Azt, hogy hány nyelven beszél, 1964-ben kérdeztem meg az „ifjú”, akkor 80 éves Germanus Gyulától, Pesten, a Magyar Nemzet munkatársaként.  Elgondolkozott egy percre, kiderült, ezt eddig még nem kérdezte tőle senki.

            - Fogalmam sincs - felelte végül -. Csak azt tudom, hogy akármerre csavarom a rádió gombját, értem, amit hallok, bár gyakran nem tudom, milyen nyelven beszélnek. De hát annyi a nyelv egy-egy nyelvcsaládon belül, a tájnyelvekről, tájszólásokról   nem is szólva. Csak az arab nyelvvel vannak nehézségeim, annak ellenére, hogy gyerekkorom óta tanulom. Mert arabból olyan sok van, hogy a tudomány még egy megközelítő számban is képtelen megállapodni.

Azóta tudom, kicsit később, 86 éves korában összegezték a nyelvtudását: kiderült, közel hatvan arab nyelvjárást ismert és lektorált.  A többi nyelvet nem számolták. És utána még élt, dolgozott 9 évet…

A 20. század egyik legnagyobb orientalistájaként tartjék számon a világban. Tanult, tanított, kutatott, utazott Londontól Bengáliáig. 1935-ben a legelső európaiak között jutott el Mekkába és Medinába, amikor ez nem kis veszéllyel járt, mert, ha gyanúba került volna, hogy esetleg kém, vagy gyaur turista, akár meg is ölhették volna. Megúszta, sőt hivatalos lett Abdul Aziz ibn Szaúdhoz, Szaúd-Arábia uralkodójához, a mindmáig hatalmat gyakorló  Szaúd-dinasztia megalapítójához.

A budapesti egyetemen 56 éven át volt tanára a török, perzsa és arab nyelvnek.  Azért emlegetem ezt oly szívesen, mert nem egyszerűen a magam véleményét írom, hanem a kairói egyetem professzoraiét, akik közül néhánynak már 1928-tól kollégája volt Indiában, a szantiniketáni egyetemen, ahol három évig dolgozott: nem más, Rabindranath Tagore Nobel-díjas hindu költő, író és kérte fel, hogy az elnöksége alatt álló, Nizam al-Mulk, Hyderabad fejedelme által alapított egyetemen szervezze meg az iszlámtörténeti tanszéket és legyen annak első professzora.

Tanított természetesen az egyiptomi főváros egyetemén is. Amikor - néhány évvel azután, hogy 1979-ben, 95 esztendős aggastyánként meghalt -  a Nílus-parti épület komplexumban jártam, az arab nyelv és irodalom tudósai szakáguk halhatatlanának nevezték. „Magyarként jobban tudott arabul, mint sokan közülünk itt, az intézetben” - mondták róla, s miért kételkednék bennük.

Ugyanitt, ugyanekkor egyébként még egy magyart említettek, Puskás Ferencet, a labdarugót  A párosítás miatt emlékszem rá mindmáig, mégsem érdektelen...

Tanulmányaihoz ifjúként a nagy Ázsia-kutatótól és nyelvésztől, Vámbéry Ármintól kért segítséget, első perzsa nyelvű könyveit is tőle kapta. Maga írta le: „Egyik-másik hetilap, a Mesveret (Tanács) és több kisebb-nagyobb hasonló szellemű röpirat állandóan érkezett Vámbéry Ármin címére, Pestre, számos könyv tiszteletpéldányával. Ami nem érdekelte a professzort, azt egy fürdőkádba dobta az én számomra, és én ebből halásztam ki a nekem tetsző lapokat, könyveket.” És Vámbéry nyugtatta meg az apját: „Germanus úr! Az ön fia egy óriási ígéret. Ne álljon az útjába, hogy tanulhasson. Ne tekintse könnyelműségnek, ha könyvre van szüksége! Segítse az útján, nem fog csalódni. Én kezeskedem, nem fog csalódni!”

Élete igazolta, mennyire igaza lett a remélt méltó utódról – a nagy elődnek.

Élete során megismerkedett Gandhival, Nehruval, Nasszerrel és Arábiai Lawrence-szel is. Törökországban már a szultanátus idején találkozott a későbbi Török Köztársaság első elnökével, Kemal Atatürk Musztafa pasával. Élete legendáriumának része, hogy fehér, az egész testet elfedő ruhája alatt minden keleti útja alkalmával ott hordta a nemzeti lobogót, melyet indiai évei alatt szobája falára is kifüggesztett ki, hogy így csillapítsa honvágyát. Mert Germanus Gyula életét úgy szentelte az iszlám tudománykörének, hogy soha sem felejtett el emelt fővel magyarnak lenni…

Akadémiák sorának volt a tagja, köztük - az MTA mellett -  a kairói, a bagdadi és a damaszkuszi tudományos akadémiáé.  Tagjai között jegyezte az Arab Írók Szövetsége (1957), a római Accademia del Mediterraneo (1952), az Accademia Leonardo da Vinci (1973), a londoni Institute for Cultural Research és a delhi Indian Institute of Islamic Studies (1973). A Magyar Pen Club 1926-ban történetesen a világirodalom angol fejedelme, John Galsworthy ajánlására választotta titkárjának

 Ahogyan halála után özvegye – joggal -  megfogalmazta: „Mesterüknek tartották Hydarabadtól Princetonig, Egyiptomtól Bostonig, Oxfordig, Párizsig, Bécsig. És az arab világ minden országa – és India! […] Sem vagyont, sem hasznot nem ismert. Csak szolgálatot. Kelet-Nyugat hídjaként szolgálta a tudományt és az emberi összetartozást.”

            És 81 éves koráig lovagolt. Sőt: mivel a 2. világháború után közreműködött a hazai lótenyésztés felélesztésében, 1948-ban a kormány is kitüntette. „Én vagyok az egyetlen egyetemi tanár, aki lótenyésztési érdemeiért kapott díszoklevelet” – mondta nem kis büszkeséggel.

1979-ben bekövetkezett haláláig dolgozott. Két nap választotta el 95. születésnapjától…

Az arab irodalom története - Germanus Gyula

Kórházi ágyánál a Kajári Kató, a felesége jegyezte fel: akkor már csak egy kívánsága volt, hogy megérje „Az arab irodalom története” harmadik kiadását. Ez teljesült. A gyors tempóban kinyomott első nyomdai példányt még kezébe vehette, sőt Angliából postán megkapta a kedves tanáráról, Vámbéry Árminról szóló angol nyelvű kiadványt is, melyhez tucatnyi anyagot küldött. Éjjel hirtelen megszólalt a régi hangján: „Üzenni akarok! Üzenni akarok! Hitem, hogy a világegyetemet erkölcsi erő hozta létre, és az önzetlen szeretet tartja fenn. Szépség és jóság az emberi élet célja. Ez a meggyőződés vezérelt egész életemben…

A már emlegetett riport készítésekor egy megjegyzése és egy kérése volt. A megjegyzés, hogy most, élete alkonyán már nem akar emlékeztetni rá, mikor, mennyi baj, keserűség érte, aki akarja, úgyis tudja. A kérése pedig: véletlenül se írjam, hogy Kossuth-díjas - mert nem az.

            - Tudom, hogy mindenki azt hiszi, már 1948-ban, az első díjosztáskor kitüntettek. De nem így történt, akkor túl nagy volt a konkurencia, Bartóktól József Attiláig. Így kimaradtam, azóta viszont soha többé szóba sem került a nevem, mert nyilván minden illetékes azt gondolta és hiszi mindmáig, hogy „a Germanus már megkapta”.

            Hát nem kapta meg…

            Az akkori beszélgetésünkből egy mondat köszön vissza mindmáig: „Féltem a világot attól, hogy a civilizációk közötti különbségek – s ezen nem csak és nem is elsősorban az iszlám és a kereszténység közötti szellemiségbéli eltérésekre, hanem a Kelet és a Nyugat egészéletszemléletének döbbenetes távolságára gondolok – egyszer elpusztítják az egész Földet.” Mennyire komolyan gondolta az általa ott mondottakat, megerősíti a „Földgömb” című tudományos folyóirat 2013. májusi számának tanulmánya, amelynek záró passzusa lett az előző mondat. Egyetlen kiegészítéssel: „Ezt akár mondhatta volna a ma esti Híradóban is...”

Életrajza a Múlt kor  weboldalon

Amihoz most hozzáteszem: és még inkább 2018-ban. Germanus Gyula profetizálta a 21. század beláthatatlan veszedelmeit…

Film készül   Pablo Picasso -ról, magyar közreműködéssel, Antonio Banderassal, – és Emese- Bubuval.

Legkisebb unokám, Juhász Emese, szomorú, szegény kisgyerekként búcsúztatja a filmben Lulu barátnője társaságában pesti Nyugati pályaudvaron az 1914 őszén az 1. világháborúban frontra induló katonákat. 13 évesen, 10 ezer forint ezért élete első munkával keresett tisztes javadalmazása; amilyen nekem volt az a 10 pengő, amit a „Pest” című laptól
/ Az Est ezen a címen 1939. november 17-én jelent meg utoljára. A szerkesztőség Pest címmel, de teljesen megváltozott tartalommal folytatta a lap kiadását. Felelős szerkesztője Bakos Ákos, felelős kiadója Paizs Ödön volt, akik már Az Est utolsó néhány évében is jegyezték a lapot. A Pest 1944. december 15-éig jelent meg, akkor rendeletileg szüntették meg szinte az összes budapesti lappal együtt./
kaptam 6 évesen, 1941-ben, „Nagy Pista rossz volt” címmel írt „remekemért”. Én történetesen közvetlenül az előtt, hogy beléptünk az éppen akkor a mi történelmünkbe is betolakodott 2. világháborúba.

S hogy kerek legyen a családi legendárium: Bubunk dédnagyapját, Gróz Alfrédot 1914 őszén ugyanígy indította el a család a „nagy háborúba”, mint a készülő filmben, alig fél évvel azután, hogy megnősült. Áldott állapotban hagyta itthon Gizella dédnagymamát, haláláig egész famíliánk „Pici mamáját”: a hét Gróz testvér legidősebbike,
Gizi 1918-ban látta meg élőben - addig csak fényképről ismert édesapját…

A történelem most furcsán visszaköszön, - úgy és ahogyan a legkevésbé számítottunk rá…

 FERENCZY JÓZSEF (1919. április 4-én született, amit csak az év meg a hónap és a nap egymástól független érdekességei miatt írok le ilyen pontosan) -, akinek nevét immár több, mint fél évszázada, pontosabban 1954 óta Josef von FERENCZY-ként ismerik a világban.  Maga jellemezte a helyét a nemzetközi palettán, egy olyan vacsorán, amit Leányfalun rendezett a magyar Ferenczy-Europress 1991-es születésének második évfordulóján a budapesti sajtóügynökség alapítója és fő tulajdonosa, a világcég német Axel-Springer kiadó. Jómagam ott és akkor az ügynökség helyettes főszerkesztőjeként ültem az asztalnál.

            - Én vagyok a világ legnagyobb kiskapitalistája, de ha tetszik, a legkisebb nagytőkése - mondta az előétel és az első pohár bor után.

            Rejtélyekkel körülbástyázott, öntörvényű emberként lett magát szenvedélyes magyarnak, hűséges németnek és lelkes európainak („leidenschaftlicher Ungar, treuer Deutscher und begeisterter Europäer“) vallva nemzetközi médiamágnás akkor, amikor a média kifejezést még sokkal ritkábban használták.  És - talán éppen ezért -  sok évtizedes ismeretségi körömben azok közé tartozik, akikről   biztosan a legtöbb rosszat és jót mondták, írták -, gyakran ugyanazok.

Mindmáig rendületlenül kutatgatják, mit és milyen anyagi, politikai célokból csinált vagy nem csinált egész, zavarosan tarka életében, itthon és külföldön? S ez önmagában elegendő ok számomra arra, hogy tényként fogadjam el a tényt: nem akármilyen szerepet játszott legújabb korunk történéseiben.   De hát maga sem tagadta soha, hogy cifra volt a sorsa 20 éves korától kezdve a harmadik évezredig: csak így lehet valakit egyszerre fasisztának és antifasisztának, kommunistának és antikommunistának, hazafinak és hazaárulónak, kiváló pénzembernek és üzleti szerencselovagnak minősíteni, Sőt, nem titok, mindig voltak, akik egy lélegzetvétellel, egyszerre emlegették nagynénjeként Ferenczy Idát, Erzsébet királyné  udvarhölgyét, s kérdőjelezték meg általa használt neve elegáns  „von”-jának és „y”-jának hitelességét.

Miből mennyi az igazság? A Ferenczy-saga esetében talán sem fogjuk soha fogjuk megtudni…

 Ami biztos: a színességében biztosan versenyképes látványos Ferenczy-karrier történet kezdete 1954. Ezt a dátumot tőle hallottam, mielőtt még elolvastam 1992-ben Münchenben megjelent „Ferenczy József - Életrajzi vázlat kortörténeti háttérrel” címet viselő, „félhivatalosnak” tekinthető életrajz

1948 végétől - akkor ment el Magyarországról,  nem útlevéllel - megjárt Nyugat-Európában földi poklot és megélt mennyországnak hitt jó pillanatokat is.  1954-ben egy rosszul sikerült zöldségüzlet és politikai tartalmú bécsi pereskedések árnyékában - így mesélte azon a már emlegetett leányfalusi vacsorán -  valahol „a tisztítótűz mélységében és magasságában pattant ki a szikra az agyamból”.
Zürichben meglátta egy kapu alatt a FIFA, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség központjának névtábláját. Emlékezzünk rá: ez volt a számunkra oly gyászos berni futball-világbajnokság éve. Ferenczy még a magyar vb-reménykedések idején fedezte fel az elegáns kaput, ez is magyarázat lehet a hirtelen támadt ötletre. A mindig „snájdig”, arisztokratikusan elegáns magyar úr megjelenése, elmaradhatatlan elegáns névjegykártyája és határozottsága elegendő volt ahhoz, hogy feljusson a titkárságra, sőt betessékeljék a „fejesek” szentélyébe.

            - Többen voltak, és számomra is hihetetlen egyetértésben meghallgatták az utcán felötlött üzleti javaslatomat, amit részletesen kidolgoztam, mire felértem az emeletre. Azt indítványoztam: megvásárolom a FIFA-tól a világbajnokság filmjogait. Ez akkor még - bármennyire is hihetetlen -  ismeretlen gyakorlat volt. Rövid alkudozás után megegyeztünk az árban is: 200 ezer német márka, amit 24 órán belül kifizetek. Úgy írtuk alá az előzetes szerződést, hogy ők biztosak voltak benne, talált pénzre bukkantak. Nekem viszont - bevallom - fogalmam sem volt, honnan lesz másnap pénzem. De hittem a szerencsémben és a csodában. Nem hiába. 

            - Elbúcsúztunk, s mire leértem az utcára, már tudtam, mi a teendőm: bementem egy telefonfülkébe, és fellapoztam a telefonkönyvet a film címszavaknál. Kiválasztottam ott egy számomra ismertnek tűnő producer cég nevét, fél órával később ott voltam náluk, és letettem eléjük a zsebemben levő FIFA-megállapodásomat: 220 ezer márkáért eladtam nekik.Másnap ők, a jelenlétemben, kizárólagos gyártókként és terjesztőkként hivatalosan és véglegesen megvásárolták a vb összes filmjogait. Én meg kerestem 24 óra alatt 20 ezer márkát...

 (Bereits 1954 gelang ihm der erste große Wurf. Ferenczy überzeugte die Fifa von einem Dokumentarfilm über die Fußballweltmeisterschaft und legte damit den Grundstein für die wichtigste deutsche Medienagentur, ein Novum in der Bundesrepublik. Als "Erfinder des Medienmanagements" (so der 2005 verstorbene Politiker und Publizist Peter Glotz über Ferenczy), bringt Ferenczy es zu Ansehen, Erfolg und Reichtum, dank seines Gespürs für die Wünsche und Träume der Deutschen, seines Glücks und seines Geschäftssinns.) (Idézet a könyvből)

            Ez lett az alapja minden további Ferenczy cégnek, - amelyet „Ferenczy Media Holding” néven hamarosan már európai sikersztoriként jegyeztek.  Josef von Ferenczy neve és „elit kiadói” tevékenysége néhány év alatt olyan ismertté lett, hogy telefonhívásait és meghívásait a legfontosabbak sem szokták elutasítani: volt, amikor Genscher német külügyminisztertől Kohl kancellárig, Kissinger amerikai külügyminisztertől Arafat palesztin vezérig terjedt ez a névsor. Walter Scheel NSZK államfőtől érdemkeresztet, az osztrák szövetségi elnöktől professzori címet kapott, Dom Mintoff máltai miniszterelnök pedig országát az Európai Gazdasági Közösségnél - a mai EU elődjénél - képviselő nagykövetté nevezte ki. Az is tény, hogy olyan embereket vett rá könyvírásra, akiket másoknak aligha sikerült volna, így többek között Salvador Dalit is szerzői között tudhatta.

Itthon az első, battonyai SOS gyermekfalu megszületésekor bukkant fel és vált gyorsan közismertté a neve, és maga is: még a rendszerváltozás előtt az ő kezdeményezésére jött létre két SOS-gyermekfalu, ahol árva vagy szüleiktől elszakított gyerekek kaptak elhelyezést: az első Battonyán, a második négy évvel később Kecskeméten. Ezért - inkább nem csak ezért -, 1986-ban a Magyar Népköztársaság aranykoszorúval díszített csillagrendjének birtokosa lett, Losonczi Pál aláírásával hitelesítve.

Mert: ami a nagypolitikát illeti, 1985-ben Ferenczy nevéhez kötődött az azóta joggal kortörténeti jelentőségűvé emelkedett három napos bécsi magyar-NDK-NSZK-osztrák   eszmecsere, az „Ellentétek párbeszéde”. Ennek „furcsa négyese” - Köpeczy Béla magyar és Hans-Heinz Hoffmann NDK kultuszminiszter, Peter Glotz, a nyugatnémet SPD ügyvezetője és Fred Sinowatz osztrák kancellár -  az európai szellemi együvé tartozás jegyében a kelet-nyugati feszültség további oldódásának egyik katalizátorként ható eseményét produkálta. Magam 1988-ban, akkor ismertem meg Ferenczyt, amikor a bécsi vita második magyar könyvkiadása jelent meg nálunk, s a bemutatón, a Hotel Duna Intercontinental-ban Berecz János, az MSZMP PB tagja, a Központi Bizottság titkára   is részt vett. Kétségkívül -  a változó idők jeleként...

A többi már szinte magától értetődő. A rendszerváltozás után Ferenczy üzletileg is nyomult Magyarországon -  közben pedig jutalmazta a politika: Göncz Árpádtól is kitüntetést kapott, magyar nagyköveti ranggal is felruházták, 1996-ban pedig honvédtábornok lett.  S eközben, nem utolsó sorban, mindig az az elegáns úr volt, aki - maga mondta így - megengedhette magának azt is, hogy tökfőzeléket rendeljen feltéttel, - a legelegánsabb pesti szállodák elnöki lakosztályaiban…

            Amikor 2011. május 29-én –   záróakkordként emberileg, anyagilag egyaránt vitathatatlanul nehezen megélt utolsó éveket maga mögött tudva, megtörten -  92 éves korában Münchenben meghalt, talán maga is azt kívánta: nyugodjék sokkalta nagyobb békében, mint ahogyan élt…

Puszik az első találkozásunkkor még nem jártak Rákosi Mátyásnak. Ő akkor még csak egyszerűen a Kommunista Párt főtitkára volt, s nem, mint később, népünk - benne persze kölyök jómagam - atyja. Én pedig a legfiatalabb magyar állampolgárként, 1946. február 1-én ott lehetettem a Magyar Köztársaság kikiáltásánál.  A helyszínen, az Országházban.

 Apám - az igazi persze, aki nem is gondolta, hogy később kollektív konkurenciája támad   -  úgy látta,  a  gyermekként végigélt világháború, a 9 évesen gyakorolt egyhetes illegalitás, zsidó nagyanyám és katolikus, de katonaszökevény keresztapám bújtatása a házunkban,  két 1944. végi nyilas házkutatás izgalmaival a hátam mögött,  a házunkat ért,  belövésekkel tarkított 1945 januári  pesti ostrom és felszabadulás, majd az új világ főként  kisgazda politikusaival való mindennapos találkozások feljogosítottak arra, hogy magával vigye az Országházba.   

Anyám ünnepi ruhába öltöztetett, s újra, meg újra elmagyarázta:

            - Úgy viselkedj a Parlamentben, mintha felnőtt volnál, ne szégyenkezzünk veled az apáddal.

            Úgy viselkedtem, és történelmet láttam. Ültem a sajtópáholyban, amikor ülni kellett, felálltam, amikor a többiek felálltak, tapsoltam, amikor mindenki tapsolt.
Csak nem szavaztam: sokan figyelmeztetettek, rám nem vonatkozik  Nagy Ferenc  elnöki szavazási felszólítása. Így csak a képviselők mondtak igent a köztársaságra és választották meg Tildy Zoltánt államelnökké.
A hivatalos ceremóniák után pedig Édesapám kézen fogott, s magával vitt az addig miniszterelnök Tildy irodájába. A titkárságon leültetett, egyedül ment be gratulálni Tildynek, akivel már akkor jó évtizedes volt a barátsága és a munkakapcsolata. Amiből a háború után nekem annyi jutott, hogy a környék gyerekeinek naponta magyarázhattam, miért jön apámért nagy autó reggelenként, meg az elmaradhatatlan kérdés Tildytől, ha találkoztunk:

            - Hogy vagy, Tamás?

            Én meg válaszoltam, ahogyan illett. Két mondatban, a másodikra édesanyám tanított, hogy ne higgyék, nincs mondandóm a felnőttek számára:

            - Köszönöm jól, Zoltán bácsi. És az iskolában nincs semmi újság.

            Most viszont kint ücsörögtem egy nagy karosszékben, amikor nyílt Tildy dolgozószobájának   az ajtaja, és ketten léptek ki rajta. Nem éppen magas emberek. Az egyiket, Szakasits Árpádot   már ismertem: zsurnalisztából lett szociáldemokrata főpolitikus.  Újságíró volt, a háború alatt - emlékeztem - többször is összepusmogtak apámmal bajokról és kilátásokról, akkor is, ha véletlenül ott voltam nála a Magyarország szerkesztőségében, máskor pedig a szemben lévő épületben, a Hauernél, ahol gesztenyepürével foglaltak le, amíg - ma már tudom –  ők „megváltották” a világot.  A másik - Rákosi Mátyás volt. Együtt gratuláltak Tildynek, együtt jöttek ki, s együtt fedeztek fel engem a fotelben.

            - A Dernői Kocsis László kölyke - mondta Szakasits. - Én is rábeszéltem az apját, hogy hozza el Tildy megválasztására. Újságíró akar lenni a fiú, hadd lássa, hogyan csinálunk köztársaságot a királyságból. Szerintem azért ül itt kinn, mert a titkárnő figyelmeztette az öregét, hogy te is benn vagy az elnöknél. Hátha megorrolsz...

            S úgy nézett Rákosira, hogy én, a gyerek is éreztem, egy picit megfricskázta. (bár lehet, hogy csak utólag gondolom így) Rákosi mindenesetre elhúzta a száját, mielőtt a kezét nyújtotta felém. Nem mutatkozott be, nyilván természetesnek vette, hogy tudom, ki áll előttem.

            - Nőj nagyra. És ne halljak rosszat felőled – mondta majd ellépdelt. Hátulról nézve, még kerekebbnek látszott a fejétől a talpáig, mint amikor szemből láttam. Szakasits még maradt egy pillanatra, s úgy hadarta el, hogy Rákosi is hallhatta:

            - Ne ijedj meg attól, amit mondott. Mindenkivel ilyen - fintorgott, egyáltalán nem titkolva orra gúnyos grimaszát.

            S ezzel követte „a Matyit” - ahogyan a titkárnő motyogta Rákosi nevét az orra alatt. Nekem meg - bevallom - eszembe sem jutott, hogy meg kellett volna ijednem. Pedig akkor már hallottam az akkor népszerű mondást a budapesti újságkínálatról, (Boldizsár Iván volt a szerzője), pontosabban azt, hogyan kínálta harsogva a rikkancs a lapokat? Hát így: „Szabad Nép a Magyar Nemzet? Szabad Szó a Népszava? Szabad Föld az Új Magyarország?   Színház a Demokrácia!  Ludas a Matyi!” S ahol ebben a felsorolásban Matyin magától értetődően Rákosi Mátyást érthette az akkori nagyérdemű...

            Akkor viszont tényleg ijedt voltam, amikor másodszor - és utoljára - találkoztunk. Mert ő éppen kezdett közös atyánkként szerepelni, én meg még változatlanul gyerekként, igaz 14 évesen, az Ady Endre úttörőcsapat tanácsának elnöki rangjában, hófehér ingben, váll-lappal, zsinóros fütyülővel, meg   előre százszor megismételt szöveggel vártam a zuglói István gimnázium és általános iskola bejáratánál. Az 1949 májusában megtartott első népfrontos választásra jött szavazni az iskolánkba. Hivatalosan ugyanis a szomszédban, az Abonyi utcában lakott, bár a valóságban - nyílt titok volt - a biztonságosabb Szabadság-hegyen. Az én tisztem volt köszönteni. Amikor kilépett az autójából, elé léptem, amúgy, úttörősen szalutáltam, és sikeresen végig mondtam a bebiflázott jelentést.

            - Előre! Rákosi pajtásnak jelentem, a szavazására minden készen áll.

            Mosolygósan megnézett (dolgozott a filmhíradó, aki akarja, ma is láthatja az eseményt), lehajolt hozzám (nem kellett nagyon meghajlítania magát, én már erősen kamaszodtam). Annyit mondott:

            - Köszönöm, fiacskám -  és kaptam ráadásként két puszit. Láttam az arcán, nem is jutott az eszébe, hogy korábban már találkoztunk valahol…

 Németh Miklós (1948,  január 24. Monok - ) vajon mit akart, de legalábbis azt, hogy ebből mit nem titkolt, azt írásban kaptam tőle akkor, amikor   1990. május 17-diki keltezéssel levélben búcsúzott az akkor általam irányított Képes 7 szerkesztőségétől.  Személyes emlékként őrzöm az eredetit.

Két bekezdését tekintem ide illőnek, ebből az első a politikai hittétel.

            „A kormány és személy szerint én arra vállalkoztunk, hogy egy rendkívül bonyolult helyzetben biztosítsuk a békés átmenetet, s egy alkotmányos forradalomban megteremtsük a lehetőségét egy új demokratikus korszak kezdetének.”

            Én most csupán az „alkotmányos forradalom” kifejezésre hívnám fel a figyelmet, amit mintha azóta sem használt volna senki, talán õ maga sem. A levél következő bekezdését az előbbi logikus folytatásának tekintem: úgy értelmezem, hogy ez a kormányzás és a sajtó egymás mellett elfoglalt örök helyéről szól a szükségszerűen örökké vitatkozó mindenkori politikában - demokratikus rendszerekben.

            „Vállalt feladatunknak eleget tettünk, s e folyamatban partnerünk és segítőtársunk volt a sajtó. A kapott elismerő szavakat köszönöm. A bírálatoknak nem mindig örül az ember, de számomra sohasem volt kétséges: nélkülözhetetlen feltétele ez a demokratikus társadalmi rendszer kiépülésének, a véleményszabadság megteremtésének. Külön köszönöm azokat a visszajelzéseket, amelyek számot adtak kormányom törekvéseinek fogadtatásáról, szándékainak megvalósíthatóságáról.”

            Az utolsó mondat magyarázata: miniszterelnöksége idején háromszor telefonált, mindig õ volt azonnal a vonal végén és nem valamelyik munkatársa, s minden alkalommal hálálkodott, hogy „megint figyelmeztettetek egy baromságra, amiből akár nagy baj is lehetett volna”. Ahogy múlnak az évek, egyre inkább érzem: azért tárcsázott - és nyilván nem csak nekem - közvetlenül, mert tartott tőle, hogy a Parlamentben nemcsak a falaknak, de a munkatársaknak is „füle” volt. Ahogyan   mindig volt és lesz is...

            Újságírói pályám során ő volt az egyetlen kormányfő, aki nem osztogatott   legalább
ejnye-bejnye -ket a sajtónak. Lehet persze, hogy azért, mert a valóság rászorította. De kétségkívül politikai éleslátásra vall, hogy ezt biztosan helyesen látta...

Németh Miklóst 65 évesen olyannak láttam, mint aki élő irattár – a számítástechnika és a „fülkeforradalom” korában. Viszont immár a történelem a tanú rá: Batthyány Lajostól napjainkig az ő rendszerváltó kabinetje volt Magyarország legintellektuálisabb, legintelligensebb kormánya. „Azt nem tudhattam, nem tudhattuk – mivé lett a folytatás” – mondta akkor.

            Amit tett, azzal kiírhatatlanul beírta a nevét a magyar történelembe, s ez elegendő arra, hogy ezt kötelezettségként viselje.

            Hogy mit tehetett volna másként? Tudjuk: olyan, hogy ha nincs a történelemben. Németh Miklós esetében sem volt. Az a személyes véleményem, hogy túlontúl hirtelen hagyta ott a politikát és azt a rendszert, amelynek megszületésében meghatározó szerepet vállalt, - s ült be ehelyett Londonban az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank alelnöki székébe. 

Clementina VAUGHAN a titkárnőm volt - és királylány! S bár egyik rangja alapján sem világsztár - számomra itt a helye életem megkülönböztetett személyiségeinek sorában. Mert mégis csak fenséges asszonyként keresett nálam munkát a 80-as évek közepén...

            Egy csendes délelőtt, ami egyébként semmi különösebb izgalmat sem ígért, rám csörgött  Rósás Hilda, a világon azóta is egyedülálló angol-német nyelvű napilapunk,  a Daily News-Neueste Nachrichten  szerkesztőségi titkárságának pótolhatatlan kincs  vezetője (angolul, németül és magyarul egyaránt gyors- és gépírt, így többet is keresett, mint az MTI vezérigazgatójának titkárnője; a béremelésével kapcsolatos csatákat ugyan  minden évben meg kellett  vívnom, de amit ő tudott, azt  ismereteim szerint a Naphegy tetején levő hírügynökségi központban még csak megközelíteni sem volt képes senki más).

            - Főnök, egy nigériai hölgy keresi telefonon.

            Ez a hölgy volt Mrs. Clementina Vaughan: így mutatkozott be, s ekkor csak annyit kért feltűnően szép kiejtésű angolsággal, engedjem meg, hogy eljöhessen a szerkesztőségbe.

Nigériai Szövetségi Köztársaság

            Másnap megérkezett egy finom vonalú, vékony koromfekete bőrű ifjú szépség. Megjelenésével egyetlen pillanat alatt elbájolta a ház főportását, aki önkéntes vállalkozóként felkísérte útitársát a liftben. Majd ugyanígy járt az egész szerkesztőség, angolok, magyarok és németeket egyaránt. Még a munkatársak női csapatának zöme is elámult, ami azért nem akármi, ha a gyengébb nem egy szépségéről van szó. Szó se róla, engem is rövid úton megbűvölt (este be is vallottam a feleségemnek, aki megértőnek bizonyult, már akkor is több évtizedes tapasztalatok birtokában).  

            A lényeg persze ez után következett: Clementina asszony rövid bevezető után közölte, hogy eredetére nézve királylány, - s ennek ellenére munkát keres. Azt, hogy dolgozni szeretne, azonnal felfogtam, nigériai uralkodói család után azonban hiába kutattam az emlékezetemben. De gyorsan megmagyarázta, mi is a nem egyszerű alkotmányos helyzet Nigériában. A nagy nyugat-afrikai ország ugyan szövetségi állam, elnökkel az élén, de valójában törzsek közössége. A kisebb törzsek élén pedig az egységes államon belül törzsfőnökök állnak, a nagyobbak és egyes törzsi közösségek felett pedig királyok uralkodnak a köztársaságban. Ő egy ilyen király lánya.  Hát ez csak egyszerű, ugye?

            Egyszerű ugyan nem volt, de némi töprengés után tudomásul vettem, megint kiderült, mennyire hiányos az ismerettáram.

            Tina úgy került Budapestre, hogy a Nigériában neves-tudós Vaughan família ifjú sarja korábban Magyarországon tanult és lett orvosdoktor. Aztán Lagosban feleségül vette a királyi vért, s most mindketten azért vannak itt, mert férjuram posztgraduális doktori képzésen vesz részt Magyarországon. A feleség viszont - érthetően - unatkozott.

A Daily News-t naponta olvasta, erről jutott eszébe, megkísérli a lehetetlent: hogy dolgozzék, amire soha sem gondolt előbb az életében. Viszont sokfélét tanult gyermekkorában, hiszen illő királyi nevelést kapott. A szülei Angliában járatták iskolába, ahol - ahogyan az egy úri kisasszonyhoz illik -  megtanult viselkedni, táncolni, hímezni, főzni, gyereket gondozni, magas fokon angolul, és nem utolsó sorban gyors- és gépírni. Úgy gondolta, ennek az utóbbinak veheti hasznát a magyarországi szerkesztőségben.

            Igaza lett. Amikor 1987-ben elbúcsúztunk, mivel átvettem új megbízatásomat, a Képes7 főszerkesztői posztját (ezt a népszerű magazint akkor a német Stern és a francia Paris Match magyar testvérének tekintettük, amihez hasonló korábban nem jelent meg nálunk) – már a lap egyik leghasznosabb technikai munkatárs volt, anyanyelvi szintű angol lektorként is megbízhatóan bevált -.

            Egy idő múlva tájékoztattak, hogy Tina egyik óráról a másikra hagyta ott a Daily News-t, - és nem ok nélkül. Le „koszos négerezte” egy  szerkesztőségi fiatalasszony, - a fekete asszony pedig erre egyetlen szó nélkül felállt, összeszedte a holmijait és távozott.  A hivatalos kilépését is a férjével intéztette el. A szerkesztőség csendes többsége pedig - ez is fontos része a történteknek - a „négerezőt” szorította rá rövid úton a kilépésre.

         (felirat a nigériai szobor hátoldalán. Saját felvétel)

   S hogy „happy end”-del is szolgáljak: két évvel később diplomáciai úton kaptam egy csomagot Afrikából. Egy nemes mintázású, fiatal nőt ábrázoló faszobrot tartalmazott, a hátoldalán kétnyelvű szöveggel. Angolul: HAND MADE CARVING OF “THE SHADOW”. GREETINGS FROM NIGERIA. PRESENTED TO: MR. KOCSIS TAMÁS. BY CLEMENTINA VAUGHAN. Magyarul pedig: TAMÁS KOCSIS (ÚR). ÜDVÖZLETTEL LAGOSBÓL, NIGÉRIA. TISZTELETTEL TINA VAUGHAN ÉS CSALÁDJA.

            A szobor ma is egyik ékessége a lakásunknak, a története pedig része a családi legendáriumnak.

            Amit azért írok ide gondosan, így, hogy alkalmat adjak annak, aki olvassa e sorokat, gondolkozzák el legalább egy-két percre -  közös világunkról…

Lázár György (1924 – 2014) bebizonyította, hogy lehetséges a lehetetlen. Azt ugyanis, hogy a miniszterelnök ne legyen politikus.  Ha volt valaha is köztisztviselő kormányelnöke az országnak, azt Lázár Györgynek hívták. Ha létezett olyan miniszterelnök, aki inkább volt az ország főkönyvelője, mint magas rangú politikai sarzsija, annak is Lázár György volt a neve. Volt ilyen „rangja” is: a magyar Koszigin…

És mindezt Fock Jenő utódaként produkálta (a Tervhivatalból jövet), az 1945 utáni magyar történelem - a mi nemzedékünk csak tudja - egyik legmozgalmasabb időszakában, teljes szürkeségbe bújva, s amennyire csak lehetett, némán a nyilvánosság számára. Viszont hagyta dolgozni azokat, akiknek nemcsak címzetesen, de a valóságban is a főnöke volt, s ez - valljuk be - nem lehetett kis teljesítmény akkor sem. S tette ezt oly módon, hogy balról is, jobbról is képtelenség volt politikai értelemben fogást találni rajta. 1987-ben is alighanem ezek a tulajdonságai röpítették át a fokozódó politikai szélviharban a Parlamentből a Fehér Házba, az akkori pártközpontba: a teljes lejtmenetben Kádár János mellett az MSZMP főtitkár-helyetteseként fejezte be a politikusi pályáját és a szocialista rendszert - épp olyan hallgatagon, amilyen előtte volt.

Utána sokáig társas lakóházának a közös képviselőjeként „önkormányozott”, helyi közakaratból: mert, hogy nála senki sem tudott jobban pályázatokat írni és nyerni a ház javára. Volt ideje megtanulni...

A látszatok és híresztelések ellenére - nem hiányzott a sorból, amikor a humort osztották a születendő babáknak.

Azt például, hogyan tölthette be 12 éven át a miniszterelnöki posztot, ami mindmáig „ezüstérmes” teljesítmény a magyar kormányfők 1848 óta jegyzett sorában, azzal magyarázta: „Szerencsés miniszterelnök kinevezési évjárat vagyok. Én 1975-ben kerültem a kormány élére, az egyetlen ember pedig, aki tovább volt nálam miniszterelnök, éppen száz évvel előttem, 1875-ben kezdte a kormányzást. Tisza Kálmán 15 éven át miniszterelnökösködhetett. A legközelebbi rekorder 2075-ben teszi majd le a kormányfői esküt.”

Éppen most lett időszerű: igaz lesz-e a 2075, - vagy Orbán Viktor előbb megdönti Tisza Kálmán és Lázár György rekordját?

Amikor „még anno”, hivatali idejében, egy diplomata-újságíró körben rákérdeztem jól megőrzött szikársága és kurtán magyaros bajsza titkára, megjátszott komorsággal így felelt: „Csak otthon ehetek, hogy megőrizzem az alakomat, és nap közben ne koszoljam össze a bajszomat. Így parancsolta az asszony, és mindig ellenőriz, ha hazaérek. És ő szigorú parancsnok”. Hozzáteszem: úgy tűnt, az volt Lázár élete végéig, sőt. Szálegyenes tartása, szilfidsége és bajszának állása a harmadik évezredben is olyan volt, mint volt ifjabb korában, de ezt immár azzal magyarázta: „A feleségem azt parancsolta, hogy egyek, és egyek, mert amióta nem kapok állami kosztot, azt hihetik, hogy ő éheztet. De én évtizedek óta nem híztam egy dekát sem. Azt meg, hogy kapok-e enni tőle, döntse el, aki rám néz”.

            A rendszerváltozás után egyszer temetésen találkoztunk, és azt követően az 59-es villamoson beszélgettünk. Sokan felismerték: többen köszöntek neki, de senki egyetlen rossz szót sem mondott rá. Maga mesélte ott és akkor, hogy mindössze egyetlen alkalommal gorombáskodott vele egy harcias asszony egy piacon, de a többiek leintették, s ő nyugodtan vásárolhatott tovább.

            - Egyszer a Moszkva téren rám kérdezett egy férfi: „Maga nem ikertestvére Lázár Györgynek?” Én az igazat feleltem: „Nem vagyok az”. Mire ő: „Pedig annyira hasonlít hozzá”.  Erre én: „Nem csoda, mert akit lát, az Lázár György”. Ezt meg a férfi így fogadta: „Ne bánkódjék, maguknál sem volt rosszabb, mint most. De ne is büszkélkedjék, mert jobb sem volt”.     S aztán hallgatott egy megállónyit, s megint csak úgy mondta, hogy mindenki hallotta:      - Tudom, igaza volt... - És senki sem pisszent a villamoson, Budán, a XII. kerületben.

            Hivatalból egyetlen tanácsot kaptam tőle, amikor az MTI-ben járt, a 80-as évek elején.

A Daily News-Neueste Nachrichten című angol-német nyelvű napilap főszerkesztőjeként vettem részt a hírügynökség vezetőinek találkozóján a miniszterelnökkel. A szünetben megfogta a karomat, és azt mondta:

            - Ne okozzon bajt a lapjával, inkább a bizalmat erősítse, mert arra nagy szüksége van az országnak. Úgy szerkesszen hiteles újságot, hogy ne felejtse el egy pillanatra se, milyen sok múlik most a külföldieken, akik magukat olvassák. A nyugatiakon és a keletieken egyaránt. A németekből pedig mindkét fajta van: a nyugati óvatos, a keleti meg gyanakvó és tart miattunk. Tőke kell, hogy talpon maradjon Magyarország, az pedig másutt van, nem nálunk, s ez még sokáig így lesz.

            Másoktól tudom, beosztottjainak, a minisztereknek is ilyen szellemben beszélt miniszterelnökként. Akár ma is mondhatná...

            Karthauzi szerzeteseket megszégyenítő politikusi némaságát egyébként haláláig őrizte. Meglepődött, hogy egyetlen „szig. biz.” történetet mégis el tudtam neki mesélni - önmagáról. Igaz, ezt sem itthon, hanem Irakban hallottam. De megerősítette, hogy  valóban így történt, ami ott történt…

1978-ban hivatalos úton járt Bagdadban, ahol tárgyaló partnere Szaddám Huszein volt, aki akkor a Forradalmi Parancsnokság Tanácsának alelnökeként Irak második emberének számított. Megbeszélésük végén Szaddám közölte Lázárral, most fogadja őket Ahmad Hasszan al-Bakr elnök. Az iraki felállt, az íróasztala mögé lépett, előhúzott egy revolvert és magához vette. A magyar kormányfő meglepődött, s rákérdezett: „Ez meg minek?” Az iraki katonapolitikus válasza pedig: „Át is kell érnünk az elnökhöz, aki a palota másik felében vár ránk”. Ezt az elnököt Szaddám Huszein alig egy év múlva maga buktatta ki a hatalomból - fegyverrel.  A folytatást pedig jól ismeri az egész világ.

Lázár nem tudta, - pontosabban nem is akarta megtudni - honnan jutott el hozzám a történet: mert (hárította el az információt) megrendülhetne a bizalma valakiben, akiben megbízott, s ezt nem szeretné…

            Úgy halt meg, ahogyan élt. Ő és a családja is úgy gondolta: hamvait úgy szórják szét, hogy örök távozását is csak  a temetése után tudja meg az ország. „Csendben búcsút vettünk tőle” – írta gyászközleményében az akkor még megjelenő Népszabadságban, 2014. október 2.-án, a 90 évesen elhunyt Lázár György családja. (Magyar Narancs bucsúzó cikke)

Hegedűs András (1922. október 31. – Budapest, 1999. október 23.) mindmáig minden idők legfiatalabb magyar miniszterelnöke lett, amikor 1955-ben - 33 éves korában – Rákosi Mátyásnak sikerült oly mértékben visszavágnia az 1953-as vereségért, hogy Nagy Imrét lemondatták kormányfői posztjáról. (Orbán Viktor 1998-ban 35 évesen lett miniszterelnök). A tudtommal 1783 óta világrekorder William Pittet azonban nem tudta túlszárnyalni: az angol politikus 24 esztendős volt, amikor első ízben beleült a brit miniszterelnöki székbe.

Az a történelem kemény fintora, hogy Hegedűsnek utódja lett az elődje; éppen Nagy Imrének volt kénytelen visszaadni a kormányfői posztot 1956 októberében. Az viszont Hegedűs sajátos parádriposztja, hogy  később ő lett a Rákosi féle „ifjú gárda” sztárjai közül az első, aki nemcsak a politikusi pályának fordított hátat, de azoknak az világnézeti tanításoknak is, amelyek bázisán az egyébként senki által nem vitatott készségű és képzettségű közgazdász politikusi villámkarrierje elindult, majd kisiklott. 

1973-ban politikai és ideológiai nézetei miatt - legyünk pontosak, revizionista nézeteket varrtak a nyakába -  elbocsátották az MTA Ipargazdasági Kutató Csoportjának immár nem különösebben rangos főmunkatársi  állásából, s kizárták a pártból, akkor már az MSZMP-ből.  Így - Marosán György után időrendben a legismertebbek közül másodikként – „dobogós helyet” vívott ki magának a Kádár-korszakban a   hazai politikai „kiátkozottak” és disszidensek között, - nem utolsó sorban azért, ahonnan elindult...

        Már ősz haja volt és szakálla, amikor személyesen megismerkedtünk. Akkor készült el „A történelem és a hatalom igézetében” című, életrajzi elemzésnek szánt művével, s azt beszéltük meg, hogy annak 1988-as megjelenése előtt - ráadásul a Kossuth Könyvkiadó készült kiadni - milyen részleteket közlünk belőle az általam szerkesztett erősen politizáló magazinban, a Képes7-ben. Ez akkor már lehetséges volt, a bocsánatos vétkek sorában, amiért hivatalosan meg sem orroltak a Duna-parti Fehér Házban. Özönlöttek már oda csőstől az ennél jóval nagyobb gondok.

                    - Elszámolok mindazzal, amihez közöm volt - mondta tömören, csendesen, s akik olvasták a könyvet, tudják, hogy valóban ezt tette. A kiadóval egyetértésben írták a kötet legvégére, hogy Hegedűsnek „a privát terrénumot meghaladó mondanivalója részleteiben és egészében is vitatható”. Ez azóta - úgy gondolom - még inkább igaz.            

      Milan Kundera egy gondolatával kezdte a beszélgetésünket. Felolvasta, később megtaláltam, Hegedűs könyvében is, így pontosan idézem.

            “A mámort, amitől megittasultunk, rendszerint a hatalom mámorának nevezik, de (egy kis jóakarattal) kevésbé szigorú szavakat is használhatnék: minket a történelem bűvölt meg; megmámorosított, hogy felpattantunk a hátára, s magunk alatt éreztük; igaz, hogy többnyire csupa hatalomvágy lett belőle...”            

          Ezt tekintette élete magyarázatának: a mámort, az azt követő kijózanodást, és mindkettő tudatos vállalását. Céljának pedig felvállalta az okok keresését mindhalálig. Nem felejthető mondatokat is hallottam akkor tőle.
                    - Damaszkuszban ugyan jártam, s volt, hogy úgy gondoltam, onnan jutottam el egy másik útra. De sohasem tekinteném magam valamifajta mai Pál apostolnak, ha vannak is, akik azt próbálnának faragni belőlem.  

                   Éppen, hogy nem érte meg a 21. századot.  1999-ben ment el: akár szimbolikus is lehet, hogy éppen október 23.-án….              

    Aczél Endre kiváló történelempanoráma sorozatában, az „Acélsodrony” harmadik, a 80-as évekről szóló kötetében írta meg 2011-ben: „Nagy Imréék kivégzésének harmincadik évfordulóján az immár Grósz Károly képviselte párt változatlanul azt vallotta, hogy az 1956-os forradalomról alkotott korábbi ítélet nem szorul felülvizsgálatra. Csak az 56-ban a közvélemény szemében ,negatív hősként’ szereplő, de 1973-től már a párt által kiátkozott szociológus, Hegedűs András tudott úgy nyilatkozni a Képes7 című hetilapban, hogy az ellenforradalom népfelkelés volt. Ez a szó lett utóbb Pozsgay Imre szlogenje, ma is kevesen tudják, hogy Hegedűstől lopta”. (459. oldal). 

   (Hegedűs A.   Bata István hadügyminiszterrel 1955. május 1.)      

       A főszerkesztőként akkor nevemmel jegyzett lap szerepét a rendszerváltó években -  amelyeken józan ésszel legalább az 1988-90-es korszakot illik érteni -, nekem lehet a legkevésbé tisztem politikailag, ezt történelmileg minősíteni: de a tények, tények. S nemcsak az ominózus Hegedűs ügyben. Mai fideszesek fellapozhatják akkori alapítóik 1988(!)-ban a lapban megjelent nyilatkozatait is. Nem egyet…            

        De maradjunk Hegedűs Andrásnál.             

      A Kossuth Kiadó (!) által 1988 nyarán „A hatalom és a történelem igézetében” címmel kiadott könyvéből a Képes7 három folytatásban közölt nem akármilyen részleteket. Ezek bevezetőjeként jelent meg „A történelem ,balekja’ visszanéz” című, a lap címoldalán külön is jelzett  hosszú interjú (augusztus 13.). A negyvenedik oldalon olvasható: „Ha Rákosi menesztése után nem én, hanem Nagy Imre lett volna a miniszterelnök és Kádár János a párt első titkára minden bizonnyal elkerültük volna az 56-os nemzeti felkelést.” A Képes7 interjút készítő munkatársa ennek hallatán kérdezett rá: „Így nevezi? Hallottam már forradalomnak, ellenforradalomnak, októberi sajnálatos eseménynek…” Hegedűs András válasza pedig: „Szerintem nemzeti felkelés, amit nem forradalmárok csináltak, hanem a nemzeti ellenállás névtelen tömegei. Ebből az ellenállásból bontakozott ki a nemzeti felkelés.”

             Hegedűs András újból nyilatkozott a lap 1988 december 10-i számában. Ebben már a „népi nemzeti felkelés” kifejezés szerepel (41. oldal), amiről addigra kiderült, hogy Hegedűs már a könyvében is nevezte így azt, ami 1956-ban történt, s ez ellen a Kossuth lektorai sem emeltek kifogást.           

      Ekkor – egyéb ügyek mellett, amelyek így-úgy mindmáig visszaköszönnek a politikában - szóba került egy másik, akkor nem kevésbé időszerű téma is: a hadikiadások lefaragása, beleértve – bár szőr mentén - a szovjet csapatok kivonása Magyarországból. Így fogalmazott az ex-miniszterelnök: „Néhány hete az Országos Béketanács által hivatalosan rendezett nemzetközi békekonferencián felvetettem… hogy Magyarország, ennek ellentételeként pedig egy időben Görögország fokozatosan kezdje el a leszerelést és tegyen megfelelő politikai lépéseket is.” A következő mondatból pedig félreérthetetlenül kiderül, hogy Hegedűs szerint a „megfelelő politikai lépés” nem más, mint „a külföldi katonai támaszpontok felszámolása”. 

     Lehet gondolkozni, melyik ország tartott fenn akkor külföldi katonai támaszpontokat Magyarországon, – s ki emlegette ezek felszámolásának lehetőségét  a nyilvánosság előtt elsőként, hol és mikor. Ez is történelem – ha már…(Hegedűs András  Magyarország részéről aláírja a Varsói Szerződést 1955. május)

A történelem hivatásos tudósainak sem könnyű hiteles pontossággal megfogalmazni, mi volt Dobi István (Szőny, 1898. december 31. – Budapest, 1968. november 24.) tényleges helye, valóságos szerepe a nemzet közös múlt évszázadának azokban az évtizedeiben, amelyek kiírhatatlan részét alkotják nemzedékek történetének. Magam pedig, aki csak élete morzsáinak voltam a tanúja, meg sem próbálkoznék ezzel…  

Ami tény: csaknem négy évig (1948 - 52) az ország miniszterelnöke volt, másfél évtizeden át (1952 - 1967) pedig az Elnöki Tanács elnökekének, államfőként az ő nevével kezdődött a mindenkori hivatalos protokoll lista. De főként: cselekvő részese lett mindannak, amit a 2. világháborút követő legújabb kor – finoman posztján szólva is zűrzavaros - magyar történelmének nevezünk, benne 1956-ot is. Még hadifogságban volt, amikor abban a reményben, hogy hazakerül, távollétében beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjai közé.

Különböző időpontokban megtett politikai lépései indítékainak, következményeinek megítélésében gyakran igen; emberi jó szándékában, elkötelezettségeinek hitelességében, köztük életre szóló parasztsághoz kötődésében viszont sose kételkedtem. Ebben azok a lépései játszották nálam a döntő szerepet, amelyekkel akkor, amikor megtette azokat, biztosan nem juthatott előnyökhöz. Azzal például aligha, hogy 1937-ben – ő mondta így – „balra” átlépett a szociáldemokratáktól a Kisgazda Pártba, mert úgy látta, ott többet próbálnak tenni a szegényparasztokért. 1944-ben pedig azt, hogy keretlegény volt egy munkaszolgálatos század mellett, lehetőségként használta fel arra, hogy annyi embert menekítsen el büntetőszázadokból, amennyit csak tudott; ezt a tényt azok is csak bizonytalankodva kérdőjelezgették meg, akik nem szerették vagy lenézték, -  holott sokan voltak ilyenek.

    Mit tartott saját szerepéről, azt az ELTE újságíró szakos hallgatójaként az államfői ZISZ-ben hallottam, a hazai politikai összevisszaságok egyik jellegzetes évében, 1954-ben. Talán nem is tudta, de ha tudta, nem zavarta, hogy odafigyelek a nagy kocsi pótülésén, amikor erről beszélt. Az országosan ismert kisbéri tsz-ben, s annak nem kevésbé híres, erre a tisztre szokatlan külsejű, kis termetű, púpos elnökénél, Hodek Józsefnél vendégeskedett, aki -  talán, hogy kárpótlást szerezzen a testi hátrányokért - legalább kétszer járult az Úr elé, amikor az észért lehetett nála sorba állni.  Apám a „friss levegő miatt” vitt magával az útra, amire Dobi – a háború előtti időkig visszanyúló barátságuk okán -  őt is elhívta. Jutott is a vidék frissességéből bőven, amikor megnéztük a szövetkezet ménesét, amihez egy szürke csacsi is tartozott. Hodek elmagyarázta, mire kell a szamár a lovak között.

            -  Mert a lovak szeretik. Ha meglódul a ménes és rohanni kezd, a szamár is megy velük. De mert gyorsabban elfárad, mert rövidek a lábai, egy idő múlva megáll. Amikor ezt a ménes észreveszi, a lovak is lefékeznek, majd visszaballagnak a csacsihoz.

            Dobi erre emlékeztetett hazafelé az autóban.

            - Azt hiszem, én vagyok a magyar politikában az elfáradásra hajlamos szamár. Igaz, nem mindenki van rám tekintettel, aki észreveszi, ha értelmetlennek tartom a rohanást. De azért próbálkozom.

Dobi jelentkezései újságíró apámnál, Dernői Kocsis Lászlónál sajátos módon mindig valami olyat jeleztek, ami fontos volt az országnak.

        Különböző időpontokban megtett politikai lépései indítékainak, következményeinek megítélésében gyakran igen; emberi jó szándékában, elkötelezettségeinek hitelességében, köztük életre szóló parasztsághoz kötődésében viszont sose kételkedtem.

Ebben azok a lépései játszották nálam a döntő szerepet, amelyekkel akkor, amikor megtette azokat, biztosan nem juthatott előnyökhöz. Azzal például aligha, hogy 1937-ben – ő mondta így – „balra” átlépett a szociáldemokratáktól a Kisgazda Pártba, mert úgy látta, ott többet próbálnak tenni a szegényparasztokért. 1944-ben pedig azt, hogy  behívott katonaként keretlegény volt egy munkaszolgálatos század mellett, lehetőségként használta fel arra, hogy annyi embert menekítsen el büntetőszázadokból, amennyit csak tudott; ezt a tényt azok is csak bizonytalankodva kérdőjelezgették meg, akik nem szerették vagy lenézték, -  holott sokan voltak ilyenek.

    Mit tartott saját szerepéről, azt az ELTE újságíró szakos hallgatójaként az államfői ZISZ-ben hallottam, a hazai politikai összevisszaságok egyik jellegzetes évében, 1954-ben. Talán nem is tudta, de ha tudta, nem zavarta, hogy odafigyelek a nagy kocsi pótülésén, amikor erről beszélt. Az országosan ismert kisbéri tsz-ben, s annak nem kevésbé híres, erre a tisztre szokatlan külsejű, kistermetű, púpos elnökénél, Hodek Józsefnél vendégeskedett, aki -  talán, hogy kárpótlást szerezzen a testi hátrányokért - legalább kétszer járult az Úr elé, amikor az észért lehetett nála sorba állni.  Apám a „friss levegő miatt” vitt magával az útra, amire Dobi – a háború előtti időkig visszanyúló barátságuk okán -  őt is elhívta. Jutott is a vidék frissességéből bőven, amikor megnéztük a szövetkezet ménesét, amihez egy szürke csacsi is tartozott. Hodek elmagyarázta, mire kell a szamár a lovak között.

            -  Mert a lovak szeretik. Ha meglódul a ménes és rohanni kezd, a szamár is megy velük. De mert gyorsabban elfárad, mert rövidek a lábai, egy idő múlva megáll. Amikor ezt a ménes észreveszi, a lovak is lefékeznek, majd visszaballagnak a csacsihoz.

            Dobi erre emlékeztetett hazafelé az autóban.

            - Azt hiszem, én vagyok a magyar politikában az elfáradásra hajlamos szamár. Igaz, nem mindenki van rám tekintettel, aki észreveszi, ha értelmetlennek tartom a rohanást. De azért próbálkozom.

Dobi jelentkezései újságíró apámnál, Dernői Kocsis Lászlónál sajátos módon mindig valami olyat jeleztek, ami fontos volt az országnak.

           Egy ritkán publikált kép: A képen: (ülnek) Dobi István, Zsedényi Béla, Tildy Zoltán, Szakasits Árpád, Rákosi Mátyás, (állnak) Gyöngyösi János, Ries István, Bán Antal, Keresztury Dezső, Rónai Sándor, Nagy Imre, Gerő Ernő. 
1948 decemberében  - ez  "hivatalosan" a fordulat éve (mások szerint  valójában már 1947 annak volt tekinthető) - azzal hívta apámat, hogy „baj van”: Nyárádi Miklós kisgazda pénzügyminiszter disszidált, és Rákosi sürgősen találkozni akar vele, s ő ezért aggódik. Kiderült, joggal: a már akkor is miniszter Dobit arról tájékoztatta, hogy „egyetértésben a szovjetekkel” le kell váltani „az egyébként rendes, de gyenge” Dinnyés Lajos miniszterelnököt, „mert ez nemzetközileg így szokás”, és nem látnak más lehetőséget, mint azt, hogy Dobi kerüljön a kormány élére. „Így nincs szükség különösebb magyarázkodásokra”.

            1952-ben szinte kísértetiesen ugyanez történt. Akkor közölték vele, hogy Rákosi átveszi a miniszterelnöki posztot is, s „ugyebár kormányfője csak egy van az országnak”.  Ekkor ajánlották fel neki az Elnöki Tanács elnöki tisztét.                       

            Kiderült, 1953 augusztusában azért akart azonnal találkozni apámmal, mert Nagy Imre közölte vele, friss miniszterelnökként nyaralni hívták a Krimbe, és ő úgy gondolta, nem tehet mást, elmegy. Dobi István lebeszélte őt, - de elutazott. Ma tudjuk: az invitálás   mögött Rákosi újra kezdődő moszkvai intrikái álltak, s a pártfőtitkár abban a pillanatban megkezdte itthon a júliusban megválasztott új kormányfő és programja fúrását - eredménnyel.

            De közben is voltak sürgős megbeszélnivalóik, hol sorozatos letartóztatások és politikai perek miatt, hol tsz-ügyekben, vagy Dobi által általa tapasztalt gazdasági és nemzetközi gondok megvitatására. Ilyenkor apám vagy leült az írógép mellé és írt, vagy megvárta, míg érte jött az elnöki nagy autó, hogy aztán órákon át beszélgessenek. Ezekről, hol mesélt valamit, hol nem: azt, hogy Dobi miniszterelnök lesz, például előbb hallottam, mint a felmentésére váró Dinnyés. Ahogyan én például tudtam, mivel fenyegette meg Rákosit Beríja 1953-ban, míg az MDP Központi Vezetőségét „elfelejtették” tájékoztatni erről.

Rákosi Mátyás (magyarul 1997-ben megjelent) könyvében egyébként leírta, hogy többek között éppen apám miatt nem örült, amikor Sztálin halálát követően, 1953 júniusában a   küldöttség tagjaként Dobit is meghívták Moszkvába, oda, ahol az új vezetés „megtáncoltatta” Rákosit. „Mindenki meg volt lepődve, hogy Dobit is hívták, holott hivatalosan nem is volt a párt tagja, s minden jó tulajdonsága dacára tudtuk róla, hogy nem nagyon titoktartó, s környezetének, amelyben elég sok kétes elem volt, mint Dernői Kocsis, Dancs újságírók és hasonlók, mindent el szokott mondani...”

            Ma már bevallhatom: Rákosinak ez esetben igaza volt. Dobi elmondta Dernői Kocsisnak, ő meg az akkor 18 éves, politikával az élet által már „erősen mérgezett” fiának: Beríja, a KGB-főnök a szemébe üvöltötte a Kremlben Rákosi Mátyásnak, hogy „ha keresztbe tesz Nagy Imrének, kettétörjük a gerincét”.

            Az más kérdés, hogy Rákosi ugyan keresztbe tett, a gerincét viszont  Beríja nem törte ketté: mire meg kellett volna ezt tennie, őt már kivégezték árulás vádjával. Igaz, mintha akkorra Hruscsov és a többiek is elfeledkeztek volna arról, mit ígértek Rákosinak.

            És jött 1956…

November 2.-án este szólt nálunk a telefon, s a kialakult „válság házirendnek” megfelelően én vettem fel a kagylót. Köszöntem, és bemondtam, ki vagyok. 

            - Tildy Zoltán beszél. Apádat szeretném megkérdezni, nem tudja-e véletlenül, hol van Kádár János?

            Nem tudta.

     Ahogyan akkor sem, amikor pontosan 24 órával később, november 3.-án este ugyanezen a telefonon Dobi István kérdezte ugyanezt:

            - Nem tud apád valamit Kádár Jánosról?

            De azt javasolta az elnöknek, maradjon benn a Parlamentben, mert az biztonságosabb, mint otthon...

    Dobi István újságírói munkámban egyszer segített. 70. születésnapja alkalmából kitüntették az 1887-ben született Grősz József kalocsai érseket, aki Mindszentyt követte a katolikus püspöki konferencia elnöki posztján. Ezt a Vatikán sem kifogásolta.  (Grősz korábban az ötvenes évek  egyik legnagyobb koncepciós perének  vádlottja volt.) Én a Magyar Nemzet képviseletében vettem részt a ceremónián az Országház Munkácsy-termében, azzal a feladattal, hogy készítsek vele interjút. A kitüntetés átvétele után Dobival és másokkal illendően leültek egy pohár borra. Ekkor lépett hozzájuk Vágó Tibor, MTI tudósítója, s jó napot kívánva, minden teketóriázás nélkül nyilatkozatot kért az „érsek úrtól”. Az felnézett a megszólításra, de csak annyit felelt:

            - Nem.

        Én úgy tettem, mintha a közelben sem lettem volna, és elosontam az óriási terem legtávolabbi sarkába. Néhány perccel később azt láttam, hogy az elnök magához intette Gálnét, a titkárnőjét, és valamit súgott a fülébe. Ő aztán odajött hozzám, és azt mondta:

            - Dobi elvtárs azt tanácsolja, most menjen oda Grősz érsekhez és úgy viselkedjen, ahogyan egy főpap elvárhatja.

            Gondolkoztam egy kicsit, az illemet tudom, meg Mindszenty meg is bérmált. Hát odaléptem az asztalhoz, mire csend támadt, Dobi meg felnézett rám. Így az érsek is.

        - Dicsértessék, excellenciás uram - szóltam igen tisztességtudóan, mire ő:

            - Mindörökké. Mit szeretnél, fiam?

      - Azt a feladatot kaptam Mihályfi főszerkesztő úrtól, hogy átadjam szívből jövő gratulációját és jókívánságait.  

        Itt szünetet tartottam, ő barátságosan megköszönte és viszonozta a jókívánságokat. Mély lélegzetet vettem és megkockáztattam a folytatást.

            - Arra is kéri főtisztelendőségedet, hogy mondjon néhány szót a Magyar Nemzet olvasóinak. Nagy megtiszteltetés volna számukra.

            Ezen elgondolkozott, nyilván tudta, kik olvassák ezt a lapot. Meg is született a nyilatkozat, egyébként a háttérben jegyzetelő munkatársa jóvoltából, az MTI is közölte. Én megköszöntem, Grősz bólogatott, Dobi meg egy szikrányi kacsintással - a helyzethez illően szólva -  kegyelemben elbocsátott.

Őszintén sajnálom, hogy  Dobi István sértett emberként halt meg 1968-ban, röviddel azután, hogy (1967) államfőként nyugdíjazták. Nyílt titok volt, miért: mezőgazdasági ügyekben rendszeresen vitázott Kádárral, akiről úgy érezte, félreismerte a parasztságot.          

Akkor találkoztam vele utoljára, amikor nyugdíjasként, már szinte mindenkivel és alighanem önmagával is haragban állt.  Pekingi MTI tudósítói megbízásomból átutazóban voltam Belgrádba, az új posztomra. Betegen is érdekelte: mi történik a szemtanú szemével, a „kultúrforradalmi” Kínában.  A visszavonulása - visszavonultatása csak néhány mondatban került szóba. Akkor és ott fogalmazta meg, számomra teljesen váratlanul:

- Belül légy bátor mindig, amikor kell, mert az akkor is erőt ad neked, ha mások soha sem veszik észre.

S bár lemondóan legyintett hozzá, - mintha élete magában rejtett filozófiáját hallottam volna ott tőle…

A Magyar Nemzet - élő sajtótörténelem és örök kötelezettség. A magyar újságírás halhatatlanjainak egyike, Pethő Sándor ordas veszélyektől terhes időben, az ezek tudatában gondolkodó emberek számára indította útjára 1938. augusztus 25.-én.  Ahogyan nem volt véletlen választás a lapcím – Magyar Nemzet -, épp úgy lett mély tudatossággal e cím állandó megjelenítője, betűtípusa a máig használatos bodoni antiqua, amellyel a Nemzeti dal címét szedték ki Landerer és Heckenast műhelyében az 1848-as forradalomban. Jelkép a cím is, a betű is: megszületésével azt üzente az újság a II. világháború küszöbén országnak, világnak, az ésszel és szívvel egyszerre felelősen olvasó, magyarként európai és európaiként magyar olvasónak, amit egy évszázaddal korábban versével, „a rabok legyünk vagy szabadok” üzenetével Petőfi tett.

 Ez lett a Magyar Nemzet küldetése, akárhány éves és bármilyen a kor, amelyben éppen az olvasó kezébe kerül.

            Nekem a lap történetéből személyes, családi jogon az 1957-65-os időszak jutott. A politika nyelvén fogalmazva: ez volt az a korszak, amely az 1956-os pusztító országos tűzvészt közvetlenül követő korszakot, majd a kádári konszolidálás első éveit ölelte fel, amit persze ki, így, ki úgy értékelt akkor és minősíthet most is.  A felelős újságíró hivatás szemszögéből ezért – kimondatlanul persze - szükségszerűen újra és újra előbukkant az akkor Sajtópalotának nevezett New York palota második emeletén ekkor is a sorok közötti és sorok mögötti magas színvonalú újságírásnak a lap alapításakor bevezetett gyakorlata.
Aki itt dolgozott, azt nem kerülhette el ezekben az években sem a legendás múlt: itt akkor is mindenki álmából felriasztva tudta idézni – aztán hite, meggyőződése, tudása szerint alkalmazta vagy sem munkájában - az alapító atyák 1939. szeptember 10.-én (vagyis tíz nappal a Lengyelország elleni német támadás után) meghirdetett jelszavát: „Olvassa a Magyar Nemzet minden sorát!”.  S aki figyelt minden sort, így például azzal találhatta magát szembe 1961-ben egy egymás mellé tördelt vezércikk és a külpolitikai főcím egybeolvasásakor, hogy „Nagy szavak, kis emberek”, mellette pedig, hogy „Fontos beszédek az ENSZ közgyűlésén”. A kettő jelentés együtt pedig: szócséplés folyt a javából a világszervezetben, ne várj tőle semmi érdemlegeset, tisztelt olvasó! Érted, ugye?

            Ott és akkor úgy éreztem, hogy az egyetemről, az ELTE újságíró szakáról egyszeriben a szakma Parnasszusába kerültem. Néhány év eltéréssel (ennyi évtized múltán ez annyit jelent, gyakorlatilag egyszerre) kettőnknek jutott a szerencse, hogy az egyetemről a Magyar Nemzet szerkesztőségébe kerültünk: a másik Kristóf Attila volt, aki ettől kezdve haláláig nem hagyta ez a szerkesztőséget. Nekem nyolc év jutott ebben a szakmai akadémiában, ahol akkor az újságíró hivatás, az „újságírói elmeállapot” olyan aranycsapata gyűlt össze, amelyet bátran felvállalhatott volna a magyar sajtótörténet bármelyik korának bármelyik lapjának redakciója. Volt kiktől tanulnunk…

            A teljesség igénye nélkül is hosszú volt a sora a hírlapírói tollforgatás akkor ide települt kimagasló szaktudású mestereinek, nem kis számban szárnyaló művészeinek. Van, aki akkor még fiatalnak számított, mások két nagy háborút is felnőttekként éltek meg A rájuk emlékezés egyetlen elfogadható útja számomra, hogy sorolom őket,  a teljesség  lehetetlen igénye nélkül.

            Íme, csak néhány feledhetetlen „magyarnemzetes” név ebből a sokak által és oly gyakran nem éppen dicsérettel emlegetett sajtó szakmából.

            A mindentudó Antallfy Gyula, a riportbűvész Baróti Géza, a varázsos mesemondó Illés Sándor, a magyar nyelvet oly csodásan művelő Ruffy Péter, a gazdaság titkairól mindent felkutató Balog János, a hétköznapok krónikásaként szolgáló Fehér Rózsa és Gárdonyi Jenő, a tökéleteset is nehezen elfogadó Csatár Imre,  a száguldva minden problémát megoldó Rajcsányi Károly, az irodalom és művészet felülmúlhatatlan ismerőjeként szelíd Mátrai-Betegh Béla, a minden gondolatában szarkazmust hordozó Komlós János, a szuperművelt Zay László, a sport úriembereként emlegetett Pataky Károly és a valódi sportolóból lett sportíró Zsolt Róbert, a világpolgárként  külpolitikai bölcs Paál Ferenc, a mindenkori nemzetközi helyzetet nem csak magyarázó de azóta is valóban  értő Várkonyi Tibor, a nyelvzsonglőr Csillag István,  a mindenkit jól sőt mindenkinél jobban ismerő Szabó József, a képzőművészeket csupa szívvel istápoló Dutka Mária,  és a lapalapító fiának súlyos terheit  méltó módon cipelő Pethő Tibor…

            No meg jó néhányan mások…

Nem utolsó sorban pedig az akkor a Magyar Nemzetnél főszerkesztőként szolgáló és parancsnokló Mihályfi Ernő.  Mindenki Misuja (1898-1972), aki egyszerre volt (politikai indítékokból szinte senki által sem vitatva) a magyar sajtó történetének egyik legkiválóbb szerkesztője, a Kisgazdapárt egyik alapítójaként haláláig (vitatott) politikus, s egy ideig a magyarországi evangélikus egyház (ugyancsak több felől kritizált) világi feje is. Polihisztornak is mondanám, s mai nyelven környezetvédőnek, aki valamilyen titokzatos módszerrel mindenről, mindent tudott, Derkovits Gyula képeinek zsenialitásáról (műgyűjtőként) épp úgy, mint a dísznövényekről (egykori kertje ma természetvédelmi terület) és a mindennapokról.

 Az ötvenes évek első felében az ELTE újságíró szakának tanszékvezető professzoraként meglepő dolgokra tanított minket. Például arra, hogy az olvasót tisztelni kell, s ezért kötelességünk megírni minden igazat, amire lehetőségünk van. Tehát a tömörség nem válhat szűkszavúsággá, ha éppen a látszólagos bőbeszédűség ad módot arra, hogy azt is megértessük vele, amit nem írtunk le tömören. Mi volt ez más, mint sorok mögötti bíztatás „sorok mögött írásra”, amúgy eredendően Magyar Nemzet módra? Vagy: „Ne érezhesse soha senki, hogy te ennek vagy annak az embereként írsz, szerkesztesz” - mondta a katedrán 1955-ben. Nem akármikor...

            Főszerkesztőként is ilyeneket hirdetett értekezleteken, de főként a szerkesztőségi folyosón a Magyar Nemzetnél.

            - Értelmiségieknek is írunk, akikről tudjuk, hogy gondolkodnak és töprengenek, ne tekintsd hát őket értelmetlen lényeknek, akik bármit bevesznek... Ha valaki olyat akar megíratni veled, ami nem igaz, felejtsd el, amit mondott... Nem minden igazat lehet megírni, de amit leírsz, az legyen igaz... Hülyeségeket írni tilos...

            Nagyon gyakorlati dolgokra is előszeretettel figyelmeztette a szerkesztőséget.

            - Az is hozzátartozik az olvasó megbecsüléséhez, hogy tisztességesen felöltözünk a kedvéért. mert neki fontos, ha az újság képviselőjével találkozhat. Éreztesd tehát, hogy ő is fontos a lapnak, neked - mondta, s ezzel az indokkal ruhapénzzel segítette azt, akinek szüksége volt rá.  Ennek érdekében kicselezte a könyvelőket is.

            Engem - lényegében ugyanebben a témakörben –  ifjúként számomra meglepő ügyben oktatott ki. Mert, hogy egy ideig kis Puch mopeden jártam mindenhová, ahová csak út vezetett…

      - A Magyar Nemzet újságírója nem jelenik meg kismotoron a riport helyszínén, mert lejáratja a lapot. Villamoson mehetsz, két keréken sohasem, amíg itt dolgozol!

            Életem megkülönböztetetten szép ajándékaként néhány éven át éppen a Magyar Nemzetnél dolgozhattam együtt akkor már veterán újságíró apámmal, Dernői Kocsis Lászlóval.  Azt pedig Mihályfi főszerkesztői parancsaként élhettem meg, hogy 1963-ban két nyomtatott oldal megtöltésével bízott meg éppen kettőnket: apáról és fiúról kellett írnia apának és fiúnak. Apámnak az apáról, Korbuly Józsefről, nekem a fiáról, az akkor éppen Kossuth-díjjal kitüntetett Korbuly Jánosról. 

Apám úgy oldotta meg a feladatot, hogy a magyar ipar kibontakoztatásában meghatározó Korbuly család történetét foglalta össze, élén a nagy iparteremtő dinasztia megalapítójával, Józseffel, aki még a 19. században feltalálta és kidolgozta a Korbuly-féle csapágyat, amelynek titka, hogy „az alsó és felső csapágycsésze zárt tokban kapott helyet. A tok körüli házban tárolt olaj végezte a csapok kenését. A ház és a tengely közötti hézag, bőrös tömítéssel volt lezárva, hogy az olaj ne tudjon kifolyni, illetve az olajba ne kerülhessen szennyezés kívülről”. Ez a tömítés az elődje volt a jelenlegi Simmering- vagy Goetze-tömítéseknek, és az 1878-as párizsi világkiállítás kitüntetettjeként hódít mindmáig az Óperencián innen és túl. Egyébként pedig 10 gyermek apja volt, többek között Károlyé, aki Kandó Kálmánnal közösen készítette el az első villamos hajtású mozdonyt, majd a Weiss Manfréd gyár vezérigazgatója volt,

            Én János nevű gépészmérnök fiáról készítettem riportot, aki számos találmányáért és gyakorlati munkásságáért kapott Kossuth-díjat. Az ő irányításával készült el a még Weiss Manfréd Csepelen az első hazai kétütemű motor az első Magyarországon gyártott személy- és tehergépkocsikhoz. 1933-tól az összkerék meghajtású terepjáró gépkocsi és a V4 jelű harckocsi prototípusának tervezését irányította. 1948 után pedig már Kispesten tervezett és gyártott főmérnökeként traktorokat, dömpereket, majd ő irányította az akkor világszínvonalat diktáló összkerék meghajtású traktortípusok tervezését.

            Mihályfi azért íratott két cikket is a Korbulyokról, mert tudta, János Kossuth-díját az ominózus harckocsi és az egész família „pettyes” múltja miatt gáncsolták el hosszú éveken át. Sorok között megíratta velem ezt is.

            Ahogyan személyesen megtoldotta Germanus Gyuláról írt cikkemet azzal, hogy  világhírű orientalistánk „nem Kossuth-díjas”. S tette ezt arra hivatkozva, hogy „ami fontos, azt minél több embernek tudni kell, ha kényelmetlen, ha nem…”

            Mihályfi Ernővel kapcsolatos utolsó feladatomat a feleségétől kaptam; 1972-ben, a halálakor.

            - Talán nem is tudja, hogy elment. Lefeküdt miközben készült a másnapi szerkesztőségi értekezletre. Nem ébredt fel többé - mondta Filó, a kitűnő grafikusművész. - Te közöld azokkal, akikkel kell, hogy Mihályfi már nem él. Én nem tudom megtenni…

         1988-ban – tehát a „régi átkos” legvégén - emlékkönyv jelent meg az akkor 50 éves Magyar Nemzetről.  Abban leltem rá Kaján Tibor egy karikatúrájára. A rajzon a tisztelt olvasó a lapot nézve foglal össze az agyában öt évtizedet: ő is, az újság is átélte, túlélte Hitlert, Horthyt, Szálasit, Sztálint, Brezsnyevet…

 És azóta az 1989-90-es fordulatot, majd az azt követő immár több, mint negyedszázadot is. Szűken számolva hét rendszerváltáson van túl, immár a 81. évfolyamot jegyezve a Magyar Nemzet.  S mint mindig, ma is politikai gúzskötésekbe gyömöszölve gyakorolja az 1938-ban felvállalt kötelezettséget: a pörgő napok krónikásának szerepét.                                                                                                 

Ecce diurna! Súlyos ez a teher. De mikor volt könnyű a Magyar Nemzeté? És lesz-e valaha?