Magyarországon már alig ismerik a Kodály módszert, holott az UNESCO éppen tavaly vette azt fel a világ szellemi örökségének listájára, az idén pedig itthon látványosan hungarikummá nyilvánították.

            Már évtizedek óta az egész világ legtiszteltebb magyar művészei közé számított, amikor - immár több, mint 7 évtizede - alig tíz évesen elé állhattam. Csak néhány évvel később vált világosssá számomra: ezt a lehetőséget újságíró apámnak, Dernői Kocsis Lászlónak köszönhettem, aki gyerekként tudatosan hozott össze sokakkal, akiről úgy gondolta, megismerésüket felnőttként gyümölcsöztethetem.
            1945 őszén a háborút követő első parlamenti választásokra készülő Független Kisgazdapárt első számú vezetője, Tildy Zoltán megbízásából járt apám Kodálynál az azóta róla elnevezett Köröndön levő lakásán: az lett volna a feladata, hogy rábeszélje a mestert, valamilyen módon érzékeltesse a nyilvánossággal, hogy támogatja a kisgazdákat a választásokon. A megbízás nem sikerült. Kodály mondta, már a kommunista Révai is járt nála Rákosi Mátyás küldöttjeként, s arra emlékeztette, hogy 1919-ben szerepet vállalt a Tanácsköztársaság alatt.
(Lakóház Emlék-lakás- Kodály Körönd)

Tildy Zoltán kitünteti Kodály Zoltánt.

            - Azt feleltem neki, ez igaz, zeneit.  A muzsikát most is vállalom, mert az nemzeti kincs, amit épp a nép javára kell ápolni. Ez a politikám, ezért mindig kiállok.  Ezt üzenem az általam nagyon tisztelt Tildy Zoltánnak is.

            Ezzel be is fejeződött a hivatalos küldetés. Kodály ezt azzal is jelezte, hogy átfogta a vállamat és félreérthetetlenül témát váltott.

            - Kis Kocsis, téged mire tanít az apád? - kérdezett rám.

            - Arra - válaszoltam -, hogy most már nyugodjak meg, vége a háborúnak. Nekem ezentúl csak mindig jobb lehet.

            - Remélem, igaza lesz, de ki tudja ezt megígérni - felelte rá. Aztán hozzátette a maga “kodályságával”. - Nekünk mindenesetre az a dolgunk, hogy biztassuk az embereket, okuk van a bizakodásra. Erre vállalkozom is.  Mert ilyen szörnyűségek után, amiket végig éltünk, joguk van rá, hogy legalább bízzanak.               

            Édesapámtól tudtam meg később, hogyan is zajlott le ez a beszélgetés, hiszen kicsi voltam ahhoz, hogy értsem az öregebbek szavait, így akkor nem is jegyeztem meg azokat. De - feleségem a tanúm rá a mai napig -, hogy apám mindhalálig Kodályt emlegetve bíztatott engem, bennünket: velünk már csak jobb dolgok történhetnek, mint amiket megéltünk.

            Hát: én is ezzel bátorítom a gyerekeimet, unokáimat - váltakozó meggyőződéssel, de abban a nem változó tudatban, hogy most ez én kötelességem bíztatni őket, ha kételkednek.  Hogy rossz időkben, jobb időkben egyaránt higgyünk, higgyenek abban, ami Kodály Zoltánnak örök hittétele volt: „A szabadság és szépség felé visz az út”!

Kodály Zoltán: Esti Dal - hang-video

Kodály Zoltán : Háry János - Intermezzo  (video - tánc)

(Kocsis Tamás „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” gondolat jegyében dolgozza fel és teszi közzé élete, több mint hat évtizedes újságíró pályája emlékeit, tapasztalatait. Ennek része emlékezése Kodály Zoltánra.) 

Maga hitte volna a legkevésbé, hogy ez megtörténhet, de megesett vele. És bár akkor sorra történtek a meglepőnél is meglepőbb dolgok Európa keleti felén, mégis szenzációszámba ment: Erich Honeckert röviddel a berlini fal leomlása után 1989. december 3.-án kizárták az NSZEP tagjainak sorából. Azt a Honecker, aki csaknem két évtizedig egy személyben maga számított az NDK-nak. 

Az 1968-as csehszlovák események után – ahogyan többfelé mások is a szovjet tömb országainak csúcsain -   gyorsan ráérzett a politikai szelek változó irányára, és Brezsnyev támogatását élvezve az  Walter Ulbricht által képviselt gazdasági liberalizációt helytelenítő belső ellenzék élére állt. Győzött! 1971-ben Ulbrichtot „egészségügyi okokból” hatalmi pozícióiból leváltották és Honeckert a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának első titkárává választották. Sajátosan „NDK-s módon”:  Walter Ulbricht esetében ez többek között azt jelentette, hogy haláláig, 1973-ig (alaposan megelőzve ebben a halála előtt hasonló pozícióba szorított Kádár Jánost) neki kreált pártelnöki címet viselt. Államfő is maradt, de úgy, hogy ezek a rangok   semmiféle hatalommal sem jártak.

Hogy még világosabb legyen, mi történt vele, nem sokkal halála után nevét törölték az NDK tankönyveiből; az oktatási miniszter történetesen – már 1963-tól, huszonhat éven át – a feleség, Margot Honecker volt.

            Erich Honecker 1976-ban került vitathatatlanul a csúcsra: akkor már hivatalos rangjában is az NSZEP főtitkárként megválasztották az NDK Államtanácsának elnökévé is, gyakorlatilag minden tényleges hatalmi jogkörrel.

Életemnek az puszta véletlenje, hogy éppen ebben az évben lettem 5 évre az MTI berlini tudósítója. Ez akkor kettős megbízatást jelentett: az NDK-n kívül hatáskörömbe tartozott Nyugat-Berlin is Erich Honecker személyesen ragasztotta rám a „kotnyeles magyar zsurnaliszta” címet. Nem mintha személyesen rám haragudott volna. Igazságtalan volnék, ha azt állítanám, jobban nehezítette a munkámat, mint minden újságíróét, beleértve az NDK saját embereit is. Eleve gyanakvó volt e hivatalból kíváncsiskodó szakma iránt, ami nemcsak neki, nemcsak ott és akkor jelentkezett örök születési rendellenességeként sok politikusnál, meg más fontosoknál és fontoskodóknál. Elismerem, nem mindig ok nélkül.

            Az én esetemben - jó forrásból, hamar megtudtam – kíváncsiságom témája és a kérdés helyszínének összekapcsolódása váltotta ki a legfelsőbb elégedetlenkedést. Bruno Kreisky osztrák kancellárt kérdeztem arról berlini sajtókonferenciáján, hogyan ítéli meg Ausztria kapcsolatait az NDK-n túl más szocialista országokkal. Az osztrák államférfi pedig úgy válaszolt, ahogyan - szerintem - bárhol másutt is felelhetett volna, ha magyar a kérdező: mondhatnám úgy is, „osztrákul” és nem NDK-módon. Kiemelte a semleges Bécs megkülönböztetetten fontos viszonyát a Szovjetunióval, részletezés nélkül biztosított mindenki mást kormánya jószándékairól, s mindehhez szellemes fordulattal ott is hozzátette: „Örömömre néha úgy érzem, hogy a szomszédos Magyarországgal egy újfajta K.u.K. együttműködés van kibontakozóban. S ebben a mostani új K.u.K -ban Kádár az egyik és én vagyok a másik K.”

            Kreiskynek ez a többször hangoztatott megfogalmazása - sokan mindmáig emlékezhetünk rá - szellemessége okán megjárta a világsajtót, s közismert mondássá vált a magyar-osztrák viszony tömör jellemzésére. Az NDK-ban kialakított diplomáciai sajtó-illemszabályok miatt Kreisky mondókáját meg kellett jelentetni a Neues Deutschland-ban is.  S ez tette bosszússá Honeckert, aki - a „honeckerizmus” egyik elemeként - egyéb teendői mellett a sajtót is napi rendszerességgel szerkesztette (a nem kommunista lapokat - az NDK-ban sajátos többpártrendszer működött – biztos, ami biztos, a párt nyomdáiban készítették). A Kreisky nyilatkozat miatt ez a szerkesztési lehetőség sérült, miközben  az NDK fővárosában egyébként Magyarország már akkor sem tartozott az igazi kedvencek közé. Ez emelte hát a kotnyelesek sorába   az MTI tudósítóját.

            A „honeckerizmus” fogalmának részletezéséhez magam helyett világhírű szerzőtársat ajánlok: Fritz Cremer szobrászt és grafikust. Olyan örökbecsű alkotásokkal gazdagította az emberiséget, mint az auschwitzi, buchenwaldi és mauthauseni koncentrációs táborokban álló emlékművek, a fasizmus áldozatainak bécsi szobra.

Fritz Cremer: Buchenwald-Denkmal (bronze) 1958, 4 m

És - többek között - egy „Magyar víziók” című litográfiasorozat 1956-ról, amelynek politika feletti, torokszorító drámaisága mindmáig önmagáért beszél. Többek között ilyen művekért volt művészete rangján érinthetetlen, mégis egyszerre szeretem-nem szeretem művésze minden időszak NDK vezetésének.

            Amikor a 70-es évek végén neki ítélték az egyik legmagasabb magyar állami kitüntetést, Budapestről a kialakult nemzetközi gyakorlatnak megfelelően a németek hozzájárulását kérték a rendjel átadásához. Egyszer, kétszer, háromszor... S mivel csak nem jött válasz Berlinből, nálunk „legmagasabb helyen” határoztak úgy: az NDK hivatalos hozzájárulása nélkül is megkapja Cremer a zászlórendet. Szűrös Mátyás akkori berlini nagykövetnek kellett azt kézbesíteni, a mesterrel való egyeztetés alapján, annak a Keleti-tenger partján fekvő otthonában.   Ketten kísértük: Király Attila, a követség nagy tudású, akkor kulturális, később más posztokon is sokat próbált diplomatája az immár egységes Németországban; és a hír nyilvánosságának biztosítására én, a tudósító.

Cremer egyszerű volt, közvetlen, barátságos és - nagyon őszinte.  Örült a kitüntetésnek és szomorkodott azért, hogy az átadáson „elfelejtettek” megjelenni a hazaiak.            

            - Ez most egy olyan korszak, amikor elviselnek éppen, de a nyilvánosság előtt is érzékeltetik, hogy nem szeretnek - kesergett. - Pedig én az vagyok, aki voltam és mindig leszek is. Akit a művei alapján ismernek, s túl a hetvenen, már a helyemre tettek mindenütt emberi mivoltomban épp úgy, mint a művészetben.

            Cremer Honeckert - a témát egyébként Király „dobta be”, egy finom célzással a pártvezetőnek az akkor is éppen vitatott Anna Seghers írónővel kapcsolatos aktuális   kultúrális taktikázásaira - egyszerre dicsérte és bírálta. De ma is azt mondom: a véleményét inkább jellemezte tisztelet, mint kritika. Első nekifutásra azt mondta róla:

            - Ulbrichttal nem is említhető egy napon. Walter megszokta, hogy Sztálintól függött, kapott-e szobát és reggelit   a moszkvai Metropol szállóban, így amikor hazatért és ő lett a hatalom, eszébe sem jutott, hogy azt németként gyakorolja. Mindent megkérdezett előbb a szovjetektől, s csak akkor lépett, ha igen volt a válaszuk. Honecker más: ő is nagyon vigyáz, meg ne orroljon rá Abraszimov, a szovjet nagykövet -   de németként lépeget, óvatosan, lassan, és reméli, tudja, meddig mehet el. Aztán megijed önmagától és szinte mindig eggyel kevesebbet lép annál, mint amit valóban léphetne.

            Ebéd közben, magyar bor mellett a jellemrajz tovább bővült.

            - Honecker okos, aki megköveteli másoktól is, hogy gondolkozzanak; de csakis azon, hogyan hajtsák végre a legjobban, amit már eldöntött. Alapos, de ezért úgy tartják a legközelebbi barátai is, hogy mindent maga akar csinálni. Biztos akar lenni benne, hogy minden úgy történik, ahogyan akarja, s ezért bizalmatlan, s ezt nem tudja eltitkolni; nyilvánosság előtt is hirdeti, hogy fontos a bizalom, de az ellenőrzés még fontosabb. Talán ezért érzik olyan sokan itt, az NDK-ban, hogy állandóan ellenőrzik őket. Én a sokak közé tartozom, akik ezt nehezen tűrik, de a kevesek közé, akik ezt megengedhetik maguknak. Ezért ülhetünk most itt, ebben a szép napsütésben...

            Német barátaim két alkalommal is óvatosan figyelmeztettek, hogy Honecker is tájékoztatást kapott rólam. Pontosabban: először a feleségemről.   

            Az asszony, Eta, a Friedrich Strasse-i magasvasúti határátkelőnél ment át Nyugat-Berlinbe, amikor - a szokásostól eltérően - az útlevélvizsgálat után megállította egy vámos.

            - Nyissa ki a táskáját - utasította porosz határozottsággal. A feleségemet a hangnem ingerelte fel, amihez járult még némi riadalom is: a táskájában ugyanis pesti gyógyszerreceptek voltak, amelyeket Nyugat-Berlinben lehetett kiváltani. Ezért biztos, ami biztos, magyaros bátorsággal reagált.

            - Nem nyitom ki! - ennyi volt a válasza. A vámos, aki nyilván nem szokott az ellenkezéshez, meghökkent és megismételte az utasítást, s azt akarta, menjen be Eta az szobájukba. Az asszony megismételte a nemet, s azt is, hogy tapodtat sem mozdul. Az   oda-vissza ment tovább, s kellő feltűnést is keltett. Végül a feleségem javasolt megoldást.

            - Hívják fel a magyar nagykövetséget, és azoknak mondják meg, mit akarnak!

            A tiszt ezt elfogadta. Őrizet alá helyezte Etát, majd eltűnt.  Amikor néhány perc múlva visszajött, a határozottsága nem változott, de a keménysége udvariasságba váltott.

            - Asszonyom, mehet! Viszontlátásra - ennyit mondott és tisztelgett.

            Negyvennyolc órán belül - persze “sub rosa” - megtudtam: a vámőr távollétének rövid ideje alatt az ügy megjárta a Stasi (állambiztonság) több irodáját, az NDK külügyminisztériumát és a berlini pártközpontot. Ott született meg végül az engedély Gerd Vehres, a későbbi, utolsó budapesti NDK nagykövet közreműködésével: engedjék át Kocsisnét.                  

             Ez a hír jutott el az ellenőrzési szolgálati utak közül kettőn is egészen a főtitkárig. Az állambiztonság és a pártközpont két, egymástól független csatornáján. Mert egymást is ellenőrizték?

            A második eset már egyértelműan a tudósitóról, rólam szólt.

Amikor Kádár János egyik berlini látogatását megelőzően, nem véletlenül - annak tudatában, hogy a telefon lehallgatás a személyes ellenőrzés része -, felhívtam Pintér Istvánt, a Népszabadság berlini tudósítóját, és borús hangon közöltem vele:

            - Most szóltak, hogy a delegáció sajtóközpontját az MTI irodában fogják berendezni, és akár Kádár is idejöhet. Tudod, milyen lerobbant. Két éve hiába könyörgök  a diplomataellátónak, nem hozzák rendbe, mert én nem nyugatnémet márkával fizetem a számlát. Most képzeld magad a helyembe, ha idejön az Öreg...

            Az történt, amire számítottam, csak még gyorsabban. Már másnap megjelent nálam egy termetes férfiú, aki az MTI-ügyben felelős tatarozó brigád mestereként mutatkozott be.  Kérte, járuljak hozzá, hogy másnap reggel dolgozni kezdjen a teljes csapatával. Nem ellenkeztem -, s ők négy nap alatt sterilbe vágták a lakást és irodát. De mégsem ez volt a meglepetések csúcsa. Sokkalta inkább az, hogy az MTI azóta is hiába várja a számlát a drága tatarozásról.

            Hónapokkal később szivárgott be hozzám a magyarázat:

            - Csak nem gondolod, hogy az állambiztonság számlát küld a munkájáról? A pártközpontban a csúcsig jutott el a panaszod, ott intézkedtek, hogy a Stasi azonnal lépjen. Nekik meg az volt a legegyszerűbb, hogy a saját embereiket küldték el hozzád...

Nem vicc.

Ahogyan az sem, hogy egy alkalommal feltűnt nekem egy érdekes tábla az NDK Bélyeggyűjtő Szövetségének székházában, a lépcsőházban. Az épület a Leipziger Strasse és a Friedrich Strasse találkozásának tőszomszédságában volt, vagyis egyetlen sarokra a Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó, 1961-ben épített faltól; ezen a földrajzi ponton történetesen egy ugrásnyira - a történelem előre gyártott kegyetlen grimasza által - a  Mauer Strasse-nek (Fal utca!) nevezett utcától és a Checkpoint Charlie nevet kapott nagyhírű határátkelőtől. A tábla felirata ennyi volt: „Fluchtweg!” – azaz a menekülés útja (persze tűz esetére). S egy nyíl, ami félreérthetetlenül nyugat, a határátkelő pont felé mutatott. Amikor megláttam, rám szakadt a gonosz derültség. Amikor elmúlt, visszaballagtam német filatelista barátaimhoz, kihívtam a lépcsőházba az elnököt, Peter Fischert és rámutattam a táblára. „Érted?” - kérdeztem, mire ő hökkenten annyit válaszolt: „Nem, nem értem” Erre én a feliratra meg a nyílra mutattam, és csak annyit mondtam: „Irány az államhatár!” Neki erre esett le az álla, és egyetlen szó nélkül visszarohant az irodájába.

Másnap kíváncsiságból visszamentem: a felirat eltűnt.

Aztán - a németek, Európa és a világ szerencséjére -  1989-ben a nyomorúságos fal is leomlott. Csak a Mauer Strasse maradt a megszokott helyén…

A Honecker házaspár utolsó éveiről hitelesen így számol be a Wikipedia. „Az egységes Németország megszületése után röviddel bejelentették, hogy hatalommal való visszaélés miatt pert indítanak Honecker ellen. Letartóztatták, majd egy nap múlva szabadon bocsátották. A Honecker házaspár előbb a potsdami szovjet katonai kórházba, majd 1991. március 31-én Moszkvába menekült. A Gorbacsov elleni puccs bukása után a chilei nagykövetségen keresett menedéket.”

Németországban mindmáig ironikusan emlegetik, hogy Honecker volt az utolsó NDK-s „követségi menekült.”  Követte a sok NDK-s példáját, akik 1989-ben Magyarországon kerestek menedéket. Csakhogy ő meg a felesége történetesen  Moszkvában, és onnan   - Santiagoig menekült végcélként…

Szlávok -  de déliek! A Balkán szláv világa már e kettős vonás sajátos keveredése okán is volt bonyolult mindig, s ha lehet, lett még bonyolultabb az ezredfordulót megelőzően és azóta! Ennek jegyében is emlegették Jugoszláviát olyan országként, amelyet az államot alkotó népek egymással szembeni ellenszenve és irigykedése tartott össze.  Ez a mélységes igazság a leghitelesebben 1991-92-ben bizonyosodott be: amikor Jugoszláviát ugyanezek az érzelmek szétrobbantották. Ma pedig hol itt, hol ott nem tudják, örüljenek-e annak, hogy nincs Jugoszlávia vagy sajnálkozzanak inkább azon, hogy nincs?

            Ebben a sajátos világban a horvát születésű Joszip Broz úgy lett jugoszláv Titová a világ számára, ahogy a grúz Joszif Visszarionovics Dzsugaszvili szovjet Sztálinná a XX. század mindmáig ható egykori zűrzavarában. A politika szülte és tépázta is meg az új nevüket: ahogyan a század szülte Szovjetunió és Jugoszlávia államiságát is...

            Nagyúr volt. Forradalmár nagyúr, aki szembeszállt az eleve ellenség Hitlerrel épp úgy, mint a sokáig barát és szövetséges Sztálinnal.   Az utóbbiért lett sok egyéb, nem éppen dicsérő jelzői szóhalmaz részeként „láncos kutyává”. Ennek a hatásait  akkor mi is naponta éreztük a bőrünkön, hiszen a kis Magyarország minden pontja közel volt a szomszédos Jugoszláviához. Amikor egyetemista katonaként 1955-ben a dunántúli Lenti helyőrségében szolgáltam, a harci gyakorlatokon a feltételezett ellenség még mindig hol nyugat (Ausztria), hol meg dél (Jugoszlávia) felől érkezett. Pedig akkor Sztálin már jó két éve bebalzsamozva feküdt generalisszimuszi uniformisban a Vörös tér mauzóleumában. S Moszkva - meg persze Budapest is - közben már próbálkozott a meglepően erősnek és magabiztosan makacsnak bizonyult Tito és az ő jugoszlávjai békítgetésével.

            Mert nekik lett vitathatatlan nagyuruk, -  még azoké is, akik sem őt, sem a rendszerét nem szerették.  Sokan (azóta alaposan megtanulhattuk) tulajdonképpen azt az államkolosszust sem érezték szívből magukénak, ami az első világháború után született és a keresztségben – 1918-at követően évtizedes töprengés eredményeként - a Jugoszlávia nevet kapta.  De Sztálin parancsaihoz végkép nem akartak igazodni, és az általa kiépített birodalomhoz sem akaródzott csatlakozniuk.  S mert Tito felvállalta a kiátkozást és az eleve kilátástalannak ítélt harcot (ahogyan az előzőt is, Hitler és annak mindenféle támogatói ellen), ezért akkor maga mögött tudhatta az országát. Ami - tudtuk, tudjuk - Európa keletebbik felében finoman szólva ritkaságszámba ment.

            Magamra vállalhatnám az előző bekezdés nyers igazságsorozatának lényegét, de annak szerzője más: Kocsa Popovics. Miért nyílt meg, mindezek ennyire őszinte megfogalmazásával egy 19 éves, újságírást tanuló magyar egyetemista fiatalember előtt, akit akkor látott életében először (és utoljára), már biztosan soha sem fogom megtudni.

            1956 nyarán történt, a világpolitikában - a kiváló orosz író, Ilja Ehrenburg művész-szerzői közreműködésével - „olvadásnak” nevezett korszak napjaiban. Ennek „szélárnyékában” és a szerbiai Hódságon (Odzaci) elő nagybátyám, keresztapám, Lukács János mérnök társaságában uzsonnáztunk Dubrovnikban a már akkor is legendás tengerparti öreg kávéház egyik asztalánál. János bátyám láthatóan meglepődött valamin. Egy pillanatig töprengett, majd megbökött.

            - Nézz jobbra! Biztos: a szélső asztalnál ülő férfi Kocsa Popovics - súgta, s meghökkent, hogy ez engem nem hökkentett meg.

            - Nem tudod? Ő itt az egyik legfontosabb ember, tábornok és Tito külügyminisztere.

            Ennyi ismeret már hatott. Ifjú korom mentsége, hogy csak ekkor ugrott be, már olvastam a nevet, s viselőjéről is hallattam hideget-meleget egyaránt, a hírek dátumától függően. Ismereteim így is bizonytalanok voltak (később persze utánanéztem: 1908-ben született, a Sorbonne-on tanult, részt vett a spanyol polgárháborúban, 1941-tõl pedig Tito partizánháborújának egyik szervezője volt, majd vezérkari főnök és 1953-tól külügyminiszter), de elegendők ahhoz, hogy szó nélkül felpattanjak és az asztalához lépjek. Udvariasan meghajoltam, és villámgyorsan, nehogy bárki megakadályozzon, megmondtam, ki vagyok, honnan jöttem, s hogy újságírónak készülök. Angolul beszéltem, mert a magyaron kívül akkor ez ment a legjobban, és természetesnek vettem, hogy egy diplomatának ismernie kell ezt a nyelvet. 

            - Szeretném, ha beszélgethetnénk. Nagyon zavarja, amit kérek?

            Mindehhez   kevesebb kellett egy percnél. Ma már világos: nem igazán tudtam, mit cselekszem. Az intellektuális arcú, középkorú, ám annál fiatalabbnak tűnő szerb rám csodálkozott ugyan, de nem zavart el.

            - Üljön le - mutatott az egyik szabad székre, majd odaintett egy, a közelben álló magas férfit (most jutott eszembe, hogy ekkora hatalmasságnak testőre is van, s már az akcióm kezdetén   elkaphatott volna) és utasította.

            - Hívja ide a gyerek társát.

            Nagybátyám sápadtan odajött és zavartan mentegetőzött, szerbül (orosz ismereteim alapján értettem):

            - Elnézését kérem, nem tehetek róla. Felugrott, amikor megmondtam neki, ki ül itt. Nem tehetek róla. A vendégem, az unokaöcsém. Én idevaló mérnök vagyok, jugoszláviai, a Vajdaságból.

            Nem szaporítom a szót. Popovics valamiért jókedvében volt. Megadta az elnézést, s csak annyira faggatott ki, hogy megkérdezte: miért érdekel, amit ő mondhat. Jobb híján azt feleltem:

            - Mert Tito barátja.

            Ezen elgondolkozott. Aztán beszélni kezdett, szerbül. Nem várt kérdésre, és egy szuszra elmondta, amit már leírtam: Titoról, a nagyúrról. Keresztapám fordított, én jegyzeteltem, ő nem kifogásolta. Sőt folytatta, mintha csak szükségét érezte volna, hogy mindent a lehető legjobban megértsek.

            - Ez különös világ. Hat köztársaság, öt nép, négy nyelv, három vallás, két írás, és mindez egy ország, Jugoszlávia. És ez nem elég: Szerbiának van két autonóm tartománya, rengeteg kis nemzetiséggel, köztük a magyarral, és számtalan nyelvvel. A három fő vallás mellett pedig létezik például a zsidó, s még írásból is többet használunk a kettőnél, a cirillnél és a latin betűknél: a Koránt arabul, a Bibliát meg héberül is írják.  De azért ez mégis egy: Jugoszlávia.

            Fagylatot rendelt mindenkinek, s amíg a pincér ezt meghozta, hallgatott. Amikor azt hittem a csönd igazában azt jelenti, vége, intett, türelem. Hosszú volt a szünet, De amint a pincér végre letette a kelyheket, ő   folytatta a mondandóját.  Ugyanazt, amit eddig, mégis másként.        

- Nálunk például a szlovén Kardelj barátom kigondol valamit. Nagyon csavaros az agya. Legalább egy nap kell, hogy a többiek - maguk a szlovének, a horvátok, mi szerbek és például az itteni magyarok -  sorra megértsék, mit is mondott igazán. Tito éppen a folyton járó eszéért szereti. Sztálin pedig azt sem tudta elviselni, hogy Tito az ilyen embereket szereti, mi meg Titot, mert pont olyan, amilyen. Egy horvát, aki Szerbiában töltötte életében a legtöbb időt, de ma minden köztársaságban és tartományban van otthona.

            Amilyen váratlanul elfogadta az odatolakodásomat, épp oly hirtelen gyorsasággal búcsúzott. De ezzel is meghökkentett.

            - Fiam, köszönöm, hogy hallani akart.

            Már a kezét nyújtotta, amikor eszébe jutott még valami.

        - Titonak van egy testvére Magyarországon. Ha alkalma adódna, tudassa vele, hogy Joszip gyakran emlegeti...

Más, nem kevésbé fontos tudnivalókat Jugoszláviáról Horn Gyulától gyűjtöttem be - aki akkor még beosztott követségi titkárként dolgozott, ki gondolta volna, merre visz később az útja -, amikor 1967-ben az MTI tudósítójaként Belgrádba költöztem. Még nem töltöttem el 24 órát a Száva partján, amikor már a fejembe gyömöszölt százféle adatot és tényt abból a – később kiderült – több ezerből, amit a fejében tárolt, hogy „legalább az alapvetően fontos dolgokat” értsem az itteni viszonyokról, s „ne baromságokkal” töltsem meg az otthoniak fejét, „se a nyilvánosságét, se a főnökségét”.

Ezalatt megtanultam tőle, hogy Jugoszláviának annyi az előnye, mint a hátránya. Íme a horni megfogalmazás: „Ez egy a Nyugattól keletre, a Kelettől Nyugatra fekvő gebines ország, amely úgy egyesíti a szocializmust és a kapitalizmust, hogy sohasem tudod, jó vagy rossz jön-e ki belőle”.

Horn Gyula tanított meg arra is ott és akkor, hogy Jugoszlávia vált például a világ egyetlen országává, amelynek a saját határain belül voltak a gyarmatai, s nem valami másik földrészen. A gazdag Szlovénia és viszonylag jómódú Horvátország ugyanis egyazon az államhoz tartozott, mint a tisztesen szegény, de a főhatalmat erőből és népességszámából hagyományosan gyakorló Szerbia, s a hamisítatlan balkáni mélységekkel birkózó Bosznia, Montenegró és Macedónia. Furcsa módon azonban a gazdagabbak és erősebbek nem azt érezték, hogy nekik jó, hanem azt, hogy velük tartatja el Tito a szegényeket, a többiek pedig természetesen irigyelték azokat, akiket volt miért. Furcsa világ?

Vagy: az önigazgatás például a nálunk sok tekintetben még ma is szokásos államcentrikusság helyett azok kezébe tette – elvileg mindenképpen, de a gyakorlatban is többé, mint kevésbé – a kormányzást, akik egy közösség lakói, vagy valamilyen intézmény munkatársai voltak. Ez szült az egyes ember számára is felfogható tulajdonérzést (elvileg), versenyt, árút és sokféle árat (valójában), viszont oly mértékben csökkentette az állam beavatkozási lehetőségeit a gazdaságban, hogy a gyakorlatban a belgrádi jobb kéz (a központi kormányzat) többnyire nem tudta, mit csinál a zágrábi bal (pedig akkor még csak egy tagköztársaság kormányáról volt szó a sok közül, a helyi szervek ezreit nem is említve): így lett totális az összevisszaság iparban, mezőgazdaságban, mindenütt. Az önigazgató vállalatokat valóban magukénak érezték az emberek ott, ahol rendben mentek a dolgok, de senki sem törődött semmivel, ha nem ment jól a cég: az igazgató ilyenkor – ha voltak kapcsolatai, s rendszerint voltak – átment önigazgatni, vagyis „kinevezett tulajdonosnak” egy másik vállalathoz, hogy azt tegye tönkre, a többiek viszont maradtak a mocsárban, vagy éppen munka nélkül.

- Vegyél benzint mindig a horvát INA-kutaknál és ne a szerb Jugopetrolnál, az előbbi olcsóbb, mert a zágrábiak megtiltották az alkalmazottjaiknak, hogy borravalót fogadjanak el, viszont le kell mosniuk a szélvédőt. S a kutasok ezt meg is tartják, mert ha nem, kirúgják őket, és a legközelebbi munkahelyet valahol nyugatnémetben találják.

Tito testvérével (ő csak a Broz családi nevet használta) egyébként később találkoztam egy percre a Keleti pályaudvaron, amikor a belgrádi marsall-pártelnök-államfő 1956 után először hivatalosan Magyarországra látogatott. Én a Magyar Nemzet színeiben ácsorogtam a téren, s egy kollégám hívta fel rá a figyelmemet. Olyan volt, mint zömmel a többiek: szerény kopottságában is méltóságteljes. Egy volt az akkori vidéki magyarországiak közül.  Odaléptem és elmondtam, kivel beszélgettem néhány éve róla. Megerősítette, néha leveleztek a fivérrel, aki egy-egy magyar mondatot is írt: nyilván bizonyítékként, hogy nem felejtette el teljesen a nyelvet.

Tito akkor annak a Kádár Jánosnak volt a vendége, akire ő is igent mondott 1956 november legelején Hruscsovnak. Amikor az akkor még viszonylag újnak számító szovjet vezér Brionin - már jó ideje hiteles forrásokból tudja a világ - elsőként Rákosi Magyarország élére való visszahelyezését hozta szóba (sejthetően nem gondolta komolyan), Tito kemény nemmel elutasította. Nyikita Szergejevics utána Münnich Ferencet ajánlotta, amire azzal reagált: „Nagyon megszokta, hogy azt kell tenni, amit maguk parancsolnak”. Hruscsov ezen meghökkent majd kimondta:

- Kádár János?

Tito rábólintott. Kádár pedig a brioni tárgyalások közben - eltűnt a budapesti Parlamentből...

             Úgy hozta a sors, hogy a családom legendáriumában néhány évvel később még egyszer felbukkant Kocsa Popovics. Keresztapámék vissza akartak költözni Bácskából Magyarországra. Amikor az eljárás végén megkapták a hivatalos elbocsátó levelet Belgrádból, az ottani Külügyminisztérium irata mellé odabiggyesztettek egy rövid megjegyzést: azt, hogy Popovics üdvözli a Lukács házaspárt, és a miniszter emlékezik az 1956-os dubrovniki délutánra…

            1966-67-ben jutott karrierje csúcsára: a köztársaság alelnöki posztjára. Aztán egyik óráról a másikra kegyvesztett lett. Voltak, akik Tito nagyravágyó feleségének, Jovankának a kezét sejtették a háttérben.  Tény: az asszony Tito utolsó éveiben éppen hataloméhségének köszönhetően ugyancsak a kegyvesztettek sorát gyarapította Belgrádban…

....

Ma már tudjuk, Jugoszlávia sorsa Tito 1980-ban bekövetkezett halálával pecsételődött meg. És egy évtized zűrzavar után, 1991. június 25.- én Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét.

Ne felejtsük el: előbb, mint a Szovjetunió megszűnt Jelcin hatalomra kerülése után, 1991. december 31-i dátummal… 

(Kocsis Tamás „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” gondolat jegyében dolgozza fel és teszi közzé élete, több mint hat évtizedes újságíró pályája emlékeit, tapasztalatait. Ennek része emlékezése az egykori Jugoszláviára.)

Ha élne Barcs Sándor, mindenekelőtt arról faggatnám: mit tenne ma? El is várná. Mert amíg bírta erővel, olyan soha sem volt, hogy nem tett semmit…

Olyan volt, amilyen! De hogy az olyan milyen volt, azt mindenki, aki ismerte, maga fogalmazta meg hajszálpontosan némán vagy hangosan, akár pro akár kontra! És sokan ismerték, politikában, újságírásban, sportban: külföldön   -  sajátos módon főként a Lajtától nyugatra – talán még többen, mint itthon.

Barcs Sándorral - aki november 10.-én 105 éve született -  egyet biztosan nem tehet az utókor: nem csinálhat úgy, mintha nem lett volna a 20 század közepétől a rendszerváltozásig a magyar történelem egyik legviharosabb korszakának színes közszereplője. Egyben – sportnyelven szólva -  biztos dobogósként a legvitatottabbak között. Mert kevesen vannak azok, akiknek egyes tetteit és akár egész életútját is egyszerre lehet elismerni és mélyen elítélni, ha valakinek éppen ehhez van kedve; s hogy ezt tegye, nem is kell feltétlenül iránta érzett politikai szimpátia vagy ellenszenv…

Elég, ha átlapozzuk, mit tett és mikor: 1945 előtt, a koalíciós években, Rákosi rendszerében és a Kádár Jánoshoz kötődő korszakban. Vagyis csaknem egy fél évszázad legkülönbözőbb napjaiban és helyzeteiben.  

A politizáló újságíróról önmagáért beszél az, amit a Wikipédia ma, 2017.-ben felsorol a neve alatt. 1929-től jelentek meg ez első írásai; újságíróként 1940-ben cikksorozatokat írt a fasiszta sporthatóságoktól üldözött MTK érdekében, segítette az egyesületet politikai harcában. A Független Kisgazda Pártba (FKGP) 1943-ban lépett be. 1944-ben a Gestapo letartóztatta. 1945 után a Szabadság című lap szerkesztője, a Magyar Távirati Iroda felelős szerkesztője (1945-1946), majd 1950-ig a Magyar Rádió elnöke. Ezzel egyidőben - már hivatalosan is politikusként - a FKGP (1948-1949) alelnöke a párt gyakorlati megszűnéséig. 1950-től kerek három évtizeden át volt a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatója. 1947-1990 között (43 éven át) országgyűlési képviselő. 1953-1975-ben és 1980–1989 között az Elnöki Tanács tagja. 1966-1990 között az Interparlamentáris Unió magyar csoportjának elnöke, egyben az Interparlamentáris Unió Tanácsának tagja. S – megint csak újságíró szakmájából következően - 1965-1974 között a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) elnöke.

A sport -  ez a haláláig – mindenkor ráadás volt az életében.  1925–1955 között igazolt labdarúgóként játszott Nagyváradon, majd Budapesten, a labda szerelmeseként, amatőr csapatokban. 1945-ben a foci repítette be Legfelső Ötös Sporttanácsba. 1947-1948-ban a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke. Az aranycsapat nagy éveiben, 1948-1950 között a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) alelnöke, 1950–1963-ben pedig elnöke volt. Ő javasolta az Európai Labdarúgó Szövetségnek (UEFA) a Kupagyőztesek Európa-kupája (KEK) megszervezését; ennek jogfolytonos utóda mindmáig az Európa Liga. Előbb a KEK szervező bizottságának, majd 1962-től az UEFA végrehajtó bizottságának tagja, az európai válogatott csapat felelőse volt. Több technikai tanfolyamot vezetett. 1966-tól az UEFA alelnöke, 1970-től első alelnöke, majd Gustav Wiederkehr elnök halála után, 1972–1973-ban megbízott elnöke volt. Artemio Franchi (Olaszország) megválasztott elnöknek adta át vezetői pozícióját. Ekkor viszont megválasztották a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) alelnökévé, s a világbajnokságok szervező bizottság szűkebb vezetőségének tagja, valamint négy évre a Játékvezető Bizottság elnöke lett.

Ez így, együtt Barcs Sándor életpályája: újságírás, politika, sport, itthon és a nemzetközi porondon.

És az az esemény, ami a legkritikusabb lett az életében, és most, halála után is kísért, amikor politizáló környezetben elhangzik, vagy leíródik a neve: Barcs Sándor népi ülnök volt 1949-ben a Rajk László és társai elleni tragikus végű koncepciós perben. Ezt egész életét végig kísérő teherként hordozta a vállán. Halála előtt néhány évvel mondta el, nem titkolt szomorúsággal a hangjában, amikor a kertjében beszélgettünk:

            - Rákosi maga közölte, hogy kijelöltek a bíróságba. Én azt tudtam: Rajk sorsán semmit sem változtat, hogy én vagyok-e az egyik statiszta vagy más, nekem és a családomnak viszont az élet a tét. Lehet, hogy bátrabbnak kellett volna lennem, de ott és akkor erősebb volt bennem a félsz, mint a Gestapó fogdájában...

Barcs újságíró volt hivatásból, egyszerre elismert és sokat bírált politikus elkötelezettségből; és nemzetközileg a legrangosabbak között jegyzett futballvezető szenvedélyből.  Mindebből legfőbb sikerének azt tartotta - az ezredforduló után, túl a 90. életévén ismerte be, egy csendes otthoni beszélgetésünk közben -,  hogy a   hidegháború nem akármilyen  éveiben az európai, sőt a világ labdarúgásának legfőbb vezetői közé választották - magyarként (egyébként az londoni 6-3 idején is ő  az MLSZ elnöke, s egyike azoknak, aki merte vállalni a felelősséget a hazai politikai vezetés előtt, amikor a meccs lekötését készítették elé az angolokkal, hogy „Puskásék biztosan nem égnek  le”. S ha már: Puskás Öcsi 1997-ben, - amikor ebből számára biztosan semmi jót sem remélt -  azt írta róla, hogy a szomorú 1954-es berni vereség, „a vb utáni nehéz helyzetben Barcs jött elénk Tatára, s úgy tudom, ő szervezte meg a hazatérésünket is”.)

            -  Akkora volt a magyar futball tekintélye a világban, hogy minden alkalommal azok is megszavaztak, akiknek a politika logikájával ellenem kellett volna szavazniuk.

Az én esetemben viszont a magyar politika megkülönböztetett szerepére hivatkozva bíztatott nemzetközi filatelista szerepvállalásra, a 80-as évek második felében. Tanácsát kértem - bár addigra már félig-meddig visszavonult a napi munkáktól -, mit válaszoljak a magyar bélyeggyűjtők, a MABÉOSZ elnökeként egy brit kezdeményezésre, hogy alakítsuk meg az európai filatelista szervezetek szövetségét. 
Feltétlen igent javasolt, azzal, hivatkozzam Gorbacsov akkor sokat emlegetett „európai házára”, s ezt egészítsem ki azzal, hogy „ebben létesítsünk filatelista klubot is”. Hallgattam rá: 1989-ben megalakult az azóta nagy tekintélyű szervezetté nőtt FEPA, amelynek alapító alelnökévé választottak -  azok szavazataival is, akik a Európa nyugati felét képviselték. Ők voltak többen.  

            Az véletlen, hogy Barcs 1912-ben született, ugyanabban az évben, mint Kádár.  De biztosan nem ezért érezte kötelességének, hogy röviddel az után, hogy Kádár János 1954-ben kiszabadult a börtönből, a feleségét, Máriát, amint lehetősége volt rá, nem titokban, „arra akkor illetékesek egyetértésével”, de a maga kezdeményezésre „belopta” az MTI-be dolgozni.  Az ok (ezt is tőle tudom): a 40-es években ismerkedtek meg, a legnehezebb próbákat élték át, bár nem egy pártban, de egy oldalon, hát „bíztam benne és ennyivel tartoztam neki.” Tegező viszonyban voltak, amiért sokan irigyelték.  De még többen szapulták, mert joggal érezhették, Kádár mindezért bízik benne, Barcs bármikor bemehet hozzá, s be is megy, ha kell, „hiszen mindent megtehet, mert tudja, hogy az Öreg megvédi”.

Ezen a pontos tanulságos idézni Dlusztus Imre Barcs Sándorral készített, több mint 250 oldalas portré-interjú kötetéből, amelyben több helyen válaszol az 56-os eseményekkel kapcsolatos kérdésekre, és viszonyára Kádár Jánossal.

Kádárról azt mondta: „Zárkózott ember volt, és meggyőződéses kommunista, (nála) az egyéni szimpátia is csak olyan szerepet játszott, hogy hasznos vagy káros az illető személy a párt számára.” 

1956 október-novemberére emlékezve pedig felidézett valamit, amit azóta sem cáfolt meg senki, holott nyilván tehette volna. A könyv 75. oldalán panaszkodott, egész éjjel azon ette magát, elmondja-e a könyv szerzőjének titkos történetét ezekről a napokról.

„- Tudod te ki aludt nálam az ötvenhat november 4.-i orosz bevonulás utáni napon? Szabó bácsi, a Moszkva téri parancsnok…  Az októberi napok egyikén beállított hozzánk Dudás és Szabó bácsi nevében egy pisztolyos fiatalember Szőnyi néven mutatkozott be, és pisztolyát letette az asztalra. Azért jött, hogy megszervezze az MTI védelmét. Nem kellett, saját testőrségünk volt. Ő azonban ott maradt, és engem kísérgetett haza, amikor meg-meglátogattam a családomat, mert különben éjjel-nappal az MTI-ben voltam. Egy ízben még mennyasszonyát is magával hozta, odahaza együtt ebédeltünk. Nagyon valószínű, hogy Szabó bácsi tőle kapta a címemet. Hát eljöttek volna egy sztálinistához? A család - három generáció - összehúzta magát egy szobában. A lakásban, a földön a harcosok. Szabó bácsi reggel a borotvámmal borotválkozott. Minden ajtónál két géppisztolyos hasalt, az utcán őrség volt… Reggel elmentek, késő délután lövöldözést hallottam Hidegkút irányából. Később megtudtam, hogy Szabó bácsit elfogták. Felakasztották.

- Ezt most mondod először?

- Ilyesmivel nem dicsekedett az ember. Csak Bognár József, meg Nagy Lajos kollégám tudott róla.”

1989-ben tudtam meg egy újságcikkből (addig nem szólt róla egyetlen szót sem): volt az életemnek egy pillanata, amikor az tartott meg az igazán még el sem kezdett   újságíró pályán, hogy Barcs akkor is éppen „mindent megtett” - sokakért.
Kiderült: az újságíró szövetség 1956 utáni ujjászervezésekor valakik javasolták, hogy egy cikkem miatt, ami 1956 október végén készült, tiltsanak ki - egy hosszú lista alighanem legkisebb szereplőjeként -  örökre a pályáról. Ő győzte meg a többséget a túlzók szándékainak túlzásairól.  Az külön megtiszteltetés, hogy olyanokkal szerepeltem egy névsorban, mint Gömöri Endre, Boldizsár Iván, Pethő Tibor, Mátrai-Betegh Béla és hozzájuk hasonló „nagyágyúk”.

            Barcs   - ma már tudom, hogy az előbbiek ismeretében – „gyűjtött be” (és nem én voltam az egyetlen, akivel ezt tette, hogy ezzel elindítsa a külpolitikai újságírói pályán), 1957-ben nyelveket tudó újságíró szakos egyetemista gyakornokként a Naphegyre, az MTI-be.  Az év őszén – egy rövid tudósítói „próba bevetésem” után a moszkvai VIT-en – azért „kölcsönzött” Mihályfi Ernőnek, az újra indult Magyar Nemzet főszerkesztőjének, hogy a hírügynökségi újságírás érdekében tanuljak lapcsinálást is. Mert kiszemelt külföldi tudósítója voltam, tudtam angolul, németül és oroszul, s - barcsi megfogalmazásban - európaiul.

            Tőle hallottam először azt a szópárost, hogy „magyarként európai, európaiként magyar”. Vagyis: európai távlatokban gondolkozott politikában, újságírásban, futballban abban a hosszú időszakban, amikor a meghatározó választóvonal a világban a kelet és nyugat volt. Nehezem vitatható, hogy ennek a jegyében kormányozta be az MTI-t az Európai Hírügynökségek Nemzetközi Szövetségébe (European Alliance of News Agencies, EANA). 
Ő kezdeményezte, - és egyébként Kádár János személyes hozzájárulásával -, hogy 1967.január 3-án az MTI keretében megjelent a világ addig egyetlen angol-német nyelvű napilapja a „Daily News - Neueste Nachrichten”, amely (1994-ig) túlélte a rendszerváltozást is. A cél az volt, hogy a hazánkban tartózkodó külföldieket tájékoztassa politikáról, gazdaság, kultúráról, sportról: az olvasók elsősorban az itt dolgozó diplomaták, Magyarországon dolgozó és ide látogató üzletemberek lettek (érdemleges turizmus akkor még a jövő zenéje volt), egy olyan időszakban, amikor a „legnyugatibb” újságokként a nagy szállodákba is csak az angol, francia és osztrák KP napilapjai kerültek. 1981-87-ben - Barcs akkor már visszavonult - a lap főszerkesztőjeként dolgoztam. Szomorúan írom le: a média mai helyzetének ismeretében egyre inkább érzem, mekkora szerkesztői szabadságot engedtek nekem, nekünk az akkori idők vitathatatlanul szorító korlátjai, a kormány félhivatalos hírügynökségének napilapjánál.

Barcs 1964 végén magához hívatta az MTI-ben dolgozó feleségemet.

            - Magával beszélek róla elsőnek. Az MTI jelölheti a pekingi tudósítót. Javasoljam-e a férjét, mert a legfőbb kérdés, hogy a feleség elviseli-e a hosszú távollétet Magyarországtól, az itthoniaktól?

            Amikor az asszony némi töprengés után igent mondott, megígértette vele, hogy nem szól nekem a beszélgetésükről, ne érjen csalódás, ha mások másként döntenek.   Végül a Margit-híd pesti oldalán, a Fehér Háznak nevezett pártközpontban sem emeltek kifogásolták, s a feleségem is tartotta a száját az utolsó pillanatig.

            Barcs  Sándor egyetlen dolgot nem bocsátott meg nekem: azt, hogy a fiamat öt évesen még nem avattam be a magyar fociba. Belgrádban dolgoztam MTI tudósítóként, amikor családostól fogadott az irodájában. Fiam meg büszkélkedett:

            - Nézd, milyen szép az új kardigánom.

            Barcs törzsszurkolói elfogódottsággal ragyogott a kék-fehér színek láttán.    

            - Gyönyörű, MTK! - kiáltott fel boldogan. A fiam meg csak a szemét meresztette:

            - Dehogy, tudhatnád, hogy ez op-art. És mi az az MTK?

95. születésnapján, fiatalokat megszégyenítően tiszta fejjel, egyetlen mondatban összegezte egész pályáját.

            - Az ember úgy őrzi meg a nyugalmát öreg korában, hogy egyaránt számon tartja azt, amit az életében jól és rosszul tett, s igyekszik valóságos mérleget vonni mindenről, legalább saját magának.

            Aztán egyetlen derűs mondattal még kiegészítette a hirtelen jött vallomást:

            - Csak azt ki tudtam volna hagyni, hogy vénségemre megbetegedtem: ha többet sétálók a kelleténél, ma már fáj a rúgó lábam.

            Mert, hogy még csaknem ötven évesen is igazolt focistaként bajnoki meccseken játszott az MTI csapatában. 98. éves korában halt meg 2010-ben. Pedig szerette volna megélni a 100 évet. Halála előtt gyermekei útján azt kérte: a neki szánt virágok, koszorúk árát adományozzák a Magyar Gyermek Labdarúgó Szövetségnek…

            Az MLSZ saját halottjaként temette el a Fiumei úton a szövetség történetének leghosszabb ideig regnáló elnökét s haláláig tiszteletbeli elnökét. A gyászszertartáson Barcs Sándort az MTI nevében a barát-kolléga Nagy Lajos búcsúztatta; és Lakatos Ernő – a mindmáig emlegetett „APO” - aki vezetőtársa majd utóda volt a Magyar Távirati Irodában a vezérigazgatói székben. Az „aranycsapat” nevében Buzánszky Jenő siratta el a ravatalnál.  Az UEFA részéről Michel Platini elnök, minden idők egyik legnagyobb futballsztárja, a FIFA  megbízásából pedig Joseph Sepp Blatter elnök nyilvánított részvétet.

A sporttörténelemnek mindenesetre könnyebb vele a dolga, mint a politika történészeinek[E1] .   

Ma úgy összegezem: Barcs Sándor ember próbált maradni egy történelmi korban, amely nagyon szűkre határok közé szorította őt is.  Azt tette, amit tehetett, ritkán jól láthatón, sokkal többször - „sub rosa”.  Így lett Barcs Sándor élete, pályája, sokfajta teljesítménye – ahogyan az a csöpp híján teljes évszázad, amit végigélt – tele olyan ellentmondásokkal, amelyeket (maga sem tagadta!) ki így, ki úgy, mindmáig okkal, joggal emleget fel.  De visszavonhatatlan tény: elnyerte a „hiteles magyar” hírét a politika, a hírügynökségek és a sport vezető nemzetközi köreiben – valahogyan úgy, mint az ugyancsak agyonvitatott bankár, Fekete János a pénz világában.  

Ritka teljesítmény volt ez a hidegháború évtizedeiben…

(Kocsis Tamás „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” gondolat jegyében dolgozza fel és teszi közzé élete, több mint hat évtizedes újságíró pályája emlékeit, tapasztalatait. Ennek a része emlékezése Barcs Sándorra.)  http://rozsalatt.blog.hu/

Kocsis Tamás: Sub rosa

Szobrot kapna Torgyán József, nemrég elhunyt kisgazda politikus a Somogy megyei Csokonyavisontán. Sőt: Torgyánné Cseh Mária szerint az is lehetséges, hogy Budapesten állítanak fel a Torgyán-mellszobrot.

            Torgyán József (1932-2017) kétségkívül a rendszerváltás és az azt követő idők legszínesebb politikusaként viharzott végig a közéleten, Kisgazdapárttól, az Országház padsorain és a Földművelésügyi Minisztérium patinás épületén át, a sportig és a világ export-importpiacaiig. Hangos tűzijátékoktól kísérve bukkant fel a semmiből - pontosabban az ügyvédségből -, s képes volt arra, hogy akkor is állandó főszereplőként mutatkozzék politikai tornádókban és álviharokban, a médiában és a magyar világ szinte minden elképzelhető színpadján, amikor pedig valójában éppen csak epizódszerepeket kapott (például Antall József jóvoltából, annak regnálásakor). Valódi hatalmat mindössze Orbán Viktor 1998-2002-es kormányzásának első felében gyakorolt, mégis amit összességében produkált alig több, mint egy évtizeden át a közéletben, annak hatása az országra, és ebből következően működésének értékelése több nemzedék szakértőinek ad feladatot, hogy csak a mezőgazdaságot és a más (kubatovi) okból ma is „politikai szereplő szegény FTC-t említsem emlékeztető példaként. A politikai csúcsról (még arra is reális esélye volt, hogy köztársasági elnök legyen belőle) egyszerre és épp oly látványos zűrzavarban zuhant le újból az ügyvédségbe, ahogyan 1988-ban rendszert váltani érkezett. 2006-ban egy-egy pillanatra - és újból csak a mindenki „Józsi bácsija” féle szerepkörben - megpróbálkozott ugyan a visszatéréssel a nagypolitikába, de mindössze egy könyvre futotta, a parlamenti képviselői jelölésre már nem.

Miért is? Ezer ember ezerféle választ adhatna erre a kérdésre, nem is fárasztok ezért senkit azzal, hogy az ezeregyedik megbízható felelettel gazdagítsam a sort. De tény és való: dr. Torgyán tehetségét soha, senki sem vitatta.

A Hősök-tere sarkán ismerkedtem meg vele, az akkor még éppen egységes Jugoszlávia nagykövetségének épületében, az utolsó hagyományos nemzeti ünnepi fogadásukon, 1989. november 29-én.
Két jogcímen is hivatalos voltam rá: egykori belgrádi tudósítóként és az akkortájt igencsak befolyásosnak tekintett Képes 7 főszerkesztőjeként. Torgyán József ott lépett hozzám, akiről tudtam, hogy az újjászerveződő kisgazdák egyik vezéralakja, s már akkor szinte naponta bukkant fel a neve a sajtóban.

Nem volt tehát gondom, hogy azonnal rájöjjek, kivel állok szemben, amikor köszönt és bemutatkozott. Egyetlen udvariaskodó bevezető mondatocskát sem tartott szükségesnek. Azonnal a lényegre tért.

- Hallottam magáról egysmást. Azt is, hogy a szegény Dernői Kocsis fia, Isten nyugosztalja. Ilyen emberekre van szükségünk az új Független Kisgazdapártban. Jöjjön el hozzám, s én biztosítom a jövőjét.

Ez volt a mondandója, egy szuszra, köntörfalazás nélkül. A kezembe nyomott egy névjegyet.
- Délután felhívhat, megtalál, vagy megtalálnak, ha keres - mondta. Kezet nyújtott, s már el is tűnt a nyüzsgésben.
Nem hívtam fel sem akkor, sem később, nekem akkor is, utána is megfelelt az újságírásoskodás. Így sohasem tudtam meg, mi lehetett volna a biztos jövőm: megint bejárhattam volna a Belgrád-rakparti - Torgyán idejében - kisgazda pártközpont Dunára néző szárnyának első emeletére, ahol korábban a feleségem titkárnősködött, vihettem volna országgyűlési képviselőségig, talán még miniszterségig is?

S ráadásként magamra is vehetném, amit annyian emlegetnek, többnyire nem éppen dicsérő jelzőkkel: a politikai elit tagja...

Tildy Zoltán és Mindszenty József neve nem azért került itt egymás mellé, mert összekötötte őket eredeti, lelkipásztori hivatásuk és a rájuk mért sors. Ámbár…

             Az 1889-ben született Tildy  Zoltán teológiát végzett és református lelkészből lett politikus, 1930-ban a Kisgazdapárt egyik alapítója, majd 1945 után miniszterelnök, köztársasági elnök, s folytatásként háziőrizetes fogoly.  Az 1892-es születésű Mindszenty ugyancsak hittudományt tanult, a katolikus egyházban az esztergomi prímási szék birtokosaként és bíborosként jutott a csúcsra - és onnan õ is 1948-ban zuhant a mélybe, a Rákosi által indított perbe és életfogytiglani ítélettel börtönbe.

            Ma már tudom, Tildy Zoltánnal a legfontosabb – mondhatnám történelmi súlyú –  személyes kapcsolatom időpontja   több, mint 70 éve, 1946 októberében, néhány hónappal köztársasági elnökké választása után volt. Apámmal, Dernői Kocsis Lászlóval több, mint másfél évtizedes volt a barátsága és állandó munkakapcsolatban álltak.

           Viszonylag korán reggel szólt a telefon, én vettem fel.

            - Tildy vagyok – szólt bele érezhetően a szokottnál türelmetlenebbül, miután köszöntem, s ő megismerte gyerekhangomat. Nem köszönt, nem kérdezte, mi újság az iskolában, azt se, hogy vagyok. Szinte gorombának éreztem, ahogyan rádörrent:

            - Add apádat.

            - De nem tudom, a fürdőkádban van. Visszahívja Zoltán bácsit?

            Pillanatnyi csend után azt felelte.

            - Nem. Te mondd tovább neki, amit most hallasz. Figyelj, aztán ismételd meg, hogy megértetted-e? Gyöngyösi János van a másik telefonban, Párizsból beszél.  Most közölték vele a szovjetek, Sztálin csak abba egyezik bele, hogy a csehek által követelt 5 faluból kettő maradjon a miénk, hármat oda kell adnunk. Mit feleljek neki? Ismételd, amit hallottál.

            Megijedtem, de rávágtam:

            - Igen – és pontosan visszamondtam a szöveget. Most Tildy mondott sürgető igent.

            -  Igen. Menj apádhoz, várom a válaszát, mit javasol. 

             Irány a fürdőszoba – ahol megszületett öregem véleménye.

            - Nincs mit tenni. Zoltán bácsival közöld, az a véleményem, hogy sajnos ki kell mondanunk az igent.

            Megmondtam Tildynek, mit üzent apám, mit kellene mondani a Párizsban tárgyaló külügyminiszterünknek. 

            Amikor mindezt lebonyolítottam, fogalmam sem volt arról, hogy azokról a Pozsony-környéki falvakról -  Oroszvár, Horvátjárfalu, Dunacsún – volt szó, amelyek végül az 1947-es párizsi békeszerződés alapján Csehszlovákiához kerültek; ennyivel csökkent Magyarország területe a II. világháború után még Trianonhoz képest is.

            Nem voltam még 11 éves…

            Tildy Mindszentyvel közösen 1956. október 31.-dikén keveredett bele az életembe. Aznap reggel felhívott Lénárt Gábor, a Termelőszövetkezet című lap szerkesztője, az 1955-ben éppen megint „kiélezett osztályharcban” a Magyar Nemzettől akkor ide száműzött édesapám főnöke, és közölte: barátaival olyan lapot alapítanak, amilyen 1945 januárjában a Szabadság volt.  És felsorolt jó néhány számomra kedves nevet, felelős szerkesztőként   meg ifj. Veres Péterét, az író fiáét (apjára tekintettel Nádasdi Péter néven újságíróskodott és írt ő is szépen irodalmat). Lénárt nem említette, csak évek múltán tudtam meg, hogy az újság ötlete a később kivégzett Gímes Miklóstól, Nagy Imre közeli munkatársától származott. Lénárt azt mondta, ha belefutok valami érdekesbe, írjam meg nekik.

            Megtettem.

            Apámat kerestem ezen a szerdai napon a Parlamentben. Dobi Istvánnál   kezdtem, aki ezekben a napokban is folyamatosan „regnált” az Elnöki Tanács elnökeként, s Tildy kabinetjét választottam a következő megállónak. Ő akkor már Nagy Imre kormányában volt hivatalosan államminiszter, sokak számára annál is több. Apámat nála sem találtam, az egykori köztársasági elnöki testőrség néhány - általam gyerekkorból ismert -  tisztjét viszont igen, régi uniformisaikban. Velük beszélgettem, amikor kinyílt az ajtó...

            S most következzék az eredeti, kinyomtatott dokumentum, mert ennél hitelesebb szöveggel nem szolgálhatok. Aláírt tudósításom a kérészéletű „Magyar Szabadság” november 1.-jei számának elsőoldalán jelent meg, „Mindszenty József hercegprímás kiszabadításának hiteles története” címmel. Íme.

            „Három honvédtiszt várja Tildy Zoltán államminisztert az Országház egyik szobájában: Pálinkás Antal őrnagy, Molnár Bertalan és Deák János hadnagyok. Ők kísérték Mindszenty József bíboros hercegprímás, esztergomi érseket, kiszabadítása után.  Most Tildy Zoltán hívására jöttek ide a küldöttségekkel, gondokkal teli Parlamentben, Várnak, Kézben faggatják őket, s ők válaszolnak mindenkinek, bármily sokszor változik, cserélődik is az őket körülölelő embergyűrű.

         Egymásnak adva a szót, így mondják el a kiszabadítás történetét:

            - Mindszenty József Rétság mellett, Felsőpetényben, egy elkülönített kastélyban, háziőrizetben élt - kezdi Molnár Bertalan. - Az oroszok felszólították a múlt héten, hagyja el a kastélyt, biztosabb helyre viszik. Visszautasította.       

            A rétsági laktanyában kedden délután alakult meg a forradalmi katonai tanács, s úgy határozott: kiszabadítja fogságából az igazságtalanul üldözött hercegprímást.  Pálinkás Antal őrnagy így folytatja:                        

            - Rövid tűzharcban elkergettük a kastélyt őrző államvédelmistákat, és utána a laktanyába vittük Mindszenty Józsefet. Meleg fogadtatást rendeztünk a tiszteletére. Az éjszakát nálunk töltötte. Közben pesti forradalmárok, egyetemisták, folyamőrök és munkások is jöttek hozzánk. Ők is a prímás kiszabadítására indultak, de már csak szabadságának üdvözlésére érkeztek.                                   

            - Reggel indultunk Pestre - mondta tovább az őrnagy. - Vácott virággal árasztották el a bíborost vivő autót. A prímás áldást osztott az út mentén felsorakozott népnek. Tovább, falvakban és kisvárosokban, mindenütt nagy ünnepléssel fogadták a hercegprímást. Pesten éljenzett az utca, Budán, az Úri utcai palota előtt hatalmas tömeg várta őt. Amikor meglátták az érkező gépkocsit, s benne Mindszenty Józsefet, elénekelték a nemzeti Himnuszt, majd a pápai himnuszt, A prímás főpásztori áldását adta az egybegyűltekre. és pár szóval megköszönte a ragaszkodást.

            Ezután a bíboros visszavonult palotájába, és csendes szentmisét mondott.

            - Ennyi a történet - ismételgeti tizedszer, huszadszor a három katona. Ekkor kinyílik a szoba ajtaja és Tildy Zoltán lép be. Pálinkás őrnagy az államminiszter elé lép, és jelenti, hogy feladatát teljesítette.”

            Ez tehát a cikk, az egyetlen, amiért utóbb örökre ki akartak tiltani a sajtóból. Még két mondattal lehetett volna bővebb, csak érdekességként említem. Tildy kezét nyújtotta, majd azt válaszolta a honvédtisztnek:

            - Minden magyar nevében köszönöm, őrnagy úr.

            Pálinkás pedig - csak később tudtam meg, hogy eredeti nevén Pallavicini gróf, s a család több más tagjához hasonlóan ő is részt vett a nácikkal szemben az ellenállási mozgalomban, s ezért maradhatott tiszt a néphadseregben -  a katonai regulának megfelelően, katonás fegyelemmel így felelt:

             - A dolgozó népet szolgálom.

            Pálinkás Antallal egyébként még egyszer találkoztam: a hadbírósági tárgyaláson, 1957-ben, amikor szembesítettek a cikkemmel és vele. Azt kérdezték tőlem, valóban láttam-e őt Tildy kabinetirodájában? Ő nem tagadta, hogy ott volt, én sem, hogy láttam és megírtam...

            Mindszentyvel életemben egyszer találkoztam, majd tíz évvel korábban, először és utoljára: 1947-ben ő bérmált meg Zuglóban, a Róna utcai templomban, ahol Gaal Olivér nemzetgyűlési képviselő volt a bérmakeresztapám. Annak a Gaal Gasztonnak a fia, aki első elnökként – mások mellett – Tildyvel és apámmal megalapította 1930-ban a modernkori Független Kisgazdapártot. 

Tildyt 1956 október 31.-én, a Parlament épületében láttam életemben utoljára. De telefonon még egyszer beszéltünk: mint utólag kiderült, nemcsak Tildy és az én személyes viszonylatomban harmadik sorsfordulós „magyar igazság” pillanatában.

            November 2.-án este szólt nálunk a telefon, s a kialakult „válság házirendnek” megfelelően én vettem fel a kagylót. Köszöntem, és bemondtam, ki vagyok. 

            - Tildy Zoltán beszél. Apádat szeretném megkérdezni, nem tudja-e véletlenül, hol van Kádár János?

            Nem tudta…

BOLDIZSÁR IVÁN és  még néhány velem  született “SKORPIÓ”

                Úgy hozta a sors, hogy mindnyájan október 30.-án születtünk, igaz, nem egy évben.

                BOLDIZSÁR IVÁNT életem gyerekként megkapott, ölembe hullott ajándékai közé számítom. Õ volt az elsõ felnõtt, akirõl megtudtam: egy napon születtünk, október 30-án. Igaz,  õ 23 évvel elõbb, mint én (az 1912-es évjáratból való volt), de négy éves koromtól, 1939-tõl haláláig,   1988-ig mindig következetes kitartással gratulált: felnõtt koromban is nagyon kellett igyekeznem, hogy megelõzzem.

                Apámnak hol közelebbi, hol távolabbi baráti köréhez tartozott, a világháború alatt sûrûbben voltak együtt. 1944. karácsony estéjén is nyilván ezért hívott minket telefonon.

                - Mit mondasz? Nem lehet igaz - figyeltem fel a fenyõfa alól öregem izgatott hangjára. - Hogy  az oroszok nálad? És mit csináltok?

                Ezen az estén - ez is történelem  - már csaknem teljesen bezárult  az ostromgyûrû Budapest körül. S eközben Tolbuhinnak a 3. Ukrán Front nevet viselõ  csapatai, ha akkor csak néhány õrára is, eljutottak a János kórházig: ezért kapta késõbb a Szilágyi Erzsébet fasor a Vörös Hadsereg útja nevet. Boldizsár pedig kijjebb lakott a kórháznál, így hozzá is eljutottak. Kiderült: már a legelsõ  szovjet tiszt, aki belépett a lakásába, tudta, hogy kicsoda, író, újságíró, akinek köze volt az ellenálláshoz, pedig akkor még nem tartozott az igazi hírességek közé. Így is kezelték, s ezért engedték meg, hogy telefonálgasson, akinek akar.

                Gondolom, ilyen is ritkán történt akkoriban: még mûködött a budapesti telefon, nekünk a front egyik, Boldizsár számára a másik oldalán.  Mi néztünk a közelgõ ostrom elé, õ meg már elhatározta, megkezdi a budagyöngyei negyed nemzeti bizottságának megszervezését.

                Valahogy késõbb is makacsul  találkozott a sorsunk: az övé, meg hol apámé, hol az enyém. Boldizsár 1946-ban Párizsban a békeszerzõdést tárgyaló magyar küldöttség tagja volt, onnan telefonált Gyöngyösi János külügyminiszterrel közösen    Tildy Zoltánnak, s apám éppen a köztársasági elnöknél volt. Akkor tudták meg, hogy Trianonnál is rosszabb feltételek elé nézünk: több  Pozsony közeli magyar falut maguknak akarnak a csehszlovákok...

                1955-ben Boldizsárt és apámat együtt rúgatta ki a hatalomba mind erõszakosabban visszanyomuló Rákosi Mátyás a Magyar Nemzettõl. 1956 októbere után  pedig - feljebb már szó volt  errõl - közösen kerültünk fel arra a listára, akiket  néhányan (szerencsére sikertelenül) el akartak tiltani az újságírástól.

                Berlini tudósító koromban - l977-78 lehetett - õ javasolta, hogy ”csibészkedjünk együtt”. Nyugat-Berlinben vett részt egy író találkozón, s ott koncertezett éppen Kocsis Zoltán. Kitalálta, ne úgy kérjek jegyeket, hogy tudósító vagyok, hanem úgy, mint Kocsis Zoltán rokona, aki meg akarja lepni a zongoristát.  Bevált: jegyeket is kaptunk, meg mindketten  dedikált  lemezt a hangverseny után a névrokontól.

                A Daily News-Neuste Nachrichten fõszerkesztõjeként - sose hittem volna -  a szerkesztõje lehettem: miközben már megkapott minden hazai írói, újságirói címet és rangot, olvasói megbecsülést, mellé nemzetközi elismeréseket, s elnöke volt a magyar Pen Klubnak, minden szombati számunkba írt, az egyik héten az angol, a másikon a német részén a  napilapnak. Csütörtökönként percre pontosan megérkezett a kézirat, vagy ha valamiért nem volt Pesten, ugyanakkor lediktáltatta a titkárnõjével, hogy legyen  elég idõ lefordítani a cikket.

                - Mert a mi szakmánkban egyetlen lényt kell maradéktalanul tisztelni: az olvasót. Ha az cikket vár tõlem, az nekem megtiszteltetés  - magyarázta újra és újra következetes pontosságát.

                Könnyen megegyeztem vele: 1987-88-ban a Képes 7-nek is állandó szerzõje volt. Az egyik nekünk írt cikkében hozta  nyilvánosságra, amit egyébként már negyven éve mindenki tudott, aki ismerte Boldizsárt: õ találta ki és terjesztette Rákosi nagy bosszúságára a koalíciós években a pesti rikkancs újságok címeibõl összerakott - fentebb már emlegetett -  lapajánló szövegét.

                Az utolsó cikkét gyászkeretben jelentettük meg. Azt is még idõben leadta. ( Ami vígasztalt: Nemeskürty István tanár úr vette át a lapnál 1989-ben a rovatát, akkor mélyen megfontolt, elõrevivõ cikkekkel).

                1983-ban még  “ifjú szerkesztõmnek” nevezett, és “öreg barátnak” önmagát, amikor dedikálta a “Korona napja” címû könyvét.  Utolsó mûvébe, a “Keser-édes”-be meg azt írta bele, hogy egyike lehettem azoknak,  ”aki szerencséjére megúszta a keser-édes éveket, baráti öleléssel az agg szerzõ, Boldizsár Iván”.

                Megúsztam volna? Én nem igazán éreztem, érzem, de ma már magam  is elég agg vagyok ahhoz, hogy tudjam,  ez is kor és végigélt események dolga.

                Amit Boldizsár még örökül hagyott rám: azok a  “Skorpiók”. Õ begyûjtötte  mellém a politkus Sarlós Istvánt, aki szintén e jegyben, és pontosan október 30-án született, Sarlós  pedig felfedezte Boldizsárnak Szabó Istvánt, a híres nádudvari tsz-elnököt. Én még hozzátettem a listához Gyapay Dénest, újságíró kollégámat.

                SARLÓS ISTVÁN  lett életemben az “örök szociáldemokrata”. Fõként önmagának  nem engedte elfelejteni, hogy honnan indult, s ezt akkor is újra meg újra  emlegette vezetõ politikusként, amikor  ez nem volt divat.  Igaz, 1939-ben kezdte a szocdemséget - 18 éves korában -, s ezért  már akkor sem számított  vastapsra.  1944-ben meg, párttársai kérésére - mert a fantáziájára nem panaszkodhatott soha -, egy kórházban, ahol katona volt,   hónapokig a feleségeként szerepeltetett egy illegalitásba szorult  zsidó nõt, akinek valódi võlegényét német Wehrmacht katonaként, s az asszony öccseként   vonultatta fel ugyanott. Máig nem vagyok benne biztos, hogy tudnak-e errõl Jeruzsálemben az ilyen ügyekben illetékesek?             

                Elõször akkor lepett meg, amikor 1963-ban,  budapesti ügyekkel foglalkozó  kollégáimmal együtt  találkoztunk  vele  a Fõvárosi Tanács vb  új elnökeként. Addig megszoktuk, híreket szerezni a Városházáról nem volt éppen könnyû, õ viszont arra bíztatott minket,  hogy az emberek minél több gondjával ostromoljuk, s ezek megoldását ösztönözzük nála és a nyilvánosság elõtt.

                - Erre tanítottak minket a szociáldemokratáknál - indokolta szokatlan módon a kérését.

                Aztán arra késztetett minket, hogy jegyzeteljünk: korábban a leírt beszédek és végsõ döntések határai közé szorítva publikálhattunk. Sarlós meg szabadon beszélt gyûléseken is (vállalva annak  a bizonyos “Pinochet elvtárs” elszólásnak a kockázatát  is,  a chilei diktátort elitélõ tömegrendezvényen),  és nem értette, miért  ne írhatnánk például a vb-ülések vitáiról. A legkevésbé sem bizalmas körben közölte:

                - Azt mondták amikor felmerült, hogy tanácselnök legyek,  legalább nyilvánosság elõtt elõre megírt szövegekkel lépjek fel.  Azt feleltem: akkor nem vállalom, az SZDP-ben ez még a háború alatt sem volt szokás.

                Vele szerepeltem elõször, a Magyar Nemzet munkatársaként,  a televízió nyilvánossága elõtt: a fõváros közügyeit élõ tv-adások  természetes témájának is tekintette, persze ugyancsak leírt szövegek nélkül. Látta rajtam a lámpalázat, ezért félrehívott és megnyugtatott:

                - Nézd  ezt a szörnyû zûrzavart? El tudod képzelni, hogy azt, amit ilyen helyen mondasz, bárki  hallhatja rajtunk kívül? Na ugye, hogy nem?

                Máig sem értem, miért múlt el attól, amit mondott,  az izgalmam.

                Késõbb hallottam: a Köztársaság téren. az MSZMP budapesti központjában azért is háborogtak, mert nem járt el a fõvárosi párt  elsõ titkárának hivatali értekezleteire. Mostanság  kaptam rá, a 60-as években kétségkívül  meglehetõen eretnek tûnõ magyarázatot tõle, miért.

                - A testületi üléseken részt vettem, azokon mindenkor eldöntöttük, amit kellett. Én azt tekintettem a párt budapesti álláspontjának, amit ott határoztunk. Azt  meg nem kívánhatták, hogy pártügyként beleszólhassanak, hova, hány utcaseprõt kell küldeni takarítani.

                 Az egykori  szociáldemokratasága következtében lett Budapest elsõ embere; egy erõsebb reformidõszakban, 1970-ben a Népszabadság fõszerkesztõje, majd a Hazafias Népfront fõtitkára, sõt az MSZMP Politikai Bizottságának tagja. Kádár maga tette ezt számára félreérthetetlenné, sõt bátorította, éljen azzal a lehetõségével, hogy  tudják, ragaszkodik  szocdemektõl jött politikus jelenlétéhez a  vezetésben.    A lehetõséggel visszafogottan, de élt ( PB-tagként sose járt például négyszemközti beszélgetésen Kádárnál), de egy pillanatra sem tartotta magát az igazán  szûk vezetés tagjának. Mint ahogyan azt sem hitte, hogy a Népszabadság  fõszerkesztõjeként  - ezzel mutatkozott ott be -  egyik-napról a másikra újságíró lett:  ezzel a vallomásával sokan visszaéltek, ahogyan a párt központi lapjánál mindig is szokás volt “enni“ az elsõ embert. Ezt magam is érzékeltem a sajtóirányításban velük is foglalkozó munkatársként: többször kerültem abba a helyzetbe, hogy a fõszerkesztõt kellett megvédenem beosztottjai fúrásaival szemben. Az is elõfordult, hogy nálam tagadták le annak az elhangzását, amit én beszéltem meg elõbb személyesen Sarlóssal, csak õk ezt  nem tudták.

                A  vele született nyitottságát éppen akkor használták fel a legsikeresebben ellene, amikor már változni kezdett körülöttünk és velünk a világ. Utolsó fontos posztját, a parlament elnöki tisztét még évekkel a rendszerváltás elõtt kihúzták alóla. Egy alkalommal az akkor képviselõ Avar István, a színész, a javaslat ellen szavazott: emberemlékezet óta nem történt ilyen az akkori magyar országgyûlésben. Sarlós meg elnökként ezzel csitította le a felhördülést:

                - Jó lenne, ha  gyakoribb lenne itt is  a nem egyhangú   szavazás...

                Kiderült, a szocializmus utolsó évtizedének  még ebben a “glasznoszty”  idejében is  mennyire erõsek voltak azok, akik nem vele értettek egyet. Amint lehetett,  egykori szocdemség ide vagy oda, nyugdíjazták (Kádár egyébként akkor is, 1986-ban, egy volt szociáldemokratát tett a helyére a parlament elnöki székébe, “mert egyre inkább mindenhol kell egy ilyen”, idézte õt nekem késõbb Sarlós, a bohém Stadinger István személyében, akit már ifjú korában is nagyszájúként emlegettek a párttársai, s jónéhány derûsen kényelmetlen helyzetet teremtett az országgyûlés élén.)            

                A mindenkori kölcsönös születésnapi jókívánságok   ellenére csak ezt követõen, az “új átkosban”  kerültünk  valójában bensõségesebb viszonyba. Talán egyszerûen csak így alakult. Olyan csendesen távozott, ahogyan élt élete utolsó másfél évtizedésben: egy biztos, fájdalmat nem érzett amikor meghalt. Azok közé a különleges alkatú emberek közé tartozott (ilyen volt egyébként korán elhúnyt lánya is), akiknek a születéskor “elfelejtették” kiosztani a testi fájdalom érzetét. Kevesen vannak ilyenek, nem tudnám eldönteni, valójában ajándék-e ez számukra vagy átok. Utolsó kivánságaként senki sem mondhatott beszédet a temetésén 2006.          Még egyetlen mondat: Sarlós István rendes ember volt ( s hogy ez érthetõbb legyen,  amint az amerikaiak mondják,  bátran vásároltam volna nála használt autót). 

                SZABÓ ISTVÁN (1924 -2017  ) volt az a magyar politikus, aki úgy jutott el a politikusi rangok legfelsőbb fokára, hogy – nem volt politikus. Nem először írok róla, s ha lehet, nem is utoljára.

                „Skorpió”, horoszkópilag. Akkor ittunk először egymás egészségére, amikor 1959. október 30-a, a születésnapja előtt néhány nappal keveredtem riportkészítésre - nem véletlenül - a már akkor évek óta országos hírű nádudvari tsz-be az 1958-ban Kossuth-díjjal kitüntetett elnökhöz, annak a 35. születésnapjára. Mihályfi Ernő, a Magyar Nemzet főszerkesztője küldött a lap munkatársaként, mivel én az író-újságíró Boldizsár Ivántól akkor tudtam meg a többé-kevésbé kerek évfordulót, meg azt, hogy történetesen mind a ketten ezen az október végi napon születettek…

                - Ő az a paraszt, akit az Isten is a magyar pusztára álmodott. Mindent tud, hogy mindent kihozzon a mezőgazdaságból, és az Alföld legalább nála Petőfi álmaihoz illő rónaság legyen - mondta szokatlanul poétikusan Mihályi, inkább az evangélikus egyház világi fejéhez (az is volt éppen akkor), mint főszerkesztőhöz illő megfogalmazásban. De hát a Magyar Nemzet mégis csak a Népfront lapja volt, ő meg ezzel arról akart meggyőzni, hogy egy magára adó újságnak mindig oda kell figyelni „egy Szabó Istvánra”, mert megéri, megérdemli.

                Bizony megérdemelte…

                Maga azt mondta, önmagáról:

                - Azt hiszem, hogy nem nagyon örültek nekem, hogy a világra jöttem. Az édesanyám hároméves koromban itt hagyott, elment Budapestre dajkának, mert sok teje volt. Engem gyakorlatilag a nagynéném nevelt, édesanyám nővére, akinek egy 10-12 holdas parasztember volt a férje, így egy igazi földműves családban nőttem fel. Elvégeztem rendesen a hat osztályt. Volt a közelünkben egy parasztember, ő ajánlotta fel, hogy dolgozzak nála, mert már öreg volt. Hamar átadta nekem az 58 holdas gazdaság irányítását: öt lova, húsz marhája és hatvan birkája volt. Addig se éheztem, mégis – 17 évesen – hirtelen olyan jólétbe kerültem, amiről álmodni sem mertem. Gazda lettem, annak minden előnyével és persze felelősségével.

                Az alábbi sorok pedig nem akármikor, viharos évben, 2008.-ban jelentek meg róla Pünkösti Árpádtól, aki hitelesen  elhelyezte a mindenkori  Szabó Istvánt  magyar világunkban, annak örök bonyolultságában.  

                „Társadalmi kedvenc voltam Nádudvaron - összegzi. Földosztáskor adtak is neki öt hold földet, bár abban a családban, ahol élt, 58 hektáron gazdálkodtak.

                - Hány osztályod volt?

                - Akkor hat, aztán végeztem el a technikumot.

                Az öt holdját hozzáírták az 58 hektárhoz, és akkora kulák lett Szabó István is, hogy porzott, pedig az önéletrajza szerint addig agrárproletár volt. Ha nem gyerekkori pajtása Oláh István, a későbbi honvédelmi miniszter, talán meg se menekül. Nádudvaron a középparasztok, nagygazdák félénkebbek vagy okosabbak voltak, mint másutt. Bevonultak. A Vörös Csillag nevet adták a saját földjükön alakult tsz-nek, és Szabót elküldték 14 hónapos elnökképzőre. Mikor 1952 végén visszatért, elnökké választották. A gazdák azt gondolták: "Pista nem bánt bennünket", kifelé meg az agrárproletárság se rossz. A tagság és az elnök is értette a dolgát, ez a tsz sosem volt mérleghiányos.”

                                Szabó István óriásbirtok méretekben gondolkodó paraszt volt, aki a megtanult a barázdákról minden megtanulhatót. Joggal mondták rá: amit ő nem tud az agráriumról, azt nem is érdemes tudni. Parasztként látta Magyarországot, mindenre kíváncsi magyarként a világot, és főként azt figyelte, ami a mezőgazdaságban történt, bárhonnan is kapott hírt valami újról. Aztán itthon már formálta is: Nádudvarral bevonult az agrárpolitika folyamatos alakításába, beleértve az akkor sokak által  „magyar csodának” is  minősített háztáji gazdálkodás gyakorlatának feltalálásába. Politikust is próbáltak faragni belőle már a hatvanas évek elejétől, többször is, de ebben a műfajban mindig „botcsináltáként” kezelte önmagát. Amúgy, Cyrano módon, gunyoroskodott is erről.

                - Egyhuszonegyed államfő lett belőlem - mondta, amikor 1966.-ban az Elnöki Tanács tagja lett. A „földtől kapott” (saját megfogalmazása) józan eszétől akkor és később sem vált meg, amikor 1985-ben az MSZMP Politikai Bizottságába is bekerült, arra a néhány évre, amíg még létezett az állampárt.

                Becsülte a tanult embereket, az újságírókat is, s ezt folyamatosan bizonyította, mert - sokaktól, régiektől és maiaktól eltérően - politikusi stallummal övezve is ötleteket, használható tudnivalókat remélt más hivatások művelőitől. Nagyokat sétáltunk a Duna-parton, pedig már PB-tag volt, és első lépésként makacs következetességgel mindig azzal kezdte:

                - Mi újat tudsz?

                Én meg hiába feleltem erre, hogy „te kapod a Politikai Bizottság tagjainak járó jelentéseket, nem én”, csak legyintett.

                - Azok nem olyanoknak készülnek, amilyen én vagyok. Engem nem titkok érdekelnek, hanem az, hogy merre megy a világ.

                A rendszerváltozás politikai földindulása után Budán, a Zöldlomb utcában, a Pálvölgyi barlangnál, folytattuk a beszélgetéseinket, ahogyan megszoktuk: a fiát látogatta itt rendszeresen, a szomszédságomban.

                Nádudvaron pártállástól függetlenül Szabó István  mindenki számára  az maradt, aki volt: akit meg kell kérdezni, mielőtt bármiről döntesz, ha nem akarsz nagyot tévedni. És ugyanez vonatkozik országos méretekben azokra, akik kukoricával és ipari növényekkel foglalkoznak, akár gazdasági, akár tudományos szinten.

                2013-ban olvastam róla és Nádudvarról: „Nádudvar, ez a csendes, eldugott hajdúsági település olyan, mint a többi környékbeli falu, mégis más. A hazai mezőgazdaság zászlóshajója, a KITE Zrt. (KITE Mezőgazdasági Szolgáltató és Kereskedelmi Zrt.) – a maga éves kétszázmilliárdos forgalmával – mássá teszi. Az agrárvállalkozás alapítója és létrehozója Szabó István, aki már a kilencvenedik életévét tapossa, ma is aktív. Az idős szakember kilenc évig a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának a tagja volt, öt éven át az MSZMP Politikai Bizottságában dolgozott, továbbá harminchárom évig a Központi Bizottságban „együtt ült” Kádár Jánossal. Közben azonban nem szakadt el Nádudvartól, közel négy évtizeden át vezette a helyi tsz-t, és ma is a KITE örökös elnöke.”

                Romsics Ignác történész akadémikus méltán szentelt neki egy egész tanulmány könyvet 2012-ben „Szabó István életútja Nádudvartól Nádudvarig” címmel.  A könyv megjelenése alkalmából az MTA Agrártörténeti és Faluszociológiai Osztályközi Állandó Bizottsága és a Debreceni Egyetem Történelmi Intézete tudományos konferenciát  is rendezett.  Romsics azt írta könyvében: Szabó István „Erdei Ferenc, Fehér Lajos, Dimény Imre, Losonczi Pál, Burgert Róbert mellett egyike volt azoknak, akiknek a nevéhez a magyar mezőgazdaság szocialista táboron belüli egyedülálló sikerei kötődtek.”

                 A hazáról József Attila jutott eszébe és az, hogy” számomra a föld a haza, a termő anyaföld”.  Meg Ady bölcs hazaszeretete, Bajcsy-Zsilinszky, akinek sírját minden évben meglátogatja, mert „megilleti a tisztelet

                Szabó István kitörülhetetlen a magyar agrártörténelemből... 

                GYAPAY DÉNES - 1928. október 30-i “Skorpió“ - a legderûsebb magyar külpolitikusként költözött már be egyszerre a mennyei szerkesztõségbe és diplomáciába.  A Népszavánál kezdte 1950-ben, és mindenütt újságíróskodott, ahol éppen érdekesen és nem csak komolyan, komolykodva lehetett írni arról, ami a világban történt.    Pálfy József utódaként lett fõszerkesztõje 1990-ben az 1963-ban alapított, sajtólegendává lett Magyarország címû hetilapnak, aztán mégis pályát változtatott. Végül teljesült, amit nem remélt, a diplomácia: milánói fõkonzulként, majd az Olasz Kereskedelmi Kamara magyarországi sajtófõnökeként zárta az életútját.

                Röviddel a halála elõtt, a pannonhalmi apátság gimnáziumának tablóján láttam viszont a fényképét: az ottani bencés olasz gimnáziumban érettségizett 1947-ben. Ott alapozta meg olasz nyelvtudását, ami meghatározta az egész pályáját.  Odafent, immár tökéletes birtokában az olasznak, nyilván a legszínesebb társasági körök tagja és tudósítója...

                Gyapayval közös születésnapunkon kívül összeköt bennünket az is, hogy én lettem az utóda a Képes 7 főszerkesztõjeként, de ez soha nem árnyékolta be mindenkori jó viszonyunkat. A másik pedig: én is olyan helyen fejeztem be hivatalosan a pályámat, amire korábban nem gondoltam volna: az Axel Springer kiadónál. Amikor berlini tudósító lettem egy helyet minõsítettek számomra tiltott területnek: a más akkor is világszerte publikáló Springer kiadónak a két Berlin nyugati felén, közvetlenül a határnál épült toronyházát.   

(Ráadás Skorpió-listámon Horn Gyula lánya, Anna, akirõl 2006 októberében tudtam meg egy újságcikkbõl, hogy ugyancsak október 30-án született - s éppen 1956-ban. 11 éves kis hölgy volt, amikor 1967-ben apjával közösen kezdtem “muzsikálni” Belgrádban: ő diplomataként dolgozott ott, amikor én újságíróként, az  MTI tudósítójaként  odaérkeztem.)