Kocsis Tamás Aranytoll-életműdíjas újságíró több, mint hat évtizedes pályafutásának emlékeit  „Sub rosa – avagy megíratlan megírandók” cím alatt időről-időre megosztja az Infovilág olvasóival. Koránál fogva a szerző legújabb kori történelmünk emlékezésre mindmáig érdemes, számos  eseményének volt részese, szem- és fültanúja. Az alábbi sorok a 105 éve született Kádár Jánoshoz kötődnek. (Az archív  képen: Nagy Imre és Kádár János egy parlamenti fogadáson, az 1950-es évek elején.)

Kádár János 1912-ben, még a boldog „békeévekben” született és  a rendszerváltozás évében, 1989-ben halt meg. Úgy alakult – maga is így alakította az életét –, hogy a magyar történelem egy korszakát a nevéhez kötik, bármilyenek is a korhoz és a személyéhez fűződő jelzők, indulatok.

Mi történt volna, ha? Ezzel a formulával a valós történelem Kádár János és a nevével fémjelzett korszak esetében sem tud mit kezdeni. Ami jottányit sem változtat a történészek örök feladatán, hogy tudományos alapossággal és hitelességgel elemezzenek minden adatot és értelmes következetéseket fogalmazzanak meg. 

Jog az is, hogy mindenki úgy vélekedjék bármiről, ami történt, s bárkiről, aki bárhol, bármikor, bármilyen szerepet vállalt a történelem alakításában, miként azt esze, ismeretei és szíve diktálta.

Magam is ezzel a joggal élek. Ezen a címen vállalom a megfogalmazást: Nagy Imre azzal lett halhatatlan, hogy meghalt, és ahogyan meghalt azért, amiért úgy gondolta, hogy érdemes volt élnie. Kádár János pedig belepusztult abba, hogy teljesítette vállalt tetteit, kötelezettségek egymásból fakadó sorozatát, és a hatalom személyektől függetlenül örök öntörvényeit, azok minden következményével. S ráadásként produkált még valami teljesen egyedit és egyedülállót a magyar történelemben. Lehet vitatni, cifrázni, akár gyűlölni is, ami történt: „háromszor nyert szabad parlamenti választásokat” – a halála után, 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban...

Nagy Imréről nincsenek személyes ismereteim. Kádár Jánossal másként hozta a sors. Újságírói hivatásom folytán azok közé számíthatom magam, akik évtizedeken keresztül sokszor látták, hallották viszonylag közelről hivatalos szereplésein, nem kevésszer fél nyilvános alkalmakkor, s néhányszor ennél szűkebb környezetben. Mindezek szolgáltatták a tényeket számomra ahhoz, hogy ma, sok évvel a halála után és egy más korszakban is legjellegzetesebb tulajdonságának tekintsem a töprengésekből (kitörni talán álmában sem képes) magába zártságát, politikusi, sőt, lelke mélyén, csaknem teljes emberi magányosságát. Számomra az a bizonyos megrendítő utolsó beszéde is azt bizonyította: kísérletei kudarcot vallottak, hogy kitörjön az élet és önmaga által teremtett ördögi körből.

Néha „sub rosa” is éreztem, hogy próbálkozott a számára lehetetlennel. Humorából is – az író-újságíró Boldizsár Ivántól kölcsönözve az azóta közhasználatúvá lett kifejezést – mindig kihallottam a keser-édességet. Mert amilyen az ember, olyanok a tréfálkozásai...

A fehérneműgyári látogatás fénypontja a legújabb modellek bemutatása volt. (A képet feltehetően az 1970-es évek végén, az 1980-asok elején készíthette az MTI fotoriportere.)

Sok év után értettem meg, mennyire komolyak voltak a tréfálkozásai is. Gödöllőn, a hivatalos programot követő fél-nyilvános beszélgetésen agrárszakembereknek mondta:

„Politikai vezetőnek lenni egész életre szóló felelősség, amibe hiába fáradsz bele. Halálodig viselni kell. Szóval, ne vállalják, ha nem muszáj...”

Néhány perccel később ugyanitt hallottam a még komorabb kijelentést: „Nekem vállalnom kellett, pedig elhihetik, nem volt könnyű… És ma már olykor azt hiszem, én vagyok az egyetlen ember az egész országban, aki számára nem volt világos minden pillanatban minden, ami 1956. október 23-án estétől történt.”

Amikor ezek a súlyos mondatai elhangzottak, már túl volt a 60. évén, a sokat vitatott nyugdíjazási kezdeményezésén és annak elutasításán. Tény: logikusnak látszik, hogy amikor – bármilyen okból is – felvetődött benne a lemondás gondolata, ez a Kremlben sem kelthetett igazi örömet. Mert kedvencnek aligha számított, ám mégis csak ő volt a legfiatalabb öreg a testvérinek nevezett országok első emberei között. Követniük kellene a távozásban Kádárt a többieknek is?

Legközelebbi megjegyzését félreérthetetlen figyelmeztetésnek tekintettem, bár aligha (csak) nekem szánta. Akkor a még két részből álló Berlinben dolgozhattam az MTI tudósítójaként: az NDK fővárosában és a Nyugat-Berlinben.

Egyik berlini látogatásán – ahogyan másutt is tenni szokta – találkozott ott dolgozó magyarokkal. Kollégájával, Erich Honeckerrel találkozott aznap. Németek számára köztudott volt, hogy az NDK akkori első emberének éles hangszíne – finoman szólva – gyakran zavarta a hallgatóságát. Ezúttal Kádár tolmácsa esett áldozatául ennek, s utólag mentegetődzött is:

„Sajnos, nem mindig tudtam jól megérteni Honecker elvtársat…”

Kádár János így felelt: „Nem az a baj, hogy maga nem értette őt, hanem az, hogy én sem. De nem lepődtem meg: mindig így jártam az elődjével, Ulbrichttal is.”

És nem csupán azért, hogy az értés-megértés témájánál maradjak: a 80-as évek második felében viszont mintha ő maga nem akart vagy nem tudott már megérteni egy másik politikust. Mihail Gorbacsovot.

Azt a Gorbacsovot, aki egyik főszereplőjévé vált annak a történelmi eseménysorozatnak, ami a legtömörebben ekként foglalható össze: gyökerestől kifordult magából az addigi világ. 

És benne, a mi  –  Európában és a világban azóta is a helyét kereső – Magyarországunk